Ekultura.hu - Georges Simenon: Maigret és a víg kompánia
Az idei második Maigret-könyv bízvást pályázhat a legtalálóbb magyar címre keresztelt Simenon-regény díjára. A Maigret és a víg kompánia igazi nyári olvasmány: persze nem azért, mert afféle strandkönyv volna. Viszont szinte a bőrünkön lehet érezni, ahogy ragyog benne a júliusi nap. A címben említett kis társaság hétvégente vidáman csónakázik, piknikezik és mulat – míg azután megtörténik a derült égből gyilkosság…

Maigret felügyelő, aki szinte csak véletlenül, hangulatkeresésből, rábeszélésnek engedve, másokkal sodródva a párás nyári forróságban, keveredik a kétfrankos zöldvendéglőhöz, a víg kompániába, ezúttal teljességgel idegen terepen mozog. Maga is részese, nézője az eseményeknek, ugyanúgy, ahogy a társaság többi tagja. Ott van közöttük közvetlenül a gyilkosság előtt. Vajon megakadályozhatta volna mindazt, ami történt? És vajon eleget tud-e az egymást keresztbe-hosszába megcsaló, mégis, sorsukat sokszorosan összefonó középkorú, kispolgári házaspárok múltjáról, hogy megtalálja a gyilkosság okát és tettesét? Ráadásul kérdés az is, ki lehet a jelenlevők közül az a titokzatos és cinikus valaki, aki már korábban is megölt valakit, s akiről egy halálraítélt beszélt Maigret-nek? A mostani tettes? Vagy egészen más valaki? Netán épp a jelenlegi áldozat?

Minden Maigret-regényt szeretek: várom, hogy az újabb és újabb történetekben Simenon új és ismeretlen környezetbe vezessen, kiszámíthatatlan és bonyolult szálakat szőjön össze, és szokás szerint megtévesszen. Egy Maigret-regény tettesét csak akkor lehet kitalálni, ha az író úgy akarja. Többnyire azonban teljességgel meglepő ugrásokkal halad a végül lélektanilag tökéletesen megindokolt megoldásig, amelyben mindig egy-egy nagyon igaz(nak tűnő), szomorkás és sötét igazsághoz juthatunk el. Mint itt is. A regény egy cellában kezdődik és ott is ér véget, de közben mintha évszázadok telnének el: a hazugról kiderül, hogy becsületes, a jó polgárról, hogy hazug csaló, a barátról, hogy ellenség, a szerelemről pedig, nos, hogy túlságosan kiszámíthatatlan és sokféle ahhoz, hogy huzamosabb időn át létezzen.

A kiválóan fordított, látványos borítót kapott korai Maigret-történet kiváló szórakozás és jó olvasmány. Bár víg kompániája legalább olyan messzi távolban táncol a kétfrankos érmével működő ócska zenegép dallamaira, mint amilyen múltbelinek tűnnek az első magyar hangosfilmek képkockái, vagy a régi, megfakult fényképek, mégis, ha elolvassuk, nemcsak nyomozunk, de az emberi természetről, önmagunkról is megtudhatunk valamit. Márpedig ilyesmi tesz igazán különlegessé egy könyvet. Igaz, egy Simenon-regény esetében ez csak természetes.

A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simenon: Maigret és a víg kompánia
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Könyvek és vélemények 16. - Nyári olvasnivalók
Itt a nyár, a nap korán felkel, az esték szépek: szóval ideális idő van a nagy olvasásokhoz. Ezért ez a bejegyzés öt igazán olvasnivaló könyvet gyűjt össze, amelyek nagyon tetszettek.

J. D. Salinger: Három korai történet
Helikon Zsebkönyvek 13., Helikon, 2015
Új Salinger! Amit magyarul még senki sem olvasott! A 2015-öst joggal lehet nálunk Salinger-évnek nevezni: ám a nálam nagy sikert nem aratott Rozsban a fogóval, vagyis a Zabhegyező új fordításával ellentétben az amerikai író e három fiatalkori novellájának megjelentetése számomra is óriási öröm volt!
A kis kötetben három olyan elbeszélés szerepel, amely a negyvenes években (a két korábbi 1940-ben, a harmadik pedig 1944-ben) amerikai magazinokban már megjelent egyszer, ám kötetbe még sosem rendezték. Valamennyi ízig-vérig Salinger, mégis, kissé más ízű, mint például a Kilenc történet darabjai. Az első kettőt például húszévesen írta szerzője...
Az viszont meglepett, milyen kicsengésű cikkek jelentek meg a sajtóban e könyv eredeti, amerikai összeállításával kapcsolatban. Bár nyilván minden posztumusz kiadott könyv szép hasznot hoz megjelentetőinek, ugyanakkor a "Salinger forog a sírjában", "Salinger nem lenne boldog", "Salinger gyűlölné az első illusztrált ekönyvét" stb. típusú főcímeket végtelenül igazságtalannak érzem. A Három korai történet (posztumusz) kiadásában nincs semmi botrányos és haszonleső. A novellákat Salinger egyszer már kiadta a kezéből, a könyvtárban kikölcsönözve a megfelelő magazinpéldányokat, bárki elolvashatta ezeket a műveket az elmúlt hetven évben is. Akik azonban ezt nem tehették meg (például mert itt üldögélnek vidéken, Magyarországon), úgy gondolom, nagy ajándékot kaptak ennek a három igen erős és különleges írásnak a kötetbe foglalásával.
A két korábbi, csattanóval záruló novella szinte csak párbeszédekből áll. Számomra mindkettő látszatról és valóságról szól, meg a hétköznapi kommunikáció csődjéről. Az elsőben egy lány és egy fiú beszélgetnek az egyetemi partin. A másodikban egy férfi felelősségre von egy nőt és megpróbál beavatkozni az életébe. De kinek van igaza? És melyik állítások igazak az elhangzottak közül? Bár a körkörös, monotonul logikus beszélgetések mindkét novellában megfelelnek a kommunikáció szabályainak, valójában az adja a két történet lényegét, amit nem sikerül, nem lehet, vagy nem szabad kimondani a két közlésváltás során... A harmadik írás pedig, amely kissé hosszabb, kifejezetten torokszorító. Egyszerre szól két háborúról, sőt, mindenféle háborúról, gyászról, makacs élni akarásról, mindezt tizenhárom kis oldalon. Megdöbbentett...
Jó kis könyv ez: bár be kell valljam, a rajzokról akár le is mondtam volna. Kivéve a pompás fedélképről. Szurkolok tovább a Helikon remek sorozatának: s remélem, később is jelennek majd meg eddig ismeretlen Salinger-művek nálunk.

Andrew Lane: Fekete jég
Ifjú Sherlock Holmes 3., Főnix, 2015
Repesve vártam, hogy a rég abbahagyott, még a Lybrum megindította sorozat folytatódjon. És íme: itt a harmadik kötet, amelyben már a negyediket is ígérik... Többedszerre olvasva az első két részt, a Halálfelhőt és a Vörös piócát, bizton mondom, hogy ez egy színvonalas széria. Persze, minden Sherlock Holmes-folytatás egy-egy újabb bőr is ugyanarról a rókáról, amelyet még Conan Doyle szelídített meg: de ez az ifjúsági regény-továbbírás, pontosabban regényelőzmény igazán helytáll önmagáért is. Benne a fiatal Holmesszal találkozunk, akinek Indiába utazott az édesapja, neki pedig addig nem is ismert nagybátyja, Sherringford bácsi házában kell töltenie a napjait, ahol egy baljós tekintetű házvezetőnő, Mrs. Eglantine, s a merő unalom keseríti napjait. Ám mindez csak addig tart, míg meg nem ismerkedik az amerikai nyomozóval és tanárral, Amyus Crowe-val, meg kedves lányával, Virginiával, s máris nyakig merül egy bűnesetbe. A szerző nemcsak izgalmas ifjúsági krimiket kerekít Holmes alakja köré (amelyek nem nélkülözik a kalandos, sőt néha kellemesen horrorisztikus részleteket, amilyen a vörös pióca megjelenése - amelyről Watson doktor annak idején méltán hallgatott...): egyúttal igyekszik felvázolni Holmes szellemi fejlődését is, amely végül oda juttatta, ahol A bíborvörös dolgozószoba elején találkozunk vele. Így a Lane-könyvek telis-tele vannak érdekességekkel: ez a mostani például foglalkozik hangyákkal, lónevekkel, sírvonattal, Rufus királlyal és hegedűkkel is - persze úgy, hogy annak aztán a cselekményben is szerepe lesz. A fő történetszál pedig hihetetlenül izgalmas: Mycroftot egy igazi bezárt szoba rejtélyének köszönhetően gyilkossággal vádolják, eltűnik egy külügyi ügynök, Sherlock a csatornákban, a nyomdákban és a múzeumban nyomoz, s végül megtudjuk, mi is az a - korábban csak emlegetett - Paradol Kamara. A jól fordított, puha kötéses, de méretben elődei mellé illő regényt mindenkinek ajánlom izgalmas nyári olvasmányul.

