2014. január 26., vasárnap
Egy vonzó külsejű sorozat, amely kötetről kötetre meglepetést okoz.
Felcsigázóan izgalmas, klasszikusan borzongató kötetek. Ez a Delta Vision kiadó
MesterMűvek sorozatának Klasszikus alfolyama. Minden ezzel kezdődött.
A sorozatról itt írtam részletesen: A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama.
Most az egyes kötetekről szeretnék közzétenni néhány megjegyzést.
Robert E. Howard: Kull király és az ősök (Conan testvérei I.) (2011)
Amíg a Delta Vision sorozata meg nem nevelt, rádöbbentve, milyen izgalmas az irodalomnak ez a szelete, sznob gőggel fordultam el mindenféle hősi, kard és boszorkányság fantasytól, legyen az régi avagy új. Óvatos közelítés és remekül összerakott kötetek sora kellett ahhoz, hogy fölkeltsék az érdeklődésem a zsáner egyik ősforrása, Robert E. Howard munkássága iránt. Ez a pazar első kötet lett az első Howardom, melyet az összes megszerezhető és beszerzendő további követett. Kull király azonban örök kedvencem marad, s nemcsak azért, mert először róla olvastam. A Kornya Zsolt szerkesztette könyv Howardnak a hajnalkorban játszódó, prehisztorikus fantasyjait, az atlantiszi Kull királyról és országról, Valúziáról írt történeteit, valamint néhány lélek-időutazós James Allison-sztorit tartalmaz (ezekről lejjebb). Összesen tizenhárom teljes elbeszélést, hat töredéket, nyolc csodás verset és négy tanulmányszerűséget olvashatunk Howard tollából (remélem, jól számoltam), amelyek bevezetnek az általa teremtett világokba, s nem engedik szabadulni a gyanútlan olvasót. Ami teljes mértékben megdöbbentett, hogy az izgalmas, különös, pazarul kidolgozott novellák közül a szerző életében mindössze négy történet jelent meg. Csoda-e, hogy Howard annyi töredéket hagyott maga után? Hiszen olyan parádésan jó és befejezett történetei kerültek a kézirattemetőjébe, mint az izgalmas A skorpió oltára, a rövid és félelmetes Az aranykoponya átka, a különleges hangulatú Delcardes macskája, a monumentális A bárd jogán (igaz, ennek átdolgozásából lett A főnix a kardon, az első Conan-sztori), a misztikus hangulatú Egyetlen gongütés, vagy a fordulatos Kardok az éjszakában. Jószerével az összes olyan Kull-novella, ami igazán erősen hatott rám, az író hagyatékából került elő. Félelmetes, rövidlátó elpazarlása a tehetségnek, hogy a Weird Tales magazin nem vette át ezeket... Persze azért az életében megjelent művek, A kígyó jegyében, A Csend Koponyája és a Tuzun Thune tükrei is nagyon tetszettek. Kull király világát összes töredékével, versével együtt lelkesen ajánlom mindenkinek!
Külső: hármas.
Belső: tripla ötös.
M. R. James: Szellemjárás Angliában (2011)
Meghatározó olvasmány volt ez a novellagyűjtemény. Megnyitotta az utat más rejtelmes történetek, ódon rémsztorik, az őshorror, a régiségbúvár rémtörténet, Le Fanu, Saki, E. L. White, E. F. Benson, R. W. Chambers, Lovecraft és mások írásai felé. Holott a számomra inkább nevetséges, mint rémisztő borító a feltűnően hosszú karú, szőrös majomlénnyel, a kétdimenziós derekú félvak püspökkel és a jobb oldali fallikus gyertyatartóval mindent elkövetett, hogy elriasszon a könyvtől. Nem sikerült, s ma is emlékszem a borzongatóan kellemetes élményre, ahogyan ülök az ágyamban és a Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiamat olvasom, majd elképesztő félelem képződik bennem a szomszéd, üres ágytól és az ágyneműtől... A misztikus titkokat, szörnyű átkokat és természetfeletti lényeket rejtő leletek, kéziratok, kódexek, üvegablakok és metszetek, amelyekkel a kötet történetei foglalkoznak, valami nagyon angolost, s nagyon klasszikust jelentenek számomra. A szerző rémtörténetei kiválóak boldog, elégedett napokra, amikor olyan jól esik megrémülni valamitől, majd rájönni, szerencsére ilyen csak a mesékben létezik. Vagy ha mégsem csak ott, hát legalább a mi udvarunkban nincs kút...
