Találkozásaim Gábor Miklóssal 2.
Folytatom a posztsorozatot, amelyben megpróbálom felidézni, melyek voltak a legkorábbi találkozásaim Gábor Miklóssal, a színésszel, az íróval, a zseniális művésszel. Persze ezek nem személyes találkozások! De nagyon is szubjektív emlékeim filmekről, lemezekről és könyvekről.

2. A helység kalapácsa, a Mágnás Miska és a Valahol Európában

Ha először Gábor Miklós hangjával ismerkedtem is meg, nem sokkal később már filmekben is láttam őt: ahogyan mozog, beszél, énekel, táncol - játszik. Tény, hogy amit igazán fiatalon megszeretünk, sokkal inkább megmarad nekünk, mint bármi későbbi élmény: ha azokat a filmeket nézem újra, amelyekkel még kisiskolás koromban találkoztam először, minden rezdülés, hangsúly, játék azonnal újra eszembe ötlik, még mielőtt a képernyőn megtörténne. Így van ez Zsurzs Éva fekete-fehér tévéfilmjével, A helység kalapácsával is, amelyet először 1965. március 13-án sugárzott a Magyar Televízió. (1) Ez az adaptáció - véleményem szerint - igazán zseniális, s kora (és fekete-fehérsége) ellenére mára is bárki számára élvezetes és érthető maradt. Bár én mintegy negyed évszázaddal az elkészítése után láttam először, azonnal megkedveltem, s lelkesen kezdtem tanulgatni a nagy neveket, amelyek benne szerepelnek: a sok-sok hősszerep után a komikus eposz még komikusabb hősét, Fejenagyot játszó Bessenyei Ferencét, a nagyon is csinos, a kántorral viszont igazán gonosz Erzsókot alakító Mészáros Ágiét, a macskabajuszt és emeletes süveget viselő Major Tamásét, meg Garas Dezsőét, Gobbi Hildáét, Agárdi Gáborét... És Zsurzs Éváét, akinek másodikként jegyeztem meg a nevét a filmrendezők közül Várkonyi Zoltáné után. (2)

Gábor Miklós iránti rajongásom azonban ennél is nagyobb volt: kicsit bele kellett szeretnem, amikor megjelent a filmen. Hiszen világéletemben éppen ilyennek képzeltem el Petőfi Sándort, akinek a verseit (többek közt a Füstbement tervet, az Arany Lacinakot, A tintásüveget és A négyökrös szekért) folyton olvastuk az Anyám tyúkja című, számomra meghatározó verseskönyvből. (3) A filmkészítéskor merész ötlet lehetett, hogy a kihagyhatatlan, de kiíráshoz, háttérfelolvasáshoz végtelenül hosszú narrátorszöveget szereplővé változtatták: de ma is tökéletesen működik. Az, ahogyan a vándor énekmondóval állíttatják vásári színpadra az egész játékot, s ez a Lantos - az eredeti elbeszélő hanghoz hasonlóan - minden történésbe beleszól, belekotyog, beleavatkozik vagy belerendez, egyszerre játszva Petőfit és Petőfi komikus paródiáját - különleges lehetőséget biztosít a filmben Gábor Miklósnak. Az egyetlen olyan főszerepet, amely egyszerre két (fiktív) világban létezik, így ellentétben a többiekkel, olykor önmagára is reflektálhat. Nagyon is rafinált, duplafedeles szerepformálást igényel tehát, továbbá komédiás kedvet és jellegzetes, pompás szövegmondást - vagyis mindazt, amiben Gábor Miklós, úgy gondolom, zseniális volt.

Ami pedig csak még különlegesebbé tette számomra A helység kalapácsát, hogy nem sokkal később megismertem a Mágnás Miskát, az 1949-es mozifilmet, amelyben Gábor Miklós és az ezúttal nemcsak csinos, de egyenesen gyönyörű Mészáros Ági komédiáznak együtt, mint Miska és Marcsa, avagy gróf Eleméry Tasziló kegyelmes úr és a sértődős Anasztázia grófnő. A pompás mozit (amely minden idők legnézettebb magyar filmje) bizonyára mindenki ismeri: igazi legenda (nemsokára én is írok majd róla). Így persze egyszer s mindenkorra megjegyeztette velem, ki az a Gábor Miklós, aki elképesztő energiával és tökéletesen precíz időzítéssel játszik benne - látszólag teljes féktelenséggel.

