Három történelmi krimiről röptében

A mai poszt tárgya három történelmi krimi: egy, ami kiszámítható volt, egy, ami kiszámíthatóan jó volt, és egy, amire nem számítottam.

Irene M. Adler (Alessandro Gatti - Lucia Vaccarino - Pierdomenico Baccalario): Az álarc titka
Manó Könyvek, 2021
Az eredeti: a La maschera dell'assassino a megújított Sherlock, Lupin & Én gyerekkrimi-sorozat 16. kötete olaszul. Magyarul a 17., azok közül pedig amelyekben a három barát már középkorú, s az új gyerekfőszereplő Irene Adler fogadott lánya, a 4. Eredetileg 2017-ben jelent meg.
Fordította:
Todero Anna, akinek remek érzéke van az egész sorozat világához, és ahhoz is, hogy nagyon jó szövegű könyvet adjon a gyerekolvasók kezébe.
A cselekmény: 1919-ben járunk, Mila Torquay-ben nyaral, amikor barátjával Billyvel holtan találják a parton a kikötőben veszteglő elegáns jacht egyik utasát. Vajon baleset történt vagy gyilkosság? S miként segíthet a gyerekeknek a nyomozásban a mestertolvaj Lupin és a morózus, ám zseniális Sherlock Holmes?
Meg én: szokás szerint nagyon élveztem, s egyetlen lélegzetre elolvastam a történetet. Miközben az általam ismert gyerekolvasók egy idő után szépen kinőnek a gyerekkrimikből, számomra örök hobbi az olvasásuk. Ez is remek volt: anakronizmus nélküli, játékos és izgalmas.
Plusz: a regény egyik torquay-i szereplőjeként megjelenik egy bizonyos Agatha Christie, nem véletlenül...

Volker Kutscher: Halál a mulatóban

General Press, 2021
Az eredeti: a Die Akte Vaterland a nácivá váló Németországban játszódó, németül jelenleg nyolc kötetet számláló Gereon Rath-sorozat negyedik darabja, amely eredetileg 2012-ben jelent meg, egy évvel azután, hogy a szerző sorozata elnyerte a Berliner Krimipreist.
Fordította: Csősz Róbert. Igen jól. És lenyűgözően: ez a kötet is több mint félezer oldal.
A cselekmény: 1932-ben vagyunk, Gereon Rath pedig egy sorozatgyilkos után nyomoz, ezúttal nemcsak Berlinben, hanem Mazúriában is. Így a kor nagyvárosi hangulata mellett megjelenik a távoli, határszéli, alávetett vidék is.
Meg én: szokás szerint képtelen vagyok lemondani arról, hogy elolvassam az újabb Gereon Rath-történetet, mert mindegyiknek éleslátó és érdekes a befejezése. Ugyanakkor szokás szerint ismét próbára tett a könyv, amelynek elődeihez (a Tisztázatlan bűnügyhöz, a Csendes halálhoz és a Goldsteinhez) hasonlóan ugyanaz a trükkje: izgalmas felütés, mérhetetlenül lassú további építkezés, majd lélegzetelállító finálé. Ha jó kedvem van, akkor a lassú építkezést elképesztően részletes, szociálisan érzékeny, korhű világépítésnek hívom. (Ha rossz kedvem van, akkor viszont vontatott unalomnak...)
Plusz: beszélgetés a szerzővel a magyar kiadó jóvoltából.

A. J. Kazinski (Anders Rønnow Klarlund - Jakob Weinreich) - Thomas Rydahl
:
A hableány halála
Animus, 2021
Az eredeti: a háromkezesként, három sikeres dán skandinávkrimi-szerző (A. J. Kazinski, azaz Anders Rønnow Klarlund és Jakob Weinreich, továbbá Thomas Rydahl) tollából megszülető történelmi krimi különleges vállalkozás, hiszen a komor skandináv hangulatot kombinálja a korfestéssel. Vadonat friss, hazájában is 2021-ben jelent meg.
Fordította:
Sulyok Viktória, akinek a szövege inkább a modern, mint a korfestő nyelvezetet kedvelőknek fog tetszeni.
A cselekmény: 1834-ben vagyunk. A leendő Európa-hírű meseíró, Hans Christian Andersen még csak huszonkilenc éves, s a legtöbb olvasó és pártfogó által tehetségtelennek tartott, kezdő irodalmár. Most tért haza meglehetősen sikertelen külföldi útjáról, s semmi sem hiányzik neki kevésbé, mint hogy szégyenletes körülmények közt börtönbe hurcolják egy utcalány brutális meggyilkolásának vádjával. Amikor az őt támogató Collin-család jóvoltából kap néhány nap haladékot, hogy tisztázza magát, összefog az áldozat szintén utcalány testvérével, hogy megtalálja, ki a titokzatos, koppenhágai sorozatgyilkos.
Meg én: nagyon meglepett, hogy a Skandináv krimik sorozatban történelmi krimire bukkantam. Nagyon tetszett, hogy a könyv nyomozója Andersen. És egy ideig élveztem is az olvasást, a bús, komor, sötét, sőt torz történetet, a 19. századi Koppenhága kiábrándító ábrázolását. Befejezve viszont nem tartom igazán jó könyvnek A hableány halálát. Nagyon bátornak, okosnak és érzékenyítőnek tűnik, de egy kicsit mintha inkább csak kihasználná azt, hogy az olvasók manapság ilyesfajta hiteles kötetekre vágynak... (1)
Plusz: szerintem az idei tavasz nem igazán volt a legjobb időzítés ehhez a könyvhöz. (2) De erről semmiképp sem az Animus tehet: ők csak elhozzák az olvasóknak a friss, díjazott, dicsért újdonságokat.

Linkek

Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben

Három szépirodalmi könyvről

Három izgalmas kötetről

Három okos kötetről röviden

Három kortárs költőnő
Három történelmi könyvről

Három friss krimi
Három találkozás Ars
ène Lupin-nel
Kriminovellák és bűnügyi feladványok háromszor
Három színésznő
Újabb három szépirodalmi könyvről

Három rég várt zsebkönyvről, hosszabban

Megjegyzések az Andersen-krimihez, nem olyan röptében és nagyon sok SPOILERrel:
(1) Andersen érzelmi világának és vonzódásainak története valóban különleges és bonyolult. Az is igaz, hogy szeretett fantasztikus papírkivágásokat készíteni, s hírneves meséinek első füzete valóban 1835 tavaszán jelent meg, tehát a regény - fiktív - eseményei ihletői lehettek volna a meseírásának. De a gond már ott elkezdődik, hogy a - leendő - mesekarakterek csak úgy-ahogy vannak ráhúzva a krimicselekmény egyes elemeire: ha valóban (legalább a fikcióban) ennyire lenne összefüggés az 1834-es események és a meseírás között, akkor A kis hableány nem csak 1837-ben, A rendíthetetlen ólomkatona nem csak 1838-ban, A kis gyufaáruslány pedig nem csak 1845-ben (!) jelent volna (íródott volna) meg. Vagy megfordítva a dolgot: a bűnügy történetének A tűzszerszám, A kis Ida virágai és a Borsószem hercegkisasszony megírásával kellene összefüggnie, mert ezek jelentek meg először, ezekkel találta meg Andersen igazán a "mesehangját".
Sokkal fontosabb azonban, hogy a szerzők Andersent végeredményben szerencsétlen, kétballábas bohócnak képesek csak megrajzolni, aki nagyon csúnya, teljesen zavarodott és fogalma sincs önmagáról. Ez azonban nehezen passzol azzal, hogy egy huszonkilenc éves, rengeteg mindent átélt fiatalemberről van szó, aki többször járt külföldön, 14 éves korától egyedül élt, volt zenész, színész, gyári munkás, hivatásos turista és a király ösztöndíjasa... És igen, tényleg nem volt jóképű, nyomorgott, rengetegszer került kiszolgáltatott helyzetbe, s nagyon sokat bántották, mégis életben maradt és még a józan eszét is megőrizte. Ellentétben a regény labilis hősével, aki félig még mindig a gyerekkorában él, a csatornában hullát keresve is épp a létezésén elmélkedik, vészhelyzetben kikapcsol és történeteket mesélget magának, a börtönben pedig, miután gonoszul megverik, pár óra alatt becsavarodik és elhiszi magáról, hogy tudtán kívül gyilkos... Ráadásul 1834-ben Andersen már majdnem tíz éve rajong a legjobb barátjáért, s ezt egészen biztosan épp onnan lehet tudni, hogy körülbelül akkor írja meg neki több levélben, egészen nyíltan és letisztultan, amikor a krimi játszódik. Így bármennyire is nehéz lehetett Hans Christian Andersennek léteznie és keresnie a boldogságot saját testébe-lelkébe és a 19. század erkölcsei közé zárva, biztos, hogy még csak nem is emlékeztetett arra a fiktív, szétesően önkereső és gyerekes alakra, akit a szerzők belőle kreáltak. Ezzel viszont a regény fő érdekessége vész el.
Marad egy elképesztően szívtelen és brutális történet, amelyben azonban minden bűnjel véletlenül kerül elő, nincsenek valódi pszichológiai indokok, s nincsenek titkok sem, hiszen az indíték az ötödik fejezetben, a gyilkos személye pedig legkésőbb a könyv felénél egyértelmű. (Egyébként ha nem lenne az alműfaj követelménye, hogy a gyilkost is be kell mutatni, a kötet róla szóló felét nyugodtan majdnem teljesen ki is lehetne húzni, s akkor talán kevésbé volna az az érzésünk, hogy Andersen nyomozása teljesen lemaradt az olvasóknak rég elárult tények mögött.) A könyvből - és így a könyvbeli Andersen történetéből - pedig tökéletesen hiányzik az a nyugodt, szomorú, felkavaró béke, ami például az igazi, valódi A kis hableány végén megjelenik, amikor a néma, elhagyott, megkínzott kis hableány megdicsőül, de egyúttal el is fogadja saját tragikus sorsát: láthatatlanul megcsókolja annak a nőnek a homlokát, aki a helyébe lépett, és mindent elvett tőle, rámosolyog a szerelmére, majd az égbe reppen... Talán ha a szerzők egy kicsit többet olvassák a meséiben, leveleiben és önéletrajzaiban önmagához is elég sok kulcsot adó Andersent, és kevesebbet az életút nagyon okos elemzőit, hitelesebben közelíthették volna meg ezt a különleges és vonzó írószemélyiséget.
(2) FIGYELEM, még mindig rengeteg SPOILER! Ahogyan fentebb írtam, ha elmondjuk valakinek, milyen bátor, izgalmas könyvet olvasunk épp, mivel benne egy biszexuális (vagy meleg? és vonzódásait ráadásul a valóságban soha meg nem élő) író nyomoz egy transznemű sorozatgyilkos után egy prostituált segítségével, és az egész a 19. századi Dániában játszódik, ahol a szálak egyenesen a királyi körökbe vezetnek - hát, ez nagyon modernül, és társadalmilag meg lélektanilag rendkívül érzékenyen hangzik. De ha kiderül, hogy a meleg művészhős egyfolytában szánalmasan, gyengén, gyáván viselkedik, képtelen kiállni magáért, sokszor a talpraesett, ámde egyszerű észjárású utcalány gondolkodik helyette és vonszolja maga után a kezénél fogva, a sorozatgyilkos pedig azért követ el teljesen értelmetlen, aljas, kegyetlen gyilkosságokat és kínoz meg egy gyereket, hogy egy orvosilag még negyven évig tökéletesen lehetetlen és bonyolult operációval félig (!) nővé alakulhasson, mert fejébe vette, hogy szerelmes egy rá sem hederítő férfiba, akkor ez az egész történet semmi más, mint régi közhelyek kellemetlen és idejétmúlt egymás mellé helyezése. És talán egy kicsit veszélyes is: mert látszólag finoman problémafelvető könyv, végeredményben azonban megerősíti azokat a gyűlölettel vagy szánalommal teli, titkos balítéleteket, hogy a meleg férfiak gyámoltalanok és puhányak (az írók meg aztán különösen kétbalkezes, elvont alakok), az utcalányok tanulatlan, határozott jótét lelkek, akik mindig elhaláloznak a történet megfelelő helyén tüdőbajban, ez így van rendjén. A gyilkos pedig, egy transz nő a cselekmény szerint kifejezetten transz volta miatt (!) teljesen és totálisan őrült
- két évvel azután írt könyvben, hogy végre törölték a BNO-ban a mentális betegségek közül a transzneműséget. Tényleg innovatív krimi volna ez, amely érzékenyen és felelősen nyúl komoly témájához, ahogyan a kritika ünnepelte? Szerintem ha A hableány halálából kivesszük a horror-, tévhit- és botrányelemeket, nem marad semmi, még Andersen sem. Ez pedig így nagyon kevés egy jó regényhez 2021-ben... Persze nem kell velem egyetérteni.