Külső: hármas.
Belső: tripla ötös.
Jack London: Kóbor csillag (2011)
Az egyetlen regény a sorozatban (mindeddig), s az egyetlen olyan írás, amely nem tetszett maradéktalanul. London főhőse, Darrell Standing, a tanult orvos és kutató egy (véleménye szerint szükségszerű) gyilkosságért kerül a San Quentin fegyházba. Mivel tiltakozik a monoton munka ellen, gyakran kap büntetést. S mivel kiválik társai közül, a börtön egyik besúgója - ártatlanul - őt nevezi meg a fegyház felrobbantásának kitervelőjeként. Ettől kezdve Standing és a fegyházigazgató vívják az idegek harcát: előbbi megpróbál életben maradni a kínzások, magánzárkába zárások, kényszerzubbonyba kötözések közepette, utóbbi meg akarja tudni a megfejthetetlen titkot, a nem létező robbanószer nem létező lelőhelyét. A történet (ezt a fülszöveg is elárulja) végül Standing kivégzésével ér véget, ennél azonban sokkal többről szól: a főhős ugyanis a kínok között megtanulja elhagyni testét, kvázi megölni magát egy időre, s ilyen állapotban újraéli korábbi életeit, melyek során harcos, tengerész, pap, sors üldözte kisfiú, s ki tudja még, mi volt... Amiért nem igazán tetszett a regény, az, hogy a fegyházas részeket egy idő után szinte fizikai kín olvasni, majd a reinkarnációs élmények, melyek a kötet lényegét adnák (elvileg), szinte súlytalannak tűnnek a magánzárkás szenvedés leírása mellett. Az alapötlet azonban, függetlenül attól, hogy magam nem hiszek a reinkarnációban, nagyon.nagyon tetszik, s tetszett Robert E. Howardnak is, aki James Allison történeteiben egy hasonló lélek-időutazót alkotott meg, a nyomorék vesztest, akinek csodás emlékei vannak azokról az időkről, amikor ő - más volt. Gondolom, a London-regény azért (is) került be a sorozatba, hogy modern fordításban kézbe vehető legyen Howard egyik legfontosabb ihletője. Jó olvasmány volt, de nem lett a kedvencem, a Howard-elbeszélések James Allisonról viszont annál inkább (pl. az Út a Valhallába).
Külső: négyes.
Belső: négyes.
Robert E. Howard: Bran Mak Morn és a piktek (Conan testvérei II.) (2011)
A sorozat második Howard kötete azért volt izgalmas számomra, mert ebbe kerültek a piktekről szóló összes elbeszélések. A pikt Howard számára nem az, amiről a történelemkönyvek írnak: a Bran Mak Morn-elbeszélésekben sötét, félelmetes harcosok, a kicsi népről, a földmélyen meghúzódó, napjainkban is élő, elfajzott szörnyetegekről szóló művekben pedig az óidőkből itt maradt vérengző borzalmak vagy épp azok ellenségei. A könyv tartalmaz néhány ókori elbeszélést is, ezek közül több ismét másként mutatja be a pikteket, emellett pedig Howard - több szempontból furcsa - történelem-szemléletébe is bevezet. Ez a válogatás csak másképp volt lelkesítő, mint a Kull király és az ősök, mondjuk, kevésbé heroikusan, talán azért, mert történeteinek java nagyon sötét. Ám a lényeg, hogy számos remek novellát találtam benne: Az elveszett nép, a Ködből és homályból, az Árnykirályok, A föld férgei, Az éjszaka gyermekei, A sötétség népe és Az elveszettek völgye mind illenek ahhoz a szerzőhöz, akinek a kedvenc levélbarátja H. P. Lovecraft volt... Nagyon jók. A könyvben egyébként tizennégy próza (befejezett novella, drámatöredék, regényrészlet, szinopszis), kilenc vers (egy Kiplingtől, lám, honnan jönnek a piktek...) és öt tanulmányszerűség (esszé, levélrészlet, Howardra hatást gyakorló tankönyvrészlet stb.) szerepel, mind kiváló fordításban.