Érdekes, hogy a Mágnás Miska kifejezetten Gábor Miklós-film, annak ellenére, hogy az eredeti darabnak nem (feltétlenül) Miska a főhőse. Bár az egész szereplőgárda pompás, élen a két Latabárral, akik valósággal sziporkáznak, s a mellékszerepeket is olyan csodálatos színészek játsszák, mint Sulyok Mária, Gobbi Hilda vagy Pécsi Sándor, szembetűnő, hogy ennek a Mágnás Miskának máshová kerültek a hangsúlyai: így a mű történetében talán először címszereplője az egyetlen valódi főszereplő is egyben. (4) Ebben a történetben Miskát legfeljebb mások tartják "kicsit ütődött"-nek, de a legkevésbé sem az, Marcsával való enyelgéseinek népszínműves-kínos részletei többségében kimaradnak, eredetileg alaptalan és mulatságos féltékenykedése pedig valóságos harccá válik, amelyet a Marcsát csábítgató két gróf ellen vív. Így lesz a tőle telhetően szerepet játszó, bumfordi, de furfangos lovászfiúból a Gábor Miklós-változatban mesterien szálakat bonyolító, a falunak jót hozó, a grófokat kifigurázó és egymással büntető, sőt, még a bátortalan szerelmeseket is összekommendáló, mindenki sorsát eligazító hős, aki ráadásul önfeláldozó: a pompás tréfa végeredményeként ugyanis a film végén egyedül neki kell elhagynia a a falut, igaz, a hozzá most már tényleg hű Marcsával az oldalán, s afféle garabonciásként, aki elmegy más faluba, "hátha ott is akad valami elintéznivaló".

Egyébként úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy - későn születettként - találomra találkoztam Gábor Miklós filmjeivel. Épp ezért életemben először nem fáradt vagy agilis, jobbító szándékú vagy elveit feladó értelmiségiként ismerhettem meg (pedig filmjei legtöbbjében ilyesféle szerepeket játszott): hanem egyszerűen végtelenül sokoldalú színészként. Romantikusan vonzó, ámde kissé hencegő, mesebeli Petőfiként, s csárdásozó, éneklő, táncoló, gavallérkodó és gúnyolódó Miskaként. Pedig ha valaki megnézi a filmográfiáját, a fenti két alkalmat leszámítva filmen tulajdonképpen soha nem játszott semmi hasonlót: még a besorolásuk szerint vígjátéknak minősített alkotásokban is inkább komoly, töprengő, felelős karakterek jutottak neki. (5)

Hasonló módon, bár a legkevésbé sem vidám szerep, de egész pályáján egyedülálló volt a Valahol Európában Hosszúja is: nekem pedig ez volt a harmadik film, amelyben láttam őt játszani. Hosszú nagyon furcsa alak: egy fiú, aki más fiúk vezetőjévé válik, senki, akiből végül hős lesz, vagy legalábbis felelős felnőtt, s olyasvalaki, akit nagyon nehéz megismerni, mivel alig beszél, semmit sem árul el magáról, a múltja is teljesen ismeretlen, így szinte csak a tetteiből lehet rájönni, milyen ember. Elképesztően nehéz szerep, több okból is. Egyrészt a két fiatal főszereplő, Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa, csupa amatőr, részben önmagát adó gyerekszereplő között játszik, alakításuknak mégis összhangban kell lennie az övékkel. (6) Másrészt Hosszú legfeljebb húszéves, hiszen a javítóintézetből szökött meg, míg az őt játszó Gábor Miklós huszonnyolc, s külsejét tekintve sem a fiús színésztípusba tartozik: másképp kell tehát hiteles, bizalmatlan, félelemmel, agresszióval és reménnyel teli kamasszá válnia. Harmadrészt míg a film három főalakja közül Somlay Artúr szerepe tökéletesen zárt, logikus és minden ízében kidolgozott, hiszen az ő eszmeisége azonos a film eszmeiségével, s Éva karaktere is minden részletében érthetővé válik, amikor megismerjük a múltját, Hosszút, akinek pedig a legtovább kell eljutnia a történet során a jellemfejlődésben, a film megfejtendő enigmaként állítja a néző elé, közvetlenül alig közölve róla valamit. Különleges szerep: itt lehet csak igazán játszani... Radványi Géza nemcsak az egész filmmel, de önmagában ezzel a filmalakkal is valami olyasmit teremtett, ami a maga nemében tökéletes.

