A mesés Kelet - a Terebess-világ
Miért szeret bele valaki a különös Keletbe? Miért lesz közép-európaiként zen-szerzetes? Miért fordít és ír haikukat? Miért foglalkozik az annyira nyugativá válni akaró Magyarországon japán kertművészettel? Miért alapít kiadót a keleti és a Keletről szóló irodalom megismerésére? Miért vállalkozik arra, hogy olyan üzletekbe hívja a vásárlóit, ahol nemcsak távol-keleti mindenféléket vehetnek kínai vázáktól thaiföldi faszobrokon át feng-shui holmikig és muszlim kegytárgyakig, hanem közben kultúrát is kaphatnak, varázslatot, ismeretet? Nem tudom. Ezekre a kérdésekre és még sok másra nyilván csak Terebess Gábor tudja a választ, a Terebess-világ megalkotója, a Terebess Collection, a Terebess Center és a Terebess Kiadó gazdája.

Nekem - aki nem vagyok az oly sokféle keleti kultúra mindig ezer fokon égő szerelmese, de mégis, izgat, érdekel ez a Magyarországon szórványosan, kevéssé ismert, hatalmas műveltségegyüttes - az egész egy kis üzlettel kezdődött, amelyik a legutolsó négyzetcentiméterig tele volt zsúfolva különleges textilekkel, pici és hatalmas szobrocskákkal, sakk-készletekkel, gójátékkal és porcelánedényekkel, a polcokon karcsú, magas könyvek sorakoztak, s mindent elborított a finom füstölők illata. Egy plázaüzletben volt, amely persze azóta már nincs meg, de örök emlék maradt ez az első találkozás a Terebess-világgal. Természetesen kaptam ajándékot is, egy pici ülő Buddha-figurát, nem a hagyományos, nevető fajtát, hanem méltóságteljesen átszellemült Bódhiszattavát, aki mintha vörös pecsétviaszból készült volna. No meg begyűjtöttem vagy negyvenféle pici, négyoldalas tájékoztató füzetet, Ganésáról, az Akadályok Elhárítójáról, a kapuőrző kínai oroszlánokról, a kínai pénzérmékről, a lakkról kelet-Ázsiában, a jádekőről, a japán haikuról és a kínai számolásról... Ezeket elvileg akkor adták a vásárlóknak, ha valaki vett egy a témához tartozó holmit, de nekem megengedték, hogy szabadon és boldogan összegyűjtsek ingyen is egy kis gyűjteményt - ma is megvan és óriási öröm.

Azóta sok Ázsia-bolt, sok füstölő-illatú, kínai-japán ez-azzal teletömött plázaüzlet nyílt, de számomra egyik sem olyan, mint a Terebess. Abban volt valami személyes plusz, valami olyan nyitottság, ami akkor sem nézett ki a boltból, ha csak egy pici haikufüzetet vásároltam, vagy ha az összes könyvet végiglapozgattam; amelyik olyan volt, mintha már annak is örült volna, hogy a betérőt megfogta valami a Kelet néven említett sokféleségből. Ma már, ha Terebess-üzletbe szeretnék elmenni, a kistarcsai Terebess Center vagy a budapesti Terebess Tárlat lehet az úti célom, ezeken kívül Győrben és Törökbálinton van még Terebess-bolt. Azonban működik a Terebess Webshop az interneten, ahol egy nagyon gyors, megbízható, ráadásul emberi, egyáltalán nem gépies rendszer segítségével juthat az ember vágyott tárgyaihoz. Ha valaki elmegy Kistarcsára, állítólag megnézheti a Lámpásparkot, a Cseréptárlatot, s talán még a Kimonógyűjteményt is. Addig pedig itt az internet, szövevényes oldalain az E-Tárral, ahol szinte mindent meg lehet találni, ami magyar nyelven a Kelettel kapcsolatos, különös tekintettel a teákra és a haikura.

Végül kedvcsinálóként idegyűjtöttem az öt legjobb kínai dolgot, amit szerintem a Terebess kínál.

