Bár sosem gondoltam volna, hogy a Katherine's Bookstore ilyen különös időkben fogja ünnepelni fennállásának tizedik évfordulóját, mégsem adom fel a reményt, hogy egyszer majd örömmel fogom visszaolvasni 2020-as, jubileumi bejegyzéseimet egy békés, nyugodt, egészséges és boldog világban. Ez a harmadik ünnepi poszt tíz olyan filmszínészt ültet egymás mellé, akik sokat jelentenek nekem. Filmjeik és alakításaik részei az életemnek: gyakorlatilag a teljes életművüket megismertem és szeretem, s közülük a nekem legkedvesebb filmeket újra és újra megnézem, elbűvölve a főszereplők tehetségétől és sokarcúságától. A színészek felsorolása nem rangsor, lehetetlen is lenne ennyire különböző és különféleképpen kiváló művészeket összehasonlítani. Mégis, ha már ezekben a bejegyzésekben próbálok összegezni valamit önmagamból is: ők azok, akik megtestesítik azokat az ideálokat, filmes eszményeket, amelyek fontosak számomra.

Errol Flynn
(1909-1959)
Minden valaha élt, legendás filmszínész közül ő volt az első, akiért elkezdtem rajongani. Lelkesedésem iránta mindmáig töretlen, bár immár három évtizedre nyúlik vissza: s természetesen a róla alkotott képem is sokat változott közben, míg a Blood kapitány és Robin Hood legnemesebb tulajdonságaival felruházott Flynn-alaktól eljutottam a valóságos, olykor metszően cinikus és önironikus, botrányhős kalandorig, aki mégis szépírói vénával rendelkezett, szerette a festészetet, határozottan tudatos és tehetséges színész volt, s mély önismerettel azt írta magáról, az élete olyan, mint egy Degas-kép, "örökké táncoló lányokkal, színházzal, burleszkkel és vodkagőzzel…" Számomra Flynn nemcsak szép férfiarc, vagy macskaszerű kaszkadőrügyességgel rendelkező karcsú óriás, hanem olyasvalaki, aki jelenség a vásznon, legjobb filmjeiben sajátos ragyogással tölt be mindent maga körül, emellett vígjátéki tehetség és kiváló karakterábrázoló. Ráadásul halk, finom, modern hanghordozású hangja is összetéveszthetetlen.

Dana Andrews
(1909-1992)
Legtöbbször a film noir legjellegzetesebb arcának szokták nevezni, Dana Andrews azonban a negyvenes és ötvenes években a filmvászon számos különböző alaptípusát egyesítette filmes személyiségében az erős, bátor, higgadt, olykor önmagában mégis bizonytalan vadnyugati hőstől a hidegháború kémjátszmáiba keveredett, felmorzsolódó lelkű átlagemberig. Ha kellett, hiteles és mindenki férjét-fiát megtestesítő katonatiszt volt: az Életünk legszebb éveiben azonban drámai minimalizmussal mutatta be, mi történik a háborús hősökkel, ha hazatérnek. A The Ox-Bow Incidentben mély emberséggel ábrázolt áldozatát játszotta az értelmetlen erőszaknak, a Where the Sidewalk Endsben viszont torokszorítóan mutatta be egy eszméiben igaz ember útját, aki képtelen ellenállni az erőszakra való hajlamának. Sajátos, mély hangja, férfias, mégis meglepően érzékeny arca, szája ma is igazi védjegyei. Rendezői és színésztársai szerint ráadásul az egész filmvilág legjobb természetű kollégája volt, egy igazi úriember.

Humphrey Bogart
(1899-1957)
A színész az érzékeny, töprengő, felelősségteljes értelmiségit testesíti meg számomra, a helyes elvek és nagyszerű eszmék visszafogott és póztalan képviselőjét. Így van ez annak ellenére, hogy Bogart pályája során elképesztően széles skáláját játszotta végig a figyelemre méltó embertípusoknak a gyáva és megalkuvó gazemberektől a kisstílű kallódókon és a becsületes elveszetteken át a szélmalomharcot folytató, vagy saját démonjaikkal, alkohollal, becsvággyal, illúzióvesztéssel küszködő felesleges emberekig. A színész sokarcúsága, tehetsége bármely filmjében lenyűgöz, mégis, titkon mindig arra vágyom, hogy hősként láthassam, még ha olyan a véletlen, vagy a szükség teremtette hős is, mint a Casablancában, Marlowe-ként, Sam Spade-ként vagy a Key Largóban. Magányos tekintete, finom alsó ajka, s pergő-hadaró hangja eltéveszthetetlen. Ráadásul a magánember-Bogart, a valóban elvek szerint élő ember szintén vonz.

Tyrone Power 
(1914-1958)
A mozivászon összes nagy hollywoodi ikonja közül az egyik legkülönösebb: a gyönyörű hangú, angyalarcú, figyelemre méltó szemöldökű, hosszú szempillájú, káprázatosan elegáns színész filmjei többségében a freskóról lelépő, szálegyenes tartású történelmi hőst, a lovagot, a katonatisztet, az úriembert, a megmentőt, a hódítót alakította, ám valamennyit olyan sodró energiával, drámai mélységekkel és komoly szenvedéllyel, hogy a legközhelyesebb szerepben is beég az ember emlékezetébe. Néhány valóban nagy színészi kihívást jelentő filmjében pedig mindazt tudatosan önmaga ellen használta, ami miatt sztárrá vált, jóképűségtől a sajátosan ironikus, száraz hanghordozásig. Tragikusan korai halála előtt készített utolsó filmje, A vád tanúja, amelyet ráadásul még kellemes kaland is megnézni, mindennek fényes bizonyítéka: benne Powerrel, egy igazi, szeretni való, koldusszegény fiatalemberrel, aki már nem is olyan fiatal, viszont egyetlen kincse az arcán ülő, naiv, egyértelmű ártatlansága...

Louis Hayward
(1909-1985)
Talán nem is létezett másik ennyire sokarcú férfisztárja a korszaknak, mint ő. A dél-afrikai születésű színész, aki - igaz, olykor hosszú, hullámos fürtű parókában, hetyke bajusszal - olyan regényes szerepek sokaságát játszotta el, mint Edmond Dantes, a Vasálarcos, D'Artagnan, a Szent és Blood kapitány, más filmjeiben közben a tökéletes átlagpolgárt alakította, a fiatalembert a szomszédból, vagy a szívós nyomozót, akinek nem tudnánk felidézni az arcát, miután elment. Egyszerre volt mindennapi és lenyűgöző, reális és romantikus. Ráadásul Bogarthoz hasonlóan karrierje viszonylag későn indult be, így rendkívül hosszú ideig volt meghatározó férfi főhőse a mozivilágnak: a harmincastól egészen az ötvenes évekig. Szuggesztív tekintete, bársonyos, meleg, mély hangja, finom eleganciája minden egyes filmes megjelenésekor lenyűgöz: ám egyik legizgalmasabb alakítását talán a René Clair rendezte Tíz kicsi négerben nyújtja, bizonyítva, hogy Philip Lombard karaktere akkor is érdekes, ha hű marad Christie elképzeléséhez.

Roger Moore
(1927-2017)
A színész esetében a kellemes, rajongóbarát és szeretetre méltó magánember-személyiség találkozik számtalan legendás szerep megformálásával az Angyaltól James Bondig és Sherlock Holmestól Lord Sinclairig. A végtelen elegancia, magától értetődő előkelőség és vonzó, könnyed finomság, amely Moore-t minden szerepében jellemzi, olyan tökéletes, hogy szinte már nem is lehetne igaz. Másik titka meglepően mély, kemény és férfias hangja, amely különös paradoxonként évtizedekig ellentétben állt eleinte egészen kölykös, s később is örökifjú arcával. A harmadik dolog, ami Moore elkötelezett rajongójává változtathat bárkit, az önirónia, amely minden alakítására jellemző. Dacára Errol Flynn számos kalandfilmjének vagy Tyrone Power sok-sok történelmi mozijának, a felsorolásban szereplő férfiszínészek közül mégis talán Moore-nak volt a legkevesebb lehetősége különféle szerepekben megmutatnia a tehetségét. Számomra azonban így csak még lenyűgözőbb, hogyan játszott mégis mást látszólag hasonló szerepek esetében.

Guy Williams
(1924-1989)
A színészt nagyon nehéz elválasztani leghíresebb szerepétől, Don Diego de la Vegától, vagyis Zorrótól a Walt Disney-cég nagy sikerű, rövid életű tévésorozatából. Mégis: Guy Williams sosem lett volna olyan kiváló és emlékezetes Zorro, ha nem sokkal több, mint kalandhős. Az a néhány szerep, amelyet még rövid karrierje alatt eljátszott Miles Hendontól Damónig, Szindbádtól Robinson professzorig, de különösen a Bonanza sorozat kallódó, de végül a becsületet választó Will Cartwrightja, egyértelműen arról árulkodik, hogy figyelemreméltó színészegyéniség volt, jó adag tehetséggel, akinek egy másik évtizedben talán a mozivásznon is sikerült volna kibontakoznia. Ám ennek hiányában is neki köszönhető, hogy olyan tartást, személyiséget, igazi emberi arcot adott Zorrónak - nem függetlenül a rendezőktől, forgatókönyvíróktól, színésztársaktól, mégis alapvetően önmagából, saját felfogásából építkezve -, amely máig velünk van, s alapjaiban határozza meg képünket a hősről.