Már csak azért is, mert én ezt a filmet tényleg gyerekként láttam legelőször: Kuksi és a többi gyerek (beleértve ebbe az akkor általam nagyobb fiúnak tekintett Hosszút és Ficsúrt is, 7) képzeletemben a kortársam volt. Épp ezért is gondolom, hogy a filmet nem lehet túlértékelni: hiszen számomra kezdettől fogva működött, s nem volt benne hamis, vagy, ahogy néhanapján írták, szentimentális hang. Gyerekként pontosan megéreztem volna, ha valamelyik gyerekekről szóló részlet hiteltelen. Természetesen elszomorított, hogy ilyen volt a háború és ilyen szörnyűségre kényszerítette a gyerekeket és a felnőtteket is, és igen, sírtam a tragédián: de megértettem a film reménykedését és bizakodását is. Egyszer erről a filmről is írok a blogon részletesen: a bizakodásról most csak annyit, hogy nekem is volt szalmakalapom, ahogyan Hosszúnak a film utolsó jelenetében (ő nyilván Simon Pétertől kapta, s mindez egyúttal azt is mutatta, hogy most már otthon lehet valahol): nos, számtalan alkalommal játszottam el, ahogyan integetek a kalapommal, és közben nagyon, nagyon reménykedő vagyok... (8) Így vált az életem részévé ez a filmes Gábor Miklós alakítás is: immár a harmadik.

3. Az Egy csinos zseni és a Sánta szabadság

Nagyszüleim sok színész iránt érdeklődtek, lelkesen nézték a színházi közvetítéseket a televízióban, s különösen nagymamám rajongott a színészéletrajzokért. Így azután könyvtárukban szép számmal akadtak ilyenek. Mindig is szívesen olvastam őket, ám idővel rá kellett jönnöm, bármennyire is érdekelnek a színházi történetek és anekdoták, mindig egy kicsit mást és többet keresek a könyvben, ha annak a szerzője maga a színész. Így lett kedvencem Gobbi Hilda Közben című kötete, amelyet ma is nagyra becsülök, s figyelemreméltó műnek tartok.

Gábor Miklóssal, az íróval azonban érdekes módon nem ekkor találkoztam, pedig nagyapám megvette a Tollalt, sőt, megszokott módján ceruzás olvasói széljegyzetekkel is ellátta. (Ami talán - mivel saját bevallása szerint ő is így olvasott - a szerzőnek is tetszett volna.) Amikor azonban meglátta nálam a könyvet (nagyapám, nem a szerző), kedvesen figyelmeztetett, hogy ehhez még kicsi vagyok. Mivel ekkor még csak a Jago című fejezet első néhány oldalán voltam túl, s rögtön engedelmesen letettem a kötetet (nagyapám okos ember volt és általában érdemes volt rá hallgatni), végül nemcsak ez az olvasói találkozás maradt el. Sajnos már azt sem fogom megtudni, miért gondolta nagyapám, hogy kicsi vagyok Gábor Miklós szövegeihez (9). És elmulasztottam azt is, hogy rájöjjek, neki mi tetszett a kötetben: mire ugyanis felnőttem, ez a példány furcsa módon eltűnt a könyvtárból - talán nagymamám ajándékozta oda valakinek. Így már sosem fogom elolvasni a benne szereplő olvasói széljegyzeteket.

Gábor Miklósra pedig még várnom kellett négy évet: ekkor bukkantam nagybátyám könyvei között az Egy csinos zsenire, azzal az elképesztően csábító és mégis ellentmondásos, vaníliasárga borítóval. Mivel vendégségben voltunk, nyár volt, meleg, mindenki ki-be járkált a szobák és a terasz között, nyilvánvalóan a legnagyobb tapintatlanság és ostobaság volt azonnal lekuporodni a polc előtt a földre, elfeledkezni mindenről és mindenkiről, és belemerülni a könyvbe. Mégis megtörtént, s körülbelül egy óra múltáig, amikor elkezdtek keresni, egyszerűen képtelen voltam elszakadni Jagótól, 1954-től, attól a hangulattól, amiben egy ország és egy főhős épp számot vet a múlttal és a bűneivel. Akartam ezt a szöveget, olvasni és újraolvasni,  megérteni, élvezni: pedig már közelgett a távozás ideje. (10) Nagybátyám talált rám, s miután csodálkozva konstatálta, mire bukkantam, nagyvonalúan felajánlotta, hogy vigyem haza magammal a könyvet. "De mikor fogom tudni visszaadni?" - kérdeztem. "Nem fontos, nem tetszett annyira, mint akartam, úgyhogy tartsd meg nyugodtan, ha kell" - mondta ő. És némi töprengés után a kezemben tartott sárga kötetre rátette a kéket is, amit addig észre sem vettem: egyúttal nekem ajándékozta a frissen megjelent Sánta szabadságot is.