Három rég várt zsebkönyvről, hosszabban

Ebben a posztban két végre folytatódó és egy friss zsebkönyvsorozat egy-egy kötete szerepel.

C. J. Cutcliffe Hyne: Az elveszett kontinens
(The Lost Continent: The Story of Atlantis, 1899)
MesterMűvek - Fantasy, Delta Vision, 2021
Vitathatatlan, hogy sokat kellett várni rá, hogy a Delta Vision MesterMűvek sorozatának Fantasy alfolyama új életre támadjon: Az elveszett kontinens a széria 6. kötete, az előző, ötödik pedig 2014-ben látott napvilágot. De tekintve, hogy minden kiadott mestermű kézhez vétele egyértelmű öröm, továbbá, hogy a sorozat alapvetően csak hasonló zsánerű, gondolatvilágú, de egymáshoz semmiben sem kapcsolódó köteteket fog össze, érdemes az új megjelenést meglepő és izgalmas önmagában szemlélni.
A szerző, Charles John Cutcliffe Wright Hyne (1866-1944) neve valószínűleg a tájékozott olvasók számára is teljesen ismeretlen. A regény témája - ahogyan az a címéből is kikövetkeztethető - Atlantisz csodálatos földrészének tündöklése és bukása. A mű pedig nemrég ünnepelte 122. születésnapját. Nos, ez így valószínűleg nem magyarázza meg, miért állítom, hogy a kalandos regényt mindenképpen érdemes megismerni annak, aki kedveli a romantikus, hősies fantasztikumot. Jobb indoklás, ha leírom, hogy elolvasása olyan élményt adott, mint Edgar Rice Burroughs A Mars ura című könyve, az első regény, amely a Mars-ciklusból a kezembe került. Az elveszett kontinens főhőse is egy szuggesztív személyiségű, kissé hierarchikus gondolkodású, ám igen bátor, szerény, tisztességes és okos férfi: Deukalión, a harcos pap. A történet kezdetén épp visszarendelik Yucatánnak, Atlantisz tartományának a kormányzói székéből, s jelentkeznie kell Atlantisz új uralkodójának, Phorinikének az udvarában. Nem tudhatja, hogy számonkérés, kivégzés vagy előléptetés vár rá: az azonban még álmában sem jutna eszébe, ami végül valódi küldetésévé válik. Kalandos útján harcol kalózokkal és dinoszauruszokkal, dacol udvaroncokkal és papokkal, mamutháton lovagol, hét tengeren hajózik, szertartásokat hajt végre szent piramisokban és életet ment a börtönben, álruhában lopózik be az ellenség táborába, s álarcot visel udvari ellenfelei között. Három nő is szerelmes bele, de ő csak egyet szeret. S végül ő válik az emberiség utolsó reménységévé.
Bár ez a fantasztikus regény nem nevezhető a szó szoros értelmében planetáris románcnak, hiszen a Földön játszódik, a misztikus történelmi távlat (vagy az alternatív idősík?), amelynek köszönhetően cselekménye során a mai emberi civilizációt megelőző korban járunk, mégis ehhez a műfajhoz teszi hasonlatossá. Világa egy politikában, háborúban, vallásban és hivatalviselésben is a végletekig merev és tagolt hierarchiákon alapuló, despotikus birodalom, ahol azonban mégis egy semmiből jött, erős nő szerezte meg magának a legfelső hatalmat, dacolva még a régi hit papjaival is. Főhőse pedig olyasvalaki, aki meglepően mély belenyugvással veszi tudomásul egyéni sorsa fordulatait, azért azonban, hogy másokat, gyengébbeket és igazabbakat megóvjon, bármire képes. Deukalión fantasys meghatározottsága ellenére (vagyis hogy egy sosemvolt, misztikus vallás papja) egészen érdekes, egyáltalán nem tipikus kalandregényhős. Az pedig, hogy ő a könyv narrátora, még azonosulásra késztetőbbé teszi az alakját.
Az álomszép borítót kapott, váratlanul megjelent könyv nemcsak az Atlantisz-téma kedvelőinek az olvasására méltó: mindenki élvezheti, aki szereti a kalandokat, a romantikát és az egzotikumot.

Sejtelmes történetek

(Klasszikus Weird I.)
MesterMűvek - Dark, Delta Vision, 2020
A Delta Vision MesterMűvek szériája Dark alsorozatának e második kötete öt év után követte az elsőt. A Carcosa árnyaihoz hasonlóan ez is novellaválogatás lett, ellentétben azonban azzal a kötettel, amely Ambrose Bierce-től a modern és posztmodern szerzőkig válogatott Sárga Király-témájú novellákat, ebben az antológiában klasszikus sejtelmes (weird) történeteket olvashatunk 1803 és 1898 között született szerzőktől.
A gyűjtemény beváltott számos ígéretet, de új írói világokat is bemutat. Feltűnnek benne  szerzők, akik korábban már szót kaptak a MesterMűvekben. Sir Arthur Conan Doyle például öt remek elbeszéléssel szerepel: neki Jobb nem firtatni címmel 2011-ben jelent meg a Delta Visionnél novelláskötete a Klasszikus alfolyamban. Jack Londontól szintén öt novella olvasható: tőle a Kóbor csillag című, metaforikus regény jelent már meg ugyanott, ugyanakkor. Az eltelt évtizedben többször is elhangzott, milyen jó lenne a MesterMűvekben ismét válogatást olvasni e szerzők tollából. Sajnos azonban a Metropolis Media rövid, ám annál nagyobb hatású fellángolása alaposan útjába állt a tervezett Jack London-kötetnek: a Galaktika Baráti Kör tagjai számára megalkotott, így eredetileg csak szűk körben terjesztett, rövid életű ajándékkötet-sorozatukban (amelyben sikerült picivel a Delta Vision szerzői kötete előtt kihozni egy iszonyúan elsietett Stanley G. Weinbaum-válogatást is, amely szerencsére csak késleltette a másik, remekül fordított Delta-féle gyűjtemény megjelenését), 2014-ben megjelent az Ezer halál című kötet, benne Jack London szinte összes fantasztikus elbeszélésével, s elsöpörte a Delta hasonló vállalkozását... Ezek után nagyon kíváncsi voltam, mi lesz Jack London és a MesterMűvek viszonya. Nos, a Sejtelmes történetekből kiderült, hogy az Ezer halál, az Emlék a pliocénból, Az árnyék és villanás, A táblácska és A Nagy Vörös című elbeszélések (mint a leginkább elsőrangú London-írások) e weird-gyűjteményben keltek új életre: általában új, olykor (szerintem) jobb magyar változatban, okos előszóval. (Érdekesség, hogy A táblácska fordítása a két kötetben tulajdonképpen azonos, az új kiadáshoz csak átnézett szöveg.) És bár az Ezer halálban valamennyi írás benne volt (Ezer halál, Emlék a pliocénból, Árnyék és ragyogás, Planchette és Az Irdatlan Vérvörös), azt a kötetet mára antikváriumokban sem lehet fellelni, így megérett az idő a Delta kötetének beszerzésére.
Hasonló a helyzet Conan Doyle-lal is, akinek 2017-től az Attraktor Kiadó szentelt kiváló és remekül fordított sorozatot. A rejtelmes történetek írói között öt kötettel, negyvennégy novellával, elbeszéléssel és kisregénnyel szerepel Sherlock Holmes megalkotója: az Attraktor sorozata virágzik, s új és új meglepetésekkel bővül. Így Doyle-tól szerzői köteteket tőlük érdemes várni. Egy weird-válogatásban mégis megkülönböztetett hely illeti meg az írót, így került be a Sejtelmes történetekbe a Szellemvásár, a Pásztorátok, a Lady Sannox esete, a Fellebben a fátyol és A parazita című elbeszélés. Az Attraktor könyveiben ezek közül csak négy olvasható (az Egy szellem kiválasztása A magányos kunyhóban, a Kisvárosi lidércnyomás az azonos című kötetben, a Lady Sannox esete A rémálom szobájában és A parazita A fekete doktorban). Az új elbeszélés, a Fellebben a fátyol nagyon érdekes kísérlet: egyszerre prehisztorikus (vagy történelmi) és reinkarnációs fantasy, de egyben ironikus lélektani novella is. Ám a másik négy írást is érdemes (esetleg újra) elolvasni: egyik weirdebb, mint a másik...
A gyűjteménynek van azonban egy másik fele is: hiszen összesen 16 elbeszélést tartalmaz. Megtaláljuk benne Sir Edward Bulwer-Lytton Kísértetjárás című műfajteremtő írását, Elizabeth Gaskell Eltűnések című rejtelmes novelláját, Fiona Macleod (aki férfi!) legendás karriert befutott A bűnevő című történetét, Stephen Vincent Benét Elemi erők című elbeszélését. Találkozhatunk egy valójában valószínűleg nem is létező íróval: 1901-ben, a filippínó-amerikai háború idején ugyanis egy bizonyos Sargent Kayme kiadott tizenegy elbeszélést egy kis kötetben, hatalmas sikert aratott vele, s könyve nem egy ötlete és fogalma klasszikussá vált. A bökkenő csak az, hogy sosem derült ki, ki volt S. K., a titokzatos novellista... Tőle a Von Tollig kapitány talizmánja című történetet olvashatjuk el. Végül a könyvet Loual B. Sugarman A szürke halál című klasszikusa zárja: egy borzongató és tragikus novella, egyértelműen kedvencem az egész kötetből. Nemigen tudok mást ajánlani, mint hogy mindenki szerezze be a könyvet, aki sejtelmes történetek olvasására vágyik...

Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym, a tengerész

(The Narrative of Arthur Gordon Pym of Nantucket, 1899)
Kapszula Könyvtár 6., Európa, 2021
Míg a poszt első zsebkönyvénél főleg magáról a műről írtam, a másodiknál főleg arról, miből, hogyan szerkesztették a kötetet, s ez miért tetszik nekem. Ennél a harmadik zsebkötetnél viszont elsősorban a sorozatról lesz szó, hiszen Poe könyve, mondható, hogy egyetlen regénye, ebben a remek, Bart István-féle fordításban is már többször, többféle formátumban napvilágot látott magyarul - sorozata azonban, a Kapszula Könyvtár még vadonatúj.
Az Európa több dologgal próbálkozott már, amióta régi, évtizedes zsebkönyvsorozatai, az Európa Zsebkönyvek (kétszer is) és a Modern Könyvtár megszűntek létezni. Valóban volt egy időszak, amikor úgy tűnhetett, hogy különböző írók különböző műfajú könyveit puha kötéses, egyforma fedélképelemeket tartalmazó szériába pakolni nem trendi: cél, hogy minden könyv egyéniség legyen, s lehetőleg elegáns, kemény kötéses, közepes méretű darab, nehogy már azt higgye valaki, hogy olcsót olvasunk... A Helikon Zsebkönyvek 2015-ös indulása azonban megmutatta, hogy a fenti vélekedés súlyos (és kicsit elitista) tévedés volt. Ezeknek a kis köteteknek az elegáns olcsósága, eltéveszthetetlen és egységes, mégis kötetenként egyedi formátuma, barátságos aprósága, sorszámozása (amely immár a 105. kötetnél jár!) gyűjtőket, követőket és rajongókat teremt, s egy teljesen új olvasóközönséget ér el és tesz érdekeltté akár klasszikusok megvásárlásában is. Azt hiszem, az erre adott egyik válasz a Kapszula Könyvtár, hirdetménye szerint "Irodalmi ínyencségek széles és színes választéka, ami ráadásul a könyvespolcodon is jól mutat!" Továbbá: "Színes. A te világod." Mint egy kapszulagardrób (megjegyzem, ez - is - egy szó): kedvünkre variálható, mindenféle érdekes kötetek sorakoznak a színes borítókban. Ami a külsőségeket illeti, a sorozat minden darabja pontosan és precízen akkora, mint egy Helikon-zsebkönyv, ugyanúgy van gerincsorszáma és egyedi borítószíne is. Fontos formai eltérés ugyanakkor a kötetek lekerekített sarka, az, hogy Tabák Miklós borítóin csak egy-egy logóméretű jelecske utal a beltartalomra (aprócska világítótorony-ábra Virginia Woolf regényén, imádkozó vagy könyörgő kezek piktogramja a Bíborszínen stb.), maga a borító pedig geometrikus mintáival, többféle tapintású-fényű felületeivel és a merészen elfordított címsorral vonzza az érzékeinket.
A minimalista külsőhöz azután sokféle beltartalom járul. Az első tizenkét könyvecske között van olyan, amelynek drágább, kemény kötéses, luxusváltozata pár éve jelent meg a kiadónál (Bíborszín, Marina, Távol Afrikától, A világítótorony, Amit sohase mondtam el, Bridget Jones naplója jön: pl. A fal), vagy régebbi címük, amelynek már nagyon elkelt egy friss, innovatív újrakiadás (Arthur Gordon Pym, a tengerész, Ronda tanár úr, Üvöltő szelek, jön: pl. Gonosz lélek közeleg). Van olyan, amely még sosem jelent meg magyarul, szerzőjének azonban stabil sorozata van a kiadónál (Gwendy és a varázsdoboz, jön: pl. Hangyák és dinoszauruszok), s van olyan is, amely félig első kiadás, félig újrázás: Hatice Meryem Hogyan fogjunk hozzá egy nő meggyilkolásához? című kötete a címadó, friss íráson kívül tartalmazza a Csak egy hüvelyknyi férjem legyen... című, nekem nagyon tetsző regényt is. Végül - ahogyan ezzel a 2016-7-ben mindössze kilenc kötet erejéig feltámasztott Európa Zsebkönyvek is kísérletezett - vannak magyar szerzők is: de egyelőre nem kortársak (Háy, Vámos), hanem feltámasztásra érdemes régebbiek (Markovits Rodion, jön: Kádár Erzsébet). A szerkesztés tehát valóban leginkább az érdekességre, sokszínűségre koncentrál: s bár az ajánló a házikönyvtár felújítását emlegeti, ettől a sorozattól a Helikonéval ellentétben a nagy alapművek kiadása helyett sokkal inkább a folyamatos meglepetés és komfortzóna-átlépetés várható.
Miközben sok-sok sikert kívánok a könyvsorozatnak, bevallom, egyelőre legjobban a Borbás Mária fordította Üvöltő szeleknek örültem. Akik tanultak irodalomtörténetet, azoknak valószínűleg nem kell bizonygatni, miért is nevezhető meglehetősen elavultnak Sőtér István egyébként impozáns életműve, legyen szó akár a fordításokról... Hinné-e mégis bárki, hogy ezt a csodás, klasszikus, sokat elemzett regényt az utóbbi tizenöt évben nálunk szinte csak Sőtér fordításában adták ki? Eközben Borbás Mária avatott tollú, modern változata mindössze egyszer kapott lehetőséget, több mint egy évtizede... A Kapszula Könyvtárban azonban - remélem - az ő pompás Brontë-fordítása is kap egy esélyt, hogy eljusson az újabb és újabb olvasókhoz.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben

Három szépirodalmi könyvről

Három izgalmas kötetről

Három okos kötetről röviden

Három kortárs költőnő
Három történelmi könyvről

Három friss krimi
Három találkozás Ars
ène Lupin-nel
Kriminovellák és bűnügyi feladványok háromszor
Három színésznő
Újabb három szépirodalmi könyvről

Újabb három szépirodalmi könyvről
Csak annyit írnék: Hemingway, Updike, Shakespeare...

Ernest Hemingway: Fiesta - A nap is felkel
21. Század, 2021
A kiadó életműsorozatának negyedik kötete talán nem annyira közismert regény itt, Magyarországon. Egyrészt, mert mindössze háromszor jelent meg eddig, de talán a címe miatt is. Hemingway 1926-ban még a The Sun Also Rises címet adta neki, 1927-ben viszont, angol kiadásban már Fiestaként jelent meg. Így magyar nyelven is két különböző címen adták ki Déry Tibor remek fordítását: 1962-ben még A nap is felkel volt, 1980-ban és 1997-ben viszont már Fiesta. E döntésnek köszönhetően azután mindenkiről, akivel csak beszéltem róla, kiderült, hogy a fiesta szó miatt teljesen összekeveri a Halál délutánnal... (Pedig ez nem "a bikaviadalos könyv", hanem sokkal inkább olyasmiről szól, aminek 1938-ban, az első magyar fordításban Németh Andor elkeresztelte: Különös társaság.) A 21. Század kiadása segít az azonosításban: az elegáns fekete borítóra mindkét cím felkerült.
És valóban ráillik a regényre mindkettő. Mert a regény szereplői tényleg mindenféle turistalátványosságokat járnak végig, azonban rájuk illik a Prédikátor könyvének siralma is: "Minden hiábavalóság! Mi haszna az embernek a munkájából, ha munkálkodik a nap alatt? Nemzedékek jönnek-mennek, de a föld örökké megmarad. És a nap is felkel..." (1,2-5 kihagyásokkal, modernizálva) A könyvben mindenki az elveszett generáció tagja, akikről Fitzgerald is ír A nagy Gatsbyben vagy a Szépek és átkozottakban. Azok a kallódó, önkereső, életmódjukban és érzelmeikben általában dekandensnek ábrázolt emberek, akiknek egy tökéletesen megújult világban, a viharos húszas években kellene ismét kitalálni vagy újra megtalálni önmagukat. Ahogy azonban az Hemingwaynél megszokott, a regény teljesen eredeti ábrázolást nyújt: sosem azok a gyengék és az erősek például, akiktől ezt várhatnánk. Bár a szorosan vett cselekmény másból sem áll, mint hogy a kiválóan jellemzett szereplők jól megválasztott kettősökben, vagy többesekben isznak, beszélgetnek, sportolnak, utaznak, csábítanak, szerelmeskednek vagy verekszenek, végül mégis kibontakozik egy egész korszak telve erkölcsi illúziótlansággal, bűzlően erős boldogtalansággal és mindennek ellenére meztelen szenvedéllyel és vad akarással.
Másfelől igencsak különös könyv ez: az olykor csak független nőként vagy különcként, de máskor szinte szexuális ragadozóként viselkedő Lady Brett Ashley-vel, a velejéig férfias, de a háborúnak köszönhetően impotens Jake Barnesszal, a valószínűleg meleg Bill Gortonnal, aki egy némiképp homofób társaság legmaszkulinabb tagjának a teljes mértékben elfogadott legjobb barátja, vagy Robert Cohnnal, a zsidó íróval, akihez a többiek sokszor tulajdonképpen antiszemita módon, kiközösítően viszonyulnak, viszont bármelyiküket bármikor legyőzi az ökölharcban, ráadásul Jake folyton hozzá mérve határozza meg önmagát... Iszonyú sokat lehet gondolkozni a könyvön.
Bár továbbra is az Akiért a harang szól a kedvenc Hemingway-regényem, és a Búcsú a fegyverektől követi, A nap is felkel most egészen biztosan felkerült a harmadik helyre az Az öreg halász és a tenger elé. És: alig várom az újabb Hemingway-köteteket...

Eddig csak az 1957-es filmért rajongtam: Tyrone Power (Jake), Ava Gardner (Brett), Errol Flynn (Mike), Mel Ferrer (Robert), Eddie Albert (Bill)

John Updike: Nyúlszív
21. Század, 2021
A 21. Század másik életműküldetése, John Updike regényeinek a kiadása újabb nagyregénnyel lett teljesebb. A sorozat hetedik kötete egyben a Nyúlról szóló regényfolyam negyedik, tulajdonképpen lezáró darabja a Nyúlcipő, a Nyúlketrec és kedvencem, a Nyúlháj után, ismét Gy. Horváth László remek fordításában.
Bevallom, ezt a könyvet mindig is nehezebben tudtam kedvelni, mint három elődét. Talán, mert közelebb állt a saját koromhoz, amikor először olvastam, és nem akartam a körülöttem lévő világra ismerni benne? Talán azért, mert koránál fogva ez később jelent meg az Európa Kiadónál, így nem Európa Zsebkönyvek formájában volt meg nekem eredetileg, és nem illett a polcra? Vagy mert ráadásul valaki Updike-ot rajzolta a fedelére, teljesen tévesen azonosítva őt a főhőssel? Nem tudom. A legvalószínűbb válasz, hogy azért állhatott távolabb tőlem, mert félek az öregedéstől és a haláltól, 1995-ben, az első olvasáskor meg pláne féltem. Ami fura, hogy tipikus, Updike-féle szókimondása már akkor sem zavart, habár megállapítottam, hogy a testbeli témák terén Harrynak kimondási és jellemzési láza van, még én inkább csak néznék és látnék.
Az újraolvasáskor, most a legtöbbet talán Janice-en gondolkoztam. Illetve azon a közhelyen, hogy "együtt öregszünk meg és egymáshoz öregszünk". Ha egy pillanatra azt állítom, hogy Harry Angstrom élt és létezett, és minden valóság, akkor azt is gondolom, hogy Nyúlnak még a Nyúlcipőben el kellett volna hagynia Janice-t. Nem Ruth miatt. És nem is azért, mert annyival kiválóbb, jobb vagy többre érdemes ember lett volna nála. Hanem azért, amilyen ember Janice. Harry békével mondja ki, hogy "nem is olyan szörnyű", de én helyette is utálom szegény Janice-t örökre. És még ő az, aki megbocsát...