Gyönyörű kínai lakkparaván, amelyet látva az ember odaálmodhatja magát a fénylő sziklák, felfakadó források, arany paloták és selymes szirmú, erős illatú virágok sosemvolt földjére.
Kínai talpas porcelánváza, fehér, kék és aranysárga színekben, indái közt szerény virágok tekeregnek, mint egy képzelt, kínai kertben.


Kínai ciprusfa legyező, szigorúan kézzel készítve: kézbe is illő, de van (szantálfából is) óriáslegyező-párja, mindenféle otthon dísze.
Az örökké vidám, nevető Lusta Buddha polirezin szobra: a nagy pocakú, boldogságot hozó, gyerekszerető, Mi-lo, az Eljövendő Buddha lassanként kedvesebb sokaknak, mint a valódi, aszkéta Megvilágosodott.


Pu Szung-ling 17. századi kínai író borzongató és humoros kísértethistóriáinak gyűjteménye egy kecses, kínai művészek egész oldalas rajzaival díszített, több mint kétszáz oldalas kötetben, Tokaji Zsolt avatott fordításában. Történetek és alakok a szerelmes rókatündértől a megelevenedő falfestményen át a veszedelmes démonokig és a furfangos kínai harcosokig...

A sor még hosszan folytatható lenne. Látogass el a Terebesshez megnézni, ha van kedved!

Megjegyzés: ez itt lelkesedés és nem reklám. Nem vagyok sem Terebess, sem a cég ügynöke, csak egy buzgó vásárló.:) Az áruképek a Terebess fentebb belinkelt honlapjáról származnak.
Sylvia Ber regényei
Vadak, Kálvin Kiadó, 1995, Anno, 2008
Míg elmúlik haragod, LAP-ICS, 1997, Alexandra, 2002, Anno, 2006
A méltatlan, Alexandra, 1999
Préritűz, Anno, 2006
A szív bilincsei, Anno, 2008
Berényi Szilvia: Állj mellém, Anno, 2006

Frissítve: 2012.04.26.
Harry Kemelman rabbi-regényei magyarul
Harry Kemelman (1908-1996) 1964-ben alkotta meg David Smallt, a szerény tudós rabbit, a detektívirodalom egyik legkülönösebb nyomozóját, aki a Talmud szabályai, a Tóra tanításai, no meg a józan ész segítségével nyomoz az amerikai kisvárosban, nemcsak zsidók között. Első hét könyvének címét egy gyerekmondóka adta, ezek mindegyike megjelent magyarul. A Konkrét Könyvek 2010-re ígérte A rabbi egy nap útnak indult című regényt, de sajnos ez vagy bármelyik másik mindmáig nem jelent meg.

Friday the Rabbi Slept Late, 1964 - A rabbi pénteken sokáig aludt, Konkrét Könyvek, 2009, 2007, Kabala Kft., 1990
Saturday the Rabbi Went Hungry, 1966 - A rabbi szombaton megéhezett, Konkrét Könyvek, 2008
Sunday the Rabbi Stayed Home, 1969 - A rabbi vasárnap otthon maradt, Konkrét Könyvek, 2008
Monday The Rabbi Took Off, 1972 - A rabbi hétfőn elutazott, Konkrét Könyvek, 2008
Tuesday the Rabbi Saw Red, 1973 - A rabbi kedden dühbe gurult, Konkrét Könyvek, 2008
Wednesday the Rabbi Got Wet, 1976 - A rabbi szerdán megázott, Konkrét Könyvek, 2009
Thursday the Rabbi Walked Out, 1978 - A rabbi csütörtökön lelépett, Konkrét Könyvek, 2009
Conversations with Rabbi Small, 1981
Someday the Rabbi Will Leave, 1985
One Fine Day the Rabbi Bought a Cross, 1987
The Day the Rabbi Resigned, 1992
That Day the Rabbi Left Town, 1996

Frissítve: 2012.04.26.
Szocreál nézegetnivaló
Két remek könyvnek szeretném szentelni ezt a bejegyzést. És annak a művészeti korszaknak, amely olyan vitatott, furcsa, idegen, fájdalmas, elkeserítő, netán bosszantó: a Rákosi-kor festészetének.

