Öt nagy csalódás.
Sokáig gondolkodtam, írjak-e róluk, mivel a mai könyvpiaci helyzetben elég gonosz dolog leírni bármely kötetről, hogy valaki nem ajánlja. De mivel - a kiadók szerencséjére - nem vagyok jeles, sok ezer követővel bíró véleményvezér, mégis ideillesztem kritikáimat.
Következzen 2024 öt könyvcsalódása.

John Grisham: A váltságdíj. 15 évvel A cég után
Geopen
Grisham e regényében folytatta a hatalmas sikert aratott A céget, egy olyan könyvet, amelynek önmagában is óriási rajongótábora van, s 1991-es megjelenése óta valóságos legendává emelkedett, de a Sydney Pollack rendezésében, Tom Cruise, Gene Hackman, Ed Harris és Jeanne Tripplehorn főszereplésével, 1993-ban elkészült, Dave Grusin jazz-zenéjével kísért filmadaptációjával együtt egyenesen a kilencvenes évek nagy kulturális mérföldkövének számít.
A The Exchange címen 2023-ban megjelent folytatás azonban tulajdonképpen mindent lerombol, amit a The Firm felépített. Nem veszi a bátorságot, hogy kortárs legyen, egy "idős" Mitch McDeere-t felléptetve, ehelyett 2006-ban játszódik, de egész olvasás alatt nem sikerült rájönnöm, miért épp akkor. Nem hasonlít elődére a helyszínválasztásban sem: míg az csupa érdekes, ismerősen ismeretlen amerikai és Amerika-közeli helyszínt mutatott be, az új könyv jó része Moammer Kadhafi korrupt Líbiájában játszódik. Amelyik nem, abban meg Mitch repülőt és környezetszennyezést nem kímélve fel-alá röpködik, hogy a fül leírhassa, jár Rómában, Londonban, Isztambulban és Marokkóban. De amit azután az egyes helyszíneken cselekszik, annak a nagy részét telefonon is elintézhette volna...
Bár a könyv egy ügyvédről szól, aki az első regényben egyszerre volt kalandhős, krimi/thrillerhős és csavaros jogi machinátor, a jognak és az ügyvédkedésnek gyakorlatilag semmi szerepe benne. Véres emberrablás-történet, amely sajnos még kielégítő véget sem ér: nem tétetik igazság, nincs nagy fordulat a zárásban. És ami a fő: a megoldásban Mitch személyiségének, tudásának, ügyvédi zsenialitásának gyakorlatilag semmi, de semmi szerepe sincsen. Csak a pénze számít.
Egyszerűen az volt az érzésem, hogy az egész új könyv részben azért jött létre, hogy helyrehozzon egy "hibát", amelyet Grisham A cégben elkövetett. Abban ugyanis a zseniális ügyvéd és elvileg nagyon becsületes Mitch elvitt magával egy csomó pénzt, ami nem volt az övé (ellentétben a filmmel, ahol semmit nem tart meg a 750 ezer dollárból), s feladva foglalkozását elindult egy soha véget nem érő, világ körüli hajóútra (szintén ellentétben a filmmel, ahol Bostonba utazott, hogy megnyissa aprócska, becsületes ügyvédi irodáját). Harminc év távlatából visszatekintve a David Rabe, Robert Towne és David Rayfiel írta adaptált forgatókönyv változtatásai sokkal becsületesebb életpályát vázoltak fel, mint a regény eredeti megoldásai. Nos, az új történet megtisztítja a könyvbeli főhőst, amikor megoldása az lesz, hogy a hajókázás helyett immár ismét ügyvédként dolgozó Mitch az elrabolt túszt annak a piszkos pénznek a feláldozásával szabadítja ki, amelyet nem lett volna szabad akkor, régen elvennie, s amelyhez az elmúlt 15 évben egyébként hozzá sem nyúlt.
De ez sem változtat azon, hogy az általam várva várt (folytatás)regény egyszerűen unalmas, érdektelen és hosszadalmas. Bár hálás vagyok az életműsorozat kiadójának, a Geopennek, hogy lefordította a kötetet, de ajánlani nem igazán merném senkinek. Még lelkes férfiolvasóknak sem.

Dorothy L. Sayers: Holttest a fürdőkádban
Krimikönyvtár, General Press
Ez a könyv legendás.
Ebben mutatkozott be Lord Peter Wimsey, aki a maga csevegő, bájosan könnyed arisztokrata módján egyik kedvenc detektívem lehetne az angol nyelvű irodalomból.
De valahogy sosem sikerült magyarul igazán megvetnie a lábát. A háború előtt rövidítették a kalandjait. A Kilenc ütés egy ember szerencsétlen, gyermeteg, "beszélő neves" fordítása még a családnevét is elvette tőle. Most meg ez...
Ugyanis a kötet minden erénye ellenére nagyon-nagyon-nagyon nehéz nem tudomást venni róla, hogy antiszemita. Nem tragikus mértékben, de épp eléggé. Erről bővebben itt írtam, az Előítéletek és regények című rész elején.
Azért örülök a kiadásnak, már amennyiben esetleg követi egy újabb történet Lord Peterrel: van még!

Szederkényi Olga: Krimik és krémek. Agatha Christie és Escoffier mester randevúja Gourmandiában
Helikon
Bájos, hamisítatlan korhangulatot sugárzó összeállítás Agatha Christie regényeinek ételekkel és étkezéssel kapcsolatos idézeteiből, Auguste Escoffier receptjeiből, továbbá csevegő stílusú esszékből, amelyet a szerző írt. Kedves képek díszítik a kötetet, rendkívül elegáns a külseje.
Ha azonban lehántjuk a csomagolást, marad a valóság. Escoffier francia volt, Christie angol. Christie hősei általában az angol konyha fogásait fogyasztják, ezeknek pedig szinte semmi közük a francia mesterséf egzotikus-kontinentális kreálmányaihoz. Még a Poirot által kedvelt francia konyha étkei sem találhatóak meg (mind) Escoffier receptjei közt. Ami nem is csoda, hiszen a francia konyhaművész 1846 és 1935 között élt, míg Christie az első krimijét 1920-ban adta ki, az utolsót pedig 1976-ban. Egészen más kor és konyhaművészet ez.
Az úgynevezett esszék információkat alig tartalmazó, meglehetősen közhelyes és kedélyeskedő hangú írások: az igen felületes Christie-életrajzból már megítélhető, milyen mélységben sikerül megközelíteni a témákat. A krimiidézetek többször ismétlődnek, olykor még az esszékben is. De fájó hiánya a könyvnek egy index is: a recepteknek még tartalomjegyzéke vagy betűrendes mutatója sincs. Így az elég önkényesen, (angol!) étkezések (ebéd, ötórai tea stb.) sorrendjében csoportosított recepteket még ellapozás után újra megtalálni is kínszenvedés. Nem is beszélve a visszahivatkozásokról, amikor valamelyik recept azzal kezdődik, hogy készítsünk egy mártást, amelynek itt nem adják meg a receptjét, mert máshol, másik fejezetben már szerepelt, s kezdődhet is a reménytelen keresés... Nincsenek magyarázatok a korabeli konyhai eljárásokhoz sem. Ráadásul ez nem a teljes Escoffier, csak egy válogatás: de az sem derül ki, hol helyezkednek el az idézett receptek a séf eredeti nagy munkájában.
Összegezve: remekül kinéző, de nagyon ellentmondásos egy könyv. Tipikus ajándék karácsonyra... És persze minden rajongó beszerzi: én is.

Richard Wolfrik Galland: Te lehetsz Sherlock Holmes. Oldd meg a három interaktív esetet!
HVG Könyvek
Ez a könyv a legbecsapósabb és legfeleslegesebb Sherlock Holmes-kötet, ami csak megjelent magyarul. Szerintem.
Elvileg három interaktív Holmes-feladványt tartalmaz, így olyasmire számítottam, mint James Hamer-Morton Sherlock Holmes - Szabadulószobás fejtörők, vagy Tim Dedopulos Sherlock Holmes esetei című könyvei (szintén a HVG kiadásában), amelyek önálló, Holmest és korát megidéző, izgalmas történetekkel rukkoltak elő, amelyek egyben feladványok vagy feladványláncok (szabadulószobák) is voltak.
Ez az új kötet azonban egyszerűen három eredeti Doyle-novellát tartalmaz tönkretéve: a Botrány Csehországbant, A haditengerészeti szerződést és Az utolsó esetet. E három sztori van szétvágva lapozgatós, "kaland-játék-kockázat" típusú darabokra, s hogy több választási lehetőség legyen benne, a "szerző" néhány további darabot írt bele. Ezek azonban rendre kimerülnek abban, hogy "ezt a lényegtelent kérdezed vagy azt a lényegest? - ha ezt, akkor a következő lépésben mégiscsak meg kell kérdezned azt is". Néha sikerül valami önállót alkotni (a harmadik történet különböző végei különböző gyilkosokhoz vezetnek), de itt is kilóg a lóláb, mert az eredeti megoldás foszlánya mindig logikus, az új darabka viszont illogikus és ügyetlen érvelésre épül. Végül, ami a legfájóbb: amikor végképp elfogy a "szerző" ötlete, akkor bevet magyarázatul egy nagyon-titkos, nagyon-gonosz illuminátus összeesküvést mindennek a magyarázatára...
Én kérek elnézést...