James Darren
(*1936)
A színész különleges képlet: alapvetően az Időalagút televíziós sorozatot megismerve vált kedvencemmé, az iránta való rajongás azonban elvezetett számos remek mozifilmhez, amely az ötvenes-hatvanas évek fordulóján készült, s amelyben a fiatal Darren jó néhány izgalmas szerepet formált meg A pisztoly igazsága című western fiatalemberétől a Let No Man Write My Epitaph fiúalakjáig. Bár a felsorolásban szereplő művészeknek érdekes hobbijaik voltak - Flynn, Andrews és Bogart professzionálisan vitorlázott, Power repült, Guy Williams imádta a lovakat és már azelőtt vívott, hogy Zorro szerepe szóba került, Roger Moore ifjan animátorként és filmvágóként dolgozott, Louis Hayward pedig a II. világháború alatt harctéri filmesként -, kedvenc színészeim közül valószínűleg James Darren az, akiről leginkább elmondható, hogy a filmezés mellett van-volt egy teljes másik élete is: az énekesé. A Goodbye Cruel World, az All, a Because They're Young pedig legalább olyan jó énekesnek mutatja őt, mint amilyen jó színész.

Richard Gere
(*1949)
Ő a nagy rejtély: a színész, aki a kilencvenes és kétezres években sok millió nő hollywoodi álomlovagját testesítette meg filmjeiben a Micsoda nőtől a Hölgyválaszig, miközben egész idő alatt kívülálló maradt az álomgyárban őszinte és nagyon tisztességes művészi választásaival, s makacs és következetesen képviselt, Tibet-barát buddhizmusával. Olyasvalaki, akinek pályája kezdetétől határozott véleménye van a világról, mégis megható módon keresnie kellett a szavakat élete egyetlen igazi, megnyert díjának, a Golden Globe-nak az átvételekor. Olyan színész, aki minden alakításáért ugyanolyan professzionálisan megdolgozik, s aki sosem fél járatlan utakon végigmenni, legyen szó az illúzióűző Amerikai dzsigolóról, az amerikai módra költői Vörös sarokról, vagy a keserű humorú Rókavadászatról. Nagyon korán elkötelezett hívévé tett Az első lovag, sokak számára pedig ő a modern férfi megtestesítője: mgéis úgy gondolom, ha nem a legjobb filmje, de mindenképpen a legjobb alakítása a Sommersby történelmi címszerepe, a gyenge és gyáva ember - aki erőssé és hőssé válik.

Tom Cruise
(*1962)
Ő a legfiatalabb, s tulajdonképpen az egyetlen mindmáig aktív színész ebben a felsorolásban. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer majd az egyik igazi, utolsó hollywoodi csillagként fogják emlegetni, aki nem egyszerűen sztár volt, de elképesztő munkabírásával, eltökélt és tudatos művészi munkájával és sajátos karizmájával egy csak a régi nagyokhoz hasonlítható filmes ikonként marad meg mindenki emlékezetében. Mélységesen tisztelem mint színészt, vitathatatlanul tehetségesnek tartom, s gyakorlatilag minden szerepválasztásával, minden újabb alakításával lenyűgöz az Esőembertől a Feledésen és a Valkűrön át a Barry Sealig. Mindaz előtt viszont, amit a szcientiológiával való kapcsolatáról tudni lehet, értetlenül állok. Ezen a listán akadnak alkoholisták, nőfalók, házasságban, szerelemben vagy karrierépítésben sikertelen emberek, de az, hogy Cruise csak ennek az egyháznak a tagjává válva tudta elérni belső békéjét, szomorú, mert érinti tehetségének megítélését is.

Linkek
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"
Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó

Marty Holland amerikai írónő volt: 1919-ben született Mary Hauensteinként, a negyvenes években megjelentetett néhány novellát és négy igen sikeres noir regényt, majd a televíziónak dolgozott íróként 1971-es haláláig. Nem hinném, hogy sokan hallottak volna róla: én is csak azért találkoztam a nevével, mert kíváncsi voltam, milyen regény szolgálhatott alapul egyik kedvenc filmemhez, az 1945-ben bemutatott, Otto Preminger rendezte Fallen Angelhez. Lelkes keresgélés után sikerült beszereznem egy gyönyörű, immár 75 éves példányt a regény harmadik kiadásából, amely - éppen akkor érkezett meg hozzám, amikor az egész világ kifordult a sarkából körülöttem.

Számomra az elmúlt hetek az aggódásról, sőt, olykor félelemről, a zaklatottságról és a munkáról szóltak. Hogy mitől van az első három, gondolom, felesleges részleteznem: bármit csinálok, az elmém egy sarkában állandóan ott a tudat, hogy baj van, és ez sajnos mindig akkor ötlik fel bennem, amikor esetleg épp kezdenék valamibe belefeledkezni. Ami pedig a munkát illeti, bár home office-ban dolgozom, ez az én foglalkozásomban azt jelenti, hogy minimum háromszor annyi időt kell töltenem egy-egy feladatom elvégzésével, mint eddig, és még ötletesebbnek és kreatívabbnak is kell lennem. Épp ezért nincs időm és energiám arra, hogy "bekuckózzak a jó könyvekkel, amelyeket már rég el akartam olvasni", hogy "feltöltődjek sokat alva, relaxálva, meditálva", hogy "örüljek a plusz énidőnek", vagy hogy unalmamban eljussak oda, hogy jobb híján kirakózom, mert az a pszichológusok szerint nagyon hasznos... Viszont - és ezért hálás vagyok - még mindig nagyon-nagyon jó a helyzetem másokhoz képest.

Ami viszont immár több mint két hete nem ment nekem, az olvasás. Az a tevékenység, amit a legtöbbre tartok a világon, ami nélkül elképzelni sem tudom egy napomat. Most viszont képtelen voltam koncentrálni, történetet, szépirodalmat olvasni. Csak bele-belekaptam könyvekbe, de nem tudtam rájuk figyelni, legyen szó akár kedvencről, akár még sosem olvasottról, magyarról vagy idegenről, rövidről vagy hosszúról. A nyugtalanságtól aludni sem tudtam rendesen, mintha nem tudna leállni az elmém: csak gondolt, gondolt, gondolt...

De azután végre ismét eljutottam a Fallen Angelhez. Egy remek történethez, amely filmen talán még jobb: könyvben viszont abszolút eredeti, hiszen a főhős (antihős?) az elbeszélője, így azután egészen más viszony alakul ki olvasás közben ezzel a karakterrel, Eric Stantonnel, mint amikor a filmen a többi szereplőhöz hasonlóan, kívülről látom őt. Vajon jó ember vagy rossz? Bukott angyal, vagy még van lehetősége változtatni az életén? A történet elején lerakják a buszról egy kisvárosban, mivel a sofőr nem tűri a potyázást: Ericnek nincs, csak néhány üres, bár jó külsejű bőröndje, egy-két hamis névjegykártyája és a végtelen találékonysága, hogyan lehet az emberekből vacsorát, szállást, jóindulatot és pénzt kiszedni. Azután viszont találkozik két nővel: Stellával, a mézszőke, babakék szemű, kihívó végzet asszonyával, aki pincérnő Pop Falatozójában, és mindenáron gazdag férfihoz akar hozzámenni, és a barna hajú, melegbarna szemű Emmie-vel, aki tiszta, ártatlan, és nagyon sok pénze van. És Ericben felötlik egy terv... Pompásan olvasható, egyéni stílusú, s nagyon kedvemre való noir ez: talán mert mégsem úgy sötét, ahogyan a műfaj mintapéldáiban szokás.

Nem helyes dolog éjjel fennmaradni, de amikor végül elkezdtem, nem tudtam abbahagyni a regényt. És végre átszakadt a gát: talán ettől kezdve, amikor jut rá idő, ismét tudok majd olvasni! Még ha az a tudat ott is van az elmém egy sarkában... Így hát: köszönet Marty Hollandnek!

Már írtam ezekben az ötös posztokban krimikről. Ezúttal azonban öt történelmi krimit válogattam össze az elmúlt évből, amelyeket bátran ajánlanék mindenkinek.

Frank Tallis: Bécsi vér
Magistra, 2019
A Magistra Kiadó igen sok különféle témával foglalkozik, mióta elindult: ad ki történelmi regényt, népszerű történelmi könyveket, immár gondozza Rita Falk bajor krimijeit is. Így nem csoda, hogy a 2019-es évben az én kedvencem a sorozataik közül, a Monarchia Krimik egy kicsit háttérbe szorult. Ezért örültem nagyon, hogy egy új kötet azért mégis napvilágot látott, s ha már eddig két szerzőt vezettek be a piacra, hát közülük a nekem sokkal kedvesebb, Frank Tallis kapott egy újabb lehetőséget. Max Liebermann, a fiatal, bátor és tehetséges orvos második nyomozása a századfordulós Bécsben (jelesül 1902-ben) talán még izgalmasabb és fordulatosabb, mint az első, a kötet egyszerre megnyugtató és békebeli, mégis felkavaró és titokkal terhes, a hangulata pedig utánozhatatlan. Remélem, nem késik soká a folytatás.

Sipos Gergő: Hiram koporsója
Sipos Műhely, 2019
Akit érdekel a szabadkőművesség - aki szereti a logikai feladványokat -  aki elbíbelődne egy titkosírás kihívásaival - akit megihlet a 19. századi magyar történelem - aki olvasta a Szent Domonkos kertje című történelmi krimit - akinek kedvenc hőse lett Fenyvessy Márton - és akinek nem: azok valószínűleg mind nagyon fogják élvezni ezt a fordulatos és titokzatos kisregényt. Igen, a Hiram koporsója mindössze 150 oldal, de véleményem szerint mindenképpen érdemes elolvasni. A nyílt könyvforgalmazásban először megjelenő, egyébként 2018-ban íródott könyv (amelynek ez a második, átdolgozott, javított kiadása) ugyanis olyan szuggesztív és lebilincselő, hogy bőséggel képes lekötni a sok száz oldalakhoz szokott olvasók fantáziáját, még a befejezés után is. A finom külsejű, álomszép megformálású és aprólékos, korabeli illusztrációkkal ellátott kötet elolvasása igazi időutazás: nem csodálnám, ha sokan folytatnák később, az ingyen is letölthető Novemberi viharral...

