Ekultura.hu - Kristina Ohlsson: Lotus Blues - Mio Blues
Két éve szomorúan vettem tudomásul, hogy az általam annyira megkedvelt Fredrika Bergman-sorozat elfogyott. Ekkor ért ugyanis véget magyarul is Kristina Ohlsson svéd írónő debütáló krimisorozatának kiadása, amelynek öt kötetében (Mostohák, Elnémítva, Őrangyalok, Az 573-as járat, Dávidcsillagok) az öntörvényű és független nyomozónő detektíveskedett. Máig sem tudni, Ohlsson tervez-e még a Dávidcsillagok után újabb nyomozásokat a csapatnak, visszatér-e még ehhez a szereplőgárdához. Mindenesetre el kellett fogadnom, hogy most valami más következik.

De még milyen jó! Az írónő egy új, kétrészes történetet alkotott meg, különleges főhőssel, nem mindennapi történettel, s teljességgel eredeti módon elbeszélve.

Ez az új regénypár a 2015-ben kiadott Lotus Blues és a most megjelent Mio Blues, amely – mint két szomorkás jazz-szám, egy összefüggő, szomorú, „kétfelvonásos” történetet játszik el: egy nőről, aki más volt, mint amilyennek tartották és aki meghalt, és egy fiúról, aki eltűnt, s aki talán szintén meghalt…

A könyvek elsőszámú titka a főhős, Martin Benner: a svéd ügyvéd, aki az őt és édesanyját korán elhagyó, amerikai édesapja örökségeként néger. Nagydarab, kőkemény néger ügyvéd, aki korábban rövid ideig rendőr volt – s közben hamisítatlan (és hideg) észak-európai helyszínek: ez a gondolatébresztő és provokatív párosítás biztosítja, hogy már az első fejezetekben érdekelni kezdjen bennünket az ügy. Míg az első kötetben Bennernek azt kell kiderítenie, ki is volt valójában egy már halott nő, a második könyvben egy elveszett kisfiú után nyomoz. Eredetileg egy fiatalember keresi fel, s arra kéri, bizonyítsa be, hogy húga, a Sara Texas gúnynevű sorozatgyilkos, aki öngyilkos lett, miután letartóztatták, ártatlan volt. Továbbá Martinnak a lány eltűnt kisfiát, Miót is meg kellene találnia.

Martin keres, kutat, beszélget, rejtélyes tárgyak és iratok tulajdonosa lesz, közben pedig zűrös magánéletét is meg kellene valahogy szerveznie. Az ügyben pedig semmi sem az, aminek látszik: sem a vallomás, sem a sorozatgyilkosságok, sem a rendőri eljárás menete, sőt, még Sara öccse sem... Nem csoda, hogy az első kötet más eredménnyel zárul, mint azt gondolnánk: Mionak se híre, se hamva, Benner azonban olyan titkok nyomára jut, amelyek már a saját és a fogadott kislánya életét fenyegetik. Innen veszi fel a fonalat a Mio Blues – amelynek a cselekményéről épp ezért vétek bármit is elárulni. Egy azonban bizonyos: hogy Benner itt már nemcsak Mio, de önmaga után is nyomozni kényszerül…

Bonyolult, csavaros, s örömmel újraolvasható nyomozásnak lehetünk tanúi, amely valahogy keményebb, sötétebb, reménytelenebb, mint az írónő előző öt kötete. Ohlsson a Mio Bluesban azoknak is segítségére siet, akik nem olvasták az első részt vagy már elfelejtették a bonyolult cselekmény egy részét: a történethez szervesen hozzátartozó első fejezet felidézi a korábbi eseményeket. Én azonban mégis azt ajánlanám, csak az olvassa el a Mio Bluest, aki már ismeri a Lotus Bluest is. Így maradéktalan az élmény, s így izgulhatunk csak igazán Bennerért, s azokért, akik fontosak neki.

Linkek
A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Mio Blues
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Régi receptek színe-java
Már két bejegyzést is szenteltem frissen (újra)felfedezett kedvenceimnek, a Színe-java füzeteknek, amelyek 1967 és 1974 között adtak jogi-, divat-, szépségápolási- és életvezetési tanácsokat a korabeli Magyarország asszonyainak és lányainak.

Ebben a posztban tíz plusz egy belőlük származó kedvenc receptemet szeretném megosztani másokkal is - hátha neked is kedved támad beszerezni egy ilyen füzetkét. A receptek a hatvanas-hetvenes évek fordulójának ízlését tükrözik, de számomra van bennük valami. A legjobb receptírók füzeteiből valók, s szerintem (esetleg kis változtatással) ma is finomak.

Tárkonyos bárány
Hozzávalók: 1,25 kg bárányeleje, só, 6 dkg hagyma, 5 dkg vaj, 4 dkg liszt, 2 dl tejföl, 1 dl tejszín, 2 dkg tárkony, kevés tárkonyecet, 1 db tojássárgája.
A bárányhúst nagy kockákra vágjuk, megmossuk, és 1,5 l sós vízben a megtisztított hagymával puhára főzzük. A vajból és a lisztből világos rántást készítünk, egy kevés vízzel felöntjük, a húshoz keverjük és jól felforraljuk. A finomra vágott tárkonnyal, tárkonyecettel ízesített tejfölt a tejszínnel és a tojássárgájával jól elkeverjük, majd a húshoz vegyítjük. Ügyeljünk arra, hogy ezután már ne forrjon.
Forrás: Venesz József: Magyaros ételek, 1967, 2. 20. oldal

Párolt őzcomb
A már előzőleg pácolt 80 dkg őzcombot szalonnával megtűzdeljük, és sózzuk. Egy serpenyőben 5 dkg füstölt szalonnacsíkot olvasztunk, hozzáadunk 5 dkg zsírt, majd a húst elősütjük, utána kivesszük és félretesszük. Zsírjában megpirítunk 10 dkg karikára vágott vegyes zöldséget, fél fej reszelt vöröshagymát, 2 fej szeletekre vágott gombát és 2 db babérlevelet. Néhány percig pirítjuk, majd felengedjük fél doboz paradicsompürével, fél dl vízzel és 1 dl vörösborral. Visszahelyezzük a húst, befedjük a serpenyőt, és előmelegített sütőben, időnként saját levével locsolva, puhára pároljuk. Tálalás előtt a mártást 3 cl konyakkal és néhány csepp citromlével átforraljuk. A húsokat felszeleteljük, és a mártással meglocsolva tálaljuk. Külön kis tányéron áfonyát adunk mellé.
Forrás: Murányi Péter: Ünnepi étrendek, 1973, 49. 22. oldal, november 7-i étrend

Shrimps (apró tengeri rák)
2 fej salátát megmosunk és szélesebb csíkokra vágunk össze. 5 dkg majonézt, fél citrom levét, sót és csipetnyi törött borsot, valamint egy doboz shrimpset adunk hozzá, levével együtt. Óvatosan összekeverjük és egy félórára a hűtőbe tesszük. Ízlés szerint lehet szeletekre vágott friss paradicsommal vagy kemény tojással szaporítani, illetve díszíteni.
Forrás: Turós Emil: Konzervből házi kosztot, 1968, 14. 22. oldal

Túrós burgonya
Héjában főtt, tisztított burgonyát felkarikázunk és megsózunk. Kevés vajon felmelegítjük. Apróra vágott metélőhagymával (snidling) megszórjuk. Tetejére áttört tehéntúrót szórva, azonnal tálaljuk.
Forrás: Szirtes Andorné: Ételek burgonyából, 1968, 10. 29. oldal

Kemény tojás portugál módra (Ouos duros a portuguesa)
Szép, nagy paradicsomok tetejét levágjuk, a belsejüket kikaparjuk, az üreget sózzuk, borsozzuk és a paradicsomokat kevés olajban néhány perc alatt majdnem puhára sütjük. A paradicsomokba kemény tojást helyezünk és portugálmártással (paradicsompüré, kevés reszelt vöröshagyma, egy kis gerezd szétnyomott fokhagyma, két kávéskanál olaj, só és bors jól összedolgozva) megkenjük a már töltött paradicsomokat. Hidegen, vagy néhány percre sütőbe helyezve, melegen tálaljuk.
Forrás: Murányi Péter: 99 tojásétel, 1971, 37. 28-29. oldal

Rántott őszibarack
Anyagszükséglet: 1 kg kimagozott, kemény húsú őszibarack, fél dl rum. Tésztához: 25 dkg liszt, 2 egész tojás, 1 dl fehér bor, 5 dkg olaj, 20 dkg zsír vagy olaj, 5 dkg vaníliás porcukor.
Elkészítése: A megmosott, kimagozott, kemény húsú fél barackokat egy tálba helyezzük. Rummal meglocsoljuk, majd az alábbi tésztában forgatjuk meg: A lisztet, olajat, tojássárgáját és bort jól összekeverjük, felvert tojásfehérjével lazítjuk. A fél barackokat ebben meghempergetjük, majd forró zsírban vagy olajban kisütjük. A meleg barackot lecsorgatjuk, vaníliás porcukorral megszórjuk, és frissen tálaljuk.
Forrás: Rudnay János: Lángos, fánk, rétes, 1973, 48. 14. oldal