Külső: hármas.
Belső: dupla ötös.
Sir Arthur Conan Doyle: Jobb nem firtatni (2011)
Remek válogatás a magyar könyvkiadás egyik legostobább címlapjával. Véres állú, széteső múmia a viharban - az angol próza egyik legzamatosabb nyelvű írójának misztikus gyűjteményén... Fél évig tartott távol a könyvtől. (Azóta már megtanultam, hogy a Tikos Péter - Vass Richárd-borítók nagy részén keresztül kell néznem, ez van.) Bár a kötet jó pár darabját ismertem már a Múmiák meg médiumok, A gázember és Az elveszett világ és más elbeszélések című máshol megjelent kötetekből, sok meglepetés várt rám a romantikus rémtörténet Thot gyűrűjétől és a modern meghökkentő mesének beillő Így történt...-től a filmre illő A Los Amigos-i fiaskón át az Ambrose Bierce kegyetlen történelmi meséit idéző Château Noir utolsó uráig és az egészen Poe-féle A brazíliai macskáig. Nem is beszélve A 249. számú tételről és A barna kézről, amelyek mindig is tetszettek, itt viszont méltő fordításban részesültek. Nagyon ajánlom a gyűjteményt, nem először.
Külső: kettes.
Belső: dupla ötös.
M. R. James: Sötét örökség (2012)
A Szellemjárás Angliában elolvasásától egyenes út vezetett ehhez a kötethez. Sok helyen leírták róla, hogy ez nem olyan jó összeállítás, mint az előző, több benne a gyenge darab. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Általában nem tudom eldönteni, az előző kötetbeli az Elrabolt szívek tetszik-e jobban, vagy A whitminsteri rezidencia, a Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam, vagy a Nem mindennapi imák könyve, A steinfeldi apát kincse vagy a Mr. Humphreys öröksége, A rézkarc vagy a Mr. Poynter naplója, A kőrisfa vagy a Sérthetetlen határok. Nem is beszélve a Babaház kísértettel című elbeszélésről, melynek egy bekötött, miniatűr példányát V. György király feleségének, Mária királynőnek a babaházában is elhelyezték: gondolom, a babák halálra rémültek tőle... A testvérénél szebb borítót kapott könyv véleményem szerint legalább ugyanolyan jó, mint az előde.
Külső: négyes.
Belső: tripla ötös.
Robert E. Howard: Cormac Mac Art és a vikingek (Conan testvérei III.) (2012)
Újabb Howard-kötet, sajnos elődeinél kissé kevésbé testesebb. A tematikusan összegyűjtött Howard-elbeszélések ezúttal - többnyire - viking portyázók közé vezetnek, továbbá ismét olvashatunk a lélek-időutazó James Allisonról is. Ez az első olyan gyűjtemény, amelybe a szerkesztő Kornya Zsolt idegen szerzőket is beengedett: egy befejezetlen viking történet, a híres A tenger tigrisei két különböző befejezését is elolvashatjuk (és rájöhetünk, miért is érdemes Howard töredékeit inkább töredékként kiadni, mint késői szöveggyárosok átigazított, lezárt szövegváltozataként), a Kull király és az ősökben olvasható Halál az ásatáson című töredék pedig novellává kerekítve, Sötét korszakok címen szerepel, varázslókkal, intrikákkal telve. A befejezett Howard-darabok közül kedvenceim a maga nemében tökéletes Delenda est, A király szolgálatában és a Véres menyegző című novellák lettek, de mind a kilenc próza és négy vers igazi élvezet volt (utóbbiak közül természetesen elsőként a csodásan fordított Sötét birodalmi induló).
Külső: négyes.
Belső: dupla ötös.