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
Kortárs, 2019
Valahogyan sejtettem, hogy Fábián Marcell, a pandúrdetektív nem fog sokáig párnáin nyugodni előző nyomozásának majdnem katasztrófával, végül mégis győzelemmel befejeződő tizenhárom napja után. A 2017-ben megjelent első kötet, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja után itt a második zombori, monarchiás nyomozás. Ezúttal 1903-ban járunk, Marcell pedig épp hazatér a pihentető, de teljességgel kibírhatatlan Fiuméból: otthon azonban ő és felesége azzal a furcsasággal szembesülnek, hogy cselédlányuk nyomtalanul és érthetetlenül eltűnt. Ha pedig mindez nem lenne elég, a városban sokasodnak a halálesetek, s úgy tűnik, mindenkit valamiféle halálos tánckórjárvány kerített hatalmába. A kötetben a korábbinál sokkal fontosabb szerepet kap Gozsdu Elek, a civilben máig emlékezetes életművet hátrahagyó író, egyebekben azonban zombori alügyész, akinek fontos titka akad... A regény ismét pompás krimi, szövegében pedig igazi stílusbravúr: becsüljük meg, mert kevés ilyen íródik manapság.

Irene M. Adler: Sherlock, Lupin és én 14. - Anasztázia nyomában
Manó Könyvek, 2019
Furcsa dolog egy gyerekkrimivel folytatni, de mindenképpen szeretném megírni erről a 14. avagy  1. kötetről: hogy jó! És hogy bizalommal ajánlom felnőttnek-gyereknek. Alessandro Gatti korábbi társzerzője, Pierdomenico Baccalario ötletéből a hozzá csatlakozó Lucia Vaccarinóval együtt írta meg a regényt, amely az 1870-es évek, a Sherlock, Lupin és én sorozat 13 kötete után merész előreugrással immár 1919-ben játszódik.. Eltelt több mint negyven év, Irene Adler sorsa elvált Sherlock Holmesétól és Arséne Lupinétől, mindhárman felnőttek, s az élet egy része már örökre mögöttük van. Csak önmagukban őrzik nyomozgató gyerekkoruk és a barátságuk emlékét. Most azonban Irene Adler visszatér Angliába és felkeresi Holmest: segítségre van szüksége örökbefogadott lánya - a történet elbeszélője -, Irene Mila Adler számára. Ám túlságosan is titokzatos és meggondolatlan, így az épp Watsont gyászoló Holmes elutasítja. Hamarosan azonban megjelenik a középkorú, de változatlanul vonzó és bátor Lupin, s végül a mizantróp, de zseniális Holmes is harcba száll a nők ismeretlen üldözőivel. Igen romantikus, csavaros a sztori, s az is nagyon tetszik, hogy hőseink középkorúak, de változatlanul megnyerőek. Alig várom a folytatást!

John Buchan: 39 lépcsőfok 
Digi-Book, 2019
Csak befejezve a kötetet jöttem rá, hogy valójában ez is tekinthető egy nagyon furcsa történelmi kriminek: John Buchan, aki a 39 lépcsőfokkal minden huszadik századi kémtörténetnek mintaképet teremtett, 1915-ben jelentette meg regényét, amely csak az előző évben, 1914 játszódik - de egy alternatív magyarázatot közöl arra, miért is törhetett ki épp úgy és akkor az első világháború, ahogy és amikor. A skót író, később Kanada kormányzója és Tweedsmuir baronete, óriási irodalmi, politikai és gondolkodói hírnévnek örvend ma is. Épp ezért csak nagyon halkan (vegyük úgy, hogy csak apró betűkkel) szeretném bevallani, hogy a 39 lépcsőfok véleményem szerint óriási ötlet, de nagyon rossz könyv. Unalmas, hosszadalmas (rövidke terjedelme ellenére), az első néhány lap azonnal egy angolszászan antiszemita kiselőadással nyit (még ha ki is derül róla, hogy tényleg csak süket duma, nem igaz), a későbbiekben pedig elképesztően izgalmas kalandokat sikerül benne rettentően vontatottan megírni. (Hitchcock sokszor mondott megalapozatlan kritikát is filmjei alapanyagáról, de amit Buchan könyvének menekülési jeleneteiben valószerűtlennek nevezett, az véleményem szerint színigaz.) Úgy gondolom, nem véletlen, hogy a téma összes jó feldolgozása (ide sorolnám az 1935-ös Hitchcock-filmet, mint legjobbat, a BBC 2008-as változatát és az 1978-as mozifilmet) az alapötleten kívül mindent kidobott az eredeti történetből: főképp a politikai vonatkozásokat... Ami maradandó a kötetből, a főhős: nem véletlen, hogy az író további négy kalanddal ajándékozta meg (Greenmantle, 1916, Mr. Standfast, 1919, The Three Hostages, 1924, The Island of Sheep, 1936). Én ezeket is hűségesen elolvastam angolul, de a véleményem nem változott meg. (1) Ettől függetlenül örülök, hogy immár magyarul is kézbe lehet venni ezt a regényt, hiszen a maga módján klasszikus. Nagyon a maga módján: jelentősége főleg jelentőségében van.

(1) Persze az sem segített a dolgon, hogy a Digi-Book fordítása nem mondható sem pontosnak, sem magyarosnak, sem olvasmányosnak. De Buchan üres eszmefuttatásain a legjobb fordító sem tudott volna változtatni.

Linkek
Öt krimi a javából
Öt európai regény a Typotextől 2.
Öt nagyon rangos olvasmány
Öt könyv a világtörténelemről
Öt érdekes életrajz
Öt könyv a magyar történelemről 
Öt európai regény a Typotextől 1.  

Az első még tavaly tavasszal jelent meg, az utolsó viszont pár napja: ez a poszt öt jó krimiről szól.

Raymond Chandler: Asszony a tóban
21. Század, 2020
Ez a kedvenc regényem Raymond Chandlertől. Ezt olvastam először az összes műve közül, még a Magvető 1966-os, borzasztó borítójú kiadásában, Gy. Szentkláray Olga fordításában. Egy autó hátsó ülésén ültem, nagyon rossz utakon utaztunk, de engem nem érdekelt, csak még egy kicsit tovább haladhassak a kötetben. Teljesen elbűvölt a hangulata, rettenetesen féltettem Marlowe-t a harmincharmadik fejezetben, és úgy egyébként is, s nagyon érdekeseket és sötéteket gondoltam olvasás közben a szerelemről. És gondolok azóta is, valahányszor ismét kézbe veszem a kötetet. Biztosan más borítót választottam volna hozzá, lehetőleg zöld gyöngyökkel (olyan Klárisok-módon), de igazából mindegy: ez a regény bármilyen csomagolásban elbűvölő. Főleg, hogy immár Gy. Horváth László fordításában olvasható.

Raymond Chandler: Hosszú búcsú
21. Század, 2019
James Bond is ezt a könyvet olvassa az egyik eredeti Ian Fleming-regényben. Jó választás: Chadler talán legirodalmibbnak tartott Marlowe-kötete (már ha a "legirodalmibb" kifejezést valamilyen pozitív dologként értelmezzük). Olyan bűnügyi rejtély, amelynek a megoldását végig lehet sejteni, végül mégsem találjuk ki. S közben olyan különös történet, amelyben a hangulat, az atmoszféra, a világábrázolás mintha sokkal fontosabbá válna, mint egy eset megoldása. Marlowe-val is olyasmik történnek meg, amelyek még soha: szerelmes lesz, talál egy igaz barátot, akiért az életét is odaadná, gimletet iszik egymagában, és végül újra és újra csalódnia kell. Sóvágó Katalin fordításában látszik a szöveg minden olyan értéke, ami miatt Raymond Chandlert sokkal jobb írónak szokták tartani, mint mondjuk Erle Stanley Gardnert. (Ettől függetlenül én őt is szeretem.)

Donna Leon: Földből vétettünk
Geopen, 2019
Majdnem a legújabb Donna Leon-kötet került be a Geopen immár tizenhárom éve stabilan fennálló életműsorozatába. Az írónő, akinek minden története a csodálatos Velencében és környékén játszódik (miközben ő maga amerikai), szépen, finoman áttért a Simenon-féle Maigret-receptre. A főszereplő Brunetti felügyelő, akit egyszerűen lehetetlen nem kedvelni, legújabb könyveiben immár nem nagyon öregszik. Gyerekei továbbra is a felnőttkor határán állnak, ő és felesége pedig a legvonzóbb, legizgalmasabb és legegyedibb középkorú párt alkotják, akiről csak valaha olvastam. Ebben a részben Brunetti kényszerű pihenésre vonul el vidékre, ahol megküzd saját elpuhultságával, apja generációjának emlékeivel és egy évtizedek óta elhallgatott bűntény hosszú árnyékával is. Nagyon élvezetes könyv, csak ajánlani tudom.

Michael Connelly: Éjszakai műszak
Alexandra, 2019
Ez nagyon jól esett. Miközben a szerzőnek hirtelen két sorozata is kialakult (a Könyvmolyképző egymás után kiadta a három legkorábbi Bosch-regényt, a Sötét visszhangot, a Fekete jéget és a Feslett szőkét, amely még sosem jelent meg magyarul, a Művelt Nép pedig hosszas nyűglődés után ismét megjelentette A költőt), az Alexandra (átalakult maradéka) is újraélesztette a sorozatát. És mindjárt nagyon izgalmasan választottak: az Éjszakai műszakban ugyanis Connelly olyat tett, amit 2005 óta nem: új főhőst teremtett. 2005-ben íródott Az igazság ára, amely bemutatta Mickey Hallert, a Lincolnos ügyvédet. Ebben a kötetben viszont egy hősnő született, Renée Ballard, egy kemény és okos rendőrnő, akit eltussolni akart zaklatási ügye miatt helyeztek át az éjszakai műszakba. Nagyon fordulatos, izgalmas, és ami a késői Connellytől nem mindig megszokott, tempós a nyomozás a könyvben. Ráadásul a következő regényekben az író össze fogja hozni Ballardot Boschsal: remélem, ezeket is elolvashatjuk majd.

