Randevú a halállal - Újabb linkgyűjtemény Agatha Christie tiszteletére

2020. szeptember 15-én volt százharminc éve annak, hogy Agatha Mary Clarissa Miller, a későbbi Agatha Christie Mallowan Torquayban meglátta a napvilágot. Az 1890. szeptember 15-én született írónőre, a krimi koronázatlan királynőjére öt évvel korábban egy linkgyűjteménnyel emlékeztem, amely összegyűjtötte a blog fennállása óta született összes, vele foglalkozó írásomat.

Közben eltelt öt esztendő, s csendben lezajlott egy újabb emlékév is: mivel az írónő első könyve, A titokzatos stlyesi eset eredetileg 1920-ban jelent meg, így 2020-ban lehetett volna megünnepelni, hogy 100 éves Agatha Christie életműve. A Helikon még jelmondatot is megalkotott az évfordulóhoz (100 év Agatha Christie bűvöletében), a járvány miatt azonban sajnos emlékezetes évfordulós programok nem kerülhettek megrendezésre.

Mindenesetre úgy éreztem, most végre ideje folytatni a linkgyűjteményt egy második fejezettel. Íme!

I. Bár régóta tervezek egy következőt, a Poirot-ról és Miss Marple-ről szóló posztok után az elmúlt öt évben eddig még nem írtam az írónő újabb hőseiről. Ha születik ilyen bejegyzés, itt lesz majd a helye.

II.
Az elmúlt években számos Christie-kötetről volt alkalmam hosszabb ajánlót írni.
Agatha Christie: Adventi krimik (Három téli találkozás Agatha Christie-vel)
Friss, izgalmas válogatás csupa a télhez kapcsolódó novellával.
Agatha Christie: Karácsonyi krimik (Miért volt jó Christie-t venni karácsonyra?)
Az utolsó Európa Kiadó készítette Christie-megjelenés: pompás és teljes karácsonyi omnibusz.
Agatha Christie: A Listerdale-rejtély
Elképesztően csúf külsejű, de nagyon élvezetes novellagyűjtemény nagy nyomozók nélkül.
Agatha Christie: A szárnyak szava
Magyar összeállítású, az összsorozatot precízen kiegészítő, természetfeletti novellaválogatás.
Agatha Christie: Balhüvelykem bizsereg
Az Európa életműsorozatának utolsó kötete, róla írva igyekeztem emléket állítani a sorozatnak is.
Agatha Christie: A vád tanúja
A Helikon megújult életműsorozatának első olyan darabja, amelyről hosszabban írhattam.
Agatha Christie: A kis szürke agysejtek - Poirot bölcsességei
Különleges idézetgyűjtemény, amelyet később Miss Marple füves könyve követett.

III. Több az írónővel foglalkozó könyvről is elmondhattam a véleményem. Ezekről.
Anne Hart: Hercule Poirot titkos magánélete
Rendkívül hasznos, abszolút élvezetes, pompásan fordított kötet Christie-ről és legfigyelemreméltóbb, legszerényebb teremtményéről.
Agatha Christie: Grand Tour - A krimi királynőjének nagy utazása
Erről a kötetről egyszer már írtam: ám azt is meg kellett ünnepelnem, hogy az ekultura.hu-n valaha, régen ezt kívántam magamnak karácsonyra.

IV. A magyarországi Agatha Christie-kiadás fordulópontja volt 2017, amikor az Európától a Helikonhoz kerültek az írónő műveinek kiadási jogai. Ettől kezdve az újrakiadásokról általában nagyobb, összefoglaló posztokban írtam.
Agatha Christie a Helikonnál - Öt év, ötvenöt kötet?
Nasse-ban mindig lesznek Folliatok! - Agatha Christie, az Európa, a Helikon meg én
Rajongás, avagy miért vásároltam meg 4 Agatha Christie-könyvet karácsonyra?
Agatha Christie ötösfogata
Ki nyer ma? - Agatha Christie egy percben
Európás újdonságok 1. (Könyvek télre 1.)
Európás újdonságok 2. (Őszi újdonságok)
Európás újdonságok 3. (Könyvek, amelyekre érdemes várni 2.)


V.
2014-ben nagy port vert fel az első nem Christie által írt Poirot-krimi kiadása. Azóta immár három további új Poirot-regény is megjelent Sophie Hannah tollából, én pedig lelkesen el is olvastam őket.
Sophie Hannah: A zárt koporsó - Hercule Poirot új esete
A még az Európa kiadásában megjelent második kötet, nagy kedvencem, amely valamiért azóta sem látott napvilágot a Helikonnál.
Sophie Hannah: A háromnegyed rejtélye
A körmönfont cselekménybonyolítású, a Helikon kiadta harmadik folytatás, amelyet életemben először Angliában olvastam el.
Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok
A negyedik könyv, amely ugyan elgondolkodtatott afelől, mennyire rugaszkodhat el a Christie-féle stílustól egy folytató, de azért érdekes téli olvasmány volt.

VI. Időközben nemcsak az írótól, hanem az íróról is jelentek meg regények.
Lindsay Jayne Ashford: Rejtély az Orient expresszen
Romantikus regény, amely azonban - valljuk be - inkább csak ürügyül használta Christie életét, hogy bestsellerré válhasson...
Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Kiváló krimitörténet, amely nemcsak Christie-ből él, de egy kicsit életre is kelti Christie-t. Persze, fikció, regény, de igazán inspiráló.

Link
Találkozás a halállal - Linkgyűjtemény Agatha Christie tiszteletére

Rejtelmes túlvilági történetek és borzongató régi rémhistóriák - Öt év az Attraktorral

Rejtelmes történetek... Nyugat-indiai históriák... Borzongató történetek... A rémület története... Túlvilági történetek... Régi francia-kanadai történetek... Rejtélyes történetek... Ez csak rövid válogatás az Attraktor Kiadó azon novellásköteteinek alcímeiből, amelyek a Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek sorozatba illeszkednek.

A 2017-ben indult, jellegzetes, sötétszürke-sötétkék borítós könyvszéria eddig tizennyolc kötetet számlál, s tíz szerző mutatkozott be a keretében, köztük számos olyan, akinek még soha nem jelent meg korábban kötete magyar nyelven.

Minden Sir Arthur Conan Doyle-lal kezdődött, aki világszerte hallatlanul népszerű napjainkban is, mint a mesterdetektívek mintaképének, Sherlock Holmesnak a megalkotója. Épp ezért viszont a neve komoly brand is, s így még egy olyan kis országban is, mint Magyarország, sorra jelennek meg tőle fordítások a krimizsáneren kívül más témákban is. A kétezres években az első fecskét az ERI Kiadó 2006-os válogatáskötetei jelentették: A gázember és a Múmiák meg médiumok, amelyek tartalmát a fordító, Tandori Dezső "válogatott misztikus történetek"-ként határozta meg. Hosszú idő óta ekkor kapott először könyv(ek)et magyarul a rejtelmes, rejtélyes, misztikus, borzongató, őshorror, ősfantasy stb. elbeszélés műfajában is páratlanul sokfélét és igen izgalmasat alkotó Doyle. Ezt követte nemsokára a Delta Vision 2011-es gyűjteménye, a Jobb nem firtatni, amely kiváló fordításban tartalmazta az angol író 15 novelláját.

Számomra ezzel kezdődött a megújuló és máig tartó rajongás, amely felfedeztette velem, hogy sok olyan dolog, amit nagyra becsülök a Holmes-novellákban, Doyle más elbeszéléseiben is megtalálható: a lebilincselő meseszövés, a hihetetlen érzék új és inspiráló témák beemelésére az irodalomba, a néha meglepő társadalomkritika, a finom lélektani ábrázolás, a hatásos szerkesztésmód, olykor anekdotikus késleltetéssel és feszültségkeltéssel, máskor gyors vágásokkal vagy erőteljes csattanókkal, a szuggesztív történetmondás és a többdimenziós szereplők megteremtése. Doyle legtöbb története a szó legszorosabb értelmében érdekes: elbeszélései szövege előbb köt magához és kelti fel maga iránt az olvasói érdeklődést, mint hogy okosan és irodalomtörténészien besorolhatnánk témába, zsánerbe, korszakba vagy meghatározhatnánk narratív és poétikai jellemzőit...