Gimesi Dóra - William Shakespeare: Makrancos Kata
Jeli Viktória - William Shakespeare: Rómeó és Júlia

Tilos Az Á Könyvek, 2021
Nagyon szeretném ezt a könyvet mindenkinek ajánlani. Egyúttal nagyon szeretném kettétépni.
Mégpedig pontosan a 108. oldal után. Eddig tart ugyanis A makrancos hölgy alapján született első regény, amely egyszerűen zseniális. Tulajdonképpen minden benne van, ami Shakespeare-ben, beleértve Kata  férjének tett, záró hűségnyilatkozatát, mégis gond nélkül értelmezi át úgy a cselekményt, hogy az nemcsak okos, modern és nőpárti lesz, de inspiráló is, és azonnal látni szeretném színpadon vagy filmen is. Elképesztően könnyedén és okosan humoros, benne Petruchiónál csak Kata szexisebb, a szereplők szóbeli pengeváltásai pedig legalább olyan merészek, botrányosak és erotikusak, amilyennek Shakespeare ma írná meg őket, ha olyan regényt tervezne, amelyet egy tizenegy éves is élvezni fog, de egy felnőtt is örömmel olvas majd... Minden szereplő megtalálja a helyét és a neki való boldog vagy kevésbé boldog befejezést, még azok is, akikről Shakespeare menet közben kicsit elfelejtkezett a drámában... Épp elég van benne Shakespeare-ből Nádasdy Ádám és Jékely Zoltán fordításában, mégis tökéletesen mai nyelven szól. A cselekménye és a nyelve korhű, a témái és a karakterei azonban itt-és-most-ok. Aki arra kíváncsi, azt ellátja háttérinformációkkal a szereplőkről, de van benne romantika meg rejtély is, és minden, ami megtanít rá, hogyan válhatsz kommunikációképtelen, gyanakvó és támadó-védekező valakiből boldog, a másikat fél szavakból értő és elégedett emberré egy jó kapcsolatban.
Nagy kár, hogy a Rómeó és Júlia egyáltalán nem így sikerült, pedig nyilván ez lesz az, amit sokkal többen elolvasnak majd, akár az iskolában is. Nyilván sokkal nehezebb volt a teher és sok az elvárás. De az a könyv, amelyikben Mercutio sztereotip meleggé egyszerűsödik ("drágáim"), Júlia a regény nagy részében lazán tanácsokat ad és diktál Tybaltnak, s jókedvében erősebben káromkodik, mint az őt majdnem kitagadó, dühös apja a nagyjelenetben, a cselekmény meg arra ráér, hogy a dajkát a távoli múltban összehozza Lőrinc baráttal, arra viszont, hogy Rómeó miért öli meg Páriszt, gyakorlatilag semmiféle választ nem ad - egyszerűen nem hiteles. Ráadásul míg a könyv első felében néha ugyanannyi oldalon történik valami prózában, mint Shakespeare-nél versben, a záró, gyorsító montázstechnikának köszönhetően sem Rómeó, sem Júlia öngyilkossága nincsen benne a regényben: se képileg, se hangilag. Őszintén szólva jobban érdekelt volna, hogyan búcsúztak egymástól, mire gondoltak az utolsó pillanatokban, mint hogy miként néz ki Lőrinc barát fűszerkertje, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül...
Mindenképpen szeretném, ha a Regényes Shakespeare sorozat folytatódna, de őszintén szólva örülnék, ha egy művet több szerző is megírhatna benne. Például egy másik változatot a Rómeó és Júliára.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben

Három szépirodalmi könyvről

Három izgalmas kötetről

Három okos kötetről röviden

Három kortárs költőnő
Három történelmi könyvről

Három friss krimi
Három találkozás Ars
ène Lupin-nel
Kriminovellák és bűnügyi feladványok háromszor
Három színésznő

Egy titokzatos stylesi eset - Mrs. Christie eltűnése
Ahogyan azt Marie Benedict Hedy Lamarr-ról szóló regényénél írtam, külön poszt következik az írónő harmadik magyarul megjelent könyvéről. A Mrs. Christie rejtélyes eltűnése (The Mystery of Mrs. Christie) ugyanis olyan regény, amelyet bátran ajánlok a krimikirálynő rajongóinak és azoknak is, akik egyáltalán nem érdeklődnek Agatha Christie élete és munkái iránt. Egy régi és izgalmas rejtély megoldására tesz kísérletet, mindvégig tisztelettel bánva a történet valós szereplőivel, s elbeszélésével tisztelegve Agatha Christie életműve előtt is.

Tény ugyanis, hogy 1926. december 3-án, pénteken a sikeres írónő elhagyta sunningdale-i, első krimijéről Stylesnak elnevezett otthonát, és eltűnt. Férje, Archibald Christie barátoknál töltötte a hétvégét, így csak szombaton értesült róla, hogy feleségét, akitől el akart válni, sehol sem találják. Megkezdődött a nyomozás, amely egészen 14-e, keddig tartott: eddigre ugyanis felismerték Agatha Christie-t a harrogate-i Hydro Hotel Mrs. Teresa Neele néven bejelentkezett vendégében, és a férje, valamint a rendőrség érte ment. A rejtélyes tizenegy napot azóta sem fejtette meg senki teljesen: csak elképzelések vannak arról, vajon mit gondolt és mit akart elérni Agatha Christie, amikor pénteken késő este, egy-egy levelet hagyva a férjének és lánya, a hétéves Rosalind nevelőnőjének, elhajtott az autójával Stylesból. A kocsit később megtalálták elhagyva egy kőfejtőnél egy romantikus, ám teljesen világvégi terepen, hátsó ülésén Christie bundájával és irataival. Az írónő vélhetőleg éjszaka akadt el, begyalogolt Godalmingba és a reggeli vonattal Londonba utazott. Ott feladott egy levelet az általa kedvelt sógorának, Campbell Christie-nek, amelyben elárulta, hogy Yorkshire-be megy, egy fürdőszállóba, mert levert és pihennie kell. Ezután bevásárolt a Harrodsban, majd vonattal elutazott Harrogate-be. És ott csak várt...

Archie 1912-ben, találkozásukkor
Amnéziás volt? A bosszú fűtötte? Manipulált? Kétségbeesett? Meg akarta ölni magát?

Aki a szakszerű válaszokra kíváncsi, annak érdemes fellapoznia Laura Thompson Agatha Christie - Egy angol rejtély című életrajzát (Háttér, 2009), amelyből megtudhatja, miért is dagadhatott az eltűnési ügy ekkorára. Például, mert az ügyben eljáró első rendőrtiszt, Kenward helyettes főkapitány az elhagyott Morris alapján, hallva a házaspárnak a válásterv miatti, pénteki veszekedéséről, egyszerűen feltette magában, hogy Christie ezredes meggyilkolta a feleségét... Micsoda iróniája lenne a sorsnak, ha a neves krimiírónővel gyilkosság végezne...

Kép az esküvő tiszteletére, 1916
Ez a meggyőződés azonban oda vezetett, hogy a rendőrség hatalmas tetemkereső hajtóvadászatokat rendezett szárazon és vízen, kikotorva a közeli tavakat és átkutatva a sziklaüregeket, bevetett médiumokat, motorosokat és nyomkereső kutyákat, viszont még véletlenül sem járta végig a yorkshire-i fürdőhoteleket. Ehelyett ugrott a sajtó minden őrült ötletére, s egész Angliát nyomozási lázba kergette. Mindvégig, tudatosan figyelmen kívül hagyták a Campbell Christie-nek írt levelet, sőt, a sajtóval azt közölték, a levél és a borítékja nem volt hiteles. Azzal sem foglalkoztak, hogy a vallomások szerint valószínűleg többen is találkoztak az élő Agatha Christie-vel péntek éjjel és szombaton. Bár a Hydro Hotel alkalmazottjai közül a hét során szintén többen felismerték Agatha Christie-t, Mrs. Taylor, a szálló igazgatónője, ahogyan azt később büszkén lenyilatkozta az újságíróknak, utasította őket, hogy hallgassanak. (Mintha egy Christie-krimiben lennénk ezzel az ostoba angol diszkrécióval, ami a gyakorlatias Poirot-t nyilván rendkívül bosszantaná...)

Végül 12-én, vasárnap a Hydro Hotel zenekarának két külsős tagja mégis szólt a rendőrségnek. De még további két napba került, mire Kenward megemésztette, hogy Agatha Christie él, és valóban egy yorkshire-i fürdőszállóban tartózkodik. Valószínűleg csak az akadályozta meg, hogy Archibald Christie-t feleséggyilkosság vádjával letartóztassa, hogy az ügyben illetékes másik rendőrtiszt, Goddard főfelügyelő nem értett egyet az elméletével. 11-én, szombaton azonban még így is órákig faggatták a férjet annak a levélnek a tartalmáról, amelyet Agatha Christie neki hagyott, és amit Archie - teljesen érthető, de ostoba módon - olvasás után azonnal megsemmisített.

Archibald Christie és Agatha Christie 1922-ben a Brit Birodalmi Túrán, köztük Belcher őrnagy és a titkára, Mr. Bates, akikről Agatha később A barna ruhás férfi Sir Eustace Pedlerét és Borgia-méregkeverőkre emlékeztető külsejű titkárát mintázta...
Ez a levél adja az alapot Marie Benedict izgalmas regényéhez, hiszen ennek végeredményben senki sem ismeri a valódi tartalmát. Mi lett volna, ha egy különös egyezségről szól? Ha rövid utasításokat tartalmaz? Mi lett volna, ha egy kézirat is mellékelve van hozzá? Mi lett volna, ha...? Így megteremtődik a regény, amelyből megismerhetjük a házasság történetét, vele párhuzamosan futva pedig a nyomozás krónikáját.

A házaspár 1919-ben
A valóság bizonyára más volt. Érdekes módon azonban ez volt az első olyan általam olvasott Christie-könyv, amelyben Archibald Christie érdekesnek és egyéniségnek tudott tűnni.

A regényben szereplő alak valóban nagyon nehezen fejezi ki az érzelmeit és szívtelenül bánik a feleségével, amikor el akarja hagyni egy másik nőért. De nem maga az ősgonosz, aki meg merte sérteni kedvenc krimiszerzőnket azzal, hogy elhagyja. Egyszerűen csak rossz férj ebben a házasságban, akinek az új szerelemmel kapcsolatos önzése egyúttal vállalás és lemondás is. (Miután 1928-ban elváltak, Archibald Christie azonnal feleségül vette a "másik nőt", Nancy Neele-t, akivel 30 évet éltek le együtt Nancy haláláig, több mint kétszer annyit, mint Agatha Christie-vel. Egy fiuk született. Archie nem találkozhatott többé a lányával, míg az fel nem nőtt, de ezután is csak ritkán, kettesben futottak össze: Rosalind sosem találkozott Nancyvel, a féltestvérét apjuk temetésén látta először, Archie pedig soha nem találkozhatott az unokájával. Thompson, 279.) Ettől a karakter izgalmassá válik és elgondolkodtat maga felől.