Azt sem fogom már megtudni, ő mit várt az Egy csinos zsenitől és miért érezte azt, hogy kevesebbet kapott. Arról sem kérdezhetem meg, mit jelentett az a pillanatnyi töprengés a Sánta szabadság felett: talán az jobban tetszett neki, s épp a nagylelkűsége küzdött az érdeklődésével? Tény viszont, hogy nagyvonalúsága miatt mindörökre birtokolja a címet: Aki Megismertetett Engem Az Író Gábor Miklóssal. A két kötet azonnal kedvenc könyvemmé vált, a lehető legjobbkor talált meg, s azóta is minden újraolvasáskor lelek bennük valami addig még felfedezetlent. És persze minden alkalommal, amikor kézbe veszem őket, a nagybátyám is eszembe jut.

Linkek
Találkozásaim Gábor Miklóssal 1.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 3.

(1) Két nappal március 15-e előtt, amelyet azonban a ma megszokott módon akkor éppen nem ünnepeltek...
(2) Tízévesen mindenkinek azt mondtam, ők az én két kedvenc rendezőm. Hiszen Várkonyitól imádtam A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt, Zsurzs Évától pedig A koppányi aga testamentumát, A helység kalapácsát és az Abigélt.
(3) Biztosan más is emlékszik rá: 1982-ben jelent meg Kass János rajzaival, címlapján egy narancsszín tollazatú, kerekded tyúkkal, többé-kevésbé négyzetes alakú volt, hatvan oldal, s minden oldalán színes foltok-képek-alakok.
(4) Az eredeti színdarab főszereplője némiképp rejtetten, némiképp nyilvánvalóan Marcsa volt, aki ugyan fellép egy ponton, mint álruhás arisztokrata, de a magát a frakkjában felejtő Miskával ellentétben egy percre sem feledkezik el arról, ki ő, honnan jött, s kit szeret igazán. Ezt a szerepet Fedák Sárinak írták a szerzők (lásd: Hoppsza, Sári...), mellette Rátkai Márton alakította Miskát, komikus partnerként, de nem főhősként. A később készülő némafilmben is - amely sajnos nem maradt fenn - Marcsa alakja volt a leghangsúlyosabb, akit a némafilmsztár Berky Lili játszott. A szubrett-bonviván (Rolla-Baracs) párosa mindig háttérbe szorult. Az 1942-es Pista tekintetes úr felismerhetetlenségig átírt forgatókönyvében viszont épp ők léptek elő főszereplőnek (a romantikus és a komikus jelenetek főszerepét is maguk eljátszva): Tolnay Klári és Jávor Pál alakításában, akik mellett Turay Ida Marcsája bájos színfolt maradt, Miska pedig puszta mellékszereplőként, a sztori ürügyeként ténfergett (és Halmay Tibor karakterszínész formálta meg). Ezzel szemben az 1949-es változat grófkisasszony-mérnök szerelmespárja, Németh Marika és Sárdy János csak az éneklés terén tekinthetők főszereplőknek, egyébként másodhegedűsök Mészáros Ági és Gábor Miklós mellett: de Marcsa is háttérbe szorul Miska mögött.
(5) Például: mit csinál Ruttkai Éva az 1970-es Csak egy telefonban? Énekel, táncol, nevet, hazudik, majdnem elájul, padlót súrol, buszok után szaladgál, egyszóval: lenyűgözően komédiázik. És mit csinál Gábor Miklós? Autót vezet és aggódik Ruttkai Éváért... Még a fergeteges humorú, épp ezért sematizmusa ellenére mindenki által ma is szeretett Állami áruházban is ő az egyetlen főszereplő, akinek nincs egy árva poénja sem...
(6) Hasonló a helyzet a Ficsúrt játszó Rónai Andrással is, aki ugyan mindössze tizenöt éves volt a forgatás idején, de tízéves kora óta hivatásos színésze Lakner Artúr gyermekszínházának. Az ő neve nem szerepel a film lakonikus-szimbolikus stáblistáján, besorolódik a négy főszereplő mellett megemlített "25 gyerek" közé, mégsem tekinthető amatőr gyerekszínésznek: s méltó, kiváló társa Gábor Miklósnak számos jelenetben.
(7) Be kell valljam, amikor először megnéztem a filmet, úgy gondoltam, hogy Hosszú tizenhét éves: mivel ez volt a legmagasabb fiúéletkor, amit akkor el tudtam képzelni...
(8) Pontosan ezért gondolom, hogy ez a mozi nem propagandisztikus film, mint ahogyan még ma is írják néhol. És nemcsak azért, mert a bemutatásakor éppen azt kritizálták, hogy nem esett szó benne szovjetekről, kommunizmusról és a jövő eszmeiségéről. A filmből magából sem derül ki, kik az új emberek, akik a városban új törvényt írnak: még ha a valós történelemhez ragaszkodunk is, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy azok ott éppen a kommunisták - de a film annyira jelképes, hogy eleve kissé időn és téren kívül is játszódik. Ugyanígy: az, hogy az emlegetett kalapos jelenetben egy pillanatra felrebben egy később közismertté vált dallam (a Drága föld), amely átvált a Marseillaise-be, átmegy a Rákóczi-indulóba, s végül visszaolvad a főtémába: az valószínűleg beszél mindarról a várakozásról, sokféleségről és reményről, ami 1947-ben, a film forgatása idején jellemezte Magyarországot, de hogy nem dicsőíti a kommunista pártot (amely egyébként csak gyártatni kezdte a filmet, de végül teljesen át kellett engedje azt Radványi Gézának, a rendezőnek) - az is biztos.
(9) Túl Gobbi Hilda önéletrajzán vajon mitől féltett: a gondolatok súlyától? vagy az unalomtól?
(10) Persze hogy miért nem jutott eszembe, hogy akár meg is vehetném a könyvet: ezt megint csak a korom és a még jószerével az internet előtti világ magyarázhatja, amelyben ha lemaradtál vagy nem tudtál egy könyvről, akkor - lemaradtál és nem tudtál.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 1.
Színpad: Tanner John házassága
Mivel egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne a fenti címet adjam a posztomnak, már a bevezetőjében becsületesen le kell szögeznem, hogy soha életemben nem álltam szemtől szembe Gábor Miklóssal, egyik kedvenc magyar színészemmel. Valódi találkozásokról tehát nem tudok beszámolni: abból azt hiszem, az igazán elhivatott, kutató rajongóknak is csak kevés adatott meg. S sajnos színpadon sem láttam őt, amit már könnyebb megmagyarázni: ennek leginkább az életkorom az oka.

