Penguin Monarchs - I. György
I. György (1714-1727) hannoveri (angolul hanoveri...) választófejedelem édesanyja, Pfalzi Zsófia hercegnő, I. Jakab unokája jogán lett a Stuart-ház kihalása esetén Anglia, Skócia és Írország trónjának örököse. 1714-ben lépett trónra, immár brit uralkodóként, így ő lett Nagy-Britannia első királya (mivel előde, az egyesülést megalkotó Anna királynő nőnemű volt). Állítólag soha életében nem tanult meg egy szót sem angolul. Feleségének pedig különös sors jutott: Cellei Zsófia Dorottya hercegnő egy fiút és egy leányt szült férjének, később azonban a későbbi király már nem foglalkozott vele, ő pedig (állítólag) viszonyt kezdett a svéd Königsmarck gróffal. A gróf 1694 nyarán mindörökre eltűnt: bár holtteste soha nem került elő, a kortársak körülbelül biztosak voltak abban, hogy György választófejedelem, a felszarvazott férj emberei gyilkolták meg, sőt, a gyilkosok nevét és a tarifáját is tudni vélték. György egy kényelmes kastélyba záratta a feleségét, amelyet az élete hátralévő harminckét évében már nem hagyhatott el. Zsófia sosem látta többé gyermekeit (akik közül György II. számmal Anglia királya, Zsófia Dorottya pedig a porosz király felesége, II. (Nagy) Frigyes anyja lett), s sosem uralkodhatott együtt férjével, angol (brit) királynéként.

Körülbelül ennyi volt az, amit Györgyről tudtam, mielőtt belekezdtem Tim Blanning lebilincselően érdekes könyvébe. A "lebilincselő" jelző nem túlzás: lekéstem egy buszt amiatt, mert belefeledkeztem egy rossz modorú, operarajongó, s általában meglehetősen ostobának tartott angol király életrajzi monográfiájába. Blanning a cambridge-i egyetem emeritus professzora, a Brit Akadémia tagja, s mindent tud a 17-18. századi Európa történetéről. Olyan művek szerzője, mint a The Pursuit of Glory: Europe 1648-1815 (A dicsőség hajszolói), amely olyan alapvető korszakmonográfia, hogy számos nyelvre lefordították, vagy a The Romantic Revolution (A romantikus forradalom), amely egyszerre mutatja be a 18-19. század fordulójának történelmi, kulturális és ipari forradalmait. Nagy Frigyesről írott életrajza 2016-ban elnyerte a Brit Akadémia Medálját, de van könyve II. Józsefről, a 18. század kultúrájáról és a 17-18. századi zenéről is. Tökéletes szerző tehát egy olyan király pályájának elbeszéléséhez, amelynek vannak osztrák, német-római császársági, cseh, magyar, spanyol és francia vonatkozásai, s akiről sokkal többet elmond az, hogy Robert Walpole, Sunderland earl, a királynak Vízizenét író Georg Friedrich Händel, az apoteózisát megfestő James Thornhill, vagy a György egész életében őt lelkesen portretizáló Godfrey Kneller kortársa volt, mint egész, saját életrajza.

Ami persze azért maga is sok érdekességet tartogat: például, hogy a különös személyiségű király kis híján letartóztatta és elítéltette trónörökösét felségsértésért. Tim Blanning persze csak egy pillanatra veti fel a kérdést, mi történhetett Európa újkori királyi családjaival, hogy I. (Nagy) Péter 1718-ban hagyta halálra kínoztatni felségárulással vádolt fiát, Alekszej cárevicset, a porosz I. Frigyes Vilmos elől pedig fia, a leendő II. (Nagy) Frigyes egyenesen külföldre akart szökni barátjával, von Kattéval, akit sikertelenségük után, 1730-ban a trónörökös szeme láttára fejeztek le, s ezután Frigyes is hosszú időre fogságba került. Mindehhez képest az, hogy I. György egy időre házi őrizetben tartotta a leendő II. Györgyöt, gyanakodva rá, hogy le akarja taszítani a trónjáról, már nem is tűnik olyan egyedülálló paranoiának. Összességében azonban ez a hatalmas anyagán nagyon mértéktartóan végigvezető kismonográfia György uralkodásának eseményeire koncentrál, nem pedig a magánéletére, s bemutatja, miért lehet őt joggal "a szerencsés király"-nak nevezni (The Lucky King). Habár fél sorokban is izgalmas információk akadnak benne, s pont ettől lesz olyan lenyűgöző. Egy ilyen pl. hogy a hagyományosan György szeretőinek nevezett két hölgy, a nyurga Májusfa (Maypole) és a kövérkés Elefánt (Elephant) közül az első, Melusina mondhatni a király élettársa volt, 20 éven át egyetlen szeretője, három gyermekének anyja, a másikat, Sophia Charlotte-ot viszont egyáltalán nem tette ágyasává, mivel valójában a balkézről született, de nagyon szeretett húga volt. Csak a kortárs angolok nézték őt is szeretőnek erkölcsi felháborodásukban, a történészek egy része pedig máig őrzi a jól hangzó legendát. Ez a rövid életrajz viszont ezeket is pompásan el tudja oszlatni.