George Mann: Mechanikus London 
Főnix, 2012
Sokáig távol tartottam magamat a könyvtől, mivel valaki, akinek adok a véleményére, közhelyesnek és unalmasnak ítélte és félbehagyta. Így - miközben a neten mindenki lelkesedett érte - én csak azért sem olvastam el. Most azonban a kezembe került, s nagy izgalommal és élvezettel olvastam végig. Pedig tényleg nem (elég) jó könyv. Óriási varázsa volt azonban: hiszen egy steampunk, alternatív Londonban játszódik, ahol 1901-ben léghajók járják az eget, valakik humanoid robotinasokkal kísérleteznek, a királynő főnyomozója pedig olykor a fekete mágiával kacérkodik. Főszereplőink, Sir Maurice Newbury és segítőtársa, Miss Veronica Hobbes számos rejtélyt próbálnak meg egyszerre kinyomozni: egy titokzatos léghajókatasztrófát, egy királyi sarj és egy ártatlan közember rejtélyes eltűnését, egy a szegénynegyedben tomboló, az áldozataiból napokra kannibál élőhalottat csináló járvány eredetét, sőt, a robotemberek alkotójának és megrendelőjének furcsa ügyleteit is felgöngyölítik. A szálak szépen összekapcsolódnak, s egy kalandos, fordulatos, néha horrorisztikus, néha krimis történet áll össze belőlük, amely angolul öt regény és két novella alkotta sorozatot szült meg. Nálunk azonban a kötet magányos maradt, pedig belső oldalán még feltüntették, hogy a Newbury és Hobbes nyomoz sorozat első darabja. Hogy a szép borító nem oka ennek, az biztos. A magyar fordítás már annál inkább, amely a választékos és frappáns megoldások, illetve a félrefordítások között ingadozik, ráadásul sajtóhibák garmadával tetézve. De talán leginkább a szerző és műve nem elég jó: a sok-sok jól kitalált szál nincs igazán jól megírva, összefonva, a párbeszédek nem igazán életszerűek, a leírások néha túl hosszadalmasak, néha meg túl rövidek. Ráadásul két apró mellékszál nem zárul le: gondolva a folytatásokra, amelyeket azonban mi nem kaptunk meg. Ennek ellenére mégis megszerettem a könyvet: egyszerűen annyira olyasmit adott, amit vártam. Mert sajnos nagyon kevés a tiszta steampunk magyarul: ez egy közülük, s ezért jó.

R. N. Morris: A balta - Porfirij újra nyomoz 
Partvonal, 2007
Bár lelkesen gyűjtöm és olvasom a történelmi krimiket, ez a 19. századi orosz detektívtörténet sokáig teljesen elkerülte a figyelmemet. Pedig minden szempontból párját ritkítja. Először is, bár a szerzője angol, a könyv 1867-ben, Szentpéterváron játszódik. Az általam ismert, orosz-szovjet tárgyú történelmi detektívregények közül ez vezet a legtávolabbra időben, hiszen Borisz Akunyin nagy sikerű Fandorin-sorozata 1876-1914 között játszódik, Sam Eastland fordulatos kötete, A vörös cár szeme 1929-ben, William Ryan két szuggesztív hangulatú Koroljev-krimije, A szent tolvaj és a Véres mező 1936-37-ben, Tom Rob Smith filmen nemrég népszerűvé vált A 44. gyermeke pedig már 1953-ban. E könyveken kívül pedig - tudtommal - egyetlen más magyarul megjelent történelmi krimi sem játszódik Oroszföldön. A regény második érdekessége, hogy nyomozóját a magas szépirodalomból kölcsönzi: Porfirij újra nyomoz benne - mivel előző ügye egy bizonyos Raszkolnyikov nevű diák brutális kettős gyilkossága volt... Morris szigorúan tartja magát Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének játékszabályaihoz: bár ezúttal egy szabályos krimit kapunk Porfirij köré, amelyet így kár is lenne az eredeti műhöz hasonlítgatni, Porfirij személyisége és külseje változatlan marad, nem lesz se jóképűbb, se szerencsésebb, se bőbeszédűbb, mint Dosztojevszkijnél volt. A könyv harmadik fontos tulajdonsága azonban mindennél fontosabb: tudniillik hogy jó krimi. Hisz sem a ritka témaválasztás, az alapos felkészülés, a sok hitelesen felhasznált adat, sem pedig Porfirij átemelése nem érne semmit, ha a rejtélyes kettős gyilkossággal kezdődő, s további tolvajlásokkal, eltűnésekkel és halálesetekkel folytatódó cselekmény ne lenne izgalmas és hangulatteremtően megírt. Mivel ilyen, mindenkinek bizalommal ajánlom. Bár az interneten szinte csak rosszat írnak róla, véleményem szerint ez egy igen jó történelmi krimi.

Carcosa árnyai
Delta Vision, 2015
Egy MesterMűvek-kötetre mindig nagyon sokat kell várni. A várakozás azonban mindig megtérül: már az első olvasásnál annyi mindent kaphat az olvasó a könyvtől, hogy el is felejti, hány héten és hónapon át leste reménykedve a megjelenést. Hatványozottan így van ez, amikor ráadásul új alszériát indít el a megjelent kötet: a Dark-folyamot. (Amely azért - remélem - telis-tele lesz régi klasszikussal.) És még inkább minden feledésbe merül a könyv élvezete mellett, ha a szóban forgó kötet ráadásul hatszáz oldal... Ebben a grandiózus antológiában elindulhatunk Lovecraft világának mélye felé. Az első hívószó a Carcosa, s mindaz, amit az írónemzedékek megalkottak és továbbírtak ezzel a nem Lovecraft által kitalált, de általa mitikus magasságokba emelt fogalommal kapcsolatban.
A könyvben először Ambrose Bierce tizennégy novellája szerepel, köztük a rejtélyes Carcosa lakója, így indulunk el a mítosz forrásvidékéről. Ezután Robert W. Chambers öt írása következik, amelyek összekapcsolták Carcosát a Sárga Királlyal és egy titokzatos színdarabbal. Majd jöhetne Lovecraft maga - no de ő már lelkesen olvasható a háromkötetes összkiadásában, így az írók új nemzedékei következnek: a modernség korát James Blish és Brian Keene egy-egy, Karl Edward Wagner pedig három novellával képviseli. Ezután következik a posztmodern korszak: egy-egy elbeszélés Michael Ciscotól, Joseph S. Pulvertől és Peter Rawliktól. Végül egy meglepetés: Raymond Chandlernek, a hard boiled krimi klasszikusának egy története, A sárga Király zárja a kötetet.
Ha valakit csak az érdekel, mennyire jók ezek az írások: hát nagyon. A három posztmodernnek nevezett szerző elbeszélését kivéve, amelyek egészen a csattanójukig képtelenek voltak megfogni (bár azzal már igen), az egész könyvet olyan izgalommal, kíváncsisággal, örömteli várakozással, nagy meglepődésekkel és színtiszta élvezettel olvastam végig, hogy szinte azonnal újra kezdtem volna, amint véget ért. Ha pedig az a kérdés, mennyire eredeti a kötet: nos, már csak azért is teljesen, mert ilyen szempontú válogatás még sosem jelent meg magyarul. Emellett rá kellett jönnöm, hogy a Szukits megjelentette Ambrose Bierce összes novellái című kódex annyira nem összkiadás, hogy a jelen könyv tizennégy írása közül nyolc benne sincs - s épp olyanok, amelyek itt azonnal kedvenceimmé váltak. (Azt eddig is tudtam, hogy volt, ami onnan kimaradt: de ennyi, és ennyire jó!) Chamberstől a Tuan adott ki egy izgalmas novellaválogatást hét éve, ám a Carcosa árnyainak öt írása és A Sárga Király című válogatás mindössze az utóbbinak címet adó írásban közös: most négy új történetet kapunk tehát Carcosáról. Végül - természetesen - a további nyolc újabb novella is teljességgel unikum magyarul.
Ami pedig különösen tetszett: Chandler krimijének beillesztése a könyv végére. Először is, mert ez egy remek, erős és szomorkás írás. Másodszor, mert szerintem a krimi- és MesterMűvek-olvasók halmaza nem mindig érintkezik, s remélem az elbeszélés beszerkesztése a nem-krimiimádó halmazban is szerez néhány rajongót Chandlernek. Harmadszor, mert ebben a kontextusban új életre kel a történet: ahogy az előszó is írja, mivel Chandler azonos lapokban publikált Carcosa mítoszának folytatóival, s már fiatal korától lelkes olvasója volt az ilyen és hasonló történeteknek, a sárga pizsamás King Leopardi történetében valóban tehetett egy kacsintást Carcosa felé.
Így azután mindenkinek ajánlom a kötetet nemcsak olvasásra, beszerzésre is. S egyúttal máris kezdem a várakozást a most beígért új csemegékre: a Kalandok a Naprendszerben című Stanley G. Weinbaum-kötetre, Clark Ashton Smith Sarki regékjére és Hanns Heinz Ewers Alraunéjára is: amelyeknek ráadásul a Carcosával ellentétben a borítójuk is gyönyörű lesz majd, nemcsak ötletes.