Milbacher Róbert: Ködképek az irodalom láthatárán
Magvető
Most volt itt a pillanat, amikor belefáradtam, hogy egy ilyen jelentős irodalomtörténész ennyire lusta legyen, amikor népszerűen ír, egy ilyen jelentős kiadó pedig ennyire átnézetlenül is kiadja a szövegeit.
Már a Legendahántásnál, a Ködképek könyvelődjénél elkezdődött, hogy a szerző siet, és csak úgy odaken szavakat (1) és gondolatokat (2). Most azonban elért a csúcsra. Csak három példa.
Első: 34. Madách Imre kissé fura, utolsó szerelmi viszonya.
A szöveg Andor Csaba egy 1992-es tanulmányát és Harsányi Zsolt könyvét használja Madách utolsó szeretőjének, Sulyán Borbálának a bemutatásához. Csakhogy Andor Csaba egész életét Madách-témákkal töltötte, s Madách utolsó szerelméről majd' húsz évvel később, 2010-ben jelentetett meg utoljára írást, külön kötetben, amelyben az összes Borkához írt Madách-vers is megtalálható. (Andor Csaba: Utolsó szerelem. Madách és Borka, Madách Irodalmi Társaság, Bp., 2010, a kötet az interneten is elolvasható PDF-ben.) Ez a könyv számos teljesen új elemmel bővítette a Palócföldben 1992-ben megjelent anyagot, választ adott számos kérdésre, amelyet Milbacher Róbert 2024-ben még mindig feltesz, ráadásul egybevetette Harsányi Zsoltnak a regényéhez készített adatrögzítő feljegyzéseit és a kész regény szövegét, így kiküszöbölve több, Milbacher által felvetett ellentmondást. Azaz: a valóban hiteles összegzéshez csak el kellett volna olvasni a frissebb szakirodalmat.
Második: 15. Petőfit megverik.
Belemenős cím. Annak kapcsán, hogy a színésznek állni akaró, s szándékát aszódi tanárának korrekten bejelentő Petőfit többnapos szobafogságra ítélik, apja hozzáutazik, majd szíjjal keményen elveri őt 1837. június 19-én, igen sok dolgot meg lehetett volna írni. Például a testi fenyítés ellen érvelve azt bizonygatni, mennyire nem volt igaza az idősebb Petrovicsnak, hiszen, lám, mi lett Petőfiből. Sőt, akár áttekinteni a testi fenyítés és annak elszenvedése megjelenítését Petőfi műveiben a János vitéztől a rémálom-versekig, vagy Az apostolig. Avagy: épp ellenkezőleg, disztingválni, ahogy Osztovits Szabolcs teszi, leírva, a fenyítés oka nem az apa korlátoltsága lehetett, hanem félelme fia elzüllésétől, lévén elképzelésében színház (és cirkusz, lásd a Milbacher által is idézett Egy estém otthont) meg a mozgó bordélyház egy. Netán lélektani szempontból is el lehetett volna töprengeni, mennyire meghatározónak tűnik Petőfi neveltetésében ez a verés, hisz még nyolc évvel később, felnőttként, 1845-ös úti levelében is fontosnak tartotta - tréfásan, anekdotikusan, de némi keserűséggel - megírni olvasói számára.
Ehelyett miről akar szólni ez a fejezet? Petőfi és apja szakításának, a fiú kitagadtatásának okairól. Szóba kerül több 1844-45-ös vers, Petőfi névváltoztatása (3), s ebbe fűződik bele a megveretés története, azonban egy fia évszám nélkül. Holott ez sokkal korábban volt minden más, a fejezetben felvetett eseménynél, s természetesen a szakításnál is.
1837 nyarán, 14 évesen Petőfi még nem írt verseket, legalábbis olyanokat, amelyeket ma ismernénk: legelső megőrzött műve az 1838-as, hexameteres diákbúcsú, majdnem pontosan egy évvel későbbről. Emellett a verés idején szó sem volt a kitagadásáról, arról, hogy az apja levenné róla a kezét: azért büntették, mert abba akarta hagyni a tanulást, s színésznek akart állni. Milbachernél ez olvasható: "Képzelhetjük az apa haragját, aki nem csak azzal szembesült, hogy fia nem tanul jól - Aszód már a sokadik iskolája volt és itt sem teljesített valami fényesen -, hanem korán a züllés útjára lép." (88.) Ezzel szemben a verés idején Petőfi kitűnően tanult: négy nappal később zárult a tanév, amely minden addigi közül a legsikeresebb volt az életében. De jó eredményét Aszódon végig megtartotta. Egy évvel később épp azért írhatta meg és mondhatta el társai nevében ő a diákbúcsút, mert olyan remekül tanult: minden tárgyból kitűnő volt, magatartása pedig első osztályú.
Petőfi igazi problémái tandíjjal, tanulmányi eredménnyel, tanulmányainak a mészárosmunka miatti abbahagyásával, s végül, az apjával alapvetően 1838 nyarán kezdődtek, épp a következő aszódi tanév után, konkrét okuk pedig az 1838. március 17-i árvíz volt, amely hatalmas kárt okozva elindította Petrovicsot a tönkremenés útján.
Ha a fentebb idézett mondat szerepel a Petőfit megverik témájú szövegben, az csak egyet bizonyít: hogy szerzője emlékezetből, az időrendet kissé megkeverve ácsolt elméletet, és nem olvasta el (vagy újra) az egyébként forrásaként megadott kötetet, Osztovits Szabolcs életrajzi krónikáját. Abban ugyanis a veréssel kapcsolatosan pontosan azok az adatok vannak benne, amelyeket én fentebb felsoroltam.
Utolsó: 18. Mézeshetek Koltón.
Ha valaki hitelesen, bátran és kendőzetlenül fel kívánja tárni, boldog és szexuálisan kielégült (igen, ez a téma...) volt-e Szendrey Júlia a koltói nászúton, szerintem nem tehetné meg a következőket.
1. Nem kezelhetné azonos súllyal Szendrey Júlia Koltón írt, hosszú naplójegyzeteit és egy késői, nem túl jó indulatú, kétsoros visszaemlékezést.
2. Abból, hogy Júlia önmarcangoló gondolatokat is megörökített a naplójában, nem következtethetne kaján gondolati lóugrással mindjárt arra, hogy azok azzal függtek össze, hogy a fiatalasszonyt megrémítették a "tapasztalt" Petőfivel átélt első szexuális élményei. Szendrey Júlia egész életében megörökítette önmarcangoló gondolatait a naplójában. Petőfi szexuális életével kapcsolatban meg véleményem szerint annyi a biztos, hogy ő már nem volt szűz a nászéjszakáján. Sajna, semmi mást nem tudunk, ha már valaki ennyire szeretne a témában vájkálni.
3. A legfontosabb. 2024-ben egyszerűen nem lenne szabad egyetlen sort sem írni Petőfi és Szendrey Júlia érzelmi, művészi, testi, bármilyen kapcsolatáról úgy, hogy semmit, de a világon semmit sem használunk fel a 2012 óta a témában folyamatosan publikáló Gyimesi Emese irodalomtörténész munkái és kutatásai közül szakirodalmi alapként. Még egy újságíró se tehetne ilyet, nemhogy egy irodalomtörténész.
Összefoglalva: a könyv célja az előszó szerint közelebb hozni az olvasókhoz a klasszikus irodalmak vitathatatlan értékeit. Engem egyáltalán nem zavarna, ha ezt izgalmas magánéleti történések és mendemondák nyomozásával tenné meg! De ami a kötetbe került, az minden szép kép és színes alapra nyomott idézet ellenére olyan végletekig leegyszerűsített, sőt lebutított (4), olyan rettenetesen pontatlan (5), olyan tapintatlan és éretlen nyelvhasználatú (6), különösen, amikor érzelmekről és szexualitásról van szó, hogy, úgy vélem, ezeket a szabad előadásokat, amelyek szóban talán elfogadhatók voltak egy jó hangulatú szemináriumon, egy nagyon művelt és általában humorosnak tartott ember szájából, akkor és ott - szóval ezeket a szövegeket valakinek még meg kellett volna írni kiadás előtt.

Megjegyzések
(1) Mert miért is volna meleg Ali a Szondi két apródjában, ha célja a két lányos képű apród megrontása?... Az, ugye, egy egészen másik szó és fogalom...
(2) Lásd pl. a Mi az igazság Arany sipolya körül?-t.
(3) Amely témánál azután van lélektani belemagyarázás elég, mindössze egy 1857-es visszaemlékezésre alapítva: miszerint Petőfi a névváltással apjától szabadult volna. Ez a leegyszerűsítő feltételezés viszont semmiképpen sem áll meg az időrend miatt.
(4) Tényleg a nemzethalál és nemzeti gyász fejezetbe való Trianon meg Mohács mellé a berni világbajnokság elvesztése, még ha ironikusan említi is Milbacher? S ha már annyira kevésbe van nézve az olvasó, hogy focis példa kell neki a néplélek bonyolult fogalmának megértéséhez, akkor ez a lenézés miért épp egy olyan fejezet sajátja, amely amúgy telve olyan szavakkal, mint apokalipszis, pallérozás, modernizációs politika és integritás?...
Vagy: az, hogy Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódot alkalmaz az elbeszélő műveiben, tényleg azt jelenti, hogy "kedélyesen anekdotázgat és kedves kis történeteket mesél" (214.)? Szerintem soha senki sem mondott vagy írt ilyet a művészetéről. Mivel kifejezetten az átlagolvasó Mikszáth-képét foglalja így össze Milbacher, megérne egy kérdést, hogy a tananyagba valaha is bekerült különféle, csontig hatolóan tragikus novellák közül (pl. Az a fekete folt, Bede Anna tartozása, Szegény Gélyi János lovai, A néhai bárány, netán a Tímár Zsófi özvegysége) vajon melyikre gondolt kedves kis történetként?

