Amióta szerelembe estem,
Igazán, hogy féleszű vagyok.
Szemkötősdit játszanak fejemben
S falnak mennek a gondolatok.
 
Nem csoda, ha ollyasmit teszek, mit
Józanan tőlem nem láttatok,
Amit szinte szégyenlek kivallni:
A tükörbe is pillantgatok.
 
Reggel sokszor jó estét kivánok,
És jó reggelt, hogyha este van.
Isten hozott!  - mondom a menőnek,
S annak, aki jő: élj boldogan!
 
Tollam gyakran a porzóba mártom,
A tintát meg porzónak veszem.
S mindez hagyján! De mikor szájamba
A szivar tüzes végét teszem...
 
Erre aztán elmondhatni ám, hogy
Valóságos szerelem sebe.
Te miattad kaptam, lyányka... illő
Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)

Mihelyest megláttalak, leányka,
Én azonnal megszerettelek,
Látásodkor úgy jártam, mint a fa,
Amellyet a villám gyújta meg.
 
Fa valék én, egy kiszáradott fa,
Melynek lombja szertehulla rég.
Most örűlök rajta, hogy az voltam,
Mert a száraz fa legjobban ég.
 
(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)

Száz alakba öltözik szerelmem,
Száz alakban képzel tégedet.
Majd sziget vagy, s vívó szenvedélyem
Mint szilaj folyam fut körüled.
 
Máskor ismét, édes kedvesem, hogy
Szentegyház vagy, én azt gondolom,
És szerelmem mint repkény huzódik
Fölfelé a szentegyház-falon.
 
Néha gazdag útas vagy, s szerelmem
Mint az útonálló megrohan,
Néha meg, mint jámbor alamizsnás
Lép elédbe alázatosan.
 
Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
S mennydörgéssel ostromlom szived.
Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled
Csalogányként zengek éneket.

Ím, szerelmem ekképp változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!
 
(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)

Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
Végtelen tengerré árada.
És amint nő: szaporodik benne
A szörnyeknek rémes tábora.
 
És ha benne a rémek mozognak,
És ha rajta szélvész vágtatott:
Föl az égre csap szilaj hulláma,
S lemos onnan minden csillagot.
 
És mi kelti e vihart?... Az eszme:
Ha te, lyányka, nem lennél enyém!
Iszonyú ez éj és e sötétség
S villám benne égő agyvelőm.
 
Oh, az ily perc helyett egy öröklét
A pokolban áldás volna rám!... -
Múl a vész, a tenger csendesül, ha
Ezt az eszmét elzavarhatám.
 
Csendesűl a tenger és lesímul,
És a tengerpartra lépek én,
S ott remények erdejében járok;
Oh, mi szép zöld erdő a remény!
 
A remények szép zöld erdejében
Két galamb ül s búg egy ág felett,
S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
E galambpár én leszek veled!
 
(Pest, 1845. augusztus 17. és 20. között)

Vasárnap volt. Nem felejtem én el
E napot. Lenn a kertben valánk.
Néztelek... te bokrétát kötöttél,
A nap jókedvvel mosolyga ránk.
 
És midőn elkészült a bokréta,
Általadtad - oh, meglepetés! -
Általadtad azt nekem, leányka...
E gyönyörre minden szó kevés!
 
Általadtad nekem a bokrétát,
Most is itt van az szivem felett;
S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,
Akkor is még szívemen leled.
 
Higgy nekem, hogy szívem és bokrétád
Egy időben, együtt hamvad el...
Millyen édesen fog majd pihenni
Őalatta e fáradt kebel!
 
S amig élek, addig paizsom lesz.
Oly szükséges nekem a paizs!
Most merészen állok ki, ha mindjárt
Az egész föld ostromolna is.
 
Rágalom, gúny, ármány, balszerencse
Szórhatnak rám millió nyilat:
Szánakozva nézem ellenségim
E tündér virágpaizs alatt.
 
(Buda, 1845. augusztus 17. és 20. között)

Félre mostan, hagyjatok magamra,
Hagyjatok, ti régi cimborák!
Nem látjátok, hogy mi lett belőlem?
Címerem most rózsa s nem borág.
 
Szerelemnek katonája lettem...
A lant, a dal töltött fegyverem,
Töltés benne forró érzeményem,
Boldog én! Ha a csatát nyerem.
 
Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék...
Tündérország, melly előttem áll;
Sikerüljön ezt bevennem: akkor
Én leendek a tündérkirály!
 
(Pest, 1845. augusztus 10. és 17. között)

Megteremtéd lelkem új világát,
Szerelem dicső világa ez!
Hálából e szív, örök tüzével,
Istenséged szent oltára lesz.
 
Oh, leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd meg, hogy szerethesselek,
Mert különben köztem s a világ közt
Megszakadnak minden kötelek.
 
Vad, sötét föld keblem birodalma,
Fejedelme gyűlölő harag,
Harcban állok a nagy mindenséggel -
Szeretetre csak képed marad.
 
Képed a fény, az egyetlenegy fény,
Mely keblemnek éjjelébe jár,
Mint a rabhoz, föld alatti börtön
Kisded ablakán, a napsugár.
 
Én szeretlek! Bár tudom: mily rém a
Nem viszonzott szerelem baja;
De kit annyi rém gyötör, szivemnek
Könnyű lesz ezt is megszoknia.
 
Nem viszonzott szerelem keserve!
Türelemmel hordom terhedet,
Mint az istenember a keresztfát,
Mellyen aztán megfeszittetett.
 