Clark Ashton Smith: Gonosz mesék (2013)
Az év meglepetése volt ez a kötet. A szerző nevével korábban csak a Sötét örökség előszava fölé írva találkoztam. Most megtudhattam azt is, miért tartják nagyra. A jelen kötet CAS Averoigne-ciklusának darabjait gyűjtötte össze: e képzeletbeli középkori kisvárosban hamisítatlanul középkori, misztikus és borzongató rejtélyek esnek meg. Megelevenednek a templom szörnyszobrai, életre kel egy holttestekből megalkotott gólem, előre és visszarepül az időben egy lelkes szerzetes, van, aki szörnyeteggé változik, van, aki vérfarkassá, bármely asszony lehet vérszomjas, életerő-elszívó lámia, s bármely férfi átokverte szerelmes. Órákig lehetne írni a kötetről, csak az a baj, hogy a történetek egyik lényege, hogy - bár a megírásuk óta eltelt időben több ötletük közhellyé vált - sosem tudjuk, merre is fordulnak majd az események. Maradva például a lámia témájánál, mit tegyek, ha rosszakaróm tudomásomra hozza, hogy szerelmem egy sátáni boszorkány? Higgyek neki? Ne higgyek? Hála a szerkesztői értetlenségének, néha maga CAS is átírta elbeszélései befejezését, hogy még több meglepetés érhessen minket. A nagyon alapos kötet a többciklusnyi novella után a szerző a témához kapcsolódó szinopszisait, töredékeit és történetváltozatait is tartalmazza. Bár a tavalyi évnek ez volt az egyetlen MesterMűvek Klasszikus kötete, érdemes volt rá várni: pazar!
Külső: ötös.
Belső: tripla ötös.
Linkek:
MesterMűvek - Science Fiction alfolyam 2011-2013
MesterMűvek - Fantasy alfolyam 2012-2013
A sorozatról itt írtam részletesen: A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama.
Most az egyes kötetekről szeretnék közzétenni néhány megjegyzést.
Amíg a Delta Vision sorozata meg nem nevelt, rádöbbentve, milyen izgalmas az irodalomnak ez a szelete, sznob gőggel fordultam el mindenféle hősi, kard és boszorkányság fantasytól, legyen az régi avagy új. Óvatos közelítés és remekül összerakott kötetek sora kellett ahhoz, hogy fölkeltsék az érdeklődésem a zsáner egyik ősforrása, Robert E. Howard munkássága iránt. Ez a pazar első kötet lett az első Howardom, melyet az összes megszerezhető és beszerzendő további követett. Kull király azonban örök kedvencem marad, s nemcsak azért, mert először róla olvastam. A Kornya Zsolt szerkesztette könyv Howardnak a hajnalkorban játszódó, prehisztorikus fantasyjait, az atlantiszi Kull királyról és országról, Valúziáról írt történeteit, valamint néhány lélek-időutazós James Allison-sztorit tartalmaz (ezekről lejjebb). Összesen tizenhárom teljes elbeszélést, hat töredéket, nyolc csodás verset és négy tanulmányszerűséget olvashatunk Howard tollából (remélem, jól számoltam), amelyek bevezetnek az általa teremtett világokba, s nem engedik szabadulni a gyanútlan olvasót. Ami teljes mértékben megdöbbentett, hogy az izgalmas, különös, pazarul kidolgozott novellák közül a szerző életében mindössze négy történet jelent meg. Csoda-e, hogy Howard annyi töredéket hagyott maga után? Hiszen olyan parádésan jó és befejezett történetei kerültek a kézirattemetőjébe, mint az izgalmas A skorpió oltára, a rövid és félelmetes Az aranykoponya átka, a különleges hangulatú Delcardes macskája, a monumentális A bárd jogán (igaz, ennek átdolgozásából lett A főnix a kardon, az első Conan-sztori), a misztikus hangulatú Egyetlen gongütés, vagy a fordulatos Kardok az éjszakában. Jószerével az összes olyan Kull-novella, ami igazán erősen hatott rám, az író hagyatékából került elő. Félelmetes, rövidlátó elpazarlása a tehetségnek, hogy a Weird Tales magazin nem vette át ezeket... Persze azért az életében megjelent művek, A kígyó jegyében, A Csend Koponyája és a Tuzun Thune tükrei is nagyon tetszettek. Kull király világát összes töredékével, versével együtt lelkesen ajánlom mindenkinek!
Külső: hármas.
Belső: tripla ötös.