Lotz Károly János vitéz-illusztrációja

Végül - vidámabb téma -: tényleg, egészen biztos elvesztette Iluska a szüzességét a János vitéz 2. és 3. része között? (A kötet szerint Jancsi "hallgatólagosan elismeri saját vétségüket, illetve Iluska szüzességének elvesztését." 44.) Csak azért kérdem, mert a - kötetben "nagyon" viccesen kukkolásnak nevezett - szemlélés ("Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva...") tudomásom szerint nem csak az azonnali lerohanás, de egy csomó más izgalmas dolog bevezetője is lehet, amit például előjátéknak szokás nevezni hivatalosan, és végeredményben minden, de minden beletartozhat, amit messziről meglátva egy mostohaanya istentelenkedésnek nevezhet, csak a szüzesség elvesztése nem. Épp ezért én egyáltalán nem venném biztosra ezt az elvesztést: már csak azért sem, mert nem logikus számomra, hogy erre utaljon Jancsi a "kend sem volt jobb a deákné vásznánál" kitétellel. Valószínűtlen, hogy azzal vágna vissza a mostohának: "kend is elvesztette egyszer a szüzességét". Inkább kínálkozik a "kend is engedte fiatal korában, hogy megciceréljék, sőt, nem is egyszer"-jelentés. Az már csak a magánvéleményem, hogy Petőfi epikai világában nem fordulna elő, hogy a pozitív szereplő, Jancsi, aki valószínűleg maga is törvénytelen gyereknek született, szép lírai búcsúval örökre elhagyja a szerelmét, kilépve az életéből, miközben tudja, hogy lefeküdt a lánnyal, és esetleg teherbe ejtette. Sőt, hogy ez a gyerek-téma a hazagondolásaikor, sőt, még a faluba való hazatérésekor sem jut eszébe. (Bízom benne, hogy a bujdosó szeretőd, értsd szerelmesed kitétel, aminek a jelentését már ötödik osztályban mindenki megtanulja, nem vezet félre senkit szex-ügyben.)
(5) Tényleg fejlődéstörténet az irodalom? Tényleg meghaladhatja egy szerző a másikat, pusztán időbeli egymásutániságuk nyomán? Valóban ezt az avultságot kell képviselnie egy 21. századi népszerű irodalomkönyvnek? (82-83.) A Spenótban érzem magam.
Tényleg "zavarba ejtő erotikus utalás"-nak kell nevezni a Csongor és Tünde két szférájának kétféle erotikáját (szűz emlők bimbóira hasonlító, duzzadozó, apró aranyalmák, virágharmat, illetve Balga - ki nem mondott, de egyértelmű - poénjai)? Érdemes elolvasni a 45-46. oldalt, és aztán feltenni a kérdést: ki jött az idézetektől - a szerzőn kívül - zavarba?
Szintén érdemes megnézni azt a szöveget, amelyet még a kritikai kiadásba sem fordítottak le (ó, szegény, akkori, prűd irodalomtörténészek!!!), merthogy Vörösmarty csak megírta németül és hagyta feledésbe merülni. Ebben egy - rossz lelkű - férfiszereplő arról álmodozik (álmodozik!), hogy megerőszakolja a fiatal hősnőt, aki nem is gyermeket, hanem szörnyű elefántot szül majd neki emiatt, mire ő meggyilkolja mindkettejüket stb. Nem bájos szöveg, az biztos, vadromantikus, erőszakos, szimbolikus, saját korában izgalmas. De ezt a komplex irodalmat egyszerű szexuális fantáziaként értelmezni, ráadásul ennek alapján azt írni, látható, hogy a szegény, feleségre ekkor még nem találó Vörösmartyból "a szexuális elfojtás miféle vadsággal tört elő" (50.), számomra csak egy dolgot bizonyít: hogy Milbacher - előszavával ellentétben - itt biztosan nem a "helyes kérdést" tette fel a műnek.
(6) Lásd Petőfi felnőtt fiának Zoltánkaként való emlegetését, s kb. minden második íróról-költőről való sztoriban szegény X. Y. lesajnáló emlegetését. Vagy azt, ahogy sikerül a terhes Fráter Erzsébetet viselősnek, őt magát Erzsikének, Petőfit "nagyon" viccesen a libsik elődének, a házasságot számos alkalommal két ember összejövésének, a sírköltészetet nekrofil költészetnek nevezni. Szendrey Júlia mint "a nemzet ribanca" említődik (eddig még soha nem hívták így, de most...). Az, hogy Gyulai Pál talán belé is szerelmes volt, a szöveg szerint pikáns elem, Szendrey Júlia vélhető szexuális kizsákmányolása ismertetésének végén pedig jön egy perverz csattanó. És így tovább. Igencsak ajánlott volna elolvasni, miként, milyen nyelvezettel ír az ilyen "nehéz" témákról Budai Lotti vagy Gyimesi Emese, népszerűen/szakszerűen. Hát: nem így.

Ez valószínűleg meglehetősen unalmas bejegyzés lesz mindazok számára, akiket nem ragadott magával a rajongás a The Time Tunnel című amerikai sci-fi sorozat esetében, akiket nem érdekel az időutazás - és akik nem szeretik a felesleges ismeretek felhalmozását... Mégis összegyűjtöttem néhány megjegyzést a filmrészek dátumaival és helyszíneivel kapcsolatban. Sosem szabad ugyanis elfelejteni, hogy ezeket a posztokat kicsit korábbi önmagamnak írom: sok bejegyzés szól olyasmiről, amiről szívesen olvastam volna korábban magyarul, de nem volt mit. Ez is ilyen.

A gyűjtés mégsem öncélú. Rettenetesen foglalkoztatott készítése közben is az a gondolatkísérlet, amelyre az Időalagút, de számos más sci-fi is jó példa. Ha megtehetnénk, hogy beleavatkozunk a múltba, melyik pillanatába szeretnénk, miért és milyen céllal? És egyáltalán: milyennek látjuk a múltat? Az utóbbi kérdésre sokszor pusztán az időutazós sci-fik alapján is sokféle válasz születik.

Átélni a múltat: Tony és Doug a Krakatoa felrobbanásának pillanatában az Időalagút 6. epizódjában

Játék a történelemmel, avagy évszámok, dátumok, kronológia

Számomra az Időalagút sorozat egyik fő vonzereje pontosan az, hogy (többnyire) a történelemmel játszik: ez legalább 27 részre igaz a harmincból, beleértve a 18. és a 29. epizódot is, amelyben földönkívüli látogatók is megjelennek, de a 19. században. (Az epizódok adatairól itt írtam korábban.) Nagyon izgalmas, inspiráló kérdéseket tesz fel minden rész: például, hogy megváltoztathatják-e a múltat az időutazók? Vagy ha (tételezzük fel) sikerül "visszamennünk" a múltba, vajon egy létező idővonalon haladunk-e visszafelé, vagy az idő valójában képlékeny és titokzatos valami, ami az időutazó múltjában is mindig "éppen most" alakul? Ezeken a kérdéseken már gondolkoztam egy korábbi Időalagút-posztban.

Csak az elmúlt egy évem időutazós találkozásai alapján is nagyon-nagyon sok válasz létezik a fenti kérdésekre. Rachel Givney Szerelmes Jane-jében például a 21. századba került Jane Austen szembesül saját, nekünk már "irodalomtörténeti" sorsával, s döntenie kell, hogy vállalja-e azt, vagy elmenekül előle, feladva azonban ezzel eredeti élete lényegét, az irodalmat. A döntése tehát (amellyel természetesen végül az írást választja) a 21. században következik be, de mégis stabil pont az idővonalon, amely ugyanoda viszi vissza saját korába, ahonnan elindult. Mégis, egyúttal azt a paradoxont is maga után vonja, hogy a kései Austen-könyvek eszerint egy olyan írónő tollából születnek, aki járt a 21. században, tudja, hogy halála után milyen nagyra értékelik majd, tisztában van vele, hány és milyen művet fog megírni még életében, sőt, gyakorlatilag ismeri a halála napját is... Ezzel szemben Kathleen A. Flynn A Jane Austen-küldetés című regényében Austenhez, az írónő korába küld időutazókat, akik azonban nem változtathatják meg a múltat, csak egy apró részletében, így Austennek sem mondhatják el a jövőjét, sőt, magukat sem leplezhetik le előtte. Persze a történet egyik fő kérdése épp az, lehetséges-e ilyesmi, vagyis érintetlenül marad-e a jövő, ha egyszer létezik időutazás. (Érdekes egyébként, hogy Flynn hősei érkezésükhöz és távozásukhoz olyasféle, csak kisebb eszközt használnak, mint az Időalagútban megjelenő időpózna.)

Nagyon szerettem tavaly nézni az Időbevándorlók című norvég sorozatot is (Beforeigners, 2019, 2021), amely nemcsak az időutazás témáját dolgozta fel, de nagyon ötletesen szembenézett annak a szociális-társadalmi-gazdasági és vallási-kulturális vetületével is. Fő kérdése, mi történne, ha mai, 21. századi világunkban tömegével jelennének meg időutazók a múltból, jelesül a kőkorszakból, a viking korból és a 19. századból. (Kár, hogy a nagy HBO-átalakulás miatt lehet, hogy végül félbemaradt ez a jó kis sorozat, sok kérdést nyitva hagyva.) Karády Anna A füredi lány- és Diana Gabaldon Outlander-sorozatának kötetei pedig folyamatosan építettek arra, hogy mit tud egy a mi korunkban élő ember a történelemről, hiszen időutazó szereplői a múltban folyamatosan azt a tudást hasznosítják, amit tanulmányaik során megszereztek. Ilyesmi az Időalagútban is gyakorta előfordul.

Felfedezni történeti korokat, testközelből átélni a história sorsdöntő eseményeit, találkozni híres történelmi személyiségekkel: ha lehetne időutazni, engem biztosan ez érdekelne belőle a legjobban... Nem lehet csodálni, hogy a visszaemlékezések szerint az Időalagút annak idején az amerikai történelemtanárok körében is tetszésre talált: úgy vélték, felkelti az iskolások érdeklődését a múlt iránt. Éppen ezért különös, hogy manapság inkább azt szokás felvetni, hogy történelmi adatai nem mindig elég pontosak. Ez a poszt ezekről a tévesztésekről szól: illetve arról, mit tudunk pontosan a történelemből...

