Filmregények és filozofikus kérdések - Könyvek az Időalagút sorozathoz
A mai poszt néhány sci-firől szól, amelyek sajnos nem olvashatók magyarul. Annál izgalmasabbak lehetnek viszont azoknak, akik szeretik az Időalagút televíziós sorozatot - mint én -: megírásuk és történetük ugyanis szorosan kapcsolódik a filmekhez. Nem véletlen, hogy mindegyiknek a címe Time Tunnel. Hűen ahhoz, hogy idén részben saját korábbi önmagam számára írok bejegyzéseket, legalább egy olvasónál ez a poszt is biztosan érdeklődésre talál...

Pyramid Books, R-1043, 1964, 1966
Az Időalagút - angolul The Time Tunnel - című tévésorozat 30 epizódját 1966-1967-ben mutatta be az ABC. A Randevú a tegnappal című pilot forgatása 1965 decemberében kezdődött meg. Irwin Allen, a széria producere, az első rész rendezője, az egész ötlet megalkotója azonban már legalább 1964 óta dolgozott a koncepcióján: ebből az évből való ugyanis egy 45 oldalas, izgalmas történetvázlat, amelyben dr. Peter Phillips, a zseniális elméleti fizikus, barátja, dr. Tony Newman segítségével átlép az Időalagúton, s elkalandozik a 19. és a 21. századba, közben útba ejtve az őskort is. Tony nemsokára követi őt, útjuk végén pedig büszkén térhetnek haza saját idejükbe, hiszen bizonyították, hogy egerek után emberek is áthelyezhetők időben és térben. Bár a tervről ekkor még kevesen tudtak, Allen rajzok és koncepciós tervek sokaságát készítette el a témához, 1965 folyamán pedig a cselekmény és a tervezet lassan elkezdte felölteni végleges formáját. Az időutazók immár nem egy tér-idő kontinuumot jelképező, homokóra formájú, tükröződésekkel teli alagútba léptek be, hanem egy végtelenbe vesző világos-sötét oválisok körbeölelte rámpán gyalogoltak be az Időalagút kaleidoszkópszerű belsejébe, hogy átzuhanjanak egy másik korba. Az időutazást működtető technikai elemként az iongenerátort és a kvarckristályokat felváltotta a sugárfürdő és az idő-tér átalakító. Megváltozott Doug keresztneve, sőt, az is, hogy inkább - az eredetileg is hevesebbnek kitalált vérmérsékletének megfelelően - Tony lép át először az Időalagúton.

A hátlap
Közben azonban érdekes dolog történt. A Pyramid Books kiadó 1964 júliusában publikált egy science fiction regényt, amelynek Time Tunnel volt a címe. A kis méretű, fekete borítós kötet címképét Jack Gaughan festette: rajta két férfi és egy nő látható, amint egy koncentrikus körökből álló alagútszerűségben haladnak előre. A regény szerzője Will(iam) F. Jenkins volt, de a borítón a Murray Leinster írói álnév szerepelt. A regény egy titokról szól, amelyet a Párizsban tanulmányait végző fiatal tudós, Harrison véletlenül fedez fel. Egy Carroll nevezetű professzor átjárót talált az időben (egy óriási vascsövet egy régi ágyúgyárban), amelyen keresztül fel-alá lehet járni 1964 és 1804, a napóleoni Franciaország között. Kezdetben ez csak annyit jelent, hogy felvirágzik egy régiségüzlet napjainkban: ám az aggályok nélküli oda-vissza utazgatás végül majdnem romba dönti a világot. Olyan is a titok birtokába kerül, akinek ördögiek a szándékai, s saját időalagútja segítségével 1804-ből megváltoztatja a jövőt, vagyis 1964-et, amelyben immár atomháborúra készülnek a kínaiak. Harrisonnak és társainak vissza kell menniük 1804-be, és úgy alakítani az eseményeket, hogy 1964 olyanná változzon vissza (olyan maradjon), amilyen eredetileg volt. Ahogyan e rövid összefoglalóból is kiderül, a történetnek semmiféle köze nem volt Irwin Allen tervezett sorozatához, viszont pontosan azt a címet viselte, amelyre ő keresztelte már a tervezés korábbi szakaszában a projektjét.

Pyramid Books, R-1522, 1967, egyik borító
Illetve: szerencsére nem volt ott a határozott névelő a kulcsfogalom előtt (legalább is a főcímben). Így tényleg semmiféle aggály nem merült fel a stúdió döntéshozóiban, amikor a megszülető sci-fi széria megkapta a The Time Tunnel nevet. Mire az ABC 1966 szeptemberében vetíteni kezdte az első részt, Leinster eredeti regénye már nem is volt kapható. Így legfeljebb néhány, a science fiction újdonságok iránt elkötelezett olvasónak lehetett homályos emléke erről a másik, könyvbeli időalagútról, amely egy vascső, térben kötött utazást tesz lehetővé, rajta át amatőrök és tudományos szabadságukat töltő tudósok kelnek át más időbe, s amely mögött nincsen semmiféle tudományos intézet. Ezzel szemben a sorozat különleges külsejű Időalagútja, amely bárhová átdobhatta utazóit időben és térben, elválaszthatatlan volt a bázistól, az abban dolgozó hivatásos tudósoktól (legfőképp dr. Swaintől és dr. Ann MacGregortól), továbbá a Tic-Toc-projekt bátor vezetőjétől, Kirk tábornoktól, Doug és Tony pedig időutazóként egy titkos kormányprogram képviselői voltak. Ami mégis újra összekapcsolta a regényt és a sorozatot, hogy a Pyramid 1966 decemberében készített belőle egy második kiadást (változatlan utánnyomást), vélhetőleg nem kis gondot okozva a tévésorozat gyártóinak, akik egyébként különféle valódi, kapcsolódó reklámtermékeket (társasjáték, színező, képregény) lelkesen hirdettek mindenhol. Leinster könyve második kiadásának időzítése azonban becsaphatta volna a nézőket-olvasókat, hiszen továbbra sem volt semmi köze a sorozathoz. Végül a kiadó visszahívta katalógusából a kötetet. 1967-ben azonban előállt helyette mással: mindössze egy hónappal később, januárban (a tévésorozat ekkor járt a 17. résznél) megjelent Murray Leinster új regénye, a The Time Tunnel - és ezzel olyan, képek nélkül tulajdonképpen kiismerhetetlen bibliográfiai fenomén született, ami nekem is sok fejtörést okozott.

Pyramid Books, R-1522, 1967, másik borító
Leinster ugyanis írt egy másik, bár a régivel közel azonos hosszúságú, de tökéletesen új regényt. Ez valóban a sorozat szereplőit, világát és problémáit használja: bár mégsem kapcsolódik teljesen a televíziós szériához. Viszont Dougot és Tonyt már a fülszövegében is megemlítik, sőt, a hátsó borítón szerepel James Darren, Robert Colbert és Irwin Allen, vagyis a két főszereplő és az alkotó producer neve is. A kötetet azonban a Pyramid - azonos könyvkódszámon, de - két különböző borítóval is megjelentette. Az egyiken elől fehér alapon egy fekete-fehér fotó volt látható a sorozatból, amelyen Tony - háttal - épp belopózik a nagy vezérlőterembe, hogy azután majd titokban átlépjen az Időalagúton. A másik kiadás ugyanolyan fehér borítót kapott, mint a társa, ugyanolyan pirossal került rá a kiadó neve és a The Time Tunnel cím, feketével pedig ugyanaz a reklámszöveg: ám egy kör alakú keretben az 1964-es (teljesen másról szóló) regény fekete fedélképének kivágata szerepelt rajta a csőszerű koncentrikus körök közé belépő két férfi és egy nő alakjával. Vagyis kicsit úgy nézett ki, mintha annak a hasonló fedélképű kötetnek lenne valami újabb változata... Mivel a két, belül egyforma fehér könyvnek különböző a borítója (bár azonos a kódszáma: R-1522), a két különböző beltartalmú könyvön viszont ugyanaz a kép látható fekete illetve fehér háttér előtt (bár a régi regény az R-1043, az új pedig, mint írtam, az R-1522 számot viseli), a zűrzavar tökéletes. Az sem segít, hogy az antikváriusok és használtkönyv-oldalak előszeretettel kavarják a címformát is: az új regény címe The Time Tunnel, a régié Time Tunnel, ám sajnos a régi könyv hátoldalán szintén névelővel szerepelt a kifejezés, így olykor a régi kötetről is ezen a címen írnak itt és ott.

A hátlap
Ha viszont valakinek sikerül végre kézbe vennie az áhított új Leinster-regényt, valószínűleg meglepődve tapasztalja majd, hogy ez egy pilotepizód megkönyvesítése. Csakhogy: ez a pilot nem az a pilot. Dr. Anthony Newman és dr. Doug Phillips ebben a történetben is találkozik Clark szenátorral, értesül róla, hogy projektjüket a megszüntetés veszélye fenyegeti, majd Tony itt is úgy dönt, hogy magát használva kísérleti személyként, átlép az Időalagúton. Itt azonban a hasonlóság a Rendezvous with Yesterday forgatókönyvével tulajdonképpen véget is ér. Sőt, már az feltűnő, hogy a könyvben a szenátort nem Doug, hanem Tony fogadja és kalauzolja, a bázis Century Cityben van, az Időalagút-komplexum teljesen másképpen fest, Kirk pedig nem ismeri a múltból Clarkot, Doug viszont igen. Sugárfürdőről szó sem esik, viszont Tony bizonyos fém tartóhevedereket applikál magára utazás előtt, ezek segítségével ugyanis a bázis képes őt megtalálni. Az időutazók - kezdetben Tony, majd Doug is - rádió segítségével kommunikálnak a bázissal. Viszont hiányzik az a pompás ötlet, amely számomra az Időalagút egyik lényege: hogy Kirk és társai az alagutat egyfajta vetítőként és kameraként használva bemérik Tonyt és Dougot, s innentől kezdve mindaddig, míg a kapcsolatot el nem vesztik, segítőként, de voyeurként is figyelik a cselekedeteiket. Az idő pedig, ahova ebben a pilotban Tony és Doug eljut: 1. 1889. május 31. Johnstown, Pennyslvania: a johnstowni árvízkatasztrófa ideje, 2. 1874. június 24. a második Adobe Walls-i csata: ahol a komancsok csapnak össze az amerikai fehérekkel, 3. a nem túl távoli jövő, St. Louis: ahol a földönkívülieknek köszönhetően az emberi fajra kihalás vár. Bár a történet nagyon izgalmas, gyakorlatilag a neveken kívül semmiben sem vesz tudomást a tévésorozat főbb elemeiről és történetszövésének játékszabályairól: nem csoda, hogy a hátsó borító képén még dr. MacGregor is hátat fordít az olvasóknak.

