Sokáig töprengtem, miről is szóljon az idei, 2013-as első bejegyzésem. Aztán magától eldőlt a dolog: a tavalyi év utolsó napján a ködös, szeles, hideg délelőttöt egy utolsó könyvesboltozásra fordítottam, s rátaláltam Matthew Lewis A szerzetes (The Monk, General Press, Bp., 2012) című igen híres és jelentőségteljes, amellett elképesztően hangulatos és izgalmas regényére. Így ezzel indítom az évet: egy hamisítatlan gótikus regénnyel.

A szép kiállítású kötetet majdnem egyvégtében olvastam végig. Csodálatos érzés volt belemerülni ebbe a hihetetlen bonyolultsággal megszerkesztett, megtervezett és megírt, rengeteg fontos és kevésbé fontos szereplőt mozgató, verseket, leveleket, kis prédikációkat és számos családtörténeti részletet szövegébe szövő nagyregénybe. A négyszáz oldal színtiszta szórakozás volt. Ami elképesztő, hiszen szerzője, az angol Matthew (Gregory) Lewis (1775-1818) kétszáztizenhét éve, 1796-ban jelentette meg regényét, ráadásul a húszéves írónak ez volt az első könyve.

A regény (a képzelt) Spanyolországban és Németországban játszódik és két szálon fut: egyrészt a címszereplőnek, az angyali szavú, de gőgös Ambrosio apátnak a lelki-testi bukását, másrészt két fiatal és előkelő származású szerelmespár tragikus illetve boldog befejezésű történetét követhetjük végig. A könyvben minden igazi, alapvető regénykellék megtalálható: szerelem, kísértetjárás, tetszhalál, ördögűzés, ördögimádás, lányszöktetés, erdei rablótámadás, titkos szerelmi levelezés a templomban, görcsökkel járó betegség, különleges gyógyfőzetek, sátáni féltékenykedés és angyali, ártatlan jóság, kastély a dombtetőn, sötét apácazárda, zsiványtanya, föld alatti barlang és az inkvizíció börtöne... A történet folyton új és új fordulatot vesz, és bár az elmúlt kétszáz évben a könyv és kora legtöbb regényötletét feldolgozták már újra és újra, egy-egy csavar még mindig képes meglepni az olvasót. Ráadásul a szerzetes belsőjében zajló küzdelem, a gőg és alázat, szerelem, szenvedély, hit és misztikum harca igazi lélektani mélységekkel ábrázoltatik: hol szimbolikus álmokból, hol a későbbi romantikus nagyregényekbe illő belső monológokból ismerhetjük meg az utat, amelyen egy nagyra becsült, szinte szentként tisztelt fiatalember túl nagy hatalmat kapva és megfosztva az érzelmek normális kifejezésének minden módjától, eljut az összes bűnig, amit csak ember elkövethet, majd végül elbukik. Akinek azonban túl didaktikus ez a szál, kap mellé egy csokorra való mulatságos mellékszereplőt, izgalmas párbeszédeket, finoman erotikus szerelmi jeleneteket (1) és a két pár nagyon-nagyon-nagyon kalandos egymásra találásainak és elválásainak krónikáját. A történetben szereplő legutolsó rejtélyről csak a 406. oldalon lebben fel a fátyol, s ezzel lesz teljes, szinte szimmetrikus szerkesztésű a regény, amely e titokkal kezdődött.

A Jane Austen-regényekben gyakran olvastam gótikus regényekről: amilyen például Ann Raddcliffe Udolpho rejtelmei című könyve, amely két évvel A szerzetes előtt jelent meg. Az írónő alaposan ki is nevetteti a gótikus regényeket A klastrom titka című írásában, ahol a főszereplő Catherine-nek alkalma van összevetni a kiábrándító, ám kényelmes és boldogságot ígérő valóságot a tragikus, borzalmas és teljességgel életidegen regényfantáziákkal. Austen korai írásai azonban jól mutatják, hogy mielőtt paródiát írt volna róluk, alaposan végig is olvasta a kor vélhetőleg összes elérhető közelségben lévő (vagyis az ötszáz kötetes családi könyvtárba beszerzett) regényes regényét, hisz már tízévesen olyan humoreszkkel és paródiával kevert miniregényeket írt, mint a Frederic és Elfrida és a Henry és Eliza, amelyek nem egy fentebb felsorolt regénymotívumot használva bonyolítják nyúlfarknyi, ám annál mulatságosabb cselekményüket. Úgy tűnik tehát, hogy Austen a maga sajátos, precíz, ironikus és realista világlátásával végigjárta a regényrajongók szokásos útját, majd letért róla, és megírta elképesztően nem "regényes" saját műveit: előbb megismerte ifjúságának könyveit és a gótikus regényeket, aztán vetette meg őket. Számomra ez igencsak megfontolandó, mivel manapság a kor irodalmát leginkább gunyoros legyintéssel szokás elintézni - azoknak is, akik nem ismerik... (2) Bizonyosan igaz jó néhány darabra, hogy elöregedett, de ahogy a híres, antik regényt, a Héliodórosznak tulajdonított Sorsüldözött szerelmeseket sem intézzük el azzal, hogy "nem érdemes elolvasni, háromszáz oldalon át rohangálnak ide-oda, de a végén egymásra találnak", A szerzetes után határozottan úgy gondolom, öröm lenne megismerkedni még néhány 18. századi angol regénnyel közelebbről.

Ha régi, klasszikus könyvről van szó, ideálom a ráérősen, kényelmesen és szépségesen folydogáló, majd időnként tempójával váratlanul előrelendülő elbeszélésmód. A szerzetes éppen ilyen. Jó belefeledkezni, vannak érzelmes, filozofikus és humoros részei is. Igaz, kinézve az ablakon nem a Szent Klára-zárda sötét temetőjére látok, de a könyv világa mégis képes rabul ejteni. Manapság divat inkább a pikareszk, mozaikos szerkesztésű ódon regényeket többre becsülni, s kissé lenézni a regényszerűen mozgalmas, hagyományosabban szövött ősműveket. A magam részéről sosem tudtam igazán megbarátkozni a pikareszkkel, be kell valljam, sokszor még a Don Quijote is idegesít emiatt, hiába a tripla elbeszélő, a dupla történetbetétek és a szövegszervezés más izgalmai. A Lazarillo de Tormest kifejezetten utáltam, s bár ismeretlenségével izgalmasan hatott, a Celestinát is jobb volt befejezni, mint elkezdeni. Ezzel szemben kifejezetten lelkesedem a misztikus, szerelmes, érzelmes, fantasztikus történetfűzésű, "rendes" klasszikus regényekért. Így felüdítő volt olvasni A szerzetest.

Végül egy dolog ér meg még néhány szót: bár a kiadó nagyon becsületes, hiszen a fülszövegben is jelzi, egy 18. századi írásról van szó, mégis erőteljesen azt hangsúlyozza, ez egy "horrorisztikus mese". Nincs vele egyedül, hisz a műről írók is a horrorelemeket emelik ki leginkább. Ezt azonban nem érzem megalapozottnak. Egy rövid, cselekményes, akciódús amerikai horrorkönyv után kézbe venni A szerzetest biztos gyógyszer álmatlanság ellen. Persze attól is mentsen Isten, hogy valaki sznob gőggel, mint "klasszikust" szenvedje végig. Ez a mű elsősorban regény, az a szöveg, amit az angolok a középkori történetek műfajnevét újrafelhasználva gondosan nem novelnek, hanem romance-nak hívnak, olyasmi, ami regényes, románcos, cselekményes és izgalmas, és amelyik el akar beszélni valami csavarosat és különlegeset.

Kívánom, hogy más is élvezze úgy, mint én!

(1) Jaj, az egyik általam olvasott kritika ezt "szoftpornónak" nevezte. Igazán nem vagyok szemérmes, de nekem ehhez a könyvhöz ez a szó blaszfémiának tűnt. Muszáj így hívni azt, ha egy mágikus tükör a szerzetes elé idézi vágya tárgyát, a lányt, aki épp fürdeni készül, tétovázva áll a kád szélén a Medici Vénusz tartásában, majd egy madárka röppen a keblei felé?... És a szerzetes ekkor földhöz vágja a varázstükröt...
(2) A szerzetest meg három helyen láttam azzal mentegetni, hogy "egyszerre gótikus regény és annak paródiája"... Utálom ezt a tipikus posztmodern-kompromisszumos bölcsészhablatyot: ha egy 18. századi szerző arról ír, hogy egy szereplője megidézi Lucifert, a bukott angyalt, akkor vagy komolyan érti, vagy ironikusan. A kettő egy ilyen jelenetnél együtt nem megy. Ez persze nem zárja ki, hogy a humoros szereplők kalandjai karikatúráját nyújtsák a főszereplők érzelmi viszonyainak, de ezt már Shakespeare is megcsinálta (lásd pl. Lóvá tett lovagok).