A kifejezetten ötletes és fordulatos forgatókönyvek írói néhol valóban tollhibát vétettek a dátumokban. Ahogy az epizódlistámban is jeleztem, a New Orleans-i csata pl. tényleg 1815. január 8-án volt, ha tehát Tony és Doug 6-án kerültek a britek kezére, akkor nem egy, hanem két napnak kellett volna eltelnie az ütközetig az 5. epizódban. A kartúmi lázadást is nyilván véletlenül keltezték 1883-ra, hiszen minden, ami a 29. epizódban történik, 1884-be illik, a hónap így stimmel. Custer nem 21, hanem 23 évesen lett dandártábornok (8. epizód), Napóleon 1793 októberében Toulont ostromolta, így kis eséllyel járhatott Párizsban (10. epizód), Travis tábornok fia nem 12, hanem 7 éves volt, amikor elesett az Alamo (13. epizód). Amikor pedig Kirk tábornok megmutatja ősének Marie Antoinette kivégzését, valóban helytelenül mond 1793. október 15-ét dátumnak, mivel a királynét október 16-án fejezték le. Ám mindezek az apró tévesztések igazán semmit sem vesznek el a lényegből, a történelemmel való játékból. Viszont felhatalmazást adnak olyan pontatlanságok felrovására is, amelyek valójában sokszor nem is pontatlanságok... És számomra itt kezdődik az Időalagút széria igazi érdekessége.

Doug és Tony Alamo védőinek szerény ellátmányát fogyasztja az ostrom utolsó napján: de még reménykednek, hátha meg tudnak menteni néhány embert (13. rész)

Rajongás túlzófokon, avagy a lelkes blooper-keresőkről

Ha nem-tévesztett állítólagos tévesztéseket keresünk, jó párat találni a sorozatról szóló fórumokban és oldalakon. A 3. epizód például 1910. május 21-én játszódik: ám egy részében már éjszaka van. Így semmi különös nincs abban, hogy a bezárt bányairodában már letépték a naptárról a 21-es lapot...

Hogy miért hívják az amerikaiak az 1812-15 között vívott brit-amerikai összecsapást "1812-es háborúnak", azt tőlük kellene megkérdezni. Azonban az európai rajongók felfedezése, miszerint az 5. epizód nem is 1812-ben játszódik, valójában nem hibatalálat: "az 1812-es háború utolsó csatája" ugyanis, ahogyan Tony hívja, tényleg 1815-ben volt.

Ahogyan arra Doug is figyelmeztette időutazó barátját, Tony és Szerit szerelme csak egy pillanatig tarthatott (26. rész)

Fel szokás vetni azt is, pontatlanul mondják a 26. epizódban, hogy Marco Polo 1287-ben tizenkettedik éve utazgatott Keleten. A szám azonban ezúttal pontos: a számítás ugyanis, ahogy sok Marco Polo-életrajzban is, nem Polo és társai európai indulását, 1271-et veszi alapul, hanem 1275-öt, amikor megérkeztek Keletre - és onnantól valóban 12 év telt el az epizód jelenééig. Más kérdés, hogy ebben a történetben valóban van egy szándékos fikció és egy történelmi pontatlanság is. Bár Marco Polo és Szerit hercegnő útját Kubiláj valódi lányának, Kököcsinnek az utazásáról mintázták, az 1292-ben volt, Szerit hercegnő pedig sosem létezett. Ennél valódibb hiba, hogy az igazi Batu, aki egyébként nem hatalomvágyó őrült volt, hanem "jó kán", már 1256-ban meghalt, amikor Marco Polo még gyerek volt.

Szerit esetéhez hasonló történelemváltoztatás szerepel a 14. epizódban is: Hira Szing ugyanis nem létező személy, de valóságos személyekre hasonlít. A nevéhez az ötletet a jóval korábban, 1838-ban meghalt afgán vezér, Hara Szing adhatta, az 1886-os "hosszú tőrök éjszakája"-lázadáshoz pedig a történelem egy másik eseménye, s az a film, amelynek az archív felvételeit felhasználták az epizódban: az 1953-as King of the Khyber Rifles. Ebben egy félig bennszülött származású brit tiszt, akit Tyrone Power alakít, végül leszámol vértestvérével, a hosszú tőrök éjszakáját tervező Karram Khannal. Ez a film azonban 1857-ben, a szipojlázadás idején játszódik, s ráadásul egy olyan regény adaptációja, amely eredetileg az első világháború idejére helyezte a cselekményét... Ez nyilván feljogosít arra, hogy 1886-ban is megalkotható legyen egy hasonló kaland: és így találkozhatunk a fiatal Kiplinggel!

1915: Enrico Galba gróf, Galba császár kései leszármazottja arisztokrata eleganciával fogadja a mindenen átgázoló németeket, megmentve a gyilkossággal gyanúsított Tonyt és Dougot (19. rész)

Talán a legfeltűnőbb tévedés a 19. epizódban található. Az olasz Alpokban játszódó rész előrenyomuló németeket szerepeltet 1915-ben, pedig az első világháborúnak ebben az évében az olasz fronton még csak az Osztrák-Magyar Monarchia csapatait lehetett megtalálni: a németek csak 1917. július-október közt jelentek meg itt. Azonban nem lehet egyetlen tollhibára hivatkozva átirányítani az egész epizódot 1917-be sem, mivel elhangzik benne, hogy az USA még semleges a történet idején: ez viszont kizárja 1917 októberét. Így itt valóban a kiinduló koncepció a hibás: nem mintha egy olyan rész, amelyben Nero császár szelleme kísért, száz százalékosan hiteles történelem lenne. Egyebekben viszont nagyon ötletes, például Galba grófnak, Galba császár kései leszármazottjának szerepeltetésével nagyon is históriai, nem is beszélve remekül kigondolt történelmi csattanójáról (amit itt direkt nem írok meg)...

Csak az biztos, hogy semmi sem biztos...

Más "hibákkal" pedig más a helyzet. Több helyen olvasni, hogy mivel a 22. epizód tévesen teszi Billy, a Kölyök halálát 1881. július 23-ra (ez igaz, július 14-én lőtték le), ennek nyomán április 23-án játszódik: holott szó szerint csak az hangzik el az epizódban, április vége van. Valóban szó esik róla, hogy a cselekmény idejéhez képest Billy majd csak három hónap múlva fog meghalni, de hogy ezt napra pontosan kell-e érteni, nem derül ki. Ez engem azért foglalkoztat, mert a valódi Billy április 28-án szökött meg utoljára a börtönből, és ennek során lelőtt (nem egy, hanem) két seriffhelyettest. Számomra izgalmas elgondolkodni azon, hogy akkor vajon ez az epizód 28-án játszódik-e, s kissé átírja a történelmet (mínusz egy halott seriffhelyettes, plusz két időutazó), vagy egy kicsit korábban történik, s megajándékozza egy 28-át megelőző szökéssel a Kölyköt, akit így Doug és Tony fog el, hogy aztán majd 28-án újra, utoljára megszökjön...

Minden időutazó vágya ott lenni egy nevezetes eseménynél: ráadásul Tony és Doug közbelépése nélkül János király sosem írta volna alá a Magna Cartát (16. rész)

Nem egyértelmű a Magna Carta kérdése sem. Földnélküli János 1215. június 10-én találkozott Runnymade-ben az ellene lázadt nemesekkel, ám még majdnem tíz napig vitáztak a szövegen. 15-én fogalmazták meg a végleges változatot, s 19-én került rá a király pecsétje. Ez a történelmi ténysor nyilvánvalóan nem való kalandfilmbe, vagyis nagyon helyes, hogy merészeltek rajta egyszerűsíteni. A félreértésre ezúttal a szinkron is rátesz egy lapáttal: végeredményben június 9-10-én játszódik az epizód (s a Magna Carta aláírásával ér véget), de a magyar szövegben az Anno Dominit (AD) 18-ának fordítják, bedobva egy újabb, helytelen dátumot. (Megjegyzem, nem tudom, mi értelme az epizód apró pontatlanságain problémázni, bármilyen nyelven, amikor Ridley Scott 2010-es, Magna Carta-írató, A-kategóriás Robin Hood-nagyfilmjében csak az oklevél vonatkozásában kb. tizenötször ennyi nyilvánvaló történelmi anakronizmus van - és ettől még nem rossz a film.)

Számos forrás azt is egybehangzóan állítja, hogy a 11., kémkedős-hidegháborús epizód a Szovjetunióban játszódik. Pedig a készítők láthatólag nagyon ügyeltek, hogy semmi konkrétumot ne mondjanak, és épp oroszos névformákat ne használjanak. Valójában nem derül, ki, hova érkezett a vasfüggönyön túl Tony és Doug: a feliratok a városban furcsán cirill betűsek (valójában értelmetlenek), Hruda tábornok neve szlávos, Biraki professzoré inkább törökös, Alexiszé görögös.