Tabáni mézeslepény
Egy tálban keverj el 3 tojássárgáját, 15 dkg porcukrot és 5 evőkanál olvasztott mézet. Ha már jó sűrű, tégy hozzá 25 dkg lisztet, 10 dkg őrölt diót, egy csapott kávéskanál, liszttel jól elegyített szódabikarbónát, egy fél citrom reszelt héját és 3 tojás keményre vert habját. Jól kizsírozott és liszttel meghintett tepsiben lassú tűznél süsd ki. Vékony szeletekre vágva teához, borhoz kitűnő.
Forrás: Török Erzsébet: Házi mézesek - olcsó csemegék, 1968, 5. 2. oldal
 
Puncssodó
3 dl tejet 5 dkg cukorral, egy csipetnyi narancshéjával és kis darabka vaníliával felforralunk. Közben 3 tojássárgáját 5 dkg cukorral és egy mokkáskanálnyi liszttel jól kikeverünk, majd a három tojásfehérjét jó kemény habbá verjük  és ebbe is 5 dkg cukrot keverünk el. Ha a tej felforrt, állandó habverővel való keveréssel hozzáadjuk a tojássárgájás cukorhoz és addig tartjuk lassú tűzön, míg forrpontig ér. Ekkor levesszük a tűzről és habverővel való állandó keverés mellett hozzákeverjük a tojáshabhoz. Tálaláskor 1 dl rumot öntünk hozzá, jól elkeverjük és talpas poharakba töltve adjuk asztalra. Gyermekeknek rum helyett kevés málnaszörppel keverjük el. Forrón tálaljuk. A puncssodót tésztafélékhez - pl. puding, darafelfújt, rizsfelfújt stb.-hez is adhatjuk.
Forrás: Turós Emil: Tejtermékek az étlapon, 1971, 35. 30. oldal

Karamellsodó
2 evőkanál cukrot állandóan keverve barnára pirítunk, és felöntjük 1/4 l tejjel. 2 egész tojást elkeverünk 5 dkg cukorral, a karamelles tejhez öntjük, és habüstben, állandóan keverve krémmé főzzük.
Forrás: Pelle Józsefné: Mit főzzünk a gyermeknek?, 1969, 23. 28. oldal

Fagyasztott joghurtkrém
Személyenként egy narancs levéhez keverjünk négy evőkanál joghurtot, ízlés szerint cukrot, majd reszeljünk bele egy almát, kevés citrom- és narancshéjat. Jól keverjük ki. Adagoljuk poharakba és tegyük a hűtőszekrénybe. Tálaláskor tűzdeljük meg fehér mandulacsíkokkal.
Forrás: Pánczél Magda: Ízletes, nem hizlaló ételek, 1970, 26. 32. oldal

Csokoládé ice cream soda
Hozzávalók: 3 dl kakaólikőr, 1 gombóc csokoládéfagylalt, 3 cl tejszín, szódavíz, 1 evőkanál tejszínhab.
A talpas pohárba helyezzük előbb a likőrt, majd a tejszínt és a fagylaltot, a poharat a szódavízzel feltöltjük, tejszínhabbal díszítjük.
Forrás: Dr. Lázár Lászlóné: Kevert és turmix italok, 1970, 31. 28. oldal

A receptek közléséhez sajnos nincsen jogom, amennyiben valakit zavar, eltávolítom az adott ételleírást. Nagyon boldog vagyok azonban, hogy birtokolhatom ezeket a remek füzetkéket, s szerettem volna másoknak is bemutatni, milyen kiváló recepteket lehet bennük fellelni.
Mutatós könyvtárolás
Olvastam egy cikket Elképesztő otthoni könyvtárakról. Nem új, már két éves, csak véletlenül sikerült rátalálnom a Femcafén, miközben épp egészen mást kerestem. Kellemes, helykitöltő divatcikk, jópofa képekkel, szóval egyáltalán nem kellett volna, hogy bármit is megmozdítson bennem... Csakhogy...

Mutatós könyvtárolás - napjaink
A cikk 6 mutatós ötletet ígért az otthoni könyvtár kialakításához. Ezek közül így hangzott az első és a harmadik:
"Érdemes szín szerint rendezni a könyveket vagy a régi, megkopott borítójú darabokat bekötni, hisz így rendkívül mutatós színátmenetet kaphatunk, mely leginkább egy szivárványra hasonlít."
"A nagyobb szobákban mutatós megoldás lehet a plafonig felérő, faltól falig terjedő polcrendszer is. Az ilyen tárolókat érdemes feldobni egy-egy dekoratív könyvtámasszal, vázákkal, gyertyákkal és fotókkal."


Ezt olvastam és -  megdöbbentem. Épp pár napja fejeztem be ugyanis a Színe-java füzetek olvasgatását. Ez az ötvenöt füzet, amely 1967 és 1974 között jelent meg a Minerva kiadásában, receptekkel, ötletekkel és életmódtanácsokkal igyekezte segíteni a korszak nőit. Közülük egy volt a Színes lakások - lakásszínek című 1968-as opusz, amelyet Fekete György és Láng Róbert írt. A könyvecske a helyes lakberendezéshez adott tanácsokat: milyen módon hangoljuk színre a lakásunkat, milyen árnyalatúra fessük a falakat, hogyan használjunk mintás tapétát vagy függönyt, miképpen kombináljunk meleg vagy hideg színeket, rusztikus és modern formákat.

Bár az ötletek egy része megfontolandó, az egész könyvet valamiféle furcsa küldetéstudat hatja át: mintha 1968 előtt Magyarországon olyasmi, mint a lakberendezés még csak nem is létezett volna... Persze igaz, a Színe-javák széles olvasókörnek szóltak a falusi tsz-tagtól a vízépítő mérnökig, ez megmagyarázza az oktató, felvilágosító hangot. Ráadásul az említett könyv az új típusbútorok, a tényleg modernizálódó lakberendezés időszakában születő "első fecske" volt, így nyilván lelkesedéssel kellett tele lennie a friss divatok iránt. Mégsem hiszem azonban, hogy valóban annyira általános érvényű tanácsokat sikerült adnia. Például a következő szobaberendezés mára biztosan kiment a divatból: középtónusú barna műanyag padlón piros-barna-fehér cirmos csomózott gyapjúszőnyeg, középszürke falak előtt világossárga keretű ágy sárga-barna-szürke skótkockás huzattal, amelyet középkék takaróval letakarunk és sárga illetve fekete párnával díszítünk. De én 1968-ban is rákérdeznék, miért kellett egyáltalán ebbe a színharmóniába piros színt tartalmazó szőnyeg...

Mutatós könyvtárolás - hatvanas évek
Nos, ebben a kötetben van egy Könyv a lakásban fejezet, amelyet mindig zavarónak éreztem. Az írókban ugyanis fel sem merült, hogy valaki esetleg azért szeretne könyveket tartani a lakásában, mert szereti őket, úgy, ahogy vannak, s büszke rájuk. Csakis színelméletüknek megfelelően foglalkoztak a témával, így írva:
"a korábbi évtizedekben a könyvek óriási többsége fekete, szürke, barna, vörös és kék kötésű volt, tehát szinte valamennyi sötét tónusra készült. (...) ma már sok könyvet kötnek világos színbe (...). Az ilyen könyvekkel megrakott polcok természetesen sokkal élénkebbek, hívogatóbbak, derűsebbek.
Kisebb szobák vagy nagyobb bútortestek esetében tanácsos a régi és új könyveket (...) keverni, hogy nyomasztó légkörük kissé feloldódjon. Ha erre nincs lehetőség, készíthetők fehér vagy színes könyvborítók házilag is, papírból. Kevesebb könyv esetében segít a dolgon az is, ha nem zsúfoljuk szorosan egymás mellé a könyveket, és a fellazításukkor üresen maradt helyekre egy-egy színesebb dísztárgyat, kedves emléktárgyat, növényt vagy régiséget helyezünk el."

Ez inkább praktikus lenne - és szép
A Femcafé cikkét olvasva ezek a szavak csengtek bennem vissza. Úgy tűnik, 1968 és 2014 között semmi sem történt: ha botcsinálta módon lakberendezési tanácsokat akarunk adni, aszerint legjobb a könyveket színes papírba kötögetni, a könyvespolcon pedig mindennek helye van, csak könyveknek nem... Mutatósnak tényleg mutatós, elképesztőnek is elképesztő. De hogy okos-e?

Biztosan van, aki felhördül, hiszen ő is tart vázát, gyertyát, fotót, dísztárgyat vagy régiséget a polcán. Tegye nyugodtan, a sajátja. De talán olyasvalaki is olvassa ezeket a sorokat, aki már járt úgy, hogy kivett a könyvespolcáról két könyvet, mire a támasztékát veszett kis könyvsor eldőlt balra, rá az oda feltett fényképkeretre, ami előreesett és leütötte az elé támasztott porcelánfigurát, ami a harmadik polcról lezuhant a padlóra és kettétört, miközben a könyvek becsapódásától megreszkető szomszéd polcon is eldőlt a kis illatgyertya, majd elkezdett előregurulni, a polc széle felé... És valószínűleg ez egy időre véget is vetett a "tartsunk dísztárgyakat a könyvespolcon"-kezdeményezésnek. Látványként valóban kellemes egy-két könyv között egy szép kis szobor, ám az ilyesmi valahogyan csak a lakberendezési áruházakban tud praktikusnak tűnni, ahol nem az összes könyveidet kell elhelyezni a polcokon, hanem tesznek néhány könyvet a polcokra... Növényt rakni könyvek közé pedig már ott is végképp érdekes kérdés: nehezen tudok belegondolni, ki mer a valóságban vizet locsolni közvetlenül több ezer forintos kötetek mellett...