Meghatározó olvasmány volt ez a novellagyűjtemény. Megnyitotta az utat más rejtelmes történetek, ódon rémsztorik, az őshorror, a régiségbúvár rémtörténet, Le Fanu, Saki, E. L. White, E. F. Benson, R. W. Chambers, Lovecraft és mások írásai felé. Holott a számomra inkább nevetséges, mint rémisztő borító a feltűnően hosszú karú, szőrös majomlénnyel, a kétdimenziós derekú félvak püspökkel és a jobb oldali fallikus gyertyatartóval mindent elkövetett, hogy elriasszon a könyvtől. Nem sikerült, s ma is emlékszem a borzongatóan kellemetes élményre, ahogyan ülök az ágyamban és a Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiamat olvasom, majd elképesztő félelem képződik bennem a szomszéd, üres ágytól és az ágyneműtől... A misztikus titkokat, szörnyű átkokat és természetfeletti lényeket rejtő leletek, kéziratok, kódexek, üvegablakok és metszetek, amelyekkel a kötet történetei foglalkoznak, valami nagyon angolost, s nagyon klasszikust jelentenek számomra. A szerző rémtörténetei kiválóak boldog, elégedett napokra, amikor olyan jól esik megrémülni valamitől, majd rájönni, szerencsére ilyen csak a mesékben létezik. Vagy ha mégsem csak ott, hát legalább a mi udvarunkban nincs kút...
Külső: hármas.
Belső: tripla ötös.
Az egyetlen regény a sorozatban (mindeddig), s az egyetlen olyan írás, amely nem tetszett maradéktalanul. London főhőse, Darrell Standing, a tanult orvos és kutató egy (véleménye szerint szükségszerű) gyilkosságért kerül a San Quentin fegyházba. Mivel tiltakozik a monoton munka ellen, gyakran kap büntetést. S mivel kiválik társai közül, a börtön egyik besúgója - ártatlanul - őt nevezi meg a fegyház felrobbantásának kitervelőjeként. Ettől kezdve Standing és a fegyházigazgató vívják az idegek harcát: előbbi megpróbál életben maradni a kínzások, magánzárkába zárások, kényszerzubbonyba kötözések közepette, utóbbi meg akarja tudni a megfejthetetlen titkot, a nem létező robbanószer nem létező lelőhelyét. A történet (ezt a fülszöveg is elárulja) végül Standing kivégzésével ér véget, ennél azonban sokkal többről szól: a főhős ugyanis a kínok között megtanulja elhagyni testét, kvázi megölni magát egy időre, s ilyen állapotban újraéli korábbi életeit, melyek során harcos, tengerész, pap, sors üldözte kisfiú, s ki tudja még, mi volt... Amiért nem igazán tetszett a regény, az, hogy a fegyházas részeket egy idő után szinte fizikai kín olvasni, majd a reinkarnációs élmények, melyek a kötet lényegét adnák (elvileg), szinte súlytalannak tűnnek a magánzárkás szenvedés leírása mellett. Az alapötlet azonban, függetlenül attól, hogy magam nem hiszek a reinkarnációban, nagyon.nagyon tetszik, s tetszett Robert E. Howardnak is, aki James Allison történeteiben egy hasonló lélek-időutazót alkotott meg, a nyomorék vesztest, akinek csodás emlékei vannak azokról az időkről, amikor ő - más volt. Gondolom, a London-regény azért (is) került be a sorozatba, hogy modern fordításban kézbe vehető legyen Howard egyik legfontosabb ihletője. Jó olvasmány volt, de nem lett a kedvencem, a Howard-elbeszélések James Allisonról viszont annál inkább (pl. az Út a Valhallába).
Külső: négyes.
Belső: négyes.