A delírium-jelenet: ha a náci doktor nem törne olyan öntelten saját áltudományos célja felé, hosszabb idő alatt esetleg mégis vallomásra kényszeríthetné Dougot, de szerencsére eszébe sem jut (15. rész)

Nagyon érdekes viszont a 15. epizód "tévesztésének" kérdése. Tony és Doug a Gestapo fogságába kerül 1944. június 4-én. Semmit sem árulhatnak el a náciknak a közeljövőről, ez létfontosságú a sikeres partraszállás szempontjából. Amikor azonban Kleinemann doktor személyiség-átformáló, engedelmessé tevő szérumot ad be Dougnak, Hoffmann őrnagy pedig próbaképpen megkérdezi tőle, mikor lesz a szövetséges partraszállás, Doug ezt mondja: D-nap, június 6-a, Németország legyőzése (a szinkronban: német fegyverletétel), 1945. Ezt sokan szöveghibának tartják, mondván, a D-nap 1944-ben volt. Ám már amikor először láttam a részt, is azt gondoltam, a szövegből inkább Doug sikeres ellenállására lehet következtetni. A doktor azt mondja, a szérum könnyedén átformálja a kísérleti alanyt: Doug azonban amellett is megdöbbentően sokáig kitart, hogy ő igenis Douglas Phillips, nem pedig Heinrich Kreuger. A D-napra jóval korábban kérdeznek rá nála: vagyis a szer itt még kevésbé hathat. Én a lelkierejét láttam abban, hogy amikor kiszalad a száján a hónap és a nap, utána átugrik más témára, és újabb évszámot mond, a jövő évét, elterelve a németek figyelmét a dátumról annak megvitatására, legyőzhető-e egyáltalán Németország. Szerintem a magyar szinkron nagyon jó: biztos, hogy Doug nem arra gondol, hogy 1945. június 6-án legyőzik a németeket, hanem a német kapitulációra 1945-ben. Vagyis: ez a hiba nem hiba, pedig szép blooper-karrierje van az interneten.

Tanulni, tudni és ismerni a történelmet

Mindenesetre még a tényleges tévesztésekről is el lehet mondani, hogy elvezetnek a valódi történelemhez, nemhogy a nem-is-hiba hibákról. Én például - bár talán nem kellene bevallani - soha nem hallottam korábban az 1812-es háborúról (bár a pompás díszletekről, a mangrovemocsárról azonnal rájöttem, hol vagyunk a vonatkozó epizódban, és erre azóta is büszke vagyok). Nem tudtam, hogy az első amerikai-berber háborúban nem csak iszlám hitű kalózok harcoltak az USA hajóival. A kartúmi lázadásról is csak annyi ismeretem volt, amennyinek utánaolvastam A gyávaság tollai (The Four Feathers) összes filmváltozataival kapcsolatban. Ahhoz, hogy pontos képem legyen a sorozat világáról, rengeteg érdekes, addig ismeretlen tényt kellett felfedeznem. Nem is beszélve arról, mennyire inspirált a romantikus-kalandos történetbonyolítás.

Könyvek egy sci-fibe illő high-tech laborban: dr. Ann MacGregor tájékoztatja Kirk tábornokot, mit sikerült megtudnia Billy, a Kölyök utolsó napjairól (22. rész)

A sorozat jövőképe nyilván elavult mára, hiszen a tudósok történelmi ismereteiket vaskos kötetekből, jegyzetekből, adatsorokból szerzik, s nem az internetről (ami nem is csoda, hiszen maga az ARPANET is csak 1969-ben, három évvel a sorozat forgatása után kezdett működni, szűk körben). Mégis nagyon tetszik nekem, ahogyan minden alkalommal, amikor Tony és Doug új helyszínre és időbe kerül, a bázis tudósai rohannak és keresik, kutatják a hiteles információkat, forrásokat, gyakran panaszkodnak arra, túl sok a bizonytalan tényező, a legenda, az ellentmondás a történelemkönyvekben, vagy sürgősen berendelnek egy-egy szakértőt. Ezzel példát mutatnak és visszaadják a hitet a történelem érdekességével és a történelemtudás fontosságával kapcsolatban.

Hiszen Southall tábornok például le sem tagadhatná, hogy szenvedélyesen kutatja őse történetét, míg azután végre ellátogathat az utolsó ütközete színhelyére, s megfejthet egy vele kapcsolatos történelmi titkot. (5. epizód) Whitebird professzor büszke arra, hogy a sziú nemzethez tartozik, de félig kívülről szemléli önmagát és az őseit, a történészi objektivitás felől. (8. epizód) Kirk tábornokról kiderül, hogy egyike a büszke családfakutatóknak. (10. epizód) Doug és Tony számtalanszor veszik hasznát iskolai történelmi ismereteiknek, amikor több alkalommal gyorsan képesek felismerni, hová és milyen időbe kerültek éppen. Különösen érdekes ez például akkor, amikor Tony megfejt egy D-nappal kapcsolatos rádióadást, mondván, jé, ezt gondolták a partraszállásra vonatkozó kódüzenetnek, de hogy mikor - hát, éppen most... Ami neki tananyag, a körülötte állóknak jelen és jövő. (15. epizód) Márpedig én épp az ilyen jeleneteket szeretem az időutazásról szóló történetekben.

Tony viselkedése lenyűgözi Ülő Bikát, aki megmenti őt Őrült Ló haragjától és a tűztől: a tudós bátorsága a halál küszöbén tiszteletre méltó, ám az indiánregények és a történelem ismeretéről is tanúskodik (8. rész)

Az is fontos a sorozatban, hogy a történelmi narratívák önkényesek, s gyakran tele vannak fehér foltokkal. Billy, a Kölyök két áldozata névtelen volt: lehet, hogy Doug és Tony lesznek a halottak? (22. epizód) Nem tudni, végeztek-e ki amerikai kémeket New Orleansnál a britek: hiszen ki is jegyzett volna fel ilyen lényegtelen információt. Pedig ha Tony és Doug meghal, számukra nagyon is fontos lesz a kérdésre adható válasz... (5. epizód) Szerit hercegnőről keveset tudni, de dr. MacGregor adata szerint a két tudós látogatásának évében ment hozzá egy sötét hajú, fehér bőrű, messziről jött idegenhez: lehet, hogy Tonyról írnak a források, aki szerelmes lett a lányba? (26. epizód) Senki sem tudja, hajlott volna-e Ülő Bika a békére, amikor Custer kiprovokálta a Little Bighorn-i véres ütközetet, amelyben összes emberével együtt lemészárolták. Lehet, hogy a bölcs indián küldött hozzá békekövetet, de nem talált meghallgatásra? (Eddig a történészek.) Lehet, hogy ez a követ Tony volt? (És ez már a film.) Vajon mi igaz a görög mítoszokból? És a Bibliából? - Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy olyan sorozat kérdésfeltevéseinek, amelyen már a tízévesek is jól szórakozhatnak: de átkozottul élvezem az ilyen töprengéseket.

Doug és Tony esete a születési dátumokkal

És persze ott van még a két tudós magántörténelme. Elmondható, hogy amit valóban nem döntöttek el elsőre a készítők: a két főszereplő kora. A pilotban Tony azt mondja, 1938-as születésű, a 4. epizódban viszont kiderül, hétéves volt Pearl Harbor idején, vagyis 1934-ben (vagy esetleg 1935-ben) született: azaz a sorozat fikciója szerint 33 éves múlt, amikor először belép az Időalagútba. Ennél az ismert ellentmondásnál azonban sokkal érdekesebb Doug és Tony többi, közvetett életrajzi időadata.

A felnőtt Tony találkozása hétéves önmagával Pearl Harbor megtámadásának napján: "- Bízom benned. Megkeresem az apád. Különben is, gyorsabban futok, mint te. - Esküszöl? - Esküszöm." (4. rész)

Az egyértelmű, hogy Doug idősebb Tonynál: ő tíz éven át dolgozott az Időalagút-projekten, Tony pedig csak hét éven át. A 22. epizódban Doug azt mondja Billynek, a Kölyöknek, hogy majd csak 50 év múlva fog megszületni: vagyis 1931-ben. A Dougot alakító színész, Robert Colbert születésnapja pedig valóban ekkor van: 1931. július 26-án. Ezzel szemben James Darren (Tony) a valóságban 1936. június 8-án született, vagyis négy évvel fiatalabb, mint a karakter, akit játszik. Erre az időcsúsztatásra azonban szükség van (s ezért is nem volt tartható a pilotban szereplő 1938-as születési évszám), hiszen hiába csodagyerek Tony, aki már 1954-ben lediplomázik (lásd 28. epizód), az semmiképp sem lenne hihető, hogy már 18 évesen ösztöndíjas doktori programba kezdjen a MIT-en (vagyis 18 év alatt elvégezze a középiskolát és az egyetemet is): még 20 évesen is nagyon fiatal ehhez. Másfelől egyértelmű, miért mondja a pilotban Tony, hogy 1938-as születésű: így ugyanis 30 éves lenne a cselekmény 1968-as jelenében, vagyis épp annyi, mint a szerepet játszó James Darren 1966-ban, amikor a forgatás valójában folyik.

A fenti, rendkívül bonyolult eszmefuttatásból végeredményben az derül ki, hogy mind Doug Phillips (született 1931-ben, így 1968-ban, az időutazás idején 37 éves), mind Tony Newman (született 1934-ben, így 1968-ban, az időutazás idején 34 éves) karaktere idősebb a sorozatban, mint az őket alakító színészek, Robert Colbert (született 1931-ben, így 1966-ban, a forgatás idején 35 éves) és James Darren (született 1936-ban, így 1966-ban, a forgatás idején 30 éves): viszont a sorozatbeli Tony és Doug között kisebb a korkülönbség, mint Darren és Colbert között valójában. Így jár az, aki két évvel a jövőbe csúsztatja sci-fi sorozata jelenét...