Miközben a regény egyik szálán Agatha Christie történetét olvashatjuk, amelyben természetesen ő az azonosulásra késztetően ábrázolt szereplő, a másik szál bemutatja Archie-t, akinek egyszer csak betör az életébe a rendőrség és a média, legféltettebb titkait tárgyalják nyilvánosan, elválasztják a gyerekétől, s egyszerre vádolják házasságtöréssel és gyilkossággal... És akkor ott van még a záró csavar... Ami azért sikeresen elkerüli, hogy Gone Girlt formáljon Agatha Christie-ből... Helyette elgondolkodhatunk rajta, mennyire érdemes olyan képet mutatnunk magunkról a szerelmünknek, amilyet szerintünk ő elvárna tőlünk - és hogy hová vezethet mindez...

Marie Benedict új könyvét mindenkinek csak ajánlani tudom: érdemes elolvasni.

Archibald Christie és Agatha Christie válásuk 1928-as kimondása után
A könyv: Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése, Libri, 2021
Kapszula Könyvtár - Az Európa Kiadó új zsebkönyvsorozata

2021-ben az Európa Könyvkiadó új zsebkönyvsorozatot indított, a Kapszula Könyvtárat. A széria jelmondata: "minden, ami klasszikus, minden, ami kortárs". A kézbe illő külsejű, lekerekített sarkú színes zsebkönyvek sorozatában az alábbi művek jelentek meg eddig:

1. Alice Walker: Bíborszín
2. Carlos Ruis Zafón: Marina
3. Karen Blixen: Távol Afrikától
4. Hatice Meryem: Hogyan fogjunk hozzá egy nő meggyilkolásához?
5. Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym, a tengerész
6. Virginia Woolf: A világítótorony
7. Markovits Rodion: Szibériai garnizon
8. Celeste Ng: Amit sohase mondtam el
9. Richard Chizmar - Stephen King: Gwendy és a varázsdoboz
10. Helen Fielding: Bridget Jones naplója
11. Heinrich Mann: Ronda tanár úr

12.
Emily Brontë: Üvöltő szelek
13.
Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg
14. Kádár Erzsébet: Az utolsó őzbak
15. Bruck Edit: Ki téged így szeret
16.
17.
Cixin Liu: Hangyák és dinoszauruszok
18.
Kathryn Stockett: A segítség I. (?)
19.
Kathryn Stockett: A segítség II. (?)
20.

21. Chaim Potok: A kiválasztott
22. Zadie Smith: NW

Előkészületben:

Émile Zola: Hölgyek öröme
Meg Rosoff: Just in Case – Sorsbújócska

Elisabeth Wurtzel: Prosac-ország
Marlen Haushofer: A fal

Megjegyzés: a sorszámokat egyelőre elég nehéz beazonosítani - kivéve, ha már megvan a könyv valakinek. Az Európa oldala nem tartalmazza a számot (azt csak a Facebook-beharangozókban adták meg, összevissza), és a honlapon a megjelenéseket is keverten sorolják fel: már megjelent könyv előrendelhető, boltokban még meg nem található pedig elvileg rendelhető... Ezért a Wikipédia vonatkozó oldala és a Moly listája is téves egyelőre. Itt a gerincen olvasható számokat írtam be sorszámnak. (És persze tudom, hogy viharka egy nagyon apró teáscsészében, de könyörgöm, ha már sorszámoz egy sorozatot egy kiadó, legalább a saját oldalán számon tarthatná a sorszámokat... Különben minek is a sorszám?)

Három színésznő

Ez a poszt három könyvet gyűjt egymás mellé, amelyek színésznőkről szólnak. És beharangozok még egy váratlan vendéget is...

Az esszéíró
Szigethy Gábor: Pikáns zsoltár - Mezei Mária
Kortárs, 2021
Szigethy Gábor színháztörténész, rendező, szerkesztő, író az elmúlt század számtalan izgalmas, fontos történelmi vagy színháztörténelmi pillanatát könyvekbe foglalta már. Élő tanúja, ifjú kortársa, ismerője volt számos halhatatlan, nagy magyar színész munkásságának, s hagyatékuk ápolásával, a róluk szóló könyvek megjelentetésével nemcsak fenntartotta emléküket, de hozzájárult, hogy a késő utódok is közelebb kerülhessenek életükhöz és pályájukhoz. Gábor Júlia férjeként, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Gábor Miklós, Vass Éva, Dajka Margit és Mezei Mária hagyatékának őrzőjeként és feldolgozójaként már eddig is számos olyan esszékötetet és forrásgyűjteményt megjelentetett, amelyek bevezetnek az 1930-1990 közötti magyar színházi világ kulisszái mögé, szubjektíven, de adatoltan, s, ami a legfőbb, hangulati szempontból mindig hitelesen.
Magam is számos könyvét szeretem nagyon. Az Egy díszletmunkás emlékiratai (Holnap, 2002) például a Vígszínház néhány évét mutatja be egy fiatal, rajongó díszítőmunkás és statiszta szemüvegén keresztül. A Dallamok szavakra, színészre és politikára (Tündérrózsa, 2003) a régi, nagy pesti színházaknak, s olyan színészegyéniségeknek állít emléket, mint Soós Imre, Kálmán György vagy Jászai Mari. A kövér Szendrő (Nyitott Könyv, 2002) megrázó, különösen érdekes, első és egyetlen életrajza a komikus, színházigazgató és költő Szendrő Józsefnek. Latinovits Zoltánról 1988-ban szerkesztette az első albumot (Latinovits, Officina Nova, 1988), ezt azóta számos kötet követte, köztük a Latinovits - Jelenetek egy színész életéből (Gabo, 1999) és a Gábor Júliával közösen alkotott Álomszínészpár - Történetek Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról (Helikon, 2010). Ruttkai Éváról 1987-es az első albuma (Ruttkai, Officina Nova, 1987), ezt a Parancsolj, tündérkirálynőm! - Összegyűjtött töredékek (Zeneműkiadó, 1989) követte, amely nemcsak Ruttkaitól, de a később szokásossá váló adatolt esszéista hangján már Ruttkairól is tartalmazott töredékeket. A Tündérkirálynő - Töredékek Ruttkai Éváról (Helikon, 1997) pedig modern esszékötet lett, rengeteg ritka képpel és sosem látott dokumentummal. Ennek testvérkönyve a Margitka - Töredékek Dajka Margitról (Helikon, 1998), amely a zseniális és különleges Dajka Margit tárgyait, írásait, emlékeit és pályáját mutatja be, ahogyan a hagyatékot nemcsak gondozó, de értő kézzel és szívvel felfedező szerző láttatja.
Szigethy Gábor a szövegben emlegetett kötetei
Érdekes módon azonban amikor egy harmadik kötet megjelentetésére is lehetőség nyílt a kiadónál, Mezei Mária még nem töredék-kötetet kapott. Ehelyett egy elképesztően izgalmas forrásgyűjtemény jelent meg tőle-róla, a Levelek apámnak (1931-1938) (Helikon, 1998), amely a fiatal színésznő soha ki nem adott, édesapjának írt levelein keresztül mutatta be egy teljesen egyedi, lenyűgöző pálya kezdetét. Szintén leveleket és dokumentumokat tartalmazott a következő Mezei Mária-kötet, a Kedves hatalom! (Holnap, 2001), amely az 1945 után méltatlanul mellőzötté vált színésznő bátor és tántoríthatatlan szélmalomharcát mutatta be a különféle kultúrkorifeusoknak és színházügyi hivatalnokoknak írt és tőlük kapott levelek tükrében. Végül 2011-ben íródott meg az igazi szenzációt jelentő Mezei, Márai szerelem - Dokumentumok alapján elképzelt valóság (Helikon, 2011), amely az alcímmel ellentétben a képzeletre alig, gondosan elemzett naplójegyzetekre, szöveghelyekre, s a Mezei-hagyatékban megőrzött névjegykártyákra, levelekre, feljegyzésekre, fotókra nagyban támaszkodó bemutatása volt egy korábban szinte teljesen ismeretlen kapcsolatnak, Mezei Mária, a színésznő és Márai Sándor, az író kapcsolatának.
Mindezeknek a csodálatos köteteknek a nyomában jár az író új albuma, a Pikáns zsoltár. A Margitkához és a Tündérkirálynőhöz hasonlóan ez is esszéfüzér, amely egy-egy képből, szöveges dokumentumból, kéziratból, tárgyból vagy félreértett tényből kiindulva, irodalmi hangvételű oknyomozással mutatja be a színésznő életének, pályájának egy-egy meghatározó pillanatát. Az egyik képen a dundi, fekete hajú, tizenhét éves Mezey Macsi látható mint az 1927-es szegedi strand-szépségverseny fiatalabb győztese: mellette a helyi híresség és zsűri, Juhász Gyula áll. Vajon miként vált ebből a lányból 1931-re vörös hajú, deszkavékony, álmodozó pillantású színésznő, Mezei Mária? Más képeken párnáin elnyúlt, fásult tekintetű, romlott vampként láthatjuk a pikáns, franciás színésznőt: miként lehetséges, hogy közben mégis olyan erős istenélménye támadt, hogy 1945-ben, a sárospataki vár udvarán játszott előadódélutánján a hitéről szeretett volna beszélni a közönségnek? Mit írt leveleiben, amikor száműzték az Operett Színházba, majd a Liliputba, ahol megtették WC-felügyelőnek...? Mit csinált Fedák Sári temetésén? Miként ismerkedett meg Lelbach Jánossal, a nála húsz évvel fiatalabb rajongóval, akiből élete vigyázója és őt mindhalálig szerető férje lett? Melyik volt a kedvenc szerepe, s miért kellett harcolnia érte? Hogyan született meg életrajzi-bizonyságtételes könyve, a Vallomástöredékek, s végül miért a Református Zsinati Iroda adta ki? A kötetben mindennek története támad: színes filmkockáknak egy 1941-es, fekete-fehér történelmi filmből, Márai Sándor névjegyének, Szendrő József bocsánatkérésének, Mezei Mária 1956. decemberi rádióbeszéde szövegének, egy 1959-es besúgójelentésnek, a színésznő rajzának az Álomszínházról...
A Pikáns zsoltár pedig egyben nagyalakú, gyönyörű album is, amely portrékkal, sztárfotókkal,  jelenetfényképekkel és civilképekkel is emléket állít egy különleges tehetségű magyar színésznőnek.