E novellák egyszerűen olvasnivalók - így működnek keletkezésük után mintegy száznegyven évvel is, ami lenyűgöző!

Nos, amint rájöttem erre, s keresni kezdtem az író modern, élvezetes fordítású könyveit (legyen szó akár a Challenger professzort szerepeltető fantasztikus elbeszélésekről, akár a Walter Scott nyomdokaiba lépő történelmi regényekről, amilyen A Fehér Sereg és a Sir Nigel), épp kapóra jött, hogy az Attraktor Kiadó Doyle két elbeszéléskötetével indította meg új sorozatát. A rémálom szobája és más rejtelmes történetek, amelynek hosszabb posztot is szenteltem, azonnal felkerült a 2017 kedvenc könyvei listámra is, s nem győztem ünnepelni. Még ez évben követte a Kisvárosi lidércnyomás és egyéb rejtelmes történetek, amelynek a tiszteletére linkgyűjteményt is összeállítottam a Doyle munkásságával kapcsolatos posztjaimat felsorolva. A sor azonban nem szakadt meg. A máig kiadott tizennyolc sorozatkötet közül összesen ötöt jegyez Sir Arthur Conan Doyle: 2018-ban jelent meg A fekete doktor és újabb rejtelmes történetek, amelyről itt írtam rövid ajánlót, 2019-ben a A Sötét Arc Ura és a tenger alatti elveszett világ, 2020-ban pedig A magányos kunyhó és további rejtelmes történetek című gyűjtemény. Így az öt könyvben összesen negyvennégy novellát, elbeszélést és kisregényt olvashatunk el, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy Doyle feltétlenül az angol századfordulós prózairodalom egyik mestere volt.

Az első válogatásról írva így fogalmaztam négy évvel ezelőtt: "Doyle írásművészetének legjavát nyújtja: mindazt, amit a Holmes-történetekben is annyira lehet kedvelni. Élvezhetjük benne a tökéletes precizitással és kreatív fantáziával megszerkesztett történetek kiegyensúlyozottságát, a feldolgozott témák elképesztő és meglepő sokszínűségét, a felvetett problémák izgalmas társadalmi és lélektani vonatkozásait, a kellemes stílusban hömpölygő, mégis, minden szavával, sorával lebilincselő szöveg klasszikus stílusát. S persze: a sok-sok hamisítatlan, angolszász, kissé nosztalgikus, helyenként azonban épp modernségével megdöbbentő rejtelem kibogozását, a rejtelmes kötet lényegét." Mindez a későbbi gyűjteményekre is igaz, ahogyan azonban az is, hogy mindegyikkel egy kicsit más Doyle-t ismerhetünk meg. Akadnak a könyvekben szabályos bűnügyi rejtélyek, bűntörténetek és rejtélynovellák, de olvashatunk fantasztikus novellát, sci-fivel keresztezett őshorrort, kegyetlen meghökkentő mesét, szerelmi tárgyú, mégis kalandos melodrámát, nagyvárosi, felföldi és ausztráliai rejtélyt, misztikus vagy izgalmas katonatörténeteket, gyarmati tárgyú elbeszéléseket és titokzatos tengeri históriákat. Az egyes novellák felidézhetik bennünk Ambrose Bierce, H. P. Lovecraft, Edgar Allan Poe, Jules Verne és Rudyard Kipling műveinek világát is: de csak mint irodalmi rokonokét, hiszen Doyle-nak megvan a saját stílusa és elbeszélésmódja.

Ha kedvenceket kellene választani az egyes válogatásokból, az első kötetből mindenképpen ajánlanám az Egy doboz kaviár és A lepecsételt szoba története című elbeszéléseket,  a másodikból Az elveszett különvonat történetét és a Kisvárosi lidércnyomást, a harmadikból A fekete doktor és Az ezüsttükör című novellákat, a negyedikből A Maracot-mélység című kisregényt és kiegészítését, A Sötét Arc Urát, az ötödikből pedig, amely talán mind közül a legerősebb válogatás, a Joyce bimbasi első szereplése, Az ezredes választása és a De profundis című történeteket. A köteteteket kivétel nélkül Kiss Sándor fordította. Csak remélni tudom, hogy jóvoltából esetleg 2021-ben is terem egy hasonló Doyle-válogatás a sorozatban...

A folyamatosan bővülő széria szerzői közül Doyle azonban csak az egyik. Míg 2017-ben és 2019-ben mindössze két-két taggal, 2018-ban pedig hárommal bővült a sorozat, 2020-ban kilenc kötet látott napvilágot! Így kerülhetett fel az újabb szerzők névsorába Bram Stoker, Drakula megteremtője, Arthur Machen, Lovecraft példaképe, H. Rider Haggard, a nálunk is népszerű kalandregényíró, vagy Hanns Heinz Ewers, az első nem angolszász író a sorozatban. S a szorgos olvasó megismerkedhetett olyan írókkal is, akikről eddig legfeljebb a buzgó irodalombúvárok hallhattak: ilyen volt George Brewer, Margaret Oliphant vagy Fitz-James O'Brien.

A sorozatban általában elbeszélések és novellák látnak napvilágot. Épp ezért rendhagyó és különleges meglepetés volt számomra George Brewer A rawensworth-i boszorkány című regénye, amely nemcsak műfajában és hosszában, de szinte minden másban is különbözött kötetelődeitől. Ez a hamisítatlan gótikus regény időben a sorozat bármely más írását megelőzve, 1808-ban jelent meg, s nem az érett (sőt, olykor túlérett) romantika, vagy a századfordulós irodalom alkotása, hanem igazi, preromantikus gothic story. Nálunk e műfajból alapvetően Horace Walpole Az otrantói várkastély című, 1764-ben írt, klasszikus műve ismeretes (amely a Kalandos históriák című válogatáskötetben magyarul is megjelent), bár mellé állítható A szerzetes, Matthew Lewis 1796-ban kiadott, monumentális gótikus regénye és Thomas L. Peacock nemrég magyarra fordított Nightmare Abbey című kötete is, amely viszont már 1818-ban, tehát Brewer könyve után született. A rawensworth-i boszorkány azonban a felsoroltak mindegyikétől eltér abban, hogy nem valamely kitalált Itáliában, fikciós Franciaországban, képzelt Németföldön vagy Spanyolországban játszódik, s nem kizárólag nemtelen nemesurak, átokverte várkisasszonyok, vadromantikus lovagok és titokzatos szerzetesek a szereplői. Helyette az első pillantásra majdnem Walter Scott-féle módon hiteles, ódon angol vidékre látogathatunk el benne, ahol a középkori várkastélyok mellett ősi babonákat őrizgető parasztházakat, boszorkánykunyhót, tündéri vízesést és veszedelmes lápvidéket is találhat az olvasó, s a cselekmény szereplőgárdája, titka és misztikuma is sokkal jobban kapcsolódik az érett romantikához, a történetszövés sokkal jobban emlékeztet arra a történetességre, amelyet a 19. századtól máig megszoktunk, mint a 18. század irodalmi kísérleteire. A csavaros regény olyan nagy sikert aratott nálam, hogy 9. helyen a 2019 kedvenc könyvei listámra is beválogattam: csak ajánlani tudom mindenkinek, tegyen egy próbát a szintén Kiss Sándor által fordított kötettel.