1956, a Vasfüggöny mögött, egy másik Időalagútnál: "- Kíváncsi vagyok, rájönnek-e, mire való ez az egész? -" kérdezi Biraki, Doug azonban mosolyogva megnyugtatja: "- Nem, nem igazán." (11. rész)

A két tudós életrajzához kapcsolódik még egy kis évszámítgatási galiba: a 11. epizódban, amikor nem akarják elárulni Biraki professzornak, hogy ők nem Smith és Williams, a két várt disszidens fizikus, azt állítják, hogy Amerikában együtt dolgoztak önmagukkal ("Phillipsszel és Newmannel") az ottani időkísérleten. Ez azonban nem igazán jó szövegkönyvi ötlet, mivel elfelejti, hogy az epizód 1956-ban játszódik. Márpedig a fenti évszámokból is világos, hogy Tony ekkor még tanult (a MIT-en), sőt, a 3. epizódban egyenesen az hangzik el, 1958-ban még "iskolába járt": ezért nem ismerte fel a bázis egyetlen tagja sem, amikor véletlenül 1958-ba vitte az Időalagút. Maga az Időalagút-projekt pedig 1968-ban tízéves, vagyis csak pont 1958-ban (tehát két évvel a 11. epizód után) fog megindulni. Ugyanebben a 11. epizódban ott is alig tarthatóvá feszül az időrend, amikor Doug megjegyzi Biraki működésképtelen kabinjával kapcsolatban, hogy a Tic-Toc-projektben ők is évekig foglalkoztak ezzel az ötlettel még Tony csatlakozása előtt (ami 1968-ban, a sorozat időkezdetekor 7 éve volt, vagyis 1961-ben): az "évekig" szó minimum három évet jelent - és többet nem is jelenthet itt, mivel, mint írtam, az Időalagút-projekt mindösszesen tíz éve tart...

Természetesen nyugodtan lehet mondani a fenti számítgatások az elmebaj határát súrolják, én azonban úgy gondolom, rajongani valamiért csak magas hőfokon és teljes érdeklődéssel lehet. A Kockázat (Kloss kapitány) esetében már töprengtem el hasonló "felesleges" dolgokon: most itt volt az ideje Időalagút-ügyben is. Ami pedig fontos, hogy összességében ez is bizonyítja, hogy a sorozat, a "hibák" és a történetszövet "lyukjai" ellenére, elképesztően izgalmas, ötletes, bonyolult történelmi rekonstrukciókkal áll elő, amelyeken még gondolkodni is élvezetes. Lehet többet várni egy televíziós szériától?

Doug és Tony az ókori Jerikóban és egyúttal a bázis képernyőjén: Tony közvetlenül előtte szabadította ki elfogott barátját, később azonban ő szorul majd megmentésre (20. rész)

Két személyes megjegyzés: időutazásról és megfigyeltségről

Ha lehetséges lenne az időutazás, annak örülnék, ha az derülne ki, ami tudományosan a legkevésbé valószínű: vagyis hogy a múltba visszautazva nem tudjuk megváltoztatni a múltat. Ha valaki visszament az időben, s abban a korábbi időpillanatban tett valamit, akkor ezzel csak bezárul egy paradoxonos kör, mert kiderül, hogy ez a beavatkozás mindig is a történelem része volt, vagyis nem lehet "elrontani" vele a múltat, ellenkezőleg, vele lesz teljes. Tisztában vagyok vele, hogy a természettudományos valószínűtlenség mellett ez a legkonformistább elképzelés is, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a párhuzamos idővonalak és a kvantumfizika elképzeléseit. Ráadásul olyan felemelően tragikus helyzeteket hozhatna létre, mint amilyet Ray Bradbury is megírt az És újra a Föld-ben. Viszont ha valakit nagyon érdekel a hogyan-is-történt-pontosan-a-történelem kérdése, ez lenne a legmegfelelőbb időutazástípus számára. Én csak rövidebb utazásokat mernék tenni, legjobban pedig III. Béla kora, az Erzsébet-kor udvari elitjének mindennapi élete, és az érdekelne, milyen színész volt a fiatal Petőfi Sándor. Így először ezekbe a korokba szeretnék ellátogatni.

Végül: az Időalagút egy dologban nagyon különbözik az általam ismert más időutazós történetektől. Ez pedig a folyamatos megfigyelés: akár Schrödinger macskája, akár voyeur-értelemben. Mivel a bázis tudósai a sorozat egész első évada során azzal próbálkoznak, hogy visszahozzák a jelenbe Tonyt és Dougot, folyamatosan figyelik és nézik egy képernyőn, mint valami videóadást, mit él át éppen a két időutazó. Bár ennek valójában persze az az oka, hogy egy tévéfilmet látunk (az Időalagút-regényekben nincs is igazi jelentősége, hogy a bázison folyamatosan veszik és rögzítik mindazt, ami Douggal és Tonyval történik), mégis, nagyon elgondolkodtató. Mivel beavatkozni, segíteni csak alig-alig tudnak, sokkal inkább az történik, hogy Kirk tábornok, dr. Ann MacGregor, dr. Swain és a többiek csak megfigyelnek. Így viszont olyan szituációkban és helyzetekben látják a munkatársaikat, amelyekbe azok saját korukban soha nem kerülhettek volna, és olyan tulajdonságaikat ismerhetik meg, amelyek sok esetben biztosan rejtve maradtak volna a munkatársaik előtt. A fikció szerint Phillips és Newman zseniális fizikusok, az időutazó módszer megalkotói, és persze vakmerő, jóképű, sportos alkatú fiatal férfiak. Az egyes kalandokban azonban a helytállás, bátorság, kreativitás, együttérzés, óvatosság és küzdelem olyan próbatételein mennek keresztül, ami bármely kalandhősnek a díszére válna. (Persze, valójában azért, mert ők is azok.) Még fontosabb, hogy egész mély, önfeláldozó, személyes barátságukat is egy csapat fehér köpenyes megfigyelő szemei előtt élik meg... Nem tudom, hogy a tervezett második évad mit kezdett volna ezzel a problémakörrel, hiszen abban Tony és Doug bizonyára visszatért, s onnantól kiszámíthatóbb, szabályozottabb utakat tett volna. Így azonban a sorozatban olyan időutazást láthattunk, amelynek kettős volt a megfigyelése: szemlélhettem én nézőként, s szemlélte a történetbeli közönség, a bázis tudóscsapata. Ilyen időutazást nézni jó, de magam egészen biztosan nem vágynék rá...

A barátok kitartanak egymás mellett: szemben az ellenséggel, magányosan, egy kis szigeten - és közben a bázis figyelő szemei előtt (17. rész)

Linkek
A múlt és az eljövendő korok útvesztője - Az Időalagút sorozat epizódlistája
22+2 számos tény az Időalagút sorozatról
Az Időalagút sorozat
Filmregények és filozofikus kérdések - Könyvek az Időalagút sorozathoz
Tisztelgés az Időalagút előtt - Tribute to The Time Tunnel

Régi tervem, hogy írjak a számomra fontos, lapozgatásukkal újra és újra örömet okozó képregényekről. Ezért idén ezzel indítom az évet. Első kiválasztottam egészen friss, 2022 őszén jelent meg.

A Robin Hood, a Nero Blanco Comix kiadványa, nyolc izgalmas, fekete-fehér rajzú történetet tartalmaz a sherwoodi erdő banditájáról, remek fordításban. Címük: Az eltűnt szarvas, A witchfieldi boszorkány, A seriff foglyot ejt, Will Scarlet bosszúja, A rozsdás kard, A varázsíj, A mór mágus és a dán herceg tőre, Lady Marianne gyűrűje. Az első hat történet 1955 és 1959 között jelent meg a Thriller Picture Library sorozatában, angolul, az utolsó kettő pedig 1962-ből és 1966-ból való, a francia Oliverből. Négy képregény 21 oldalas, a másik négy 22, 30, 31, és 37 oldalas. A gyűjteményt érdekes utószó egészíti ki.

A történetek csavarosak, fordulatosak, izgalmasak. A részletgazdag és szép rajzsorok mindegyike másik rajzolótól való, de ugyanazt a képregényes hagyományt követi. Robin mindegyikben egy kissé úgy néz ki, mint Errol Flynn az 1938-as The Adventures of Robin Hoodban, Kertész Mihály és William Keighley filmjében. A víg cimborák (Will Scarlet, Little John, Tuck barát) pedig szintén azt az ábrázolási mintát viszik tovább, ami ebben a moziban, és az olyan későbbiekben is hagyománnyá vált, mint a The Bandit of Sherwood Forest Cornel Wilde-dal, a The Prince of Thieves Jon Hall-lal, vagy a Rogues of Sherwood Forest John Derekkel a főszerepben. Érdekesség azonban, hogy maguk a képregények európaiak: britek és franciák, a rajzolóik pedig emellett még olaszok és spanyolok is, Will Scarlet pedig, aki az egyik sztori főszereplője is Robin mellett, egészen másképp néz ki, mint azt az amerikai rajzhagyományban megszokhattuk...

A Nero Blanco Comixnak, Bayer Antal kiadójának hihetetlen érdemei vannak a klasszikus és kortárs képregények magyarországi megismertetésében és a képregényes szakirodalom megjelentetésében és írásában. Még az olyan fura rajongó is lépten-nyomon találkozik a kiadványaikkal, mint én, aki alig olvasok külföldi és kortárs magyar képregényt, a Nero Blanco (talán) két fő profilját. Ennek a gyűjteménynek a megjelentetésével nemcsak a képregénykedvelők, az európai comics hőskora iránt érdeklődők vagy a Robin Hood-rajongók, de mindenki jól jár, aki szereti a romantikus, igaz értékeket felmutató történeteteket a barátságról, kitartásról, hűségről, lovagiasságról és az igaz szerelemről.

A kézbe illő, 212 oldalas, színes borítós könyv kiváló ajándék: én már nyolcéves koromban szívesen megkaptam volna, ha akkor már létezik. A történetek közül legjobban talán A rozsdás kard és A seriff foglyot ejt tetszett, de az egész könyvet bizalommal ajánlom mindenkinek.

Itt olvasható róla egy kiadói ismertetés betekintő oldalakkal. Innen pedig könnyű megrendelni.