Pyramid Books, R-1680, 1967
Hogy vajon Leinster miért írta meg ezt a nem a valódi pilotot megkönyvesítő pilotregényt, arra sehol sem találtam választ. Mindenesetre a saját vízióját foglalta szavakba: mintha direkt meg sem nézte volna az eredeti bevezető epizódot, inkább dolgozott volna csak háttéranyagok és a maga képzelete alapján... Ez azonban nem akadályozta meg a sorozat reklámszerkesztőit, hogy a regényt a "Hajótörötten az időben!" szlogennel reklámozzák, ami azért mókás, mert - ellentétben nemcsak a pilottal, de a teljes első televíziós évaddal is - Leinster Tonyja és Dougja végül gond nélkül haza tud térni (elsősorban Ann erőfeszítéseinek köszönhetően), vagyis egyáltalán nem vész el az időben. Épp a hazatérésük teremtett alapot egy újabb történet elmesélésére, amely emiatt úgy olvasható, mintha már a sorozat, s a két tudós - filmen soha be nem mutatott - hazatérése után játszódna. Ez volt a Timeslip!, amely 1967 júliusában jelent meg (de már a következő hónapban utánnyomták), a második Időalagút-kaland ("Time Tunnel Adventure #2" - a névelő megint eltűnt, de a hátoldalon olvasható...). Ez a könyv véleményem szerint sokkal jobb, érdekesebb és eredetibb, mint - bármelyik - előde: ha meg tudunk barátkozni azzal, hogy Leinstert sokkal jobban érdekelte Tony, mint Doug, így itt ő a - tulajdonképpeni - egyedüli főszereplő, akkor igazán izgalmas történetet olvashatunk arról a veszedelmes tévedésről, amelynek során a katonai célokra használni akart alagút félrepozicionál egy veszedelmes nukleáris rakétát, a Wotant, s nem az Antarktiszra küldi, hanem Mexikóba. Az USA nem árulhatja el a baklövést, a hirtelen több mint száz éve békében a földben nyugvó Wotant azonban a jelenkorban bármikor berobbanthatja egy felette zajló bontás és építkezés, ez pedig háborúba sodorhatná a jelenkori Amerikát és Mexikót. Így Tonynak és társának, Sam Creigthonnak vissza kell mennie 1847-be, a mexikói-amerikai háború kellős közepére, hogy megtalálja és a megfelelő helyre küldje a rakétát.

A hátlap
A sorozat kedvelőinek csalódás lehet, hogy Doug ebben a történetben alig tűnik fel: arra megvan az ok, ezúttal miért nem utazhat ő Tonyval, ám mivel az időutazók bázisbeli segítője megint Ann (akit a két regény idegesítően mindig a MacGregor - The MacGregor néven emleget dr. helyett), végül dr. Phillipsnek jószerével nem marad feladata a cselekményben. Ha azonban erről képesek vagyunk megfeledkezni, a Leinster-féle időalagutas történetek legjobbját olvashatjuk végig, amely nagyon izgalmas kérdéseket vet fel az időutazással kapcsolatban, ráadásul - mintegy kárpótlásképp - Ann és Doug szerelmével is foglalkozik egy kicsit. Mindezt hűen tükrözi a borító, amelynek az elején Tonyt látni az Időalagútban (ez a kép van a hátlapon is), s főszereplőhöz illő méretben, technikusi ruhában is szerepel, illetve mellette, kisebb méretben az egymást ölelő Doug és Ann látható. Leinster sokkal kevésbé képes érzelmeket mozgósítóan és fordulatosan írni a történelmi kalandokról, mint a tévésorozat forgatókönyvírói. Az első, önálló regénye kifejezetten hosszadalmas, a másodiknak, amely már kapcsolódik a sorozathoz, inkább csak az eleje rendkívül elhúzott a bosszantóan ostoba szenátorral, azután végre felgyorsul. Ám még a Timeslip!-re is igaz, hogy ezt az egyébként lendületes történetet is el lehetett volna mesélni feleekkora terjedelemben. Ettől függetlenül azonban különösen az utolsó regény nagyon érdekes problémákat jár körül az időutazással kapcsolatban. Ezek szinte mind előjönnek a televíziós sorozatban is, de nem mindig ugyanazok a megoldások adódnak rájuk, mint a könyv(ek)ben. (Innentől SPOILERek következnek.)

Dr. Ann MacGregor, Clark szenátor és Kirk tábornok (1. epizód)
Ilyen először is az, mire való az Időalagút. Erre a filmekben nem kellett közvetlen választ adni, hiszen a fő cél részről részre egyelőre az volt, hogy sikerüljön szabályozni a korból korba érkezést, illetve sikerüljön visszahozni Dougot és Tonyt 1968-ba, a jelenbe, a bázisra. Allen utóbbinak kidolgozta, sőt, le is forgatta a jeleneteit a 30. részhez, de végül más megoldás mellett döntött: hogy cilffhangerrel fenntarthassa a nézők érdeklődését a következő évre is. A második évad törlése pedig lehetetlenné tette, hogy a történet végül megfelelő módon lezáruljon. De abban a pillanatban, hogy Tony és az utána indult Doug visszatér (vagyis sikerül igazolni, hogy a szabályozott időutazás is lehetséges), fel kellett volna tenni a kérdést, arra való-e a kormányprogram, hogy kíváncsi tudósok végigkalandozzák a történelmet, miközben más kíváncsi tudósok nézik őket múltbeli mindennapjaik közben, s megpróbálják megóvni az életüket és megvédeni a történelem folytonosságát és "eredeti" menetét. S miután erre nyilván "nem" lett volna a válasz, a Tic-Toc-projekt meg részben katonai program volt (Kirk maga is háromcsillagos tábornok!), biztos, hogy felmerült volna, hogy valami védekező vagy támadó fegyver, netán kémkedés vagy megfigyelés céljára használják az alagutat. Leinster erre írt meg egy változatot a Timeslip!-ben: arra, hogyan sülhet el ez nagyon rosszul, ha az önteltség, a felesleges titokzatoskodás és a hatalmi viszonyok hangoztatása félresöpri az útból a józanul gondolkodókat... (1)

Doug megmutatja a bázist Clark szenátornak (1. epizód)
Szintén felmerülő kérdés a regényekben, mi van, ha az alagút rossz kezekbe kerül (Time Tunnel), vagy ha használói megjelenésükkel, tetteikkel egyszerűen csak "belezavarnak" az idő rendes menetébe (The Time Tunnel) (2). Az utóbbi kötetben Tony kétszer is komoly választás elé kerül: egy ponton például nem tudja, van-e joga megmenteni az Elena nevű kislányt a szörnyű árvíztől. Amikor azzal szembesül, hogy hatalmában áll megvédeni egy gyermek életét, egyszerűen nem tud hátat fordítani. Végig kérdés azonban, ezzel nem változtatja-e meg a jövőt, vagyis nem vész-e el tettének köszönhetően épp az a jövő, amiből ő jött. A bázis megpróbálja Tonyt lebeszélni, ő szokás szerint erkölcsi érzéke alapján dönt és nem engedelmeskedik - végül kiderül, neki volt igaza. Elenának ugyanis meg kellett menekülnie: Clark szenátor utólag rádöbben, a nagymamájáról volt szó. Vagyis éppen akkor változott volna meg a "valódi" 1968, ha Tony nem cselekszik.

Tony találkozása Clark szenátorral: mellette Doug áll (1. epizód)
Illetve: fennmarad a kérdés, hogy a történelem lineáris, körforgás vagy érintkező hullámvonalakból áll? Elena egyszer már valahogyan (ő maga sem tudta/tudja, hogyan) megmenekült a johnstowni árvízből, gyermekei és unokái születtek, köztük Clark szenátor. Vajon akkor régen is Tony mentette meg, vagyis eleve elrendeltetett (nem vallási értelemben), hogy Tony visszamegy a múltba, s épp akkor épp ott lesz, ahol megmentheti Elenát? S akkor ez egy örök körforgás, amelyben mindenki játssza a rá osztott szerepet, úgy hogy nem tudja? Vagy valaha, régen, egyszer Elena megmenekült, akárhogyan, de akkor nem Tony mentette meg, s talán a legközelebbi alkalommal, amikor egy időutazó felkeresi ezt az időpontot, sem az időutazónak köszönhetően fog megmenekülni: hanem mikor, hogy... S akkor csak a tény biztos, hogy Elena túlél, de ahányszor újrajátsszuk a történelmet, mindig más megoldást kapunk, vagyis egy csomó hullámvonalat egymással párhuzamosan eltolva, amelyeknek mindig vannak közös pontjaik, például, hogy a kislány nem hal meg az árvízben? (3) Leinster könyve végül nem dönti el, mi volna a helyes válasz.

- Akkor azt is tudják, hogy én ma éjjel meghalok-e? (1. epizód)
Ez a kérdéskör a tévésorozatban is kifejtésre került, bőségesen és többé-kevésbé azonos, bár a könyvétől eltérő logikával. Az 1. epizódban Tony és Doug még hisz abban, hogy ezúttal megakadályozhatják a Titanic katasztrófáját, meg tudják győzni a kapitányt, hogy ellenőrizze a mentőcsónakokat, értesítse a közeli hajókat, még az ütközés előtt kérjen segítséget. Rá kell azonban jönniük, hogy nincsen ezúttal: a Titanic egyetlen elsüllyedésénél vannak jelen, vagyis képtelenek megakadályozni, hogy hullámsírba merüljön, mert ez a történelmi tény. Csak segíteni tudnak a menekülőknek: Doug gondoskodik egy kis francia fiúról, akit megismert, Tony pedig rábeszéli Altheát, hogy mivel súlyos betegségére lehet gyógymódot találni, ne akarjon öngyilkosságot elkövetni azzal, hogy a hajón marad. Vagyis csak apró dolgokon változtathatnak, ha egyáltalán változtathatnak. Sokkal inkább csak beteljesítenek olyan dolgokat, amelyek már beteljesedtek.

- Találkoztunk már? - kérdezi apja a felnőtt Tonyt 1941-ben (4. epizód)
A következő hasonló témájú epizódban, a 4.-ben így már meg sem próbálják, hogy mindenkit meggyőzzenek Pearl Harborban arról, hogy jönnek a japánok. Csak Tony apját akarják megkeresni, s megtudni, mi van a hétéves Tonyval: de menet közben rá kell jönniük, hogy azt hajtják végre, ami egykor már megtörtént. Bár Tony szívesen megmentené az apját, akiről csak annyit tud, hogy ezen a napon tűnt el, végül nem képes erre. Amit megtehet, hogy felnőttként még egyszer találkozhat az édesapjával, ott lehet, amikor meghal, s nemcsak megtudja, mi történt vele valójában, de azt is, a maga mindennapiságában mekkora hős volt. Tony tehát a jövőből származó információival sem tudja megváltoztatni a történelmet vagy életben tartani az apját, csak értelmes halálhoz segíti hozzá: Newman parancsnoknak köszönhetően menekül meg az Enterprise repülőgép-hordozó a japán pusztítástól. Mindez azonban, bár az 1968-as, onnan 1941-be került Tony (és Doug) az okozója, úgy tűnik, valójában már megtörtént, 1941-ben. Tony az epizódban kinyomozhatja, végigszemlélheti, megérheti, mi történt akkor, de nem átalakítja vagy újraformálja az akkort. Hiszen az akkorból csak egy van, Tony viszont ezúttal másodszor éli át, és a nézőpontja immár nem egy hétéves, eleve nem mindent értő, majd a sokk miatt mindent elfelejtő kisfiúé, hanem egy kíváncsi és intelligens felnőtt férfié (aki egyébként találkozik hétéves önmagával, 4). Vagyis a sorozat készítői az érintkező párhuzamos hullámvonalak, illetve a körforgás közül az utóbbira szavaztak, valószínűleg.