Persze legalább ilyen izgalmas volt Arthur Machennel is megismerkedni: A fehér népek és a rémület története című válogatás két klasszikus elbeszélését tartalmazta, amelyek közül talán a kevésbé nevezetes hírű, A rémület vált a nagyobb kedvencemmé. A Kiss Sándor fordította kötetről itt írtam ajánlót. Ő volt a fordítója Margaret Oliphant novellagyűjteményének is, amely A kitárt ajtó és más túlvilági történetek címen jelent meg. A skóciai születésű írónőnek hosszú, ám családi tragédiák és egyéni drámák jellemezte életút adatott: gyakorlatilag végigélte a 19. századot. Több mint százhúsz mű maradt utána: pályája pedig széles műfaji változatosságot mutat, hiszen a történelmi művektől az útleírásokon és az irodalmi kritikákon és tanulmányokon át a novellákig rendkívül sok téren kipróbálta magát.  Első magyar nyelvű kötetében három borongós hangulatú hosszabb elbeszélés olvasható, amelyeket a Stories of the Seen and Unseen (A látható és láthatatlan történetei) című, tizenhét kísértethistóriát és túlvilágjárás-novellát tartalmazó kötetéből választott a fordító. Oliphant elbeszélései sötét és könyörtelen témákkal foglalkoznak, világuk mégis meglepően derűs, vagy legalábbis is elégikus, rezignált. Mintha nehéz kövek zuhannának bennük fojtogató tollpárnákra. Én a három írás közül Az öreg Lady Mary címűt élveztem a legjobban.

2020-ban a sorozat izgalmas kísérletet is tett: Hanns Heinz Ewers A sírásó titka és egyéb rémtörténetek című kötetével először jelent meg keretében olyan könyv, amely nem friss fordításokat tartalmazott, ráadásul épp így sikerült bevezetni egy nem angolszász, hanem német szerzőt. Még ugyanebben az évben elérhetővé vált A pók és újabb rémtörténetek című válogatás is a szerzőtől. Az elbeszéléseket Hervay Frigyes, H. Nagy Jenő, Vécsey Leó és Zigány Árpád fordította  1910 és 1924 között. Ewerst a huszadik század elejének magyar kritikája különösen sokra értékelte: Kosztolányi nyilatkozott róla rendkívül dicsérően, Bíró Lajos értékelte úgy a pályáját a Nyugatban, mint amely Hoffmann és Poe munkásságához hasonlítható, de meghaladja azt. A Lovecraft-rajongók pedig nyilván tudják, hogy a nagymester élő klasszikusként tartotta számon német pályatársát. Azonban 1932 táján Ewers elcsábult: másképp nehéz értelmeznem, hogy egy tényleg egészen jó író a nemzetiszocialisták közé keveredik, megírja Horst Wessel életrajzát és a róla szóló film forgatókönyvét, 1933-ban pedig, mintegy hálából, mindjárt a német írószövetség elnökévé avanzsál, igaz, csak egyetlen évre. Hiába egyértelmű, hogy egy korábban sok sérelmet elszenvedett, némiképpen hiú szerző, aki misztikus érdeklődése alapján izgalmasnak találja a náci eszmék egy részét (de csak egy részét, hiszen a szabadkőművesség és a kabbala iránt is vonzódik, ami már nemigen passzol ehhez az irányhoz...), miként keveredik rossz társaságba, s miként élvezi a megbecsülést és a hatalmat, amíg teheti - azért ez az affér meglehetősen menthetetlen. Az sem változtat rajta, hogy 1934-ben, a Röhm-puccs után a nácik már betiltják Ewers írásait, ő pedig élete hátralévő éveit két dologgal tölti: a Goebbels-féle, győztes kultúrpolitikával harcol azért, hogy valaha még jelenhessenek meg írásai, és kiutazási vízumokat zsarol ki korábbi támogatóiból a zsidó barátai számára... Mégis, a német író, akinek a tízes, húszas években még számos novellája jelenik meg magyarul folyóiratokban és kötetben, s 1943-ban meg is hal, soha többé nem válik elérhetővé magyar nyelven.

Épp ezért fontos, hogy az Attraktor kiadásában most elolvashatók, megismerhetők, megítélhetők írásai: mert a betiltás akkor sem vonzó, ha nem a nácik csinálják. Őszintén be kell azonban vallanom, hogy - talán a kissé régies magyar szövegek miatt - nálam a két kötet tizenegy novellája nemigen törte át az érdekesség falát. Azt hiszem, értem, miért tetszhetett Lovecraftnak A pók, de úgy érzem, ennek a novellának és az összes többi elbeszélésnek is olyan burjánzóan megszövegezett, szándékoltan költői, olykor szecessziós-szimbolista, olykor kihagyásosan expresszív a szövege, ami miatt valahogyan nem érnek el hozzám a sokak által zseniálisnak ítélt író-filozófus gondolatai. ("Mint a bimbók, olyanok voltak ezek az asszonyok és lányok. Nőttek, és fejlődtek, majd teljes virágzásba borultak... Ez akkor volt, amikor meghaltak, ma egy és holnap ismét egy. Akkor, amikor kihozta őket a kocsi a városból, ki ide hozzá, Stephéhez és egyedül neki virultak. És Stephe, aki szerette a virágokat, letörte őket... Azután elhervadtak a virágok... és Stephe eldobta őket. El is felejtette." Részlet A sírásó titkából, 122. Vajon csak a fordítás a hibás, hogy mindez olyan üresen és kiszámíthatóan cseng, vagy ez maga Ewers?) Azt hiszem, Ewersen még gondolkodnom kell. Addig is mindenkinek ajánlom ezt a precíz pályaképet róla.

Az Ewers-kötetek szerkesztője, Megyesi Ildikó azonban még egy kötetet gondozott a sorozatban, H. Rider Haggard Az éjszakábanlátóját. Ez szintén nem friss fordítású kötet, 1924-ben magyarította Vécsey Leó. Ellenben a sokak által legalább hírből ismert Allan Quatermain, a bátor utazó és vadász történetei közül az egyik. Ő az a hős, akit filmen - majdnem mindig romanticizálva és hősszerelmessé alakítva, de - eljátszott már Richard Chamberlain, Stewart Granger, Cedric Hardwicke és Patrick Swayze is. Így izgatottan kezdtem az olvasáshoz, hiszen Henry S. Whitehead a sorozatban megjelent írásai miatt amúgy is afféle "gyarmati hangulatban" voltam épp. Meg kellett azonban állapítanom, hogy Az éjszakábanlátó biztosan nem a leglebilincselőbb darab a Quatermain-sorozatban. Annak idején nagyon élveztem az első ehhez a hőshöz kapcsolható regényt, a Salamon király kincsét, amelynek azonban nyomtatásban száz éve nem jelent meg teljes változata, s a rövidítése is 1983-ból való. De tetszett A vándor nyaklánca és az Ayesha is, bár utóbbinak szintén kívánkozna egy modern fordítás... Ezekhez mérten Az éjszakábanlátó meglehetősen lassú haladású könyv volt, amelyben sokkal nagyobb teret foglaltak el a vadászkalandos útleíráshoz hasonló események, mint a titokzatos szörnyeteghez kapcsolható, valóban izgalmas fantasztikus elemek. Az sem egészen világos számomra, miért épp ezzel a regénnyel indult meg ez az alsorozat: az eredetileg a Heu-heu, or The Monster címet viselő írás megírási sorrendben a tizenkettedik, időrendi sorrendben a hetedik a főhősről és világáról szóló regények és novelláskötetek között. Azt meg külön sajnálom, hogy a cím látszólag helyesírási hibát tartalmaz: valójában persze nem, hisz a könyv első bekezdése definiálja a Macumazah / Watcher-by-Night / Éjszakábanlátó névalakot, de ezen összefüggés nélkül a kötet címe erősen hiányol egy kötőjelet, és annak eldöntését, az É vajon nagy vagy kicsi-e. (A magyar fordítás eredeti, 1924-es címe Heu-Heu volt - én pedig tökéletesen elégedett lettem volna ezzel.)

Egyébként sem érzem, hogy Rider Haggard szemlélete olyan modern lenne, hogy ez biztosítsa minden (afrikai) története túlélését. Véleményem szerint ami feltétlenül maradandó belőle, az hihetetlen, teremtő, szárnyaló fantáziája, elképesztő ötletei, s ezek erősebben hatnak az olyan szinte tisztán fantasztikus műveiben, mint az Ayesha (annyira különleges, hogy mindez angolul egyszerűen csak She - az, ahogyan ez a titokzatos, nőnemű Ő fenyegetővé és különlegessé válik, talán a Helen Gahagan és Randolph Scott főszereplésével készült filmen a leghatásosabb). Szemben Henry S. Whiteheaddel, akinek viszont nagyon is érdemes volt megismerni, elolvasni és újraolvasni nyugat-indiai történeteit! 2020-ban három novelláskötet is napvilágot látott tollából a sorozatban: a Pán népe és más nyugat-indiai históriák, A csapda és újabb nyugat-indiai históriák és A fekete bika és további nyugat-indiai históriák. Megjegyzendő azonban, hogy Whitehead a kiadó másik szériájában is feltűnt szerzőként: s nekem talán ez a könyv, A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozatban kiadott A tengeri tigris tetszik tőle mindeddig a legjobban...

