Hercule Poirot, Agatha Christie kis belgája,
sokak kedvenc magándetektívje 2016-ban volt százéves. Még ha nem is
lehet pontosan tudni a pompás bajszú nyomozó valóságos életkorát, hiszen
megalkotója már első feltűnésekor idősebb úrnak ábrázolta, legalább az
bizonyos, hogy alakja tavaly éppen száz éve született meg a krimi
királynőjének jóvoltából. Agatha Christie ugyanis 1916-ban írta meg első
detektívregényét, s egyben Poirot első nyomozását, A titokzatos stylesi esetet. Ezt a százéves évfordulót ünnepelte meg Sophie Hannah A zárt koporsó című új Poirot-regényének külföldi és hazai, egyidejű megjelenése is.
Alig
két évvel korábban történt, hogy Hercule Poirot először feltámadt.
Pedig állítólag ő az egyetlen olyan könyvbeli szereplő, akinek a
New York Times
szabályos gyászjelentést szentelt a címoldalán. Agatha Christie talán
legismertebb hőse, az öt láb négy hüvelyk magas, kényelemszerető, ámde
zseniális belga úriember több mint félévszázados karrier, harminchárom
regény és majd’ hatvan novella főszerepének eljátszása után 1975-ben
végleg nyugalomba vonult. 2014-ben azonban, sok-sok várakozás után,
mégis újjászületett, mégpedig Sophie Hannah
A monogramos gyilkosságok
című regényében. Nálunk, Magyarországon is hónapokig tartotta lázban a
rajongókat az a lehetőség, hogy kezükbe vehetnek egy új nyomozást
kedvenc detektívjükkel a főszerepben. Azután végre megjelent a szép
külsejű, izgalmas kötet: s számomra beteljesült egy álom, hiszen
végizgulhattam a kis szürke agysejtjeivel a legbonyolultabb talányokat
is kinyomozó Poirot egy eddig sosem hallott, ismeretlen és körmönfontan
bonyolult ügyének a történetét.
Persze
nem tetszhetett mindenkinek ez a folytatás, vagy inkább újrateremtés:
de talán balga dolog is olyasmit várni, hogy kedvenc regényhősünk
visszatérésével egyben megalkotója, a rég halott szerző is feltámad és
ír egy ugyanolyat, amilyenek korábbi, eredeti munkái voltak. Már csak
azért is, mert Agatha Christie saját Poirot-regényei is igen sokféle
hangulattal rendelkeztek. Sophie Hannah a saját változatában egyesítette
a csak rá jellemző, meglepő, drámai és keserűen pszichologizáló stílust
és Agatha Christie anekdotikus alakteremtő fantáziáját: így
születhetett meg egy klasszikusan körmönfont, mégis modern
Poirot-regény.
Amely
egyébként 1929-ben, Londonban játszódott, s Hastings helyett egy új
barátot és munkatársat szerepeltetett Poirot mellett: Edward Catchpoolt,
az ifjú és önmagában bizonytalan nyomozót. S bár a rejtélyt végül a
piperkőc, apró termetű és zseniális észjárású Poirot oldotta meg,
Edwardnak is fontos szerep jutott a gyilkosságok felderítésében.
Az új regény,
A zárt koporsó,
amely Poirot immár második visszatérése, ott veszi fel a fonalat, ahol
az előző könyv leejtette: még mindig 1929-ben vagyunk, igaz, már
októberben, a helyszín pedig egy előkelő nemesi kúria, a dallamos nevű
Lillieoak, Írországban. Ide érkezik meg Catchpool a ház úrnőjének, Lady
Playfordnak a hívására, s nagy meglepetésére azonnal Poirot-ba botlik.
Úgy tűnik, a lady mindjárt két nyomozót is a házába rendelt, pedig még
Poirot sem tud felfedezni semmi olyasmit, ami egy közelgő bűntényre
utalna. Vacsora után azonban felgyorsulnak az események: Lady Playford
ugyanis bejelenti, hogy megváltoztatja a végrendeletét, vagyis kitagadja
mind fiát és annak feleségét, mind lányát, s ezzel annak, egyébként
dúsgazdag orvos vőlegénye is elesik a reménybeli örökségtől. Ráadásul a
vagyonos hölgy, számos sikeres gyerekkrimi írója, ezután mindent a
titkárára szándékozik hagyni: egy rendkívül vonzó és szellemes
fiatalemberre, aki azonban pusztító vesebetegségben szenved, s talán már
csak hetei vannak hátra.
Mi
magyarázhatja ezt a teljesen logikátlan döntést? Vajon Lady Playford
maga is halni készül, ezért véli úgy, hogy érdemes egy haldoklóra
hagynia mindenét? Vagy éppen most hagyta cserben a józan esze, amelyik
mindvégig kitartott, miközben buzgón írta az alig tinédzser Shrimp
Seddon nyomozásainak okos kis történeteit? Netán a beteg titkár fiatal
ápolónője hatott rá, aki őrülten szerelmes gondozottjába? Mielőtt
azonban Poirot és Catchpool választ kapnának ezekre a kérdésekre,
gyilkosság történik: az áldozat a titkár, akit a ladyn kívül
tulajdonképpen bárkinek oka lehetett volna megölni. Ám az elkövetés
módja, az időrend, és az összes családtag tökéletes alibije valahogy nem
illik a képbe… Poirot, a rend és a módszeresség mintaképe pedig
nekiáll, hogy megértse a megérthetetlent és bebizonyítsa a lehetetlent.
Amikor
befejeztem a csavaros történetű könyvet, arra jutottam, hogy Sophie
Hannah-nak sikerült még közelebb kerülnie Agatha Christie világához. A veszekedő nagycsaládtól a vagyonos idős hölgyig, a látszólag tökéletes gyilkosságtól Lady Playfordnak, a különc írónak az ábrázolásáig, az asztali beszélgetésektől a szalonbeli csevegésekig, a halottszemlétől a könyvet záró, Poirot által szervezett nagy leleplező jelenetig minden szerepelhetne a krimikirálynő egy kötetében is. A hangulat azonban mégis egészen más; sokkal
irracionálisabb, kissé taszítóbb, a legkevésbé sem békebeli: ahogyan az
egy 21. századi krimihez illik. A cselekmény talán kissé
rejtvényszerűbb, a szereplők pedig kevésbé tűnnek hús-vér alaknak, ám
Poirotnak ez az új esete is örömet okozhat minden rajongónak.
Nem
egészen Agatha Christie Poirot-ja a benne szereplő kis belga, s talán
kissé kevésbé áll helyre a világ rendje a könyv befejezésekor, mint
ahogy azt a krimikirálynőnél megszokhattuk. Mégis pompás szórakozás,
sokszor újraolvasható kedvenc lehet a könyv, akár saját jogán is. Méltán
viseli az
Hercule Poirot új esete alcímet: elmondható, hogy benne sokak kedvenc mesterdetektívje ismét feltámad – érdemes követni ezen az újabb nyomozásán is!
Linkek