Egy éve első szerelem volt a Szocreál - Festészet a Rákosi-korban című kiállítási katalógus. Sok ilyen katalógussal ellentétben ez az album úgy is izgalmas volt, hogy a kiállítást nem láttam, sőt, a könyv kinyitásának pillanatáig azt sem tudtam, hogy a debreceni MODEM-ben 2008-ban volt egy remek szocreál kiállítás, amely egyszerre akarta elgondolkodtatni, felidézésre rávenni és állásfoglalásra kényszeríteni a nézőket. Olyan vásznakat, szobrokat és műtöredékeket is kiállítottak, amikről nemcsak elfeledkezett már a nézőközönség és a művészettörténet, de sok darabról azt hitte a közvélemény, hogy megsemmisült, netán eltűnt. A nyolcvanoldalas könyv Rieder Gábor remek elemző tanulmányával kíséri a képanyagot: 60 festmény színes és hét további műalkotás fekete-fehér, kiváló reprodukcióját. Valamennyi klasszikus szerepel benne az 1950-es ttyös kalauztól Rákosi "lenyűgöző" arcképeiig. Sőt, azt is megtudjuk, miért viselnek a képek olyan őrjítően hosszú címeket: mert volna-e valaki vitatkozni az 1950-es Szabad Művészet megszabta téma- és címötletekkel, amelyek ilyenek voltak pl. Színházi páholyban a munka hősei ülnek, A munkaverseny eredményét jelzik a táblák, Határvadászok idegen ügynököt (disszidáló tőkést) fognak el a határon, Egy honvéd olvas és körülötte katonák állnak. (Csak tudnám, ezek után minek kellett bármit is festeni, elég lett volna keresztbe a vászonra írni e szent szavakat...) Az az oktató szellem, amely leborult a szovjet szocialista-realista festészet előtt, amely magát Sztálin elejtett szavaiból definiálta, a legjobb művészeket kényszerítette iskolás önkritikára, önmegtagadásra. Ráadásul a "szél" folyton változott.

Friss megjelenés és friss szerelem Prakfalvi Endre és Szücs György A szocreál Magyarországon című könyve, amely a Corvina kiadó Stílusok-korszakok monográfiasorozatában jelent meg. Ez már jóval több, mint katalógus, hiszen célja a korszak építészetét, festészetét, szobrászatát felmérni, bemutatni a művészeti élet változásait, szabályozását és korlátait, sőt, egyértelműen definiálni a szocreál fogalmát. Bár ez utóbbi nem egészen sikerül, talán mert lehetetlen is, átfogó és izgalmas - ugyanakkor persze elkeserítő - kép bontakozik ki a könyvből a Rákosi-korszak művészetéről. Érdekes, milyen kettős módon sikerült 1950-re a festőtársadalom nagyjait a szocreál igájába hajtani: részben idealizmus, boldog naivitás és remény, részben pedig számítás, félelem, "sztahanovistáskodás" éri el, hogy a szocreál festészet olyan egyarcú, bátortalan és (ízlés)zavaros lesz. Az építészet már érdekesebb, szabadabb, a szocreál sötétedését, a hatalom beavatkozásait legjobban Sztálinváros különböző években tervezett, megépített házain lehet szemléltetni. Szerencsére mai szemmel hihetetlen (remélem) az az állandó állami beavatkozás, amely nemcsak a művészviselkedés (közösségi munkára való hajlandóság, pártiskola, vagy a Szovjetunióba tett látogatás), hanem még a pontos utasítás-végrehajtás szempontjait is alapul vette a művészek támogatásánál. Az alakuló és folyton átalakuló művészszervezetek többet gyakoroltak önkritikát, a főiskolán többet tanulmányozták Révai miniszter legújabb kultúrgondolatait, mint amennyit festettek... Ha pedig végre vásznat láthattak, egyszerre kellett megfesteniük realistán, mégis pátoszos-hazugan az adott témát... Elgondolkodtató, de remek olvasmány a kötet.