Ez is hangulatos - sehol egy váza
A színek kérdése még furább. Egyrészt nem volt igazuk az 1968-as könyv íróinak sem: a huszadik században folyamatosan nőtt a papírborítók, s ezzel együtt a színes borítók száma is. Már a század elején is több kiadónak (pl. Dante) voltak halványkék és halványzöld bőr- és vászonborítóik. A korábban státuszszimbólumnak számító kemény bőrkötéses könyveket a Horthy-korszakban már egyre többször adták ki papír védőborítóval, ráadásul megjelent a "ponyva", vagyis az olcsóbb, színes papírkötéses szórakoztató irodalom, a középfajsúlyú könyveket pedig egyre többet csomagolták színes vászonba és tarka papír védőborítóba: leginkább pontosan úgy, mint a háború után, amire a fenti idézet "ma már"-ja vonatkozik...

Otthonos és békés
Másrészt akár ritka, értékes bőrkötésű könyveket vonok be amatőr módon színes papírborítóval (1968), akár színes, öntörvényű borítóval ellátott könyvet tüntetek el színre hangolt saját papírborítóban (2014), mindenképpen iszonyúan sokat dolgozom, tulajdonképpen feleslegesen, ráadásul úgy, hogy esetleg a könyv eredeti szépségét veszélyeztetem (aki már csomagolt újságba könyvet, tudja, mire gondolok). Sem több ezer könyv papírba való bekötése nem tűnik túl praktikusnak, sem színre hangolt tele polcok csomagolással való kialakítása: hiszen így egyetlen újabb kötet beillesztése is színgondokat idézhet elő. (Ráadásul az ötletadó 2014-es képen a könyvek nincsenek is csomagolva, csak szétrakták őket szín szerint.)

Persze az, hogy kinek milyen könyvespolc a vonzó, egyéni ízlés kérdése. (Nekem a sűrűn és rendezetten rakott, amin könyvek vannak, más pedig nem.) Egy azonban biztos: ha hirtelen nagyon-nagyon sok pénzem lenne és kialakíthatnék magamnak egy könyvtárszobát, nem akarnám, hogy mutatós legyen. Csak otthonos.
Bud Spencer emlékére
Szűk szemrésből előcsillanó, fáradt tekintet. Szépen fésült, mégis bozontos szakáll, bajusz. Mély hang. Hatalmas termet. Tökéletes nyugalom, szinte közöny, amely azonban néhány pillanat alatt átválthat felháborodásba és óriási, ám igazságosan osztogatott pofonokba. Ilyen a Néma Elefánt, vagyis Wilbur Walsh, Bambino, Salud, Piedone, Charlie Firpo, no és persze Perry Mason (ál)ügynök alakítója – Bud Spencer.

Ilyen volt.
Bud Spencer június 27-én, nyolcvanhatodik életévében eltávozott közülünk.

A színész a filmcsillagok egyik legkülönösebbje volt: újabb és újabb generációk számára a meghatározó mester, ugyanakkor olyasvalaki, akinek az úgynevezett jelentősége a filmítészek szemében mindvégig kérdéses maradt: egyesek gőggel nézték le "pusztán szórakoztató" filmjeit, mások tanulmányokat írtak a hatásmechanizmusukról. Egyes friss cikkek azt állítják, az olaszok sosem ismerték el igazán. Nos, függetlenül attól, hogy 2010-ben teljes életművéért megkapta a David di Donatello-díjat, ez valószínűleg részben igaz: például mert Bud Spencer egész életében mindig nápolyi volt, sosem egyszerűen "olasz". Továbbá az olaszok az összes nagy filmjét szinkronizálva nézték: kevesen tudják, hogy a legtöbb olyan Bud Spencer-nagyfilmben, amit ismerni és szeretni szoktunk, csak az angol hangsávban hallható a mester igazi hangja...

A magyarok (vagy épp a németek, netán a japánok) számára viszont Bud Spencer mindenképpen legenda. S távolról sem azért, mert barátjával és játékostársával, Terence Hill-lel azon kevés színészek között voltak, akit átjutottak a vasfüggönyön is a késő Kádár-korszak mozijaiba. Akkor népszerűsége már régen elenyészett volna, hisz már az én generációm is szülő azóta. Ám az, hogy mégis kis bodók nevelői vagyunk, hogy van hazai rajongói fesztivál, idén már a tizedik, szinkronversennyel, jeleneteljátszással és banánemeléssel, hogy szeretünk könyveket, cikkeket és híreket olvasni Terence Hillről és Bud Spencerről, hogy minőségi pólókon viseljük a képüket, hogy lelkesen hallgatjuk a Spencer Hill Magic Bandet, ezt a sajátos és különleges hungarikumot - és persze, hogy rongyosra nézzük a filmjeiket, közöseket és sajátokat - csakis egy dologgal magyarázható.

Hogy Bud Spencer és Terence Hill a kultúránk része, a filmvilág méltó tagja, igazi komédiás, nagy művész és mester. Ráadásul emellett még jó ember is.

A rajongóit szerető és tisztelő, számukra három könyvet is megíró, mindig mosolygó Bud Spencer most már csak emlék: az ember meghalt. Ám személye és színészete velünk marad a filmjeiben: a legenda örök.

Íme három kedvenc jelenetem Bud Spencerrel:
Pisztácia
Bűnvadászok
Hagymás bab
Bud Spencerre emlékezve ajánlom figyelmedbe három írásomat, amelyet a mester önéletrajzi könyveiről írtam:
Bud Spencer: Eszem, tehát vagyok - Étel- és életreceptek
Bud Spencer: Különben dühbe jövök - Önéletrajzom első része
Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül - Önéletrajzom második része
Emlékezhetünk Bud Spencerre egy legendás étellel is!
Végül: szerintem ezt a zenét hallgatva is mindig ő jut majd az eszünkbe: Piedone, a zsaru.
Az első kép lelőhelye (hogy irigykedem...)
Olvasmányposzt 4. - Három jó regény
Sajnos ma már szinte minden könyváruház sznobul elválasztja egymástól a szépirodalmat (sőt, irodalmat) és a szórakoztató irodalmat. Számomra azért különös ez, mert a lentebb látható három köteten egyformán remekül szórakoztam. Közben viszont mindhárom könyv igényes szöveg, igaz, egészen más. Az elsőt mindenhol szépirodalomnak neveznék, pedig az anekdotikus szerkesztésmód és valami megfoghatatlan derű kifejezetten könnyű olvasmánnyá avatja, igaz, maradandóvá. A második kötet félúton áll a történelmi regény és a történelmi krimi között: nagyapám biztosan az első kategóriába sorolná, mivel a detektívregényeket semmire sem becsülte, nagyon szerette viszont az egész, hiteles világot felépítő történelmi könyveket. A harmadik könyv is történelmi krimi, sőt, első látásra nyugodtan le lehetne becsülni puszta lektűrré, főleg rózsaszín borítója alapján: miközben végigizgultam, sokszor eszembe jutott azonban, nekünk miért nem lehet valami ilyenünk. Talán mert mi olyan súlyosan "tiszteljük" íróinkat-költőinket, hogy játszani sem merünk velük?

Piotr Pazinski: Panzió
Noran Libro, 2016
A kiadó egyszerre "kapcsolt" másokkal: immár neki is van kortárs közép-európai regénysorozata - igaz, nem tudom, meddig (Spanyol krimi sorozatuk, Kossuth-arccal, mindössze két évet élt például). A széria kissé direkten érdekes címet kapott (Új k-európai történetek), s kezdésként egy szlovák, egy szerb, egy (kelet)német és egy lengyel regény jelent meg benne.
Utóbbi, a Panzió az 1973-as születésű Piotr Pazinski műve, amely 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Amikor először olvastam róla, már tudtam, hogy ez fog engem érdekelni a négy kötet közül: a Könyvhéten pedig némi beleolvasással meggyőződhettem arról, hogy nem tévedtem.
A Panzió azonnal elbűvölt, habár meglehetősen másnak éreztem, mint amilyennek a fülszöveg sejtette. Ebben ez szerepel: az író "regénye egy szeretetotthonként működő panzióban játszódik. Idős, életük javát már leélt férfiak és nők emlékeznek kellemes és kevésbé kellemes történeteikre. Mesélnek, mesélnek, mesélnek." Egy fontos szó lemaradt: hogy ezek a férfiak és nők, sőt, a közéjük megérkező, saját gyerekkorába visszautazó narrátor is - zsidók. Zsidók, mégpedig Lengyelországban. Elképesztően magvas, mégis magát olvastató identitásregény ez a könyv, telve nosztalgiával és elutasítással, idegenkedéssel és vállalással. A főhős, aki egykor, kisfiúként már élt ebben a különös, világvégi panzióban (körülötte erdő, mező, s titokzatos sínek vezetnek hozzá - ha akarom, mindez igaz, akár földrajzi nevekkel megtűzdelve, ha viszont akarom, csakis szimbolikus), most felnőttként tér vissza. Alig tapasztal azonban változást. Igaz, a szocializmus (maradványa is) elmúlt, s a kultúrszobát sem használják már, mert mindenkinek van tévéje a szobájában, az emberek azonban mintha ugyanazok lennének. Sőt, ugyanazok. Öregek, csak még öregebbek. Gyászolók, csak még gyászba borultabbak. Különcök, szenilisek, gyerekesek, éles eszűek, titokzatosak, logikusak, emlékőrzők, emlékfelejtők, emlékidézők. És valóban mesélnek, de ezek a történetek egymásba folynak, összekapcsolódnak, s folyamatosan kérdeznek: továbbvihető-e az identitás? Ha az öregek meghalnak, van-e újabb generáció, aki itt élhet, a panzióban, aki továbbra is emlékszik és felejt? Mit választ a főhős: ott marad-e - legalább lélekben - a titokzatos erdőben, a halottak és élők erdőjében, a borókafenyők között, a hatszázezerrel? Egyáltalán: lehet-e választani?
Okos könyv, szellemes, szórakoztató, de olvasás után is vissza-visszatér az emléke.