Ráháb és a kémek (20. epizód)
Ahhoz azonban, hogy a történelem beteljesedjék, szükség van arra, hogy résztvevői valóban részt vegyenek az eseményeiben. Erre jó példa a 20. epizód, amelyben Doug és Tony rájön, hogy a bibliai leírást teljesítik be az ókori Jerikóba kerülésükkel: ők a Biblia izraelita kémjei. Annyira pontos információik azonban nincsenek, hogy tudják, egészen pontosan mit kellene tenniük: amikor Dougot elfogják, ő azzal biztatja magát, hogy a Biblia szerint a kémek sikerrel jártak és kijutottak Jerikóból - de biztos nem lehet abban, hogy minden pontosan igaz, amit a Biblia leírt... Hasonló a probléma Leinster utolsó regényében, a Timeslip!-ben, amelyben Tony társa, Sam épp azért kíséri el az 1847-es Mexikóba a barátját, mert sok családi értesülése van az eseményekről: itt harcolt ugyanis és halt meg hősként a dédapja. Alig kerülnek azonban át a múltba, rövidesen ott állnak a dédapa holtteste felett, akit megöltek egy kisebb összecsapásban, egy egész hónappal azelőtt, hogy Sam értesülései, vagyis a "valódi" történelem adatai szerint végrehajtotta volna hőstettét, pedig utóbbiba kellett volna belehalnia. Sam attól retteg, hogy megváltoztatták a történelmet, s kétségbeesetten keresi a lehetőséget, hogyan javíthatja ki: de nem árulom el, mit talál ki, csak azt, még csak nem is ez a helyes válasz, mert a logika szerint van még egy csavar...

Összefoglalva mindazt, amiről szó volt: bár a három Murray Leinster által írt kötet nem tartozik a legjobb sci-fik közé, nagyon izgalmas kérdéseket vet fel az időutazással kapcsolatban, s olvasás közben élmény gondolkodni az ezekre adható válaszokon. Ám a tévésorozat esetében ez hatványozottan igaz: ott a már az ifjúság által is nézhető kalandok ellenére egészen bonyolult filozófiai problémák is felmerülnek múlttal, jelennel, jövővel, a történelemmel és az emberi felelősséggel kapcsolatban. Ezért is ajánlom mindenkinek az Időalagút-sorozatot.

Linkek
Az Időalagút sorozat
Tisztelgés az Időalagút előtt - Tribute to The Time Tunnel
A múlt és az eljövendő korok útvesztője - Az Időalagút sorozat epizódlistája

(1) Be kell valljam, régi rajongóként nekem itt azonnal a Csillagkapu sorozat jutott eszembe, például a 4. évad 15. része (Láncreakció), amelyben a bölcs és meggondolt parancsnokot, Hammond tábornokot félreállítják, s a helyébe lépő gőgös és ostoba katonai vezető kis híján eltörli Amerikát a Föld színéről egy veszélyes Csillagkapu-kísérlet végrehajtásával...
(2) Ilyen "belezavarásról" a tévésorozatban mindössze egy epizód szólt, a 25., amelyben a bázis véletlenül átviszi Machiavellit 1519-ből 1863-ba, Gettysburghöz... Ez is egy véletlennek volt köszönhető, bár ideszámolva azokat az eseteket, amikor Doug vagy Tony helyett múltbeli embereket sikerül áthozni a 20. századba (ilyen nyolcszor fordul elő: 7., 8., 9., 10., 12., 13., 19., 23. epizód), már kilenc olyan esemény történik 30 rész alatt, amikor a történelem legalább is "összezavarodhatna" a (sokszor teljesen véletlen) beavatkozástól.
(3) Ha valaki emlékszik a Guy Pierce főszereplésével készült Az időgép elejére, arra volt jellemző a hullámvonal közös pontokkal: Alexander doktor minden alkalommal, amikor visszamegy az időben, megpróbálja megmenteni fiatalon meggyilkolt szerelme életét, de a nő mindig meghal, akármit tesz a jegyese, csak épp mindig más módon következik be a halála (pl. ha nem egy tolvaj lövi le, akkor az elszabadult autó miatti balesetben hal meg stb.).
(4) Ez nem minden időutazás szabályai közé fér be: egyes történetek azt indokolják meg, miért lehetetlen, más szerzők azt vezetik le logikusan, miért lehetséges, de csak úgy, ha a két alakmás közül a múltbeli nem találkozik a jövőből visszautazottal, vagy ha találkozik a két személy, aki valójában azonos, de nem érinthetik meg egymást stb.... Az Időalagút időutazásában nem okoz ellentmondást a kis és a felnőtt Tony találkozása, mivel a kis Tony nem tudja, hogy önmagával áll szemben, az pedig a felnőtt Tony emlékei alapján biztos, hogy a hétéves Tony a sokktól nemcsak a találkozást, de az egész napot el fogja felejteni a későbbiekben.
Öt nagyon rangos olvasmány
Ez a poszt öt számomra nagyon fontos, 2019-ben megjelent könyvet gyűjt össze. Érdekes módon valamennyiben a műfordítások kérdése, vagy az eredeti és idegen nyelv használata is szerephez jut valamiképpen.

Ivan Turgenyev: Apák és fiúk
Helikon, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra az 1. helyezett. Nem csoda, hogy csak most sikerül írnom róla... Az Apák és fiúk annyira eltalált bennem valamit már az első olvasáskor, hogy attól is megborzongok és elszomorodom, ha eszembe jut a jelen kiadás kötéstáblájának sötétszürke-vízkék fedélmintája. Megfogalmazni viszont nagyon nehezen tudom az érzéseimet. Inkább csak meglepődésemről és csodálatomról tudok beszámolni.
Meglepett a kötet azért, mivel én már olvastam korábban, Áprily Lajos fordításában, s azon túl, hogy beláttam irodalmi jelentőségét, semmilyen maradandó benyomást nem tett rám. Most azonban mintha egy egészen új művet vehettem volna a kezembe: aminek egyértelműen két oka volt. Az első, hogy időközben öregedtem, s talán mást keresek egy egymással ütköző generációkról, eszmékről és illúziókról szóló regényben, mint tizenhét évesen. A második viszont, hogy ezt az Apák és fiúkat Gy. Horváth László fordította. Ami a Seniliával elkezdődött, ebben a könyvben teljesedett be: immár nemcsak egy mozaikos szerkesztésű prózaverskötet, de egy tipikus, orosz regény (terjedelmében kicsiny, de hatásában igen nagy) született újjá egy ihletett, egyszerre klasszikusan precíz és bátran modern fordító kezén. Én pedig vele haladtam: a Senilia felfedezése után elhittem neki, hogy az Apák és fiúk sokkal több, mint egy anarchista fiatalember világutálatának, eszmekeresésének és halálba rohanásának története, s igyekeztem úgy elolvasni ezt az 1862-es könyvet, hogy félretegyem információimat és vélekedéseimet a realizmusról és a romantikáról, az orosz irodalom "fejlődéséről", a romlatlan és tanulatlan orosz falu és vidék képéről, Dosztojevszkijről és Tolsztojról, sőt, magáról Turgenyevről is.
Az eredmény a lenyűgöződés és a csodálat lett: a nem egészen háromszáz oldalas regénynek annyi titka tárult fel, annyi színe, íze, hangulata, kérdése és válasza volt, ami nemcsak az év legjobb könyvévé tette a szememben, de az egyik kedvenc regényemmé. Bazarov, aki korábban egyszerűen nem érdekelt, most egyszerre tudott ellenszenves és vonzó, lebilincselő és gyűlöletes lenni: önzése és önsorsrontása mögött felderengett a megfejtendő tragédia. Minden szereplőt egyszerre tudtam kedvelni és elítélni: erényeikkel és hibáikkal egymást tükrözték és egymással vitáztak szövegük és cselekedeteik szintjén is, ám sosem a várt konstellációban. Bazarov sehová sem tartozása és kívülállása, Arkagyij hazatérése és elmenekülése, a vendégeskedések és utazások, a szerelem és a párbajok jelképként számos dolgot eszembe juttattak, de a cselekmény valós szintjén izgalmas párhuzamokat és ellentéteket is alkottak egymással. A három nőalak összehasonlítása is óriási örömet okozott. Turgenyev világa hihetetlenül izgalmassá vált számomra, mert hirtelen már nem "tipikusan orosznak" láttam, mint addig, sokkal inkább nagyon-nagyon emberinek. Szereplőit gyávaságaikkal, bátor döntéseikkel, értelmetlen önfeláldozásaikkal és hamvába holt nagyot akarásukkal még mindig nem tudtam elfelejteni. Sőt, az egész regény itt van velem most is, képekben, színekben, napsütésben, petróleumfényben...
Hálás vagyok, hogy felfedezhettem magamnak.

Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó
Jelenkor, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 4. helyezett. Az eredetileg 1938-ban íródott regénynek a magyar kiadását csak véletlenül vettem észre. Köszönet a borítótervezőnek, aki felhívta a figyelmemet ezzel a korjelző képpel a könyvre. A regény a zsidó Otto Silbermann kálváriáját mutatja be, aki a Kristályéjszaka után hirtelen üldözött vaddá válik saját hazájában, holott addig sikeres, nagyvonalú üzletember, a mérsékelt antiszemitizmussal magában már kiegyezett magánember, jó férj, családapa és barát, s minden szempontból békés átlagember volt, semmi más. Aki pedig ezt a sötét és tűpontos történetet megírta, egy huszonhárom éves fiatal német (zsidó), akinek ez a mű volt az első és egyetlen regénye. Ulrich Alexander Boschwitz 1935-ben elmenekült Németországból, Svédországban, majd Dániában élt, s John Grane álnéven, svédül adta ki a könyvét, amelyet egyébként Menschen neben dem Leben címre keresztelt, de 2018-ig soha nem jelent meg németül. 1939-ben viszont kiadták angolul Nagy-Britanniában, majd az USA-ban is. Szerzője szeretett volna Angliába költözni, a britek azonban Man szigetére, majd Ausztráliába internálták, ahonnan csak 1942-ben térhetett volna vissza új hazájába. Sosem érkezett azonban meg: az őt szállító hajót 1942 októberében megtorpedózták és elsüllyesztették a németek. A huszonhét éves Boschwitz ekkor már a regény átdolgozásával volt elfoglalva, az átírt példány azonban vele süllyedt a hullámsírba. Nem is foglalkozott a kötettel senki 2015-ig, amikor a család eljuttatta az átdolgozott változatból fennmaradt rövid részletet és az eredeti szöveget Peter Graf szerkesztőhöz, akinek köszönhetően végül megjelenhetett németül a teljes Az utazó (Der Reisende). Majdnem hetven évvel szerzője halála után is őrzi tehetsége emlékét, s látlelet, mementó és példázat 1938-ról, az erőszakról, a gyűlöletről és rólunk, emberekről.