Az engesztelhetetlen

Kelecsényi László:
Veled szeretnék boldog lenni - 110 éve született Karády Katalin

Joshua Könyvek, 2020
Kelecsényi László filmtörténész 1983 óta, vagyis majdnem negyven éve írja meg-megújuló könyvét Karády Katalinról. Akkor született meg a Filmbarátok Kiskönyvtárába a Karády Katalin című kötetke, amely éles, engesztelhetetlen és értelmiségi hangon számolt le Karády Katalin, a filmszínésznő épp megújuló mítoszával, kimondva, hogy ha valami megéri az egész giccses, korszerűtlen, s eleve túlmisztifikált jelenségből, hogy fennmaradjon, az Karády hangja. Azonban valami más is történt ugyanekkor: a részben megtagadott Karády-imágó mégiscsak rátelepedett egy egész szakmai életútra.
Kelecsényi azóta is párbeszédben áll önmagával, könyve korábbi változataival, az általa az első kötetben büszke levélben megszólított Karády Katalinnal, de leginkább a Karády-jelenséggel vagy Karády-mítosszal, amely máig hat. A kötet második, 1989-es kiadása egy önmagának címzett levéllel bővült, a 2010-es Karády 100 címet kapott változat pedig egy újabbal, amely ismét a szerzőnek szól: "Annak az okoskodónak, aki egykoron voltam". Most újabb variáns született a 110 éves évfordulóra. A Joshua kiadása végre elhagyta a levélformát, de a Karády dalszövegeinek soraival megnevezett fejezetek szövege nem sokat változott. Van viszont egy újabb, záró rész, amely Karády emlékezetének alakulását mutatja be az utolsó évtizedben. Az új kiadás gyönyörű képekkel is bővült. Bízom benne, hogy legkésőbb tíz év múlva megint kezemben tarthatok majd egy újabb könyvvariánst.
Magam továbbra is teljesen más véleményen vagyok, mint a szerző: becsülöm az énekes Karádyt, de jóval giccsesebbnek, az idők során sokkal inkább csak a lenyűgöző Karády-jelenség miatt fennmaradónak érzem a dalait, mint a filmjeit. Filmszínésznőként viszont kifejezetten érdekesnek és tehetségesnek tartom Karády Katalint. Ettől függetlenül kedvelem ezt a kötetet, s örülök, hogy ismét napvilágot látott. Mindenkinek ajánlom Karády filmjeit és egy korábbi posztom alapján néhány további jó könyvet is a színésznőről: Öt könyv Karádyról.

Az élharcos

Marie Benedict:
Hedy Lamarr, az egyetlen nő

Libri, 2019
Heather Terrell küldetéses írónő, különösen akkor, ha Marie Benedictnek hívják... A bostoni ügyvédnő több mint egy évtizedes, sikeres jogi pálya után, harminckilenc évesen kezdett el irodalommal foglalkozni, s csak első kötete, a 2007-es The Chrysalis című történelmi regény sikere után vált teljes munkaidőben íróvá. Eredetileg történelmi rejtélyeket és young adult műveket írt, 2018-ban azonban megalkotta saját alteregóját, Marie Benedictet, aki kizárólag olyan kevéssé ismert, erős egyéniségű nőkről készít életrajzi regényeket, akik személyiségükkel és tetteikkel komoly hatással voltak a történelemre és a (férfi)világra, s életmintát nyújthatnak a mai önálló és öntudatos nők számára. 2016-os The Other Einstein című regényében a nagy zseni szintén fizikus feleségének, Mileva Marićnak állított emléket. Ezt követte a nálunk is kiadott Clara - Egy világot felforgató szerelem története (Carnagie's Maid, 2018), amely egy ír cselédlányról szól, aki bekerül Andrew Carnagie iparmágnás házába, s ezzel nemcsak a saját, de a család életét is megváltoztatja. 2019-ben Hedy Lamarr-ról jelent meg regénye, 2020-ban Winston Churchill feleségéről (Lady Clementine), 2021-ben pedig Agatha Christie-ről. Minden témaválasztása olyan nőkre irányítja a figyelmet, akik példák lehetnek arra, hogy a nők története elválaszthatatlan a férfiakétól, még ha általában csak az utóbbiak is kerülnek be a történelemkönyvekbe.
Hedy Lamarrnak, a hollyywoodi filmcsillagnak az élete mégis kissé eltért a Benedict által bemutatott többi regényhősnőétől. Míg Einstein vagy Churchill házastársának létezéséről évtizedekig szinte egyetlen kívülálló sem tudott semmit, s Agatha Christie-t is inkább könyvein át ismertük, mint fényképei vagy az életrajzi apróságok alapján, Hedy Lamarr még ma is nagyon ismert arc minden középhaladó filmrajongó számára. Az Algír (Algiers, 1938) tragikusan gyönyörű főszereplőnőjeként, a Kedves csirkefogók (Tortilla Flat, 1942) bolondosan gyönyörű Dolorese szerepében, a Comrade X (1940) szovjet elvtársnőjeként Clark Gable oldalán, a Crossroads (1942) című film noir hősnőjeként vagy csábító, örökfiatal Delilaként (Samson and Delilah, 1949) villámgyorsan és végérvényesen meghódította a korabeli mozilátogatókat. Tökéletesen szimmetrikus arca hatalmas, sötét szemeivel, merészen ívelt szemöldökével, vérvörös, telt ajkaival, s mindehhez hihetetlenül kecses, vékony alkata mindenkit elvarázsolt, aki egyszer látta. A rejtélyes, intelligens és titokzatos kisugárzás pedig, amely filmes személyisége lényege volt, legközhelyesebb alakítását is izgalmassá tette. Audrey Hepburn finomságú hercegnő volt a rendkívül ostoba cselekményű Her Highness and the Bellboyban nyolc évvel a Római vakáció előtt, a nácik elől szökő, tragikus múltú bécsi menekültként csodálatosan játszotta a Come Live with Me-ben (1941) a nácik elől szökő bécsi menekültet, akinek egyetlen problémája, hogy férjhez is kellene mennie, meg házas szeretőjével is szeretne együtt lenni... És persze napjainkban azt is szokás róla tudni, hogy az Eksztázis (Extase) című, 1932-es filmben, amely rendezői díjat kapott a Velencei Filmfesztiválon, az akkor tizennyolc éves Hedy Kiesler volt az első színésznő, akit nagyfilmen, nagytotálban meztelenül lehetett látni egy pillanatra... Az én kedvencem tőle az 1944-es Összeesküvők (The Conspirators), amely szinte Casablanca-izgalmasságú második világháborús kémtörténet a férfi főszerepben Paul Henreiddel.
Összeesküvők: Paul Henreid mint menekülő holland ellenálló, Lamarr mint német diplomatafeleség
Az azonban valószínűleg még néhány éve is teljesen meglepett mindenkit, hogy az idők során kiderült, Hedy Lamarr az egyik legintelligensebb és legtájékozottabb műszaki feltalálója is volt korának: a szórt spektrumú technológia alkalmazójaként George Antheil zeneszerző segítségével feltalált és szabadalmaztatott egy olyan frekvenciaváltó szerkezetet, amelynek a segítségével sokkal könnyebben lehetett volna a második világháborús amerikai torpedókat irányítani és becélozni - ha a hadsereg nem utasítja el a találmányt, mivel azt egy nő nyújtotta be... Ugyanakkor fű alatt mégis felhasználták a haditengerészeti szonárbóják megalkotásakor, amelyeket a hatvanas években már bevetett az amerikai haditengerészet. Továbbgondolva pedig a találmány hozzájárult a bluetooth-technológia kifejlesztéséhez: vagyis ma is itt van velünk összes mobileszközünkben... Persze eddigre Lamarr szabadalmi joga már lejárt: mégis, legalább egyetlen egyszer, 1997-ben kapott némi elismerést azért a zseniális tudományos ötletért, amit mindössze azért nem valósíthatott meg már 1942-ben, mert nőnek született, aki ráadásul színészkedik...
Róla könyvet írni tehát kétszeresen is küldetéses, hiszen nemcsak azt bizonyíthatja be, hogy egy okos nő ugyanúgy formálhatja a történelmet vagy a tudományt, mint egy okos férfi, hanem arról is szól, miféle ostoba kategóriákkal a fejünkben élünk még ma is, amikor egy nőről és főleg egy színésznőről még mindig szinte hihetetlen, hogy egyben műszaki feltaláló (továbbá nyelvzseni és zenei tehetség) is volt, s nemcsak rúzsozott ajkú díszmadárként akarta leélni az életét...
Mielőtt ehhez az ajánlóhoz hozzáfogtam, akartam írni arról is, hogy a könyv (fura magyar címén Hedy Lamarr, az egyetlen nő - mihez képest? -, eredeti, találó címén: The Only Woman in the Room), nos, azért nem igazán jó regény. Kicsit felületes, kicsit megkérdőjelezhető, miért pont azt és annyit tartalmaz Hedy Lamarr életéből, amennyit. Olyan sok dologról lehetett volna még írni, s néhány szálat érdemes lett volna tovább-, sőt, akár végigvinni. De mivel végeredményben csupa szeretettel és örömmel gondolok vissza az olvasásra, inkább hallgatok: döntse el mindenki maga, számára csak a téma és felvetése izgalmas vagy maga a könyv is.
És folytatom azzal, hogy Marie Benedict harmadik magyarul megjelent regénye, a Mrs. Christie rejtélyes eltűnése (The Mystery of Mrs. Christie) viszont tényleg olyan regény lett, amit bátran ajánlok a krimikirálynő rajongóinak és azoknak is, akik egyáltalán nem érdeklődnek Agatha Christie élete és munkái iránt. Itt is írtam róla.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben

Három szépirodalmi könyvről

Három izgalmas kötetről

Három okos kötetről röviden

Három kortárs költőnő
Három történelmi könyvről

Három friss krimi
Három találkozás Ars
ène Lupin-nel
Kriminovellák és bűnügyi feladványok háromszor

N. Kiss Zsuzsa és a Jane Eyre

Nemrég olvastam, hogy 2021 augusztusában a Menő Könyvek ismét kiadja Charlotte Brontë leghíresebb regényét, a Jane Eyre-t. Sajnos mindeddig képtelen voltam kideríteni, milyen fordításban.

Van egy titkos reményem: mivel a kiadó eddig mindig az egykori Ulpius magyar változatait jelentette meg, ha Jane Austenről van szó, szeretném azt hinni, hogy a másik szerzőnőnél is így lesz. Az általam nem igazán kedvelt Austen-magyarításokkal ellentétben ugyanis az a regényfordítás, amely mindeddig csak az Ulpiusnál került nyomdába a Jane Eyre-ből, véleményem szerint a lehető legpompásabb magyar változata a regénynek! Igazi, modern, avatott tollú fordítás, amely messze megelőzi olvasmányosságával, pontosságával és eredetiségével is a közkézen forgó, sokszor kiadott Ruzitska Mária- és Zombory Erzsébet-féle szöveget. Az elkészítője pedig N. Kiss Zsuzsa.