C. J. Sansom: Egy bűnös siralmai
Agave, 2016
Az egyik legfájóbb könyves tény számomra, hogy az Agave már nemigen ad ki történelmi krimit. Szinte egyetlen külföldi szerzőjük, aki a műfajt műveli, Steven Saylor, ám ő immár jó ideje hagyja pihenni idős és bölcs Nyomozóját, helyette egy zöldfülű ifjú Gordianus szaladgál egyik véres kalandregényből a másikba. (Nem mintha nem szeretném így is, persze.) Caleb Carr egészen idénig várt László Kreizler-sorozata harmadik kötetével, így ő is rég nem olvasható magyarul. Kondor Vilmos Gordon Zsigmondja valahol a hatvanas évek külföldjén tengeti életét, írója pedig már a Librinél nyomoz. Baráth Katalin Dávid Veronja rejtőzködik: a friss Arkangyal éjjel mai történet.
A Tudor-krimik is elfogytak. Nem folytatódott Rory Clements kevéssé jól fordított, de rendkívül izgalmas, igazán jobb sorsra érdemes John Shakespeare-sorozata (angolul 2009-től máig hét regény és egy elbeszélés, magyarul három könyv - Mártír, Bosszúálló, Herceg - 2010-2013 között). Nem jelent meg több kötete James Forrester (azaz a történész Ian Mortimer) érdekfeszítően induló Clarenceux-trilógiájának (három kötet 2010-2012 között, magyarul Megszentelt árulás, 2013), amelyben a királynő heroldja nyomozott egy kalandos kézirat rejtélye ügyében. S amit a legjobban sajnálok: Giordano Brunonak is mindössze egyetlen lehetősége volt megmutatni, milyen kiváló detektív, logikus gondolkodó és ötletes elbeszélő. S. J. Parris (vagyis Stephanie Merritt), akinek volt bátorsága egy ennyire híres - s félreismerten hírhedt - történelmi személyiséget nyomoztatni az Erzsébet-kori Angliában, 2010-től máig öt regényt és egy elbeszélést szentelt hősének, ezek közül azonban mindössze az Eretnek című könyv jelent meg magyarul 2010-ben. Én kifejezetten rajongok ezért a kötetért (a kínos fordítás ellenére): tempós, érdekfeszítő detektívtörténet kereszteződik benne az oxfordi egyetemi világ és az Erzsébet-kori Anglia vallási viszonyainak alapos és élményszerű bemutatásával, az egyes szám első személyű történetet kellemes humor szövi át, s mindemellett ott a furcsa paradoxon: hogy olvasóként tudjuk, a könyvben még krisztusi korban járó Bruno végül 1600-ban, Rómában máglyára lépett... Ha csak egy sorozatot lehetne újraindítani a fentiek közül, én biztosan ezt választanám.
Az Agave azonban mind közül a legkorábbi történelmi krimisorozatát folytatta az idén, C. J. Sansom Shardlake-regényeit. (Ez ugyanakkor indult, mint a Saylor-széria, s angolul és magyarul is hat regényből áll, melyek 2003-tól napjainkig jelentek meg.) Miközben vágyakozva végigolvastam a fent felsorolt korábbi Tudor-krimiket, alig vártam már, hogy hálásan a kezembe vehessem Matthew Shardlake hatodik nyomozását. Nem kellett csalódnom: a könyv vaskos, érdekfeszítő, hihetetlenül sok kutatáson alapuló, izgalmasan részletes bemutatása a kornak és a detektívrejtély is méltó a terjedelméhez. A púpos ügyvéd ezúttal is Katalin királyné (Katherine Parr, VIII. Henrik hatodik és utolsó felesége) érdekében dolgozik, s élete árán próbálja védelmezni az okos és bátor asszonyt, akinek napjainkig fennmaradt egy vallási könyvecskéje, az Egy bűnös siralmai. A regényben épp ennek a kézirata tűnik el rejtélyes módon, s a nyomában mindenütt arat a halál. Közben beleláthatunk a király uralkodásának utolsó, viharos évébe, a különböző, a reformáció idején létrejött vallási felekezetek küzdelmeibe és a politika boszorkánykonyhájába. Sansom ezúttal sokkal kevésbé szószátyár és túlrészletező (mint amilyennek számomra A bosszú nyilaiban átmenetileg tűnt): a könyv rendelkezik a korai regények, a Kard által és a Sötét tűz tempósságával, ám legalább olyan fordulatos és történelmileg megalapozott, mint Az uralkodó és az Apokalipszis.
Így azután csak ajánlani tudom mindenkinek. De azért, bevallom, szívesen olvasnék még történelmi krimit a Tudor- (s főleg az Erzsébet-) korból: ha jelenne meg ilyesmi...

Stephanie Barron: A szolgáló titka
I. P. C., 2016
Boldog vagyok, hogy ezt is elolvashattam. Stephanie Barron sorozata olyasmi számomra, mint felvenni a kedvenc ruhámat. Tudom, hogy jól áll majd rajtam és csinos leszek, de mivel kényelmes is, nyugodtan elengedhetem magam benne. Azt viszont, hogy épp mi jó történik majd velem, ha felveszem, előre nem lehet megjósolni.
Ugyanígy: a Jane Austen nyomoz kötetei is azonosak és mégis mások. A kellemes stílus, a korhű hangulat, a tiszta és az Austen-regényeket itt-ott megidéző írói hang, a remek jellemrajzok, a finom humor, a jól sikerült egyes szám első személyű elbeszélésmód azonos minden kötetben. A bűnesetek, a helyszínek és az új és kiválóan ábrázolt szereplők viszont mindig meglepnek és lebilincselnek. Minden regény jó első olvasmányélmény: azonban könnyedén újra is olvashatók a nyomozások, túl a bűntényfejtésen, akkor már inkább a jóízű történetmesélésért és a szöveg hangulatért. Érdekesség, hogy a könyveknek alapvetően derűs a hangja, annak ellenére, hogy komolyan vehető tragikus események játszódnak le bennük. Ám ahogyan Jane Austen valódi regényei is sorsfordulókat és szomorkás döntési helyzeteket, a fiatal hősnők életének tévedéseit és problémáit mutatják be, mégis könnyeden, ironikusan és finoman távolságtartóak, a zárásuknál pedig kötelező a boldog vég, úgy Barron is akként stilizálja a krimijeit, hogy alapvetően derűs maradjon az alaphangjuk, s - a detektívregényekben kötelező - jó befejezésük kellően súlyos legyen, mégis feloldja a regény esetleges sötétségeit.
A szolgáló titka az ötödik Austen-nyomozás magyarul. (Megelőzi Az udvarház rejtélye, A titokzatos Tiszteletes, az Egy boszorkány portréja és A hely szelleme.) Azt hiszem, nekem a kezdőkötet után ez tetszik a legjobban. Kiváló arányban található benne bűntény, komorság és sötét családi titkok sorozata, továbbá elegancia, pletyka és történelem. Jane Austen Derbyshire-be látogat, ahol egy horgászkiránduláson szörnyű dologra bukkan: egy szép arcú, előkelő ruházatot viselő fiatalember megcsonkított holttestére. Nemsokára kiderül azonban, az ifjú valójában nő, a ruhák pedig nem voltak a sajátjai: egy helybeli úriember tulajdonát képezték, ahogyan a lány is az ő kúriájában dolgozott gyógyító szolgálóként. Vajon miért halt meg Tess Arnold? Vajon szerelmet kell a háttérben keresni? Erkölcstelenséget? Vagy valami egészen más titkot? Mit tud a helybeli halottkém, a rossz modorú kovács? Miért olyan elviselhetetlenül udvariatlan a közeli birtok ifjú örököse? Miről hallgat a gyászoló Lady Harriott? Miért akar mindenáron vallomást tenni a köztiszteletben álló ügyvéd? A remekül összegubancolt szálak egy többmenetes, bonyolult drámát rejtenek, melyet csakis Jane Austen tud kibontani, miközben független kívülállóként megjegyzést tesz mindenre és mindenkire a környezetében a babonás falusiaktól a pöffeszkedő úriemberekig.
Szeretném hinni, hogy Jane Austennek tetszene, ahogyan Stephanie Barron szerepelteti őt: rajongóként még jobban kedvelem Austent e remek fikciótól, krimiszeretőként pedig örülök a csavaros történetnek. (És a sok-sok korhű füveskönyvi bejegyzésnek: érdekemes aprólékosan elolvasni őket...) Csak egy bánatom van: hogy most ismét egy egész évet várnom kell a következő nyomozásra... (Amiből angolul már 13 van...)