Linkek
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
Könyvek és vélemények 12. - Friss történelem
Könyvek és vélemények 13. - Magvas könyvek
Könyvek és vélemények 14. - Első számú legvegyesebb brigád 
Könyvek és vélemények 15. - Öt szakszerű kötet
A MesterMűvek sorozat Dark alfolyama
2015 júniusában új alfolyam csatlakozott a MesterMűvek már jól ismert Klasszikus, Science Fiction és Fantasy alfolyamaihoz. Bár ekkor egyelőre még csak egy kötetet számlált, elkészítettem a bibliográfiai bejegyzését: hiszen alig vártam a keretében megjelenő újabb könyveket. Azóta e sorozat is beindult.

1. Carcosa árnyai (Lovecraft világa I.), 2015
2. Sejtelmes történetek (Klasszikus Weird I.), 2021

A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama
A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama
Ekultura.hu - Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában
Egy titkos Budapest… Amikor Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor Budapest a diktatúrák árnyékában című „bédekkere” a kezembe került, elkezdtem új fényben látni azt a fővárost, ahol már olyan sokszor jártam. Utazni kezdtem, gondolatban, a Google utcaképei segítségével, majd, amikor legközelebb megfordultam valamely, a könyvben említett helyszín közelében, már nem tudtam nem gondolni arra, mit is olvastam erről vagy arról az utcáról, háztömbről. A kötet, amely a huszadik századi magyarországi diktatúrák sötét és nevezetes helyszínei közül gyűjtötte össze a legfontosabbakat, új érdeklődést támasztott. Egyre többeket kezdte el érdekelni saját múltjuknak az a része, ami, ha nem is az utcán hever, de ismerős ablakok függönye, ismerős kapuk szárnyai, ismerős lépcsőházak hátsó kijárata mögött húzódik meg.

Tabajdi Gábor második könyve, A III/III. krónikája méltó folytatása volt az előző munkának: ezúttal nem a terei, hanem a résztvevői szempontjából ismerhettük meg a hozzánk legközelebb eső diktatúra, a Kádár-kor belső elhárításának munkáját, mégpedig izgalmas és szórakoztató szerkesztésben, kronológiai sorrendben.

A mostani új Tabajdi-könyv, a Budapest a titkosszolgálatok hálójában ezt a két közelítési módot kapcsolja össze. Bemutatja az 1945 és 1989 között Magyarországon működő „titkosszolgálatok”, a PRO, az ÁVO, az ÁVH, a Belügy, a különböző hírszerző szolgálatok, a Rendőr-főkapitányság és a szovjet titkosszolgálatok működési helyeit, titkos objektumait és nyíltan vállalt székházait, s e felsorolásból végül különös kép bontakozik ki a mindenhol jelen lévő, mindent gátlástalanul behálózó titkosságról – vagyis a diktatúra egyik legfontosabb jellemzőjéről.


A mozaikszerűen megszerkesztett kötetből számtalan izgalmas kérdésre kaphatunk választ. Mit csinált egy SZT-tiszt és hol? Milyenek voltak a titkosszolgálati taxik és hol rejtőztek? Hol tartott fenn titkos lakásokat a belügy? És mi a különbség T-lakás és K-lakás között? Hol bújtak el az ávósok 1956-ban? Mit tanultak a felvettek a titkosszolgálati iskolában? Miért volt nevezetes az Irén utcai buszmegálló? Melyik volt a Fehér Ház? Melyik eszpresszókban találkoztak egymással az ügynökök és tartótisztjeik a Kádár-korszakban? És hova volt tilos belépni egy titkosszolgának a Rákosi- és a Kádár-korban? Hogyan élt, hol üdült és hova járatta a gyerekeit egy Kádár-kori belügyes? Ám ezek a témák csak a könyv egyik felét jelentik.


A könyv második részében ugyanis konkrét ügyekről olvashatunk: követésekről, megfigyelésekről, találkozókról, s közben új életre kel a hatvanas-nyolcvanas évek Budapestje. Megyünk az utcán, s hirtelen beazonosíthatjuk azt a házat, ahol a Rajk-butik működött, ahol titkos szemináriumot tartottak a kizárt kispapok, ahol titokban összejártak a parasztpárti politikusok, ahonnan Lengyel Gábor aradi újságíró rózsákat árulni indult, vagy ahol Örkény István Fekete Sándorral kávézott… A poros dossziékból kiválasztott megfigyelési fotókon nosztalgiával nézhetők a régi feliratok, a negyven-ötven évvel ezelőtti üzletportálok: s közben természetesen dühöngve elmélkedhetünk azon, hogyan örökített meg tökéletes, bürokratikus gátlástalansággal csókokat, kacsintásokat, táskaigazításokat és temetéseket az állambiztonság, sokszor egészen közvetlen közelről. Bejuthatunk követségekre, börtönökbe és szállodákba, sőt, arról is képet kaphatunk, hogyan örökítette meg magát filmen, könyvben és szoborban a Kádár-kori belső elhárítás.


A Budapest a titkosszolgálatok hálójában az a könyv, amit érdemes nemcsak elolvasni, de újraolvasni is. Lapozgatva és egyvégtében, az utcákon bolyongva, címeket keresve és otthon, a karosszékben, a korszak tanújaként vagy fiatal olvasóként: e különös útikönyv mindenképpen jó kalauzul szolgálhat saját történelmünkben.

A cikk az Ekultura.hu-n: Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  
Ekultura.hu - Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én - A fehér kastély
Sherlock Holmest egyszerűen nem lehet megunni. Amióta Sir Artur Conan Doyle megteremtette őt 1887-ben, állandóan újjászületik, s szerethetőbb, mint valaha. Ahogyan az eredeti történetekből kiderül, a zseniális tanácsadó detektív 1854-ben született, vagyis idén már 161 éves lenne… Ez azonban nem akadályozza abban, hogy tökéletesen kortalanná váljon.

Egyszerre vehetünk kézbe róla történeteket és nézhetünk meg filmeket, amelyek a jelenben játszódnak és amelyek a múltban. Filmen például egy év különbséggel indult el az ízig-vérig modern, ma is futó Sherlock minisorozat Benedict Cumberbatch főszereplésével, és a Guy Ritchie újragondolta, mégis teljességgel korabeli Sherlock Holmes-moziszéria Robert Downey Jr.-ral a főszerepben, amelynek talán nemsokára elkészül a harmadik darabja is… De abban az értelemben is kortalan Holmes, hogy ugyanúgy gondolhatunk rá fiatalként, középkorúként vagy épp idős, visszavonult detektívként is, ahogy az idén bemutatott Mr. Holmes című filmben Ian McKellen ábrázolta. Érdekes azonban, hogy míg a mozivásznon és a tévéképernyőn viszonylag kevés olyan történet született, amelyben Sherlock Holmes még ifjú (a leghíresebb közülük talán Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa), olyan könyv és könyvsorozat már jóval több létezik, amelyben a gyerek vagy kamasz Sherlock nyomozásairól van szó. Magyarul is elérhető két ilyen: Andrew Lane angol író Ifjú Sherlock Holmes sorozatának mindeddig három, Alessandro Gatti olasz szerző Sherlock, Lupin és én sorozatának pedig immár öt kötete is napvilágot látott.

A Gatti-könyvek „szerzője” a fikció szerint maga Irene Adler, az egyetlen Nő Holmes életében, akivel egyébként egyszer találkozott hosszasabban, amikor kölcsönösen kifogtak egymáson egy bizonyos fénykép ügyében… A gyerekkönyv-sorozatból azonban kiderül, valójában a kamasz Sherlock már gyerekkorában megismerkedett Irene-nal, sőt, egy harmadik barátjuk is akadt a még szintén kamasz, leendő úri betörő és mestertolvaj, Arséne Lupin személyében. A három gyerek olaszul már tíz kötetben nyomoz: ezek közül a magyarul most megjelent ötödik regény különösen izgalmas, mivel Irene végre a nyomára jut születése titkának. Emellett azonban Sherlock, Lupin és Adler kisasszony egy valódi, nemzetközi kémügybe keveredik davosi üdülésük során, amelyet természetesen csak közösen tudnak megoldani…

Annak ellenére, hogy talán praktikusabb egy sorozatba nem a sokadik kötetével belekóstolni, ezekre a gyerekkrimikre még mindig igaz, hogy önmagukban is megállnak, teljes szórakozást nyújtanak annak is, aki nem ismeri az előző könyveket. Ráadásul, mint mindig, ezúttal is gyönyörű, hangulatos könyvdíszek, az idegen szavak kiejtési mutatója és korabelinek tűnő, de a történethez kapcsolódó rejtélyes hirdetések teszik még érdekesebbé és szórakoztatóbbá az érdekfeszítő könyvet. Irány tehát a jégkastély: kalandra fel!