Számomra tökéletes újrafelfedezés volt ez a szövegváltozat, s annak idején, a blog ősidejében így írtam a könyvről és a fordításról:

"Mindenki egyik kedvenc regényét, a romantikus, gótikus, szívfájdító, szépséges Jane Eyre-t ideje újra felfedezni. Meghatározó élmény lehet mindenkinek, aki elolvassa. Ha van lehetőség a választásra, akkor nem ajánlanám senkinek sem Ruzitska Mária idejétmúlt és nehezen olvasható magyarítását, sem pedig az ebből Szász Imre által A lowoodi árva címen készített átdolgozást, amely épp a narráció különlegességeit és Jane egyedi stílusának csapongását irtotta ki a kiherélt ifjúsági változatból. Ehelyett N. Kiss Zsuzsa csoda jó, az Ulpius kiadónál megjelent fordítását adnám mindenki kezébe, különösen azokéba, akik úgy emlékeznek a Jane Eyre-re, mint amiben sokat nyafogtak és szenteskedtek. Az új fordításban mindennél jobban látszik, milyen (ma is) modern, határozott és különleges egyéniséget rajzolt meg Charlotte Brontë Jane alakjában: valakit, aki alázatossággal tudja ellensúlyozni makacs igazságszeretetét, kitartással párosítja a szorgalmat, titkos reménnyel a realista és praktikus életfelfogást és modern, őszinte hittel a bigottságtól való irtózást. Valamint az új fordításból az is kiderül, hogy Mr. Rochester és Jane látszólag ártatlan csevegései és úr-szolga, férfi-nő vitái mennyi rejtett erotikát és kirobbanásra váró, elfojtott érzelmet rejtegetnek. Mintha a mű nem is 1847-ben jelent volna meg először. Igazi, felpezsdítő szellemi kaland az ósdi, papírszáraz lányregényszellem helyett. Vagyis ízig-vérig Charlotte Brontë."

Nemigen bukkantam azonban olyan ajánlókra, amelyek egyáltalán észrevették volna, hogy a regénynek új fordítása készült. Miután pedig az Ulpius tönkrement, elveszettnek hittem a reményt, hogy bizalommal ajánlhatom másoknak is ezt a szövegváltozatot: hiszen immár hét éve, hogy utoljára megjelent, miközben a másik változatot folyamatosan piacon tartja több kiadó is. Mától viszont keresztbe teszem az ujjaimat és szurkolok: legyen az új megjelenés az N. Kiss Zsuzsa készítette változat!

*** *** ***


Egyben megragadom az alkalmat, hogy foglalkozzam egy a Napút Online-on megjelent cikkel, amelynek annak idején megörültem, mivel olyasminek tűnt, amiben alig reménykedtem: fordításkritikának. Dörgő Tibor Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar nyelvű fordításai, könyvkiadásai című, 2017. november 15-én publikált tanulmánya olyasmire vállalkozik, amit nagyon jó lenne más kötetekkel, fordításokkal is megtenni: összehasonlítóan elemzi a Jane Eyre nyolc különféle magyar szövegét, s külön is összehasonlítja és értékeli a legfrissebb kettőt, a Ruzitska-Zombory- és az N. Kiss-félét. Szomorú végkövetkeztetése azonban az, "meg kell állapítanunk, hogy a regénynek teljesen elfogadható magyar nyelvű fordítása jelenleg nem létezik." Mire alapozza ezt a kemény ítéletet? Dörgőt alapvetően az irodalmi és főleg bibliai utalások érdeklik: tanulmánya igazán izgalmas utolsó felében ezeket mutatja be az eredeti regény értelmezésében elfoglalt jelentőségükkel együtt. S ezek nagy részének a magyar változatokból való hiánya miatt jut arra, hogy bizony jó lenne ismét lefordítani a kötetet. Csakhogy mindebben sajnos nincsen igaza...

Tökéletes fordítás természetesen nem létezik. S minden olvasói élmény szubjektív, ízlésekről nem érdemes vitatkozni. Dörgő egy mondatából kiindulva - "N. Kiss Zsuzsa fordításának erőssége az eredeti szöveg visszaadásának igénye, de stilárisan gyakran nem sikerül követnie a regény feszültséggel teli, mégis kiegyensúlyozott stílusát." - például épp azt nem tartja a regény sajátjának, amelyet én az angolban benne érzek, a magyar fordítások közül pedig kizárólag N. Kiss Zsuzsáéban vélek felfedezni: a civilizált korlátok közé szorított, olykor mégis elképesztő szenvedélyességet. És ennek lehet egyszerűen az az oka, hogy én nő vagyok, a tanulmány írója pedig férfi.

A konkrét utalásproblémák és hiányok felsorolását azonban mindenképpen érdemes korrigálni. A cikkben említésre kerül például, hogy mind a Ruzitska Mária nyomán Zombory Erzsébet (RZ), mind az N. Kiss Zsuzsa (NK) készítette fordítás helytelenül adja meg az Ézsaiás könyvére vonatkozó utalást ("I thought sometimes I saw beyond its wild waters a shore, sweet as the hills of Beulah" (1)), előbbinél „Ígéret Földjének szelíd, dombos táját”, utóbbinál „partot véltem látni, gyönyörűség földjét” lehet olvasni. Dörgő Tibor megállapítja, bár az RZ megoldás szép és bibliai, de másra vonatkozik. Ám az NK megoldást ítéli kevésbé találónak, mert abban a Biblia meg sem jelenik. A baj csak az, hogy a Biblia vonatkozó helye valójában ott van a szövegben, csak nem a modern katolikus fordítás szerint, amelyet a tanulmány szerzője hivatkozásai alapján vélhetőleg használ. Az eredeti Károli-fordításban így hangzik Ézsaiás 62,4: "Nem neveznek többé elhagyatottnak, és földedet sem nevezik többé pusztának, hanem így hívnak: én gyönyörűségem, és földedet így: férjhez adott." A gyönyörűség földjét említeni tehát az első teljes magyar nyelvű bibliafordítást pontosan követő, az eredeti utalást jól értő, ötletes változat (függetlenül attól, hogy a modern katolikus szövegben nem földről, hanem országról van szó).

A tanulmány következő két hiánylistája jó hosszú, és csak a végén, egy odavetett félmondatból derül ki, hogy mindezek az utalások csak az RZ szövegből hiányoznak, N. Kiss Zsuzsánál négy kivételével mind megvannak... E három közül azonban az első a Barmecide supper idióma képzeletbeli vacsoraként fordítása, amely véleményem szerint tökéletes megoldás. Bár a név eredetileg valóban az Ezeregyéjszakára utal, a tanulmányban javasolt Barmaki lakomája magyarítás olyan lenne, mint angolul olyasmit írni: Our enemy left for Földvár to sell boards, hadd találgassák a mondat értelmét szegény angolok. Hasonló gondot okozna, ha valaki egy lenne "a vén Bunch mamák közül" (Mother Bunch idiomatikus említését hiányolja a tanulmány). Legérdekesebb azonban (a) Perinek, a perzsa jószellemnek az említése az angol szövegben, akit neve helyett az NK szöveg tündérjelenésnek nevez. Itt elsőre tényleg lehetne kulturális hiányérzetünk, valójában azonban N. Kiss Zsuzsa talán jobban ismeri a témát, mint azt róla feltételezik: bár Charlotte Brontë még nem láthatta Gilbert és Sullivan 1882-es Iolanthe; or, The Peer and the Peri című darabját, ebben a Peri bizony már egyértelműen és színlapszerűen Fairy volt, vagyis a peri és tündér szó nyugatias szinonimitása épp valamikor a 19. században alakult ki, a 18. század végi első említések, s némi őrangyalos és arabos kitérő után.

És ha már arabok: a Jane Eyre 18. fejezetében szereplő jelenet N. Kiss Zsuzsa készítette fordításával kapcsolatban Dörgő Tibor csak annyit tart fontosnak megjegyezni: "Az olvasók számára sajnálatosan megfejtetlen marad a kitalálós játék." "Nemcsak a Bridewell szó veszett el tehát a fordítás során, hanem a játék logikája sem érvényesült, miszerint egy összetett szót kell kitalálni." Elmulasztja azonban jelezni, hogy az NK változat az első, amely egyáltalán megkísérelte lefordítani a játékot! Valamennyi korábbi fordításban ugyanis a jelenetben kitalálandó szavak egyszerűen angolul szerepelnek, lábjegyzetelve, vagy még úgy sem. Ezzel szemben N. Kiss Zsuzsa néhány apró változtatással magyarította a játékot, miközben igyekezett szimbolikus jelentését is megőrizni. Ilyenkor óhatatlanul van jelentéstartalom-forgács, ami elvész, újabbak azonban kialakulhatnak helyette, és meg is teszik.

Az eredetiben a játék egy összetett szóra, Bridewell-re vonatkozik, amely közismerten börtön neve, de a 19. századra már nem egy bizonyosé, hanem általánosságban a börtöné. Két szóból tevődik össze: bride, vagyis menyasszony és well, vagyis kút. A társaság először némajátékkal egy esküvőt játszik el, ennek megfejtését (RZ: bride, NK: ara) ki is találja a vendégsereg. A második kép "Eleázár és Rebeka kettőse, csak a tevék hiányoztak." (NK) Mivel Izsák szolgája egy kút mellett szólította meg gazdája leendő menyasszonyát, itt a kút (well) szót kellene kitalálni, de ezzel a regény játszói nem boldogulnak (az eredetiben is megfejtetlen marad tehát ez az elem!). Majd jön az összefoglaló kép, amelyben egy láncra vert rabot láthatunk, a börtönben, mire a társaság rá is vágja a megfejtést: Bridewell. Ezt helyettesíti az NK szöveg "a rab üvölt"-tel.

Jelképes a három élőképben Rochester szerepe. Az esküvői jelenetben ő alakítja a vőlegényt Ingram kisasszony mellett: Jane ezt látva úgy érzi, mintha a jövőt látná, de ha elolvastuk a regényt, tudjuk, hogy Rochester itt valójában a saját keserű múltját parodizálja.... A második képben Eleázár (Eliézer) szerepét játssza, akin Rebeka megkönyörül, amikor inni ad neki, s ez a könyörület egyúttal jel arra, hogy a lány lesz az igazi, megfelelő feleségjelölt Eleázár gazdája, Izsák számára. Ez a viszony ismét a Rochester és Jane közti viszonyra utal: Jane az igazság forrása, a könyörület és a megváltás, az, aki inni ad a szomjazónak, az a nő, aki az igazi feleség lehetne. A jelenet ugyanakkor Rochester kétértelmű viselkedésére is utal:
Brontë ugyanis egyáltalán nem az alázatos szolga szerepében ábrázolja Eleázárként! Az RZ-ből idézem: "A márványmedence előtt, a szőnyegen, színes selymekbe burkolózva, turbánnal a fején, Mr. Rochester ült. Sötét szeméhez, barna bőréhez, pogány arcához pompásan illett a jelmez; pontosan olyan volt, mint egy keleti kényúr, aki most küldi el vagy most kapja meg a selyemzsinórt. Ingram kisasszony is megjelent a színen. (...) A férfi most ládikát vett elő a ruhája alól, kinyitotta, és csodálatos fülbevalókat meg karpereceket mutatott a nőnek. A nő megjátszotta az ámuldozást; a férfi elébe térdelt, és lába elé rakta kincseit. A nő arca hitetlenkedést és gyönyört fejezett ki. A férfi karjára kapcsolta a karkötőket és fülébe aggatta a karikákat." A Bibliában szó sincsen arról, hogy a leánykérési ajándékként valóban egy súlyos aranyfüggőt és két karperecet felajánló szolga keleti kényúrként mustrálgatta volna a kúthoz érkező lányokat, vagy hogy csábító férfiként fel is kapcsolta volna az ékszereket Rebekára már a kútnál (1Móz 24,10-47). Az, hogy a választott néphez tartozó Izsák hűséges (damaszkuszi) szolgája Brontë tollán pogány, barna bőrű, selyemzsinór felett rendelkező keleti kényúrrá változik, a romantikus-egzotikus törökös-arabos háremromantikát idézi fel, s kiválóan utal rejtve arra is, mennyire ellentmondásos Rochester helyzete és viselkedése. Helye és elismertsége az előkelő társaságban, gazdagsága, hatalma, de még a Jane feletti zsarnokoskodása és a Jane lelkére gyakorolt hatása is egy szálon függ: bármikor megérkezhet a selyemzsinór, bármikor kiderülhet az igazság és ő elveszíthet mindent. Végül a börtön rabjának szerepén (amely ráadásul, szimbolikus zárásként egyszemélyes élőkép!) nincs is mit magyarázni: Rochester ismét önmagát játssza, s helyzetéből nincs kiút.