Linkek
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
A a L'Harmattan a Könyvfesztiválra időzítette új, a közép-európai irodalommal foglalkozó sorozatának, a a Világ-szép-irodalom című szériának a megindítását. Ezzel követte a nekem oly kedves Typotexet, amely immár negyedik éve ad ki korszerű és kortárs európai irodalmat puha kötéses, könnyed, velemjáró formátumban a Typotex Világirodalom sorozatban.
Mivel a Könyvfesztivál vendége Szlovákia volt, a L'Harmattan mindjárt három szlovák regényt is beillesztett a programjába, ráadásul mindhármat nőíróktól. Én pedig azonnal elhatároztam, hogy el kell őket olvasnom: a vonzó csomagolás (a nagyon visszafogott, mégis ötletes borító), de a Könyfesztiválos belelapozás is meggyőzött arról, hogy mindhárom nekem való könyv. Veronika Šikulová már régi kedves ismerősöm volt, mivel egy könyve már szerepelt a kiadó monumentális Valahol Európában sorozatában, Jana Beňová és Zuska Kepplová azonban szó szerint fiatal írók, akiknek még sosem jelent meg könyve Magyarországon. Mindhárom kötetet elképesztően élveztem: s remélem, később is lesz alkalom további műveket megismernem a három írótól.
Miközben mindegyik könyvet őszintén ajánlom, kissé szomorú vagyok. Bár a kortárs magyar irodalom nagyon sokarcú, épp ez(eke)t a hango(ka)t nem találom benne sehol. De nem baj: legalább le tudjuk fordítani.

Jana Beňová: Café Hyena (Elkísérési tervezet)
L'Harmattan, 2016
Amikor a Könyvfesztiválon megpillantottam a könyvet, s épp nyúltam volna érte, elment mellettem egy házaspár és rosszallóan mormogta: "Café Hyena, ez meg mégis miféle cím?". Persze ha azt olvashatták volna a könyvborítón, Café Vienna, nyilván egyáltalán nem lettek volna meglepve: bécsi kávézónak hívni egy szlovák szórakozóhelyet ugyanis teljesen normális... Átlagos és normális, elvárt és rendjén való: olyan fogalmak, amelyekkel a könyv összes szereplője szembesül, miközben küzd a sémák, a már lejátszott forgatókönyvek és a szokásos lehetőségek ellen. Végül azonban mindegyikük korlátok közé szorul, legyenek azok társadalmiak, lelkiek vagy érzelmiek.
Hogy mi is valójában a címben szereplő név, nem tudni: a regényszöveg állítása szerint a Café Hyenát "a vendégek Café Viennának becézték", szerintem azonban épp fordított az igazság. A regény főszereplői, a négytagú trió (három író értelmiségi és egy, aki megkísérli őket eltartani...) "becézi" ilyen különösen törzshelyét: ahogy általában mindent különösen, furcsán és másképp látnak, tesznek és éreznek, mint a környezetük. Emiatt azonban nem mizantrópok: mire befejezzük a könyvet, épp őket érezhetjük normálisnak és átlagosnak, az egész körülöttük lévő világot pedig teljességgel őrültnek.
A rövid (alig százhúsz oldalas), töredékekből és monológokból összeálló regény szerzője 1974-ben született, dramaturg, regényíró és novellista, e könyvével pedig elnyerte az EU Irodalmi Díját. Biztos vagyok benne, hogy a könyv úgy is olvasható, mint egyfajta fikciós önéletrajz íróságról, nőségről, párkapcsolatról, értelmiségi létről a 21. század Szlovákiájában. Jóval több is azonban ennél: a négy főszereplő, a két pár, Elza és Ian illetve Rebeka és Elfman mozaikdarabokból, emlékekből és szituációkból összeálló élete a sikertől az őrültekházáig, az erőszaktól a boldogtalanságig, a képzeletbeli megcsalatástól a valódi cserbenhagyásig, a késő szocializmusban eltöltött gyerekkortól a pozsonyligetfalui panel-lakótelepen eltöltött fiatal felnőttkorig nemcsak érdekes vagy megrázó, de általános érvényű is: akár nálunk is történhetne. A szereplők saját életüket akarják élni, el akarják vetni a konvenciókat: megtagadni valamit azonban sokkal könnyebb, mint létrehozni. Elza, a főhősök közt is a főszereplő, olyasvalaki, akinek az olvasó szurkolhat, hogy sikerrel járjon az önmeghatározásban. De vajon mi marad neki, mire rátalál önmagára? Kit kísérhet el és őt ki kíséri tovább?
Lebilincselő, szellemes, okos, modern, ironikus, érzelmes könyv. Nagyon jó.

Zuska Kepplová: Hotel Sza_adság
L'Harmattan, 2016
A három könyv közül ezzel volt a legnehezebb megbarátkoznom, mivel valójában nem egy kötet van benne, hanem kettő. Megértem a szerkesztői döntést, amely az 1982-es születésű szlovák írónő debütáló és másodikként kiadott kötetét egymás mellé helyezte. Sok szempontból összetartoznak: mindkettő fiatalokról szól, itt Közép-Európában, sőt, Budapesten játszódik, közép-európaiak, sőt, néha magyarok a szereplői (az írónő a CEU-t látogatta, most pedig ott készül doktorálni, így élményanyaga ezer szállal fűződik a magyar fővároshoz), s érzelemmentes, kritikusan megfigyelő és leíró stílus jellemzi mindkettőt. Mégis, furcsa ez az egybekötéses megoldás, így ugyanis létrejött egy olyan könyv, ami addig nem létezett (az alcím szerint 2 in 1), és ami szerintem kissé mást mond, mint eredetileg, két darabban...
Kepplová 2011-ben jelentkezett az első regényével, a Buchty švabachommal (a könyvben Bukta-tetkó), amely két részből áll. A Nem kell tudnod félni rövid történetekből kibontakozó portrék segítségével állít egymás mellé öt fiatalt Európa minden tájáról, akik beutazva a kontinenst próbálnak boldogulni, mindig máshol, másként, idegenként, utazóként, ideiglenes életet felépítve, tanulva, egyedül, kapcsolatban, vendégmunkásként, találékonyan és sikeresen, pénzt gyűjtve vagy éppen elveszve, elügyetlenkedve a jövőjüket. A Trianon-Delta viszont egy különös szerelmi háromszögtörténet biszexualitással, egymásrautaltsággal és a magyar-lét és közép-európai lét nagy kérdéseivel. A cselekményük közt nincs kapcsolat, de úgy érzem, együtt többet mondanak el rólunk, itt élő, még fiatal emberekről, mint külön. Ezzel szemben az írónő második kötete két kisregényt tartalmaz, amelyeket inkább csak a hangulatuk köt össze: az 57 km od Taškentu (2013) első darabja a SZA_ADSÁG, a második pedig a címadó 57 km-re Taskenttől. Az első visszarepít a kilencvenes évek "felszabaduló" Szlovákiájába, nyugatról jött, tehát szenvtelen, érdeklődő és kritikus szereplőket működtetve, a második történet Budapesten játszódik, s fő témája a folyamatos, totális elvágyódás.
Nos, számomra az első kötet, vagyis a magyar könyv első 165 oldala revelációként hatott. Hihetetlenül erős mondatokat, helyzeteket, érzelmeket találtam benne, sőt, tulajdonképpen magamat is felleltem itt-ott: legkorábban a második oldalon... A második kötetben, a második százhúsz oldalon viszont - amellett, hogy érdekesnek találtam - elmaradtak a nagy felismerések, talán még azt is mondanám, hogy hidegen hagyott a második (két) történet. Így jobban örültem volna, ha ez a kötet is a Café Hyenához hasonlóan bátran rövid marad: és hatásosabb.
De a Bukta-tetkó megdöbbentő, otthonos, mégis könyörtelen látlelet rólam-rólunk: nagyon jó könyv.