A sorozat második Howard kötete azért volt izgalmas számomra, mert ebbe kerültek a piktekről szóló összes elbeszélések. A pikt Howard számára nem az, amiről a történelemkönyvek írnak: a Bran Mak Morn-elbeszélésekben sötét, félelmetes harcosok, a kicsi népről, a földmélyen meghúzódó, napjainkban is élő, elfajzott szörnyetegekről szóló művekben pedig az óidőkből itt maradt vérengző borzalmak vagy épp azok ellenségei. A könyv tartalmaz néhány ókori elbeszélést is, ezek közül több ismét másként mutatja be a pikteket, emellett pedig Howard - több szempontból furcsa - történelem-szemléletébe is bevezet. Ez a válogatás csak másképp volt lelkesítő, mint a Kull király és az ősök, mondjuk, kevésbé heroikusan, talán azért, mert történeteinek java nagyon sötét. Ám a lényeg, hogy számos remek novellát találtam benne: Az elveszett nép, a Ködből és homályból, az Árnykirályok, A föld férgei, Az éjszaka gyermekei, A sötétség népe és Az elveszettek völgye mind illenek ahhoz a szerzőhöz, akinek a kedvenc levélbarátja H. P. Lovecraft volt... Nagyon jók. A könyvben egyébként tizennégy próza (befejezett novella, drámatöredék, regényrészlet, szinopszis), kilenc vers (egy Kiplingtől, lám, honnan jönnek a piktek...) és öt tanulmányszerűség (esszé, levélrészlet, Howardra hatást gyakorló tankönyvrészlet stb.) szerepel, mind kiváló fordításban.
Külső: hármas.
Belső: dupla ötös.
Remek válogatás a magyar könyvkiadás egyik legostobább címlapjával. Véres állú, széteső múmia a viharban - az angol próza egyik legzamatosabb nyelvű írójának misztikus gyűjteményén... Fél évig tartott távol a könyvtől. (Azóta már megtanultam, hogy a Tikos Péter - Vass Richárd-borítók nagy részén keresztül kell néznem, ez van.) Bár a kötet jó pár darabját ismertem már a Múmiák meg médiumok, A gázember és Az elveszett világ és más elbeszélések című máshol megjelent kötetekből, sok meglepetés várt rám a romantikus rémtörténet Thot gyűrűjétől és a modern meghökkentő mesének beillő Így történt...-től a filmre illő A Los Amigos-i fiaskón át az Ambrose Bierce kegyetlen történelmi meséit idéző Château Noir utolsó uráig és az egészen Poe-féle A brazíliai macskáig. Nem is beszélve A 249. számú tételről és A barna kézről, amelyek mindig is tetszettek, itt viszont méltő fordításban részesültek. Nagyon ajánlom a gyűjteményt, nem először.
Külső: kettes.
Belső: dupla ötös.
A Szellemjárás Angliában elolvasásától egyenes út vezetett ehhez a kötethez. Sok helyen leírták róla, hogy ez nem olyan jó összeállítás, mint az előző, több benne a gyenge darab. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Általában nem tudom eldönteni, az előző kötetbeli az Elrabolt szívek tetszik-e jobban, vagy A whitminsteri rezidencia, a Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam, vagy a Nem mindennapi imák könyve, A steinfeldi apát kincse vagy a Mr. Humphreys öröksége, A rézkarc vagy a Mr. Poynter naplója, A kőrisfa vagy a Sérthetetlen határok. Nem is beszélve a Babaház kísértettel című elbeszélésről, melynek egy bekötött, miniatűr példányát V. György király feleségének, Mária királynőnek a babaházában is elhelyezték: gondolom, a babák halálra rémültek tőle... A testvérénél szebb borítót kapott könyv véleményem szerint legalább ugyanolyan jó, mint az előde.
Külső: négyes.
Belső: tripla ötös.
Újabb Howard-kötet, sajnos elődeinél kissé kevésbé testesebb. A tematikusan összegyűjtött Howard-elbeszélések ezúttal - többnyire - viking portyázók közé vezetnek, továbbá ismét olvashatunk a lélek-időutazó James Allisonról is. Ez az első olyan gyűjtemény, amelybe a szerkesztő Kornya Zsolt idegen szerzőket is beengedett: egy befejezetlen viking történet, a híres A tenger tigrisei két különböző befejezését is elolvashatjuk (és rájöhetünk, miért is érdemes Howard töredékeit inkább töredékként kiadni, mint késői szöveggyárosok átigazított, lezárt szövegváltozataként), a Kull király és az ősökben olvasható Halál az ásatáson című töredék pedig novellává kerekítve, Sötét korszakok címen szerepel, varázslókkal, intrikákkal telve. A befejezett Howard-darabok közül kedvenceim a maga nemében tökéletes Delenda est, A király szolgálatában és a Véres menyegző című novellák lettek, de mind a kilenc próza és négy vers igazi élvezet volt (utóbbiak közül természetesen elsőként a csodásan fordított Sötét birodalmi induló).