John Updike: Nyúlháj
21. Század, 2019
Ez a megjelenés nem került be a 2019 kedvenc könyveiről írott listámra. Ezen azóta is töprengek. Az elmúlt évben kétszer olvastam végig a kötetet, Updike állandó főhősének, Harry (Nyúl) Angstromnak a történetét, amely bemutatja, hogyan élt középkorúan, túlsúlyosan, megállapodottan, megelégedetten és magabiztosan a nyolcvanas évek Amerikájában. És egyszerűen nem értem magamat! Először olvasva a számos helyen Updike által átformált, így immár nem Göncz Árpád, hanem Gy. Horváth László fordításában olvasható regényt, megdöbbentett a Nyúl körüli világ személytelensége, válságban-léte, olcsósága és hazugsága, az, hogy ezek az emberek mennyire nem vesznek tudomást arról, ahogyan a kor és a társadalom valójában viselkedik körülöttük. Ennek ellenére már megint nosztalgikus hangulatba kerültem a könyvtől. Ezért idő elteltével újraolvastam, párhuzamosan felkeresve az előző szövegváltozat egyes részleteit is: izgalmas kaland volt, amelyből kiderül, hogy Gy. Horváth László fantasztikus, megelevenítő munkát végzett fordítóként. De még mindig nem tudtam magamban legyőzni azt az érzést, hogy ez a világ vonzó számomra annak ellenére, hogy rohad és romlik. Azt hiszem, szégyellem magam.

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán
Park, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 23. helyezett. Főképpen azért, mert tökéletesen meglepett: sosem gondoltam volna, hogy Cooper ilyen is tud lenni. Pontosabban, hogy Cooper valójában ilyen: hiszen ez előtt a kötet előtt még sosem jelent meg nevezetes regénye, Az utolsó mohikán teljes, csonkítatlan szöveggel. Se hely, se idő nincs itt arra, hogy azon elmélkedjek, mit jelent egy író magyar megismerhetőségre nézve, ha még akkor is rövidített átdolgozásban olvassuk a szövegét, amikor a magyar könyvkiadás elvileg már rátért az avatott tollú, hűséges és pontos műfordításokra. Mégis, bármilyen jó is Réz Ádám az ifjúságnak íródott szövege, Az utolsó mohikán című Cooper-regény valójában itt és most született meg, Gy. Horváth Lászlónak köszönhetően. Nem paradox ez kicsit?  Legalább egy százada beszélünk ma is mérvadó módon Cooperről, az ifjúsági íróról, közben viszont nem is őt olvassuk, csak az átdolgozásait... Az is különös számomra, hogy vannak, akik pusztán azért, mert érzelmileg kötődnek az átdolgozott változathoz, azt hangsúlyozzák, hogy ez nem is olyan jó: nos, ezt Cooperrel kellene megvitatni. De aki az ő indiánképére, az ő tájleírásaira, az általa szerkesztett szöveg arányaira kíváncsi, az vagy angolul olvas, vagy megszereti ezt a kötetet. Ettől még Réz Ádám is kiváló műfordító marad, akitől mindig szívesen olvasok. De bízom benne, hogy Gy. Horváth László belevág még jó néhány hasonló projektbe: sejtem, a kiadó nem e köteten fog meggazdagodni, a magyar fordításirodalom viszont igen sokat gazdagodik általa.

Katona József: Bánk bán
Eredeti szöveg Nádasdy Ádám prózafordításával
Színház az egész, Magvető, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 2. helyezett. Nem véletlenül: felszabadító élmény volt elolvasni ezt a két Bánk bánt, az eredetit és a fordítást... Katona József drámája átkozottul jó darab: elég csak Bánk és a királyné összecsapására gondolni. Az író színpadi utasításait elolvasva szinte filmszerűen magunk elé képzelhetjük az eseményeket. Ez egy élő és izgalmas színmű: nem nemzeti tablók összessége, mint az (egyébként pompás) opera, nem díszmagyaros, nagybajuszú urak és patetikus, fátyolos hölgyek vonulása, hanem valódi dráma féltékenységgel, gyilkossággal, választással magánélet és közélet közt, gőggel, vétséggel, önátkozással. Csak a nyelve... Nádasdy Ádám szövege nem lecserélni akarja az eredetit (ennyi önbizalom csak Illyés Gyulában volt...): inkább mellé tesz egy rendkívül hűséges műfordítást, amiben csak annyi változik, hogy a szöveg érthető legyen. A könyvben lehet csak a Nádasdy-szöveget olvasni, s a kulcsjeleneteknél átnézni az oldalpárra, hogyan is szerepelt ez Katonánál. Lehet Katona sorait véggvenni, s amikor önparódiának tűnnek a nyelvi változás miatt, gyorsan elolvasni, hogyan hangozhat ez komolyan és szépen, mai magyarul. 1699 Ft nem olyan sok (az interneten nagyobb kedvezmény is elérhető): nagyon-nagyon jó lenne, ha azok, akik a következő évben a Bánk bánt tanulják majd a középiskolákban, már ezzel a zöld könyvecskével találkoznának. Egyet fizet, kettőt kap, s talán sikerül megmenteni Katonát több új generáció számára: megéri!

Linkek
Öt könyv a világtörténelemről
Öt érdekes életrajz
Öt könyv a magyar történelemről 
Öt európai regény a Typotextől 1
Öt könyv a világtörténelemről
A múlt évben sok nagyon jó könyv jelent meg a világtörténelem izgalmas időszakairól. Íme közülük öt igazán érdekes.

Grüll Tibor: Újabb 50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról
Kalligram, 2019
Hasonlóan a szerző 2013-as, 50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról című kötetéhez, ez a gyűjtemény és is 50 néhány oldalas, izgalmas tanulmányt tartalmaz, amely új szemszögből tekint az ókor történelmére. Pontosabban: bemutatja, hogy az ókori Róma nem igazán olyan volt, amilyennek a régi latinórák, a tógás-szandálos mozifilmek, és az esetleg unalmasnak és röpkének tűnő középiskolai történelemórák mutatták. Helyette a rómaiak egy épp olyan modern világban éltek, mint mi - a maguk módján tökéletesen innovatívban, globalizálódóban és a tömegkultúrával bíbelődőben. Így nem csoda, hogy a könyvben olvashatunk antik sportolók doppingszereiről és a leggazdagabbaknak gyártott luxusillatszerekről, abortuszkérdésről és szemétlerakókról, belső elhárításról és cuki, turistáknak gyártott ajándéktárgyakról... Nekem talán az az öt fejezet tetszett a legjobban, amelyekben latin eredetű modern márkanevekről, Tiberius koncepciós pereiről, a római klasszikusokból idézgető vécéfirkákról, a római viccekről és a betonról esett szó, de biztos vagyok bene, hogy legközelebb más fogja "legjobban" megragadni a fantáziámat. (1) Csak annyit mondhatok: várom az újabb 50 dologról szóló harmadik kötetet!

Kertész István: A hódító Róma
Kossuth, 2019
Hű: hogy mennyit üldöztem ezt a könyvet! De most végre feltehettem a könyvespolcomra. A történet azzal kezdődik, hogy Kertész Istvánnak 1983-ban megjelent az első népszerű történelmi ismeretterjesztő könyve az ókori Rómáról, amely a királyság és a köztársaság korát mutatta be. Az akkori Kossuth Kiadó adta ki Szivárvány nevezetű történelmi sorozatában. Ez már hosszú ideje megvan nekem, s mindig szívesen olvasom újra. Mivel azonban nagyon kedvelem a szerző írásait, s lelkesen gyűjtöm könyveit, megoldhatatlan feladványt jelentett számomra, amikor az egri Líceum (a főiskola, majd egyetem kiadója) megjelentetett egy második kiadást. Mindenképpen szerettem volna beszerezni, de először nem volt rendelhető, azután az intézmény átalakulása miatt az egész honlap megszűnt... Majd jött a Kossuth (a jelenlegi), s szépen elkezdte kiadni Kertész István munkáit, szép külsővel, gondozott szöveggel: jött a Botrányok az ókorban, a Regélő Róma, azután láttam, hogy megjelenik ez a kötet is - ám ez csak e-bookban... Végül most, amikor már el is felejtettem vágyakozni rá, váratlanul kijött ez a kötetmegjelenés: ráadásul még csak nem is puha kötésben, hanem diadalmas keményben. (Bár puha formátumban kicsit könnyebben kezelhető volna a kötet, s akkor lehetne kissé apróbb betűméretű is.) Az érdekes fényképekkel és ritka képekkel illusztrált, olvasmányos és megbízható áttekintés tekintélyes szakirodalomra támaszkodik, lelkesen idéz az így nem is olyan száraz ókori forrásmunkákból, s a társadalmat, hadsereget, gazdaságot, politikatörténetet és a nagy egyéniségeket is bemutatva vezet végig az ókori Róma történelmének csúcsain és hullámvölgyein. Így mindenkinek csak ajánlani lehet.

Helen Rappaport: A Romanovok utolsó napjai - A jekatyerinburgi tragédia
Helikon, 2019
Nem ez volt az első eset, hogy a Helikon folytatta azt a projektet, amelyet az Európa Könyvkiadó kezdett el, de befejezni már nem volt alkalma. Így történt ez Helen Rappaport brit történész két tudományos ismeretterjesztő könyve esetében is, amelyet az utolsó orosz cár, II. Miklós családjának, s a családtagok közül is elsősorban a négy nővérnek, a cár lányainak szentelt. Az egyik mű 2017-ben még az Európánál jelent meg, de a folytatással már a Helikon állt elő 2019-ben. Megtisztelte azonban az olvasókat azzal, hogy egy méretében és kiállításában pontosan a 2017-es könyvvel megegyező kötetet adott ki: nagyalakút, kemény kötéseset, szomorkásan színezett régi családi fotóval a papír védőborítón és a kemény fedélen. Így semmilyen külsőség sem utalt arra, mi történt a könyvkiadásban az utóbbi néhány évben, s miként vándoroltak szerzők és művek át a Helikonhoz. Pár év, és talán ránézve már meg sem tudjuk majd különböztetni a két kötet kiadását messziről. Ami a beltartalmat illeti, ahogy A négy nővérről már írtam, Rappaport ezt, a cári család kivégzéséről szóló kötetet előbb írta meg. Nem hagyta azonban nyugodni a négy lánytestvér személyes történelmi sztorija, így született a nálunk korábban, de Nagy-Britanniában öt évvel később kiadott kötet. Azok, akiket nem annyira a cárlányok érdekelnek, mint a család végnapjai, igen színvonalas és okos összefoglalót vehetnek kézbe: sokkal jobbat, mint Robert K. Massie nálunk 2016-ban kiadott, s egyébként szintén igen érdekes A Romanovok - Az utolsó felvonás című könyve. Rappaport adatai sokkal frissebbek, s stílusa is magával ragadóbb. Emellett sajátos nézőpontból közelít a kényes témához, ezért mindenképpen szívesen olvasom majd újra a könyvét. Akik azonban kifejezetten azt szerették A négy nővérben, hogy az események női szereplőire koncentrált, azok sem csalódhatnak: ebben a könyvben is találhatnak olyan forrásokat és tényeket, amelyekre Helen Rappaport előtt kevesen figyeltek oda.