Michael Hjorth - Hans Rosenfeldt: Egyetlen igazság
Animus, 2019
2017-ben ezt írtam az írók előző regényéről, a Méltatlanokról: "Néha jó beleülni egy már kiült karosszékbe, vagy belelépni egy kényelmes cipőbe. Körülbelül így éreztem, amikor elkezdtem olvasni a svéd szerzőpáros ötödik Sebastian Bergman-regényét. (...) A szerzőpárosnak már olyan sok szereplője, olyan sok félbehagyott narratívája és még meg nem oldott karakterproblémája van, hogy az már szinte túlfeszíti egy skandináv krimi kereteit. Bizalommal ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szereti a fordulatos krimit és már ismeri Bergmant: de sajnos igaz, hogy a történet kétharmadából jószerint semmit sem fog érteni az, aki nem olvasta az előző négyet. Bízom benne, hogy a hatodik rész egy kissé rendet tesz a zűrzavarban: már alig várom." Nos, szerintem a rendrakás sikerült: ez az új regény sokkal nyugodtabb cselekményű, sokkal inkább a nyomozásra koncentráló és sokkal izgalmasabb könyv lett, mint az előde. Úgyhogy most is várom a következőt.

Linkek
Öt európai regény a Typotextől 2.
Öt nagyon rangos olvasmány
Öt könyv a világtörténelemről
Öt érdekes életrajz
Öt könyv a magyar történelemről 
Öt európai regény a Typotextől 1.  

Corrigan és Hooker (William Shatnerrel) (kép)

James Darren amerikai színész, rendező és énekes, az Időalagút című televíziós science fiction sorozat egyik főszereplője, dr. Anthony Newman alakítója. Ötrészes posztsorozatom az ő életéről és pályájáról szól: ez a záró bejegyzés a nyolcvanas évektől napjainkig kíséri. (Itt olvasható az első, a második, a harmadik és a negyedik rész.)

Jim Corrigan, avagy a nagy visszatérés

1982-ben váratlanul minden megváltozott. A T. J. Hooker című rendőrsorozatot megálmodó Rick Husky meghívta Darrent egy szerepre a széria második évadának 2., A hegy királya (King of the Hill) című epizódjába, amelyet 1982 októberében mutatott be az ABC. A színész, aki még az Időalagút forgatásáról ismerte az akkor kezdő tévés Huskyt, a tőle megszokott precizitással és energikussággal formálta meg a hegyi versenyző és autókereskedő Dan Dankót, akit ártatlanul meggyanúsítanak egy olyan szupermarket-rablássorozat kitervelésével és végrehajtásával, amelynek során gyilkosságot is elkövettek. A szerep érdekes volt: Darren karakterét letartóztatják, számos egyértelműnek tűnő bizonyíték szól ellene, köztük egy ujjlenyomat is, Hooker őrmester azonban rendületlenül bízik ártatlanságában, mivel Danko - annak ellenére, hogy illegális versenyzőkkel is foglalkozik - még mindig a barátja, hisz fiatalon együtt versenyeztek a hegyen. Az epizód tehát a bűnügy és az autós üldözések mellett egy különös, mély barátságról is szólt. A címszereplő, Star Trek-veterán William Shatner (James T. Kirk kapitány alakítója) és Darren pedig remek, drámai vitát játszottak le a film közepe felé, amikor Hooker segítő szándékkal meglátogatja Dant a börtönben, az viszont először nem bízik benne, ellenségének tekintve minden rendőrt. (1) Ekkor fogalmazódott meg a gyártókban, hogy szívesen vennék, ha James Darren csatlakozna a sorozathoz állandó főszereplőként.

A négy főhős a harmadik évadban: Jim Corrigan, Stacy Sheridan (Heather Locklear), Vincent Romano (Adrian Zmed) és T. J. Hooker

Mosoly a harmadik évadból

Az epizód elkészülésekor a T. J. Hooker épp kezdett átalakulni. A meglepően rövid 1. évad bemutatta Hookert, a veterán rendőrt, akinek mindene a munkája, s aki ahelyett, hogy visszavonulna a "mocskos utcákról", inkább jelentkezik egy új rendőrakadémiai program kiképzőjének. Itt figyel fel a lelkes és jóképű újoncra, Vince Romanóra (Adrian Zmed), akit végül a kiképzés gyakorlati szakaszában társául választ. A különösen kiábrándult pilotban és az első néhány részben még meglehetősen sötét bűnügyi szituációk szerepeltek, nagy hangsúlyt kapott  a rendőri munka veszélyessége - szerelmi szál viszont szinte nem is volt az évadban: csak Romano udvarolgatott olykor akadémista társának, Vickinek. A második évad viszont sokkal derűsebb világot mutatott be, amelyben ugyan kegyetlen bűntények történnek, de a sikerre, a jó győzelmére mindig megvan az esély. Vicki szó nélkül távozott, s átadta a helyét a rendőrképzésre jelentkező Stacy Sheridannek, aki a kapitány lánya, s akit a bájos Heather Locklear alakított a további négy évadban. Az okos és tehetséges rendőrnő az évad végére elvégezte a képzés nagyját, s eljött az ideje, hogy kimenjen az utcára. Ezzel lehetőség nyílt a sorozat újabb átformálására, s itt jött a képbe ismét James Darren. A 21. epizódban váratlanul feltűnt Jim Corriganként, aki az akadémia egyik legjobb, ám igen nehéz természetű kiképzőtisztje, s ettől kezdve ő lett Stacy társa. A harmadik évadtól így a megszokott kalandok helyét a négyes nyomozás vehette át: a nézők hol Sheridan és Corrigan, hol Hooker és Romano kocsiját követhették nyomon, ennek köszönhetően jóval több lehetőség adódott drámai szituációkra.

Sheridan, Hooker, Corrigan

Stacyvel

Ahogy arra Darren gyakran visszaemlékezett, először nem akarta elkötelezni magát a sorozat mellett. Végül azonban bevallotta Buddy Hackettnek, hogy szívesen változtatna a pályáján, s aláírna akár több évadra is: a komikus pedig igaz barátként támogatta döntését. Együttműködésük ezzel véget ért: Darren tizenhat év után visszatért a rendszeres televíziózáshoz. A T. J. Hooker gyártóit egyértelműen A hegy királya epizód győzte meg arról, hogy a színésznek helye van a sorozatban: mivel Shatnerrel már ebben a részben kiváló párosnak tűntek. Miután Darren megvált a 2. epizódban hordott (egyébként is ritkán viselt) borostájától, megfésülködött és felöltötte az előnyös szabású sötét egyenruhát, sikerült mintegy tizenöt évvel megfiatalodnia, ami számos szempontból nagyon praktikusnak bizonyult. Corrigan így korban Romano és Hooker közé került (2), s bár egyszer emlegeti az exfeleségét, tipikus szingli férfi lett, akit szeretnek a nők. Több epizódban is felbukkannak hölgyismerősei tanúként, áldozatként, a nyomozás segítőjeként, vagy épp ellenkezőleg, aktuális szerelme árulja el. Míg Hooker általában nyugodt, atyai és ami a szívén, az a száján, Corrigan sokszor izgatott, szenvedélyes, a fontos dolgokat viszont általában megtartja magának. A második évadban, feltűnésekor még Stacyvel is kifejezetten tartózkodó, mivel nem bízik benne: előző társát ugyanis egy rendőrnő miatt ölték meg. Később azonban megtörik a jég, s a partnerségből igazi barátság lesz. Jim nagyon jó az álruhás beépülésben, kiválóan lő, nagyon szeret vezetni, viszont idegesítően maximalista, s kezdetben nehezére esik csapatban dolgozni. Ezért viszonya a többi szereplővel mindvégig érdekes, váratlan fordulatokkal.

Egy komoly arc

Véleményem szerint a legjobb epizód, amelyben James Darren szerepel, a 4. évad 22. része, a The Throwaway. (3) Ebben Corrigan üldözés közben megöl egy veszélyes bűnözőt, miután az rálőtt. A belső ellenőrzés azonban azzal vádolja, hogy ok nélkül gyilkolta meg a fegyvertelen férfit, majd megrémülve tette következményeitől, a halott kezébe csempészett egy fegyvert. Minél hevesebben bizonygatja ártatlanságát, annál kevésbé hisznek neki. Főleg amikor kiderül, hogy a nevezetes pisztoly épp a San Franciscó-i rendőrségről való, ahol Jim korábban dolgozott, ráadásul a halottal volt egy elintézetlen ügye is, régről... Maga a történet izgalmas és csavaros, a megvalósítás is nagyszerű, például a kísérteties körhintajelenetben, amelynek a végén Corrigan leadja a mindent eldöntő lövést. Az epizód legfőbb értéke azonban James Darren játéka, aki magával ragadóan alakítja a magányos farkas, zárkózott, önpusztító és dacos Jimet, akinek a vizsgálat megkérdőjelezi az egész életét és az összes általa tisztelt értéket. Hookernek és Corrigannak van két nagyon jó, drámai vitája, beszélgetése is az epizódban, amit már csak ezért is érdemes megnézni.