A cikk az Ekultura.hu-n: Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én - A fehér kastély
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Linkek
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A fekete dáma (1. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – Utolsó felvonás az Operában (2. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A skarlátvörös rózsa rejtélye (3. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A katedrális árnyéka (4. kötet) 
Ekultura.hu - A honfoglalók viselete
Talán nincs is olyan ember Magyarországon, akit ne érdekelne a magyar őstörténet. Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Mi a magyar? Olyan kérdések, amelyek folyamatosan felmerülnek bennünk, s fontosak számunkra. S az is izgalmas, azt is jó volna tudni, vajon hol és hogyan éltünk évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt: a sztyeppéken, Levédiában, Etelközben? Miben hittünk? Milyen nyelven beszéltünk? Mit viseltünk? Hogyan ültünk lóra, milyen fegyverekkel harcoltunk? S kik ellen?

Természetesen léteznek válaszok ezekre a kérdésekre, egészen frissek is. De olyan népszerűsítő könyv, amely igazán szakszerű, s amelyet a téma elismert akadémiai szakértői írtak, a legújabb tudományos eredmények alapján, igazából legalább húsz éve nem született Magyarországon. Ezért csodálatos a Helikon Kiadó és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Magyar Őstörténeti Témacsoportjának vállalkozása. A 2014-es évvel könyvsorozatot indítottak Magyar Őstörténet címen, amelynek gyönyörű kiállítású, különleges gondossággal megálmodott és teljes szakszerűséggel megírt kötetei bevezetik az érdeklődő olvasót a magyar őstörténet kutatásának legfontosabb témáiba.

Az első kötet azonnal olyan problémakört választott tárgyául, amellyel szívesen foglalkozik fiatal és idős, férfi és nő, történelemrajongó és egyszerűen csak érdeklődő olvasó: A honfoglalók viseletét. László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című albuma talán azért volt olyan nagy siker annak idején, mert régészi pontossággal, ám átélhető meseszerűséggel mutatta be eleinket, miközben – éltek. Ettek, lovagoltak, temettek, dolgoztak és öltözködtek. A honfoglalók viselete képanyagának egy részét csakis ehhez a neves könyvhöz tudnám hasonlítani: gyönyörű, aprólékos, sokszor színes képeken és rajzokon tárul elénk a harcos, a fiatal leány, a solymász, a harcosfeleség, a vezér, az öregasszony, a családfő és a kereskedő viselete, de egyúttal otthonokba is betekinthetünk, ellátogathatunk a vásárba, és a vezérek tanácskozására. Branczeiz Zsuzsa és Czabarka Zsuzsa rajzai, s különösen Boldog Zoltán életképei önálló alkotások, amelyek nem egy esetben a nyolcvanas évekénél sokkal frissebb régészeti kutatásokra támaszkodnak, s ezzel új perspektívát adnak azoknak, akik szívesen képzelik el múltunk pillanatait.

A könyv azonban nem(csak) képes album. Első részében összefoglalja mindazt, amit a honfoglaló magyarság történetéről régészeti és más bizonyítékok alapján tudni lehet. Már itt nem egy izgalmas meglepetés érheti az olvasót: a nemrég a sajtóban furcsa visszhangot kapott, jócskán félreértelmezve megjelent új elmélet például, amely időben és térben kissé másképpen határozza meg a magyarok szállásterületeinek pontos helyét, mint azt az iskolában megtanulhattuk, már önmagában megéri az olvasást. Ezután különféle régészeti feltárásokról és eredményekről olvashatunk sok-sok képpel, forrással kiegészítve, amelyek bemutatják azokat a nemrégiben előkerült, vagy újrakutatott keleti lelőhelyeket, amelyek kapcsolatot mutatnak a honfoglalás kori régészeti hagyatékkal. Így jutunk el a szintén néhány éve feltárt új, Kárpát-medencei temetők leleteinek tanulságaiig. A sok izgalmas beszámolót maguk az ásatást irányító régészek és a téma legközelebbi szakértői írták, s olyan apróságokra is kitérnek bennük, mint hogy mi köze van egymáshoz az anyagi kultúrának és az etnikumnak, hogyan kerülhet egy iráni pávasárkány magyar tarsolylemezre, mi volt az a koponyalékelés, vagy hogy mire használták a honfoglalók a pénzt. Mindezt övveretek, fülbevalók, karperecek, szíjvégek, gyűrűk, gombok, aranyszalagok, ingnyakveretek remek fotói kísérik, és sok-sok élményszerű részletmagyarázat.

Ezután a korabeli anyagok (bőr, nemez, posztó, szövet) szövéséről, festéséről, szabásáról, sőt, a textiltöredékekkel kapcsolatos régészeti eljárásokról is olvashatunk: átélve azt az izgalmat, amikor egy kutatót olyan szerencse ér, hogy eredeti színét megtartó anyagfoszlányra talál egy majdnem ezer éves sírban… Így jut el a könyv a konkrét viseletek rekonstrukciójához, amelyből kiderül, hányféleképpen lehetett megkötni egy kendőt vagy egy övet, hány módon záródhat a kaftán és kik viselik a különböző fajtákat, hogy hordtak-e cipőt és nadrágot eleink, hogy minek hívták a tarsolyukat (mert tarsolynak nem), hogy hogyan keletkezett a süveg szó, s hogy valóban mi találtuk-e fel a gombot... Mire befejezzük a könyvet, elénk rajzolódnak a korszak emberei, hiteles öltözetükben.

A könyv tökéletesen megfelel a feladatának: nemcsak felkelti, de ki is terjeszti az érdeklődést, hisz ki gondolta volna, hogy a magyar őstörténet ilyen érdekes! Csak remélni lehet, hogy a sokkötetesre tervezett sorozat minden darabja ilyen izgalmas, újszerű és szakszerű marad. Az azonban már biztos, hogy A honfoglalók viselete képében hasznos és szép könyvet tehetünk fel a könyvespolcunkra, ha beszerezzük.

A cikk az Ekultura.hu-n: A honfoglalók viselete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  
A második kép a nagy előd, László Gyula műve. A harmadik és negyedik kép bevezető az új könyv emberléptékű, barátságos, mégis hallatlanul precíz rajzvilágába.
Ekultura.hu - Michael Hjorth - Hans Rosenfeldt: Sír a hegyekben
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer két svéd tévés. Az egyikőjük, Michael Hjorth 1963-ban született, igen sokáig a svéd televíziónál dolgozott script editorként, aztán sorozatokat írt és rendezett, majd létrehozott egy produkciós irodát. A másikuk, Hans Rosenfeldt 1964-ben született, színész lett, műsorvezető, rádiós és forgatókönyvíró. Azután találkoztak: és 2010-ben megírtak egy könyvet, az Ingoványt, amelyet Hjorth & Rosenfeldt néven jegyeztek.

A mese azonban nem ért véget. 2012-ben ugyanis magyarul is megjelent az Ingovány, s az Animus Kiadó jóvoltából továbbra is folyamatosan érkeznek hozzánk a Hjorth & Rosenfeldt-regények. Az írók ugyanis azóta még négyet írtak: A tanítványt (2011, nálunk 2014), a most megjelent Sír a hegyekbent (2012), s a magyarul még kiadatlan, jelenleg utolsó könyvüket, a Den stumma flickant, amelyet előreláthatóan idén októberben követ majd az ötödik kötet, a De underkända. Ráadásul közben a könyvsorozatból nagy sikerű (német és angol nyelvterületen is bemutatott) televíziós széria is lett annak a Rolf Lassgårdnak a főszereplésével, aki Henning Mankell Wallander felügyelőjét is megszemélyesítette már egy külföldön is sikeres másik tévésorozatban. Sebastian Bergman tehát tarol!

Pedig egyébként ő, a Hjorth & Rosenfeldt-könyvek főszereplője sok szempontból teljességgel kiállhatatlan alak. Súlyos sebeket hordoz magában, hisz még mindig gyászolja néhány éve balesetben elveszített feleségét és kislányát, ez azonban nem változtat azon, hogy általánosságban önző hangulatember, kibírhatatlan modorú zseni, aki ráadásul képes minden erkölcsi megfontoláson túllépni, ha igazán akar valamit. Mindezt azonban ellensúlyozza, hogy nemcsak remek kriminálpszichológus, de vészhelyzetben képes önfeláldozó, ötletes és bátor lenni, ahogyan ez már a két korábbi nyomozásból is kiderült.