Immár teljes kedvenc filmszínészeim és -színésznőim felsorolása itt, a blogon. Írni, olvasni és gondolkodni róluk, felidézni legjobb filmjeiket és alakításaikat, legszebb mosolyukat vagy legmegnyerőbb arcukat elhúzódó folyamat volt, de sok örömet szerzett nekem. Most íme egy képtár, amely egyesíti a három bejegyzés listáit. (Linkjük a képek alatt található.)

Errol Flynn (1909-1959)                                                                             Tyrone Power (1914-1958)

Dana Andrews (1909-1992)                                                                 Humphrey Bogart (1899-1957)

Gary Cooper (1901-1961)                                                                            Dirk Bogarde (1921-1999)

Randolph Scott (1898-1987)                                                                             Alan Ladd (1913-1964)

Paul Henreid (1908-1992)                                                                               Glenn Ford (1916-2006)

Donald Woods (1906-1998)                                                                         John Garfield (1913-1952)

Louis Hayward (1909-1985)                                                                         Roger Moore (1927-2017)

William Holden (1918-1981)                                                                        Cornel Wilde (1912-1989)

Guy Williams (1924-1989)                                                                                James Darren (*1936)

Ramon Novarro (1899-1968)                                                                     Heath Ledger (1979-2008)

Olivia De Havilland (1916-2020)                                                              Marilyn Monroe (1926-1962)

Jean Peters (1926-2000)                                                                             Gene Tierney (1920-1991)

Richard Gere (*1949)                      Tom Cruise (*1962)               Matt Damon (*1970)

Pierce Brosnan (*1953)            Denzel Washington (*1954)            Sandra Bullock (*1964)

Linkek
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról
Tizenkét éves a blog - Újabb öt férfiról és öt nőről

Megjegyzés
Ilyen fantasztikus színészek esetében eleve mindenfajta rangsor illúzió vagy felesleges. Nálam - ahogyan már írtam - alapvetően három dolog döntött: láttam-e minden filmjét az illető színésznek, szeretem-e minden megismert filmjében, végül, hogy klasszikus vagy kortárs színész-e. Az előző listáimhoz képest szándékosan összekevertem az első négy kedvencem nevét, közöttük ugyanis nem tudok és nem is akarok dönteni: Dana Andrews, Humphrey Bogart, Errol Flynn és Tyrone Power (ezúttal ábécésorrendben) egyformán kedvencem. A második helyet egészen biztosan Gary Cooper és Dirk Bogarde foglalja el: előbbinek sajnos sosem fogom látni az összes filmjét, utóbbinak viszont minden filmjét ismerem és szeretem, de szembe kell néznem azzal, hogy több korai szerepét jobban kedvelem, mint amilyennek ő maga megítélte őket. Ezután következnek a kedvenceim Randolph Scott-tól Ramon Novarróig, mégpedig egy olyan sorrendben, amellyel - talán - akkor is egyet fogok érteni, ha kétszer olyan idős leszek, mint most. A(z egy kivétellel) már nem élő klasszikus férfiszínészek listáját Heath Ledger zárja, akit képtelen voltam besorolni, majd a nők következnek, végül pedig az élő, játszó színészek.

Szinte felfoghatatlan számomra, hogy a blogom nemsokára tizenkét éves lesz. Egy tucat év: gyerekben az már kamasz, házasságban nikkellakodalom, érettségi találkozóban pedig a harmadik... Ám legalább ilyen felfoghatatlan az is, hogy a blog már két éve volt tízéves: bár a matematika törvényeiből ez logikusan következik. Nekem mégis olyan, mintha most lett volna 2020 eleje.

Sok blogszerzői kompromisszummal telt az elmúlt két év: volt, amiről lemondtam, volt, amit halasztottam, volt, amit később váltottam valóra és volt, amit még mindig készítek. Ami viszont a legjobban hiányzott, és csak nemrég döbbentem rá, hogy még mindig nem posztoltam: kedvenc filmszínészeim teljes listája. 2020 bizakodó kezdete után betört az életünkbe a járvány. Az efölötti friss megdöbbenés közepette, márciusban véglegesítettem Tíz férfiról című ünnepi bejegyzésem, amelyben tíz kedvenc filmszínészemet soroltam fel. A folytatásra Újabb tíz férfiról címmel októberig kellett várni. Utána azonban szinte egyáltalán nem volt időm blogot írni, így a befejező rész publikálása elmaradt - mostig. Pedig például joggal feltehető lett volna a kérdés: hol vannak a színésznők?

A két előző lista első négy szereplője

Persze azt is tudom, hogy egy ilyen lista annyira szubjektív, hogy amekkora töprengést okoz végiggondolt, aprólékos, mérlegelt összeállítása nekem, olyan pillanatnyi lehet az átfutása a blogomat olvasással megtisztelő érdeklődők részéről. Végül is kit érdekel igazán rajtam kívül, hogy a sok-sok klasszikus, aranykori nagy színész közül épp én épp kiket kedvelek nagyon?

Ám itt egyrészt belép szokásos, ám mindig igaz magyarázatom: blogomat részben (korábbi) magamnak írom, aki erről vagy arról a számára rajongottan fontos dologról nem vagy alig talált valamit magyarul a neten. Másrészt az, hogy tudom, én mennyire élvezem, amikor más kedvenclistáin (pl. itt) ismerősökre találok, reményt ad, hátha más is örül majd ennek a felsorolásnak.

Még öt férfi szerepel alább: azok a nagy színészek, akik esetében remény sincsen arra, hogy valamennyi filmjüket (mint az első lista tíz szereplőjét), vagy a legtöbb filmjüket (mint a második lista tíz színészéét) megismerjem és megszeressem: vagy azért, mert olyan sok, számomra elérhetetlen munkájuk van (pl. némafilmek), hogy a kísérlet reménytelen, vagy, mert bizonyos filmjeiket ismerem, de mégsem tudom szeretni, másokat viszont nagyon kedvelek. Legkedvesebb színészeim harmincas listáján azonban feltétlenül helyük van. Eddig tizenhat aranykori színész szerepelt, s négy kortárs sztár: hozzájuk most még négy (majdnem) klasszikus és egy mai színész csatlakozik. Azután pedig következnek a nők, szintén hasonló rendben, öten.

Gary Cooper
(1901-1961)
Talán a leglenyűgözőbb a filmsztárok közül, akiket valaha is megkedveltem. Kétszeres Oscar-díjas, harminchat éves pályáján több mint száztíz filmmel. Elképesztően vonzó és szexis férfi, aki akkor is jelenség a filmvásznon, ha csak szégyenlősen elmosolyodik: mégis olyan tudatos színész, akit a Sztanyiszlavszkij-módszer tanulmányozóinak ajánlottak mintaképül. 190 centiméternél magasabb, robusztus úriember, aki mégsem félt sebezhető, gyáva, durcás, szórakozott vagy gyerekes alakot formálni egyes szerepeiből, amelyek épp ettől váltak zseniálissá. Gyakran úgy emlegetik, mint aki csak önmagát adta a kamerák előtt. Pedig olyan sokféle volt filmen, s mégis mindig annyira magától értetődő és természetes, hogy ezt csakis a mély és csak részben ösztönös mesterségbeli tudásnak köszönhette. Iszonyú hitelesen játszott, pontosan tudta, mit szeret a kamera, bámulatosan rugalmas arcáról leolvasható volt minden érzelem. Filmen mindig kortalanul fiatal maradt, azt pedig, hogy bátor ember volt, bizonyítja legjobb alakítása története a Délidőben.

Glenn Ford
(1916-2006)
Több mint félévszázados színészi pályáját megkapóan ártatlan tekintetű, finom vonású kölyökarccal kezdte, s összetéveszthetetlen, kissé kemény, kissé cinikus karakterarccal fejezte be. Játszott megingathatatlan erkölcsű ifjú írót és gyenge jellemű, de őszintén szerelmes fiatalembert, megfáradt uniós katonatisztet és férfit, aki elmenekült Alamóból, hidegháborús kémet és fedett kormányügynököt, átkozott gazembert és nemes főhőst. Főszereplésével készült el az eredeti 3:10 to Yuma és a Váltságdíj, s amióta a Ford-változatokat ismerem, töprengek rajta, képesek voltak-e legalább mást mutatni a remake-ek, ha jobbat nem is. Amivel pedig mindenképpen beírta magát a filmtörténetbe, a Blackboard Jungle igazságkereső, hősiesen átlagember tanára, s a Gilda különös főszereplője. Az 1946-os, titokzatos Charles Vidor-film bátor szerelmi háromszögével Ford, Rita Hayworth és George Macready karakterei között olyasmit mutatott, amin ma is van mit gondolkodni. Glenn Ford pedig talán sosem volt olyan magabiztosan tehetséges és izgalmas, mint a Gildában.

John Garfield
(1913-1952)
Filmen volt bokszoló és hegedűművész, elátkozott szabadsághős és cinikus kalandor, megváltásra váró gengszter és tökéletes noir-nyomozó. De leginkább olyan mozikban lehetett találkozni vele, amelyekben egy alantas származású fiatalembert ártatlanul bűnténnyel vádolnak és börtönbe zárják. Alacsony termetével, széles arcával, félszeg mosolyával, már fiatalon barázdált homlokával, a zakóból kilógó csontos csuklóival arra született, hogy olyan karaktereket elevenítsen meg, akiket becsapott a sors, kirekesztett a társadalom, s akik akkor is agresszióval reagálnak, ha szeretet árad feléjük, s akkor is, ha utolsó percükig kihasználják és megalázzák őket. Így tudott az egyetlen igazi Frank Chambers lenni A postás mindig kétszer csengetben, s a Kertész Mihály-féle Tengeri farkas főszereplőjévé válni. Messze sokoldalúbb színész volt azonban: elképzelhetetlen nélküle az Úri becsületszó, s utolsó filmje mutatja, milyen modern művészként emlékezhetnénk ma rá, ha a mccarthyzmus boszorkányüldözése ártatlanul tönkre nem teszi az életét.