Jim ezt a képet tartja az asztalán

A James Darrennel készült epizódok közül a legmegosztóbb talán az 5. évad 14. része, a Partners in Death, én azonban ezt is nagyra tartom. Ez az év ugyanis komoly változást hozott a sorozatban: miután 1985 elején az ABC törölte a széria folytatását, Adrian Zmed úgy döntött, elhagyja a süllyedő hajót és máshova szerződik. A CBS azonban váratlanul felkarolta a T. J. Hookert, és helyet biztosított neki a késő esti műsorsávban: így legyártásra került egy teljes ötödik évad, 19 résszel. Ebben azonban már csak három állandó főszereplő volt: az innentől kezdve egyedül járőröző Hooker (Shatner), továbbá az együtt nyomozó Sheridan (Locklear) és Corrigan (Darren). Ez pedig felvetette a már régóta készülődő kérdést, lehet-e barátságnál több az utóbbi két szereplő között. A producerek eredeti elképzelése valószínűleg Romano és Stacy összeboronálása lehetett, ez azonban valahogy nem működött. A 3-4. évad forgatókönyvei már nem is utaltak, csak barátságra, sőt, a 4. évad 12. részében (The Surrogate) Stacy és Jim között hirtelen izzani kezdett a levegő. Romano eltűnésével sajátos módon tovább változtak a viszonyok a csapatban: Corrigan, bár érett személyiségét és bölcsességét mindvégig megőrizte, az utolsó évadban gyakran került olyan kalandos vagy veszélyes helyzetekbe, mint korábban a fiatal rendőr. Így jutott el a háttércselekmény oda, hogy Stacy és Jim rájöjjön, szerelmesek egymásba. Mivel a sorozatból már csak öt rész volt hátra, a téma nem tért többet vissza, számomra mégis megnyugtató lezárása volt Corrigan (és Stacy) történetének ez az egymásra találás. (4)

Tévés sztárfotó

A T. J. Hooker végül összesen öt évadot és 90 részt ért meg. (5) William Shatner valamennyi részben szerepelt, s őszintén szerethető átlagember-alakításával vitte a hátán az egész sorozatot. Heather Locklear csak a rövid első évadban nem tűnt fel, így 85 résszel követte. Adrian Zmed a csapatból való kiválása miatt csak 72 részben játszott, így Darren kis híján felzárkózott mellé a maga 66 epizódban való megjelenésével. Az Into the Night című, utolsó előtti részben viszont nemcsak szerepelt, de a véletlennek köszönhetően ő is irányította az epizódot. Ezzel újabb izgalmas korszak köszöntött be a pályáján: elkezdett rendezni a televíziónak.

A rendezéstől Vic Fontaine-ig

A Melrose Place-ben

A T. J. Hooker rendezése még csak megtalálta: A szupercsapat (The A-Team) esetében már Darren kereste a lehetőséget, megmutatva a széria alkotóinak, barátainak, Stephen Cannellnek és Frank Lupónak az általa rendezett epizódot. Innentől egyik megbízás hozta a másikat, s a színész a következő évtizedben 16 különböző televíziós sorozat összesen 39 epizódját dirigálta, sőt, 1988-ban, Robert Conrad főszereplésével egy másfél órás tévéfilmet is rendezett, a Police Story: Gladiator Schoolt. 1986-1997 közt dolgozott a T. J. Hooker és A szupercsapat után a Stingrayen, a Werewolfon (ezt különösen szerette: felváltva rendezett a szintén ismert színész David Hemmingsszel), az Ufózsarun (Something Is Out There), a Hardballon, a  Hunteren, a Tequila és Bonettin, A sárkány törvényén (Raven, 6), a Walker, a texasi kopón (Walker, Texas Ranger), A fejvadászon (Renegade), a Neve: Senkin (Nowhere Man), a Drága testeken (Silk Stalkings), a Beverly Hills 90210-en, a Savannah-n és a Melrose Place-en. Vagyis ötvenévesen, épp akkor, amikor a T. J. Hooker véget ért, ismét sikerült találnia magának olyan kreatív filmes elfoglaltságot, amivel soha korábban nem próbálkozott, most viszont igazi kihívást és folyamatos munkát jelentett számára... Rendezett krimit, westernt, horrort, thrillert, akciót, drámát és szappanoperát. 

The Best of James Darren

Közben hét év szünet után néhány televíziós vendégszerepet is elvállalt: 1992-től az ezredfordulóig feltűnt A sárkány törvényében, A fejvadászban, a Drága testekben, a Halálbiztos diagnózisban (Diagnosis Murder) és a Melrose Place-ben, T. J. Hookeres partnere, és kedves barátnője, Heather Locklear ikonikus sorozatában (utóbbiban ötször is). (7) S valahányszor erről az időszakról kérdezték, mindig ragyogó mosollyal mesélt csupa-csupa kellemes emlékről: barátságokról, lehetőségekről, tehetséges stábokról és kedves színészpartnerekről. Vagyis elképesztő könnyedséggel és teljesen újfajta alkotómunkával foglalkozva élte végig azokat az éveket, amelyek számos színésznek szoktak komoly nehézséget okozni, főleg, ha olyan fiatal(os) külsejűek, mint Darren: az évtizedet, amelyben, hatvan körül, már semmiképpen sem játszhatott harmincasokat...

This One's From the Heart

A zenét sem hanyagolta azonban el közben. Koncertezett, előadókörutakat tett. 1994-ben megjelent a The Best of James Darren CD-album, amely olyan sikereket gyűjtött össze korábbi pályájáról, alapvetően az ötvenes-hatvanas évekből, mint a Goodbye Cruel World, az All, a Because They're Young, a Gidget, vagy a szintén kedvenceim közé tartozó Her Royal Majesty, Hail To The Conquering Hero és a The Life Of The Party. 1994-től pedig több olyan CD-t is kiadott, amelyekre egykori kislemezeiről került fel a legjobbak anyaga. Azonban ha bárki azt gondolta volna, hogy James Darren, a negyvenéves pályára visszatekintő énekes immár csak a régi felvételeit rendezgeti antológialemezekre, nem is tévedhetett volna nagyobbat. 1999-ben megjelent és óriásit futott a This One's From the Heart CD-album: a Billboard listáján a 25. helyig kúszott fel. Ezzel a 63 éves James Darren, egyszercsak feltűnve a múltból, olyan előadók közvetlen közelségébe került az évi slágerlistán, mint Madonna, Tina Turner és a Spice Girls. Az album meglepő módon csupa nosztalgikus, bonyolult, lírai számot tartalmazott, amelyeket közvetve vagy közvetlenül Frank Sinatrához és korához lehetett kötni. Nem véletlenül: ezek voltak azok a számok, amelyeket Vic Fontaine, az 1960-as éveket idéző hologram-énekes énekelt a Star Trek: Deep Space Nine sorozatban...

Vic Fontaine énekel

Vic és Nog a tévét bámulja Vic szimulációs otthonában

1998-ban ugyanis Darrent rábeszélte az ügynöke, hogy vállaljon el egy szerepet, amelyet a sci-fi sorozat executive producere, Ira Behr már a negyedik évad óta tervezett, de csak most, a népszerűsége csúcsán levő DS9 hatodik évadában jutott el oda, hogy meg is valósítsa. Vic Fontaine egy megszólalásig embernek tűnő, zseniális programmal bíró hologram, bártulajdos és énekes, továbbá, mint kiderül, a szeretet és az érzelmek specialistája. Az első részben, amelyben feltűnik, A szívtipró (His Way, 144.) címűben sikerül összehoznia a tartózkodó és bizonytalan Odót és Kirát: mindmáig ezt tartják a legjobb filmnek, amelyben Vic szerepelt, s gyakran válogatják be az egész sorozat legjobb epizódjai közé is. Szintén híres a 160., Fél lábbal a valóságban (It's Only a Paper Moon) című rész is, amely Darren másik személyes kedvence volt. Ebben Vic segít felépülni a nyomorékká vált Nognak: bár a fiú kap egy bioszintetikus lábat, a lelki sérülésekből képtelen kigyógyulni. Vic dala a vigasztalója, majd "beköltözik" egy időre Fontaine 1960-as éveket idéző szimulációjába, s itt atyai barátja segítségével végre megszabadul a démonjaitól. Darren tehát nem panaszkodhatott, a legtöbb esetben nagyon jó lehetőségeket, igazi színészi alakítás esélyét kínálta neki a forgatókönyv. A karakter a hatodik évadbeli feltűnése után összesen még hétszer tért vissza: végül a hetedik évadban a szereplők az ő bárjában búcsúztatták a sorozatot a fináléban.

Frank Sinatra és Darren az 1959-es Oscar-díj-átadón, ahol Darren az It’s A Mad, Mad, Mad, Mad Worldöt énekelte (kép)

Darren először mégis kapásból visszautasította a szerepet, mivel attól tartott, színész helyett megint egyszerűen csak énekesnek használnák. Végül azonban sikerült rávenni, hogy találkozzon a film készítőivel, s ekkor már maga is lelkesedni kezdett a projekt iránt. Fiatalon ugyanis alkalma volt találkozni a híres Rat Pack (The Summit, ahogy valójában nevezték magukat) társaságával: Frank Sinatra, Dean Martin és a többiek nemcsak példaképei voltak, de jó barátai is. Darren barátságban volt Frank Sinatra Jr.-ral, s mindmáig szoros kötelék fűzi Nancy Sinatrához is. Feleségével 1974-ben ők lettek Nancy első gyermekének, Sinatra első unokájának, AJ-nek a keresztszülei, s Darren búcsúbeszédet mondott Frank Sinatra temetésén is. Dean Martinnal pedig annak idején többször ünnepelt együtt, mivel mindössze egyetlen nap különbséggel születtek. Amikor megkapta Vic Fontaine szerepét, ragaszkodott hozzá, hogy viselhesse az egyik jelenetben azt a cipőt, amelyet Dean Martin hagyott rá. A szívtiprót, az első Fontaine-epizódot 1998. április 22-én mutatták be: Frank Sinatra pedig május 14-én hunyt el... Vagyis James Darren szerepformálása jóval több volt, mint színészkedés: egy kissé beletette a saját életét is.

