Petőfi Sándor a kedvenc magyar költőm.És külön helye van kedvenc verseim között a szerelmi lírájának. Az ugyanis hihetetlenül sokféle, rengeteg arc, szerep, hangulat és stílus megjelenik benne. Mégis egy dologban szinte minden darabja hasonlít egymásra: képes meglepni, s mindig valami újat mutat. A népdalnak is beillő rövidkéktől a biedermeier szerelmi líra - nekem amúgy igen kedves - közhelyeit modernizáló hosszúkig, epigrammától az elégiáig, tréfás hangvételűtől a rezignáltan elégikusig vagy az ódaian harcosig, Petőfi valamennyi szerelmes versét szeretem.
Ezek után persze igen nehéz volt kiválasztani néhányat közülük.
Különben is, ha valaki meg akar szerkeszteni egy gyűjteményt Petőfi szerelmes verseiből, mindenképpen el kell döntenie, mi a célja.
Lehetséges például életregényt, avagy hódításregényt összeállítani: ehhez látszólag a költő maga, s persze nyomában az irodalomtörténeti kutatás el is lát élményanyaggal, így csak virágról virágra kell szálldosni Amália, Róza, Matild, Zsuzsika, Etelke, Erzsike, Zsófia, Juliska körtáncában. Csakhogy Petőfi versei annyival izgalmasabbak, rejtélyesebbek és többféleképpen értelmezhetők, mint a valódi viszonyai, vágyakozásai, beteljesült és reménytelen szerelmei, kapcsolatai, érzeményei és csalódásai, hogy kár volna életútjához bilincselni a költeményeit. Már csak azért is, mert ahhoz, hogy egy efféle lírai szerelmi napló létrejöhessen, kronologikus sorrendben az összes szerelmes verset kellene egybefoglalni, amelyekből viszont sokkal több van, mint nyolcvan.
Kínálkozik egy duális szerkezet: a Szendrey Júliához írt versek sora az egyik oldalon, s kontrasztként az összes többi szerelmes költemény. Hiszen Petőfi maga írja 1846 őszén: "
Költői ábránd volt, mit eddig érzék..." A Júliával való megismerkedés után kezdődik tehát mindenféle vágyódások után az igaz, egyetlen szerelem korszaka. És ez a poétai vallomás, azt hiszem, tényleg valóságos tényt örökít meg, már ha kifejezetten a költő magánélete érdekel valakit: a Júliával megkezdett közös életből visszatekintve minden korábbi szerelem csak jelentéktelen, távoli emléknek tűnhetett. De vajon ettől kevésbé csodálatossá válik-e a
Fa leszek, ha.., mint a
Minek nevezzelek? Én nem hiszem. Ráadásul ha valaki a versekből össze szeretné állítani a teljes Júlia-regényt, ismét foglyul ejti a biográfia, s benne a Júliával kapcsolatban még ma is fel-felbuzgó lenézés és rosszakarat... Vagy éppen annak az újabban divatos, ál-modern tárgyalása, volt-e valaha Petőfi és Júlia egymásra féltékeny, közös életével ezért vagy azért elégedetlen, vagy épp egy-egy jövődöntésével kapcsolatban tanácstalan - mely dolgokról pedig a világon semmit sem tudnánk, ha két lenyűgözően önreflexív, önmagával és egymással szóban, írásban és művészetben elképesztően becsületes lenni akaró fiatal értelmiségi meg nem örökíti prózában és versben, teljes precizitással. Úgy hiszem, mivel minden gondjukról is tőlük tudunk, valószínűleg el kellene hinnünk nekik azt is, amikor arról tudósítanak, hogy megoldották a problémáikat... Mindenesetre a Júlia-történetet, versben, prózában és szemtanúk visszaemlékezései tükrében már összeszerkesztette Kozma Dezső
Koltói ősz - Petőfi Júliája című, 1985-ös kötetében.
Ráadásul a saját válogatásomnál fontos volt számomra, hogy a kései, nagy klasszikusok mellett érvényesülhessenek a korai, de valamiért - különleges, játékos vagy megkapó voltuknál fogva - emlékezetes szövegek is. A téma kezdettől foglalkoztatta Petőfit (jó, melyik ifjú költőt nem...), így a legkorábbi vers az összeállításban, az
Első szerelem, amely 1839-ből (vagy esetleg 1840-ből) való, egy 17 éves ifjú tollából: s minden
csattogány és
patakcsa ellenére olyan szemléletesek és kápráztatóak a képei, hogy mindenképpen be akartam venni a nyolcvan vers közé. (Egyébként még ez sem a legelső szerelmes verse Petőfinek: az
A hűtelenhez, második fennmaradt költeménye 1838-ból.) Persze sok nehézséget okozott, hogy a korai
Álomot nehéz összehasonlítani már a játékos
Álmodom-e? című verssel is, nemhogy, mondjuk, a
Beszél a fákkal a bús őszi szél...-lel. De végül sikerült helyet találnom minden korai kedvencemnek a gyűjtemény közepén.