A Sír a hegyekben a címnek megfelelően kezdődik. Két középkorú, túrázó barátnő eltéved a hegyi utakon, s egy elhagyatott folyóvölgyben tömegsírra bukkan. Négy felnőtt és két kisgyermek nem túl régen elásott holtteste kerül elő belőle, s töméntelen megválaszolatlan kérdés. Vajon összetartozott-e a hat személy? Ha igen, miért van kettejükön ruha, s miért meztelen a többi négy? Ha gyilkosság történt, ki lehetett az elkövető? Ugyanazon okból halt-e meg mind a hat ember? Vajon közöttük van-e az a két afgán menekült, akiknek az eltűnése után nemrégen többen is újra nyomozni kezdtek? Mit titkolnak az afgán családok, a tévések, a titkosszolgálat, és mit a közeli farm lakója? Mi köze lehet a 2003-as eseményeknek a jelen politikusaihoz, rendőreihez, s Sebastian Bergmanhoz?

Miközben a nyomozást ismét Torkel Höglund és csapata kapja feladatul, Sebastiannak a saját problémáival is szembe kell néznie. Vajon nem kellene-e megosztania munkatársnőjével, Vanjával azt a tényt, hogy rájött, valójában ő a lány apja? Vajon jó gondolat volt-e, hogy nemrég, amikor beteg volt, hagyta, hogy Ellinor, az egyik egyéjszakás kapcsolata beköltözzön hozzá és élettársának tüntesse fel magát? Mi történt vajon az iratokkal, amelyeket korábban beszerzett Vanja mostohaapjával kapcsolatban?

A sok-sok szál egy tempós, izgalmas és bonyolult történetben kapcsolódik össze, amely mindenben megfelel annak, amit egy remek skandináv krimitől vár az ember. Van itt magánélet és közélet, rejtély és lélektan, elképesztően szuggesztíven ábrázolt szereplők és valósághű, mégis meglepő fordulatok. Talán egyetlen dolog új a kötetben: azt hiszem, ha valaki ebből akarná megismerni Sebastian Bergmant, nem tudná, el kellene olvasnia az előző kötetet. Ugyanakkor kiváló krimi a Sír a hegyekben: főleg hihetetlen befejezése után várom nagyon, hogy végre napvilágot lásson a negyedik kötet is.

A cikk az Ekultura.hu-n: Michael Hjorth - Hans Rosenfeldt: Sír a hegyekben
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Láttad már? - Rejtő Jenő-sorozat
Igazán kíváncsi voltam, mi történik majd Rejtő Jenő műveivel abban a pillanatban, amikor lejár a halálától számított hetven év. Nos, ami örvendetes, hogy megszaporodtak a vele kapcsolatos filmtervek (rajzfilm, játékfilm, miegyéb), bár ezekkel mindig furcsán érzem magam. Azt hiszem, mind A meztelen diplomata, mind A három testőr Afrikában hibáiktól és erényeiktől függetlenül azt az egyébként közhelyes igazságot szemléltették, hogy Rejtő sok szempontból nem attól Rejtő, amit elmesél, hanem ahogy elmeséli. Eljátszva az a jelenet akár bugyuta is tud lenni, ami a rejtői szavakkal felejthetetlen, finoman humoros regényfordulat volt. Leginkább minden filmhez narrátor kellene, de ha bevezetik, annál rosszabb, hiszen a narrátor nem való filmbe, hisz a film nem illusztráció... Ördögi kör.

Ami azonban sokkal fontosabb következménye volt a joglejárásnak, hogy ingyen letölthetővé váltak a Rejtő-könyvek, valamint hogy a Csengőkert Kiadó másfél év alatt megjelentette az író minden nagyregényét papírformában is. Engem leginkább ez utóbbi érdekelt. Azt ugyanis kicsit szomorúan láttam a környezetemben, hogy Rejtő művei - amelyek egyszer már a MEK-re is felkerültek, de onnan akkor még a jogutódok kérésére levették őket - igenis ott voltak azoknak a telefonján, könyvolvasóján, akiknek kellett a szövegük ebben a formában. Így azt az áttörést, amelyet tavaly annyira ünnepelt a sajtó, miszerint most már ingyen is letölthető mind a 27 nagyregény és 22 kisregény a Magyar Elektronikus Könyvtárból, nem éreztem akkora változásnak, legfeljebb - a számomra egyébként nagyon fontos - törvényesség szempontjából.


Ugyanakkor e-könyv fronton érdekes dolgok történtek, hiszen Rejtő köteteit több kiadó is e-bookosította, sok esetben úgy, hogy amíg le nem töltjük, esetleg fogalmunk sem lehet arról, mit is kapunk a pénzünkért. Az előretolt helyőrség például 680 Ft a Fapadoskönyvnél és 490 az Adamo Booksnál, de a borító alapján a "drágább" példány mintha kissé megbízhatóbbnak tűnne: annak legalább terveztek egy új fedelet, míg a másikhoz egy 1997-es, rémes kiadásét emelték át. A Menni vagy meghalni című regényt 490 Ft-ért árulja az Adamo Books, s címlapként egy régi, magvetőset tüntet fel, a Vér és mahagónit viszont 590-ért vihetjük - pedig ez egy kisregény. Ráadásul ugyanők árulják a Jó üzlet a halál című gyűjteményes kötetet is (600 Ft-ért), amelyben a Vér és mahagóni szintén benne van, habár ez a letöltés előtt semmiképp sem derül ki... A fekete kapitányt régi, első kisregényborítójával jelzik, s csak aki egy másik antológiakötet fülszövegét ismeri, jöhet rá a betekintésből, hogy nemcsak a címadót, hanem három másik kisregényt is megtalál majd benne: amelyeket így persze teljesen felesleges más formában is megvennie...

Ezért örültem meg annak, hogy az olyan maradiak számára, akik kézbe venni is szeretik a Rejtőket, született egy egységes, normális sorozat, legalább is a regényekből. Valamennyinek szép, jellegzetes és véleményem szerint ízléses a borítója, a kötetek alapára 799 Ft, de a neten vagy törzsvásárlóként különböző kedvezményekkel ez 600 Ft-ig is ledolgozható. Már csak az lenne hátra - de érzem, ez afféle hiú remény -, hogy a 22 kisregény is bekerüljön e sorozatba, mondjuk kettesével-hármasával. Hiszen a fent leírt zűrzavart is az okozza, hogy az összes kisregény kiadása soha senkit sem érdekelt némely korai kódexszerkesztőket kivéve, akik viszont rendszeresen kihagytak közülük egyet-kettőt... Ha nem a rendszerváltás és napjaink között összebarkácsolt két-ötregényes gyűjteményeket e-bookolná mindenki nyakló nélkül, hanem leülne a huszonkét címmel, a hozzájuk tartozó oldalszámokkal, s szép arányosan elosztaná a kisregényeket mondjuk nyolc kötetbe, én már szaladnék is megvenni őket. Ráadásul e-könyv formában abszolút unikumot jelentene a (mondjuk) nyolc könyv, amelynek a megvásárlásával Rejtő valamennyi kisregénye felkerülne a virtuális (és netán a valódi) polcra, nem a fele két példányban, a másik meg sehogy.

Reménykedem. Addig is ajánlom mindenkinek a Csengőkert regénysorozatát, amely már azzal megnyerte a szívemet, hogy a borítótervező ismerte a könyveket, amelyekhez tervezett. (Ezért hajlamos vagyok arról megfeledkezni, hogy a szövegszerkesztő viszont minden alkalommal ékezetes r-nek nézte a francia á-t...) A borítók jóságának bizonyítására íme egy - elrettentő - mustra a régi és új Rejtő-borítókból.

A pokol zsoldosai az egyik legkevesebbet kiadott légiósregénye a szerzőnek, talán mert - bár meglepő és humoros - még sokkal komolyabban veszi témáját, mint például A három testőr Afrikában. Nem csoda, 1936-ban jelent meg, s ez volt Rejtő legelső nagyregény terjedelmű munkája. A Nova borítója szinte giccses, de az látszik rajta, hogy légiósregényként tálalja a könyvet. Piszkos Fred abszurditásától kettő, de valójában inkább négy évre vagyunk még. Jól látható azonban, hogy innentől kezdve a tervezők csak a fülszöveget olvassák: Toulet kapitány börtönbe került... Az Alexandra kiadásain valamiféle szőrmajom próbál kitörni a teljességgel nyitott börtönrácsok közül, A ponyva királyai agyondicsért ötletességű fedelén pedig Toulet kapitányt egy pedrettbajszú erőművész játssza a manézsból. A Szukits jellegtelen légiósborítója ehhez képest egész jó, csak hátsófelekből van rajta túl sok... Nem csoda, hogy nagyon megörültem egy egyszerű, jóképű légionistának az új borítón.