Megjegyzés: érdekesség, hogy összetalálkoznak a dolgok. A György-életrajz előtt életemben nem hallottam a South Sea Bubble-ről, vagyis a Déltengeri Társaság részvényeivel kapcsolatos 1720-as jegyzési mániáról, összeomlásról és korrupciós botrányról, amely még Newtont vagy a királyt magát is érintette. Most viszont belekezdtem egy olyan regénybe, amelyben folyton ezt emlegetik. Kíváncsi vagyok, ha fordított sorrendben olvasom a két könyvet, mennyit értettem volna "a déltengeri buborék botrányából"...
Penguin Monarchs - II. Eduárd
1872-ben, a Királyi Akadémián kiállították egy preraffaelita festő, Marcus Stone híres vásznát, amely a II. Eduárd és Gavestone címet kapta. A festményen a királyi kertben sétál egy boldog, férfiasan karcsú és önfeledten nevetgélő, aranyszőke szakállú-bajszú, koronás király, arannyal díszített, fekete bársonyruhában, s tulajdonosi mozdulattal karol bele egy elegáns tartású, kecses léptű, meglehetősen piperkőc vörös öltözéket viselő, fekete hullámos hajú fiúba, aki bal fülében aranykarikát hord, s valamit lelkesen magyaráz a barátjának. Hátul a hölgyekből, marcona hadfiakból és idősebb miniszterekből álló kíséret megrökönyödve nézi ezt a megengedhetetlen frivolitást. Miközben a kép tabukat döntve, bár sztereotípiákat tükrözve ábrázolja két férfi szerelmét, idealizálva és heroizálva, de precízen bemutat egy történelmi botrányt is. A háttér alakjai közül ugyanis a legkétségbeesettebb, de egyben legelszántabb a királyné, a francia Izabella, akinek a dajka épp most hozza oda a még csecsemő trónörököst, Eduárdot. Gavestone-t 1312-ben meggyilkolták, 1326-ban pedig szörnyű halált halt a király akkori kegyence és talán szeretője, az ifjabb Despenser is, az Izabella vezette ellenzék pedig elfogatta, lemondatta, majd 1327-ben meggyilkolta II. Eduárdot, s helyébe akkor még mindössze 15 éves fiát, III. Eduárdot ültették.

Ez a történet a leghíresebb II. Eduárd (1307-1327) életéből. Ezért javasolták a viktoriánus angol tankönyvek, hogy a tanárok ne nagyon beszéljenek az uralkodásáról a nebulóknak, ezért írták le a krónikások már a király halála után jó néhány évvel, hogy még halála módjával is "természetellenes" vonzódásaiért fizetett volna (bár valószínűleg egyszerűen megfojtották börtönében), - ám ezért tette tragédiahősévé Christopher Marlowe, s ezért vált egyfajta melegikonná a 20. század végén. És egyértelműen ezért nevetséges és nyomorult alak A rettenthetetlenben (Braveheart, 1995), ahol úgy tűnik, a nézőnek helyeselnie kellene, amikor apja,  I. Eduárd személyesen hajítja ki fia szeretőjét a toronyablakon, s Izabella fia, a leendő III. Eduárd valójában nem a tehetetlen és felesége szerint a szerelemre képtelen férjtől, hanem a skót szabadsághőstől, William Wallace-tól születik. Amivel nem a számtalan történelmi anakronizmus a probléma (Wallace hét évvel azelőtt halt meg, hogy a trónörökös világra jött, II. Eduárdnak és Izabellának négy gyermeke is született, sőt, a királynak volt egy törvényen kívüli fia is, Adam FitzRoy), hanem hogy egyebekben bármennyire szép, patetikus és ellenállhatatlan a film, itt mégis megjelenik benne a történelmi köntösbe bújtatott és áltényekkel megtámogatott homofóbia. Mindez pedig azért kétségbeejtő, mert II. Eduárd rettenetesen rosszul uralkodott, ahogyan ez a jelen kismonográfiából is kiderül: ám nem azért, mert magánemberként (talán, valószínűleg) homoszexuális volt, hanem mert képtelennek bizonyult országát megfelelően irányítani, felelős döntéseket hozni és valóban uralni Angliát. A király rettegett az alattvalóitól, az alattvalók rettegtek a királytól: de nem félték őt. (Erre utal a könyv alcíme is: The Terrors of Kingship.)