Heath Ledger
(1979-2008)
Ő az a színész, akit a legnehezebb volt feltenni bármilyen kedvenc-listámra. Az egyetlen a felsoroltak közül, aki akkor halt meg, amikor már felnőtt ember voltam, mégsem állt mögötte teljes pálya. Az egyetlen, aki alig húsz filmet tudott leforgatni, ezek közül is kettőt már posztumusz mutattak be. Az egyetlen, aki szinte egyidős volt velem: és mégsem él már. A legkésőbb született minden listámon. Az, akit semmilyen akkurátus rangsorban nem tudok elhelyezni, mert az élők között lenne a helye, mégis halott. De nem maradhat ki. Nemcsak a hátborzongató Jokerért elnyert Oscar-díja miatt. Nemcsak azért, mert az ő alakítása nélkül A hazafi, vagy a Szörnyek keringője nem lehetne az a film, ami. Nemcsak azért, mert meg tudta újítani a tini- (10 dolog, amit utálok benned), a kaland- (Lovagregény, A gyávaság tollai) és a köpenyes-kardos filmet (Casanova) is. Hanem a Brokeback Mountainért. Még csak 26 éves volt, amikor ezt a szerepet eljátszotta, igazából pályája elején tartott. Elképzelni sem lehet, mit vitt magával. Vajon emlékszünk rá eléggé?

Denzel Washington
(*1954)
Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy Denzel Washington ennyire jó színész. Kétszeres Oscar-díjas, tízszeres Oscar-díj-jelölt. Háromszoros Golden Globe-díjas, tizenegyszeres Golden Globe-jelölt. A tíz fekete Oscar-díjas színész egyike. Egész művészgenerációk mentora és példaképe, rendező, producer és színésztanár, Shakespeare-színész és akciósztár. Hívő keresztény, őszintén jótékonykodó közszereplő, boldog férj, négygyermekes családapa. Nincs olyan filmszerepe Az 54. hadtesttől a Végszükségig, a Kiképzéstől A csontemberig, A mandzsúriai jelölttől a Déjà Vuig, a Macbethtől a Kényszerleszállásig, A védelmezőtől A Pelikán-ügyiratig, Az utolsó esélytől a Philadelphiáig, és még hosszan lehetne sorolni, ami ne lenne inspiráló, lenyűgöző vagy felejthetetlen. Mindemellett mindmáig jóképű, elegáns, stílusos, van humora, s számos színésztárs szerint is igazi barát és jó ember. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer korunk legnagyobb színészei között tartják majd számon: akkor is, amikor már nem lesz szokás külön halmazt nyitni a legfontosabb fekete színészeknek.

Olivia De Havilland
(1916-2020)
Az amerikai mozi koronázatlan királynője, a klasszikus filmes aranykor utolsó élő tanúja, a 104. életévét is megérő Olivia De Havilland egyértelműen és vitathatatlanul a kedvenc filmszínésznőm, immár több mint harminc éve, s valószínűleg az is marad mindörökké. Ő az Elfújta a szél legendás Melanie-ja, az Errol Flynn-kalandfilmek gyönyörű hölgye, Lady Marian, Arabella Bishop és Elizabeth Custer. De ő a Kígyóverem az őrület határáig kergetett főhősnője, Henry James Washington Square-jének Catherine Slopere, a Max Reinhardt rendezte Szentivánéji álom Hermiája, a Libel kételkedő felesége, a The Proud Rebel bátor, kőkemény, mégis csupa szeretet Linnettje, a Nő csapdában és a Hush... Hush, Sweet Charlotte borzongató történeteinek főszereplője. Kétszeres Oscar-díjas, kétszeres Golden Globe-díjas, igazi nagy sztár. Emellett vonzó, bölcs és szerény magánember volt, bátor és szókimondó művész, hűséges barát. Még nőként is vonz finom eleganciája, kecsessége, megdöbbent váratlanul mély, szépen artikulált, híresen összetéveszthetetlen hangja. Számomra ő az ideális filmszínésznő, a tökéletes filmcsilag, Hollywood értékeinek a megtestesítője. Nagyon hiányzik a mai világból.

Marilyn Monroe
(1926-1962)
Sokan gondolják azt, hogy Marilyn Monroe nem volt jó színésznő. Hogy csak férfi-vágyálmok tárgyának, pin-up girlnek,  szexszimbólumnak kellene tartani. Hogy inkább volt különleges hangú énekesnő és született fotómodell, mint tehetséges művész. Én azonban másképp gondolom. Sokáig tartott, míg sikerült elválasztanom a Niagara-maszkot (a mézszőke hajjal, sápadt arccal, vérvörös ajkakkal és az anyajeggyel), vagy a Hogyan fogjunk milliomost? rövidlátó, gyerekesen pötyögő Polájának butaságát, meg a  tudatos és szorgalmas művészt, aki e maszkokat viselte. Keményen dolgoztam rajta, hogy a Hétévi vágyakozás szoknya-lebbentése, a Szeressünk! kebelkelletése, a Kallódó emberek kiszolgáltatottá kövérítő, meggymintás ruhája ne takarják el előlem a talpraesett, önironikus, nagyszájú, bár néha sajnos naivul romantikus és kiszolgáltatott embert, aki Marilyn Monroe, a színésznő lehetett. Ma már tudom úgy nézni a Van, aki forrón szeretit, a Buszmegállót, a River of No Returnt, hogy nem a Marilyn-jelenséget látom, hanem egy remek színész zseniális alakításait. Másnak is sikerülhet.

Jean Peters
(1926-2000)
Ugyanabban az évben született, mint Marilyn Monroe, de ő két nap híján hetvennégy évet élt. Ugyanaz a Howard Hughes udvarolt neki, mint Gene Tierney-nek, de ő hozzá is ment, és feladta a pályáját ezért a házasságért. Ugyanúgy angoltanárnak készült, mint Olivia De Havilland, de a hollywoodi aranykor egyik legizgalmasabb sztárja lett belőle. Karrierje kilenc évig sem tartott, leforgatott filmjeinek száma a húszat sem éri el, mégis beírta a nevét a filmtörténelembe. Tyrone Power nagyszerű filmjében, a Captain from Castile-ben debütált, második mozijában, a Deep Watersben pedig Dana Andrews volt a partnere. A Niagarában Marilyn Monroe ragadozó, szőke szexszimbólum-karakterének visszafogott, barna, átlagnős ellentétét játszotta, a Vickiben vagy a Pickup on South Streetben azonban ő volt a végzet asszonya. Filmen mindig más volt: fekete, vörös, szőke, barna, csendes, vad, ártatlan, kallódó, szegény és luxusnő, veszélyes és megváltó. A magánéletben hihetetlenül póztalan ember volt, megbízható, igaz barát, önfeláldozó partner, intelligens nő pengeéles elmével és nagy szívvel.

Gene Tierney
(1920-1991)
Ő az elátkozott királykisasszony, akit senki sem mentett meg. A negyvenes-ötvenes évek egyik legkülönlegesebb színésznője volt, törékeny jelenség, tehetséges művész és Oscar-jelölt. Brooklyni születése ellenére büszke déli szépségként debütált a mozivásznon, de később játszott végzet asszonyát, bájos bennszülött lányt, menekülő orosz balerinát, missziós ápolónőt, pszichopata feleséget. Tökéletesen filmre illő párt alkotott Dana Andrewszal (ötször), Tyrone Powerrel (háromszor), Humphrey Bogarttal, Randolph Scott-tal, Glenn Forddal, Cornel Wilde-dal. Rendezte őt John Ford, Fritz Lang, Otto Preminger és Kertész Mihály. 1943-ban azonban süket, vak, értelmi fogyatékos lánya született, mivel a terhesség időszaka alatt egy felelőtlen rajongójától elkapta a rubeolát. Ez az élmény tönkretette az életét, a lelki egészségét és a karrierjét. (Tragédiája tükröződik Agatha Christie A kristálytükör meghasadt című regényében.) Ám az is maradandó, amit mindennek ellenére létrehozott, szája szélén finom, keserű ráncokkal.

Sandra Bullock
(*1964)
Azt hiszem, az Aludj csak, én álmodommal és A hálózat csapdájábannal kezdődött. Egyszer csak elkezdtem rajongani Sandra Bullockért, és bár klasszikusfilm-mániákus akkori önmagamnak nem is tudtam megmagyarázni, mi is tetszik nekem egy ennyire ízig-vérig modern színésznőn, lassanként már nem volt olyan filmje, amit ne láttam volna. A fiatalságomhoz hozzátartozik Lenina Huxley, amint Jólét!-et kíván, Annie, amint vadul vezet, Gracie Hart, amint éppen itt suhan, Lucy Kelson a vadmacskaszerű perec-projekttel és Sarah, amint úgy vetkőzteti le egy kocsmaasztalon Ben/Ben Afflecket, hogy megváltoztatja az életét. S akárhányszor megnézném a Női szerveket, a Nász-ajánlatot, vagy a Ház a tónált, mert számomra a szerelmes filmek és a romantikus komédiák egyet jelentenek a színésznővel. Van azonban egy másik Sandra Bullock is: a Ha ölni kell-ből, a Kísérleti gyilkosságból, a Gravitációból ismerős, akivel el lehet jutni A szív bajnokaihoz és a Megbocsáthatatlanhoz. Okos, kemény, céltudatos művész, filmes, producer: mondanivalóval és nagy adag tehetséggel. A kedvencem.

Linkek
Kedvenceim képtára
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról