Ekultúra - Don Péter: Lovagias ügyek
Don Péter kis kötete a lovagias ügyek, vagyis a párbaj történetének egy izgalmas fejezetébe vezeti be olvasóját: magyar írók és újságírók összecsapásait veszi sorra a reformkortól a huszadik század elejéig. A jól megválasztott időhatárok miatt a kötetben szereplő párbajozók névsora Kossuth Lajossal, Irinyi Józseffel, Petőfi Sándorral kezdődik, s Molnár Ferenccel, Csortos Gyulával, Szabó Dezsővel ér véget.

A lovagias ügy szónak van valamiféle ódon, világháború előtti, netán 19. századi csengése: eszünkbe jut róla, hogy a párbaj a nézeteltérések férfias elintézésének egyetlen tisztességes módja, s az olyan szavak, mint a párbajsegéd, a békítés, a golyóváltás és az elégtételt venni és adni. Filmkedvelőknek beugorhat valamelyik romantikus mozijelenet: hajnali, ködös felvétel, vészt jósló zenével, ahol komor, fekete köpenybe és kalapba öltözött urak gázolnak a nedves fűben, a zene elhallgat, ők egymástól tíz lépésre felállnak és lőnek, majd az egyik a szívéhez kap… De az is lehet, hogy Kabos Gyula megalázott kis figurája rajzolódik ki előttünk, amint féloldalas léptekkel, törött cvikkerrel hazafelé tart a Hunyady Sándor darabjából írt, Székely István rendezte Lovagias ügyben: mert ha a kishivatalnoknak a vezérigazgató titkárnője szeme láttára „hozzányúltak az arcához”, azt, úgy tűnik, még a harmincas évek Budapestjén is csak vérrel lehet lemosni, mert lovagias ügy.

Mindez azonban rá is világít a párbaj szokásának ellentmondásosságára. Az automobil, a gramofon és a bubifrizura korában elvárni, hogy néhány szó miatt úriemberek összekaszabolják vagy összelövöldözzék egymást, legalább olyan abnormálisnak tűnhet, mint ha Anyegin azt mondaná Zareckijnek: „átfutottam a levelet, de nem értem; ha Lenszkij tegnap megbántódott, hát jöjjön át, és egy sör mellett megbeszéljük”. Más a párbaj – vagy legalább is másnak tűnik – a romantika korában, s más az első világháború után: szinte átmenet nélkül válik hősies lovagszokásból élő anakronizmussá.

Eleve furcsa azonban a szituáció. Látszólag csupa eszmei, lelki és becsületindíték egy-egy ilyen összecsapás, valójában azonban sebesülésről, halálról szól(hat). Elvileg tilos és börtön jár érte, mégis mindenki természetesnek tekinti. A könyvecske egyik tanulsága, hogy ha a párbaj pisztollyal történik, kétféle embertől kell félni: a jó lövőtől, aki esetleg gyilkolni akar, s a rossz lövőtől, aki véletlenül adhat le halálos találatot. A kardpárbaj esetében viszont az ügyetlen vágások, amelyek ütőeret találnak, veszélyesek rendkívülien. Vajon tényleg így kell-e megvédeni szavunk hitelét, szeretteink nevét? Mit bizonyít mindez?

A kötetben is sokféle példát találhatunk arra, milyen paradox is a párbajhelyzet. Herczeg Ferenc író kötelességből megvédi a bálon megszégyenített leányrokona becsületét a kötekedő tiszthelyettessel szemben, hónaljvágása miatt azonban a fiatal katona elvérzik. Gárdonyi Géza képtelen rávenni legjobb barátját arra, hogy elálljon kardpárbajuktól, s végül úgy összekaszabolja, hogy hat hónapig kezelik kórházban (igaz, aztán végre összebékülnek). A költő Tóth Kálmán lábon lövi Gyulai Pált, mivel az kritikát írt a verseiről. Igaz, a párbajesetek többségében a felek kezet nyújtanak egymásnak. De vajon őszintén teszik-e? Ezt már nem tudhatjuk. Inkább az látszik, hogy a sajtószörnyeteget etetni kell: hisz miután egy újságíró rágalmat írt le, kihívták, s párbaját megvívta, már fogalmazhatja is a következő cikkét, immár a párbajról…

Annyi azért megfontolandó, hogy legnagyobbjaink valahogy mégsem párbajoztak valójában. Kossuthot többször is kihívták, névtelenül, becstelenül, de sosem álltak ki ellene. Petőfi elől is elmenekült az ellenfele. Klapka György – az ő párbajának története a legromantikusabb talán az egész könyvben – ellenfele sikertelen találata után a levegőbe lőtt, holott öt lépésről bizonyosan találhatott volna. Jókai pedig Pulszky Ferenccel vívott komoly párbaja után élethossziglani jó barátra és párttársra talált ellenfelében.

A rövid tanulmány hét kép és kilenc Krúdytól, Adytól, Jókaitól és másoktól származó vonatkozó idézet közepette mutatja be az egyes párbajokat. Gyorsan átfutható, izgalmas írás, amely további kutakodásra indíthat. Kis hibája viszont, hogy – mivel a képeket és idézetoldalakat leszámítva a szöveg nincs ötven oldal – az esetekről általában csak egyszerű, listaszerű felsorolást ad: ki, kivel vívott, esetleg miért, s milyen eredménnyel. Pedig néha érdekelt volna egy kissé több részlet a párbajokról, háttérinformáció a részt vevő írókról, újságírókról, például hogy mennyi idősek voltak összecsapásaiknál, befutott szerzőként vagy kezdő íróként vívtak többet stb. Ami pedig nagyon hiányzott, bármiféle következtetés levonása, amely méltó lett volna a sok szempontot felvető, de aztán a legtöbbet nem érvényesítő előszóhoz.

Ennek ellenére a kis könyv igazi kultúrtörténeti kalandozás, így mindenkinek ajánlható, akit érdekel a korszak történelme, irodalmi nagyjaink magánélete vagy a párbaj históriája.

A képek lelőhelye: Ilja Repin két festménye az Anyeginhez itt és itt, a harmadik kép Clemenceau párbajáról itt, a negyedik itt, az utolsó pedig itt található.
A cikk az Ekultúrán: Don Péter: Lovagias ügyek
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Ekultúra - Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
Sziporkázóan szellemes, élvezetesen provokatív, őrülten modern és néha egészen megható könyv rólunk, emberekről, néhány istennel feldobva. Nemcsak fontos könyv, elolvasni is jó.

Vajon mit vár az ember egy majdnem hétszáz oldalas regénytől, aminek remekbe szabott magyar címlapján egy szkafanderes arkangyal repül egyhelyben? Legyen nagyregény, a szó tizenkilencedik századi jelentésében? Legyen rendhagyó, szinte bomlott, intellektuális és posztmodern? Legyen sci-fi? Vagy inkább ne legyen sci-fi, szóljon a valódi világ őrületéről? Groteszk legyen? Blaszfémikus? Pornográf? Megható? Mitologikus? Romantikus? Ignacy Karpowicz fiatal lengyel író regényéről elmondható, hogy az összes fenti elvárásnak megfelel: fantasztikus játék az irodalommal, a tudománnyal és a valósággal.

A Typotex kiadó Science in Fiction sorozata számomra az elmúlt év egyik legínyencebb irodalmi újdonsága volt. A kiadó ígérete szerint: "A könyvsorozat szerzői szépirodalmi alkotásaikon keresztül bizonyítják be, hogy az emberiség örök kérdéseit tudományos megközelítés nélkül megfogalmazni sem lehet." Így minden könyvnek van egy science fiction, vagy legalább is egy science olvasata, ám ezen túl megdöbbentően modern, új írói hang szólal meg mindegyikben.

Az Égiek és földiek 1976-os születésű írója is mindent megtesz azért, hogy vaskos művében lebontsa a hagyományos irodalom kulisszáit. A szöveg olyan könnyed, mégis sűrű szövetű, hogy előre megmondható: minden újraolvasásnál rá fogunk bukkanni olyan utalásokra, előre-hátra összefüggésekre, amiket addig észre se vettünk. A ma és a holnap trendi káosza, a fogyasztói társadalom és a tévéműsorok fantáziavilága, az iskolai tananyag, mint közös szellemi alapunk és a magas irodalom újrafelfedezése, oldalvágások, kikacsintások és idézetek, anekdoták, prózavers-darabkák és a nyelvi humor morzsái – mindebből gyúródik össze a kissé talán pimasz és bizarr hangvételű, olvasóját elszabadult áradatként elsodró, de magát olvastató, igazi nagyregény. Legtöbbet reklámozott részében (ez a sci-fi oldala) az istenek leszállnak a Földre, a mai, ezredforduló utáni Lengyelországba. Az ötletet meg lehetne írni regényesen, patetikusan vagy mítoszrombolóan. Karpowicz mindegyikkel eljátszik, ám egyiket sem teszi. A szavak, amik ráillenek a művére, inkább ezek: szatirikus, ironikus, fantasztikus, groteszk, netán abszurd. És egyszerre kicsinyesen közép-európai és nagyvonalúan európai.