Ezek után feltehető a kérdés: hogyan lehet csodálni és tisztelni egy olyan művészi munkásságot, amit nem is ismerhetek igazán. Valóban, a színpadi művészet mind közül a legmulandóbb: még egy ideiglenesen felépített diadalkaput vagy egy különleges ételkölteményt is le lehet úgy fényképezni vagy rajzolni, hogy a késő utókor legalább megérthesse, mitől volt zseniális teljesítmény. Ezzel szemben a színészt hiába filmezik, rajzolják, fotózzák, hisz mindig változékony: ő maga a műalkotás. Még egy felvett előadás is csak töredékét adja vissza a nagy egésznek, ami az adott szerep megformálása volt. Nem is beszélve a bírálatokról, amelyek ugyan egyedüli szavakba foglalásai nagyságnak és tehetségnek, de nincs olyan megörökítés, ami ennél nagyobb forráskritikával volna kezelendő - persze, ha egyáltalán születnek leírások egy adott alakításról.

Film: Keserű igazság
Mégis, úgy gondolom, hogy Gábor Miklós és kortársai ebből a szempontból számos elődüknél szerencsésebb korszakban éltek. Egyrészt már megmaradhatott valami színészi lényükből és személyiségükből a hangosfilmek tekercsein. Gábor Miklós már 1941-ben, 21-22 évesen szerepelt filmen, s az ötvenes-hatvanas években az egyik legnépszerűbb magyar filmszínész volt. Másrészt ő és kortársai már megérhették a televízió térhódítását, ami - ellentétben napjaink tévés gyakorlatával, akkor még - számos fontos és kevésbé fontos tévéjáték és tévéfilm elkészülését eredményezte. Gábor Miklós a hetvenes évek derekától már alig vállalt filmszerepet, a tévé viszont végigkísérte életét, legyen szó színházi előadás átültetéséről a képernyőre, önálló tévéfilmről vagy épp televíziós rendezésről, amelyben szintén kipróbálta magát. A televíziónak volt köszönhető a hatvanas évek nagy színpadi sikereinek (esetében például a Hamletnek vagy a Koldusoperának) a megörökítése is. Végül ezek az évek még a rádiónak (és a lemezkiadásnak) is nagy korszakai voltak. Gábor Miklós hangját is elképesztően sok felvétel őrzi, klasszikusok és modern művek, nem is beszélve a hangzó versantológiákról. Mindezekből pedig mégiscsak összeáll egy kép: ha töredékes is, mégis, szinte felfoghatatlanul gazdag.

Az utolsó könyv
Ráadásul Gábor Miklós igazi polihisztor volt, hiszen nemcsak értette a képzőművészetet, de maga is nagyon tehetségesen rajzolt, nemcsak játszott a színházban, de írásaiban folyamatosan kereste a művészet értelmének, az igazi színjátszásnak a mibenlétét, elemezte szerepeit és azokat a műveket, amelyekkel kapcsolatba került, s kommentálta önmagát és a világot, amiben élt. Mindezek felett pedig író is volt, akinek legalább egy regényével mindenképpen helye van a huszadik századi magyar próza történetében.