Külső: négyes.
Belső: dupla ötös.
Az év meglepetése volt ez a kötet. A szerző nevével korábban csak a Sötét örökség előszava fölé írva találkoztam. Most megtudhattam azt is, miért tartják nagyra. A jelen kötet CAS Averoigne-ciklusának darabjait gyűjtötte össze: e képzeletbeli középkori kisvárosban hamisítatlanul középkori, misztikus és borzongató rejtélyek esnek meg. Megelevenednek a templom szörnyszobrai, életre kel egy holttestekből megalkotott gólem, előre és visszarepül az időben egy lelkes szerzetes, van, aki szörnyeteggé változik, van, aki vérfarkassá, bármely asszony lehet vérszomjas, életerő-elszívó lámia, s bármely férfi átokverte szerelmes. Órákig lehetne írni a kötetről, csak az a baj, hogy a történetek egyik lényege, hogy - bár a megírásuk óta eltelt időben több ötletük közhellyé vált - sosem tudjuk, merre is fordulnak majd az események. Maradva például a lámia témájánál, mit tegyek, ha rosszakaróm tudomásomra hozza, hogy szerelmem egy sátáni boszorkány? Higgyek neki? Ne higgyek? Hála a szerkesztői értetlenségének, néha maga CAS is átírta elbeszélései befejezését, hogy még több meglepetés érhessen minket. A nagyon alapos kötet a többciklusnyi novella után a szerző a témához kapcsolódó szinopszisait, töredékeit és történetváltozatait is tartalmazza. Bár a tavalyi évnek ez volt az egyetlen MesterMűvek Klasszikus kötete, érdemes volt rá várni: pazar!
Külső: ötös.
Belső: tripla ötös.
Linkek:
MesterMűvek - Science Fiction alfolyam 2011-2013
MesterMűvek - Fantasy alfolyam 2012-2013
Valóban jó sorozat. Sokat emelne azonban az értékén, ha az eredeti címeket és megjelenéseket is megadnák. Az második-harmadik kötet után kezdett unalmassá válni, hogy pár órát azzal kell eltölteni, hogy a net rejtett zugaiból az ember előbányássza az eredetit. Vagy legalább meg tudja tippelni a címet.
Igen, erre ők maguk is rájöttek, úgyhogy tippelni már nem kell.
Itt van ez a bibliográfia, alapos, ahogy kell:
http://www.deltavision.hu/forum/viewtopic.php?id=291
Azt írják, "hagyatékból kiadva". Igen, de hol? Nem ők adták ki kéziratból, azok mind megjelentek már angolul.
Nem egészen értem, mi a probléma lényege.
Ha kéziratról van szó, akkor a sorozatba mindig az eredeti kéziratot fordították le az új kritikai kiadás (több kötet) segítségével. Ha megjelent a Weird Talesben, vagy valahol Howard életében, akkor az az ultima manus. Tök mindegy, hányszor adták még ki később, pláne, ha átírta valaki más.
A "hagyatékból kiadva" a fórumbibilóban tehát egyszerűen csak azt jelenti, hogy Howard életében sosem jelent meg. Viszont itt megtalálod az eredeti címeket, amiket hiányoltál.
Ha pedig a fordítók által használt kötetek címére, adataira vagy kíváncsi, azok eleve benne vannak a könyvekben! (4. oldal)
Szóval úgy gondolom, csak annyi hiányzik, hogy az, ami fenn van a neten, benne legyen a könyvben is: az, ami a fórumbiblióba végül bekerült, jól elfért volna a könyvek utolsó oldalán.
Úgy látszik nem voltam elég világos. A probléma az alábbi. A neten ennyit adnak meg (csak egy példa):
Halál az ásatáson (töredék; Kornya Zsolt fordítása)
Untitled (hagyatékból kiadva)
Ez ugye nesze semmi fogd meg jól. Nyilván senki nem gondolja komolyan, hogy a Howard-örökség kezelői először a Delta Visionnek adták a kéziratot. És valóban, ez már megjelent:
Black Eons [untitled fragment (Beneath the glare of the sun...)], The Howard Collector Spr 1967
Szóval ez hiányzik. Minden, amire előkelően odaírták, hogy "hagyatékból kiadva", már megjelent valahol. És persze amit a neten közzétettek, azt is a könyvben kellett volna.