Sarah Rose: Legendás lányok - Kémnők titkos története a II. világháborúról
Partvonal, 2019
Korábban egy kis posztban foglalkoztam azzal, miért nem tetszik nekem a kötet magyar borítója. Hát, ez a véleményem azóta sem változott. A kötetet viszont tényleg érdemes volt elolvasni: rendkívül színvonalas, érdekes és átfogó képet lehetett kapni belőle egy a SOE által szervezett különleges akcióról, amelyet úgy alkottak meg, hogy - többé-kevésbé a szervezet életében először - átlagos nőkre volt hozzá szükség, akik ugyanakkor bátrak, képesek megtanulni a konspirációt és a különféle kém- és szabotőrfeladatokat, továbbá vállalják, hogy ha elfogják őket, a kínzások ellenére is hallgatnak. Mondjuk, ebben a világon semmi romantikus nincsen, nem tudom, a fülszövegnek miért kell ilyesmit megpendítenie: de ez a vélemény most nem az elégedetlenkedésről szól. Ez a téma sokkal inkább méltóságteljes a maga hétköznapiságában: olyan emberekről szól, akik nem önmaguk szobraként cselekedtek, sőt, az események sűrűjében szinte észre sem vették, mennyire bátrak, találékonyak és kitartóak, ám mégis az egész világ hálás lehet nekik. A szerzőnőnek átfogó és érdekes, hiteles anyagot sikerült összegyűjtenie, s regényhez méltó olvasmányossággal (de nem regényként!) megírnia. A téma iránt érdeklődök olyasféle könyvet vethetnek kézbe, amilyen magyarul még nem jelent meg.

Jean-Christophe Brisard - Lana Parshina: Hitler halála
Libri, 2019
2013-ban készítettem egy hosszú, áttekintő posztot Adolf Hitler, a náci diktátor haláláról, s azokról a könyvekről, amelyek magyarul megjelentek a témáról. Érdekes módon azóta mindössze egyetlen kötet látott napvilágot ebben a témakörben, tavaly: ez. Nagyon nagy érdeklődéssel vettem kézbe, hiszen annyira hangzatosan ajánlotta magát (fülszöveggel, méltató idézetekkel), hogy kifejezetten nélkülözhetetlennek tűnt. Nos, az igaz, hogy mindenkinek ajánlom, egyrészt, mert senkit sem beszélek le könyvekről, másrészt, mert nem biztos, hogy mindenki olvasta A Hitler-dossziért és jegyzeteit, vagy Sven Felix Kellerhof, Mario Frank, Joachim Fest Hitler haláláról szóló könyveit. Ha azonban a fentiek közül (adataik a hivatkozott posztomban) 2-3 is ismert előtted, s nem vagy a téma megszállottja, úgy - sajnos - nyugodtan kihagyhatod a francia oknyomozó újságíró és az orosz-amerikai rendező, író, producer dokumentumkötetét. Egy kissé felületes, olykor regényszerű mesélésbe átmenő, máskor érdekes dokumentumokat csak félig idéző könyvről van ugyanis szó, amely ugyan A KGB titkos anyagai címet kapta, de állításai kivétel nélkül megtalálhatók a fent felsorolt könyvekben is. A posztbeli listámról az Ada Petrova - Peter Watson könyvhöz van köze annyiban, hogy az abban bemutatott fejcsontdarabról tényleg kimondja, hogy nem Hitleré, de ezt is lehetett már tudni rég. Viszont egy csomó dolgot újra felhoz, frissen találtként, ami már abban is benne volt. (Az a két oknyomozó szerző ugyanezekben az archívumokban kutatott.) A kötet eredetileg dokumentumfilmet kísért: filmként biztosan nagyon érdekes. Könyvként viszont úgy viselkedik, mintha valami unikálisat mondana el, itt és most, 2018-ban: de ezzel adós marad.

Linkek
Öt érdekes életrajz
Öt könyv a magyar történelemről 
Öt európai regény a Typotextől 1

(1) Az egyetlen dolog, amit feleslegesnek éreztem, az ókori Róma-témájú filmek besorolása volt (részben az IMDb és a Rotten Tomatoes, részben a szubjektív döntés alapján) a legjobb és legrosszabb listákra (és hogy mindjárt az egyik ilyennel kezdődött a könyv). Ez ugyanis, ellentétben a többi 48 kis fejezettel, teljesen önkényes és nem igazán tudományos kalandozás volt a filmtörténetben. Csak három példa a legrosszabb listáról.
1. Magam is úgy gondolom, hogy a világtörténelem folytatódhatott volna anélkül, hogy 2016-ban elkészítenek egy Ben Hurt. (Habár ez már a negyedik volt a filmtörténelemben.) Ettől függetlenül én biztosan nem sorolnám minden idők legrosszabbjai közé, főleg nem három helyezésre egy Asylum-horrortól, de ízlések és pofonok... Az viszont - egy kritikustól idézve - nem művészeti vagy történelmi érv, de még szubjektívnek is igen gyenge, hogy "valamennyi szereplőnek zavarbaejtően (!) huszonegyedik századi feje van" benne. Függetlenül attól, hogy szerintem tényleg az 1960-as Spartacus az egyik legjobb Róma-film, amit valaha is forgattak, úgy sejtem, Kirk Douglas összetéveszthetetlen arcát senki sem nevezné belőle "tipikus római / trák főnek", már ha egyáltalán tudnánk, milyen a kifejezetten időszámításunk előtti első századi fej... (Ahogy pl. Elizabeth Taylor Kleopátra-külsejét is nehéz lenne műszempillástul, fűzőstül echte ptolemaioszinak mondani...)
2. Sokat lehetne vitázni arról, vajon a 2009-es Agora mennyire hamisítja meg a történelmet, mennyire dagályos, vagy mennyire bugyuta a története. Nem hinném viszont, a gyengesége mellett érv lenne, hogy Amerikában nem talált forgalmazóra. Már csak azért sem, mert a, talált, pontosan egy évvel a cannes-i filmfesztivál után kezdték el játszani az amerikai mozik b, nem egy hollywoodi, hanem egy spanyol filmről beszélünk, amely végül a világ több mint harminc országába eljutott c, pályafutása alatt 11, többnyire európai filmdíjat gyűjtött be, továbbá 15 jelölést. Vagyis szeretni nem kell: de meglepő a vele kapcsolatban feltűnő lenéző hang.
3. A 2011-es A sast sem kell kedvelni, sem értékelni, és az már biztos, hogy nincs a legjobb tíz Róma-film közt. Ám a könyvben róla írt huszonöt sorban összesen hét tárgyi tévedés van, ezek közül a legfontosabb, hogy a sztorinak a világon semmi köze a piktekhez (pedig ez még meg is van indexelve). Értem én, hogy a Cinematrix kritikusa volt ilyen felületes: de Grüll Tibor könyve az összes többi oldalán annyira alapos, hát muszáj volt épp egy ilyen figyelmetlen értékelőt idézni...?
Öt érdekes életrajz
Tavaly több érdekes életrajz felkeltette az érdeklődésem. Íme öt, amit nagyon maradandó olvasmánynak találtam.

Jean Des Cars: Ferenc József és Sisi
Helikon, 2019
Karácsonyi ajándékként érkezett a házba ez a gyönyörű, tényleg meglepetésnek is kiválóan alkalmas kötet. Mindenki, aki szereti Erzsébet királynét, vagy rajong a Sisi-mítoszért, nagy örömmel lapozgathatja végig színes, nagyon-nagyon ritka képekkel és okos magyarázatokkal teli oldalait. (És az is, aki nem.) Az apró fejezetek olvasmányos, csevegő és bájos, jellegzetesen francia stílusban (vagy csak én képzelem ilyennek a franciás stílust?) mesélik el a királynő és császárnő életének történetét. A kötet mégis különbözik az író korábbi, nálunk Sisi avagy a végzet címen kiadott könyvétől (és sokkal jobban is tetszik nekem). Van ugyanis egy másik főszereplője, Ferenc József, a császár, a szerető és lélekben mindig, még a halál után is hűséges férj. A kötet megpróbálja megérteni, mit látott meg egymásban ez a két, személyiségét, temperamentumát, kedvteléseit tekintve szinte mindenben különböző ember, ami időről időre megújulva, kissé új alapokon, de majdnem negyvenöt éven át összekötötte őket. Igen, persze, "egy császárnak nem mondunk nemet", vagyis Erzsébet 16 évesen aligha lehetett szerelmes nála hét évvel idősebb rokonába, s igen, persze, Ferenc Józsefnek élete második felében ott volt Schratt Katalin, a barátné, akit Erzsébet is bátorított. Mégis, semmiképpen sem lehet a levelek, naplók és visszaemlékezések alapján olyan időszakot mutatni, amikor a császári pár tagjai egyértelműen és véglegesen nem szeretik egymást: mindig összekapcsolja őket valami - a könyv pedig éppen ezt a kapcsolatot mutatja be, izgalmasan és újszerűen.

Helen Rappaport: A négy nővér - A Romanov nagyhercegnők elveszett életei
Európa, 2017
Ha két vagy több könyv sorozatot alkot, mi magyarok viszont még nem jelentettünk meg a sorozatból egy darabot sem, mindig fontos kérdés, mi is legyen a sorrend. Jöjjön előbb a frissebb? Netán az, ami korábban játszódik? Nemcsak a fikciós irodalomnál lehet ez probléma. Helen Rappaport brit történész A négy nővér című vaskos könyvével kapcsolatban épp ezért olvasható még mindig nagyon sok helyen az a csalódott kérdés: ha valaki több mint ötszáz oldalt szentel az utolsó cár családja történetének, különös tekintettel leányaira, Olgára, Tatyjanára, Marijára és Anasztaszijára, miért nem képes leírni a haláluk eseménysorát is? Pedig a megoldás igencsak egyszerű: Rappaport 2009-ben először épp a cári család végnapjait írta meg Ekaterinburg: The Last Days of the Romanovs című könyvében, s csak ezután öt évvel, 2014-re született meg a Four Sisters: The Lost Lives of the Romanov Grand Duchesses, amelyben végigtekintette a négy cárlány, de egyúttal az őket körülvevő és őket nevelő nők, illetve a nekik mintát adó, s sorsukat tulajdonképpen alakító édesanyjuk életét. Érthető, hogy az Európa annak idején úgy döntött, mégis a "kronológiailag" korábbi könyvvel kezd, mert a jekatyerinburgi tragédiáról már számos könyv látott napvilágot magyarul, így a 2009-es kötettel indítani talán nem lett volna szerencsés, hisz még egy "Romanovok végnapjai" eltűnhetett volna a könyvtömegben. Így viszont sokakban maradt a hiány az olvasás végén, hová is vezetett az írónő nagyon izgalmas töprengése szerint az elszigeteltségben, becsületben és vallásosságban felnőtt, de élni szinte sosem élt, gyerekként meghaló nagyhercegnők életútja. 2019-ben azonban a Helikon kiadta a folytatást-előzményt, így ideje a hiányok emlegetése helyett elolvasni azt is!