Mindebből már talán meg lehet ismerni Gábor Miklósból, az emberből, a művészből is - valamit. Éppen ezért a vele ilyen módon történt találkozásaimból gyűjtöttem össze ötöt. Tisztában vagyok vele, hogy ezek a találkozások ostobán esetlegesek és személyesek, mégis úgy döntöttem, hogy megírom őket. Az öt találkozás három egymást követő posztban válik olvashatóvá.

1. A Micimackó és a Koldusopera hanglemez

Az első találkozás
Amikor azon töprengtem, mi volt az első élményem Gábor Miklóssal kapcsolatban, csodálkozva jöttem rá, hogy nem az arca vagy a mozgása, hanem - a hangja. Minden olyan film megnézését, amelyben szerepelt, megelőzte az életemben két hanglemez állandó hallgatása, amelyen beszélt és énekelt: ez pedig a Micimackó és a Koldusopera volt.

Természetesen először a Micimackóval ismerkedtem meg, pontosabban a Lemezzel, amelyben bemutatnak bennünket Micimackónak, mellékesen meg is szólal. Ez az igényes vállalkozás csodálatosan elevenített meg részleteket Milne regényéből, ráadásul alakjainak nagyon jót tett, hogy a Disney Micimackó filmjét csak öt év múlva mutatták be nálunk, vagyis még semmiféle hatást nem gyakorolhatott a lemez készítőinek, vagy reménybeli hallgatóinak fantáziájára. Számomra csodálatos élmény volt odahúzni a nagyfotelt a lemezjátszós szekrény közvetlen közelébe és elkezdeni hallgatni a lemezt, amely egészen varázslatosan recsegett, pompásan mesélt (Mensáros László, Domján Edit, Békés Itala és Margittay Ági hangján), s gyönyörű zenei részleteket tartalmazott többek közt Saint-Saëns Az állatok farsangja című művéből. (1)

Írott betűk
Gábor Miklós a Mesélő szerepét kapta, s ezzel egyfajta apává vált számomra a lemez meghallgatásának idejére: tudniillik élőben mindig apu olvasta fel nekem a Micimackót. Míg a könyv szövegének egésze ma is az ő hangján szól bennem, azok a részletek, amelyek a lemezen is szerepeltek, állandó villózásban idéződnek fel: s van néhány (de csak néhány) mondat, amely - kizárólag Gábor Miklósé. Mint például: "Micimackó egy erdőben élt, saját kunyhójában." Vagy: "Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás." És: "De Füles már nem hallotta őket. Kivette meg betette a rongyot a csuporba: és ragyogott a boldogságtól."  Viszont: függetlenül attól, mennyit hallgattam ezt a lemezt, csak nagyon sokára jöttem rá, hogy kik a lemezen játszó színészek: vagyis hogy a meglepően fiatal és finom hang, amely mesél, Gábor Miklósé. (2)

Ugyanebben a sorozatban: Hamlet...
Ezzel szemben a Koldusoperáról mindig is tudtam, hogy szerepel benne amárkuslászló, apsotairén, apécsisándor és persze agábormiklós. (3) Ez a Vastaps sorozatban megjelent kislemez nagyon régi volt, sokkal öregebb nálam (1966-os), s csak 17 percnyi anyagot tartalmazott, mégis rengetegszer hallgattuk: elsősorban is a Kalózok szeretőjét, a Dal az emberi célok elérhetetlenségérőlt, a Ti, jó urakat - és az Ágyúdalt, amelyet agábormiklós és amárkuslászló énekelnek. Bár abban, hogy elképzeljem, miről is szólhat a darab, keveset segített, hogy volt egy másik lemezünk, amelyen Márkus László adta elő a Cápadalt, visszagondolva is nyugodtan állíthatom, hogy a lényeg tökéletesen átjött például az Ágyúnótából (4), annak ellenére, hogy a gyerekek nem szokták érteni, ami groteszk vagy elidegenített. Az egyértelmű volt, hogy ez valami nagyon férfias, nagyon hősies, nagyon nosztalgikus, egyben nagyon hazug, szomorú és szemét dologról szól: hiszen világos volt, hogy a barna bennszülöttekkel valami nem stimmel (ilyet igazi hősök nem mondanak más emberekről, és nem is tesznek más emberekkel, nem igaz?).