Darren vendégségben Sinatránál 1961-ben, a The Devil at 4 O'Clock forgatásán (kép)

Stúdióban (kép)

Mivel Vic Fontaine olyan dalokat énekel, amelyeket az egykori nagyokhoz szokás kapcsolni, a szerep énekesként is óriási kihívás volt Darrennek, hiszen óhatatlanul összehasonlításra kerültek az ő felvételei és az eredetiek. Mint nyilatkozta, az adott neki inspirációt, hogy visszaemlékezett mindarra, amit Sinatra mondott neki megismerkedésükkor arról, miért jó énekes szerinte. A Fontaine-dalokat Dean Martin, s főképpen Sinatra előtti tisztelgésként, az ő emléküket megidézve és megőrizve énekelte el, Vic karakterét pedig a kettejükről alkotott képből (és persze önmagából) rakta össze. Azt azonban valószínűleg maga sem gondolta volna, hogy a szerep "melléktermékeként" rögzített dalok annyira elvarázsolják majd a kilencvenes évek végének hallgatóságát, hogy a This One's From The Heart slágerlistás lesz... (8) Érdekesség volt, hogy erre az albumra Darren ismét rögzítette a Sophisticated Ladyt is: ez a Duke Ellington-szám már az 1959-es, első nagylemezén is rajta volt, persze még más hangulatú hangszerelésben és előadásban... Mindenesetre Vic Fontaine még egyszer megújította színészi és énekesi pályáját is.

Az élő koncertlemez

A huszonegyedik századi ember

Az ezredforduló után Darren betöltötte a hatvanötöt. Színészi és rendezői pályáját lezárta, az énekesit azonban tovább folytatta. 2001-ben új albumot adott ki, a Because Of You-t, olyan emblematikus számokkal, mint a Just One Of Those Things vagy az Our Day Will Come. A rock, a pop, a folk, a swing és a jazz után immár a bluest is meghódította. Az elmúlt tizenkilenc évben rendszeresen koncertezett, Amerika minden részén. 2019-ben pedig ismét olyannal próbálkozott, amilyennel korábban még soha: egyik fellépésén rögzített egy élő koncertalbumot, amely a James Darren Live! For The First Time címmel jelent meg: ha valaki meghallgatja, talán el tudja képzelni, milyen lenne, ha egyszer eljuthatna egy élő Darren-estre. (9) Frank Sinatrának, azt hiszem, nagyon tetszene.

Egy pillanat a Luckyból (háttal Harry Dean Stanton)

Három évvel ezelőtt sikerült elérni, hogy túl a nyolcvanon még egyszer kamera elé álljon: a 2017-ben bemutatott Luckyban játszott el egy mellékszerepet. John Carroll Lynch első rendezése lehetőséget nyújtott egy káprázatos karakterszínésznek, a 91 éves Harry Dean Stantonnak, hogy emblematikus, bölcs, kult-státuszt érdemlő filmet készítsen az öregségről. Nem véletlenül forgalmazták a mozit ezzel a jelmondattal: "Egy kilencvenéves ateista spirituális utazása." A film különböző fesztiválokon 12 hazai és nemzetközi díjat és 18 jelölést gyűjtött be. Ami Darren szerepét (Paulie) illeti, arról ezt írta a Variety egy kritikusa: "karrierje legjobb alakítását nyújtja (...). Ha a megfelelő emberek látnák a filmet, az azt jelenthetné Darrennek, amit a Jackie Brown Robert Forsternek" - vagyis Oscar-jelölést. Nem jelentette azt. De James Darren még egyszer megmutatta, micsoda színész. (10)

Darren 2020. június 8-án lesz nyolcvannégy éves. Boldog családapa, s hatvan éve él házasságban második feleségével, Evy Norlunddal. (11) Mindig elegáns és derűs, udvarias és kedves bárkivel, aki le akar ülni vele beszélgetni. Nem zárkózik el a rajongóktól: hajlandó póztalanul odaállni bárki mellé, hogy elkészülhessen az emlékfelvétel. Nyilvános megjelenésein szívesen dedikál, olykor elad relikviákat, a bevételből néha jótékony célokat támogat. Ha kérdezik, inspirálóan elmagyarázza, miért pompás a családi recept alapján készített spagetti-szósza. Ha hívják, elmegy a találkozókra, s bármikor szívesen ad interjút és szerepel dokumentum-filmekben is, legyen szó akár a Navarone ágyúiról, akár az Időalagútról, akár a Gidgetről, akár a T. J. Hookerről, vagy épp a Star Trekről. Rengeteg emléke van, de csodák csodája mind pozitív. Arról, amikor Elvisszel focizott. Amikor 1954-ben együtt lógott James Deannel a Googie's-ban. Amikor életében először ült egy asztalnál Sinatrával Las Vegasban. Amikor a Navarone forgatásán megverte Anthony Quinnt sakkban, így a színész hetekig nem beszélt vele, de aztán sikerült kibékülniük. Amikor Buddy Hackett megtanította rá, hogy a színpadon nem kell viccesnek lenni, csak őszintének. Amikor William Shatner direkt a tetőn játszatta a T. J. Hooker egyik üldözéses jelenetet, tudva, hogy Darren nem lelkesedik a madarakért...

Talán egyszer még ír egy könyvet az életéről. De valószínűbb, hogy inkább csak éli tovább. Színész, rendező, énekes, előadóművész, fiatal és fáradhatatlan: májusban Vegasban fog koncertezni, júniusban Del Marban, s már októberre is van fellépése... Ma is az, ami volt, és ami ritka: egy tiszta hang és egy tiszta arc. Bízom benne, hogy még nagyon sokáig a mi időnkben marad.

Amikor nem számít a korkülönbség: Kathryn Granttel

Megjegyzések
(1) Igaz, az az állítás, hogy Hooker és Danko tinédzserkorukból ismerik egymást, egy kicsit billegett: Darren a szerepben hiába volt borotválatlan, öltözött ujjatlan pólóba, viselt kartetoválást és cowboykalapot, továbbra is átkozottul fiatalnak nézett ki, jóval többel, mint azzal az öt évvel, amennyi ténylegesen volt közte és Shatner között. A külsőségeket azonban pótolta a szenvedélyes játék és a baráti kémia.
(2) A sorozatból nem egyértelmű, mennyi ideje szolgál Corrigan (ezt sosem gondolták végig és több évszám is elhangzik): az egyenruhája jelzése viszont arra utal, tíz-tizenhárom éve lehet rendőr. Vagyis ennyivel idősebb Sheridannél és Romanónál, Hookernél viszont fiatalabb.
(3) Az IMDb-n jó ideje ez a kilencven epizód közül a 2. legkedveltebb, szóval sokan egyetértenek velem.
(4) Az epizód elég megosztó: sokan hangsúlyozzák, hogy a kapcsolat elképzelhetetlen, mivel a párt játszó két színész között 25 év a korkülönbség. Szerintem azonban minden mozi illúziók sokasága, vagyis filmen mindenki annyi éves, ahány évesként hitelesnek tűnik. Fordított példa: korai filmjeiben Darrennek háromszor is partnere volt Kathryn Grant, aki születési évét tekintve idősebb volt nála, mégis tökéletesen hatott a szerelmeként. Ha az számított volna, ténylegesen mikor született a két színész, a hagyományoknak megfelelve sosem játszhattak volna párt, hiszen az ötvenes évek nehezen viselte volna a valóságban, hogy a férfi legyen a fiatalabb, ha csak három évvel is.

Nehéz olyan képet találni, amin mindenki rajta van

(5) Ha bárkit érdekel, nekem ezek a kedvenc epizódjaim a T. J. Hookerből: 4/22. The Throaway, 5/14. Partners in Death, 4/12. The Surrogate, 4/14. Outcall, 2/21. Payday Pirates, 5/07. Funny Money, 3/15. Exercise in Murder. Őszintén szólva Romanóval sosem tudtam megbarátkozni, bár a magyar szinkronban Csőre Gábor hangja segít valamennyit, hogy megkedveljem. Hiába adtak neki érdekes háttért (Vietnamban elesett testvérével, állandó bizonyítási kényszerével), szubjektív véleményem szerint Adrian Zmed sosem tudta kiteljesíteni a karaktert, maradt jóképű, nagyképű és üres. Ezért az összes kedvenc részem akkortól való, ahol az általam nagyon megkedvelt Hooker (magyarul Vass Gábor pompás hangjával) és Stacy mellett már ott van Corrigan is.

Darren és Evy Norlund esküvője, 1960 (ld. (11))

(6) Bár a T. J. Hooker után megfogadta, hogy magát soha többet nem rendezi, a Raven egyik általa irányított epizódjában azért a kamera elé állt egy rövid időre.
(7) Ahogyan a magyar címekből is látható, ezek közül a sorozatok közül nagyon sokat adott a magyar televízió is. De nem hinném, hogy sokan összekapcsolták volna a rendező, vagy bennük rövid időre feltűnő James Darrent a korábbi munkáival.
(8) Az igazsághoz tartozik, hogy a dalok népszerűségét nem minden kritikus értette. Néhányan felvetették, mi szükség a "másolatra", ha van eredeti is. Nem számoltak azonban több dologgal: például, hogy a DS9-nemzedék egy része nemigen hallgat Sinatrát, így számukra nagyon is inspiráló lehet a Darren-féle dalok felfedezése. Régi vágású Star Trek-fórumokban ma is visszatérő kérdés a "melyik a kedvenc Vic Fontaine-dalod?" Másrészt Vic nemcsak Sinatra-számokat énekelt, hanem mindenfélét, Duke Ellingtontól Cole Porterig: és ezeknek a daloknak másból sem áll a története, mint hogy újra feldolgozzák és újra meg újra eléneklik őket. Végül Vic Fontaine-t minden tisztelgés ellenére nem Sinatra vagy bárki más, hanem James Darren játssza. Ha már hasonlítgatás: nagyon vonzó, finom és ízléses módon, de ezek a számok teljességgel az ő dalaivá változnak az előadásában.

Darren Evyvel és az újszülött Christiannal

(9) Nem szép dolog folyton a korra utalni, de ha valaki belehallgat ebbe az albumba, s azután tisztázza magában, hogy egy nyolcvanhárom éves énekest hallott - nos, akkor egyben biztos lehet: hogy James Darren nem a múltja dicsőségéből él...
(10) Az idézet innen származik.
(11) Darren 1955-ben, tizenkilenc évesen vette feleségül Gloria Terlitskyt, kamaszkori szerelmét, akit 1953 óta ismert. Felesége apja mindent megtett, hogy megakadályozza a házasságot, mivel Darren katolikus volt, Gloria viszont zsidó. 1956-ban, abban az évben, amikor eljátszotta első filmszerepét, Darren apa lett: fia a James William nevet kapta, s ma Jim Moret néven elismert televíziós és újságíró. A házasság azonban megromlott, s a pár 1958-ban elvált. 1959-ben Darren megismerte a gyönyörű Evy Norlundot, akit az előző évben Miss Dániának választottak. 1960-ban összeházasodtak, s azóta is kitartanak egymás mellett, hatvan hosszú éve. Két fiuk született, Christian (*1960) és Anthony (*1964).

Evy és James Darren a gyerekeikkel: hátul Anthony, elöl Christian, jobbra Darren első házasságából született fia, James

Linkek
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 1. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 2. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 3. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 4. rész

Universal-sztárfotó (kép)

James Darren amerikai színész, rendező és énekes, az Időalagút című televíziós science fiction sorozat egyik főszereplője, dr. Anthony Newman alakítója. Posztsorozatomban az ő életét és pályáját mutatom be: ez a bejegyzés életének arról az időszakáról szól, amikor a mozi cserben hagyta, viszont váratlan és kanyargós fordulatokkal útja elvezetett a televízióig és az élő közönségig. (Itt olvasható az első, a második és a harmadik rész.)

A szörfdeszkától az Időalagútig

A Universal szerződést kínált Darrennek, s azonnal kipróbálta a For Those Who Think Young című 1964-es filmben. Partnere Pamela Tiffin lett (az Egy, kettő három Scarlettje), akivel remek párost alkottak Darren következő mozijában, a The Lively Setben is. Azonban semmi más nem bizonyult remeknek. A For Those Who Think Young igencsak habkönnyű film lett: első percében egy hullámlovast látni, majd a főcím megtelik szörfdeszkákkal, a főcímdalt pedig Darren énekli... Ha ezzel a mozival akart elmenekülni a Gidget elől, rossz helyre érkezett: egy a parton partikat rendező fiatalokról szóló, álproblémákkal és táncjelenetekkel teli történetbe, amelyben ő alakíthatta a bájos tinédzser, Sandy udvarlóját, a kőgazdag és könnyelmű fiatalembert, Harmadik Gardner Pruittot (röviden Ding). A film egyetlen erénye, hogy Darren együtt játszik benne Nancy Sinatrával, Frank Sinatra lányával is, akivel életre szólóan barátok lettek. Ez sem menti azonban meg a mozit, amelyhez mérten a Gidget bármely része szellemes és kifinomult filmalkotás.

Ding (James Darren), Sandy (Pamela Tiffin) és Sid bácsi (Paul Lynde) a For Those Who Think Youngban

The Lively Set: csodaautóban, Doug McClure-rel

A The Lively Set ennél jobb film volt, ám az árnyalt jellemábrázolásra ez sem adott nagy lehetőséget a színésznek. Casey Owenset játszotta, a fiatal mérnökhallgatót, aki kifejleszt egy újfajta motort, amely forradalmasíthatja az autóversenyzést. Támogatóra van azonban szüksége: végül egy gazdag fiatalember, Rogers alkalmazza, akit semmi más nem érdekel, csak a győzelem. Amikor hibát találnak Casey tervezésében, Rogers továbblép és otthagyja őt. A tehetség azonban végül győzedelmeskedik: Casey legyőzi Rogerst az autóversenyen. Ahelyett, hogy elkallódna, megfogadja professzora tanácsát, s befejezi az egyetemet, ráadásul még Rogers húgának a kezét is elnyeri... Darren ismét mindent kihozott egy kedves, elszánt és romantikus fiatalember szerepéből, s látható örömmel vezetett minden olyan jelenetben, ahol maga irányíthatta az extrém csodaautókat. Ám bármennyire professzionális versenyjelenetek voltak is a filmben, amelyek máig az autós filmek kedvelőinek nosztalgikus kedvencévé teszik a The Lively Setet, tagadhatatlan, hogy egyrészt többé-kevésbé ugyanezt a sztorit egyszer már leforgatták az ifjú Tony Curtisszel (Johnny Dark, 1954), másrészt Darrennek a Columbiánál készített filmjei szinte kivétel nélkül jobbak voltak ennél a mozinál.

Hölgyek zsongták körül a Scopitone-klipben

Hogy ezután mi történt, arról nemigen találni semmilyen adatot. A színészt elméletileg egy ideig még szerződés kötötte a Universalhoz. Soha többet nem forgatott azonban mozifilmet velük. Egyáltalán: 1969-ig nem bukkant fel többet a nagyvásznon. Hogy ki, miért és hogyan szakított, nem tudni. Tény azonban, hogy Darren egy évre teljesen felhagyott a színészettel. Részben a dalain dolgozott, teljesen megújítva stílusát: kislemezeit ettől kezdve már nem a Colpix (a Columbia vállalata), hanem a Warner Brothers Records adta ki, 1967-re pedig elkészült náluk egy gyökeresen új hangulatú albummal, az All-lal. (1) Ekkor forgatta színes Scopitone-klipjét is Because You're Mine című számához. Másrészt elkezdett inkább a

Jimmy Darrock

televízióra koncentrálni. 1965-ben jóízűen kiparodizálta korábbi szörfös tinibálvány önmagát a Frédi és Béni Surfin' Fred című epizódjában, ahol ő adta a hangját a kőkorszaki popénekesnek, Jimmy Darrocknak. Majd az év közepén megismerkedett Irwin Allennel, a legendás producerrel: s a találkozás egy gyönyörű barátság kezdete lett. Darren még mindig azt tervezte, hogy jó és jelentős mozifilmekkel tér majd vissza: ehelyett 1965 karácsonya előtt két nappal forgatni kezdte az Időalagút (The Time Tunnel) pilotját...

A The Time Tunnel reklámportréja

Harmincévesen valami teljesen újba vágott bele, ám hamar kiderült, pompásan ért hozzá. Darren korábban tulajdonképpen még sosem játszott a televízióban. Pályája elején feltűnt ugyan két tévés krimisorozat egy-egy epizódjában (1957-ben a mindössze félórás The Webben, 1959-ben pedig az egyórás The Lineupban), nem meglepő módon fiatal fiúkként, kétszer pedig szerepet kapott a Donna Reed Showban (1959 és 1961), de ebben félig-meddig önmagát alakította, s legfontosabb feladata az éneklés volt. Az Időalagút főszereplőjének lenni ezzel szemben rengeteg helyszínt, jelenetet és szöveget jelentett, s azt, hogy a színész és a stáb hat-nyolc nap alatt leforgatott egy ötvenperces történelmi sci-fit, jó esetben tartott egy nap szünetet, s folytatta a következő epizóddal. Cserébe viszont Darren rengeteg dolgot kipróbálhatott: vívott, nyilazott, lovagolt, verekedett, menekült, történelmi kosztümökbe bújt, hihetővé tette a korszerű technoblablát. Ám legfőképpen számos drámai szituációban játszhatott különféle morális dilemmákba keveredő, olykor kamaszosan heves, de hangsúlyozottan felnőtt férfihőst. (2)

Az Időalagút tudósai: dr. Doug Phillips (Robert Colbert) és dr. Anthony Newman (James Darren)

Tony szerelmével, Szerit hercegnővel (Vitina Marcus)

Irwin Allen biztos kézzel választotta ki sorozata két főszereplőjét. James Darren és Robert Colbert egészen máshonnan érkeztek: míg egyikőjük egy évtizedet töltött a filmiparban, s épp most vágott bele valami újba, másikójuk fiatal kora ellenére már veterán televíziós színésznek számított, bár eddig mindig a vendégszereplés volt a specialitása. A kamerák előtt mégis rögtön sikerült egymásra hangolódniuk: függetlenül attól, hogy egyes visszaemlékezések szerint a két teljesen különböző vérmérsékletű színész kezdetben még csak nem is igen szólt egymáshoz a forgatás szünetében, a képernyőn első jelenetüktől kezdve úgy álltak egymás mellett, hogy tökéletesen hihetővé tették azt a mély barátságot, ami a két tudós, Newman és Phillips között létezik. Színészi eszköztáruk is remekül kiegészítette egymást: a szenvedélyes Tonyt játszó Darren érzelmekkel teli mimikája, határozott gesztusai pompásan illettek a sokkal nyugodtabb Dougot alakító Colbert komoly tekintetéhez és visszafogott mozgásához. Utóbbi magánemberként könnyed, szellemes tréfacsináló volt, s bár ezt a higgadt és önfeláldozó Doug szerepébe egy az egyben nem ültethette át, mégis őszinte mosolyokat csempészett a humort egyébként alapvetően nélkülöző sorozatba. Ezzel szemben az évekig újra meg újra a fogpasztamosolyú, csupasz mellű srác szerepébe kényszerített Darren érezhető örömmel vette komolyan az életet a fiatal, de érett és férfias Tonyként, s végre eljátszhatott néhány szép és finom szerelmes jelenetet is.

Tony és Doug a bázison

Allen hosszú távra tervezett: gyakorlatilag egy egész második évad ötlettára is készen állt már, amikor 1967-ben az ABC a totális költségcsökkentéssel ellehetetlenítette az egész forgatást. A sorozat törlése a főszereplőket is teljes meglepetésként érte: az egy év alatt mindketten nagyon megszerették a szériát, egymást és a közös munkát, s nyilvánvalóan úgy tervezték, a következő egy-két évet a Tic-Toc-projekttel töltik majd. James Darren harmincegy évesen ismét elkezdhette újratervezni a jövőjét.