Mindezt pedig azért írtam le, mert N. Kiss Zsuzsa annyit tesz a fordításában, hogy - mindezen szimbolikus jelentéseket a helyén hagyva - a bride + well = Bridewell egyenlet helyett az 1. ara + 2. arab + Ö: a rab fogalomsort alkalmazza. Ez az apró változtatás semmit sem vesz el a jelenetek jelképességéből, értelme is van (maga
Brontë arabosította a kútjelenetet az Eastern emir-rel, ezért is idéztem az RZ fordításból, így látható, itt nincsen semmilyen betoldás az NK szövegben), és magyar nyelven is találgatható, kitalálható a játék. Igaz, így kissé megváltoztak a kitalálós szabályai. Csakhogy: ez a játék többféleképpen is játszható. Örömmel emlékeztetek egyik kedvenc kriminovellámra, Dorothy L. Sayers Nabukodonozor című, hitelesen angol elbeszélésére (Nebuchadnezzar, magyarul: 22 detektívtörténet, Európa, 1966, 383-396., 22 detektívtörténet II., Európa, 1968, 20-29., a remek fordítás Katona Tamás munkája). Ebben egyértelműen ugyanennek a játéknak egy változatát játsszák, úgy (ahogyan az írónő el is magyarázza), hogy ki kell választani egy nevet, pl. Jób, majd "el kell játszani, csak úgy, némajátékkal, egy J-vel kezdődő híres ember szerepét, aztán egy Ó-val kezdődőét, aztán egy B-vel kezdődőét. Végül el kell játszani magát Jóbot". (385.) Sayers narrátorszövege szerint ezt a játékot már mindenki játszotta, mert régimódi, s míg a Jane Eyre játékában az utolsó kép a "the tableau of the whole", Sayersnél a "The Whole Word": szóval a rokonság tagadhatatlan... Így - amellett, hogy ajánlom elolvasni Sayers ötletes és jólesően színpadias elbeszélését, amely bemutatja, egy ártatlan játék is tönkretehet valakit, ha annak bűnös titka van - azt hiszem, elmondható, hogy a Jane Eyre 18. fejezetének magyar olvasója kevesebbet veszít egy apró, ám nem tilos játékszabály-változtatással, mint azzal, ha a kitalálós játék egy magyar nyelvű kötetben angolul folyik. Ezért kifejezetten becsülendő N. Kiss Zsuzsa törekvése a magyar nyelvűségre, amely egyúttal megőrizte a játék lényegi logikáját és teljes szimbolikáját a fogalmi szinten is.

A tanulmány végül három kiemelt problémával ér véget, szemléltetve, hogy ezekkel szinte egyik fordító sem birkózott meg - ami ismét nem teljesen helytálló. Az első Thomas Bewick A History of British Birds című könyve képének leírása. Dörgő Tibor szóvá teszi, hogy a "The fiend pinning down the thief’s pack behind him" sort az NK túlozva adja vissza "A tolvaj hátáról a batyut lerántó démont" fordítással. Helyette Huszár Imre 1873-as megoldását dicséri egyedüliként (az RZ-ben teljes félrefordítás szerepel): "Azon képet, melyen az ördög hátulról megragadja a tolvaj batyuját". Nos, míg az teljesen érthető, hogy könnyű egy képleírást félrefordítani a kép ismerete nélkül, tehát ezért nem jár(na) elmarasztalás egyetlen internetkorszak előtti fordítónak sem, a Huszár-fordítás is téves: a Wikipédián is látható képen ugyanis az ördög a tanulmány szerzőjének leírása szerint is "valamiféle kaján gonoszságból hátulról a tolvaj zsákját egy bottal leszorítja, mintegy odaszegezi egy kőhöz, hogy az nem tud továbblépni." Azaz az ördög hozzá sem ér a zsákhoz. Arról a megoldásról, amelyben tehát az ördög "megragadja a tolvaj batyuját", ezek után azt írni "Huszár Imre megoldása a legjobb, N. Kiss Zsuzsa is jól közelítette meg, de túloz, mert lerántás nem történt", igen erős elfogultságot tükröz. Mintha az NK-változat egyszerűen nem lehetne jó...

A harmadik külön kiemelt probléma az, hogyan lehet a "Do you suppose I eat like an ogre, or a ghoul?" kifejezést modern módon fordítani. N. Kiss Zsuzsa szövegében ez így szerepel: "Hát emberevő óriásnak vagy vámpírnak gondol?" Mivel egyedül az NK változat későbbi, mint a tanulmányban is hosszasabban emlegetett Shrek, Dörgő Tibor szerint "N. Kiss Zsuzsa viszont 2007-ben már nyugodtan használhatta volna az immár általánosan ismert ogre szót (...), a vámpír szót viszont nem tartom jó megoldásnak: az eredetiben nem ez van, és a vámpír majd Berthára fog vonatkozni. A ghoul helyére talán a manapság sokak által ismert zombi kerülhetne." Nos, a gúl nem támolygó, rohadó, gépies élőhalott, hanem halottevő és vérivó túlvilági lény, amely ilyen módon erotikus asszociációkat is felidéz (még a Weird Tales-korszak íróinál is). Az arab folklórban ugyanúgy van hím és nőstény belőle, ahogy nálunk a vámpírból. A vámpír ráadásul a zombikkal ellentétben már
Brontë korában is ismert irodalmi rémlény volt. Itt pedig épp egy inspiráló szerelmi beszélgetés közepén vagyunk, amelyben számomra az ogre (NK: óriás) az elháríthatatlan ölelés, a ghoul (NK: vámpír) pedig a szájat harapó csók metaforája is lehet a fenti felkiáltásban, amely a férfiasságában kissé felháborodott (vagyis dühös és rendkívül romantikus) Rochester szájából hangzik el. Biztos vagyok benne, hogy ehhez a kulcsjelenethez a Shreket bevonni a jelentésmezőbe óriási tévedés lett volna...

Végül a végére hagytam a második kiemelt problémát, mert ismét bibliai. Minden kommentár nélkül idézem az eredeti tanulmányt, kihagyásokkal (...):

"A lowoodi intézetben a vasárnap esti felolvasás alatt már nagyon fáradtak voltak a lányok. Brontë egy bibliai történet felidézésével a hétköznapi eseményt egy kis humorral színesítve emeli meg a bibliai távlat – útmutató az élethez – felé:
Brontë: „A frequent interlude of these performances was the enactment of the part of Eutychus by some half dozen of little girls; who, overpowered with sleep, would fall down, if not out of the third loft, yet off the fourth form, and be taken up half dead.” (...)
Ruzitska: „Néha a kicsinyeknek is föl kellett olvasniuk egy-egy szakaszt. Változatosságként néha Eutychusból adott elő egy-egy jelenetet néhány kisebb növendék. Olyan álmosak voltak szegénykék, hogy alig álltak a lábukon, és kiestek a padból.”
Zombory: „Vagy fél tucat kislányt eközben el-elnyomott az álom, és leestek a padról, úgyhogy félholtan szedték fel őket.”
Kiss: „Az előadás gyakori közjátékaként Eutikhusz szerepét adta elő vagy fél tucat pici lány: álomba merültek, s ha a harmadik rend házából alá nem estek is, a negyedik osztályból kidőltek, és félholtan vétettek föl.”
A bibliai történet a Pál Troászban című rész (ApCsel 20, 7-12.). Pál apostol beszéde az éjszakába nyúlt, közben a fiatal Eutichusz, aki az ablakban ült, elaludt, és kizuhant a harmadik emeletről. Már úgy látszott, meghalt, de Pál életre keltette. (...) Ruzitska Mária Eutychust irodalmi műnek vélte, mert az idézett első mondata erre utaló saját kiegészítés. (Zombory Erzsébet érzékelve elődje tévedését, itt eltért tőle.) N. Kiss Zsuzsa ugyan a tulajdonnevet megtartotta, de nem a bibliai jelenetet láttatja, hanem mintha valamiféle méltóság elvesztésére vonatkozna az aláesés lehetősége a „harmadik rend házából”.
"

És most idézném a vonatkozó bibliai helyet Károli Gáspár fordításában (ApCsel 20,9): "Egy Eutikhus nevű ifjú pedig ül vala az ablakban, mély álomba merülve: és mivelhogy Pál sok ideig prédikála, elnyomatván az álom által, aláesék a harmadik rend házból, és halva véteték föl." Igen: ez ismét a protestáns fordítás... Dehát közmegegyezéssel ezt szokták használni a klasszikus könyveknél, mert ez az első teljes...

*** *** ***


Az első objektív tanulság mindebből, hogy rettenetesen nehéz fordításkritikát írni. A második, hogy írásomat egyáltalán nem megkésett tudományos reakciónak szánom: azonban három éve találtam rá a tanulmányra, s azóta alig vártam, hogy egyszer írjak róla... Addigra egyébként a szerző már megkapta rá a Napút 2017. éví nívódíját. Egyébként Dörgő Tibor másik érdekes, vonatkozó írásával, A Jane Eyre filmadaptációival (szintén Napút Online, 2020. február 26.) szinte tökéletesen egyetértek. A harmadik tanulság viszont, hogy a Jane Eyre fordításairól inkább ajánlom Vándor Judit Adaptáció és újrafordítás című doktori dolgozatát, főleg a 138. oldaltól, amely a név-elgépelések ellenére nagyon érdekes és alapos, még ha rajongó szemszögből ezzel sem muszáj mindenhol egyetérteni.

A szubjektív tanulság viszont, hogy nagyra becsülöm N. Kiss Zsuzsa elképesztő műveltségét és fordítói munkáját. S bízom benne, hogy Jane Eyre-fordítása nemsokára ismét megjelenik!

(1) Fontos megjegyzés: amit én írok, nem tudományos munka, csak blogészrevétel. Így az érdeklődők az itteni és későbbi eredeti hivatkozásokért, kérem, keressék fel Dörgő Tibor hivatkozott, linkelt tanulmányát! Mivel ez sajnos egy weboldalon található, egyes részleteire nem tudtam célzottan hivatkozni, de igyekeztem mindent megtenni, hogy állításaim és idézeteim ellenőrizhetők legyenek.

Linkek
Charlotte Brontë, Emily Brontë és Anne Brontë művei magyarul
Charlotte Brontë: Villette
Charlotte Brontë - Clare Boylan: Emma Brown
Az elfelejtett nővér - Anne Brontë
Elizabeth Gaskell - egy józanul romantikus írónő
Elizabeth Gaskell: Észak és Dél
Charles Dickens gyerekváltozatban? - Kitérő listakészítés közben