A nevezetes borítókép
Ami pedig visszagondolva meghatározó, az Bicska Maxi maszkja, illetve a fotó a lemez szakadozott papírborítóján. Gábor Miklós több helyen leírta, hogy a bajuszos amorózókülsőt Clark Gable nyomán találta ki magának. Az amerikai színész volt számára ifjúkorában, amikor garmadával nézte a filmeket apja mozijában, a tökéletes ideál: a férfi, akivé felnőve emberként és színészként válni akart. Érett művészként, érezve az erős, szép és hősies férfi filmmítoszának hazugságát, természetesen elvesztette ezt az ideált, nagyon alkalmasnak találta azonban Bicska Maxi megalkotásához, aki maga is a mítoszából él, s összes feleségei, zsebmetszői és ellenségei előtt az erős, szép és hősies főhős szerepét alakítja. Így lett Maxi magas (mert Gábor Miklós egyebekben nem az), jóképű, elegáns, fölényesen okos, ellentmondást nem tűrően kemény - látszólag: hogy aztán ez az egész nevetségesen széthulljon, s ne nem maradjon más belőle, mint egy kínosan piperkőc hajigazítás az akasztófa alatt (és persze egy forradás a nyakon) - meg a tökéletesen meg nem érdemelt királynői kegyelem. Nos, mindezt olyan tökéletesen sikerült lefényképezni (illetve eljátszani a fényképezőgép objektívje számára), hogy amikor a lemez hallgatása közben  a kezemben tartottam a gyűrött borítót és próbáltam elképzelni, hogy mi is történhetett Maxival, nem is tévedtem olyan nagyot. Később aztán végigülhettem a Koldusoperát egy remekül érthető előadásban, ami kiegészítette a korai képet. Mégis, ahányszor újra látom a borítófotót, s rajta jobbra a boldog párt, a bóbitájával alázatosan, de sokat sejtető mosollyal a férje mellé-alá simuló Pollyt, és a magabiztos és arrogáns, veszélyesen (vagy kiábrándultan) somolygó Bicska Maxit, aki fehér kesztyűs kezét (persze, "Maxi kesztyüben jár") ernyedt és nyárspolgári lenézéssel a Pollyéba fonja: mindig eszembe jut mindaz, amit én képzeltem el annak idején. A kép alapján - és Gábor Miklós hangja alapján.

Nemsokára újabb találkozások
Találkozásaim Gábor Miklóssal 2. 
Találkozásaim Gábor Miklóssal 3.
Linkek
100 éve született Gábor Miklós
Gábor Miklós könyvei

(1) Erről a zenéről ma sem az jut eszembe, aminek az énekkönyvi elemzések szerint kellene, hanem a saját történetemlékeim a Micimackóról... De alighanem annak is a lemez az okozója, hogy annyira rajongok Farkas Ferenc muzsikájáért, legyen szó filmzenéről vagy másról: hiszen a B oldalon szerepel egy rövid részlet az ő Piccola musica di concertója Allegro tételéből - és milyen jó...
(2) Sajnos a hangulatos borítón írott betűkkel szerepeltek a nevek: én pedig ezeket a nyomtatottakkal ellentétben csak később tanultam meg kiolvasni.
(3) No meg Kiss Manyi, de őt eleinte még nem jegyeztem meg efféle fogalomként.
(4) Tényleg, vajon melyik az igazi címe? Amit a darabban mondanak, vagy amit a lemezre írtak?
Ekultura.hu - Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban / Holttest a könyvesboltban
Két éve egészen véletlenül keltette fel a figyelmemet egy pompás borítót kapott, bájosan kinéző könyvecske, amelyet a Lettero Kiadó jelentetett meg. A kézbe illő kemény kötés címlapján szellősen kék ég háttere előtt egy hamisítatlan skót várkastélyt, a kép jobb oldalán pedig egy vintage stílusban megrajzolt, elegáns szőke hölgy profilképét lehetett látni. A láthatóan előkelő kisasszony a harmincas évek legeleje luxusdivatjának megfelelő, finoman csillogó, bíborlila estélyi ruhát viselt, többszörös, hosszú igazgyöngysorral a nyakában, gyöngyökkel a karján, halványlila estélyi kesztyűvel; fürtös hajába pedig tollat tűzött báli díszként. Már ez a kép is olyan vonzó volt, hogy muszáj volt belelapoznom a regénybe. Ráadásul a címlapra ráírtak egy ajánló mondatot: „Mintha Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt.