Szerintem értettem, amit írtál.
Úgy tudom viszont, hogy nem kell megadni egy novella/vers/akármi első megjelenését, ha mi egy másik kiadásból fordítottuk, vagyis ez esetben a könyvben a 4. oldalon megnevezett válogatáskötetekből történt a fordítás. Szerintem ami egyedül kimaradt a kötetből, az az angol cím.
Az általam linkelt biblióban az, hogy valami megjelent Howard életében vagy csak hagyatékból került elő, nem azért van felsorolva a listában, mert a (hagyatékból kiadott) első közlésből vagy a WT első közlésből fordították, hanem hogy a novella előtti előszók elolvasása nélkül is lehessen tudni, hogy posztumusz darab-e az adott mű. Nekem ez fontos volt, mikor pl. a fenti poszthoz megszámoltam, kedvenc novelláim közül gyakorlatilag az összes posztumusz lett.
Egy dologra, az Untitledre viszont nem gondoltam, abban a legteljesebben egyet értünk, hogy ilyenkor tényleg meg kellett volna még adni a kezdősort, és akkor minden egyértelmű.
Köszönjük szépen!
Zeph,
Ugyanannyi értelme van, mint megadni például a Weird Talest. Ha valahol már megjelent nyomtatásban, akkor azt illik megmondani. Ha el akarom olvasni eredetiben, miért kelljen keresgélnem a neten, mikor nektek két percbe kerülne megírni, hogy honnan vettétek?
Sam, ez a vita már nagyon meddő.
Én úgy gondolom, hogy a DV részéről meghallgatták a véleményedet és a címtelenek forrásmegadását javították (ami nekem nagyon izgalmas, mert azt jelenti, valaki olvasott nálam, még kommentet is - bár tudom, ez csak nekem jó:).
Abban viszont nincs igazad, hogy egy posztumusz közlést ugyanannyira értelmes lenne megadni, mint egy WT-est. A Weird Tales esete egész más: ott az az ultima manus, mert Howard élt és látta a közlést. Minden egyéb esetben a kiadatlan kézirat az alap.
Én ugyanis úgy értettem a DV-fórumban leírtak alapján, hogy Howard esete egy bibliográfiai csődtömeg.
Ha el akarod olvasni eredetiben, számos művénél legegyszerűbb, ha megrendeled a jelenleg is folyamatosan megjelenő angol nyelvű kritikai kiadást és nem a neten böngészel.
Mivel amennyire összeraktam a dolgokat, egyes műveknél teljesen felesleges elolvasni az első nyomtatott posztumusz "közlést" (mondjuk QZ folyóirat, 1963, március és ennek felszkennelt, netre feltöltött, későbbi újraközölt vagy akár magyarra is lefordított változatai), mert az valójában nem Howard műve, hanem Howard befejezetlen töredéke mondjuk Mugg Greatwriter által átírva, meghúzva és tetemesen bővítve. Aki sok esetben még azt is elfelejtette jelölni, mit írt ő (át).
Plusz jó esetben a QZ folyóirat ráadásul egy hatpéldányos rajongói fanzin, vagyis nemcsak romlott szövegű, de úgy sincs meg, csak hat lelkes gyűjtőnek.
Tehát lehet, hogy a kritikai közlés a huszonötödik közlés, mégis az első olyan, ami csak Howard szövegét tartalmazza, de azt teljesen, és azon kívül semmi mást. Ezért nem érdemes ebben a magyar kötetben egyéb forrásmegadás. (Az angol cím kellett volna, ebben végig egyet értettünk.) Az ugyanis viccesen nézne ki, hogy "Az ördög szeme, Devil's Eye, hagyatékból kiadva: QZ, 1963. március, a szöveg 40 %-a, Blabla-antológia, Akárhol Kiadó, 1972, a szöveg 65 %-a, ami nem azonos az előző 40-nel... és így tovább").
Persze mivel én csak fórum- és előszóolvasó vagyok, lehet, hogy most butaságot írtam és ez nem igaz sok novellára. Minden esetre nekem ennyi volt a véleményem.