A csontbrigád története ott kezdődik, hogy elveszett az 1941-ben még létező névelője: valahol a Fórum és a Magvető kiadása között. Itt kifejezetten tetszik a hiénás eredeti borító, s a magvetősök közül is jól sikerült kettő. Bár azt, hogy a legelsőn a piros ceruzával kiszínezett kis gömb mi akar lenni, még nem tudtam megfejteni... Ami viszont ezzel a könyvvel a rendszerváltás után történt, számomra érthetetlen. Hogy a Lux Primo csontvázba csavarodós idegbaja vállalhatatlan, egy dolog. Hogy a Tóth Kiadó kis bányásza gyermeteg, nem meglepő. De vajon milyen ízlésrostán mehetett át az Alexandra kellemetlen asszociációkat idéző, csíkos ruhás félőrültje, akire egy homokból keletkező, revolveres kéz támad? A két legújabb borító számomra egyformán semmitmondó: sem a görög templomok előtt lábadozó, vaságyas elmebajosok, sem Rejtő találomra kiválasztott portrékkal egybemontázsolt arcképe nem jelent semmit... Nem ragaszkodom hozzá, hogy egy borító illusztrációja legyen a kötetnek. De ha teljesen elvezet tőle, vagy kifejezetten szégyen ránézni, rossz. Maradok Szaidzsánál.


A tizennégy karátos autó eleve megnehezíti bármely bibliográfus életét. Az első, 1940-es kiadásán A 14 karátos autónak írták, így nem jött elő az egybe-különírás problémája: azóta azonban mindez állandósult. Remek borítótervezői feladat viszont: kisebb igényűeknek csak keresni kell egy autót... Érdekes, hogy eredetileg épp nem ez történt: ehelyett a fedélen az átmenetileg állégiós Vanek B. Eduárd közlegényt és Gorcsev Ivánt látjuk búcsúzkodni... Az általam kiválasztott fedélképek legalább kezdtek valamit a témával, ám néha elrémítő eredmény született: mint például a hetvenes évekbeli magvetős borító esetében. Az autó szinte nélkülözhetetlenné vált, bár az Alexandra borítóján épp a falra mászik... Érdekes a Móra Szamárfül-sorozatba beillesztett kötetének egészen gyerekmesés, mégis kedves borítója, amelyen szerepel Wendriner úr, az oroszlán is, az autó viszont alig látszik. Az egyik legötletesebb talán a légióssapkát az autójellel kombináló magvetős fedélkép. De nekem az is tetszik, hogy a legújabb borítón végre megjelent a Nő...


Végül Rejtő utolsó életében kiadásra előkészített könyvét, A megkerült cirkálót, egyik kedvencemet követném nyomon. Az eddigi fedélkritikáim főleg abból eredtek, hogy meggyőződésem, sok kiadó még nem jött rá, hogy egy Rejtő-regény nem attól lesz vicces, hogy abszurdan, erőltetetten, gyerekesen vagy ízléstelenül humoros borítóba próbálják csomagolni. Viszont sok esetben ronda és taszító lesz tőle... Nos, A megkerült cirkálónak ez már az eredeti borítójáról is elmondható: talán ezen is látszik, hogy az író eddigre összeveszett a Novával, s e könyve Soóky Margit kiadásában jelent meg, ráadásul mire 1943-ban a boltokba került, a munkaszolgálatra elhurcolt Rejtő már nem is élt. Ez azonban csak oka, de nem magyarázata annak, hogy a borító csúf. Az Albatrosz Könyvek első kiadása megmaradt a cirkálónál, bár biztonság esetére leöntötte türkizkék festékkel. A második kiadás Piszkos Fred és Fülig Jimmy árnyképét helyezte egy halászhajó elé: kár, hogy sokáig meg voltam róla győződve, hogy a képen egy kontyos kislány van... A rendszerváltás utáni kiadások mind el akarják mesélni a sztorit szkanderozó kisfiúkkal, delfinekkel, pókhálókkal. Így A ponyva királyai sorozat fedele egészen felüdítő volt... De jelenleg Fülig Jimmy számomra az etalon, lilában, sajnos a monoklija nélkül...


Ha valaki csak átpörgette a képeket, az is láthatja, hogy az új kiadás lemondott a villózó ponyvaszínekről és a nagyon-nagyon-nagyon vicces fedelekről. Viszont egységes, teljes, s a borítók jobb sarkában még a témáját is jelzik a regényeknek: a kalandregényeket (tehát a légiósokat és a Piszkos Fred-könyveket) a kapitány alakja, a krimiket nagyítós detektív, a vidám könyveket monoklis-cilinderes uracs, a vadnyugati történeteket pedig egy cowboy kis ikonja díszíti. Belül pedig Rejtő található, úgy, ahogy mindig is ismertük a szövegeit. Lelkesen ajánlom tehát az új sorozatot mindenkinek, aki még fogyaszt papírkönyveket. A kiadó figyelmébe pedig a kisregényeket. Hátha...

Linkek
Rejtő Jenő, P. Howard, Gibson Lavery és a többiek
Rejtő Jenő összes regénye és kisregénye
Ekultura.hu - Surányi Miklós: A nápolyi asszony
Amikor a 19. század visszatekintett a múltra, a régi magyar korokra, Mátyás király uralkodását látta mindig az egyik legszebb, legdicsőségesebb pillanatnak. Hunyadi János fia, egy igazi nemzeti uralkodó a magyar trónon, a „vegyesházi” királyok zaklatott időszaka után harcolt a törökkel és a „némettel”, évszázadokra való hírnevet szerzett okos győzelmeivel, s ma is birtokolja minden gyerek rokonszenvét, köszönhetően a róla szóló népmeséknek. Azzal azonban igen sokáig adós maradt a történettudomány, hogy valódi, kritikus történelmi életrajzot írjon Mátyásról, az uralkodóról. Miközben neve korról korra a szabadság és függetlenség, a nemzeti kultúra és tudomány, az erényes és sikeres politika és a jó hadvezetés szimbóluma volt és maradt – elég csak a költő, törökverő Zrínyi Miklós és a második világháború idején kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endre Mátyás-életrajzaira gondolni, akik különleges példát, koruk számára fontos mintát ismertek fel a király alakjában –, a történészek többé-kevésbé elfelejtettek modern Mátyás-életrajzot írni: mintegy nyolcvan éven át megelégedtek Fraknói Vilmos 1890-es, dicsőségszemléletű biográfiájával. Logikus módon tehát a regényírókra várt az a feladat, hogy a huszadik század első felében élők számára is érvényes és átélhető képet rajzoljanak az egyik legnagyobb magyar királyról.

A Lazi Kiadó, amely küldetésének tekinti a magyar történelmi regényirodalom legjobb műveinek méltó (újra)kiadását, nemrég már megjelentetett egy, a harmincas években íródott Mátyás-regényt. Harsányi Zsoltnak mindig is specialitása volt a színes, kalandos, alapos életrajzi munkák elkészítése, nem csoda, hogy 1937-ben Mathias Rex címen sokak kedvenc magyar királyáról is írt egy vaskos történelmi regényt. Surányi Miklós jelen műve, A nápolyi asszony azonban az ő kötetének is mintájául szolgált, hiszen már 1924-ben napvilágot látott – s azonnal elnyerte az Akadémia Péczely-díját.

Surányi Miklós (1882-1936), a nagy műveltségű vidéki levéltáros 1916-ban tűnt fel az irodalomban: A trianoni páva című regénye azonnali, hatalmas sikert aratott. 1918-tól kezdve már csak az írásnak és az újságírásnak élt, sorra láttak napvilágot történelmi regényei. Látásmódja azonban elképesztően eredeti volt: a nagy történelmi alakok életében és a jelentős történelmi események kulisszái között is a magántörténelem, az emberi érzelmek, szerelmek és gyűlöletek sorozata érdekelte, nem félt a korban erkölcstelennek minősített, valójában azonban rendkívül finoman erotikus leírásokat készíteni, s szereplőit legbelsőbb titkaikról, magánügyeikről nyíltan beszéltetni. Így tudta egyformán közel hozni olvasóihoz az Árpád-házi történelmi alakokat éppúgy, mint a vívódó Széchenyi Istvánt, akinek legnagyobb port kavart, befejezetlen, utolsó regényét, az Egyedül vagyunkat szentelte.

E sajátságok A nápolyi asszonyra is tökéletesen igazak. Surányi minden iránt érdeklődik, ami Mátyás korát jellemzi: olvashatunk követjárásokról és diplomáciáról, a reneszánsz udvar működéséről, politizáló urakról és csatázó katonákról, s megismerkedhetünk Mátyással, a királlyal, hadvezérrel, hőssel, tudóssal – és esendő emberrel. Mert a regény alapvetően mégis Mátyás és második felesége, a nápolyi asszony, Beatrix királyné szerelmét, házasságát, egymás felé fordulását és egymástól való elfordulását mutatja be: azt a „héja-nászt”, amilyen az író szerint legnagyobb uralkodónk és asszonya kapcsolata volt. Milyen reményekkel érkezett Magyarországra az itáliai hercegnő, s miért mentek ezek füstbe? Elég erős lehet-e egy nő ahhoz, hogy férfiként cselekedjen és döntsön? Lehet-e szeretni azt a nőt, akiről közben feltételezzük, hogy akár a fiunkat is megmérgezné? Mennyit ér a hatalom: eladja-e érte egy asszony még önmagát is? Mennyit ér a szerelem: elveszíthetjük-e benne önmagunkat? - teszi fel a kérdéseket a regény.

Miközben megtudhatjuk, hogyan élt és halt Mátyás, s mi történt a halála után Beatrixszal, Corvin Jánossal, s híveivel, a magyar nemesség színe-virágával, sokat gondolkodhatunk arról is, mennyi szerepet engedett a történelem a nőknek a 15. században, s mennyit a huszadik század elején. Lapozgatva a néha önpusztító vampként viselkedő, néha „vonagló, haldokló kis galamb”-nak tűnő Beatrix történetét, megismerhetünk egy nagy, lovagias és ostoba férfiszerelmet is, Mátyás királyét.

Hogy azután ilyen volt-e valóban a történelemnek ez a két szereplője? Nem tudhatjuk. Ha valakit Mátyás és Beatrix szakszerű életrajza érdekel, ma már több közül is választhat – talán a legjobb Kubinyi András Mátyás király című műve. De ha valaki a fantázia és a regényes elbeszélés segítségével szeretné újrateremteni Hunyadi Mátyást, nem hagyhatja ki olvasmányai közül A nápolyi asszonyt.

A cikk az Ekultura.hu-n: Surányi Miklós: A nápolyi asszony
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
A képeken négy büszt, amelyet Francesco Laurana készített, s a királynét ábrázolják, úgy, ahogy nem szokás ismerni.
Ekultura.hu - Jean Ray: Kárhozott istenek
Hihetetlen vállalkozás a Galaktika Fantasztikus Könyvek új darabja: kísérlet egy sokak által nagy elődként tisztelt, de szinte teljesen elfelejtett flamand szerző bevezetésére Magyaror-szágon, ráadásul egy klasszikus és hírneves, magát mégis igencsak nehezen adó regénnyel.

Őszintén tetszik, hogy a Metropolis Media nemrég odafordult a sci-fi és fantasy irodalmi múltjának felidézése felé. Miközben igyekeznek igazán friss újdonságokat is magyarítani, kínálatukban megjelentek a régi mesterek, a műfaj nagy öregjei, azok, akiknek köszönhetően most ott tart a zsáner, ahol. És itt nemcsak Asimovra gondolok (akinek két kötet novelláját is kiadták a közelmúltban), a mindig megújuló Clarke-ra, vagy a Sztrugackijok rendkívül trendi, mégis, bizonyos szempontból „régi” regényeire. Sokkal inkább arra, ahogy először csak a Galaktika Baráti Kör részére készült kiadványokban szerepeltek régi nagy nevek (G. K. Chesterton, Jack London, idén pedig Stanley Weinbaum), azután pedig nagy örömmel fedeztem fel, hogy már az alapsorozatba is beválogattak egy pályáját még az előző századfordulón kezdő írót: Jean Rayt (eredeti nevén Raymundus Joannes de Kremert), a „flamand Lovecraftot”, aki 1887-ben született és 1964-ben hunyt el.

A belga szerző Malpertuis-ja (ez a könyv eredeti címe) a klasszikus fantasztikus irodalom egyik ős-gyöngyszeme, amely először 1943-ban jelent meg. Azóta film készült belőle, s számos szerző hivatkozott rá szívesen: itt csak egyet említenék, a tavaly magyarul is megjelent Indulj, Inkvizítor!-t az olasz Valerio Evangelisti tollából, aki nyilvánvaló tisztelgésként keresztelte huszonkettedik századi, baljós, pszitronikus úrhajóját Malpertuis-nak a gonosz házról, amely Jean Ray regényének „főhőse”.

Legendás tehát a kötet: ugyanakkor nem tagadhatja, hogy elmúlt hetven éves. Sokkal inkább a sóhajokkal, neszekkel, padlórecsegésekkel és rossz közérzettel operáló, klasszikus rémtörténetek közé tartozik, mint a manapság megszokott, vértől csepegő és nézőjére/olvasójára szívrohamot vagy jóleső gyomorrontást hozó horrorokra. Nagyon lehet az olvasása közben szorongani, utálkozni, bosszankodni, de igen bonyolult is a cselekményszövése. Ráadásul Ray még annyi véres hullát, mérges patkányt és deliráló őrültet sem írt bele, mint amennyi egy jó kis elmebajos Lovecraft-novellában megtalálható... A regény ehelyett elképesztően misztikus és filozofikus kísértetház-történet, amely egyszerű rémregényként indul: egy rendkívül taszító öregember haldoklásával és végrendeletével, miszerint minden örökösének be kell költöznie az ódon kúriájába, s végül az örököl majd mindent – nos, aki életben marad... A gyilkos ház történelmét azonban kusza és különös visszaemlékezésekből ismerhetjük meg, s igazán csak a második rész segítségével válik érthetővé, mi is történt pontosan, mi is a titkok magyarázata. A befejezés pedig egészen megdöbbentő.

A kötettel kapcsolatban három dolog merült fel bennem. Az egyik, hogy még mindig nem értem, Ray miért nem a saját, eredeti nevén, a Raymundus Joannes de Kremeren publikálta a könyveit: mintha H. P. Lovecraft a John Smith-t választotta volna álnévnek… A másik, hogy talán kár volt magyarul nem a Malpertuis nevet hagyni címnek, mivel a Kárhozott istenek nemcsak behatárolja a fantáziánkat, de túl vallásosnak is tűnik. Nagyon tetszik viszont a könyv borítója: megfelelően borzongató, „weird”-es fedélkép az ódon rémregénynek. Amely vitathatatlanul jó könyv, ám azért meglehetősen próbára teszi olvasóját türelmet igénylő késleltetéseivel, aprólékos kaotikusságával, franciás neveivel, a sok-sok látszólag lényegtelen adattal. A hangulata azonban tökéletes: aki szeret elmerülni a misztikus-végítélet-hangulatú őshorrorokban, a Kárhozott istenekben sem fog csalódni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jean Ray: Kárhozott istenek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   
Könyvek és vélemények 15. - Öt szakszerű kötet
Az idei év számos meglepetést hozott számomra: szépirodalmi újdonságokat és kiváló történelemkönyveket is. Ebbe a posztba is négy idei könyvújdonság került  (három közülük a könyvhétre jelent meg), s ezt egészíti ki egy ötödik, régebbi, de általam nemrég felfedezett kötet. Egyetlen hasonlóság van közöttük: mindegyik tudományos vagy ismeretterjesztő munka.

Nánay Mihály: Magyarrá lett Habsburgok - A Habsburgok magyar ága
Unicus Műhely, 2015
A szerény külsejű, kis alakú, mintegy százhatvan oldalas könyvecske alig hívja fel magára a figyelmet a könyvesboltban: pedig kiadásával valami nagyon izgalmas történt. Először olvasható a Magyarországra települt, életét, sorsát a magyar történelemhez és kultúrához kötő Habsburg "nádori ág" négy (öt) tagjának életrajza magyar nyelven, modern feldolgozásban. A fiatal történész szerzőben József Ágost főherceg életének és pályájának szentelt doktori dolgozata szerkesztése közben merült fel az igény, hogy kedvelt témájáról és annak leágazásairól, az egész "magyar" Habsburg-család történetéről írjon népszerűsítő történelemkönyvet. Hála azonban ennek az ötletnek, nemcsak öt különleges alakot ismerhetünk meg a színes, érdekes, ám mindvégig szakszerű életrajzokból, akik egyébként: Sándor Lipót, az első Habsburg-nádor, akinek a Martinovics-összeesküvéskor el kellett döntenie, kiknek is ad igazat, a magyar nemességnek vagy a saját családjának; öccse, József nádor, vagyis József Antal, a kultúrateremtő, nevét Alcsúthoz, a Margitszigethez és Pest-Budához egyként hozzákapcsoló igazi nemzeti politikus; az ő idősebb fia, István Viktor, vagyis az 1848-as forradalomban tevőleges szerepet vállaló, majd a közvélemény szemében árulóvá váló, tragikus sorsú nádor; s fiatalabb fia, a jótékony, a cigányok felemeléséért és megismeréséért küzdő József Károly, végül utóbbi fia, József Ágost főherceg, többszörös homo regius, az első világháború, a forradalmak és a Tanácsköztársaság történetének egyik legfontosabb mellékszereplője. Az ő bemutatásuk mellett a kötetben új nézőpontokból tárul fel a magyar Habsburgok történetének mintegy százötven éve, a korszak magyar történelme és kultúrája is: feltétlenül érdemes tehát elolvasni.

