Anita Blake és a Fekete Tőr Testvériség, viktoriánus vámpírok és True Blood, Darren Shan, Lara Adrian és Ann Rice vámpírjai és persze a Twilight... Pár éve már a csapból is vér folyik. Nem csoda, hogy végre megjelent Magyarországon Bram Stoker Drakulája, a teljes regény.

Aki azt hitte, már ismeri, téved. A 2006-ig közkézen forgó fordítás (első kiadásában még figyelmeztetve a tényekre, magyarítás), Bartos Tibor Drakula gróf válogatott rémtettei című munkája körülbelül olyan viszonyban van az eredeti könyvvel, mint az űrhajós Barbie Tyereskovával. Mint új címe is sejteti, e magyarítás túlbeszélt és idézőjelbe tett, teljesen átdolgozott, rövidített és hosszabbított változat, amibe egészen új elemek kerültek, miközben a történet bizonyos részei egyszerűen elhagyattak. Persze nagyon szórakoztató lehet olvasni, csak épp ez nem a Drakula című regény. (1) Ettől függetlenül 1985-től ötször adta ki öt kiadó számtalan utánnyomásban, utoljára 2006-ban az Ulpius versenyeztette az Európa akkor megjelenő új változatával. De - azt hiszem - amióta az (Sóvágó Katalin avatott fordítása) megjelent, nem érdemes más Drakulát keresni: a világhíres rémregény végre tényleg megszületett magyarul.

Nekem a 2010-es második kiadás került a kezembe, amely már visszafogott borítótervével is különbözni igyekszik a többi, vérben fürdő regénytől. Jól teszi, hisz sok másban is eltér tőlük.

Akármennyire modern legendának is tűnhet Drakula gróf vérszívásainak története, a regény a 19. század végén íródott, 1897-ben. Épp ezért fantasztikus kaland végigolvasni: kitűnő horrortörténet sok előre látott és még csak nem is sejtett rettenettel, titokkal, nyomozással és igazi századfordulós hangulattal. De több is ennél: megmutatja, hogy a nagyívű körmondatok néha borzongatóbbak, mint a cselekménydús leírások, a hideg objektivitással és részletességgel tudósító, mit sem értő újságcikkek kétségbeejtőbbek, mint a gyors menetű párbeszédek, a páratlan tempójú akciónál rettenetesebb lehet elmondani valakinek, mit tettem, végül egy rettegő, halálsápadt, hálóinges nő riadt pihegése jóval erotikusabb lehet a vad vámpírszexnél.

A könyv sok szempontból teljesen rendhagyó. A legszembetűnőbb az elbeszélésmódja. Ugyanis csupa dokumentumból áll: a szereplők naplókat írnak, gyorsírásos jegyzeteket készítenek, leveleznek, táviratoznak, kivágják és elteszik az újságcikkeket, sőt viaszhengerre diktálják észrevételeiket. Egy szinte hihetetlen történet abszolút hiteles bizonyítékaiba tekinthetünk tehát bele olvasás közben. Bár más 19. századi regények is felhasználnak leveleket és emlékiratokat, hogy változatosabbá tegyék a cselekmény leírását, amit Stoker művel, a modern tömegkommunikációnak és tökéletes csődjének bemutatása. Mert mit ér Jonathan Harker precíz útinaplója, amelyben olyan borzalmakat örökít meg, hogy végül senkinek sem meri megmutatni? Mire jó Van Helsing távirata, ha rossz helyre kézbesítik? Mire szolgálnak Dr. Seward mintaszerűen fonográfba mondott orvosi feljegyzései, ha senki sem értelmezi belőlük helyesen öléskényszeres betegének Drakulát köszöntő motyogásait? Vagy miféle hajónapló az, amely a vízmélység helyett egy kísértetjárást örökít meg? S ott van még az élőhalott keblére rejtett emlékirat, a felbontatlan levelek, a meghallgatatlan búcsúüzenet, s Drakula dokumentum-megsemmisítő betörése. A szereplők szinte jobban megértik egymást attól, hogy egymás feljegyzéseit olvassák, mint hogy megbeszélik a dolgokat... Talán, mert van olyan borzalom, amit nem lehet elmondani, csak megírni?

Amilyen változatos lesz a szöveg a szereplők írásaitól és feljegyzéseitől, olyan izgalmas a nyomozás, amiben részt vehetünk olvasóként. Eleinte - úgy a regény közepéig - minden kétségbeejtően érthető, s szinte jó lenne rákiabálni a szereplőkre, hogy vigyázzanak Drakulával, aki a hátuk mögött lopódzkodik. De azok nem sejtenek semmit, s még kezére is játszanak a vámpírnak. Később azonban már nem olyan egyértelműek a dolgok. Egyszerre öt főhős is nyomozni kezd Drakula után, változó sikerrel, s próbálnak versenyt futni az idővel és a rettenettel. Végül a regény eljut a legkomolyabb téthez, s most már egy nő megmentéséért folyik a küzdelem.

A nőknek egyébként is óriási szerep jut a történetben. Köztudott, hogy Drakula fiatal nők vérét szívja, mégpedig nem minden erotikus felhang nélkül. Ugyanilyen zavaróan izgató egy-egy vámpírnő halála is. ("Ajka szétnyílt és nem olyan halkan lélegzett, ahogy szokott, hanem hosszan, rekedten zihált... Alvajáró révetegséggel kinyitotta fényét vesztett, rideg tekintetű szemét, és (megszólalt) olyan bársonyos bujasággal, amit még sose hallottam a szájából... A test reszketett, vonaglott, vad görcsökben rángatózott; úgy csattogtatta hegyes, fehér fogait, hogy összeharapdálta az ajkát, amely skarlátvörösen habzott...") Szerelem, szex és halál ebben az ős-vámpírtörténetben is együtt jár, de feszültséggel tele, ellentmondásosan, nem pedig magától értetődően. Ellensúlyként válogatottan tiszta, nemes, bátor, büszke szereplők sorakoznak: makulátlan, önfeláldozó lovagok és erényes hölgyek, mintha egy Walter Scott-regényből léptek volna elő.

Ám ami Stoker regényének történethűségét illeti..., hát, arról jobb nem beszélni. Az a kulturális katyvasz, amit Jonathan Harker buzgón lejegyzetel útinaplójába, illetve amit Drakula megoszt vendégével Erdély és Magyarország történelméről, törökökről, oláhokról, szlovákokról és csehekről (utóbbiak vajon hogy kerültek Bukovinába?), székelyekről, s legfőképpen a saját múltjáról, minden, csak nem hiteles történelem. (2) Én mégis szívesen megengedem magamnak azt az értelmezést - még ha Stoker ezzel nem is értene egyet -, hogy a grafomániás Harker történelmi-földrajzi-néprajzi gyorsjegyzetei kitűnő paródiáját nyújtják azoknak a rólunk szóló külföldi útleírásoknak és naplóknak, amelyeket a 18-19. században a látottakból sokszor semmit fel nem fogva, a hallottakból sokszor semmit sem értve buzgón vezettek és hazatérve büszkén adtak ki az angol és francia utazók (lásd az Alföld hírét a nagyvilágban). Csak éppen van egy különbség: hogy Harker megtanulja komolyan venni azt a titokzatos helyet, ahova ellátogatott: Drakula kastélyát.

Más szempontból közelítve: ennek az ál-Erdélynek a hangulatteremtésen kívül nincs is sok szerepe a regényben. Ami belőle szükséges - hófödte hegygerincek, hatalmas hágók, sziklacsúcsok, romos várkastély és farkasok kórusa -, valójában nincsen helyhez kötve. Egy a fontos: hogy a jó öreg Angliától mindenben különböző, távoli, idegen, zord és fenyegető hely legyen. Ahonnan négy fejezet után Stoker - nagyon bölcsen - átteszi a helyszínt Londonba, a civilizációba. Mert ugyan kit érdekelne, ha mindenféle ősi szörnyek egymást ennék a világvégi meseországban. De hogy itt járjanak közöttünk...

S ha már a félelmetes erdélyi vérszívó megjelent Anglia modern világában, olyan méltó üldözőre van szükség, aki hasonlóan más, mint az átlagemberek: Abraham van Helsingre, az amszterdami filozófusra, metafizikusra és természettudósra. A csodálatos professzor Dr. Seward mestere és mentora, de lassanként valamennyi pozitív szereplő védelmezőjévé és apafigurájává válik. Ő az egyetlen idősebb férfiszereplő a könyvben hősies ifjak és védtelen nők között, természetesen Drakulát leszámítva. A tudós egyszerre idegen és ismerős, hisz Drakulához hasonlóan neki is megvannak a manírjai: kissé töri az angolt, igen dagályosan és körülményesen fejezi ki magát (ebben hasonlít például Sherlock Holmeshoz vagy Hercule Poirot-hoz), végül szeret előbb cselekedni, s csak aztán magyarázatot adni. Ám jósága, humanizmusa, önfeláldozó emberszeretete és higgadtsága az angol szereplők mintaképévé teszi.

Szükséges is egy ilyen erős ellenfél Drakulának, hiszen Stoker kitűnően építi fel titokzatos alakját. A tökéletes, mégis kissé idegenszerű úriember (sasszerű arc, fennhéjázó homlok, kegyetlen száj, sajátosan hegyes fehér fogak, természetellenesen pirosló ajkak tulajdonosa) éppoly nyájas tud lenni, mint amilyen fenyegető. A farkasoknak parancsol, de elbájolja a hölgyeket. Kegyetlen, kíméletlen, ravasz, mégis van benne valami taszítóan megnyerő. A természetfeletti erők mind a rendelkezésére állnak, mégsem csak szörny és varázsló. Szánalmas őrült is, egy halott, aki nem tud nyugodtan üdvözülve elporladni. Amikor Lugosi Béla életre keltette a filmvásznon, az ő Drakulája talán izgalmasabb lett könyvbeli mintaképénél, de egysíkúbbá is vált: Drakula nemcsak a sötétség ura, vámpírfejedelem, de egy esendő ember gyűlölettel és őrülettel teli kísértete is. (3)

Végül egy dologról szeretnék még írni: arról, milyen lenyűgöző a 19. század (főleg a második fele) és a romantika az irodalomban. Ekkor születik meg Frankenstein szörnye (Mary Shelley, 1818). Ekkor indul el útjára Bőrharisnya (James Fenimore Cooper, 1823). Ekkor következik be az Usher-ház vége (Edgar Allen Poe, 1839). Ekkor utazik először természettudományos körülmények között ember a Holdra (Jules Verne, 1865/70). Ekkor válik líraian csábítóvá a Vadnyugat (Bret Harte, 1868). Ekkor fedezik fel Salamon király bányáit (Henry Rider Haggard, 1885). Ekkor öli meg Mr. Hyde Dr. Jekyllt (Robert Louis Stevenson, 1886). Ekkor nyomoz először Sherlock Holmes (Sir Arthur Conan Doyle, 1887). Ekkor őrizgeti Dorian Gray az arcképét (Oscar Wilde, 1890). Ekkor fordul borzalomba az amerikai polgárháború története (Ambrose Bierce, 1891). Ekkor találják fel az időgépet (Herbert George Wells, 1895). Ekkor kezd el küzdeni Sandokan (Emilio Salgari, 1895). Vagyis ekkor születik meg az, amit ma kriminek, horrornak, sci-finek, fantasynak, vadnyugati kalandnak, indiántörténetnek vagy épp akcióregénynek nevezünk. És persze Drakula és vele a vámpírmítosz is, ami - úgy tűnik - ma a legizgalmasabb és a legjövedelmezőbb a szórakoztató irodalom minden fajtája közül. Nem semmi, Mr. Stoker!

1 Néhány részlet a régi és az új fordításból, szemléltetve, hogyan nem sikerült komolyan venni az ódon rémtörténetet a régi fordításnak, milyen jó viszont az új változat.
R: - Én vagyok Drakula. Azt ajánlom, Mr. Harker, kerüljön beljebb...
Ú: - Drakula vagyok; legyen üdvözölve házamban, Mr. Harker!
R: - Megtalálta végre a békességét. - Van Helsing szembefordult velem. - Életének vége csak, sajna. Halála ezután kezdődik.
Ú: - Ó, szegény lány, csak hogy megtalálta a békét! Végre vége! - A professzor felém fordult, és komoly ünnepélyességgel felelte: - Nem úgy - ó, jaj! - nem úgy. Ez csupán a kezdet.
R: A gyermek ocsúdván a Babirka néni csábítása felől rebegett.
Ú: Miután kissé magához tért, ő is előadta a közkeletű történetet, miszerint a "véreső hölgy" csalta el.
És a regény utolsó mondata: R: Akkor döbbentem rá, hogy kívül állok az ostya körén.
Ú: Azután, szívet tépő bánatunkra, egy mosollyal és egy sóhajjal meghalt a hős gentleman.
Két megjegyzés ehhez: a régi "fordítás" utolsó mondata sehol nem szerepel az eredeti regényben; az új fordítás meghaló szereplője sehol sem szerepel a régi "fordításban". A könyvben egyébként ezután még következik egy epilógus is, de ezt a régi változat nem is tartalmazza.
2 Ezért furcsállom, amikor halálosan komolyan nyomozzák a 15. században élt havasalföldi vajda, Vlad Dracul (Sárkány) és fia, Vlad Tepes (Karóbahúzó), a Draculea (vagyis Sárkányfi) történetét és a vámpírsághoz való kapcsolódását. Úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy Stokert három dolog ragadta meg a valahol olvasott sztoriban: a Drakula név (elhallva a képzett szóból, ahogy egyébként, -a végződéssel sokkal "névszerűbb"), a Kárpátok, és a karó. Sokat elárul az első magyarításról, hogy Bartos Tibor Stoker legkínosabb történelmi eszmefuttatását Drakuláról egy az egyben ki is cseréli Vlad Tepes legendájára, talán a szerzőt mentegetendő, de ezzel - látszólag - az eredeti regény szövegével hitelesítve is a mítoszt. Ugyanerről a témáról furcsa regény Elizabeth Kostova A történész című könyve.
3 Úgy gondolom, hogy mindmáig Lugosi Béla a legjobb Drakula, s a vele készült 1931-es film a legkitűnőbb feldolgozása Stoker regényének. Valószínűleg sokakat felbosszantok vele, de nálam a második helyet Richard Roxburgh félőrült Drakulája kapja a 2004-es Van Helsingben.
4 Jó kis recenzió a regényről Pável blogján!