Ennek örömére idegyűjtöttem néhányat kedvenc szocreál alkotásaim közül, hogy aki a könyvekkel még nem találkozott, az is kedvet kapjon a kor tanulmányozásához. Az még eldöntetlen, iróniával és kordokumentumként, vagy elemezve és művészetként kell e képekre nézni (én az utóbbi mellett lennék), de ismerni kell őket.

Kezdődjön a sor rögtön spontán életképekkel, azok közül is a leghíresebbel. Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz villamossági sztahanovistája című, 1950-es képe mintául szolgált minden későbbi szocreál festményhez. A bölcs élmunkás, aki bibliai pátriárkaként (habár ősz szakáll nélkül) magyarázza lelkes hallgatóinak az Igét a Szabad Népből, miközben az ablakon a nap süt be, a falról pedig a nagy Sztálin mosolyog - tökéletes minta volt; épp ilyen képeket képzeltek el az ítészek az az évi Első Magyar Képzőművészeti Kiállításra. Hogy a hármas csoportokba rendezett, megtermett alakok, a nő, a gyermek, a szaktárs, a barát és a tanulékony ifjú, akik mind lelkesen szimbolizálnak valamit, s az aprólékosan megfestett környezet a hímzett középterítővel, a mosolygó virágcsokorral a népi kancsóban és a modern szőnyeggel giccs-e vagy művészet, nem tudom, korrajznak mindenesetre kitűnő.


Azért elgondolkodtató, hogyan jutott Bán Béla eddig a képig. Tehetsége illusztrációjaként álljon itt egy 1948-as képe, a Táncosnő. Amikor azonban bezárultak a falak, maradtak a jól szabott férfiak és nők, s a képek, amelyeken még a munkás lecsúszott zoknija is olyan, mintha a valóságot látnánk, sőt fényképeznénk, színesben... Bán nevéhez fűződik az egyik legismertebb szocreál kép is, a Rákosi elvtárs Sztálinvárosban 1953-ból. Látható a kínlódás: a tájfestészet keresztezése az "épül az ország" kötelező témájával, a valódi emberábrázolás úgy, hogy közben a gnómtermetű Rákosi kiemelkedjen a tömegből (kopasz fejét munkássapka védi a csillogástól), s a szimbolikus és képünkbe tolt kézfogás mögött legalább egy kis hely maradjon a kíváncsiság, pletyka, emberi érdeklődés megfestésére. Ám így is bírálatok érték a képet: kiállítást néző munkásaink szerint Rákosi elvtárs nem is ott találkozott velük... - így a Szabad Művészet.


Azt hogy Bán mégis szabadon birkózott meg a nehéz feladattal, mutatja, hogy míg az ő propagandaképe legalább hangulatos, kellemes, s zsánerkép-elemeket is tartalmaz, Legéndi József Ott épül Sztálinváros! című munkája szintén 1953-ból csak a feladat abszolválására képes: a kötelező alakok (katona, munkás, munkásnő, gyermek, kiránduló dolgozó, új, olcsó szépirodalmi mű a tömegeknek, mégpedig kemény táblás!) úgy kitöltik a teret, hogy már Sztálinváros is alig fér a vászonra - szinte nem is érezni, hogy egy hajón vagyunk.


Folytatva a magánéleti témák szemlézését, valahogy folyton a közélethez jutunk. Az új világ új emberének ugyanis (és nemcsak a képeken) nincs magánélete. A barátságos és mosolygó család nem a vasárnapi terített asztal mellett gyűlik össze, hanem békekölcsönt jegyez Czene Béla Hazánk javára, a magunk hasznára. Békekölcsön-jegyzés című, 1951-es képén.


Kiss Ernő parasztlányai nem rendes munkájuk végzése miatt gyűlnek össze egy kis szobában, Sztálin-kép alatt, hanem hogy tagokat toborozzanak közülük a rendőrségbe, legalább is ezt mutatja be Kiss Ernő Rendőr leszek, az új nemzedék című, 1953-as műve.


Csabai Kálmán idilli Szakrajzóráján 1953-ból természetesen gyönyörű és felhőtlenül boldog lányok ülnek elöl, míg a fiúk hátra száműzettek, ám a mester persze férfi. A mérnök végzettségű festő arra is ügyelt - így a korabeli kritikák -, hogy a rajztáblán látható műszaki rajz pontos legyen...


Domanovszky Endre Dolgozók festőiskolája című képe és Kokas Ignác Asztalosa jól szemlélteti az ötvenes évek "szocreálosodását": míg az 1950-es képen "mindenféle maszatok" és fények vonják el a figyelmet a valóságról, az 1951-es portré az arc szép egyénítését kivéve szinte egy fénykép élességével és érdektelenségével hat nézőjére.

















Nem maradhatnak ki az életképek sorából a gyermekeket ábrázolók sem. A Rákosi elvtárs gyerekek / úttörők / kispajtások stb. helyett egyik kedvencem következik, Glatz Oszkár Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt című műve 1952-ben készült. A koreai háborúra és a szocialista békeharcra való direkt utalás direktebb már nem is lehetne, a kislányok kétségbeesetten állnak modellt, a kisfiú azonban igazán bájos, elmélyült: valahol a Chardin-féle zsánerképek fiai kísértenek alakjában. (Persze, hol volt az már?)


Hogy az előbbi kép bájos volt, azt Rozs János 1950-es Úttörőkje bizonyítja, amelyen minden rajta van a zászlók és táblák jól olvasható, nagy betűkkel eszkábált szlogenjeiig (szerintem ilyen primitív feliratoknak nem lenne helye egy festményen), csak épp az úttörők elszánt, sárga, egy maszk szájnyílásává tágult szájú, vadul éneklő arca válik riasztó torzképpé - bár attól tartok, nem szándékosan...


S íme a magánélet igazi, szocialista-realista bemutatása: Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című 1950-es képe olyan mértékben másolja szovjet előképeit, ami már kínos. Egyetlen magyar alak sincs rajta: s itt nem a búsuló juhászt vagy más efféle anakronizmust hiányolom. De a bal oldal sárga blúzos, kontyos, széles arcú parasztlányától a zubbonykát hordó, szőke, masnis kislányon át a kedves arcú katonafiúig mind a szovjet szocreál képekről vándoroltak át erre a vászonra. Azt is nehéz eldönteni, hogy a szovjet népművészet tömegtermékeivel és a megfelelő szakirodalommal hazatért fiú hol lakik. A szoba se nem munkás, se nem paraszt, se nem értelmiségi lakása, csak úgy, lakás. Mintha a bútorok csak azért kerültek bele, hogy az egyenként aggályosan eltervezett figurák leülhessenek a kisszékre, ágyra, szőnyegre, az asztalhoz, vagy a támlásszék támlája mögé. Ami pedig az arányokat és a perspektívát illeti, ez nem egy torzított repró: a szekrény, az ágy és a szőnyeg valóban másfelé tart, utazó barátunk pedig tényleg nem nehézkedik rá a földre...


Jobb is témát váltani, hiszen a korszak másik nagy tematikus egysége a történelem új szemléletű feldolgozása. Ebben nagy helyet kell kapnia Rákosi elvtársnak. Ék Sándor vállalkozik rá, hogy megfesti a múltat: a Rákosi elvtárs 1919-ben a salgótarjáni fronton tüzetes kutatás után készül el 1951-ben. A festő filmszalagok hosszú métereit nézi végig, míg rátalál egyetlen képkockára, amely a fiatal Rákosit ábrázolja, s így realista mintául szolgálhat a képhez. Amikor azonban elkészül a vázlat, azonnal bírálat éri: bár Ék az eredetinél jóval több, rendezett sorban vonuló katonát festett az út szélére, s Rákosit állította a középpontba, a kritikusok elképzelhetetlennek tartják, hogy egy szakaszban, melyet Rákosi vezet, csak ennyien legyenek. Bár alapkövetelmény a realizmus és a valóság megfestése, úgy tűnik a szocreál lényege, hogy a festő kiszámítsa, a hatalom mennyi realizmust és mennyi politikai költészetet akar, s pont a megfelelő koktélt fesse a vászonra. A vizes út tócsái mindenesetre nagyon tetszenek.