Veronika Šikulová: Hiányos fiasítás
L'Harmattan, 2016
Ebben a könyvben biztos voltam. Szerzőjének, az 1967-es születésű szlovák írónőnek ugyanis már megjelent egy monumentális családregénye magyarul, a Menettérti, amely olyan nagy hatással volt rám, hogy besoroltam a 2015-ben olvasott 10. legjobb könyvnek is. A Hiányos fiasítás ugyanabból az élményanyagból táplálkozik: a magyar és szlovák felmenőkkel rendelkező írónő, aki a hetvenes-nyolcvanas években nálunk is fordított Vincent Šikula lánya, hihetetlenül érdekes és szimbolikusan is értelmezhető családtörténettel rendelkezik: ha egész életében semmit sem tenne, csak a valóságnak megfelelően, mindenfajta szövegbravúr nélkül megírná, mi is történt vele és a felmenőivel, az már izgalmas olvasmányul szolgálna. Pontosabban a Menettérti (2011, magyarul 2014) ezt a hatást kelti: hiszen olvasmányossága mellett valójában igazán különleges könyv, hagyományos értelemben vett nagyregény, a posztmodernen túlról, amelynek sokszólamúsága, több, egymással kontrasztot alkotó női nézőpontja, számos atmoszférateremtő szövegfoltja és csalóka narrációja kiválóan ellensúlyozza a hagyományos témát: nők huszadik századi generációinak élettörténetét.
A Hiányos fiasítás (2014, magyarul 2016) elsőre egyfajta folytatása-felidézése a Menettértinek: megjelennek ugyanazok a szereplők, egy-két onnan már ismerős emlék, a főszereplőnő azonban éli tovább az életét: fia van, kamaszodó, lánya van, picike, késői, és férje, aki nincsen jelen akkor sem, amikor kellene és lehetne...
Míg azonban a Menettérti számomra elsőrendűen sorsok egybefűzése volt, fikcionalizált önéletrajz (ha van ilyen kategória), addig az új, fele olyan hosszú és egészen más technikával megírt könyv szinte csak ürügyül használja az élménydarabokat és életelemeket közérzetek, atmoszférák, érzések és pillanatok lefestéséhez. Az írónő egyetlen történetszálra, az anya betegségének elbeszélésére fűzi fel a távoli és a közelmúltat, az emlékeket, vágyakat, elszállt hangulatokat, csalódásokat, örömöket, félelemeket. S bár látszólag ismét beenged az életébe, egyrészt mindent eltávolít: Hősnőnk van, aki mindezt átéli egyes szám harmadik személyben. Másrészt időhöz, helyhez és személyekhez annyival kevésbé kötődővé alakul a történet, hogy annál inkább magunkénak érezzük: sorai, pillanatai, érzelmei szinte mellbe találnak olvasás közben. Amikor pedig épp nem kőkemény szembesítés, akkor kellemes, vonzó olvasmány, amelynek jó elmerülni a hangsúlyozottan női, s helyenként anekdotikus világában.
Abbahagyhatatlan, megrázó, szép, anekdotikus, igazul érzelmes, távolságtartó könyv. Nagyon jó.

Link
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet

A Színe-java sorozat darabjai
Kötés, horgolás, főzés, nagytakarítás, szépségápolás, barkácsolás: színes borítójú, harminckét oldalas füzetekben. A Színe-java legendás sorozat volt az 1960-as évek végén: aki már élt akkor, emlékezhet a változatos témájú, 3 forintos könyvecskékre, amelyeket a Minerva adott ki, aki pedig később született, valószínűleg találhat néhányat a nagyszülei, szülei háztartásában.
Már kicsiként is szívesen nézegettem a mókás illusztrációkat, furcsa leírásokat. Mostanában pedig külön örömet jelentett a sorozat: a segítségével ugyanis felfedezhető egy nem is olyan régi, de már elmúlt világ, ahol a padlót még vikszelni kellett, a TV-t állítgatni, a meleg vizet bevezetni, nem volt ajánlott mindent VIM-mel súrolni, új volt a gyes, a Jestor és a jénai, divatos a raffiahorgolás és a subázás, még nem létezett forgódobos mosógép és hiánycikk volt a grillsütő, az átlagemberek (állítólag) nem fogyasztottak elég tejterméket és zöldséget, viszont barátkoztak a konzervvel és a mirelittel, hétvégi házat akartak építeni és a csináld magad mozgalom keretében virágtartókat alkottak a PVC-csövekből... Vagy sem.
Mindenesetre a korszak lenyomata ott van a receptes-, kézimunka- és életmódtanácsadó füzetekben, amelyeket olyan szerzők írtak, mint Turós Emil, Venesz József, Pelle Józsefné, Bános Mária vagy Ökrös Zsuzsa. A füzetek egy részében korjelző fotók találhatók, másokban kedves és mulatságos karikatúrák - a legjobbak Gábor Éva munkái.
Érdekesség, hogy míg a 40. füzet egyszerű tanácsadó írás volt, az 55., utolsó füzet, amely ennek a javított kiadása, már sokkal inkább a Hajdu Bio-automata reklámfüzetévé vagy épp használati utasításává alakult. Hasonló a 47. füzet, amely műszaki rajzaival és adatsoraival a hazai gyártású villanybojlerek propaganda-anyaga és kézikönyve. (Ez egyébként soha nem is szerepelt a füzetek felsorolásában, mintha nem is tartozna a sorozatba - pedig része.)
Saját kedvenceimet nehéz kiválasztanom. De talán jelenleg - különböző okokból - ezt a tizenegy füzetem szeretem a legjobban az 55-ből, sorrendben:
52. Ruhatár középkorúaknak
51. Mindennapi szépségápolás
13. Segítőtársak a második műszakban
28. Az öltözködés titkai
35. Tejtermékek az étlapon
31. Kevert és turmix italok
45. Divatról fiataloknak
10. Ételek burgonyából 
54. Élelmiszerek házi kezelése, tárolása  
21. Ügyes-bajos dolgaink 
11. Nagytakarítás - nagymosás
Az alábbi lista az összes Színe-java füzet felsorolása megjelenési sorrendben. A cím után a szerző neve, majd a füzetbe belenyomott megjelenési dátum következik: ez néha hónapra, néha napra is meg van adva. És még véletlenül sem egyezik teljesen a füzetekben közölt előző kötetek listájával, ahol fel-felcserélődtek a címek, köszönhetően két nyomda párhuzamos használatának.
A sorozat 1967-ben indult, 1974-ig tartott, s 55 kötetet ért meg. (A következő évben a nagyobb terjedelmű, modernebb külsejű Minerva Családi Könyvek vette át a szerepét.) Volt olyan év, amikor 10 (1968), sőt, 11 (1969) füzet is megjelent, az évtizedfordulón a 8 (1970, 1971) szám volt a megszokott, máskor viszont csak 4 (1967, 1972) vagy 5 (1973, 1974) látott napvilágot.
Azt gondolom, a sorozat a Kádár-korszak egyik legizgalmasabb időszakának a lenyomatát nyújtja, egyes keretében megjelent receptek, leírások és kötésminták pedig akár még ma is jól használhatóak.

1. Kötött és horgolt ruhák (Bános Mária) 1967.
2. Magyaros ételek (Venesz József) 1967. június (20.)
3. Ízletes könnyű ételek (Turós Emil) 1967. június (28.)
4. Régi pesti viccek (Plaususz) 1967. november (30.)
5. Házi mézesek - olcsó csemegék (Török Erzsébet) 1968. február (20.)
6. Kötött és horgolt divat (Bános Mária) 1968. március
7. Keresztszemes minták mai alkalmazása (Szirmainé Fóris Mária) 1968. április (20.)
8. Színes lakások - lakásszínek (Fekete György - Láng Róbert) 1968. május (29.)
9. Különlegesen eltett gyümölcsök (Dr. Porpáczy Aladárné) 1968. június
10. Ételek burgonyából (Szirtes Andorné) 1968. július
11. Nagytakarítás - nagymosás (Dr. Lányi Erzsébet) 1968. szeptember
12. Gyermekkel - otthon (Lendvai Vera) 1968. október
13. Segítőtársak a második műszakban (Háztartási gépek) (Kutasné Péter Ágnes) 1968. november
14. Konzervből házi kosztot (Turós Emil) 1968. december
15. Változatosan készített szárnyasok (Bozsik Valéria) 1969. január
16. Vendégváró hidegkonyha (Tárgyik Sándor) 1969. február
17. Horgoljunk spárgából, raffiából, műanyagszálból (Herczeg Ferencné) 1969. február
18. Újabb kötött és horgolt divat (Stenmetzné Vitos Erzsébet) 1969. április
19. Gyümölcs- és zöldségkészítmények (Dr. Porpáczy Aladárné) 1969. május
20. Fessük ki a lakást! (Barta Dezső) 1969. május
21. Ügyes-bajos dolgaink (Jogi tanácsok nőknek) (Rév Erika) 1969. július
22. Kisgyerekek öltöztetése (Gyulai Irén) 1969. július
23. Mit főzzünk a gyermeknek? (Pelle Józsefné) 1969. augusztus
24. A lakás növényei (Szűcs Lajos) 1969. augusztus
25. Amit te megtehetsz... (Barkácsolási tanácsok kezdőknek) (Kulcsár Ödön) 1969. október
26. Ízletes, nem hizlaló ételek (Pánczél Magda) 1970. január
27. Vadászételek (Tolnay Kálmán) 1970. február
28. Az öltözködés titkai (Soltész Nagy Anna) 1970. március
29. Nevető nagyvilág (Révész Tibor) 1970. április
30. Ételek, ízek, fűszerek (Turós Emil) 1970. május
31. Kevert és turmix italok (Dr. Lázár Lászlóné) 1970. július
32. Legújabb kötött és horgolt divat (Bokoli Gyuláné) 1970. szeptember
33. Serdülők kozmetikája (Dr. Faragó László) 1970. november
34. Modern asszony - modern főzőedények (Murányi Péter) 1971. január
35. Tejtermékek az étlapon (Turós Emil) 1971. február
36. Hogyan gondozzam TV-készülékemet? (Czeglédi György) 1971. április
37. 99 tojásétel (Murányi Péter) 1971. június
38. Kötőtanfolyam (Bános Mária) 1971. július
39. Magyaros ételek mirelitből (Venesz József) 1971. november
40. Nagymosás fáradság nélkül (Erdélyi Mihály) 1971. december
41. Modern lakás - modern kézimunkák (Soltész Nagy Anna) 1971. december
42. Hétvégi ház - kényelmesen (Jahoda Maya) 1972. május
43. 77 egytálétel (Murányi Péter) 1972. július
44. Divatos színes horgolás (Németh Istvánné) 1972. október
45. Divatról fiataloknak (Deés Enikő) 1972. december
46. Édes és sós teasütemények (Rudnay János) 1973. január
47. Meleg víz kényelmesen - korszerűen (Sápi Miklós) 1973. március
48. Lángos, fánk, rétes (Rudnay János) 1973. július
49. Ünnepi étrendek (Murányi Péter) 1973. november
50. Receptek - percre kiszámítva (Pelle Józsefné) 1973. december
51. Mindennapi szépségápolás (Dr. Faragó László) 1974. február
52. Ruhatár középkorúaknak (Ökrös Zsuzsa) 1974. április
53. Kötött divat fiataloknak (Bános Mária) 1974. június
54. Élelmiszerek házi kezelése, tárolása (Rudnay János) 1974. június
55. Nagymosás fáradság nélkül (Erdélyi Mihály) 1974. június (második, javított kiadás)
Ekultura.hu - Kristina Ohlsson: Az Ezüstfiú
A magyar borító
Bár a skandináv krimiírók közül talán nincs is olyan, aki felérhetne népszerűségben Jo Nesbø-vel, azért a svéd Kristina Ohlsson bizonyosan előkelő helyet birtokol közöttük – főleg nálunk, Magyarországon, ahol műveit az Animus jelenteti meg Skandináv krimik sorozatában. Ennek keretében a norvég Nesbø-től tizennégy regény látott napvilágot, ám a második legtöbb cím birtokosa már két írónő: Camilla Läckberg és Kristina Ohlsson, akiknek hét-hét könyve olvasható magyarul. Ha pedig ehhez még azt is hozzászámoljuk, hogy a kiadó Ohlsson immáron harmadik gyerekkrimijét is lefordította, egyértelműen az 1979-es születésű hölgy a második helyezett a megjelenések listáján.