Láng Benedek: Titkosírás a kora újkori Magyarországon
Balassi, 2015
Akit esetleg az tartana vissza a nagydarab, s meglehetősen visszafogott külsejű könyvtől, hogy túl vastag, annak van egy jó hírem: a címben szereplő mű tulajdonképpen "csak"  száznyolcvannégy nagy alakú oldalt tesz ki, a további százötvenkettőn ugyanis egy fantasztikus repertórium terül el, amely táblázatos formában tartalmazza a kora újkori magyarországi titkosírástáblák és titkosított szövegek felsorolását és adatait, vagyis mindazt az anyagot, amelynek a megismerése után megszülethetett a szerző remek tanulmánya. Persze számomra ez a tény inkább szomorú volt, ugyanis akár ötszáz oldalon is elolvasgattam volna e különleges korszak titkosírásainak kifejtett történetét (az is igaz viszont, hogy a táblák forgatásával is eltelt legalább fél nap - így első olvasásra...). Láng Benedek, aki már A rohonci kóddal is bebizonyította, hogy a tömény filológiáról is tud olyan izgalmasan írni, mintha paleoreceptekről vagy egy Agatha Christie-nyomozásról lenne szó, ezúttal fantasztikusan széles látókörű, hatalmas ívű áttekintést végzett a 16-18. századi magyarországi kriptológia terén: amíg nem olvasunk ilyesmit, talán el sem tudjuk képzelni, hogy a korszak írástudói, politikusai, diplomatái életében mennyire mindennaposok voltak az oda-vissza küldözgetett clavisok (vagyis kulcsok), s hogy mennyiféle kriptográfiai eljárást alkalmaztak (jól-rosszul) titkaik megőrzésére. A kötet erénye, hogy nemcsak a sok különféle kódolási gyakorlatot állítja egymás mellé, hanem a korabeli kriptoanalízis fejlődését, sőt, a titkosírásba rejtett titkok mögött álló emberek mindennapi életét is bemutatja: így akár a matematika és a kódfejtés, akár a történelem és a politika, akár a mikrotörténelem és a mentalitástörténet, akár a modern titok- és titkolózáskutatás érdekel bennünket, Láng Benedek könyve mindenképpen alapvető olvasmányunkká válhat. Jó hír, hogy a szerző folytatja kutatásait: most már egész Európa érdekli a mondott időszakban...

Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj - A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája
Jaffa, 2015
Egy újabb fontos könyv a kiadó történettudományi sorozatában, ezúttal új szerzőtől: Csatári Bence, akit sokan rocktörténeti írásairól ismerhetnek, hatalmas anyagra támaszkodva, első ízben a magyar történettudományban vállalkozott arra, hogy összefoglalja, milyen is volt a könnyűzene és a politika viszonya Magyarországon 1957 és 1990 között. A téma olyan, ami újra és újra felmerül, akár a divatról, akár az ifjúság kultúrájáról, lázadásáról, akár a magyar elhárítás működéséről ír valaki. Ahhoz viszont, hogy igazán jól és alaposan sikerüljön megírni, tényleg bele kell merülni: olyan kutatóra van szükség, aki szereti magát a könnyűzenét is, nemcsak a történelmet, aki tökéletesen otthonosan mozog a különböző együttesek, bandák és formációk szerveződésének, szétválásának, átfor-málódásának viharos eseménytörténetében, de ugyanígy átlátja a könnyűzenével foglalkozó állami, politikai és belügyi szervezetek felépítését, hatáskörváltozásait is, nem is beszélve a főszereplők (kádári főmuftik és legendává nemesedett művészek) életútjának beható ismeretéről. Csatári Bence ilyen történész, nem csoda tehát, hogy a könyv átfogó, meglepő, izgalmas és totális körképet nyújt, ugyanakkor elszórakoztat megannyi utalásával, legendaoszlatásával, történetével, sőt, anekdotájával. Akinek vannak emlékei a korszakról és akinek nincsenek, ugyanúgy élvezni fogja ezt a csevegő hangú, de komoly témájú kötetet a vasfüggöny mögötti legvidámabb barakk könnyűzenéjéről.

Horváth Gyöngyvér: A magyar festészet története fiataloknak
Holnap, 2015
Ez a színes, sok képpel illusztrált kézikönyv egyszerre diadal és fiaskó, ám úgy vélem, mindenképpen ott a helye az érdeklődő diákok, főleg a középiskolások, de minden, a művelődést szerető ember könyvespolcán. A kiadó új, a fiatalokat megszólító és megcélzó sorozata (amely a festészet után a magyar építészet, zene, színház és népművészet rövid összefoglalóit ígéri) egyszerű, ám szakszerű szöveggel, sok-sok képpel és vidám illusztrációval igyekszik megismertetni témáját azokkal, akik még nem foglalkoztak vele, de felidéz és össze is foglal, így azoknak is praktikus, akik gyorsan fellapozható kézikönyvet keresnek. A festészettörténet szerzője külföldön is elismert művészettörténész és tanár: így életrajzai és műelemzései mértéktartók, egyszerre komolyak és közérthetők, kedvcsinálók és sokoldalúak. A kötet terve azonban sok kívánnivalót hagy maga után: a látszólag logikus rendben következő színes felületek hol ezt-hol azt emelnek ki a folyamatos szövegből (például az életrajzok hol külön, hol a folyószövegben szerepelnek, a képelemzések hol külön keretben, hol a közölt képektől távol, hol pedig a főszöveggel egybefolyva olvashatók); sok az elütés, az egybe-különírási probléma, az egyik oldal aljáról egyenesen kimaradt a szöveg, csak az üres keretet látni (mindez persze egyértelműen olvasószerkesztői hiba); a viszonylag apró, bár elég éles képek megmagyarázhatatlanul sötétek, s bár Szimonidesz Kovács Hajnalka rajzai aranyosak, sokkal jobb lenne helyettük is műalkotásfotó, főleg akkor, amikor a főszöveg bemutat egy képet, amiről azonban reprodukció nincs, így csak a ráutaló kis karikatúra alapján lehet elképzelni, rosszul... S végül meggondolandó, megfelel-e a könyv címének az, hogy a kötetben a második világháborút megelőző mintegy százötven év húsz legnagyobb festőjének életrajza szerepel - vagyis ez nem egy összefüggő festészettörténet, egységes narratívával, szó sincs benne több mint nyolcszáz év magyar(országi) képeiről: így bár sok szempontból kiváló könyvet vehet kézbe az olvasó, csak remélni lehet, hogy a sorozat következő darabjai jobban megfelelnek majd a címükben deklarált célkitűzéseiknek.

Szuhay-Havas Ervin: Ab ovo, avagy mindenki tud latinul
Szalay, 1997
Vannak könyvek, amelyek egyszer csak úgy felmerülnek a semmiből... Amikor ez a kötetke megjelent, még iskolás voltam, sőt, az Iskolai Mindentudó sorozatból is rendelkeztem több különböző könyvecskével: ennek ellenére teljesen meglepett a kis könyv nem sokkal ezelőtti váratlan felbukkanása, mivel fogalmam sem volt róla, hogy a nyelvi táblázatok és a matematika összefoglaló mellett ilyesmi is megjelent a sorozatban. Ha leszámítom a kiadó korai könyveiben mindennapos elütéseket, a sokáig a Szivárvány sorozatot szerkesztő, a Deltát megalkotó, a Meglepetések enciklopédiáját író tudománynépszerűsítő kis tanulmánya, amely végigvezet az antik isteneken, a római naptáron, Petőfi latinizmusain, a római névadáson, jó pár szállóigén, s egy kicsit még az orvosi nyelven is, mindenkinek csak ajánlható. Szórakoztató, rövid és hasznos kulturális séta, néhány apró oldalon... "Figyelem, talán az Ön könyvesboltjában is akad néhány példány..."

Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
Könyvek és vélemények 12. - Friss történelem
Könyvek és vélemények 13. - Magvas könyvek
Könyvek és vélemények 14. - Első számú legvegyesebb brigád