Végül egy epigrammai kereten belül öt ciklus jött létre, amelyeknek egy-egy Petőfi-verscím a cikluscíme. (Ezek egyébként, az utolsót kivéve, nem szerepelnek a gyűjteményben.) Minden ciklusnak egy-egy reformkori divatkép részlete az avatárja. A versek pontos szövege a Kerényi Ferenc gondozta
Petőfi Sándor összes versei (Osiris, Bp., 2019) című kötetet követi.
Az első ciklus, a
Szerelmem zúgó tenger, tizenhat olyan költeményt fűz egymás után, amelyben Petőfi új, újabb és még újabb képeket keres a szerelem érzésének, a szeretett nőnek és a szerelmes én lelkivilágának ábrázolásához. A nyitó mű a
Fa leszek, ha..., Petőfi talán legtöbbet elemzett metamorfózisverse, amelyet egy különleges verslánc követ egészen a Júliához írott
Lennék én folyóvíz...-ig, tele metaforákkal, hasonlatokkal, metonímiákkal és más elbűvölő trópusokkal az egyszerűtől, a népdalostól és a tréfástól a monumentálisig, a torokszorítóig és a nagyon modernig. A ciklus második részében sem csökken a képek mennyisége, ám ott olyan versek következnek, amelyekben a lírai én önmagával vet számot: milyen ő, amikor szerelmes. Így jutunk el a
Vasárnap volt...-hoz, amely megnyitja azoknak a szerelmes költeményeknek a sorát, amelyben megjelenik a síron túli élet: mindig is szerettem volna a
Szeptember végént ilyen illusztris társaságba illesztve olvasni. A rész egy abszurd és egy békés látomásverssel zárul, amelyekre későbbi költemények felelnek majd.
A második ciklus, a
Szerelemnek rózsafája..., a talán legismerősebbnek tűnő, első ránézésre népies Petőfi szerelmi lírájából válogat tizenöt költeményt. Ezekben vagy csodálatos szerepek vannak, mint a legényé, akinek a szerelmét másnak adták (
Síkos a hó, szalad a szán...), a másik legényé, aki csak pipára akart gyújtani, de szerelemre gyulladott (
Befordultam a konyhára...), sőt, a csábítóé, akinek a verse is kacsintgat, mert ártatlanul pajzán (
Zöld leveles, fehér...), vagy egészen különös képzettársítások kakassal (
Kakasszóra hajnal ébred...), hallal (
Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél...) és tündér orca tejben úszó rózsájával, amely képtől én mindig egyszerre leszek valami édességre éhes és romantikus (
A virágnak megtiltani nem lehet...). Ami pedig kifejezetten elbűvöl, hogy időben, térben egymástól távoli versek miként kapcsolódnak össze, mint például a
Hull a levél a virágról..., a
Száll a felhő... és az
Ereszkedik le a felhő... Külön lenyűgöz, amikor Petőfi tökéletes népi szerelemsiratóba foglalja Júliával kapcsolatos, nagyon is valós szorongásait a
Nehéz, nehéz a szivem...-ben, mintha nem is 1846-ban lenne, hanem 1843-ban.
A harmadik ciklus, a
Szerelemvágy, lett - talán - a leginkább reformkori, vagy biedermeier: bájos, meghatóan őszinte, regényes, és kávézni kellene hozzá egy szép, rózsás porcelánkészletből. A benne szereplő tizenhat vers sok-sok reményt, tervet, udvarlást, hangulatot és hölgyet idéz meg: szép szeműeket, hattyúi szépségűeket, állhatatlanokat és egyszerűeket. Bár nem kedvelem az életrajzot versek (félre)értelmezésével kitöltő technikát, néhány dolog mindig eszembe jut, amikor ezeket a műveket olvasom. Például, hogy Petőfinek - legalábbis a versei alapján - mintha különösen fontos lett volna a női szem. Olyan sok versében feltűnik, még a hitvesi lírában is, ahol már nyugodtan rátérhetett az egyéb területekre - hogy igazán sajnálatra méltó, hogy a korabeli exponálási idő okozta fókusztalan elrévedés miatt épp Szendrey Júlia tekintetét nem ismerjük fényképről. Mókás az is, hogy a költő ideálja egyértelműen a szőke hajú, fehér bőrű, kék szemű angyalkép volt, mindaddig, míg fel nem figyelt egyes sötét szemekre: s végül egy barna hajú, barna szemű, piros arcú nő lett élete szerelme. Végül nagyon szerethetőek ebben a ciklusban a jövőképek: idill, egyszerű béke, és persze: "
Menj beljebb, gyermekem!"