Visszakanyarodva azonban a nyugat-indiai elbeszélésekhez, roppant izgalmassá teszi őket, hogy Whitehead, az episzkopális egyház magas rangú papja azokból az élményeiből kiindulva írta meg őket, megalkotva részben önéletrajzi főhősét, az okos, empatikus és tudományos elméjű Gerald Canevint, amelyeket ő maga a Virgin-szigeteken szolgálva szerzett. 1921-29 között itt élve alkalma volt megismerni a karibi fekete folklórt, s azt a nyugat-indiai vallási és hagyománycsomagot, amit később vudu néven vált szokássá emlegetni: mindezen tapasztalatait pedig belefoglalta irodalmi igényességű és lebilincselően izgalmas novelláiba. Az eddig megjelent három gyűjtemény csupa Canevin-történetet tartalmaz, s remélhetőleg nemsokára újabbak követik majd. Valamennyit Grób László Mihály fordította, aki hiteles, anakronizmusoktól mentes, lendületes novellafordításaival a kiadó értékmentő és író-újrafelfedeztető missziójának egyik alappillére. Whitehead elbeszélései közül az első kötetből elsőként a Pán népe és a Mrs. Lorriquer című írásokat, a másodikból Az Óriáskör és a jóbarát Lovecraft által részben átírt A csapda című történetet, a harmadik gyűjteményből pedig A lezárt szobát és a Cassius című kisregényt ajánlanám mindenkinek.

Mégis, ha valaki megkérdezné, vajon Conan Doyle a fentiekben már sokat dicsért munkássága mellett melyik a sorozatba bekerült szerző jelentette számomra a legnagyobb felfedezést, talán mégsem Whitehead-et nevezném meg. Hanem Bram Stokert és Fitz-James O'Brient. A később születettel kezdve: mielőtt kézbe vettem Bram Stoker Drakula vendége és egyéb borzongató történetek című kötetét, kevés elképzelésem volt arról, mennyire jó író volt Stoker a Drakulán innen és túl. Miközben nagy regénye természetesen tökéletesen elbűvölt, egyik nagy kedvencem volt, s már a blogon is írtam róla részletesen, elbeszéléseket alig ismertem tőle. Néhány gyűjteményben, mint az elborzasztó borítóval ellátott, Máté J. György válogatta Angolszász rémtörténetekben, vagy a 21 rémes történetben szerepelt tőle egy-egy, sokszor lefordított opusz, de teljes, összetett képet adó novellaválogatás mindaddig nem jelent meg, míg 2018-ban be nem került a Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek szerzői közé. Ez a kötet azután annyira tetszett nekem, hogy feltettem a 2018 kedvenc könyvei listámra is.

Az első gyűjteményt pedig 2020-ban követte a A végzet láncolata és újabb borzongató történetek című újabb összeállítás. A két válogatásban együtt tizenöt borzongató Stoker-történet olvasható Kiss Sándor fordításában, s a két könyv tulajdonképpen felöleli az író misztikus és rejtélyes novelláinak a teljességét. Ahogyan a Drakula vendégéről már korábban is leírtam, akár Lovecraft és Conan Doyle, akár a science-fiction, akár az angol klasszikus irodalom felől közelít valaki hozzá, mindenképpen megtalálja a neki tetsző írásokat a kötetben. Olyan sokféle hangulat, ötlet és téma találkozik az írásokban a művésznovellák hangulatokra épülő színességétől az emlékek felidézésével foglalkozó, szine szürreális történeteken át a fantasztikus tengerésztörténetig, a gótikus őshorrorig, a misztikusan-babonásan kegyetlen, abszurd meséig és a természetfelettivel csak eljátszogató bűnügyi elbeszélésig, hogy valóban bebizonyosodik, Stoker sokkal jobb író annál, mint hogy egyszerűen úgy tartsák számon, mint Drakula gróf horrorfigurájának alkotóját. Az első gyűjteményből jelenleg A vörös kezek álma és A növekvő arany titka, a másodikból A sárga törlőrongy és A végzet láncolata a kedvenc elbeszélésem.

A harmadik kedvenc szerzőm pedig Doyle és Stoker mellett Fitz-James O'Brien, akinek a nevét még soha nem hallottam korábban. Egyetlen óra alatt került a kedvencek közé, amikor elolvastam A gyémántlencse és más rejtélyes történetek című kötet első három elbeszélését. Ezt a hét novellát és két verset tartalmazó gyűjteményt is Kiss Sándor válogatta és fordította. Az utószó erről ezt írja: "Jelen kötetünkben arra tettünk kísérletet, hogy a magyar olvasóközönséggel is megismertessük Fitz-James O'Brien munkásságát, méghozzá a lehető legszélesebb palettát nyújtva: ezért válogattunk be nem csupán klasszikusan misztikus novellákat, de szentimentális, álom- és mesehangulatot idéző írásokat, verseket is." (171.) A küldetést tökéletesen sikerült teljesíteni: teljes mértékben rabul ejtett O'Brien olykor szürreális, olykor romantikus, olykor misztikus világa. Az ír születésű szerző, akit bozontos bajusza ellenére kivételesen jóképűnek tartottak a kortársai, 1852-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba, hogy egyetlen év alatt elismert szerzővé váljon. Ám mindössze harmincöt éves volt, amikor halálos sebesülést szerzett a polgárháborúban, s verseinek és novelláinak első gyűjteményes kötetét is már csak jóval a halála után, posztumusz adta ki egy barátja. Írásairól Abraham Merritt, Poe, Lovecraft, Charles Dickens és Lewis Carroll elbeszélései, témái, hangulatai jutottak eszembe, s valamennyit remeknek találtam, akár korai science fictionként, akár misztikus novellaként, akár kalandos, akár tudományos meghökkentő meseként lehetett őket meghatározni. Lovecraft nagyra becsülte A gyémántlencse című írását, ami nekem is nagyon tetszett: mellette leginkább A kisfiú, aki szeretett egy sírhantot, Az eltűnt szoba és az Egy borzalmas éjszaka ragadott meg - ezeket a történeteket akármikor újraolvasnám.

A sorozat tehát 2021-ben is egy pompás kötettel folytatódott: és nincs vége a sornak. Hiszen már megvásárolható a tizennyolcadik könyv, Honoré Beaugrand A fösvény kísértete és más régi francia-kanadai történetek című gyűjteménye. Alig várom, hogy olvashassam, s gondolkodhassam rajta, mennyi különleges, lebilincselő olvasmányélményt vesztettem volna, ha 2017-ben az Attraktor nem határoz úgy, hogy belevág az elfeledett történetek magyar nyelvű kiadásába...

Lelkesen ajánlom mindenkinek a Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek sorozatát, s sok rajongót és vásárlót kívánok darabjainak!

Az alábbi linken megtalálhatók a kötetek pontos kiadási adatai és az egyes válogatások tartalma is:

Sir Arthur Conan Doyle és mások rejtelmes történetei az Attraktor Kiadónál (Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek)

Három okos kötetről röviden

E rövid posztban három okos kötet került egymás mellé, amelyeket mindenkinek ajánlok.

Gyimesi Emese: Szendrey Júlia irodalmi pályafutása - Társadalomtörténeti kontextusok
Ligatura, Ráció, 2021
A lehető leglelkesebben hívom fel a figyelmet erre a pár hete megjelent könyvre. A történész-irodalomtörténész szerzőnek már korábban is izgatottan kísértem figyelemmel kutatásait, amelyek 2009 óta tartanak, s alapvetően Szendrey Júlia életéhez, munkásságához, pályaképéhez, legendájához kapcsolódnak, kitekintéssel a 19. századi nőirodalomra és gyermekkortörténetre.
Neki köszönhető, hogy 2018-ban megjelenhetett Szendrey Júlia összes verse egy olyan kötetben, amely kritikai igénnyel készült, mégis sikerkönyv lett (második kiadással!), s számos publikálatlan verskéziratot is feldolgozott. 2019-ben alapvető forráskötetet jelentetett meg Szendrey Júliáról mint anyáról, bemutatva, jóvoltából milyen különleges, korában modern, ráadásul irodalmi és kreatív inspirációval teli gyermekkor adatott meg öt gyerekének. A médiában való gyakori, sikeres megjelenése, minden leírt sora és megvalósult kutatása egyszerre hozzájárulás a szakma Szendrey Júlia-képének hitelesebbé válásához, és lelkes, élvezetes, modern ismeretterjesztés. Továbbá leszámolás a kőbe vésődött, ostoba legendákkal a "ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt"-tól a "feleségek feleségé"-n és a "magyar George Sand"-on át a "méltatlan fiú rossz anyjá"-ig és főképp, a "verselgető feleség"-ig.
A Rációnál megjelenő új kötet a szerző doktori mestermunkája: azoknak is érdemes elolvasni, akiket a 19. századi nőírók élete, Petőfi költészete vagy a 19. századi történelem érdekel. Nem fognak csalódni.

Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma - Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története

Modern magyar történelem, Jaffa, 2021
Amióta alkalmam nyílt elolvasni a szerző előző kötetét, Az elátkozott köztársaságot, vártam, hogy ez a rendhagyó "folytatás" is bekerülhessen a könyvtáramba. Az eredetileg 2020 végére ígért kötet végül 2021 tavaszán látott napvilágot, s meglepő módon terjedelmével jócskán (több mint száz oldallal) felülmúlta könyvelődét. A szerző ismét olyan témát választott, amelyről jó ideje nem szívesen írnak könyveket a nagyközönségnek, mert mindenkinek annyi előfeltevése, annyi harcos, politikus elképzelése van az időszakról, hogy sokan inkább kerülnék egy a Tanácsköztársaságról írt objektív kötet elolvasását, nehogy zavarják őket a tények. A hihetetlenül adatgazdag, aprólékos, lebilincselő és szakszerű (bár sajnos tartalomjegyzékét tekintve ismét teljesen áttekinthetetlen), enciklopédikus könyv viszont komolyan kedvet csinál a téma tanulmányozásához, olyan sok érdekességet vet fel oldalról oldalra. És mégis, ha végigolvassuk, az a lehetetlen érzésünk támad, hogy valójában már mindent meg is tudtunk, amit tudni érdemes.

Kovács Dóra: "A királyék megint itthon vannak!"
Álomgyár, 2020
Úgy döntöttem, ennek a gyönyörű albumnak a legjobb ajánlója az alcíme, amely így itt most kivételesen a leírásba került: A Habsburg-család és az arisztokrácia 19. századi ünnepeiről mesélnek a budapesti utcák. A szerző várostörténeti séták szakavatott vezetője, Pest-Buda és Budapest régi, békebeli történetének lelkes kutatója. Nagyalakú képeskönyvében a téli, karácsonyi, ünnepi érdekességeket, a kortörténeti, kultúrtörténeti és históriai különlegességeket, valamint legnépszerűbb sétái helyszíneit kapcsolja össze gazdag képanyaggal és sok-sok izgalmas forrásból származó idézettel. Ennek eredményeképpen kibontakozhat előttünk a régi magyar karácsonyok, a királyi, nemesi és városi elit téli szórakozásainak és ünnepeinek mozaikja. A kiadó más albumjaihoz, így a nagy sikerű Rizsporos hétköznapok első és második kötetéhez hasonlóan ez a könyv is szemet gyönyörködtető: elegáns arany, szépia, hófehér és királykék színekben úszik. Csak az apró betűs képaláírások lettek egy picit szemrontóak.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben

Három szépirodalmi könyvről

Három izgalmas kötetről

Jack Reacher most is ugyanaz - Az őrszem - Linkgyűjteménnyel

Idén februárban menetrend szerint megjelent a General Press kiadásában Lee Child tavaly őszi bestsellere, a legfrissebb Jack Reacher-történet, a The Sentinel. A magyarul Az őrszem címet kapó könyv fordítója ismét Child nyelvezetének és stílusának magyar újrateremtője, megalkotója, Gieler Gyöngyi. Ezúttal azonban egy új szerzőnév is olvasható a borítón: Andrew Childé.

A tavalyi év óta folyamatosan készültem erre az új Reacher-regényre. Eleinte úgy számoltam, ez lesz a jubileumi, 25. kötete a sorozatnak, de azután rájöttem, ha az egyetlen, minden addigi novellát tartalmazó novelláskötetet, nagy kedvencemet, A nevem: Jack Reachert is számolom, Lee Child bizony már túl van a negyedszázadik Reacher-köteten a 2019-ben megjelentetett Sohanapjánnal. Ezt végiggondolva logikusnak tűnt, miért éppen a következő, tehát 26. kötet előtt jelentette be, 2020 januárjában, hogy újabb Reacher-könyveit immár társszerzővel írja, az öccsével, a szintén író Andrew Childdal, majd fokozatosan át is adja neki a stafétabotot. Ha én lennék a rendkívül fegyelmezett szerző, aki évről évre előáll egy-egy új történettel, 1997 óta szünet nélkül, folyamatosan, valószínűleg magam is úgy érezném, hogy 66 évesen, negyedszázadnyi munka után lassanként megérdemlek egy kis pihenést.

Másfelől annak is nagyon örültem, hogy Lee Child jó érzékkel nem vetett véget egy csapásra hőse életének (amivel az egész figurát bizonyosan sikerült volna tönkretennie), de nem küldte el méhészkedni, tököt termeszteni vagy családot alapítani sem. Miközben ugyanis a történetek Reachere persze öregedhet, ha akarjuk (1960-ban született, vagyis napjainkra már túl van a hatvanadik születésnapján), valójában a figura tökéletesen kortalan. Bármelyik könyvben elképzelhetjük harmincasnak vagy negyvenesnek, s ebben még a történelmi hivatkozások sem kell, hogy megzavarjanak, hiszen a televízió és a mozi már a hőskorszaka óta (egészen máig) telis-tele van olyan karizmatikus, vonzó leading manekkel, akik negyven-ötvenévesen játszanak késő harmincasokat, mi pedig (legalább is a nők) nyugodtan rajongunk értük. Tom Cruise ötvenévesen bújt Reacher szerepébe (annak a regénynek, a Csak egy lövésnek a kortárs adaptációjában, amelyben Reacher egyébként negyvenöt éves), Alan Ritchson viszont figurához illően épp harminchét lesz, amikor kijön majd vele az első Reacher-regény tévéadaptációja: csakhogy az nem a kilencvenes években fog játszódni, mint a könyvalapja, hanem napjainkban... Megjegyzem, egyébként az akcióhős hatvanas Reacher-alak sem elképzelhetetlen: világéletemben úgy éreztem, hogy az Ismeretlen férfi vagy az Elrabolva Liam Neesonje eszményi lehetett volna mint Jack Reacher: de ez a hajó már elment...

Száz szónak is egy a vége: bízom benne, hogy a figura akár még egy évtizedig is velünk marad, főleg, hogy olyan markánsan felismerhető, mégis sokféle világban mozog: nem csoda, hogy a brand új honlapján akár annak alapján is válogathatunk a kalandjai között, hogy kisvárosi drámáról, nagyvárosi történetről, emlékezetes főgonoszról vagy világmegmentésről szeretnénk olvasni...

Ám mindannak ellenére, amit fentebb leírtam, azért kicsit izgultam, amikor elkezdtem olvasni Az őrszemet. A korábbi kötetek alapján annyira határozott képem volt a főhősről - nem is feltétlenül a kinézetéről vagy a képességeiről, hanem mindenekelőtt a praktikus, kissé ironikus világlátásáról, jól titkolt jóságáról, száraz humoráról, alaposan elrejtett érzelmességéről, takarékos brutalitásáról, technológiákkal szembeni gyanakvásáról, tekintélytisztelete teljes hiányáról -, hogy szeretett jellemzői egyikéről sem szerettem volna lemondani. Nos, Az őrszemben pontosan ugyanazt a Reachert találtam meg, mint az eddig könyvekben.