Chrisopher Given-Wilson könyvét nagyon nehezen tudtam végigolvasni: ám nem azért, mert ne lett volna olvasmányos, izgalmas és alapos. Hiszen a szerző, a St. Andrews Egyetem emeritus professzora a középkori történelem vitathatatlan szakértője, s rengeteg nevezetes és érdekes monográfia szerzője a középkori angol nemességről, a középkori angol történetírásról, II. Richárd és IV. Henrik uralkodásáról: vagyis olyasvalaki, aki mindent tud Eduárdról, s ezt képes is lebilincselően megírni. Azonban maga a történet volt fájdalmas: Eduárd regnálása ugyanis egyik polgárháborúból a másikba vezette Angliát, majd hozzásegítette a skótokat, hogy történelmük talán legnagyobb diadalát arassák az angol sereg felett. Eduárdnak nem volt önálló akarata, s nem voltak támogatói sem, csak rosszabbnál rosszabbul kiválasztott tanácsadói és kegyencei, akik közül az ifjabb Despenser apja, az idősebb Despenser zsarnoki, gátlástalan és céltalan erőszakpolitikájával végül a király bukását is előidézte. Amely valóban tragikus bukás, ám elhozta III. Eduárd uralkodását, aki fiatalsága, az őt trónra segítő nemesek általi zsarolhatósága és anyja kezdeti régenskedése ellenére is képes lett, ha nem is jelentős, de megfelelő királlyá válni. A legizgalmasabb tehát az volt számomra ebben az életrajzban, hogy megmutatta, II. Eduárd uralkodói teljesítménye mennyire nem attól függött, kivel is osztotta meg ágyát a király. Ez pedig igazán érdekes végpont egy olyan brit monarcha életrajzához, akiről semmi mást nem szoktak tudni, csak hogy Gavestone-t szerette.
Penguin Monarchs - I. Eduárd
I. Eduárd (1272-1307) életrajza sok meglepetéssel szolgált számomra. Sosem gondoltam rá ugyanis korábban úgy, mint lehetséges nagy királyra. Az uralkodó, aki legyőzte Simon de Montfort-t, leigázta a walesieket és a skótokat, és kiűzte Angliából a zsidókat, nem tűnt másnak, mint egy tipikus középkori uralkodónak, aki erős, hatalmas és rettegett, de életpályája sem nem érdekes, sem nem inspiráló. Andy King azonban az A Second Arthur? (Egy második Artúr király?) alcímet választotta kismonográfiájához, s bár mindvégig azon töpreng könyvében, vajon a brutális intézkedések és kegyetlen döntések sorát meghozó király nem volt e zsarnok is egyben, semmi kétséget nem hagy afelől, hogy I. Eduárd személyében a középkori angol királyság megújítójával (sőt, talán megmentőjével) találkozhat az ember, akinek nem véletlenül veszi körül oly sok vita az életrajzát, ám aki nemcsak 188 cm-es termete miatt emelkedett ki kortársai közül.

Andy King, az életrajz szerzője a southamptoni egyetem történészprofesszora. Szövegével már az első percben megragadott, amikor összevetette A rettenthetetlen (Braveheart, 1995) mesés és elítélő I. Eduárd-képét a viktoriánus gondolattal, miszerint "ha létezett valaha brit nemzeti hős", hát ő az volt. Annyira érdekesen érvelt az "európai királyról" (hangsúlyozva, mennyire figyelt Anglia a kontinensre Eduárd idején, legyen szó keresztes hadjáratokról, kasztíliai politikáról, vagy arról, hogy az angol király nem mellesleg még mindig a francia király hűbérese), hogy észre sem vettem, mikor kezdtem el forrásokkal lelkesen megtömött, egyebekben azonban tulajdonképpen igen száraz kereskedelmi, jogi és kormányzati intézkedésekről szóló szöveget olvasni: és ezt is élveztem, sőt, képtelen voltam abbahagyni. S miután egyszer életemben magam is ott álltam a winchesteri kastély Nagy Csarnokában, az előtt a Kerekasztal előtt, amelyet vélhetőleg az Artúr-legenda iránt élénken érdeklődő Eduárd készíttetett (bár a festése VIII. Henrik idejéből való), egészen különleges élmény volt ennyi izgalmas, új tényt megtudnom I. Eduárdról.

A könyvnek köszönhetően végeredményben arra jutottam, hogy ha nagy uralkodói teljesítményt nyújtó, de kifejezetten öntörvényű és zsarnoki angol uralkodót kell választani, én egészen biztosan inkább I. Eduárdnak szavaznék bizalmat mondjuk VIII. Henrikkel szemben, aki pedig két lefejezett felesége, vallásüldözése és bizalmi embereinek sorozatos, s olykor teljességgel indokolatlan kivégeztetése ellenére is egyfajta sztárkirály, ha az angol múltról van szó, hiszen brutalitásában is ellenállhatatlan és logikátlanságában is lenyűgöző. Bár Eduárd huszonegyedik századi és az emberi jogokat tekintetbe vevő nézőpontból elfogadhatatlan vaskézzel uralkodott országa felett, VIII. Henrikkel ellentétben kegyetlenségében sosem volt öncél. Egy középkori birodalmat épített, mégpedig olyan sikeresen, hogy a kormányzattal, az adórendszerrel, a jogrendszerrel és a kereskedelemmel kapcsolatos reformjai egészen a Tudor-korig elműködtették a közben háborúk és polgárháborúk sorát átélő országot. Ez pedig igazán imponáló teljesítmény.