Monica Porter: Halálos körhinta - Rácz Vali, a dizőz
Erdélyi Szalon - Petőfi Irodalmi Múzeum - Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2019
Csak nemrég figyeltem fel rá, hogy az OSZMI és a PIM az elmúlt néhány évben színészéletrajzokat kezdett megjelentetni. Bízom benne, hogy ez a kezdeményezés nem hal el: hiszen bármennyire is fontosak a különféle katalógusok és színháztudományi szakanyagok, a híres színpadi és filmszínészek emlékét mégis leginkább igényes, pontos, sok képpel kísért és megbízható monográfiák tudják megőrizni az utókor számára. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy Rácz Valiról, a 30-as, 40-es évek igazi énekes sztárjáról ilyen fantasztikus, alapos, anyagában tökéletesen új és meglepő monográfia születik. Persze a dolog titka, hogy a könyv szerzője az énekesnő és színésznő lánya, aki még itthon született 1952-ben, de újságíróvá már a család 1956-os emigrációja után, Londonban vált. 2006-ban jelent meg Deadly Carousel című kötete, amelyet most, átdolgozva, sok-sok színes képpel és dokumentummal kiegészítve magyarul is elolvashatunk. Rácz Vali életrajza hozzákapcsolódik a két világháború közti korszak magyar filmtörténetéhez (én legjobban a Három csengő című filmben szeretem, amelyben nemcsak énekel, de egy fontos mellékszerepet is eljátszik), a második világháborús embermentéshez (elnyerte a Világ Igaza kitüntetést), s a Rákosi-korszakhoz is (semmit sem tudtam abból, hogyan alakult át, s mi maradt a "dizőzségből", a szórakoztató ipar e szeletéből az ötvenes évekre). Az életrajz címe egyébként arra utal, hogy Rácz Vali egyik utolsó lemezfelvétele a Körhinta énekelt főcímdala volt. Ezen a szép honlapon többet is lehet róla olvasni, itt pedig meg lehet hallgatni az eredeti lemezfelvételeit: hála az OSZK-nak.

Balázs Ádám: Egy angol úr - Erdélyből - Balázs Samu életútja
Petőfi Irodalmi Múzeum - Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2018
Ahogyan az előző kötetnél írtam, ez is egy OSZMI-PIM kiadású életrajzi monográfia. S igen, ez is családban maradt: szerzője, Balázs Ádám diplomata és újságíró Balázs Samu fia. Ez azonban egyáltalán nem zavarta abban, hogy elképesztően szakszerű, objektív, minden részletre kitérő életrajzot írjon, amely ugyanakkor érzékenyen és nyitottan közelít főszereplőjéhez, a saját korában is elképesztően eredeti, különleges egyéniségű Balázs Samuhoz. A zseniális színész ma leginkább a filmjeivel van velünk: a Liliomfi, a Macskajáték, a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? tanúskodik hatalmas tehetségéről és sokoldalúságáról. Ő az, aki még a Dalolva szép az élet kispolgári és ármánykodó karnagyát is emberré tudta formálni, a Kard és kocka egyik főszereplőjeként pedig szinte színházi körülmények között építhetett fel egy érdekes szerepet. Ebből a kötetből azonban meg lehet ismerni fiatal és öreg színészként, mellőzöttként és színháztörténetet íróként, férjként, barátként, apaként, tanárként. S miközben elénk lépnek a kortársak, s egy pillanatra feltámad az egész rövid huszadik század színházi világa, olvasóként az lehet a benyomásunk, nagy-nagy megtiszteltetés lett volna legalább a színpadról ismerni Balázs Samut... A páratlanul gyönyörű, ritka képekkel illusztrált, kiváló adatsorokat közlő könyv ideális monográfia, amilyet a színész megérdemelt. Hálás köszönet érte!

Charles Casillo: Marilyn Monroe - A rivaldafény árnyékában
Alexandra, 2019
Nem voltam biztos benne, hogy ez a könyv az én könyvem lesz. Sokáig haboztam vele kapcsolatban. Végül azonban egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Nagyon kedvelem Marilyn Monroe-t, a színésznőt és Marilyn Monroe-t, az énekesnőt. Nem tudok viszont mit kezdeni az életrajzi legendáival, a szeretői számolgatásával, a tehetségtelensége, de szexissége hangoztatásával, és azzal a kultusszal, ami elvileg miatta szőke parókát vétet és mellnagyobbító műtétet végeztet nőkkel. A Monroe-életrajznak tűnő kötetek egy része ezért nem nekem szól, mivel tárgyként kezeli Marilynt, vagy leragad az összeesküvés-elméleteknél és a fele-sem-igaz botrányoknál. Épp ezért volt a blog egyik első hosszúposztja  Az ismeretlen Marilyn, amelyben megpróbáltam bemutatni, hogy akit a józan tények érdekelnek, annak szerintem mit érdemes olvasnia Marilyn Monroe-ról. Nos, legnagyobb örömömre ez a kötet is csatlakozik hozzájuk. Néha kissé hatásvadász megfogalmazásokkal, de pontosan, érdekfeszítően, empátiával, mégis szakszerűen mutatja be egy igen tehetséges és igen boldogtalan színésznő életét és pályáját, amely mindössze harminchat évig tartott, de ma is emlékezetes.

Linkek
Öt könyv a magyar történelemről 
Öt európai regény a Typotextől 1
Öt könyv a magyar történelemről
A tavalyi évben számos remek kötet megjelent a magyar történelem kevésbé ismert időszakairól. Íme közülük öt nagyon érdekes.

Hahner Péter: Magyarország szerencséje
Animus, 2019
A 2019-es év legjobb három non fiction könyve közül számomra ez volt a 2.
Mi, magyarok sajnos nagyon szeretjük úgy tekinteni a történelmünket, mint gyászpillanatok összességét. Minket megszálltak, cserben hagytak, elárultak, végül legyőzött a túlerő, mi majdnem mindent elveszítettünk... Ebben sok igazság van, ám elképesztően üdítő és izgalmas volt egy olyan könyvet olvasni, amelyben Magyarország szerencsés: pedig a történész szerző egyáltalán nem igazít vagy szépít a valóság tényein, csak épp összerendezi őket.
A könyv 1664 és 1711 közötti eseményeket mutat be, vagyis még csak nem is valamilyen közismerten boldog békeidőnek tartott időszakot. Zrínyi Miklós vadászbalesetnek köszönhető, tragikus halálával indít, s a szatmári békével zár, vagyis a törökök megszállta, még mindig három részre szakadt Magyarországtól jutunk el a Rákóczi-szabadságharc leveréséig. Bárhogyan igyekszik is az iskolai oktatás, hogy a majtényi zászlóletétel, az 1711-es béke élhető kompromisszumait tanítsa, immár legalább másfél évtizede, Károlyi Sándor még mindig sokak számára Rákóczi elárulója. Mint ahogy maga II. Rákóczi Ferenc sem más, mint fénylő páncélú, félelem és gáncs nélküli lovag, mostohaapja, a gyakran tévedő Thököly Imre szinte szentként tisztelt, nagy kuruc vezér, a Habsburgok mind gyarmatosítók, aki pedig nincs velünk, az labanc... Hahner Péter ebben a könyvében is megcsontosodott tévhitek, közhelyek és vélekedések ellen érvel, szellemesen, tudományosan és ötletesen, ám ezúttal még különösen szórakoztatóan is. Magyarország szerencséjéhez ugyanis gondolatmenete szerint a legkülönfélébb emberek járulnak hozzá, sokszor tudtukon, akaratukon kívül.
Például rossz-e az, ha egy özvegy és rangos francia grófné - vélhetőleg minden alap nélkül - belekeveredik a XIV. Lajos-kori Franciaország méregafférjába? Nos, az emigrálni kényszerülő Soissons grófnénak bizonyára tragikus: s nem túl jó fiának sem, akit ezért az udvar nem fogad szolgálatába, s húszéves korában úgy néz ki, vándor szerencselovag lesz belőle. Mi azonban Savoyai Jenőként ismerjük, a korszak egyik legbátrabb és biztosan legjobb hadvezéreként, aki végigharcolta a törökellenes felszabadító háborúkat, megbecsülést szerezve magának és szabadságot Magyarországnak. Mindez nem történt volna meg, ha XIV. Lajos nem az anyát látja a fiúban... Mint ahogy sok minden egészen máshogy alakul, ha I. Lipót császár nem olyan őszintén vallásos, ha az angol trónon nem III. Vilmos ül, egy holland, ha a lengyel király nem hajkurássza a török nagyvezír papagáját, vagy ha a Samuel Oppenheimer nem viseli olyan alázatos türelemmel és káprázatos gazdasági zsenialitással az udvari zsidó olykor veszélyes, olykor megvetett szerepét.
Pompás portrék sorozatában tárul fel a 17-18. század fordulójának történelme: emellett külön, akár irodalmi megbecsülést is érdemelne a könyvet bevezető képzeletjáték, egy korhű, időutazásos beszélgetés a nemsokára utolsó vadászatára induló Zrínyi Miklóssal...

B. Szabó János: Erdély tragédiája 1657-1662
Corvina, 2019
A 2019-es év legjobb három non fiction könyve közül számomra ez volt a 3.
B. Szabó János különféle könyveiről már többször is írtam a blogon: mindegyiket nagyon szeretem és rendszeresen újraolvasom (A mohácsi csata, A mohácsi vész, A tatárjárás, Háborúban Bizánccal).
Új kötetében azonban olyan témát választott, amiről egyébként is elképesztően keveset lehet olvasni: II. Rákóczi György talán nem is annyira vitatott, inkább a közvélekedés által egyértelműen elhibázottnak, kudarcosnak és tragikusnak tartott uralkodását, erdélyi fejedelemségét, kísérletét a lengyel trón megszerzésére, s, ami mindennek a következménye lett, Erdély összeomlását.
Amit nem vártam volna: hogy ez a rendkívül sűrű anyag ennyire érdekes és olvasmányos lesz, ennyire átformálja majd a korszakról alkotott vélekedésem, végül, ennyire új fényben láttatja majd az utolsó igazi Rákóczi-fejedelmet, I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna fiát, II. Rákóczi Ferenc nagyapját. Lehetséges-e, hogy valaki minden csatáját megnyeri, hadjárata mégis katasztrofális vereséggel zárul? Lehetséges-e, hogy egy fejedelem és egy ellenfejedelem is ugyanúgy jót akarjon, s közben közösen hajtsák polgárháborúba az országukat? Mit akartak 1648-1662 között a törökök, a Habsburgok, a franciák, a svédek?
A számomra hihetetlenül izgalmas történelmi utazás ideális szakkönyv: a laikus érdeklődő is megérti, de talán a tudomány nagyjai számára is adhat új szempontokat. (Mindössze annyit sajnálok, hogy a sok rövid alfejezet nehezen kereshető, mert kimaradt a tartalomjegyzékből.) A legjobban mégis a két ajánlás közül az első ragadott meg: "Gőz Sándor tanár úrnak, aki a középiskolában elvezetett ehhez a témához." (A második R. Várkonyi Ágnesnek szól.)