Bár fogalmam sincsen róla, milyen munkamegosztásban született a kötet, de véleményem szerint Andrew Child közreműködését szinte lehetetlen rajta észrevenni: sem a stílus nem változott, sem a történetvezetés nem lett eltérő. Ugyanakkor, a már megszokott módon, Az őrszem is olyan könyv lett, amilyen még nem szerepelt a sorozatban: bár Reacher korábbi kalandjai közül is voltak, amelyek egy kicsit jobban emlékeztettek egymásra, mint mások, a sorozat eddig még sosem vált önismétlővé, mindig, minden történetben, mellékhősben, cselekménybonyolításban olyat próbált ki, olyat adott és úgy szerkesztett, mint eddig még soha. Ebben a regényben  is megtalálni olyan elemeket, amelyek már az első két-három könyvben ott voltak: mint hogy Reacher kiáll a kisemmizettekért (főleg, ha zenészek), felméri a szituációt, ha valakit elrablás fenyeget, és habozás nélkül az áldozat mellé áll, vagy hogy visszafogott humorral képes viselni, ha ürügyet keresnek arra, hogy ártatlanul letartóztassák, és kifejezetten élvezi az ezzel kapcsolatos szócsatákat. Viszont a történet, amely egyszerre szól kibertámadásról és orosz kémkedésről, s egy névtelen kisváros átlagembereiről, teljesen új és nagyon izgalmas.

Érdekes volt olvasgatni az első kritikákat a regényről: most, hogy mindenki tudja, hogy figyelni kell a szöveget, mert társszerzővel van dolgunk, sok-sok összehasonlító elemezgetést lehetett találni arról, hogy biztosan Andrew Child modernségét, a sorozat megújulását mutatja, hogy a könyvben Reacher mobiltelefon-használattal is harcol, nemcsak az öklével, hogy kiberbűnözéssel van dolga, hogy a közelharcban gyorsabb, és sokkal jobban előregondolkodik, mint szokott, vagy hogy egyszerre akad dolga orosz kémekkel és kettős ügynökkel meg neonácikkal. Negatívumként pedig felmerült az olykori túlbeszéltség... Magam azonban nemigen értek egyet az effajta bölcselkedéssel. Az őrszem az eddig legrövidebb Reacher-krimi, bár ez csak annyit jelent, hogy a szokásos kb. 330-340 magyar oldal helyett 310-et számlál. Ám ez egyben mértéktartó szövegszerkesztésre utal, Andrew Child láthatólag nem kívánja túlírni a bátyját. Ami a harcok leírását illeti: emlékszem, amikor először láttam Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes-át, arra gondoltam, hogy az, ahogyan a film vizuálisan bemutatja, miként látja már előre, a következtetés segítségével Holmes a verekedőpartnerei minden lépését, olyan technika, amivel nagyon el tudnék képzelni egy Lee Child-megfilmesítést is. Ugyanis pontosan ilyennek éreztem, ahogyan Reacher elemezte rendszeresen a hasonló szituációkat, először a legelső kötet, az Elvarázsolt dollárok 2. oldalán... Náci és más fehér szélsőségesek már az 1998-as második regényben, a Ne add fel könnyenben is szerepeltek. Kémek és beépített kettős ügynökök megjelentek már a 2003-as Kétélű fegyverben is, memóriakártya-kódok számítógépes feltörése a történet fontos csomópontja volt a 2007-es A baj nem jár egyedülben, és akkor még szó sem esett a 2015-ös Néma városról, amely olyan modern, sötét történet a dark netről, hogy modernebb és sötétebb se kell. (No meg kérdés az is, valóban a kiberbűnözés-e a fő téma Az őrszemben: de ennek megválaszolásához el kell olvasni a csavaros regényt...)

Ami pedig Reacher és a mobiltelefon esetét illeti: a figura minden civilizációs ártalomtól függetlenként teremtődött meg 1997-ben. Egy fantom volt: nem lakott sehol, nem hordott magával iratokat, nem használt bankkártyát (ami alapján tökéletesen követhetőek vagyunk), mindenhol készpénzzel fizetett, mindenhol rövid ideig maradt. (És ezért szerettük.) Szeptember 11. megváltoztatta némiképp a dolgokat: Reachernek is muszáj volt a fogkeféje mellé zsebre tenni az útlevelét és a bankkártyáját, különben sehová sem utazhatott volna, sőt, esetleg Guantánamóban találta volna magát terrorizmus gyanújával. De ennyi tellett tőle: azt senki se várja egy joggal és állandó jelleggel gyanakvó, volt katona világutazótól, hogy ok nélkül beszerez egy Androidos okostelefont, majd arról írogat a nem létező barátainak és lájkolgatja a kedvenc kávézóit, miközben lehet, hogy még én is rá tudok jönni, miként tudnék belekukucskálni a mobiljába... Ha szüksége volt rá, Reachernek soha nem volt problémája a technológia használatával, így eldobható és elkobzott mobilok egész garmadájával operált már a 2005-ös Csak egy lövésben vagy a 2009-es Elveszett holnapban is. Viszont számomra a Child-könyvek egyik értéke, hogy cselekményüket soha nem a csillivilli technológia adja önmagában, mint sok modern thrillerben: hiszen még egy titkos kormányprojekt programozójával is előfordulhat, hogy egy áram nélküli pincében az öklével kell megvédenie magát...

Így hát én semmiképpen sem ezekben a modernistának kijelölt történetelemekben vélem felfedezni Andrew Child kézjegyét. Sőt, épp úgy gondolom, hogy ez a regény kifejezetten óvatosan építkezett: bár az interjúk alapján cselekménye nagy részét már a fiatalabb testvér találta ki, bátyja pedig inkább a kidolgozáshoz adott tanácsokat, sok-sok részletében, hangulatában, hagyományában megidézte a korábbi könyveket - de nem szolgaian, inkább nosztalgikusan, jól esően. Viszont arra felfigyeltem, hogy Reacher egy kicsit, egy egészen kicsit beszédesebb lett benne, ami a szópárbajokat illeti. Bár a könyv E/3. személyű narrációval rendelkezik, mintha az eddig megszokottnál több fanyar egysoros szerepelne benne kedvenc hősünktől...

Így hát kíváncsian várom, merre megy tovább a sorozat, változik-e a figura a későbbi könyvekben, s ha igen, merrefelé. Mindenre nyitott vagyok, és alig várom az újabb  kötetet...

Linkgyűjtemény

Lee Child Jack Reacher regényei magyarul (novellalistával)
Becsületes, intelligens, brutális - Jack Reacher
Elvarázsolt dollárok
Ne add fel könnyen
A pók hálójában
A titokzatos látogató
Lángoló sivatag
Hiba nélkül
Kétélű fegyver
Eltűnt ellenség
Csak egy lövés
Rögös út
A baj nem jár egyedül
Nincs mit veszítened
Elveszett holnap
61 óra
Megérte meghalni
Az ügy
Összeesküvés
Nincs visszaút
Bosszúvágy
Néma város
Esti iskola
A nevem: Jack Reacher
Éjféli szállítmány
Múlt idő
Sohanapján

Három izgalmas kötetről

A poszt három könyvét egyetlen dolog köti össze: valamennyit végigizgultam. Mindegyik nagy meglepetést okozott a maga módján, s kettőt bátran ajánlok mindenkinek, aki izgalmas, meglepő olvasmányt keres.