(Pest, 1845. augusztus 10. és 17. között)

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
 
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
 
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam, s szóltam Erzsikéhez:
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
 
"Ne válasszunk magunknak csillagot? -
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez. -
A csillag vissza fog vezetni majd
A múlt időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástúl minket."
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
 
(Borjád, 1845. augusztus 9. előtt)

Megláttuk egymás és a szerelem
Mindkettőnk szívében lobbot vetett.
Fölösleges volt minden vallomás,
Értők a kölcsönös tekintetet.
Alig múlt egy nap, már csókoltalak.
S te visszacsókoltál és ölelél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
 
Miként folyammá nő a kis patak,
S miként tengerbe vész el a folyam:
Szerelmem akképp napról-napra nőtt,
S lett végre tenger, mély, határtalan.
Láttam pirúló arcod hajnalán,
Hogy boldogságom napja újra kél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
 
Boldogságomnak napja újra kelt.
Boldogság napja volt égő szived,
Amely szemedbe szállt, s onnan reám
Elolvasztó sugárokat vetett.
Minő boldogság volt, ha háborgó,
Fölindult kebleden pihentetél!
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
 
Együttlétünknek végső napja jött.
Tán mindörökre válandók valánk;
De gondolám, nyugtatva magamat:
Vár még egy este boldogsága ránk.
Az este eljött. Éppen bál vala,
Te bálba mentél, hozzám nem jövél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
 
(Igló, 1845. május 5. és 22. között)

Te voltál egyetlen virágom;
Hervadt vagy: puszta életem.
Te voltál fényes napvilágom;
Lementél: éj van körülem.
 
Te voltál képzeményim szárnya;
Megtörve vagy: nem szállhatok.
Te voltál vérem forrósága;
Meghűltél: oh, majd megfagyok.
 
(Pest, 1845. január 9-10.)

Ha ébren meg nem látogatsz,
Jőj hozzám álmaimban,
Jőj hozzám, meghalt életem!
Sok mondanivalóm van.
 
Hisz egymással mi ekkorig
Oly keveset beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan illanó
Tekintet volt beszédünk.
 
Tudod, ha hozzátok menék,
Te mindig úgy futottál;
De más szobából titkosan
Rám gyakran pillantottál.
 
S öröm volt, látnom téged ott
Félig nyílt ajtó mellett,
Mikéntha láttam volna az
Egészen megnyílt mennyet.
 
Ha távozám: az ablakból
Tekintettél utánam;
Vélted, hogy észre nem veszem?
Oh, én mindent jól láttam.
 
De láttam temetésed is...
Csak ezt ne láttam volna!
Az a gödör, mely sírod lett,
Az lett szivemnek pokla.
 
Egyszerre lelkemet ezer
Mennykő csapása érte...
Ekkor hullott alá a föld
Koporsód födelére.
 
Ott vagy te most, szent angyalom!
Eljősz-e hozzám vajjon?
Mindenkor tárva lesz karom,
Ha jősz, hogy átkaroljon.
 
Csak érintsen lehellete
Közelgő szellemednek:
A mennybe föl, vagy sírba le,
Mindenhová követlek!
 
(Pest, 1845. január 9-10.)

Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.
Halld meg, drága gyöngyöm,
Szép, szelíd galambom!
Amit érezék és
Szenvedék, elmondom.
 
Éreztem szerelmet,
S szenvedtem miatta,
És nagy volt szerelmem,
Nagy szivem bánatja.
Bánatom s szerelmem,
Ez ikertestvérek,
Engemet gyötörni
Általad levének.
 
Szigorú körülmény
Ajkamat lezárta,
Hogy ne jőjön titkom
Senkinek tudtára.
Oh, minő teher volt
Azt eddig viselnem!
Hányszor volt alatta
Roskadóban lelkem!
 
Mint a napfény elvesz
Felhők fátyolában,
Képedet szivemben
Eltemetni vágytam.
Könnyü szél pusztítást
Tészen a felhőben,
S felsüt a nap akkor
Annál égetőbben.
 
Sőt hazudtam többször
Másokért szerelmet;
E hazugság által
Csak nagyobb kinom lett. -
S most tudsz mindent, amit
Éreztem, szenvedtem;
Fogsz-e vígasztalni
Nyájas feleletben?
 
Szólj, üdvességemnek
Megváltó keresztje!
Nem nyilik meg ajkad?
Semmit sem felelsz-e? - -
Oh, miképp felelnél,
Hiszen néma nyelvvel...
Kiterítve... holtan...
Koporsóban fekszel!
 
(Pest, 1845. január 7-8.)

Hull a levél a virágról,
Elválok én a babámtól.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
 
Sárgul a hold az ég alján,
Mind a kettőnk oly halovány.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
 
Harmat hull a száraz ágra,
Könnyek hullanak orcánkra.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
 
Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi is látjuk tán.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
 
(Pest, 1845. január 7.)

Láttad-e, angyalom, a Dunát
S a szigetet közepén?
Ide szivembe képedet
Akként foglalom én.
 
A szigetről zöld falomb
Mártja a vízbe magát;
Ha te szívembe így a remény
Zöldjét mártanád!
 
(Buda, 1844. december)

Boldog éjjel! Együtt vagyok rózsámmal,
A kis kertben mulatozunk egymással;
Csendesség van, csak az ebek csaholnak,
Fenn az égen
Tündérszépen
Ragyog a hold, a csillag.
 
Nem jó csillag lett volna énbelőlem;
Tudja isten, nem maradnék az égen,
Nem kellene énnekem a mennyország,
Lejárnék én
Minden estén,
Kedves rózsám, tehozzád.
 
(Pest, 1844. december 20. előtt)