Több sem kellett, hogy elolvassam Rhys Bowen könyvét, amely fergetegesen humoros és bájosan intelligens történetnek bizonyult. Kiderült, nem véletlenül viseli magyarul a találó Holttest a fürdőkádban címet. Életvidám főszereplőnője, a vagyontalan arisztokrata Georgie ugyanis valóban lezárt városi palotájuk fürdőkádjában akad rá egy férfi hullájára, s ha nem akarja, hogy bátyját, Glen Garry és Rannoch kétballábas hercegét tartóztassák le mint gyilkost, magának kell kinyomoznia, hogyan került a kádba családjuk megzsarolója élettelen állapotban…

Persze az is tény, hogy a vidám történet sokkal inkább szól az önironikus, ám időnként arisztokratikusan nehézkes fiatal leányzó, teljes nevén Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie csetlés-botlásáról a nagyvilágban, mint valamiféle korrekt és logikájával tökéletesen kielégítő nyomozásról. Épp ezért azonban kiváló történelmi detektívregény, amely 1932-ben, hangulatilag és dátumilag a bolondos húszas évek és a gazdasági válság megnyomorította harmincas évek választóvonalán játszódik. Így pontos, mulatságos és ironikus kép nyerhető belőle az angol elit életének egy kis szeletéről. Olvasása közben bárki betekinthet a korszak kőgazdag, illetve titokban elszegényedett, de a mundér becsületét és a látszatot ügyesen fenntartó elitjének mindennapi teázásaiba, bálozásaiba és utazgatásaiba, megtanulhatja, miként kell begyújtani a kandallóba, s miként tukmálhatjuk rá vagyonos barátnőinkre az általunk tervezett, de elszabott haute couture-ruhákat. A kellemesen fordított könyv még az uralkodócsalád mindennapjaiba is bepillantást enged, Georgie ugyanis a királyi család tagja (még ha a család legkülső, legkevésbé fontos köréhez tartozik is, távol a tróntól). Így aztán V. György és Mária királyné udvarába is ellátogathat az, aki elolvassa a Holttest a fürdőkádbant.

Vagy: az alig néhány hónapja megjelent második kötetet, amely a hangzatos Holttest a könyvesboltban címet kapta, s véleményem szerint még izgalmasabb, mint az előde volt. Ebben ugyanis Georgie váratlan kihívással szembesül. Már egészen elsajátította azt a független, s nem egészen helyeselhető életmódot, amelyet gondosan titkol kicsinyes és zsugori bátyja elől: inkognitóban, személyzet nélkül él elméletileg lezárt városi palotájukban, s álnéven speciális házvezetőnői ügynökséget működtet, amelynek ő maga az egyetlen alkalmazottja. Kifejezetten olyan megbízásokat szerez, amikor durvább munkák helyett inkább rendet kell rakni, ki kell szellőztetni egy-egy hasonlóképpen lezárt városi palotában, amíg annak gazdái vissza nem költöznek vidéki birtokukról ismét Londonba. Az így szerzett pénzből pedig szerényen fenn tudja tartani magát, s részesülhet London olyan varázslataiban, mint a tömegközlekedés, a cukrászdák, egy-két kisebb estély vagy a találkozás jó barátnőjével, a mindig flörtre kész Belindával.

Mária királyné ötlete azonban úgy érkezik, mint derült égből a villámcsapás: arra kéri Georgie-t, fogadja a bajor hercegkisasszonyt, aki rövid ideig palotai programokon is vendégeskedik majd, mivel kiváló feleségjelöltnek ígérkezik David herceg, vagyis a leendő VIII. Edward számára. Georgie-nak sürgősen rá kell jönnie, hogyan fogja a nemeshölgy és kísérete előtt azt a látszatot kelteni, hogy pénzügyi helyzete makulátlan, palotája rangjához illő, (egyelőre még nem is létező) cselédsége pedig mindenben a helyzet magaslatán áll... És ekkor még távolról sem tartunk ott, amikor Hanniról kiderül, hogy amerikai gengszterfilmekből tanult angolul, némiképpen bolti tolvaj – és holttestet talál egy kis, külvárosi könyvesboltban, ahova be se kellett volna mennie!

Lady Georgiana megalkotója, Rhys Bowen (valódi nevén Janet Quin-Harkin), az 1941-ben született, örökifjú írónő már 13 könyvet szentelt hősnőjének az elmúlt években. Ha valamennyi ilyen szellemes, akkor csak bízni tudok benne, hogy mi, magyar olvasók kapunk még Georgie-krimiket a jövőben. S persze abban is, hogy a következők is ilyen szépek lesznek. Hiszen a Holttest a könyvesboltban alkonyi Londont ábrázoló borítóján ismét a szőke hölgy látható profilból, ám ezúttal valami olyasmit visel fehér zsorzsettből, amit a korabeli divatlapok valószínűleg „disztingvált, úriasan finom, nobilis toalett”-nek neveznének. Aki szereti a humort, a történelmet, a nyomozást (és nő), biztosan élvezni fogja Georgie újabb tündéri kalandját is.

A cikk az Ekultura.hu-n: Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban / Holttest a könyvesboltban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én