Tóth Endre: A magyar Szent Korona és a koronázási jelvények
Országgyűlés Hivatala, 2018
Hosszú éveket kellett rá várni, de megjelent: a nagybetűs monográfia a magyar Szent Korona történetéről. Tóth Endre még tanított engem, amikor már tervezte ennek a könyvnek a megírását: nem véletlenül örültem rettenetesen, amikor végre kiadták.
A végeredmény minden szempontból tökéletes: egy hatalmas, remek minőségű színes részletfotókkal teli album, amelyből szó szerint mindent meg lehet tudni a koronázási jelvények keletkezéséről, eredetéről, méreteiről, kutatás-történetéről stb. Számos olyan tárgy, forrás, kézirat fotója is látható, amely segít a számunkra kivételes és egyedi tárgyak rokonításában vagy megfigyelésében (más koronák, a jelvények régi ábrázolásai stb.). Külön üdvözlendő, hogy a terjedelem miatt jut idő minden alkalommal Deér József a témával kapcsolatban alapvető, de számos téves feltételezésből is kiinduló könyvének bírálatára, pontosítására, cáfolatára, amely a közelmúltban nagy hatással volt az alternatív elméletek megalkotóira. Ha van negatívuma a kötetnek, az épp a pozitívuma is. A nagyalakú, elképesztően súlyos (mintegy két kilós), rendkívül drága (10000 Ft) albumot megszerezni és forgatni is nehéz, a pompás minőségű képek pedig olykor messze csúsznak benne a rájuk vonatkozó szövegrészektől. Azt pedig, hogy akkor az egyes tárgyakkal kapcsolatban mi a legvalószínűbb, végső információ, sokszor csak az egész vonatkozó tanulmány elolvasásával lehet megállapítani, kézikönyvként használva a kötetet, benne csak keresgélve szinte megtalálhatatlan. Talán tartalmazhatott volna néhány áttekintő táblázatot a könyv a végkövetkeztetésekről, amilyenek a szerző korábbi munkáiban is voltak.
Ettől függetlenül a csodaszép, minden oldalával elvarázsoló monográfiát mindenkinek csak ajánlani tudom, akit érdekel a korona és története.

Tabajdi Gábor: Bomlasztás - Kádár János és a III/III.
Jaffa, 2019
A szerzőtől számos könyvet olvastam és vettem már. Azt hiszem, legjobban a Kiegyezés Kádárral - "Szövetségi politika", 1956-1963 címűt és A III/III. krónikáját szeretem, amelyeknek ez a kötet egyfajta folytatását képezi, mivel konkrét esettanulmányok és általános jellegzetességek bemutatásával azt igyekszik érthetővé tenni, hogyan lett a kádári hatalomgyakorlás meghatározó eszköze a belső elhárítás. S bár olykor az is meglepő, milyen józan döntéseket hoz Kádár János egyes ügyek esetében, összességében egy rendkívül manipulatív és fenyegető hatalom bontakozik ki a legvidámabb barakkbeli élet hátterében, amely erősen kézivezérelt, s épp ez teszi olyan kiszámíthatatlanná és veszélyessé.

Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák - A magyar közigazgatás, a német megszállás és a magyar holokauszt
Jaffa, 2019
A könyv nagyon érdekes, átfogó és vitákat gerjesztő áttekintése a magyar közigazgatás a deportálásokkal kapcsolatos felelősségének. Viszont egyszerűen képtelen vagyok írni róla. Főképpen, mert elképesztő látni, hogy az interneten az elmúlt néhány hónapban leginkább csak a következő eszmecserék gerjesztésére volt alkalmas: 1. szerintem a holokauszt nem történt meg 2. a deportálás normális dolog háború esetén, csak azok a bűnösök, akik konkrétan meggyilkolták az elhurcoltakat, vagyis a németek 3. miért nem menekültek el inkább a zsidók? 4. nem kedvelem a szerzőt, mert a Szombat Online-ra írt, most pedig a Neokohnra ír... Ilyenkor szeretnék egy felnőtt országban élni.

Link
Öt európai regény a Typotextől 1.
Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó
Immár öt hónapja, hogy megtörtem a jeget: s írni kezdtem a blogon angol nyelvű olvasmányokról is. Korábban úgy éreztem, hogy az idegen nyelvű könyvek kiválasztása sokkal véletlenszerűbb az életemben, mint a magyaroké, ezért felesleges róluk írnom. Az utóbbi egy évben azonban megváltozott a véleményem: végeredményben ez az én Könyvesházam, miért ne írnék benne bármiről... Főleg, hogy ma - bár én erre sokáig nem jöttem rá, s úgy kellett felbátorodnom hozzá - egy bizonyos határig bármi elérhető, ami csak elkezd érdekelni: vagyis ha más is el akarná olvasni, amit én, akár hozzá is juthatna.

Mint mindenki, annak idején én is a könnyített olvasmányokkal kezdtem: az olyan klasszikusok mellé, mint az Oxford Bookworms és a Longman Classics, később aztán felzárkózhattak a Macmillan Readers, a Ladybird Classics és a Dover diákoknak írt vagy átdolgozott kötetei. Már ekkoriban rájöttem azonban, hogy nagyon sajnálom az időt olyan történetek elolvasására, amelyek kizárólag csak azért találtak rám, mert angolul szeretnék olvasni, s épp csak ez a kötet volt kéznél. Akkoriban nagyon kellett örülni minden olyan eredeti, angol nyelvű kötetnek, ami valahogy elkeveredett az ember közelébe, sőt, egy-egy magyar könyvnél talán még jobban meg is becsültünk egy-egy eredeti angol vagy amerikai kiadásút, ha sikerült hozzájutni. Azóta szerencsére óriásit változott a világ, de mindezt akkor még nem lehetett tudni.

Így történt, hogy olyan klasszikusokkal folytattam, amelyek magyarul is kihagyhatatlannak számítanak, a Penguin, a Puffin, a Wordsworth és más kiadók könyveivel, Swifttől Wellsig és Walter Scott-tól Jane Austenig. És, ahogy ez kitalálható, a legkevésbé sem élveztem. Egyrészt a cselekmény semmi izgalmat nem tartogatott, hiszen már olvastam a regényeket magyarul. Másrészt a nyelvtudásom épp ahhoz nem volt még elegendő, hogy az eredeti szöveg szépségét, különlegességét vagy sajátos nyelvi megoldásait értékelni tudjam. Ezzel szemben az egyetemen megtalált az angol nyelvű szakirodalom: és ezek a találkozások azóta sem maradtak abba. Így furcsa módon én, aki állandóan szépirodalmat olvasok magyarul, évekig szinte alig vettem kézbe bármit is angolul, ami fikció lett volna. Pedig közben folyamatosan néztem az angol filmeket: kedvenc színészeimért, Errol Flynnért, Humphrey Bogartért nehéz is lett volna másképp rajongani, hiszen csak néhány mozijuk rendelkezett magyar szinkronnal. Épp ezért az alábbi tíz plusz egyes listát ötletadónak szánom sok évvel korábbi önmagamnak: mit olvassak, miután elszomorodtam, mert az Üvöltő szelek yorkshire-i nyelvezete végképp kifogott rajtam... 

1. Gyerekkönyvet.
H. E. Marshall: Stories of Robin Hood
Yesterday's Classics, 2005
Henrietta Elizabeth Marshall (1867-1941) felejthetetlen alakja a századforduló brit gyerekirodalmának. Leghíresebb könyve az Our Island Story: A History of England for Boys and Girls, amely elválaszthatatlanul hozzátartozott egy egész generáció neveltetéséhez. (Ahhoz, amelyiknek Agatha Christie olyan meghatóan állít emléket a Sors-rejtekajtó című, utolsó regényében.) Marshall azonban számos más könyvet is írt: az egyik leghíresebb közülük ez az először 1907-ben kiadott, amely könnyed, de az angol próza klasszikus hagyományait folytató stílusban, kilenc fejezetben, versekkel kísérve meséli el a nagyobb gyerekek számára Robin Hood történetét, s amelyben az ifjú Robin becsületes és felelősségteljes személyiségének, s az ő és Marian ártatlan szerelmének ábrázolása különösen kedvesre sikerült. A Yesterday's Classics kiadása tartalmazza A. S. Forrest legendás illusztrációit is. A könyv végtelenül felderítő és megnyugtató volt számomra egy zűrzavaros, kórházas időszakban.

2. Ifjúsági regényt.
Mark Twain - Г. К. Магидсон-Степановой: The Prince And The Pauper
Proszvescsenyije, 1981
A címadatokból valószínűleg bárki láthatja, hogy végül nem Mark Twain eredeti regénye, a Koldus és királyfi, hanem annak egy nagyon különleges, könnyített szövegű változata lett a kedvencem angolul. Még évekkel ezelőtt bukkantam rá Sabatini Blood kapitányának egy moszkvai kiadására, amelyet tanulóknak szánva dolgoztak át: s bár a terjedelmes, orosz nyelvű szószedetet és jegyzetapparátust nem értettem (igaz, az angol szöveget viszont tökéletesen), elbűvölt a gondolat, hogy a Szovjetunióban is készítettek a nyelvtanulóknak könnyített szövegű átdolgozásokat... Ez a Koldus és királyfi azóta is létezik, immár orosz diákkönyvtári kiadásban, CD-vel kísérve adják ki: nem véletlenül. Tényleg nagyon jó: főképpen a narrációban történtek egyszerűsítések és húzások, így a kedves képekkel kísért szöveg nem újramesélés, hanem még mindig legalább 70 % Mark Twaint tartalmaz. Olvasás közben pedig el lehet elmélkedni róla, milyen lehetett 1981-ben ebből a könyvből angolt tanulni a SZU-ban...

3. Réges-régi vágyálmot.
Antonia Fraser: Robin Hood
Dolphin, 1993
Kis híján tíz éve volt, hogy elmeséltem egy posztban, mennyire örülnék, ha egyszer elolvashatnám a történész Antonia Fraser (*1932) fiatalon írt, klasszikus ifjúsági regényét, az 1955-ben kiadott Robin Hoodot. Az álom azonban nem maradt örökre elérhetetlen, s ma már a könyvtáram része a könyv: amit 2011-ben nem hittem volna. Fraser eredetileg még Antonia Pakenhamként adta ki élete második kötetét (az első egy Artúr király-történet volt), mivel csak a következő évben ment hozzá első férjéhez, Hugh Fraserhöz, akitől későbbi elismert, történészi írónevét vette. (Második férje Harold Pinter volt, a drámaíró.) Fraser már huszonhárom évesen is pompásan írt: a nevezetes sztorielemeket teljesen új, modern cselekményben fűzte össze, amelybe ráadásul bevezetett egy új szereplőt is, az ármánykodó Fekete Barbarát, aki így nemcsak Robin halálakor tűnik fel a semmiből, de előtte végiggonoszkodja az egész remek regényt. Ráadásul a kötet sok rövid, meghódítható fejezetből áll, így bizonytalanabb olvasóknak is ajánlható.

4. Ismert könyvet, amit mégsem ismerek.
Joanna Makepeace: The Spanish Prize
Harlequin, 2006
Imádom a klasszikus kalandtörténeteket, csak mostanában ritkán írnak ilyesmit... Tisztában vagyok az Erzsébet-kor árnyoldalaival, mégis legszívesebben folyton újabb sztorikat olvasnék délceg kalózokról, bátor kémekről, okos udvarhölgyekről, gyilkos reneszánsz összeesküvésekről, s persze egy bölcs uralkodóról, aki ráadásul nő. Ahol manapság ezeket az elemeket meg lehet találni, leggyakrabban a történelmi romantika, amely színes és kalandos ürügyül használja a fenti paneleket a cselekménybonyolításhoz. Ám szerencsére a zsánerben is akad olyan könyv, ami inkább történelmi kaland, mind érzelmes szerelmi történet: ezért lett egyik kedvencem a műfajból A kalóz csókja, amely 1994-ben, az egyik első Harlequin-kötetként jelent meg magyarul. Tíz év kellett, hogy rájöjjek, az eredetileg 1990-es könyv egyharmadát kihúzták, hogy beférjen a zsebkiadásba... Így igazi élmény volt ugyanazt elolvasni angolul, végre teljes szöveggel. A szerzője, Joanna Makepeace egyébként 1927-ben született, s civil foglalkozása tanárnő...

5. Barbara Cartlandot.
Barbara Cartland: Messenger of Love
Pyramid Books, 1972
Ahogy már leírtam, rajongok a klasszikus kalandokért. Barbara Cartland Erzsébet-kori regényeiben pedig pontosan ezt lehet megtalálni. Már írtam itt, a blogon az írónőről, aki számtalan szerelmes történetével igazi rejtély. Most csak idéznék magamtól a stílusával kapcsolatban: "nem félt az édes-bús fordulatoktól, a romantika közhelyeitől és a nagy érzelmektől, ugyanakkor tudott nagyon anekdotikusan, bájosan és csevegően írni. Hiába habkönnyű minden regénye, látszik a szövegükön (még rosszul fordítva is), hogy olyasvalaki írta őket, aki egyáltalán nem követi ugyan a modern szépirodalom változásait, de teljes mértékben tisztában van az angol próza összes hagyományával. Ezenkívül hatalmas műveltséganyaggal rendelkezett (...), a Cartland-könyvek (...) minden erőlködés nélkül tartalmaznak megbízható és élvezetes történelmi ismereteket, a sok-sok pillangószárnyon szálló regényfordulat hátterében, csak mintegy mellesleg." Így azután ez az 1961-ben írt, privateeres, kardvillogtatós regény is nagy kedvencem.

6. Színészkönyvet.
Roger Moore: The 007 Diaries: Filming Live And Let Die
The History Press, 2018
Általában a színészönéletrajzok magyarul szoktak érdekelni: természetesen Errol Flynn jelenti az üdítő kivételt a My Wicked, Wicked Waysszel, amely az első olyan angol nyelvű könyvem volt, amit lapról lapra élveztem. Amikor azonban felfedeztem, hogy Roger Moore milyen szellemesen tud írni, keresni kezdtem a magyarra le nem fordított könyveit is: így tettem szert erre a pompás újra kiadásra, az Élni és halni hagyni forgatása közben írt naplóból 1973-ban összeszerkesztett kötetre. A 007 Diaries nemcsak az első Moore-féle Bond-film forgatásának titkaiba és részleteibe avat be, s nemcsak a színészekkel és filmesekkel kapcsolatos anekdoták hatalmas és kacagtató tárházát nyújtja. Helyenként arról is lebilincselő töprengéseket tartalmaz, hogyan lehet megküzdeni a népszerűséggel, mi van akkor, ha a valaki épp betegnek és nyavalyásnak érzi magát, miközben a férfiasság mintaképét, James Bondot alakítja, vagy hogy miféle reakciókkal szembesül az a fehér férfiszínész Délen, 1973-ban, aki a filmvásznon megcsókol egy fekete színésznőt...

7. Filmforgatókönyvet. 
Howard Koch: Casablanca: Script And Legend
The Overlook Press, 2005
Ha már film: nálunk is volt rá kísérlet, például a Cartaphilusnál, hogy kiadjanak filmforgatókönyveket. De vajon van-e értelme magyarul megteremteni egy újabb magyar szöveget, mondjuk az Annie Hallhoz, ami nyilvánvalóan nem a szinkronszöveg, mert az, ugyebár nem tűpontos fordítás, de nem is az eredeti, hiszen sem a szájmozgásra nem illik, sem angolul nem szól, szóval csak afféle hibrid... Talán ha három szöveg futhatott volna egymás mellett: az angol, a magyar és a szinkroné: de ez akkora munka- és jogdíjberuházást jelentett volna, ami valószínűleg sosem térülne meg... Végül azonban felfedeztem, hogy angol nyelvű filmek forgatókönyve angol nyelvű kiadásban is épp elég érdekes lehet nekem: olvasva őket hallom-látom a filmet, ám közben sok izgalmas, új dolgot fedezek fel. Például a The Sea Hawk, vagy a Casablanca (utóbbi pompás képekkel kísérve) forgatókönyvében: mindkettő a legendás Howard Koch munkája (is).

8. Agatha Christie-t.
Agatha Christie: Murder in Mesopotamia
Dell, 1961
Könnyített olvasmányaim egyik csúcspontja volt annak idején egy Longman novellaválogatás Agatha Christie tollából: bátran vágtam neki, hiszen egyszerűsített szövegnek gondoltam. Csak a legvégére érve fordítottam le magamnak a hátsó borító unabridged feliratát... Mindez azt bizonyította, hogy kedvenc detektívregény-szerzőm egyes novelláit már egészen korán képes voltam megérteni. Egy ideig mégsem jött a folytatás: hiszen a magyar Christie-kiadások annyira pompásak, hogy mindig elcsábítottak. Mostanában viszont már újra olvasok Christie-t eredetiben is: a kedvenceim azok a könyvek, amelyekben vagy nagyon sok a párhuzamos szerkezet és szituáció (Halál a Níluson), vagy anekdotikus-csevegő-mesélő hang a narrátor. Most például épp a Gyilkosság Mezopotámiában van soron: közben alig várom, hogy magyarul is újra megjelenjen a Helikon sorozatában. Persze közben arra is rájöttem, a Christie-kiadások száma szinte végtelen, tehát érdemes olyan kiadást választanom, amit még kézbe venni is öröm. Mint például ezt.

9. Filmregényt.
Dylan Thomas: Rebecca's Daughters
New Directions, 1994
A Rebeka leányai talán nem tökéletes példa a filmkönyvre, viszont kicsi koromtól kezdve imádom, amióta egy példány a rémes, narancsszín borítóval, Borbás Mária fordításában bekerült a könyvtárunkba. Amikor először olvastam a teljesen egyéni hangú és hamisítatlanul walesi Zorro-történetet, amelyben Anthony Raine a bibliai Rebeka lányruhájába bújva, bajuszos leánytársaival felégeti a brit uralom elnyomását jelképező vámsorompókat, már elképzeltem magamnak a saját mozimat, és ez azóta is pereg. Dylan Thomas, a költő több formában is elkészítette a forgatókönyvet, majd, amikor mégsem lett belőle mozi, végül sajátos stílusú regénnyé írta át, amely azonban csak 1966-ban, posztumusz jelent meg. Mire 1992-ben (kiváló színészekkel) megfilmesítették, már negyven éve halott volt, így szerencsére nem láthatta, miként cserélik finom és szarkasztikus humorát groteszknek szánt ízléstelenségre, s hogyan sikerül logikátlanná átírni az egyébként egyszerű történetet. De a könyv: remek, angolul meg még inkább, hiába tartogat nyelvi kihívásokat..

10. Jó regényt.
Walter Van Tilburg Clark: The Ox-Bow Incident
Signet, 1988
Az eddigi felsorolásból következhetne, hogy a krimi és a kalandregény mellett vadnyugati történeteket is olvassak angolul, ez azonban nem az én zsánerem. Clark e híres regénye ugyan a Vadnyugaton játszódik, de a kalandműfaj tökéletes antitézise: a mindenfajta frontier-álommal való kőkemény leszámolás, röviden, egy 1885-ös lincselés története. 1943-ban erős, sötét, nagyon szép film készült belőle Henry Fonda, Dana Andrews és Anthony Quinn főszereplésével (erről még írok), ami csak még jobban hangsúlyozza, hogy a regény nem a Vadnyugatról szól, hanem az erőszakról, a tömeg működéséről, az elembertelenedésről és elgyávulásról. Nem véletlen, hogy 1940-ben íródott. Szerzője életében mindössze három regényt, néhány elbeszélést és verset publikált, de szerintem mindenképpen ott a helye a nagy, huszadik századi amerikai írók közt. Könyve szövege is erős, sötét és nagyon szép: nem volt könnyű olvasmány, de bárkinek ajánlanám. Mindamellett örülök, hogy a jobbra látható kiadásban sikerült elolvasnom, amire a borítótervező nem pakolt cowboyokat.

+1. Verset.
Elizabethan Poetry: An Anthology
Dover Thrift Edition, 2016
Miután szépen-lassan sikerült angol nyelven is ugyanolyan mindenevővé válnom a könyvek tekintetében, mint magyarul, végül elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam a költészettel. Természetesen mindig is barátkoztam a versekkel, hiszen ha az ember magyar műfordítást olvas, és ért valamennyit azon a nyelven, amelyről adaptálták őket, egy idő után biztosan kíváncsi lesz, milyen is az eredeti. Mondjuk, Shakespeare szonettjei. Ez vezetett tovább, hogy olyan versgyűjteményt vegyek kézbe, amelyben teljesen ismeretlen művek (is) vannak. Mivel imádom az Erzsébet-kort, s egy idő óta folyton belefutottam neves szerzőibe, végül ez a kötet lett az első angol nyelvű antológia a könyvespolcomon. Mivel Shakespeare esetében sikerült túljutnom azon a néhány szokatlan, ódon kifejezésen, amely olyan kalanddá tudja tenni az olvasást (thou / thee / thine: you, thy: your, whence / hence /thence: from where / here / there, hast, wilt), a reneszánsz szókincs és metaforaválaszték pedig ezekben a versekben gyakran ismétlődik (persze mindig új, művészi módokon), végül nagyon nagy élmény volt a kötet végigolvasása. Néhány hosszú szatíra kifogott rajtam, annál több kedvencem lett a kivégzés előtti éjjelen írt versek (!), az elégiák és a szonettek közül.


A tíz év alatt, amióta a blogom bemutat egy kis szeletet az életemből, sikerült eljutnom odáig, hogy megszerettem az olvasást angolul is. Vajon mi lesz újabb tíz év múlva?

Link
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"