Philip K. Dick: A jövő orvosa
Életműsorozat, Agave, 2021
Ha elérkezik az év eleje, mindig izgatottan várom, milyen Dick-újdonsággal jelentkezik az Agave... Az elmúlt években ugyanis, amióta a Dick-életműsorozat megújult, köszönhetően többek közt a nagyrészt Faniszló Ádám tervezte, minimalista és hívogató borítóképeknek, minden évben eljön a pillanat, amikor az átöltöztetett újrakiadások mellett feltűnik a boltokban egy-egy új, magyarul eddig kiadatlan Dick-regény. Ilyen volt 2018-ban a Jones kezében a világ, amely rögtön bekerült a személyes kedvenceim közé, 2019-ben a teljesen egyéni hangú Az utolsó tréfa, s 2020-ban az Űrlottó, az író első megjelent regénye.
2021-ben annyira nincs időm olvasni, hogy az év tulajdonképpen A jövő orvosával kezdődött számomra. Ez ugyanakkor remek kezdet volt. Dick nyolcadik regénye először 1960-ban látott napvilágot angolul, s Az ember a Fellegvárban követte: amely ma is olyan legendás regény, hogy nyugodtan mondható, új korszakot nyit Dick pályáján (bár én ettől függetlenül nem nagyon szeretem). Tehát a Dr. Futurity bizonyos szempontból lezárja az útkeresés időszakát, azoknak a korai könyveknek a sorát, amelyek a szürreális, lázálomszerű és paradox részleteket többnyire még nélkülözik, s ellentmondásosságukban, disztópikusságukban, abszurditásukban is rendkívül tiszta szerkezetűek. Azonban számomra pontosan ez teszi olyan vonzóvá ezeket az ötvenes években született regényeket (Űrlottó, Jones kezében a világ, Az utolsó tréfa, Figyel az ég, A kozmosz bábjai, Kizökkent idő): sőt, közülük kerül ki a két abszolút Dick-kedvencem is, a Figyel az ég a legszeretettebb, a Kizökkent idő pedig a második legszeretettebb sci-fim az írótól.
Nem csoda tehát, hogy A jövő orvosát is nagyon élveztem. Az a játék az időutazással és paradoxonjaival (legyen szó információs, technikai vagy nagymama-paradoxonról), amit ez a regény felmutat és könnyed kézzel a végletekig bonyolít (de mindvégig tökéletesen logikusan, ami elképesztő teljesítmény), valami olyasmi, amivel összehasonlítva Asimov A halhatatlanság halála című regénye egyszerű, lineáris műmese. (Bár ettől még nagyon szeretem.) Dick egyszerre ír erkölcsfilozófiai elmélkedést az időutazás helyességéről-helytelenségéről, s szerkeszt akciófilm-izgalmasságú kalandsztorit egy orvos furcsa vándorlásairól különféle történelmi korokban és társadalmakban. S mindezt a sokat mindössze 180 oldalon...
Hálás vagyok az Agavénak, s különösképpen a fordítónak, Pék Zoltánnak az új és új Dick-regényekért. Munkájuknak hála, Dick halála előtt publikált könyvei közül már csak négy nem került még be az életműsorozatba. Alig várom őket, ahogyan az újrakiadásokat is: ha van ma minőségi sorozat sci-fi műfajban, biztosan ez az egyik.

Julie Klassen: Híd a Temzén

Romantikus Regények, General Press, 2021
Az amerikai írónő a 19. századi Angliát nyelvében, szokásaiban, érzelmeiben és stílusában is hitelesen megidéző romantikus történelmi regények szerzője. Könyveiben, amelyekből 2007 óta tizenhat jelent meg hazájában, nem a szerelmi kalandokra, a szokásos romantikus regényközhelyekre teszi a hangsúlyt. Ehelyett minden könyve tisztelgés valamely korábbi, klasszikus mű vagy korabeli, napjainkra már szinte elfelejtett szokás előtt.
Egyik kedvencem, a Lány a kapusházban például A mansfieldi kastélyt, s egy korabeli útleírást használ ihletforrásként, kibontva belőlük egy igen eredeti történetet. A táncmester a tánc 19. századi társadalmi szerepét is bemutatja, A házitanító lánya a korabeli magániskolák és házi nevelők világába is bevezet,  A portréfestő lányából pedig a művészettel foglalkozó tehetséges nők korabeli megpróbáltatásaira is fény derül - természetesen egy szép, szerelmes kalandtörténet mellékszálaként.
Az írónő legújabb kötete azonban több és más a korábbiaknál abból a szempontból, hogy a családi titkokat nyomozó, a régmúlt kísérteties rejtélyeit bogozó regényei (Álruhás szerelem, A néma nevelőnő, Az udvarház titka, A társalkodónő titka) után Klassen ezúttal teljesen szabályos krimit írt, amely gyilkossággal kezdődik, gyanúsításokkal és nyomozással folytatódik, amatőr detektívje pedig egy szépreményű, komoly felfogású ügyvédtanonc fiatalember. Mint lelkes történelmikrimi-rajongó, ennek csak örülni tudtam. S alig várom az írónő következő magyarra fordított regényét: ez lenne a tizedik.

Laurie R. King: Rejtély a Riviérán
SHMR sorozat, Kossuth, 2021
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy krimiírónő, aki 1994-ben, negyvenkét évesen olyan bátor dolgot tett, amit kevesen a Conan Doyle-féle életmű folytatói közül: The Beekeeper's Apprentice című regényében összeismertette az ötvennégy éves, munkájától a sussexi magányba visszavonult brit mesterdetektívet, Sherlock Holmest a váratlanul elárvult, tizenöt éves Mary Russell-lel, az élénk szellemű, minden iránt érdeklődő, intelligens fiatal amerikai lánnyal. Holmes a történetben képtelen volt megállni, hogy ne tanítsa meg mindenre Russell-t, amit csak tud, s hihetetlen örömét lelve detektívtanonca kiképzésében, valójában megtalálta benne azt a társat, akire valószínűleg világéletében vágyott. Hiszen egy rendhagyó hőshöz rendhagyó érzelmek illettek. Russell egyetemre ment, Holmes ismét nyomozni kezdett, s a tízes évek végén játszódó izgalmas kalandok végül odavezettek, hogy a két, immár egyformán nagykorú ember életét adta volna egymásért. Kapcsolatuk felvázolása pedig olyan jól sikerült, hogy az írónő második, 1995-ös Russell-Holmes kötete, az A Monstrous Regiment of Women végén megengedte hőseinek, hogy összeházasodjanak... A cselekménybonyolítás, a különleges narráció és Mary Russell alakja pedig kiérdemelt számos díjat, s komoly dicséret érte a feminista filozófusok irányából is...
Nos, amikor azt olvastam a Rejtély a Riviérán hátlapján, hogy "A Sherlock Holmes és Mary Russel nyomoz sorozat rendkívül izgalmas első kötetét tartja kezében az olvasó", hát, a fentiekre készültem. Kaptam azonban ehelyett egy elképesztően vaskos, szerteágazó cselekményű, mérhetetlenül sok korjelző elemet és szereplőt felvonultató, alapvetően mégis unalmas kötetet, amely azonban nem Laurie R. King hibájából vált ilyenné. Pusztán csak attól, hogy ez a könyv a sorozat tizennyolcadik (jelen pillanatban utolsó előtti) kötete.
Hát, igen. Hogy miként kerülhet ekkora, felháborító, megtévesztő ostobaság az egyébként kiváló fordító, Gálvölgyi Judit által magyarított könyv reklámkampányába, fogalmam sincsen. Miként lehet összekeverni egy elsőt egy tizennyolcadikkal... Persze vannak olyan sorozatok, ahol ez megengedhető: ahol érdemes az olvasó korához közelebb álló könyvvel indítani. De tartok tőle, hogy a Sherlock Holmes - Mary Russell széria abszolút nem ilyen: a Rejtély a Riviéránt olvasni legalább is körülbelül olyan, mint beülni a Hamlet utolsó húsz percére előismeret nélkül. Szerettem Ophéliát, mondja Hamlet, de mégis, ki az? És miért dühös Laertes Hamletre? Hogy lehet Claudius felesége Hamlet anyja, ha Claudius nem apja Hamletnek? Ki az a Yorick, akit többször emlegetnek, és vajon rokona-e Osricknak? Horatio is Hamlet családjához tartozik? - Inkább nem folytatom. Ennek az 1925-ben játszódó sztorinak az idején Holmes és Mary már több, mint öt éve házasok, ismerik egymás gondolatait is. Folyton régebbi dolgokra utalgatnak, például egy bűnesetre, amely egy korábbi regényben szerepel, miközben az olvasó még azt emészti, hogy ezek ketten férj és feleség, és hogy ez egyáltalán miként (és mikor?) történhetett meg Holmesszal, s próbál rájönni, kb. hány évesek a főszereplők, és hogy hogyan néznek ki: ugyanis ebben a könyvben már ez is tudott dolog, így alig van leírva. Komolyan többet tudni meg Picassóról a kötetből, mint Sherlock Holmesról. Ráadásul nem is ő vagy Mary áll az előtérben, ehelyett minden Mrs. Hudson körül forog: de nem az eredeti novellákból ismert hölgy, hanem akörül a szereplő körül, akivé korábbi köteteiben King alakította őt. Csak én sajnos erről is lemaradtam...
Úgy vélem, a Kossuth és a franchise egyetlen reménye, ha gyorsan megjelenik az első két kötet, A méhész tanonca és A szörnyűséges asszonyuralom is, még ha furcsa is hirtelen visszaugrani tíz évet az időben. Ám egyrészt a jelenlegi könyvpiaci helyzetben ez legalább másfél évet jelentene, vagyis reménytelen... Másrészt sajnos a Rejtély a Riviérán fülszövege már be is ígérte a következő, A kastély árnyéka című kötetet, ami bizony a jelenlegi utolsó, a tizenkilencedik könyv, így pedig még reménytelenebb, hogy valaha is fény derül Holmes és Russell kapcsolatának izgalmas gyökereire... Ha a hozzám hasonló keményvonalas rajongók csak fele ekkorát csalódik, mint én, sajnos lehet, hogy ez a gondatlan kézzel kiválasztott kötet lesz az egyetlen a sorozatból magyarul. S ezek után azt mondom, talán inkább érdemes lett volna folytatni Jennifer Ashley Gyilkosság a cselédfertályban című regényét: az csak egy trilógia első része, s ha annak adják ki a (tavaly februárra ígért) folytatását, már majdnem kész lennénk az egész sorozattal... Ami mellesleg kifejezetten érdekelt volna...