A mű első részében (Égiek) hétköznapi átlagemberekkel találkozunk. Varsó huszonegyedik századi figurái, a még mindig szűz, egyedülálló, középkorú elárusítónő, az életét a szexszel kitölteni akaró fiatal lány, a kallódó kamasz, akiből még nem tudni, börtöntöltelék lesz, vagy csak szürke kisember, a hirtelen gyerekkorába visszazuhanó vőlegény, vagy éppen a Wittgenstein-kedvelő egyetemi tanár, akinek minden összezavarodik az életében, teljesen egyedi, mégis szimbolikus alakok. Akár nálunk, Magyarországon is élhetnének, vagy valahol, Európában, mégis nagyon lengyelek. A rövid, a szereplők nézőpontját követő fejezetek (Olga, Janek, Anka, Artur stb.) folyamatosan egymásba fonódnak, oda-vissza járkálnak ugyanannak a néhány napnak az eseményei között, amikor mindenhol kifogyott a kávé és eltűntek a vasalók (ez lenne a deus ex machina e mítoszfosztott világban), s az emberek még nem tudják, hogy közel az eljövetel. Az istenek érkezése azonban nem valamiféle csoda, hanem csőd és káosz jele. A könyv második (És) részében felbukkanó, főképpen görög halhatatlanok, amilyen Apollón, Athéné, Erósz vagy Niké, azért látják elérkezettnek az időt, hogy leköltözzenek a mennyből, mivel az – legalább is számukra – bezár. „Mi, a világ istenei (…) Nem kellünk. Kimerültünk. Ezennel bejelentjük a metafizikai hiba megoldását. Felszámoljuk magunkat. A felszámolás helye: a föld.” – írják közös nyilatkozatukban, amely egyébként Ozirisz véleménye szerint teljesen felesleges, mert úgysem olvassa senki. Jézus is becsukja a boltot és komoly érzelmi viszonyba keveredik Nikével, ami nagyon izgalmas játék egy lengyel író történetében: igazi blaszfémiát azonban kár várni, ehelyett pengeéles szatírát kapunk.

A mű harmadik részében aztán (Földiek) a két eddig megrajzolt világ elválaszthatatlanul összekeveredik. Az istenek földi halandóként bonyolítják életüket és ügyeiket, az általunk megismert néhány ember sorsának fordulatait pedig hirtelen jelentősebbnek érezzük, mint a sok teológiai felfordulást körülöttük. Már csak azt kell eldöntenünk a könyv végén, hova is jutottunk: befejezésből ugyanis többet is elénk dob az író. Olgát „agyonnyomják a falak” és egy tragédiában él, Anka a napi hazugságokban hisz, mert szerinte az ember „rugalmas tárgy”. Ozirisz elvan, s szerinte „érdemes ambiciózusnak lenni”, Jézus viszont nem vállalja többé a halált, új lényege: „Élek és segítek. Niké pénzéből.” Lehet, hogy Erósz mondja ki a végső aforizmát? „Meg lehet szeretni az életet, főleg, ha nincs alternatíva.” A legkellemetlenebb érzés úgy látni, semmi sem változott. Nekünk, embereknek még az sem számít, ha az istenek itt járkálnak közöttünk…

A cikk az Ekultúrán: Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A regényt Körner Gábor fordította. 
Ekultúra - Nicci French: A kételynél is erősebb
Az angolul Teendők halál esetén című, izgalmas lélektani krimi azt mutatja be, mit is cselekszik Ellie, miután megtudja, férje autóbaleset áldozata lett egy nővel az oldalán. Teendői azonban nem mindennapiak: hisz meg van róla győződve, hogy a férjét meggyilkolták.

A kételynél is erősebb című könyvhöz kételyekkel telve fogtam hozzá. Nagyon tetszett a borító, de túl lágynak, édeskésnek éreztem egy jó lélektani krimihez. Soknak találtam a kétoldalnyi elképesztő dicséretsorozatot, amellyel a könyv ajánlotta magát és szerzőit a szennylapján. Ráadásul még sosem hallottam a Magnólia kiadóról. Három órával később minden kételyem elszállt – és hirtelen azon vettem észre magam, hogy sajnos befejeztem a regényt. Ez a Nicci French-rejtély azonnal egyik kedvenc krimimmé lépett elő, s bár még csak egy nap telt el azóta, hogy a végére értem, máris szívesen olvasnék valami mást a szerzőpárostól… (1)

Már a kezdés is izgalmas: Ellie Falkner körül fordul egyet a világ, amikor megtudja, hogy őszintén szeretett férje, Greg autóbaleset áldozata lett. Ráadásul mellette megtalálták egy nő, Milena Livingstone testét, így aztán mindenki – a rendőrség, a barátok, az ellenségek és a munkatársak, sőt a vadidegenek is – meg vannak róla győződve, hogy Greg egy autós találka közben rántotta félre a kormányt, s futott le az útról a halálba piros Citroënjével, azaz – rossz férj volt, hiszen megcsalta Ellie-t. Csak Ellie hisz benne, hogy az igazság nem lehet ilyen egyszerű: hiszen ha semmi jelét és semmi bizonyítékát nem találja annak, hogy Gregnek szerelmi kapcsolata lett volna valakivel, akkor az a kapcsolat talán soha nem is létezett… Persze ez esetben kérdés, mit keresett Milena az anyósülésen? És miért halt meg Greg?

A könyv erőssége, hogy elképesztő aprólékossággal és szuggesztivitással ismertet meg az Ellie-t körülvevő világgal, a nő gondolataival és érzelmeivel. Mégsem gondolnám, hogy „női regény” lenne, annál sokkal összetettebb és rafináltabb a cselekménye. A történet csak halad előre, látszólag lassan, kényelmesen, elterpeszkedve, azonban utólag sok-sok apró mozaikdarabkára, lényegtelen beszélgetésekre, egy-egy elolvasott apróságra már azzal emlékszik vissza az ember, hogy gyanakodnia kellett volna…

A történet érdekessége, hogy ha a fülszöveg nem állítaná bőszen, hogy ez egy krimi, talán az első tíz fejezet után mi is hajlamosak lennénk pusztán gyászában képzelgő, a férje halálát feldogozni nem tudó szegény özvegynek látni Ellie-t. Már itt is sok nyomot kapunk, de összességében minden arra mutat, hogy Ellie megszállottsága ostobaság, s Greg tényleg nem az volt, akinek látszott, az pedig már az ő pechje, hogy halálában lelepleződött a felesége előtt. Olyan erős érzelmi rejtvények maradnak azonban egyelőre megfejtetlenül, mint Greg utolsó SMS-e, vagy az, hogy a máskor mindig szabályszerű vezető miért nem volt bekötve halála pillanatában. Eddig azonban a könyv „rendes regényként” is működik, érdekesen és meghatóan számol be a gyász pillanatairól, feldolgozhatóságáról, a barátság hasznáról. A következő tíz fejezetben aztán két nagy fordulat következik, Ellie különös nyomozásba kezd, egyre feszültebb a hangulat, egyre sűrűsödnek az események. A szálakat azonban csak az utolsó tizenhárom fejezet rendezi el egy szép szőttesbe, ekkor már teljesen letehetetlenül és gyors tempóban, míg végül a gyilkos kilétére is fény derül: ám csak két fejezettel a kötet vége előtt. Tökéletesen és precízen szerkesztett tehát a krimi, ám ez mégsem tolakszik előtérbe olvasás közben: a történet egyszerűen csak visz előre.

Igazán kíváncsi vagyok, hogyan lehet úgy dolgozni, ahogy a szerző házaspár, a Nicci French néven publikáló Nicci Gerrard és Sean French teszi: „előre kitalálják a cselekményt, majd felosztják egymás között a fejezeteket, és miután suffolki házuk két végpontjába elvonulva megírták őket, leellenőrzik egymás munkáját”. Leginkább az érdekelne, ki írta a gyilkos leleplezéséről szóló fejezetet…

Akármilyen is azonban a szerzők munkamódszere, remek könyvet írtak. A kételynél is erősebb humorral átszőtt, izgalmas, szubjektív lélektani krimi, amit jó olvasni. Ebben nem kételkedhetünk.