Bizonyára nem véletlenül. Miközben izgalmas és egyéni hangú felnőtt-krimiket ír, Ohlsson élen jár a gyerekek igényes és eredeti szórakoztatásában is: pedig e két dolog ritkán jár együtt. 2014-ben jelent meg nálunk első ifjúsági detektívregénye, Az üveggyerekek, amellyel megnyerte a Svéd Rádió pályázatát. Ezt követte Az Ezüstfiú, s idén már a sorozat harmadik darabját, a Kőangyalokat is átnyújthatjuk kalandkedvelő és olvasni szerető gyerekismerőseinknek.

A sorozat titka három dolog: a főszereplők – a három barát – szerethető, érdekes személye, a fordulatos és izgalmas krimitörténet, végül pedig egy csipet természetfeletti.

A mesélő
Az Ezüstfiúban az első kötetben megismert három gyerek, Aladdin, Billie és Simona egy újabb titokzatos eset nyomába ered. A történet központjában Billie helyett ezúttal a Törökországból Svédországba költözött kisfiú, Aladdin áll, aki látni vél egy titokzatos, rövidnadrágos fiút, akinek a léptei nem hagynak nyomot. Közben valaki dézsmálja szülei éttermének hűtőit, akik pedig amúgy is közel állnak a tönkremenetelhez és ahhoz, hogy visszaköltözzenek Törökországba. Ki lehet a rejtélyes húsgombóctolvaj? Mi köze a szomorú rövidnadrágoshoz, aki tovatűnik a semmibe, valahányszor rajtakapni vélik? Tényleg láthatatlanná tud válni? Vajon kiknek viszi a húsgombócokat? S miért kerül szóba a lopással kapcsolatban folyton a rejtélyes Ezüstfiú, akiről egy régi-régi, múlt századi legenda szól? Aladdin és barátnői nyomozni kezdenek, ám lépten-nyomon váratlan dolgokba ütköznek: menekült szírekbe, akik egy hajón élnek, mint valaha Aladdin, egy rejtélyes alkalmazottba, aki valamit titkol, s egy hírhedt kincsrablás történetébe, amely több mint száz év óta megfejtetlen.

A misztikum és a realitás ismét lebilincselően keveredik egy igényes történetben, amelynek rövid, nagybetűs fejezetei már a kisiskolásokat is olvasásra serkenthetik. Ráadásul az élvezetes könyvnek bárki számára akad mondanivalója menekültkérdésről, gyászról, szegénységről… Tartalmas, izgalmas, kedves könyv: alig várom a folytatását.

A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Az Ezüstfiú
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Ebben az évben mostig nem írtam olyasféle sorozatot az olvasmányaimról, mint korábban volt a Könyvek és vélemények, a Most olvastam vagy a Gyümölcskosár. Ettől a hónaptól kezdve azonban igyekszem újra beszámolni a nekem tetsző könyvekről: ezúttal három új krimiről.

Brigitte Riebe: A három grácia
General Press, 2016
Az írónővel három éve ismerkedtem meg, amikor egyiptomi gyűjteményembe bekerült A Holdistennő című izgalmas történelmi regénye, amely a perzsák megszállta Óegyiptomban játszódik. Műveit (mindeddig hat regényt) a General Press jelenteti meg kiváló Regényes történelem sorozatában. Az 1953-as születésű írónő történelem, német és művészettörténet szakos bölcsészként végzett a Müncheni Egyetemen, majd múzeum-pedagógusként, újságíróként és szerkesztőként dolgozott. Csak 1992-től kezdett publikálni: első, később kilenc kötetessé nőtt sikersorozata még kortárs krimi volt, később azonban a történelmi regény műfaja kezdte el érdekelni. Ebben a műfajban is írt szerelmi és kalandregény mellett detektív-történeteket is. A nálunk kiadott kötetei közül ilyen az 1253-ban, Itáliában játszódó Assisi menyasszonya és a 14. századi Sienát helyszínül választó A sienai bűnös.
Az írónő magyar nyelven legfrissebb könyve szintén történelmi krimi: A három grácia id. Lucas Cranach egy valóban létező, varázslatosan szép festménye köré talál ki egy legendás szerelmet és titokzatos bűntényt. 1528-ban vagyunk, Wittenbergben. A város felbolydul, miután több gyilkosság történik egymás után. Kik lehettek a három mezítelenül ábrázolt grácia modelljei? S miért kellett meghalniuk? A tanács Cranach mestert bízza meg a gyilkosságok kinyomozásával, igazi főszereplőnk azonban nem ő, hanem tehetséges legénye, Jan, a festő, valamint Luther Márton szolgálólánya, Susanna, aki súlyos titkot őriz. A fordulatos és izgalmas könyv csavaros és kellemes detektívtörténet és szép szerelmi regény is: emellett azonban élvezetes korrajzot is fest a reformáció századáról és nagy alakjairól. A magyar kiadásban különösen hangulatos, hogy a borítón a regényben kulcsszerepet betöltő festmény látható. Ismét remekül sikerült az ízléses, kemény kötéses, minőségi megformálás. A beltartalom azonban ezúttal hagy maga után egy kis kívánnivalót: elképesztően sok mondatvégi pont után maradt ki szóköz, s helyenként a fordítás is megkérdőjelezhető (a Mieder például a 16. században nem fűző, hanem pruszlik, vagyis a felsőruha egy része, az azokat névmás használata tárgyak esetében az őket helyett pedig puszta nyelvi babona, de nagyon zavaró). Ettől függetlenül a könyvet bátran ajánlom mindenkinek.

Faye Kellerman: Fojtogató szenvedély
Harlequin, 2016
Tavaly kifejezetten meglepett, hogy a Harlequin piacra dobott egyet az 1952-es születésű amerikai írónő Decker-Lazarus-krimisorozatának kötetei közül. Írót és hőseit 2002-ben a Gabo ismertette meg a magyar olvasókkal, de már 2006-ban leálltak a széria fordításával. Az új könyv, a Szemfényvesztés csavaros és tempós detektívtörténet volt, amely rokonszenves rendőr főszereplőit egy modern és sokarcú nyomozáson vezette végig. Borzasztóan örültem, hogy megjelent. Be kell azonban vallanom, hogy valami hiányzott: mindhárom korábbi könyv egy kicsit egyénibb, különlegesebb, emlékezetesebb volt számomra. Magamban még valami olyasmit is feltételeztem, hogy talán Faye Kellerman (aki immár harminc éve ír krimiket, miután első könyve, a Rituális fürdő 1986-os) kissé belefáradt az írásba, s veszített sajátos hangjából. Miután azonban sikerült kézbe vennem a Fojtogató szenvedélyt, amely eredetileg 2010-ben íródott, mindössze egy évvel a Szemfényvesztés után, azonnal hatalmas bocsánatot kértem gondolatban alantas feltételezéseimért.
Ebben a krimiben ugyanis minden megvolt, amit az elődéből hiányoltam. Pompás, fordulatos, kiszámíthatatlanul csavaros, mégsem elhúzott, inkább tempós történet; remek mellékszereplők, az élen Gabe, a kamaszfiú figurájával; sok-sok fanyar humor; a főszereplők - (nem) zsidóságukkal is kapcsolatban lévő - családi vonatkozásai, nem tolakodóan, inkább mókásan (egy hatvanadik születésnap keretében). A bűnügyi történet két szálat fon össze: főhősünk, Peter Decker felelősnek érzi magát egykori védencéért, Terryért, aki azonban nyomtalanul eltűnik; emellett egy építkezésen megfojtott, felakasztott női holttest kerül elő. A helyzet hamarosan tovább bonyolódik, Terry férje ugyanis bérgyilkos, az akasztott áldozat barátai pedig folyamatosan tűnnek el, s némelyikük már csak holtan kerül elő. Ráadásul Deckerék magukhoz fogadják Terry fiát, a kamasz Gabe-et, akivel mindig történik valami, mindig titkol valamit, emellett pedig zseniális zongorista. Ellentétben az előző regénnyel, ezt a könyvet bárkinek azonnal ajánlanám, hogy megismerje belőle Peter Deckert, a feleségét, Rina Lazarust és mindazokat az ügyeket, amelyekbe belemásznak. Kiváló szórakozás: nemcsak egy krimi, jó könyv.