Petőfi sem menekülhet a szocreál elől. Bár a mai művészettörténészek Csernus Tibort kiemelik kortársai közül, s e képét is színvonalasnak tartják, számomra érthetetlen, miért lenne jobb Orlai Petrich Soma festi Petőfit című 1950-es képe az eddig bemutatott művek többségénél. Bár a festő hátábrázolása, a megfeszített munka rajza érdekes, Petőfivel már anatómiai gondok is akadnak, a szoba szándékosan népivé lecsupaszított berendezése, Petőfi propagandalakká való átfestése (pipa és könyv) kínos és didaktikus, nem is beszélve a kép két feléről: míg a jobb sarok hagyományos, addig a bal rész perspektívája zavaros, mintha a festőt elhúzná a realitástól valami, s az eredmény egy összeegyeztetetlen kompozíció lenne. Az már csak hab a tortán, hogy unokatestvére nem is festi a költőt: még hozzá sem kezdett a munkához, vagy - a maszatokból ítélve - egyelőre egy képzelt tájat fest a háta mögé.


Mivel a korszak történelmi képei Dózsáról, Esze Tamás és Rákóczi találkozásáról, Bemről és Petőfiről leginkább a magyar historizmus másodtehetségeinek silány utánzatai, inkább még két korjellemző történelmi képet illesztenék ide. Az egyik Szentgyörgyi Kornél Harc a monitorokkal című 1951-es híres képe, amely a Tanácsköztársaság időszakát idézi fel olyan hatásosan, hogy a szovjet Auróra-mítoszhoz hasonlóan ez a kép is sokkal több emberre hatott, mint ahányan valaha is tudták, miképpen történt ez az esemény.


A másik, Sarkantyú Simon A szekszárdi direktórium tagjainak kivégzése (1952) undorító eseményt mutat be: Szekszárd (a vörösterror áldozatai mellett) ma is gyászolja a kivégzett direktóriumtagokat is, emléküket modern szobor őrzi. A kivégzők nemcsak arra kényszerítették szerencsétlen áldozataikat, hogy "tablót" üljenek percekkel a kivégzésük előtt, de a gyilkosságokat is lefotózták. Itt láthatod a festmény mellett azt a képet, amelyen már csak az utolsónak kivégzett áldozat, az egyetlen nő (!), Bertók Róbertné él, még egyetlen pillanatig. Függetlenül azonban a megörökítésre méltó eseménytől Sarkantyú festményén mégis inkább Goya hatása és a poroszos katonatiszt karikatúrája érvényesül, mint a háttérbe állított, túlheroizált mártírok személyiségének ereje. Érdekes megfigyelni, hogy a tömeg fényképről került a festményre, a háttér viszont nem. Ismét ugyanaz figyelhető meg, mint Rákosi salgótarjáni jelenléte esetében: a hősies és szörnyű valóság helyébe demagógia és plakátfestészet lép.


Zárásképpen szép kép: Bernáth Aurél 1952-ben ki tudott fogni az őt bírálókon, amikor megfestette a Sztálinvárosi kikötőt, amely címe nélkül egyszerűen egy tájkép. Ritkaság a kor kiállításain!


Ez pedig Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauza, amit szocreálsága ellenére nehéz nem szeretni. A festményt már 1955-ben "lapos érzelgősséggel" vádolták, s gyakorlatilag szemétbe került: pontosabban a kilencvenes években egy vidámparki dodzsemjavító-műhelyből került elő... Ha a Rákosi-korszak valóban olyan optimista, békés, mosolygós és emancipált lett volna, mint ez a kép - ennek a bejegyzésnek nem kellett volna megszületnie.


Megjegyzés: a képek közül sajnos egy sincs tulajdonomban... Remélem, érdekesnek találtad a történelmi utazást.