Az utolsó két rész a Szendrey Júliával való megismerkedés verseiből állt össze. Nagyon igyekeztem azonban, hogy két különböző kép rajzolódjon ki a tizenöt és tizenhat költemény soraiból. A
Szerelem vándorai olvasható Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szándékosan egyszerűsített és romantikus, regényes idillé formált szerelmi történeteként. Az ifjú megismeri a lányt, s első látásra beleszeret. Az apai tiltás ellenére elhatározza, mindent elvisel, s kiérdemli szerelmét. Számot vet korábbi életével, csak reméli, hogy a lány önként őt választja, s végül nem kell csalódnia. Az eljegyzést házasságkötés, nászút, közös élet követi. A férfi azonban nemcsak költő, hazafi is: a történelem messze sodorja szerelmétől, s korai végét hozza a végtelen szerelemnek. Mielőtt valaki felvilágosítana róla: ez nem a biográfiai valóság, hanem egy verses regény. De nem is a története az érdekes, hanem az olyan részletek, mint a "
Vonj föl engem kebeledre, Vagy borúlj rám, angyalom!" (
Júliához), az "
Odavontam őt magamhoz, Halkan vontam őt felém..." (
Bírom végre Juliskámat...), a "
Fiu, úgy vigyázz magadra: Örömedben meg ne halj!" (
Augusztus 5-dikén), vagy a "
De mikor olyan furcsa, furcsa Portéka az a feleség!" (
Csendes élet) Mikor engedett költő ilyen közel a saját életéhez egy versolvasót? És míg vele hallgatjuk hitvese szívének dobogását a nagy-nagy csendben, regénye szereplői, Sándor és Júlia örökké élnek...
Hogy a
Szeretlek, kedvesemben
ismét találkozhassunk velük. Ez a ciklus azonban reményeim szerint nem
ugyanazt a történetet meséli el róluk még egyszer: sőt, nagyon
igyekeztem, hogy az itt szereplő versek sorának semmilyen epikus íve ne
legyen. Azokat a költeményeket válogattam ide, amelyekről úgy érzem,
bárhol, bármikor állhatnának az időben. Magam is elmondanám őket, vagy örülnék, ha nekem mondaná valaki: itt és most. Vannak köztük változatok a bizonytalan kommunikációra (
Kinn a kertben voltunk...), arra, ahogyan mindkét szerelmes óvatoskodik, nem véve észre, hogyan bizonytalanítja el a másikat (
Ha szavaid megfontolom...). Van igen bölcs, az évszakszimbolikán túl kellően önkritikus töprengés arról, hogy az egymást szeretőknek kölcsönösen kell közeledniük egymás felé ("
Lépnél egyet előre, Lépnék egyet hátra, S benne volnánk közösen A szép meleg nyárba'."
Te a tavaszt szereted...). Van vita utáni engesztelővers (
Mosolyogj rám!), áradó, romantikus szerelmi vallomás (
Minek nevezzelek?), békés jövőfestés, amelyből kiderül, hogy a boldog éj sötétkék (
Ti ákácfák e kertben...), de hihetetlenül egyszerű, magától értetődően pergő, képeivel mégis lenyűgöző úti üzenet is (
Uton vagyok, s nem vagy velem...) Végül sok klasszikus mellett ide került, s a ciklus címét is adja a
Szeretlek, kedvesem, amely az
Itt van az ősz, itt van újra... és a
Pacsirtaszót hallok megint...
két kis említését leszámítva Petőfi utolsó szerelmes verse. Eredetileg az
egy hónap híján húszéves Júliához szól, aki megírásakor nyolcadik hónapos terhes. Petőfi hitvesi lírája nem csak saját korában volt egyedülálló: szerintem azóta is példátlan, hogy egy költőférj akkor írjon társát, feleségét, szerelmét ünneplő verset, amikor az várandós, s a mű mégse arról szóljon, hogy a szeretett nő nemsokára anya lesz... Ez a mű a kedvenc Petőfi írta szerelmes versem.
Bízom benne, hogy a gyűjteményem másoknak is kedves olvasmányélményük lehet, esetleg olyan versekkel, amelyekről már el is feledkeztek.
LinkekPetőfi 200 - A versgyűjtemény utánPetőfi 200Másik Petőfi-versgyűjteményem:
A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845)Harmadik versgyűjteményem:
70 költő 70 verseMegjegyzés: a bejegyzésben legelöl Orlai Petrics Soma
Petőfi arcképe vörös köpenyben című, 1848 után készült festménye látható.