James Hilton: Gyilkosság az iskolában
K.u.K, 2016
Van a kiadónak egy mostoha sorsú klasszikuskrimi-sorozata. Mostoha sorsú, mert még ők sem tudják (akarják?) számon tartani, mi is jelenik meg benne (a Hilton-kötet hátuljában például a Belphegort még csak meg sem említik: pedig szerintem ez volt a sorozat egyik gyöngyszeme, hisz korábban még nem jelent meg magyarul, s igazi őskrimi...). Mostoha sorsú, mert összevissza szerkesztik: eddig háromszor jelent meg a keretében olyan háború előtti fordítás újra kiadása, amellyel nem sokkal korábban már egy másik kiadó is előállt (és ígérkezik egy újabb: következő kötetüknek ugyanis Van Dine A kínai négyzetét ígérik - a szerző magyarul megjelent nyolc, és magyarul kiadatlan négy regénye közül épp azt, amely A kínai négyszög címen pont tavaly jelent meg legújabb, modern, felújított kiadásban...). S mostoha sorsú, mert még saját marketingje sincsen: a Hilton-regény fülszövege szinte szó szerint megegyezik a régi, Tolnai Világkönyvtáras kiadásának ajánlójával (lásd: "Meseszövése páratlanul érdekes és lenyűgöző. Egyetlen pillanatra sem hagy tévhitben. Még a legjózanabb gondolkodót is megkapja, hogyan oldja meg az oldalról-oldalra egyre bonyolódó kérdéseket."). Ez a stílus azóta fájdalmasan kiment a divatból.
Ettől függetlenül James Hiltonnak, A Kék Hold völgye című felejthetetlen sci-fi írójának ez az 1931-ben, álnéven megírt detektívtörténete kellemes szórakozást nyújthat azoknak a türelmes olvasóknak, akik kedvelik az Agatha Christie-féle, anekdotikus, tempós meseszövést még megelőző mintákat követő, angolszász klasszikus krimiket. Hiltonnak ugyanis ezek lebeghettek a szeme előtt, amikor megalkotta alakjait a műkedvelő detektívtől a bájos hölgyig, a nyugalmából kibillenthetetlen igazgatóig, az ideges idegenig, az ellenszenves ellenségig és a titkolózó detektívig. A regény címe pontosan megadja a krimi témáját: egy bentlakásos angol fiúiskolában történt halálesetek - gyilkosságok, balesetek, gyilkossági kísérletek, öngyilkosságok (?) - ügyében kezd el nyomozni az amatőr detektív és író Revell, valamint az ötödik fejezetben színre lépő Guthrie, a Scotland Yard embere. A kellemesen csordogáló, szellemes fejezetek tökéletes leírását adják egy egykorvolt világnak, s az elegáns vidéki iskola jellegzetes figuráinak. A rejtély nyitjára sajnos a könyv közepén rájöttem, de be kell valljam, attól kezdve annál izgalmasabbnak találtam annak a leírását, hogyan ejtik végül csapdába a tettest. Szép régi világ: ínyenceknek.

Link
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Kis könyvheti könyv
Amikor a könyvhéten jártam, találtam egy kis könyvheti könyvet magamnak.

Dubravka Ugrešić Štefica Cvek az élet sűrűjében című könyvét.

Mindössze 120 apró oldal, ebből maga a regény csak 100. Mégis igazán nagy olvasmánnyá vált, mivel humoros volt, sokféleképp értelmezhető, nagyon női, mégis igazán általános érvényű. A főhősnő, a huszonöt éves, magányos hajadon Štefica kalandjait követhetjük nyomon, míg végre - sok-sok tévedés és kudarc után - meseszerű módon rátalál a szerelemre. Vagy az őrá. Közben felvonulnak az összes kerülendő társtípusok a részeg értelmiségitől a nagydumás, de tehetetlen háromajtóson át addig a férfiig, aki alatt az embernek hirtelen eszébe jut, hogy mégis ki kellett volna venni a húst a mélyhűtőből... Megismerhetjük a szakértő barátnőket is attól, aki maga is férjhez megy közben addig, aki amúgy sohasem megy férjhez. Mindezt egy imádni való és a protézisét folyton elvesztő idős nagynéni bölcselkedései színesítik.

S hogy mindez miért nem bestseller vagy realista novella? A válasz az alcímben keresendő: patchwork regény. Az írónő szó szerint veszi saját műfaj-megnevezését, és a történetnek fércel, szab, varr, ráncol egy szöveget, amelyben a margójelek még azt is sejtetik az olvasó-olvasatkészítő másik varrónővel, hogy hol kell kissé széthúzni, bevenni vagy netán szentimentális öltésekkel beszegni az eredeti szövet-szöveget. Miközben Štefica női magazinokat böngész, Hamletet néz és Bovarynét olvas, sok-sok vendégszöveg épül be a regénybe, amelyektől az hihetetlenül szórakoztatóvá és sokolvasatúvá válik. (Egyetlen hátrány, hogy ez a technika kissé lerögzíti időben az 1981-es kisregényt: a női zokni és a nagy válltömés speciel azóta se jött vissza, jobbak a rovarirtók és a folttisztítók, a kinyomhatatlan fogkrémet kidobjuk, nem kibűvöljük, s a sminktanácsok is igencsak elavultak már, szóval az egykor átlagemberesítő újság-vendégszövegek egy kissé eltávolítanak engem Šteficától ahelyett, hogy közel hoznának bennünket - gondolkoztál már ezen, te posztmodern?)

Mindenesetre hihetetlenül szórakoztató és körmönfontan irodalmi a horvát (nem horvát) írónő irodalmi játéka, s talán örök életűbb bármely Sárbogárdi Jolánnál, mert egy kicsit komolyan is lehet venni, miközben általánosságban nem más, mint egy fintor.

Csak egy a kár, hogy még életemben nem hallottam róla, mielőtt megvettem a JAK sátránál 300 Ft-ért. Szomorú, hogy maga a JAK-honlap sem tartalmazza a Világirodalmi sorozat régebbi (mit régebbi, akár csak négy évvel ezelőtti!) darabjainak még a felsorolását sem. Így ha egy-egy könyv nem talál rám, nekem kell rátalálnom. Most sikerült.
A Scolar Vallástörténet sorozat kötetei
Idén először rengeteg-rengeteg időm volt a könyvheti könyveket böngészni. Így akadtam rá pazar áron arra a gyönyörű sorozatra, amellyel már legalább öt éve szemeztem virtuálisan, de aztán mindig a megvétele ellen döntöttem: a Scolar Vallástörténettel. Most viszont, hogy kézbe tudtam venni ezeket a vártnál kisebb, helyesebb, ugyanakkor színesebb és izgalmasabb könyveket, azonnal sorozatgyűjtő vált belőlem, s mától büszkén őrzöm a polcomon az öt könyvet - gyakori újraolvasást jósolva.
A Scolar Vallástörténet egy angol sorozatnak, az IVP Historiesnak az átvétele volt, amely - az Amazonon elérhető adatok szerint - összesen kilenc kötetet számlált. Ezek közül magyarul öt jelent meg. A magyar kiadás rendkívül friss volt: az eredeti megjelenést követő évben már napvilágot is láttak a hazai változatok. Sajnos 2004-ben a magyar széria leállt, bár angolul még négy érdekes kötet jelent meg: engem legjobban a Szent Ágoston és kora érdekelt volna...
A nálunk is elérhető könyvek közül vitathatatlanul a Luther és kora a legérdekesebb, legalaposabb és legsokoldalúbb. Teljes, átfogó képet nyújt a nagy reformátor életéről, ismerteti legfontosabb műveit, eszméit és gondolatait, nem tér ki életrajzának problémái elől sem, s kiválóak a képei. A második legnagyobb meglepetést A kelták és a kereszténység okozta, mivel rá kellett jönnöm, hogy semmit sem tudok az egyháztörténetnek erről a korszakáról...
De valamennyi könyv elbűvölő, a képanyaguk pedig lélegzetelállító. Ha van is a fordításban, s egy-két térképen némi pontatlanság, okos és jól használható valamennyi kötet, s emellett nagyon szép is. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Graham Tomlin: Luther és kora, 2003
G. R. Evans: Hit a középkor világában, 2003
Mark Galli: Assisi Szent Ferenc és kora, 2003
Mary Cunningham: Hit a bizánci világban, 2003
Ted Osen: A kelták és a kereszténység, 2004