Nem elveszett évtized: Darren és a hetvenes évek

Úgy tűnt, az Időalagút leállítása ellenére Irwin Allennek 1967-ben sem kell aggódnia a sci-fi sorozatai miatt. Javában forgott a Voyage to the Bottom of the Sea negyedik és a Lost in Space harmadik évada: akkor még senki sem tudta, hogy különös módon mindkét sorozat ezekkel az epizódokkal ér majd véget 1968 márciusában. Maga Allen, miután elkobozták a történelmi sci-fi projektjét, azonnal új széria kigondolásába fogott: bár, tanulva az előzményekből, óvakodott ugyanolyan nagy költségvetésűvé és sokhelyszínűvé tervezni, mint az Időalagutat. A leendő sorozat a The Man from the 25th Century címet kapta, s Allen 1968-ban elkészítette a negyedórás pre-pilotját, amellyel házalhat a tévétársaságoknál. A főszerepet - James Darrennek szánta.

James Darren (Tomo) négy arca a negyedórás kisfilmből

A rövidfilm, amely belső használatra készült, ma már több helyen is megtekinthető az interneten, s szokás lesajnálni, mondván, a Lost in Space és az Időalagút egyes díszleteit újrafelhasználva, s fura trükkökkel készült kisfilm. Akik azonban így minősítik, elfelejtik, hogy nem egy valódi pilotot látnak, csak egy ízelítőt, amely eladta volna az ötletet. Az elkészítésére pedig körülbelül 500 dollár állt rendelkezésre (Darren például a saját öltönyét viseli a filmen): szemben mondjuk az Időalagút valódi pilotjával, amely "mindössze" 576 000 dollárból készült el... Ha némi fantáziával felülemelkedünk a megvalósítás technikai külsőségein, elmondható, hogy a tervezett sorozat roppant izgalmas szerepet kínált James Darrennek. Ő játszotta volna Robert Prentisst, akit még gyerekként elrabolnak a földi technikánál évszázadokkal előbbre járó idegenek, s úgy nevelik és arra kondicionálják, hogy Tomóvá, a tökéletesen érzéketlen terroristává váljon, akinek, visszatérve a 25. századból a huszadikba, egyetlen titkos célja a Földet védelmező Delphi-projekt szabotálása és megsemmisítése, hogy kiszolgáltassa az embereket a kegyetlen és önző idegeneknek. Miközben a sorozat izgalmas katonai sci-finek ígérkezett, Darrennek Tomo szerepében alkalma nyílt volna eljátszani egy olyan kettéhasadt, erkölcsi parancsok és hűségválasztások között ingadozó karaktert, aki felfedezi az emberi értelem és jóság nyomait önmagában, s rájön, hogy bármire is kondicionálták, magának kell eldöntenie, kiket védelmez és kiket szeret. Ráadásul a sorozatban némi humor is felbukkanhatott volna, hiszen a földönkívüli technikát magabiztosan használó Tomo kezdetben még nem tud tökéletesen emberien viselkedni a mindennapi kommunikációban.

A végtelen tér határok közé szorítása: premier plan a Venus in Fursből

A The Man from the 25th Century azonban nem kapott zöld utat. Darren igyekezett hűséges maradni a producerhez: 1971-ben még eljátszott egy mellékszerepet Allen újabb vállalkozásában, a szintén sorozatnak tervezett, de végül tévéfilmként megvalósuló Város a tenger alattban (City Beneath the Sea). (3) Többet azonban nem dolgoztak együtt (4), s Darren inkább visszatért a mozihoz. Az eredmény egy európai (brit-olasz-német koprodukcióban készülő) film férfi főszerepe lett: az 1969-es, különös Vénusz bundában (Paroxismus / Venus in Furs) műfaját igen nehéz meghatározni, mivel egyszerre thriller, erotikus film és dráma - vagyis tökéletesen illik az ellentmondásos és kísérletező évtizedfordulóhoz. (5) Ha az ember a krimielemeket emeli ki a történetéből, akkor lényege a következő: Jimmy Logan, az önmagával meghasonlott, labilis idegállapotú jazztrombitás meztelen, aranyszőke hajú halott nőt húz ki a tengerből, akit előző éjjel még egy zajos és zavaros partin látott. Démonai elől Rióba menekül, úgy tűnik, újra megtalálja a zenét, a szerelmet és a biztonságot a szép fekete Rita odalán, amikor egyszer csak a halott nő lép be a bár ajtaján, gyönyörű szőrmebundában... Az őrülettel, öntudatlansággal, dekadenciával és magánnyal teli mozi tabudöntögető részletei ellenére emlékezetes alkotás: remegő, fátyolos, lassított és szimbolikus képei helyenként szürreális filmkölteménnyé formálják, Darrennek pedig módja van benne megmutatni a mindörökre elvesztett ártatlanságot. Az amerikai mozikban viszont a film megbukott, és a színész tulajdonképpen le is zárta vele a mozis karrierjét. (6)

Fehér és fekete - Jimmy és Rita (Barbara McNair)

Ó, azok a hetvenes évek...

Helyette ismét valami egészen újba fogott: bár akkor, amikor tinédzserbálványnak számított a dalaival, sosem énekelt élőben, koncerten, most előadókörútba kezdett. Bárokban és éjszakai klubokban lépett fel, egyre több rendkívül technikás és lírai, klasszikus számot énekelve, példaképként atyai jó barátját, Frank Sinatrát, a szerinte valaha élt legjobb énekes előadóművészt maga elé állítva. 1970-ben társult a zseniális humoristával, Buddy Hackett-tel, s közös, zenés, komikus estjükkel egészen 1982-ig rendszeresen végigturnézták Amerikát. Az évi harminc-negyvenhetes körutaknak mindig azok az előadások voltak a fénypontjai, amelyeket a Las Vegas-i Sahara Hotelben tartottak.

Mindeközben dalai rögzítésével sem hagyott fel. 1969-től 1982-ig mintegy húsz kislemeze jelent meg, az 1967-ben kiadott All című albumát pedig, amellyel megtalálta új, lírai, balladisztikus stílusát, további nagylemezek követték: 1971-ben a Mammy Blue, 1972-ben a Love Songs From The Movies, 1982-ben pedig a Songs Of Love. A slágerlistákon ismét sikerült rangos helyekre eljutnia: a You Take My Heart Away című, eredetileg a Rocky című filmben elhangzó számot tartalmazó kislemeze felkerült a Billboard harmincas listájára.

Cheryl Ladd-del a Charlie... forgatásán

Közben Darren időről időre vendégszerepléseket vállalt tévéfilmekben. 1971-ben játszott a Love, American Style egyik részében, 1974-ben a Mooch, 1975-ben a The Lives of Jenny Dolan, 1980-ban a Turnover Smith, 1981-ben pedig a Scruples című tévéfilmben. 1976 és 1983 között pedig 11 televíziós sorozat összesen 16 epizódjában tűnt fel vendégszerepekben a S.W.A.T.-től, a Police Womantől és a Baa Baa Black Sheeptől a The Feather and Father Gangen, a Charlie angyalain (Charlie's Angels), a Police Storyn és a Hawaii Five-O-n át a Vega$-ig, a Szerelemhajóig (The Love Boat), a Fantasy Islandig és a One Day at a Time-ig. Bár a mozilátogatók számára láthatatlanná vált, ám rendszeresen megjelent a tévében, közben pedig teljesen új életet élt: az előadóművészét, aki közvetlen kapcsolatban van itt-és-most, élő közönségével. S csodák csodája, ahelyett, hogy elveszett éveknek tekintette volna ezt az időszakot, szokása szerint hihetetlen örömet talált abban, hogy egészen új kihívásoknak felelhet meg. Elmondható tehát, hogy pályája váratlan akadályai ellenére végül a legjobbat hozta ki az évtizedből.

A nyolcvanas évek viszont a nagy televíziós visszatéréssel kezdődött: erről is szó lesz a posztsorozat ötödik, zárórészében.

Vendégszerep az 1977-es, Merénylet a cirkuszban című Charlie angyalai-epizódban: David Barzak, a cigány cirkusztulajdonos fia szeretne a 20. századi elvek szerint élni, így tiszteli a nőket, nem aggódik, ha nadrágot hordanak, ő sem fél kaftánt viselni, továbbá remekül csókol és specialitása a kijevi csirke... (Kate Jacksonnal)

Megjegyzések
(1) Nekem ez a kedvenc nagylemezem tőle.
(2) Mivel az Időalagútnak több külön posztot szenteltem és szentelek, itt csak rövidebben írok a sorozatról.
(3) A film egyik főszerepét egyébként Robert Colbert játszotta, aki szintén ekkor forgatott utoljára Allennel. Bár Darren 1965-ben még ódzkodott a producer jellegzetes idegenjeitől és fantáziavilágaitól, később szerepelt a Voyage to the Bottom of the Sea második évadának utolsó előtti, 25., The Mechanical Men című epizódjában is: hogy is ne szerepelt volna, amikor alkalma nyílt eljátszani élete első negatív szerepét Omirt, a gőgös androiddá változott mechanikus embert alakítva. Vagyis Allen maximalizmusa ellenére nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közte és Darren között.
(4) Ez után a film után Allen visszavonult a sorozatírástól és a rendezői-produceri feladataira koncentrált.
(5) A történetnek a cím azonossága ellenére semmi köze Roman Polanski 2013-as mozijához.
(6) Az 1978-as A főnök fia (The Boss' Son) és a 2000-es Random Acts kis szerepe kivételével az ezredfordulóig ez volt James Darren utolsó mozifilmje.

Linkek
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 1. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 2. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 3. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 5. rész