(1) A szerzőktől mindössze egy regény érhető el még magyarul, a Légszomj, a Magyar Könyvklub 2003-as kiadásában. A Reader's Digest Válogatott Könyvek sorozatában, a 81. kötetben a fenti regény látott napvilágot Teendők halál esetén címmel, rövidítve.
A cikk az Ekultúrán: Nicci French: A kételynél is erősebb
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Ekultúra - Mons Kallentoft: Véres tél
Nem egy újabb skandináv krimi. Még csak nem is pusztán krimi. Ez egy regény. Mégpedig nagyon jó.

Mons Kallentoft svéd író nemzedékének egyik leghíresebb tagja. Idén negyvenöt éves. Pályája későn indult, első regényéért azonban máris elnyerte a svéd írószövetség díját. Negyedik könyvében alkotta meg Malin Fors nyomozónőt, aki a linköpingi rendőrségen dolgozik. Azóta hat regényt írt róla. Még négyet tervez. Ezzel a sorozatával világhírű lett: huszonhárom nyelven jelent már meg krimije. Mégis, mi lehet a titka? Hiszen skandináv krimivel Dunát lehet rekeszteni még nálunk is, nemhogy külföldön. A válasz egyszerű: Kallentoft elképesztően jól tud írni.

A Véres tél Köszönetnyilvánításában először nem tetszett ez a mondat: „Az írás során különösen fontos volt számomra a történetszövés minősége, éppen ezért időnként szabadon kezeltem a (…) tényeket.” Mégis, ki nem akar jó szöveget, jó történetet szőni a krimiszerzők közül? – morogtam magamban. Tévedtem. Azt hiszem, ez a Kallentoft-krimi lényege: olyan erős a szövege, hogy amellett minden más elveszíti a jelentőségét.

A cselekmény egyszerű: az egyik leghidegebb, fagyos februári éjszakán mezítelen, megcsonkított, kövér férfiholttestet találnak felakasztva egy fára. Senki sem tudja, ki volt, halála azonban egyáltalán nem látszik öngyilkosságnak. Ki és miért ölte meg? Újpogány szertartás, gyűlölet, őrület vagy más rejlik a gyilkosság mögött? S várható-e folytatás, kit kellene megvédeni? A gyanúsítottak sorában szabadjára engedett, mértéket vesztett kamaszokhoz, fura szektatagokhoz, egy sötét, önmagába záródó, archaikus nagycsaládhoz, s egyedülálló, magányos emberekhez jutunk el. A történet kiszámíthatatlan, fordulatos és meglepő, de precíz és logikus is.

Ami azonban egyszerűen magával ragad, az a szöveg. Elképesztően erős érzelmi töltettel, abszolút olvasmányos költőiséggel, gyors vágásokkal halad előre. Beszippant a hangulatával, egyszerre valóságos és álomszerű, ködös és jól megrajzolt, lélektani és szabályszerűen ok-okozati részletei rávesznek arra, hogy tovább, tovább és még tovább haladjunk befelé Kallentoft világába. A naturalizmust és könyörtelenséget narrációs váltások oldják: mikor olvastál olyan krimit, amiben a halottal együtt, álomszerű lebegésből nézheted, hogyan helyszínel a rendőrség, és mégis valóságosnak hat a jelenet? A detektívrejtély játékos embertelenségét sok-sok apró, szerethető részlet ellensúlyozza a nyomozókról, főképp Malinról, aki elvált, de még szerelmes a férjébe, aki próbál jó anya és jó leány lenni, bár ezt Tenerifébe költözött szülei nemigen könnyítik meg, s akinek a kamaszlánya is épp most találkozik első Nagy Őjével… Ám az arányok tökéletesek. Nem merülünk el kizárólagosan sem a szingli nyomozónő magánéletében, sem a horrorisztikus bűntény részleteiben, sem a múlt árnyaiban, sőt, még némi finom humor is belefér a kötetbe.

A magyar fordítás remekül sikerült, öröm olvasni. Magával a kiadással mindössze egy bajom volt: a borítóra került hóval borított, fekete, berepedezett hullasarkak bizonyára remekül felhívják magukra a könyvesboltban a tanácstalankodó krimikedvelő figyelmét, de napokon keresztül újra és újra kézbe fogni őket, ráadásul egy ilyen finom, bonyolult és a legkevésbé sem harsány történet borítékjaként, elég kiábrándító…

Mindenesetre Malin Fors első története igazi krimikiválóság és nagyon jó könyv. Nemcsak a skandináv zsáner kedvelőinek ajánlom bátran, hanem mindenkinek, aki jó és egyéni hangú olvasmányra vágyik. A folytatásra pedig már csak 2013 nyaráig kell várnunk…

A cikk az Ekultúrán: Mons Kallentoft: Véres tél
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Ekultúra - Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
 A jogi krimi nehéz műfaj. Könnyű hibázni írásakor: ha a szerző a drámaiságot hajhássza és kiviszi az ügyet a tárgyalóteremből, átlépheti a műfaj határait, s inkább thrillert írhat. Ha belemerül a szabályok és paragrafusok, az eljárásmódok és az esküdtszék lélektanának elemzésébe, elaltathatja olvasóját. Ha pedig a politikai ügyek kártyáját játssza ki (ügyészválasztások, hivatali összefonódások, korrupt rendőrség), írhat remekművet, de messze távolodik az átlagemberek világától. Nem véletlen, hogy Scott Turow krimitörténelmet írt, amikor 1987-ben megjelentette az Ártatlanságra ítélvét. A regény ugyanis minden csapdát elkerült. Tökéletes, műfajteremtő jogi krimi, amelyik drámai, de szakszerű. Szerepel benne a politika és a különböző fontos, megyei igazságszolgáltatási funkciók betöltésnek kérdése, de mindez csak a cselekmény egyik alkotóelemét adja. S bár ártatlanságát bizonyítani igyekvő főhőse ügyész, története mégis egy emberé, nem pedig egy funkcióé. Ha ugyanis valakit gyilkossággal vádolnak, nem számít sem a poszt, sem a korábbi eredmények – marad a puszta, védekezni kényszerülő ember.

Az 1949-es születésű Scott Turow foglalkozására nézve maga is ügyvéd: dolgozott ügyészként és védőügyvédként is. Az Ártatlanságra ítélve volt az első regénye, amely 1987-es megjelenése után azonnal felkerült a bestsellerlistákra, s legendássá tette a kitalált Kindle megyét, ahol az események lejátszódtak. Turow későbbi könyveiben is megmaradt e fikciós pátriájában, így azután sok mindent megmutathatott az Egyesült Államok igazságszolgáltatásának működéséről úgy, hogy sosem írt bulváros kulcsregényt. A regényből film is készült 1990-ben Alan J. Pakula rendezésében, Harrison Ford főszereplésével, bár véleményem szerint izgalmában és teljességében meg sem közelítette a könyvet. Az Ártatlanságra ítélve szereplőihez Turow nemrégen, 2010-ben tért vissza. A magyarul az Ártatlanság címet kapó új könyvet június 6-án fogja megjelentetni az Agave kiadó, amely az Ártatlanságra ítélvét is új fordításban adta ki az idén.

Az Ártatlanságra ítélve főszereplője, Rusty Sabich helyettes főügyész biztosan ül a székében a történet elején. Szenved ugyan tőle, hogy rövid románc után szakítania kellett szeretőjével, kollégájával, Carolynnal, s attól is, hogy kapcsolata házasságát is majdnem zátonyra futtatta, s persze ki nem állhatja Nico Della Guardiát, egykori barátját, aki a főügyészi posztra pályázik, s természetesen helyettescseréket tervez, ha megválasztják. De ettől még ott a fia, Nat, akit imád, a felesége, Barbara, akivel talán sikerült kibékülnie, a barátja, Lip, aki átkozottul jó rendőr, a munkatársai, főnöke, a főügyész Raymond, és a munkája, az izgalmasabbnál izgalmasabb perek… Ki gondolná, hogy minden megváltozik, amikor Carolynt megerőszakolva, holtan találják a lakásában, asztalán pedig ott egy pohár Rusty ujjlenyomataival?

Az ezután következő történet megmutatja, milyen nehéz is az ártatlanságot bizonyítani. Egyszerű kimondani, hogy a bizonyítás feladata a vádé, ám ha a tényeket többféleképpen is lehet értelmezni, vajon ki fogja eldönteni, mi is a valóság? Akit egyszer meggyanúsítottak, vajon hogyan tudja magáról lerázni a ki nem mondott vádakat? S hogyan reagálnak a barátok, munkatársak, ellenségek és ügyfelek egy ilyen helyzetben? Rusty buzgón nyomoz és intézkedik, hogy megvédje magát. Egy idő után azonban olyan történet kezd el kirajzolódni előtte, ami semmit sem segít rajta, sőt, megfejtésként egyenesen katasztrofális lenne…

Vesztegetés és gyilkosság, hazugságok és bizonyítékok eltüntetése, a múlt árnyai és a jövővel kapcsolatos alkuk, tisztességesek és árulók – mindez sorra követi egymást az izgalmas kötet lapjain. Az Ártatlanságra ítélve minden oldala olyan érdekes, hogy muszáj elolvasni még a következőt is. A befejezés pedig igazán megdöbbentő, s ez a könyvet még egyszer, még valamiért a szokásos jogi krimik fölé emeli. Érdemes elolvasni!

Link: Scott Turow bűnügyi regényei magyarul
A cikk az Ekultúrán: Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Ekultúra - Ross Macdonald: Mindenki ellenség
Egy kamaszlány, aki megszökött otthonról. Egy szociopata viselkedésű fiatalember. Egy lefűrészelt csövű vadászpuska. Egy kétségbeesett és elfuserált emberrablás. Legalább két múltbeli gyilkosság és három teljesen friss másik. Ezek alkotják Ross Macdonald regényének, a Mindenki ellenségnek a vázát. Lew Archer újabb nyomozása látszólag a nagyon gazdagok és a kispolgárok világába vezet el, hőseiben azonban mindenki magára ismerhet.

 Mr. Sebastian arra kéri Archert, a magánnyomozót, hogy hozza haza egyetlen lányát, aki megszökött otthonról nemkívánatos udvarlójával, a már börtönviselt Davyvel. Az egyszerűnek tűnő feladat elképesztően bonyolulttá nő, amikor Archer elkezdi feltárni Davy múltját, s megismerkedik a Sebastianékat nagylelkűen patronáló, elképesztően gazdag Hackettékkel. Kié volt a fej nélküli holttest, amely mellett megtalálták a kisfiú Davyt? Miféle nyomozást folytatott évekkel ezelőtt a megvesztegethető seriffhelyettes a gazdag üzletember halála ügyében? S mi köze ennek egy vadonatúj lehallgató készülékhez, amit Archer Davy szállásadónőjének a lakásában talál? A rejtély szálai összekuszálódnak, s Archer, akit leütnek, aki nyomoz az öregek otthonában, és Davy régi tanára segítségével, s bármennyire is igyekszik, egy embert mégsem tud megvédeni a lehetséges áldozatok közül, a regény végére több évtizednyi gonoszsággal, hatalomvággyal és önzéssel szembesül.

Ross Macdonald, eredeti nevén Kenneth Millar (1915-1983) az amerikai kemény krimi egyik legjellegzetesebb, s legszerethetőbb szerzője. Lew Archer, a magányos magánnyomozó figuráját 1946-ben találta ki egy novellához, 1949-ben írta az első Archer-regényt, a Mozgó célt, s ezt további tizenhét követte. Macdonald történetei legalább olyan jók, fordulatosak és sűrítettek, mint a műfaj elindítójának, Dashiell Hammett-nek a Continental Op-novellái. Nemcsak izgalmukban, de költőiségükben, iróniájukban és hangulatukban is felérnek a legirodalmibb hard boiled krimiszerző, Raymond Chandler műveivel. Megoldásaik megdöbbentő, hétköznapi tragikussága hasonlítható Lawrence Block Scudder-regényeinek kiábrándító, sötét világához is. Mégis mindegyik teljesen egyedi, utánozhatatlan és rabul ejtő.

Ennek az egyik oka a főszereplő, Lew Archer figurájának kidolgozottsága. A kemény krimi magányos nyomozója mindig bátor, okos, intelligens, humorral viszonyul az élethez, megértő másokkal és könyörtelen önmagával szemben. Olyan valaki, aki foglalkozásánál és őszinteségénél fogva látja a körülötte lévő világ minden hibáját és szennyét, sőt, azt is, hogy nem lehet rajta változtatni, mégis nekiindul, teljes erőből, elszántan és makacsul, hogy életeket tegyen rendbe, és igazságokat mondjon ki. Mindez Sam Spade-et cinikussá teszi, Philip Marlowe-t kiábrándulttá, Scuddert pedig alkoholistává. Archer azonban meglepően sok derűt és nyugalmat árasztó figura. Valamennyi nyomozása, a múlt sötét titkai közé vezeti el. Ám ő, miközben évtizedeket ás vissza a múltban, megismerkedik minden elhallgatással, feketén-fehéren, lecsupaszítva áll előtte minden szereplő és réges-régi esemény, s egyszerűen nem lehetnének már illúziói, mindig képes megőrizni magában a hitet, hogy vannak olyan emberek, akikért érdemes sötét és veszélyes ügyeket elvállalni.

A Mindenki ellenségben a kedves és tehetséges középiskolás lány, Sandy az, akiért Archer harcba indul. Aki veszélyes fiatalemberrel barátkozik, lefűrészelt csövű vadászpuskát szerez az apjától, naplójában olyan titkot őriz, amiről az anyja egyszerűen képtelen beszélni, önpusztító és mintha szántszándékkal tönkre akarná tenni az életét. De Archer elhatározza, hogy a rettegő, vagánykodó és megalázott Sandyben megkeresi az „eredeti lány”-t, „aki az elit egyetemek kitűzőit és a plüssállatokat gyűjtötte”, aki egy szép, tiszta lányszobában éldegélt, és még nem kellett értelmetlenül és túl korán felnőnie. Addig azonban meg kell küzdenie bűnözőkkel és gazdagokkal, tébláboló, kicsinyes, szülőkkel és a pénz hatalmával, a frissen nyugalmazott helyi rendőrtiszttel, és persze Davyvel, az antiszociális és zaklatott kamasszal, akinek esélye sem volt normális felnőtté válni.

A másik ok, amiért ezt az Archer-regényt is nagyon lehet élvezni, a szöveg maga. Hullámzik, pontosan és utánozhatatlanul jellemez – és még véletlenül sem tolakszik az előtérbe. Aki felesleges sallangnak tartja, azt nem zavarja a történetmesélés közben. Nagyon erős hangulatot áraszt, számomra ettől olyanok az Archer-regények, amilyenek. Csak Ross Macdonald képes olyan mondatok leírására, mint ezek: „Fölsandított az égre egy olyan nő módjára, aki szereti a világosságot, de nem feltétlenül abban él.” „Az a benyomásom támadt, hogy úgy viseli a pénzét, ahogy más férfiak a magasított sarkú cipőjüket.” „A magasba emelte élete súlyát és visszatette ugyanoda.” És a kedvencem: „… a szeme olyan volt, mint a kalitkába zárt fény.”

Bár a regény egyszer már megjelent magyarul (Veszélyes ellenfél címen), Tábori Zoltán fordításában megéri a(z újra)felfedezést. Klasszikus darab, s több mint krimi: vérbeli irodalom.

A cikk az Ekultúrán: Ross Macdonald: Mindenki ellenség
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
Ekultúra - Eric Knight: Sam Small csodálatos élete
A Sam Small csodálatos élete egy legenda. Legendás kötet angol nyelven, hiszen végleges formájában Eric Knight utolsóként megjelentetett műve. Legendás magyar sorsa is, hiszen Szerb Antal egyik utolsó műfordítói munkája volt, mely már csak készítőjének halála után láthatott napvilágot. Legenda azonban az is, ahogyan Sam Smallról kiderült, örökéletű. Történetei idén hetvenöt évesek, mégsem öregedtek semmit, s éppoly szórakoztatóak, mint megszületésükkor.

Sam Small a tökéletes vidéki átlagpolgár. Nem szeret dolgozni, de szeret pipázni. A bor és a jóféle sör könnyen a fejébe száll, de azért részegen is kedves marad. Néha elvágyódik az otthonából, de valójában nem is tudja, hova lenne házsártos kedvű felesége, Mully nélkül. Ahol mindig rá lehet találni, a világ közepe, a festőien sáros falucska, Polkingthorpe Brig és abban is a Kiterjesztett Szárnyú Sashoz címzett kocsma, ahol gyanakodva néznek az idegenre, s többet tudnak Amerikáról, a cowboyok, indiánusok és gengszterek földjéről, mint akármely született amerikai.

Small azonban rendkívüli ember is. Egyik alkalommal például kettéhasad: Sammé és Samuvá (tudjuk, ez a szkizoperennia), akik közül az egyik elutazik Blackpoolba, világot látni, míg a másik hazamegy Mullyhoz. Baj csak akkor van, amikor már a világjáró is hazatérne. Máskor Sam rájön, hogy képessé vált a repülésre. Az viszont bántja, hogy Mully azt hiszi, csak öngyilkos akart lenni: így hát, hogy meggyőzze, elviszi egy repülőútra New York fölé. Egy harmadik kalandban kutyát fogad magához, akiről kiderül: valójában kislánnyá tud változni. Sam tehát szerez neki ruhákat. Még az sem rettenti meg, amikor kisegítő rendőrként német kémekkel találkozik, hiszen vele van egy másik különös kutya, aki megmenti az életét, s – akit mégis utál. Ami Sam Small történeteiben különleges, hogy mind valódi. Kalandjai nem Háry János dicsekvései, nem egy anekdotikus hős csetlés-botlásai: színigazak, mégis mesések. Ha ő fejébe veszi, hogy napokig vasárnap van, nem bolond, hanem logikus. S mellesleg megszerzi a kifizetetlen béreket is a barátainak. Ha látomása van és így tudja meg, ki is a nagyerejű Ian Cawper apja, nem őrült, csak tudja, mennyivel bonyolultabb a helyzet annál, hogy a fiú tíz hónapra született. Sam Small világa kedélyesebb és igazabb bármilyen reális világnál.

Az író, aki a világirodalom egyik legszerethetőbb hősét megteremtette, Eric Knight (1897-1943) fizikai munkásból lett riporter, majd forgatókönyvíró Amerikában. Mondják provinciális író, yorkshire-i – közben mégis hollywoodi… Nemcsak az angol irodalom jelentős szerzője, de nálunk is jól ismert. Legjobb regényével, a Lassie hazatérrel (1940) a legtöbb magyar kisgyerek megismerkedik. Légy hű magadhoz (1943) című háborús regénye már 1945-ben óriási siker volt nálunk, s legutóbb hat éve jelent meg magyarul. Ezek mellett még egy könyve, a Kalifornia (1938) is elérhető több kiadásban. Mindez azért izgalmas, mert Knight életműve valójában igen szerény: hét regény és egy elbeszéléskötet. Vitathatatlan azonban, hogy a Sam Small a legérdekesebb és legfurcsább alkotása: a szatirikus-ironikus-humoros novellafüzér, James Thurber és Mark Twain nyomdokain, ám hamisítatlan yorkshire-i fordulatokkal ábrázolja az angol vidéket, hangulatát és alakjait.

Knight repülőbalesetben halt meg 1943-ban, fordítóját, Szerb Antalt azonban zsidó származása miatt hurcolták el 1943-tól munkaszolgálatra, s 1945 januárjában a balfi táborban kínozták halálra. A Sam Small-on akkor dolgozott, amikor művei már nem jelenhettek meg többé, s saját írói és emberi pályája is egyre jobban beszűkült. Mégis, a Sam Small csodálatos életének harsány vidámságát és kedves bumfordiságát nem árnyékolják be a magyar szöveg keletkezésének körülményei. Szerb Antal élvezetes fordítása ma is ugyanolyan friss, mint megszületésekor. A könyvnek pedig van egy érdekessége. A Sam Small Flies Again eredetileg 1938-ban született, s kilenc novellából állt. Így is jelent meg Szerb Antal posztumusz fordításában, először 1945 közepén, s most is, hiszen számunkra, magyarok számára ma is ez a kilenc történet alkotja a samsmalliádát. 1942-ben azonban Knight kiegészítette a kötetet egy tizedik kalanddal (The Truth About Rudolph Hess), s The Flying Yorkshireman címen adta ki újra, utolsó könyveként. Ez a plusznovella viszont ma sem ismert nálunk. Talán ez Sam Small utolsó tréfája. Tényleg két alakja van: a yorkshire-i és a magyar.

Mindkettő szeretni való azonban. Sam abszurd kalandjaiból mást ért felnőtt és mást ért a gyerek, de mint a jó könyvek általában, ez is korhatártalan. Meg kell ismerni.

A cikk az Ekultúrán: Eric Knight: Sam Small csodálatos élete
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A bejegyzést borítók kísérik. Nekem nagyon tetszenek Kovács Lehel új rajzai, amelyek visszatérnek a korábbi karikaturisztikus, álgyerekes rajzvilágból az ironikusba és kifejezőbe. A képek között az új kiadásét az első és egy későbbi angol kiadás, majd az első, 1946-os magyar kiadás borítója és egy Würtz Ádám tervezte borító követi.

Ekultúra - Vu Cseng-en: A majomkirály története
Tokaji Zsolt egy 16. századi kínai szerző híres regényének, a nálunk is ismert Nyugati utazásnak a legmesésebb első részét dolgozta át gyerek számára. Az izgalmas, ötven vidám képpel kísért kötet remek, vidám olvasmány apróknak és nagyobbaknak egyaránt.

Egy pimasz, hősies, ötletes, varázshatalmú majom ennek a könyvnek a főszereplője. Hogy ki ő? Hát Szun Vu-kung, a majomkirály, a klasszikus kínai irodalom egyik legmulatságosabb és leghősiesebb figurája. Ő az, aki a Virág-gyümölcs Hegyen kőtojásból született, szeméből aranysugár lövellt ki, sárkányokat bírt le, tigrist béklyózott, kitörölte magát az alvilág könyvéből, volt az égi Jáde Császár istállómestere és a Csodabarackok Kertjének felvigyázója, ellopta az örök élet elixírjét a Felséges Véntől és visszaverte az égi seregeket, kikövetelte magának és viselte az Éggel Egyenlő Nagy Szent nevet, és senki sem tudta legyőzni – csak a bölcs Buddha… Olyan hős, akiről örömmel olvas gyerek és felnőtt, s akinek kalandjai végre, olvasmányos és mulatságos alakban eljuthatnak a magyar gyerekekhez is.

Vu Cseng-en kínai író, a majomkirály történetének megalkotója 1500 körül született és több mint nyolcvan évet élt. Egész életében magas hivatalnokságra vágyott, de sajnos nem érte el. Híres írástudóvá lett azonban, s – igaz, névtelenül – egy hatalmas, százfejezetes regényt is megjelentetett, amely a Nyugati utazás, avagy a majomkirály története címet kapta. A mű olyan elismert lett, hogy csak a következő száz évben három monumentális folytatása is született. Hősei, a bátor Hszüan-cang, aki a hetedik században valóban élt, s valóban beutazta Indiát, hogy eljusson a buddhizmus ősforrásához, regénybeli vándortársai, Nyolctilalmas és Homoki Barát, s harmadik kísérője, Szun Vu-kung, a kiváló majomkirály, szinte önálló életre keltek: színdarabok és operák, majd a huszadik századtól filmek, tévésorozatok, mangák, animék és számítógépes játékok örökítették meg kalandjaikat.

A gyerekekhez mindig is a majomkirály állt a legközelebb. A nagy sikerű Dragon Ball-sorozat Son Gokuja is az ő japán alakváltozata, s kalandjait kínai képregények és könyvek örökítették meg. Történetét a Nyugati utazás első hét fejezete tartalmazza, s ez önmagában is megálló, érdekes, izgalmas, mesés, humoros szöveg, még úgy is, ha a buddhista bölcsességeket, versbetéteket, szent felsorolásokat tartalmazó eredeti regényformában olvassuk, amely Csongor Barnabás avatott fordításában 1969-ben és 1980-ban már megjelent magyarul. Tokaji Zsolt, az ismert magyar sinológus azonban egészen másképp közelítette meg a pimasz és bátor Szun Vu-kung kalandjainak leírását. Kicsi az esélye, hogy a szülei felolvassák egy érdeklődő gyereknek a szürke, keménykötésű, százfejezetes nagyregény első hét részét. Különben is, hiába ér meg a történet sok közös nevetést és mesepillanatot, előbb ki kellene válogatni azokat a túl filozofikus, sokszor csak lábjegyzetekkel megérhető részeket, amin egy felnőttnek is nehezére esik végigjutni. Ha azonban egy jó fogású, kedves, sárga borítós, mulatságos rajzokkal illusztrált regényt foghat a kezébe a felolvasó szülő, vagy épp a már maga olvasó gyerek, minden másképp néz ki.

A majomkirály története ebben az új formájában izgalmas, vidám meseregény, amely éppúgy ajánlható közös elolvasásra, mint majdnem kezdő gyerekolvasóknak önálló meghódításra. Lehet belőle minden este egy részt haladni (huszonhét van), de a rövid, négy-hatoldalas, gazdagon illusztrált fejezetek a lassabban, maguktól olvasókat sem riasztják el. Tokaji Zsolt csak ott avatkozik a szövegbe, ahol az száraz vagy nehezen átélhető lenne: átdolgozásában tehát megmarad klasszikus, érdekes, kínai íze az eredeti történetnek. Megtelik viszont a mű kedves és vidám részekkel, mint amilyen ez a Szun Vu-kung születéséről szóló is: „Évszázadokig, évezredekig nem történt itt semmi különös, mígnem egyszer csak, ki tudja, mitől, ki tudja, hogyan, a szikla meghasadt, s egy labdanagyságú kőtojás gurult ki belőle. Langyos, könnyű szelek simogatták a tojást, melyből kisvártatva egy majmocska bújt elő. Mondom, majmocska, mert hát kezei, lábai, szeme, orra, meg persze a fülei is mind-mind majomra formáztak, ja, és persze farkacskája is volt. (…) A kismajom előbb csúszott-mászott, majd lábra állt, és mint annak idején Buddha tette születését követően, maga is köszöntötte a világmindenséget, meghajolva a négy világtáj felé.”

Ráadásul ezt a kis részt mindjárt egy kép is kíséri: ezért is ajánlható minden gyereknek a könyv. 1992-ben jelent meg Csang Hung rajzos meseváltozata Kínában a majomkirályról. A magyar kötet e mű ötven illusztrációját veszi át, amelyek kicsit ironikusak, de nagyon bájosak is. Mindegyiken külön lehet nevetni, ám a magyar változat irodalmi, szép szövegéhez is jól illeszkednek. (Igaz, sajnos egy-kettő egy oldallal előbb szerepel, mint az indokolt.) Tőlük még „gyerekbarátabb” és kedvesebb lesz a kötet.

Egyszer azt olvastam egy könyvről, hogy azt a kritikusa „egyetlen mosollyal” olvasta végig. Akkor képmutatónak éreztem ezt a kifejezést. Állítom azonban, hogy miközben A majomkirály történetét olvastam, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a nevetést, kuncogást, röhögést és vihogást. Épp ezért mindenkinek ajánlom, akire ráfér a vidámság, s jót akar olvasni.

A cikk az Ekultúrán: Vu Cseng-en: A majomkirály története (Átdolgozta: Tokaji Zsolt)
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A bejegyzés első képén látszik Csang Hung rajzainak bájos stílusa. A második két kép a Nyugati utazás teljes magyar kiadásának két borítója, mindkettőn Szun Vu-kung látható. A negyedik és az ötödik kép a Nyugati utazás egy-egy kínai illusztrációja, mely Hszüan-cangot ábrázolja a majomkirállyal és két társával.
Ekultúra - Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr
Perverz. Sokkoló. Orosz.” – hirdeti a felirat a Libri kiadó új könyvének borítóján. Az első két szót ki is pipálhatjuk. Ilyen könyvet rég lehetett magyarul olvasni. (Lehetett?) Aki úgy érezte, hogy A szürke ötven árnyalata egy kicsit is bevezette a sötét és megdöbbentő BDSM-szex világába, a Pillangóbőr első ötven oldalának végigfutása után átpakolja E. L. James könyvét a Csíkos Könyvek polcára. Persze Kuznyecov regényének nem is annyi a hivatása, mint az Árnyalat-trilógiának: kultikus és veszélyes kötet.

A fülszöveg egyszerű thrillert sejtet. Moszkvát elképesztően brutális sorozatgyilkos tartja rettegésben. Sora halnak a nők, mégpedig megerőszakolás, rettenetes kínok, csonkítások, forrázások, borotvavágások és más szenvedések végigrettegése után. Xénia, a huszonéves, kezdő újságírónő vakmerő játékba kezd az internet segítségével: weboldala, kommentjei és egy különös elérhetőség megteremtése segítségével megpróbálja megtalálni és csapdába csalni a gyilkost.

Xénia azonban nem mindennapi lány. Két élete van: a sikeres, kosztümös, modern, komoly és nagyreményű dolgozó nőé, és a sérült lelkű gyerekből kőkemény felnőtté érett szinglié, aki a sötét szex és a szado-mazo kapcsolatok segítségével éli ki legtitkosabb vágyait. Ráadásul egy olyan világban, a mai internetes média univerzumában él és dolgozik, ahol bármi megtörténhet. Ahol, ha pénzt és sikert akarsz, nem lehetnek skrupulusaid akkor sem, ha megdöbbentő szöveget, borzalmas képet vagy rettenetes hangfelvételt kell készítened. Ahol a híréhség könyörtelen, a reklám számára mindegy, mivel keltett figyelmet, a néző és olvasó ingerküszöbe pedig minden addiginál magasabbá és brutalitástűrőbbé vált.

Ennyi azonban még kevés volna a sikerhez. Kuznyecov könyve azonban többet művel: a BDSM-történetre épülő krimiszál mellett maga a szöveg is virtuális BDSM-játékot játszik az olvasóval. Ahogyan a könyv legelején, a szülinapi bulin elmagyarázzák a még felkészületlen, netán beavatatlan játékosoknak, e rövidítés a következőket jelenti: kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus. Pontosan ez történhet a szemét meresztő olvasóval is, amikor egyre mélyebbre és mélyebbre merül a minden tabut ledöntő regényében.

Van egy érdekes és sok szempontból lebilincselő cselekmény, olyasmi, ami látszólag távol áll a valóságos, igazi, megnyugtatóan hétköznapi világunktól, felkavaró és otthagyhatatlan. Politika és gazdasági összefonódások, karrierharc és pénz, sötét szex és még sötétebb emberi kapcsolatok, s természetesen gyilkosságok minden mennyiségben: a sorozatgyilkosságok története, lélektana és filozófiája, freudizmus és bulvár, idegőrlően naturalisztikus tények és könnyed csevegések sorozata. Olyan történet, amelyet folyton ott akarunk hagyni, mert elborzaszt, de amelyben mégis továbbhajszol a kíváncsiságunk és a vágy a rendkívüli, fontos, „zseniális” olvasmányra. Ennyit a kikötözésről.

Azután ott a fegyelmezés. Ez a szöveg olvastatja magát, mégis szépirodalmi magasságokba akar emelkedni. Telis tele van utalásokkal az itt és mostra (háborúkra és celebekre, oligarchákra és konfliktusokra, Oroszország viszonyulására a szovjet múlthoz és a kapitalista jelenhez), amelyek megértéséhez a kiadónak időnként még lábjegyzetekkel is segítségünkre kell sietnie, hogy minden tisztán álljon. Váltakoznak az elbeszélők, s követnünk kell őket, hogy a történetet mozaikdarabjaiból összerakjuk. S ott vannak még a prózavers-monológok, amelyeken bármely sznob irodalmár szeme megpihenhet: hogy aztán rémülten kapja el róluk a kínzások, gyilkosságok, perverzitások sokkoló részleteinek olvastán. Aki szórakoztató thrillert vár, kapaszkodjon és szenvedjen, a karosszékhez bilincselve. Aki nagyképűen a Kuznyecov-kultusszal akar ismerkedni, döbbenjen meg, hova is „rántja le”a sztori.

Ami a dominanciát és az alávetettséget jelenti, mindent kipróbálhatunk. Hála a többsíkú narrációnak, mi vagyunk a gyilkos és a gyermek, a névtelen áldozat és a nyomozó, a szexpartner és a gonosz szülő, a független újságíró és az utolsó megkínzott… Fenn és lenn a szöveg hullámain… Ha pedig kétségbeesetten megkísérlünk azonosulni bárkivel, a szöveg nem enged. Xénia, akinek bájos és tevékeny nyomozó személyébe egy másik könyvben biztosan belekapaszkodhatnánk, végig fény és árnyék határmezsgyéjén mozog. Vajon átlendül ő is? Méltó társa a gyilkosnak? Idegen lesz, aki két élete, látszat és valóság közül a kegyetlent és élvezeteset választotta, ami szinte már nem emberi? Vagy sérült lelke áldozattá teszi, aki magát kínálja fel?

A Pillangóbőr biztosan jó könyv és jelentős regény. Az ember és a társadalom szédítő mélységeit tárja fel kérlelhetetlen és sokkoló éleslátással. Azt azonban még nem tudom, mit nyertem azzal, hogy Kuznyecov mindezt megmutatta. Egy álmatlan éjjelt biztosan.

A cikk az Ekultúrán: Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Képek lelőhelye: itt, itt és itt.
Ekultúra - Madách Imre: Az ember tragédiája
Madách Imre főműve nemcsak kötelező olvasmány. Találhatunk benne sci-fi ötleteket és tudományos rekonstrukciót, sok filozófiát és még több költészetet. S kérdéseket, melyeket minden korban érdemes megválaszolni, újra és újra.

Az ember általában tizenhat évesen találkozik Az ember tragédiájával, Madách Imre főművével, kötelező olvasmányként. Ha azonban van időnk kényelmesen, örömmel olvasni, talán sikerülhet felfedezni benne olyasmit, amit az ember csak a kedvenc olvasmányaitól vár el. Ötleteket: sci-fit, lélektanit és színpadit. Játékokat: ismétlődéseket, alakváltásokat és kikacsintást a mindenkori nézőkre-olvasókra. Tudományt: természettudományos és történelmi érdekességeket egyaránt. Végül költészetet: sokat és szépet.

A történet ismert: alapjai a Biblia bűnbeesés történetéből vétettek. Az Úr megteremtette a világot, s teljes dicsőségében ünnepli őt „a föld és a nagy ég”. Csak a bukott angyal Lucifer fanyalog: véleménye szerint a teremtés elhibázott, hiszen „hiányzik az összhangzó értelem”. Az pedig természetesen tőle eredne a világban: mivel állítása szerint ő egyenrangú az Úrral. „Együtt teremténk: osztályrészemet / Követelem.” – vágja ki pimaszul. Vagy talán igaza van? Valóban ő is szükséges a teremtéshez? Valóban ugyanolyan lény, mint az Úr? Ám ha nem, ha az Úr mégis erősebb, azt sem fogjuk elhinni olvasóként csak úgy, hatalmi szóra, irodalmi emlékek alapján. A darabnak kell bizonyítania. Ehhez azonban szükség van még két szereplőre, az első emberpárra, akik itt nem azért esznek a tudás fájáról, mert az „ősi kígyó” alaposan becsapta őket, hanem mert Lucifer olyan meggyőzően érvel, olyan okosan tárja eléjük, hogy csak a bátrak, a cselekvők méltók arra, hogy megismerjék a világ titkait, hogy merészelnek az Úr ellen szegülni és önálló utat választani. Ádám a mindenre rácsodálkozó Éva oldalán nekiindul a világnak, az időnek és a történelemnek, hogy megismerje önmagát, az emberiség jövőjét és azt, mit tud elérni egyedül, hátat fordítva az Úrnak, saját útját keresve.

Lucifer pedig álmot küld az emberpárra, s az álmok sorra elvezetik őket a történelem koraiba, az ókori Egyiptomba, a hős Miltiádész Athénjába, a züllött Római Birodalomba, a keresztes hadjáratok Bizáncába, Prágába, ahol a bölcs tudós, Kepler arra kényszerül, hogy a horoszkópok divatos bulvártudományát művelje Rudolf császár parancsára. Ellátogatnak a francia forradalom viharos időszakába, s végül Madách jelenében, a kapitalista és modern Londonban fejezik be a történelmi utat. Ez után már a jövő következik: a tudósállam falanszter, az űr, ahol Ádám megpróbál elszakadni földi kötelékeitől, s végül a sivár jövő: az eszkimó szín hó és jég tája az elkorcsosult emberekkel. Az utazás kétségbeejtő és reménytelen. A legszebb álmok, a legnagyobb remények is semmivé válnak. A hatalmas fáraó tehetetlen a halállal szemben, a demokratikus Athén legjobb hőseit ítéli halálra a demagóg szólamoknak engedelmeskedve, a szeretet vallása, a kereszténység egymás gyűlöletéhez vezet el, a szabad verseny egyenlőségét hirdető londoni színben az emberek letapossák egymást az érvényesülésért, az egyenlősítő falanszter tönkreteszi a lángoló tehetségeket, s már hírből sem ismeri az érzelmeket. A (dicsőséges) forradalom pedig még csak nem is létezik valójában: a szabadság, egyenlőség és testvériség nagy történelmi pillanatát, a francia forradalom jelenetét (amelyben végül kivégzik a hős Dantont, s a jövő a vérszomjas, lincselő tömegé) még csak nem is Ádám álmodja, hanem az Ádám álmodta Kepler. Az álom az álomban csak a tudós részeg bódulata: emlék, de nem valóság.

Közben Madách elkápráztat a science fictionbe illő megvalósult utópia keserű humorával (a falanszter Michelangelója például széklábakat farag, ám megróják, mert így is rendetlen a műhelye), kora tudományos elméleteinek Verne-hez illő megelevenítésével (az eszkimó szín Ádámja melegebb tájakra vágyik, ám Lucifer rádöbbenti a kihűlés-elmélettel összhangban, hogy nincs már szebb vidék a Földön: „E vérgolyó napod. / Lábunk alatt a föld egyenlitője.”), vagy épp azzal a színpadi játékkal (hisz sosem írt könyvdrámát, mindig is a színpadra képzelte el darabját), amikor a kivégzett márkinő-Éva lehull, ám kezében véres fejjel máris megjelenik a keselyűszívű pórnő-Éva a párizsi, forradalmi színben – egy nő, két alakban, vagy a Nő két arca...

A megoldás ismert, mégis különleges. Ádám kétségbeesik, elfordul Lucifertől is, s öngyilkosságot tervez. („Egy ugrás, mint utolsó felvonás... / S azt mondom: vége a komédiának.”) „Dacolhatok még Istennek, neked.” – fordul Madách kéziratában Luciferhez. Rájön, lázadása az Úr ellen értelmetlen, Lucifer pedig épp őt használta arra, hogy tönkretegye a teremtést. Ám az sem lehetséges, hogy halálával mindennek véget vessen, hiszen Éva gyermeket vár. A történelem megkezdődött. Ádám porba hull, ám a darab harmóniája csak most teljesedik ki. Ádám, az erő, a bátorság és a küzdés embere, Éva, a szépség és jóság megtestesítője és Lucifer, az értelem, a tagadás maga („egy gyürű te is / Mindenségemben” – mondja az Úr), együtt részei, együtt lényegei a teremtésnek. Ez Madách végső trükkje: mindaz, amit a darabban láttunk, csak a teremtés néhány utolsó pillanata volt. Most fejeződött be „a nagy Mű”, még csak most kezdődik a jövő. Amelyben, lehet tudni a szállóigévé vált sorokból, a lényeg: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Küzdeni, de miért? Bízni, de miben, kiben? Ezekre a kérdésekre már az olvasónak kell választ találnia.

A cikk az Ekultúrán: Madách Imre: Az ember tragédiája
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
Lucas Cranach (az idősebb) számtalanszor lefestette Ádámot és Évát, hol sablonosan,  megrendelésre, hol saját koncepcióval, egyénítve. A bejegyzésben szereplők a kedvenceim ebből a képtípusából, mivel az első emberpárnak mindegyiken más-más a személyisége, ahogy Az ember tragédiája különböző értelmezéseiben is. A képek helye: itt, itt, itt és itt.
Henning Mankell Wallander-könyvei és más krimijei magyarul
A svéd Henning Mankell (*1948) különös hangulatú, egyáltalán nem "tipikus skandináv" krimijeivel lett világhírű. Detektívregényeinek sokáig állandó főszereplője, Kurt Wallander nyomozásaiból három televíziós sorozat is készült: egy svéd Rolf Lassgård, egy szintén svéd Krister Henriksson és egy brit Kenneth Branagh főszereplésével. Az író a kilencvenes évek végén egyszer már lezárta sorozatát, ám 2009-ben még egy filozofikus, szinte nem is krimikönyvet szentelt az idősödő Wallandernek. Ezen kívül több más krimit is írt. Műveiért számos svéd irodalmi díjban, a Svéd Krimiírók Akadémiájának díjában és a Brit Krimiszerzők Szövetségének Aranytőr Díjában részesült. Gyermekkönyveket, forgatókönyveket is írt és dramaturgként is dolgozott.

Kurt Wallander-könyvek
Arctalan gyilkosok, Művelt Nép, 2018, A gyilkosnak nincs arca, M-érték, Bp., 2011, Magyar Könyvklub, 2002, Mördare utan ansikte, 1991
Riga kutyái, M-érték, Bp., 2012, Hundarna i Riga, 1992
A fehér nőstény oroszlán, M-érték, Bp., 2004, Den vita lejoninnan, 1993
A férfi, aki mosolygott, M-érték, Bp., 2004, Mannen som log, 1994
Hamis nyomon, M-érték, Bp., 2005, Villospår, 1995
Az ötödik asszony, M-érték, Bp., 2006, Den femte kvinnan, 1996
Szent Iván-éji gyilkosság, M-érték, Bp., 2007, Steget efter, 1997
Tűzfal, M-érték, Bp., 2009, Brandvägg, 1998
Het Graf (magyarul kiadatlan novella)
A piramis - Wallander első esetei, M-érték, Bp., 2010, Pyramiden,1999
Den orolige mannen, 2009 (magyarul kiadatlan regény)

Linda Wallander-könyv
Innan frosten, 2002 (magyarul kiadatlan regény)

Egyéb krimi
Danslärarens återkomst, 2000 (magyarul kiadatlan regény)
Kennedy agya, M-érték, Bp., 2010, Kennedys hjärna, 2005
A pekingi férfi, M-érték, Bp., 2011, Kinesen, 2008

Utolsó frissítés: 2020.02.10.

Ekultúra - Sara Paretsky: Kártalanítás
A kemény krimi nyomozója mindig becsületes, intelligens, magányos, önmarcangoló, ironikus és hősies. Gyakran iszik. És férfi. Kivéve, ha Sara Paretsky regényeiről van szó: akkor az utolsó kitétel nem teljesül. A Kártalanítás, amely először 1982-ben jelent meg, volt az első V. I. Warshawski, a detektívnő nyomozásai közül, melyet további tizennégy regény és néhány elbeszélés követett napjainkig. Mindegyik tökéletes hard boiled krimi, ám valamennyiben nő nyomoz, férfiszerepben. 

A feministák egyik fő kérdése leegyszerűsítve az, vajon az önálló, emancipált nőnek kvázi férfivá kell-e válnia az érvényesüléshez. Vic tökéletes figura az elv bizonyítására és cáfolatára is. Nyomozó, vagyis egy hagyományos férfipályán kíván boldogulni. Magánnyomozó, vagyis nem áll mellette semmiféle segítség. Kamaszkorától tud verekedni, és győzni a verekedésekben, bátor, de persze nem bízhat abban, hogy a nyers erő megvédi, hiszen nő: kis súllyal és csökkentett megfélemlítési képességgel. Fokozottan használnia kell tehát az eszét és a beszédképességét. Sohasem cseveg azonban információszerzendő, mint egy Agatha Christie-hős: nyers, lényegre törő, és ha kell, akár durva is. Empatikus és türelmes is tud azonban lenni, ahogy azt az olvasó egy kemény krimis magánnyomozótól elvárja: a gyengék, tanácstalanok és fiatalok azonnal számíthatnak a segítségére. Mentes mindenfajta függelék-szindrómától, se beteg anyukája, se igazi, állandó barátja, se gyereke, se kutyája, se barátságos szomszédja nincs: az események alapvetően egyedül vele történnek meg, mindenki más csak mellékszereplő körülötte. Tehát: olyan, mint egy férfi főhős a hard boiled zsánerben.

És persze: nő. Szereti például az igazi, hosszú távú, állandóan stabil hátteret nyújtó barátságot. Legjobb barátja egy abszolút nőies, kalandvágyó és önfeláldozó orvosnő. Szereti a szerelmet és a jó szexet, igaz, hiába ő a könyvek elbeszélője, mégsem örvendezteti meg káprázatos erotikus leírásokkal az olvasókat. Szeret kényelmesen öltözni, de csábítóan nőies ruhákat is visel. Nem aggódik észveszejtően a súlyáért, mint egy érzelmes női regény hisztis főszereplője, de azért keményen kínozva magát fut, s időnként még egészségesen is étkezik. Máskor viszont nem: mint egy normális dolgozó nő, aki hol ráér magával törődni, hol nem. Hangsúlyozottan nem házitündér, a lakásában rendetlenség uralkodik, a konyhájában piszok. Szeret azonban alkotni: ha kell, finom és különleges ételt is, csak valaki mosogasson el helyette. Egyáltalán nem férfias jelenség tehát, nem játssza a férfit, csak egyszerűen modern nő, akinek a története szakít az összes hagyományos krimis nőszereppel. Warshawski nem kotnyeles és kíváncsi beleavatkozó (lásd Miss Marple). Azért nyomoz, mert ez a munkája. Egy percre se bonyolódik bele a magánéletébe (mint Agatha Raisin) vagy legalábbis nem jobban, mint Philip Marlowe, akinek időnként partnerek zuhannak a karjába, máskor viszont leköpik. Utálja a háztartást és minden belőle eredő dolgot, számára sütni ünnep, nem egy gasztrokrimi egy állomása, mint Hannah Swensen kalandjaiban. Egyedülálló, de nem hangsúlyozott szingli, mint Janet Evanovich fejvadásza. Ahogy Sam Spade-et sem akarjuk megnősíteni, Warshawski élete is úgy van jól, ahogyan ő intézi. Talán legjobban Kinsey Millhone-ra emlékeztet, Sue Grafton nálunk sajnos félbeszakadt sorozata azonban az A mint alibivel ugyanúgy 1982-ben indult el, mint Warshawski kalandjai. A két hölgy tehát távoli unokatestvér, nem előd és leszármazott, ráadásul Kinsey szókimondó, míg Warshawski inkább ironikus.

Ami a Kártalanítást, az első ügyet illeti, a helyzet jóval bonyolultabb, mint hogy Warshawski a történetben „a kisember oldalán áll a nagy biztosítótársaság ellenében”. Egy ilyen egyszerű sztori helyett kapunk egy elképesztően feszült és szórakoztató stílusban elmesélt, igencsak bonyolult és összekuszált ügyet, ami ugyan tényleg egy kisember látogatásával kezdődik Warshawski irodájában, ám a segélykérőről hamar kiderül, hogy nem is létezik, névjegye hamis nevet tartalmaz. Vicnek először azt kell kinyomoznia, minek a kinyomozására is kérték fel. Ezután eljut egy fiú hullájához, egy egyetemi feministakörbe, egy gengszter karmai közé, egy nagyvállalat titkolózó ászainak körébe, a szakszervezethez és egy vidéki kávézóba: eltűnt lányt kerget és gyerekkori emlékekkel küszködik, hogy aztán minden illúzió összetörjön, viszont kiderüljön, miért is kereste fel a titokzatos megbízó, mit akartak tőle azok, akik a nyomozás végére már nincsenek is az élők sorában, ki a gyilkos, s mi a titok, amiért Vicnek is majdnem meg kellett halnia.

A Kártalanítás remek szórakozás, érdes, szellemes és sötét szöveg, egy önironikus magánnyomozónővel, aki diszkréten iszik és diszkréten nyomoz: ráadásul egy sorozat első darabja. (Egy késői, 2010-es kötet, A testművésznő is megjelent már az Európa kiadónál, korábban pedig Holtpont címen a Kártalanítás közvetlen folytatását is kiadták magyarul.) Alig várom már a folytatást. Warshawski visszatér! Remélem.

Ez az ismertetésem volt az ötvenedik, amely az Ekultúrán megjelent.
A cikk az Ekultúrán: Sara Paretsky: Kártalanítás
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Link
Sébastien Japrisot regényei magyarul
Sébastien Japrisot (valódi nevén Jean-Baptiste Rossi, 1931-2003) a huszadik század második felének egyik legkülönlegesebb francia írója volt (emellett forgatókönyvíró, rendező és fordító).
Rendkívül keveset publikált, nyolc regényt és egy albumot, ám gyakorlatilag minden műve óriási és jelentős siker lett. Összesen három krimit írt (mindhárom olvasható magyarul), ám az elsővel máris elnyerte A Francia Bűnügyi Irodalom Nagydíját (Grand Prix de Littérature policière), a harmadikkal pedig a Brit Krimiszerzők Szövetségének Aranytőr Díját és a francia Prix d'Honneur-t. Ráadásul az irodalomkritika kénytelen volt felfedezni, hogy a három mű nemcsak a lélektani krimi műfaját, de magát a francia regényt, a magas irodalmat is megújította. Mindháromból sikeres film is készült. 
L'Été meurtrier című - nálunk sajnos kiadatlan - 1978-as könyvéből is filmet forgattak, s míg a regény megkapta a francia irodalmi díjat, a Prix des Deux Magots-t, valamint a Martin Beck-díjat, a mozi Japrisot által írt adaptált forgatókönyve César-díjat nyert. Utolsó nagy sikere, a történelmi-költői Hosszú jegyesség születése után több mint tíz évvel, a Jean-Pierre Jeunet rendezte filmváltozatban már maradandó világsiker lett: s bár Japrisot a mozibemutatót nem érhette meg, ismét maga írta (a rendezővel közösen) a forgatókönyvet.
Úgy tűnik, bár életében inkább a lektűr és a bűnügyi ponyva mesterének tartották, Japrisot végül a modern francia irodalom egyik klasszikusaként marad meg az irodalomszeretők emlékezetében.

Csapda Hamupipőkének, Piège pour Cendrillon, 1962, Albatrosz, Magvető, Bp., 1979
Gyilkosok kupéja, Compartiment tueurs, 1963, Albatrosz, Magvető, Bp., 1976
A hölgy az autóban szemüveggel és puskával, La Dame dans l'auto avec des lunettes et un fusil, 1966, Albatrosz, Magvető, Bp., 1974
Hosszú jegyesség, Un long dimanche de fiançailles, 1991, Konkrét Könyvek, Bp., 2004