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben

Három szépirodalmi könyvről

Három szépirodalmi könyvről

Ebben a posztban egy kortárs novelláskötet, egy különleges gyerekkönyv és egy klasszikus elbeszélésgyűjtemény szerepel. Mindegyiket bátran ajánlom a jó könyvek kedvelőinek.

Ivana Dobrakovová: Anyák és kamionsofőrök
Typotex Világirodalom, Typotex, 2020

Mindig lenyűgöznek azok a szerzők, akik erős és eredeti novellákat írnak, s túlbeszélt napjainkban takarékosan, sűrítetten és sötéten képesek igazat mondani a körülöttünk lévő világról. A szlovák írónő, Ivana Dobrakovová pontosan ilyen elbeszéléseket ír: eddig kiadott négy kötetéből három novellagyűjtemény, melyek közül a Halál a családban és a Toxo magyarul is megjelent.
Minden könyve bejutott hazája legfontosabb irodalmi díjának, az Anasoft Literának a shortlistjére, az Anyák és kamionsofőrökért pedig elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Nem véletlenül: a fegyelmezetten megkomponált, öt írást tartalmazó, s bennük öt sorsot bemutató könyv nagyon európai, mégis tökéletesen egyéni hangú. A György Norbert fordításának köszönhetően magyarul is rendkívül hitelesen megszólaló szövegei nőkről szólnak, akik felnőnek, vágyakoznak valami értékes után, kiábrándulnak, vagy kudarcot vallanak. Családokról, amelyek szétesnek, nem működnek, vagy igazán létre sem jöttek. Meg szexről, érzelmekről, kényszerekről, dühökről…
Játszódjanak bárhol Európában, tükröt tartanak elénk, töprengésre ösztönöznek, s keserűen, ironikusan vagy megdöbbentően szembesítenek azzal, milyenek is vagyunk.

Ana María Matute: Mezítlábország
Typotex Világirodalom, Typotex, 2021

Napjainkban sok gyerekkönyv küzd az olvasók figyelméért. Köztük mégis érdemes egy halk szavú, kedves regényre figyelni: Ana María Matute spanyol írónő számos díjjal kitüntetett klasszikusára.
A Mezítlábország mindennél fontosabb témával foglalkozik: főhőse, Gabriela magányos és szomorú gyerek, s azon töpreng, szereti-e őt egyáltalán valaki. Azután már megint elhagyja az egyik cipőjét – s ez végre belépőt jelent számára egy csodálatos másik világba, ahol ott áll a titokzatos Tükör, ragyog a Tengerszem, képzelt virágok ragyognak az Öreg Tölgy közelében. Itt, törpeceruzák és számemberkék között Gabriela végre megtalálja önmagát, megtanul szánkózni, gondolkozni és örülni. A varázslatos történet egyszerre idézi meg az Alice Csodaországban szimbólumokkal teli univerzumát, s az Andersen-mesék bánatos hangulatait és különös tárgyait az Öreg Teáskannától a Kis Fekete Serpenyőig. Ám nem hiányzik belőle a modern meseregények világábrázolása sem földhözragadt, a hőst leértékelő-büntető beavatatlanokkal (afféle muglikkal), s a Gabrielához hasonló, küldetést találó és végül értékes felnőtté váló kiválasztottakkal.
A már kisiskolásoknak is ajánlható, bölcs mesét Fölföldi Fruzsina bájos rajzai illusztrálják.

A legnagyobb ajándék és más klasszikus karácsonyi történetek

Harmat, 2020

A tavalyi karácsonyra különleges ajándékkönyv látott napvilágot a Harmat kiadásában: az ízléses és finom külsejű kötet nyolc angolszász elbeszélést tartalmaz a prózairodalom szeretett klasszikusaitól, olyat, amelyek mindegyike valamiképpen az ünnephez köthető.
Bár advent tájékán általában tele a könyvesbolt karácsonyi történet-válogatásokkal, amelyek szebbnél szebb borítók mögött (hóesés, kávésbögre, betlehemi csillag) sokszor felejthető, vagy elképesztően közhelyes novellákat tartalmaznak, A legnagyobb ajándék az ilyen dömpingben is kiemelkedő különlegesség. A Győri Anna válogatta, Szabadi István fordította, ízléses megformálású kötetben ugyanis csupa olyan novella és elbeszélés sorakozik, amelyeknek gyakorlatilag még sosem létezett magyar fordítása, így nincsenek elkoptatva a hazai olvasók előtt, nem jönnek szembe hetente az interneten, s bárkit képesek meglepni pusztán már történetük fordulataival is.
Ennél azonban jóval nagyobb élmény lehet megismerni őket, hiszen szerzőik híres-neves, valóban klasszikus írók. Olvashatunk történetet olyan neves prózaíróktól, mint Charles Dickens, Elizabeth Gaskell, a nálunk kevésbé ismert Henry van Dyke vagy épp O. Henry. De szerepel novella Louisa May Alcott (Kisasszonyok), Lucy Maud Montgomery (Anne-sorozat, Avonlea-sorozat) és Harriet Beecher Stowe (Tamás bátya kunyhója) tollából is. A címadó történet pedig igazán különleges csemege: Philip Van Doren Stern 1943-ban, a Karácsonyi énektől megihletve írta meg hosszabb elbeszélését, majd magánkiadásban, kétszáz példányban nyomtatta ki barátai számára. Később hivatalos kiadásban is megjelent: addigra azonban a történet már filmen is elindult világhódító útjára. Az egyik kis füzet adta ugyanis az ötletet Frank Caprának, hogy megírja és megrendezze Az élet csodaszép (It's a Wonderful Life) című, 1946-ban bemutatott filmjét, amely azóta felejthetetlen, varázslatos karácsonyi klasszikussá vált, a főszerepben James Stewarttal és Henry Traversszel.
Véleményem szerint a könyvet nemcsak karácsony előtt és alatt, télen, hóesésben, éjszakában, ropogó kandallótűz közelében érdemes kézbe venni, hanem bármikor, így akár tavasszal is. Számomra igazi, nagy meglepetés, örök olvasmányélmény lett, s ezt kívánom másoknak is!

Megjegyzés: az első és a második vélemény a korábban itt megjelent szövegek változata.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben