Ekultura.hu - Kati Hiekkapelto: Kolibri
Kolibri. A tavalyi évtől kezdve ez nemcsak egy madár neve, hanem egy jó könyv címe is. Egy regényé, amely finn szerző munkája és Finnországban játszódik, a főszereplője mégis magyar. Olyan cím, amely pontosan ugyanúgy hangzik magyarul és angolul…

Kati Hiekkapelto finn írónőnek ez volt az első megjelent regénye, bár 2013, első megjelenése óta már két folytatást is írt hozzá. A kalandos sorsú szerző (író, pedagógus, tanár, s nem mellesleg punk-énekes és performance-művész) volt férje magyar, s családjával egy ideig a Vajdaságban éltek. Így nyilvánvalóan nem okozhatott számára nehézséget, hogy megalkossa teljességgel egyedi nyomozó hősnőjét, Fekete Annát, a Vajdaságból Finnországba bevándorolt, s ott rendőrré vált lányt.

Fekete Anna egyszerre két ügyben kezd el nyomozni. Valaki magányos futókat gyilkol sörétes puskával. A hullák egyre szaporodnak. Egy fiatal menekült lány pedig segélykérés céljából felhívja az éjszakai ügyeletet: könyörög, mentsék meg, mert a családja meg akarja gyilkolni. Mire azonban a rendőrség intézkedni kezd, már nem vállalja a telefonját. Annát és ellenszenves társát, Eskót hivatalosan a futós gyilkosságsorozathoz irányítják, a nyomozónő azonban nem hajlandó feladni a kurd kamaszlány rejtélyes ügyét sem: titokban megfigyeli a család házát, s próbál segíteni. Talán jobban megérti a lányt, hiszen egykor ő is idegenként próbált beilleszkedni a finn világba...

Forrás
A regény szabályos skandináv krimi izgalmas nyomozással és sok-sok magánéleti, lélektani és szociológiai részlettel, amikor azonban befejeztem, kissé az volt az érzésem, a cselekmény szálai szétfutottak, sőt, mertek szétfutni: vagyis talán még kevésbé rendőrregény ez a könyv, mint azt a reklámkampánya sejteti. Bár mindkét krimivonal meglepően és tökéletesen lezárul benne, az egyik egy hihetetlen MacGuffinnal, a másik úgy, ahogyan az egy sötét, depressziós, átlagemberes, szürkén finn detektívregényhez illik – a Kolibri inkább úgy marad meg az olvasójában, mint egy könyv, nem pedig mint egy egyszerű zsánermű.

Anna családja, a finn társadalomba mindmáig beilleszkedni képtelen testvére, Anna magyar nyelvhasználata, amelyet káromkodáshoz és kétségbeeséshez tartogat, a mindenhol jelenlévő „bevándorló-kérdés”, amely valójában csak azok számára egyetlen „probléma”, akik nem tudnak róla semmit, Anna és a többi női szereplő társadalmi kiszolgáltatottsága egy meglepően magyar módon taplóskodó férfivilágban – ez a felsorolás csak ízelítőt nyújthat azokból a témákból, amelyeket érint a kötet.

Lehet, hogy lesz, aki ezért vontatottnak találja. De ha jókor jön vele szembe a Kolibri, kedvenc regénye is lehet. Nem kedvenc krimije – kedvenc könyve. Amelyben persze, kiderül az azték nyaklánc és a futógyilkosságok titka is. De ami velünk van és marad rendkívül maian. Elég csak arra gondolni, hogy 2013-ban íródott és csak két évvel később jutott el hozzánk, mégis, épp ekkor egész Magyarország a bevándorlókkal volt elfoglalva. És most, amikor 2016-ot írunk… 

A cikk az Ekultura.hu-n: Kati Hiekkapelto: Kolibri
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Húsvét 2016
A blog minden olvasójának kellemes és boldog húsvéti ünnepeket kívánok!
Katherine
Orczy Emma bárónő könyvei magyarul
Orczy Emma 1902-ben
Orczy Emma bárónő (báró orci Orczy Emma Magdolna Rozália Mária Jozefa Borbála, Orczy baronessz, angol olvasóinak néha Emmus(h)ka Orczy, egyébként Mrs. Montague Barstow, 1865-1947) külföldön egyik legismertebb írónk. 1903-tól, a Vörös Pimpernelről, a zseniális királypárti kalandorról írt történetei révén tett szert máig tartó népszerűségre. A tizenhét Vörös Pimpernel-könyvön kívül azonban (melyek közt akadt esszégyűjtemény és novelláskötet is) még számos más művet írt: harminchét történelmi regényt, hét elbeszélés-gyűjteményt, egy önéletrajzot, öt színdarabot és négy mesekönyvet. A Vörös Pimpernel-sorozatról itt olvashatsz. Az alábbi lista az írónő magyarul könyvformában megjelent egyéb műveiről szól.

Történelmi regények

Orczy Emma a Vörös Pimpernelről szólókon kívül harminchét egyéb történelmi regényt és kalandregényt írt. Ezek közül négy jelent meg magyarul, köztük az írónő élete első könyve, a Ferenc József gyertyatartói. Ez és az Összekuszált fonat A Vörös Pimpernel 1903-as színpadi és 1905-ös könyves sikerét megelőzően született.

The Emperor's Candlesticks, 1899 - Ferenc József gyertyatartói, Kairosz, 2012, Singer és Wolfner, Rózsaszín regények, 1930, Singer és Wolfner, Milliók könyve, A magyar és külföldi irodalom jelesei, 1926
The Tangled Skein (In Mary's Reign), 1901 - Összekuszált fonat, Singer és Wolfner, 1928 (Kéméndyné Novelly Riza)
Unto Caesar, 1914 - Isten és a császár, Kairosz, 2010, Adjátok meg..., Szent István Társulat, 1925 (Pogány Kázmér)
The Honourable Jim, 1924 - Jim úrfi, Légrády, Pesti Hírlap Könyvek, 1929 (ifj. Kendi Finály István)

Detektívtörténetek

Az írónő három híres detektívfigurát alkotott, a sarki teázóban üldögélő, névtelen Öregembert, Patrick Mulligan ír nyomozót és a talpraesett Lady Mollyt. Elbeszéléseket írt róluk, amelyek azonban kötetben lazán összefüggve jelentek meg. Az Öregemberről három könyv szól: The Case of Miss Elliott (1905, tizenkét történet), The Old Man in the Corner (1909, tizenkét történet), Unravelled Knots (1926, tizenhárom történet). Mulliganről öt elbeszélés jelent meg a Skin o' My Tooth (1928) című kötetben, Lady Molly pedig tizenkét novella főszereplője a Lady Molly of Scotland Yard (1910) című gyűjteményben. Magyarul a második kötet egy híján mindegyik Öregember-novellája és Lady Molly öt, találomra kiválogatott története érhető el.

The Old Man in the Corner, 1909 - A rejtélyes sarok, Légrády, Pesti Hírlap Könyvek, 1929 (Benedek Géza) (a tizenkét történetet tartalmazó könyvből tizenegy jelent meg magyarul, kimaradt a 11. novella)
Lady Molly of Scotland Yard, 1910 - A, Lady Molly kalandjai: Detektív-történetek, Lampel, 1925, Lampel, Magyar Könyvtár 878-879., 1918 (Kisléghi Kálmán) B, Lady Molly kalandjai, Lampel, Magyar Könyvtár 912-913., 1919 (Fayer Kata) (a tizenkét történetet tartalmazó könyvből magyarul megjelent öt, az A, kötetben a 2., 4., 5., a B, kötetben a 3. és a 8. novella)
(A Híres bűnügyi történetek című könyvben (Ventus Libro, 2005) is olvasható egy Öregember-történet, a 10., de ez A rejtélyes sarokban is benne volt már.)

Mesék

Férjével, Montague Barstowval együtt az írónő négy meséskönyvet is megjelentetett. Közülük az első jelent meg magyar nyelven is.

Old Hungarian Fairy Tales, 1895 - Régi tündérmesék, Athenaeum, 1898
A Témák a művészetben sorozat kötetei
A művészeti alkotások egyik kiváló tulajdonsága, hogy hasonlítani lehet őket egymáshoz: stílusok, ötletek, témák és jelenetek járnak korról korra, s igazán izgalmas, amikor összetalálkoznak. Nagyon szeretem az olyan albumokat, könyveket, amelyek megteremtik az efféle találkozások lehetőségét, legyen szó rokon képekről (mint mondjuk Raffaello és Delacroix Heliodórosz kiűzetése című műve), másoló művészekről (ahogyan mondjuk Rubens másolta Caravaggio Sírbatételét), egy-egy képtéma ismétlődéséről az életművön belül (mint Fra Angelico Angyali üdvözletei vagy Aba-Novák Vilmos önarcképei) - vagy netán egy-egy tág értelemben vett tematika feltűnéséről korról korra. Mint például a vadászat, a hajózás, a lovak vagy a zene.
Nem mondhatni, hogy nagy jelentőségű, sokkötetes albumsorozat volt a Témák a művészetben (hiszen tizenkét év alatt mindössze négy kötete jelent meg, majd el is halt), számomra mégis kedves. Először a hajózásról szóló kötettel találkoztam, amely - egy művészettörténész és egy hajószakértő együttműködésének köszönhetően - egyszerre avat be a hajóábrázolások és a tengerfestészet történetébe és ismertet meg az egyes hajófajtákkal az ókori Egyiptomtól az újkor végééig - abszolút izgalmasan. Ezt követte a vadászat hihetetlenül alapos, érdekfeszítő, kissé a vadászat filozófiájába is beavató, s rengeteg ritka képet tartalmazó feldolgozása csupa-csupa ritka képpel (amely egyébként a sorozta nyitódarabja volt). Majd tudatosan kezdtem keresni a további könyveket, így jutottam el Artner Tivadar felületes szövegű, de remek képekkel tele és Ember Ildikó elmélyült, az egyes korok képi szimbolikáját is mélyrehatóan elemző tanulmányát tartalmazó albumához.
Mindenkinek ajánlom ezt a különleges szerkesztésű, nem mindennapi sorozatot: tudtommal azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy kiadjon hasonlót.

Nagy Domokos: A vadászat a festészetben, 1972
Pataky Dénes - Marjai Imre: A hajó a művészetben, 1973
Artner Tivadar: Ló és lovas a művészetben, Corvina, 1982
Ember Ildikó: Zene a festészetben, 1984
Ekultura.hu - Benkő László: Tatárjárás (Dzsingisz szürke szolgálója, Két lélek egy testben, A végső tenger)
Nehezen tudom megérteni azokat az embereket, akik azt állítják, nem szeretik a történelmet. Az persze lélek-, érdeklődés- és személyiségfüggő, hogy kit mi érdekel a múltból: a nagy csaták, a körmönfont diplomáciai játszmák, a nemes hősök, a korabeli divat vagy épp a gasztronómia története. Aki viszont elintézi a dolgot azzal, hogy őt nem érdekli a história, valószínűleg még sosem találkozott vele igazán élvezetes formában. (Vagy nagyon lélektelen volt a történelemtanára.)

Benkő László történelmi trilógiája, a Tatárjárás kiváló módja annak, hogy rájöjjünk, valójában szeretjük a történelmet. Epikus, izgalmas, ízes nyelven elbeszélt, monumentális történet, amely a história legeslegmélyére hatol. Ha elolvassuk, egy nagyon személyes nézőpontból fogunk mindent megtudni a magyar történelem kulcsfontosságú eseményéről, az 1241-42-es mongol hadjáratról és megszállásról.

A minden persze viszonylagos fogalom. Ám a majd’ ezerötszáz oldalas, háromkötetes regényfolyam tényleg olyan nagy ívű képet rajzol a korszakról, hogy – annak ellenére, hogy az egyes történelmi események irodalmi rekonstrukciója sosem lehet teljesen igaz, lévén lényege az élvezetes és egyedi fikció – úgy érezhetjük az utolsó lapok elolvasása után, hogy valóban mindent tudunk a korról és eseményeiről.

Segíti ezt a teljességet a Benkő László többi regényéhez képest is nagyon különleges és sajátos főhős kiválasztása. Berény Dzsingisz kán „szürke szolgálójából” lesz magyarrá, az országunkba telepített beépített emberből, „alvó ügynökből” válik IV. Béla kémjévé, vagyis ha úgy tetszik, magyar hazafivá (persze nem nemzeti romantikus, hanem középkorias értelemben). Épp ezért teljességgel egyedülálló alak a magyar történelmi regényírásban. A történetnek ezt az alapját érzem a Tatárjárás-trilógia legnagyobb erényének.

Egyrészt ez teszi lehetővé, hogy párhuzamosan a magyar eseményekkel élményszerű bepillantást nyerjünk a tatár-mongol birodalom ügyeibe, s hogy megtudhassuk, miképpen fogadta Európa IV. Béla Magyarországának megpróbáltatását, majd a király újjáépítő politikáját. Másrészt a könyv – eltérően Benkő más regényeitől – ettől lehet abból a szempontból is igazán személyes, hogy első szám első személyű a narrációja. Végig Berény szemével látunk, az ő visszaemlékezéseit olvassuk, az ő véleményét tükrözi a sokszor keserű, lélektani töprengéseket is tartalmazó elbeszélés. Harmadrészt az ő személye mindvégig érdekes marad: kettős identitása, bátor választása a háborús időkben, s az, ahogyan mindent és mindenkit túlél a múlt idők nagy tanújaként, aki élete végén már csupa értetlenséggel és idegenséggel kell, hogy találkozzék – összefogja a mintegy másfél ezer oldalt, a sok sokfelé tartó történetszálat.

Bár az én nagy kedvencem jelen pillanatban Szent László-története, ez a trilógia (Dzsingisz szürke szolgálója, Két lélek egy testben, A végső tenger), amely most a Lazi Kiadónál látott napvilágot új, díszes, kemény kötéses kiadásban, biztosan egyike a legihletettebb Benkő-műveknek. Semmit sem avult 2012, első megjelenése óta, s izgalmas cselekményével, határozott történelmi állásfoglalásaival, színes jeleneteivel és szerethető szereplőivel biztosan maradandó olvasmánya lesz annak, aki rátalál.

Sokan szokták dicsérni a Benkő-féle történelmi regényeket azzal, ők bizony kötelező olvasmánnyá tennék az iskolában. Szerintem erre az ember csak annyit válaszolhat: csak azt ne, hiszen sokszor ok nélkül fáj és utálatos lesz az, ami kötelező! Ám a regénynek mindenképpen van helye az iskolában – és persze a felnőttek könyvespolcán is.

Érdekes, történelmi, magyar, kell ennél több?

A Képek a Magyar Nemzeti Galériában sorozat kötetei
Először a Csendéletek című kötetre figyeltem fel, a címlapon káprázatos gyümölcsökkel, hetyke papagájokkal és egy figyelemreméltóan hófehér kakaduval - a 18. század elején Angliában sikeres festőpályát befutó magyar művész, Bogdány Jakab madaras csendéletének szereplőivel. Ebből a könyvből ismertem meg a legjobb magyar csendéleteket Stanover Tóbiás szajkós kompozíciójától, Szentgyörgyi János biedermeier virágcsokrától, Adler Mór historizáló műtárgykiállításától (Esterházy-kincsekkel!) Csók István lángoló citromjaiig, Fényes Adolf parasztasztalon felejtett mákos kalácsáig, Márffy Ödön puha-ködösen kontúrtalan körtééig, Derkovits Gyula újságpapírba csavart, aranyos pikkelyű haláig. Persze a legtöbb gondolkodni valót Tihanyi Lajos 1933-as Csendélete adta, amely szerintem egy absztraktba hajló vágódeszkát és fatűt mintáz, legújabb monográfusa szerint azonban nem mutat semmilyen határozott tárgyat: mindenesetre egészen lelkesítő ránézni...
A többszöri végigolvasás után kiderült, hogy tovább is van: a hetvenes években ugyanis három hasonlóan szép és érdekes album is napvilágot látott a Corvinánál, melyeket "képkeretes" borítótervükről lehet megismerni. A tanulmányt, képleírásokat és harminchat színes képet tartalmazó kötetek ma már igen olcsóak az antikváriumokban, ám továbbra is okosak és szépek: Telepy Katalin kötete különösen élvezetes tájképgyűjtemény.

Telepy Katalin: Tájképek a Magyar Nemzeti Galériában, Corvina, 1973
B. Supka Éva: Életképek a Magyar Nemzeti Galériában, Corvina, 1974
Kisdéginé Kirimi Irén: Csendéletek a Magyar Nemzeti Galériában, Corvina, 1977
Az ArtBook sorozat kötetei
Ha vethettem volna egy pillantást a hatvanas évek magyar könyvesboltjaiba, könnyű lett volna megtalálnom a művészeti könyveket: csak a Corvina és a Képzőművészeti Kiadó kiadványait kellett volna keresnem. Napjainkra azonban szinte minden igényes kiadó kísérletezett már művészettörténeti kötetekkel és albumokkal a Scolartól a Kossuthon át a Mérték Kiadóig. Az Alexandra is elindított egy helyes zsebmonográfia-sorozatot az ezredfordulón, amelyet aranyfeliratos címlapjáról és sok-sok képéről lehetett megismerni. Ez volt az ArtBook.
Az eredetileg olasz, Stefano Peccatori és Stefano Zuffi tervezte széria széles történelmi és kultúrtörténeti panorámába ágyazva, rengeteg képpel, elemzésekkel, részletfotókkal és analógiák sokaságával segítette a művészek pályájának jobb megértését. Óriási lelkesedéssel indult, a kötetek hátuljában tizennyolc részt ígértek belőle, nagyon izgalmas témákkal (például tervben volt egy Caspar David Friedrich-könyv is...). Furcsa módon azonban mindössze öt kötet kiadásáig jutottak, amelyekből ráadásul az derül ki, hogy megjelent még három további is (Tiziano, Caravaggio, Rembrandt), ezekből azonban még az OSZK-nak sincsen, így valószínűleg (1. , 3. és 7. sorszámuk ellenére) sosem kerültek a boltokba.
A megjelent könyvek a következők:

Stefano Zuffi: Dürer: Zsenialitás, szenvedély és mérték az európai reneszánszban (2.), 1999
Alessia Devitini Dufour: Bosch: Őrültség, bűn és erény: valóság és fantázia között sodródva (4.), 1999
Paola Rapelli: Goya: Irónia és zsenialitás a modern festészet küszöbén (5.), 1999
Stefano Zuffi: Matisse: A fauve színeinek káprázatos ragyogása (6.), 1999
Francesca Debolini: Leonardo: A reneszánsz géniusz: Leonardo, a tudós és a művész (8.), 2000

Ekultura.hu - Honfoglalók fegyverben (Magyarok fegyverben)
Nemrég alkalmam nyílt kipróbálni az íjászkodást. Világéletemben úgy gondoltam, hogy ha ilyesmi megesik velem, Robin Hoodnak képzelem majd magam, amint részt vesz az íjászversenyen és a célba talál (legalább is néha, véletlenül). Mivel azonban nem sokkal korábban fejeztem be a Honfoglalók fegyverben (Magyarok fegyverben) című kötetet, végül inkább őseink jártak a fejemben húrfeszítés közben. S nem feltétlenül nemzeti érzésből: inkább azért, mert a Magyar Őstörténet sorozat e 3. kötetének elolvasása óta tudom, mennyire izgalmas mindaz, amit ma a honfoglalók íjászatáról tudni lehet.

Ott vannak rögtön a szavak, nyelvünk tanúsága. Illetve, ebben az esetben a tanúság időnkénti hiánya. Vitathatatlan tény, hogy ha a honfoglaló magyarok híresek voltak valamiről, az az íjászat, sőt, a lovasíjászat. Ehhez képest íj szavunk ugyan talán bír finnugor párhuzamokkal, de első írásos említése mindössze 1372-ből való. Igaz persze, hogy a nyíl finnugor, a tegez pedig ugor kori szó, sőt, ideg szavunk először semmi mást nem jelentett, mint az íj húrját, s további jelentései csak később alakultak ki. Gondolná-e azonban valaki, hogy a nyelvészeknek és kutatóknak egyelőre fogalmuk sincs, hogyan nevezhették a honfoglaló magyarok a bevágást, ahová az ideget beakasztják? Csak az ajzani igéből (amit mi legfeljebb csak fel- igekötős formájában használunk) gondolják, hogy a neve aj vagy ajak lehetett (utóbbi az aj kicsinyítőképzős alakja). A nyílnak is van viszont ajka: az a kis vájat a nyíl végén, amellyel a vessző ráilleszkedik az íj húrjára. Miután sokáig birkóztam a mai, az idegre szinte rákattanó műanyag nyílajkakkal, míg végre nem akartak a legrosszabb pillanatban leesni…, el sem tudom képzelni, milyen mesteri munka lehetett enyhén nyíló nyílajkakkal bánni: márpedig a régészeti leletek alapján a magyar nyilak ajka soha nem zárt rá az idegre teljesen.

Íjakat készítő mester - László Gyula rajza
Persze nyilván nem a saját hobbilövészetemhez kellene hasonlítanom a honfoglalók teljesítményét. Már csak azért sem, hiszen számukra az íjjal bánni életforma volt, melyet furcsa módon még mindig őriznek az ezredév után előkerült csontvázak, amelyek felkarcsontja, kulcscsontja, orsó- és singcsontja rögzítette azoknak a megerősödött, deformálódott izmoknak a nyomát, amelyek arról tanúskodhattak a harcos életében: kiváló íjász, s jobb- vagy balkezes. Mégis, fellelkesített a könyv abból a szempontból is, hogy laikusként, ügyetlenként és nőként is megkísérelhetem pontosan megérteni, mi is áll a közkedvelt és felületes honfoglaló íjász képe mögött: vagyis hogy e páratlanul ügyes, hivatásos katonák miként bántak a fegyverükkel. Mi az a szarus és inas oldal egy merevszarvú reflexíjon (amit egyáltalán nem kellene hibás, de elterjedt szóval visszacsapó íjnak nevezni)? Hány ujjal feszíthették az íjat őseink? (És hány nyílvesszőt fogtak hozzá közben, hogy készenlétben legyen?) Miből készült egy íj, s mi maradt meg belőle a sírokban? Hényféle tegezt használtak és hová akasztották? (Mert hogy nem a hátukra, már számos ismert képről is kiderül.) Milyen lehetett egy nyíl hegye és tollazata?

Miközben mindeme kérdésekre megtalálhatjuk a választ, a könyv természetesen azokhoz is szól, akiket nem érdekel az íjászkodás (vagy csömört kaptak az előző bekezdésektől). Okos és páratlan részletességgel kaphatunk képet a kötetből a szablyákról, kardokról, lándzsákról, fokosokról, baltákról, bárdokról, sőt, a sisakokról és páncélokról is, melyeket a magyarok – a közhiedelemmel ellentétben – gyakorta viseltek. Megjelennek előttünk a honfoglalókkal kortárs „ellenségek” (és szövetségesek), a bizánci, sztyeppei, nyugati, orosz és kazár harcosok.

Honfoglalók - László Gyula rajza
Végül pedig alapos összefoglalást olvashatunk a kalandozások koráról. Kiderül, mi köze volt a honfoglaló magyaroknak Attilához és a hunokhoz és ki írt erről először? Hogy mit jelent a sokat emlegetett „színlelt visszavonulás” csele és mi az a lestaktika? Hogy tényleg állt-e már Pozsony, amikor megvívták a pozsonyi csatát? És ha nem, honnan tudni, hogy ott történt? Hogy merre kalandoztak pontosan a magyarok, s egyáltalán, mik voltak azok a kalandozások? Hogy beverte-e Botond Bizánc kapuját? Sőt, hogy hol zajlott le a Lech-mezei csata?

Hosszan lehetne még folytatni, de inkább mindenkinek azt ajánlom, fedezze fel a könyvet. Annak ellenére, hogy a címét – legalább is az én példányomban – sikerült elírni (a kötésen Honfoglalók, belül viszont Magyarok fegyverben, vagyis másképp emlegetik majd az olvasók és a könyvesboltok, mint az OSZK), páratlanul alapos, enciklopédikus mű született, amely szép külsejével és maradandóan szakszerű belsejével remélhetőleg minél több ember könyvtárába megtalálja majd az utat.

A cikk az Ekultura.hu-n: Honfoglalók fegyverben (Magyarok fegyverben)
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A Nagy művészek élete sorozat kötetei
Nagyon szeretem az olvasmányos művészéletrajzokat: sok képpel, a modern kutatások eredményeivel, lezárult életrajzi viták ismertetésével, okos műelemzésekkel... Ha a magyar könyvpiacon ilyesmit keres az ember, általában a Taschen kismonográfia-sorozata juthat eszébe, amelyet a Kulturtrade, majd Vince Kiadó jelentet(ett) meg. Ezek mellett a remek német könyvek mellett azonban létezett egy újabb remek próbálkozás is egy hasonló, ám ezúttal olasz sorozat beindítására. Ez volt a M-érték (Mérték) Kiadó Nagy művészek élete című sorozata.
Először a Giotto-kötet került a kezembe, s akkora érdeklődéssel tudtam végigolvasni, mint egy regényt. A könyv jó méretű, táskába, kézbe illő olvasmány volt, bárhová magammal vihettem, mégis belefértek a kiváló minőségű képek. A szöveg okos volt és szakszerű, mégis több helyen annyira olvasmányos, hogy majdnem elfelejtettem, nem fikciót olvasok, hanem művészettörténetet.
Nem csoda, hogy keresni kezdtem a széria köteteit. Sajnos magyar nyelven csak hat életrajz látott napvilágot, mind 2010-ben, s azóta a sorozatnak nincsen folytatása. Őszintén bánom.

David Bianco: Brueghel
Fiorella Nicosia: Gauguin
Angelo Tartuferi: Giotto
Matteo Chini: Klimt
Enrica Crispino: Leonardo
Fiorella Nicosia: Monet
Tavalyi könyvek, idei vélemények 2.
2015-ben húszrészes sorozatban írtam meg, mit is kaptam azoktól a könyvektől, amelyeket annyira vártam, vagy amelyeket véletlenül fedeztem fel. Bár az év és a sorozat lezárult, természetesen maradt néhány olyan kötet, amely még megjelent a tavalyi év végén, de nekem már nem volt alkalmam elolvasni vagy épp megírni róla, hogy tetszett. Ez a bejegyzés azonban ezt a hiányt pótolja. Csupa tavalyi könyv szerepel benne, s ezúttal csupa non fiction: íme, ilyennek ismertem meg őket.

Hahner Péter: Államférfiak - Fouché és Talleyrand párhuzamos életrajza 
Osiris, 2015
Bár 2015 legjobb könyvei között már volt alkalmam írni róla (számomra ez a kötet volt a tavalyi év legjobb nem szépirodalmi könyve), még nem volt mód és alkalom, hogy megírjam, mitől tartom abszolút szenzációsnak. Röviden: ebben a könyvben minden benne van. Hogy miről? Először is a francia forradalomról. Tudtommal nincsen Magyarországon olyan modern, magyar szerzőjű összefoglaló, amely új, kritikai szemlélettel tárgyalná a francia forradalmat. Én mindig Hahner Péter Franciaország története című kötetének vonatkozó részeit használom, de az csak néhány lap a teljes könyvből. Fouché és Talleyrand életrajza azonban - rejtetten, s nyilván a két főhősre koncentrálva - gyakorlatilag az egész forradalmat bemutatja a királyságtól a girondi köztársaságon és a forradalmi kormányzaton át az oly sok könyvben teljességgel elhanyagolt direktórium történetéig. Közben áttekintését és arcképcsarnokát kapjuk a kor legfontosabb politikusainak, szellemi és politikai irányzatainak, magyarázatát a gazdaság és a kultúra jelenségeinek, bemutatását az aktuális francia emigrációnak széles külpolitikai körültekintéssel, sok izgalmas anekdotával. S végig szellemesen, izgalmasan és szakszerűen. Majd következik a napóleoni kor: megtisztítva a legendáktól, aprólékos részletességgel. Talán csak a restauráció és Lajos Fülöp korszaka az, amelyet inkább csak háttérként ismerhetünk meg a két nagy mögé felrajzolva. Egyebekben a két egymással is izgalmasan vitatkozó, egymást ellenpontozó életrajz, valamint a francia társadalom, politika, kultúra története öt vagy hat külön könyvre is szétszakítható lenne. Mélységes meghajlással adózok egy ennyire remek kötetnek. (Csendben pedig remélem, hogy Hahner Péternek egyszer lesz kedve a Nagy Francia Forradalom történetének népszerű és könnyen kezelhető feldogozásához is, mondjuk amolyan Vadnyugat-módon.) 

Robert K. Massie: Miklós és Alexandra
IPC, 2015

Az 1929-es születésű, Pulitzer-díjas szerzőtől már két vaskos életrajzot megjelentetett az IPC, mire a jelen, kettős biográfiához eljutott. Az elsővel, a Nagy Katalin - Egy asszony portréjával (2013, angolul 2011) nagyon kevéssé voltam megelégedve: sem az elkapkodott fordítás, sem a szinte elfogadhatatlan terjengősség nem tudta velem igazán megkedveltetni a cárnő monumentális életrajzát. A második, a Nagy Péter élete és kora című könyv (2014, angolul 1980), amellyel egyébként Massie kiérdemelte a fent említett díjat, viszont már sokkal alaposabb, érdekesebb, jobb olvasmány volt. Nemcsak a magyar változata sikerült jól, de a szerző is hivatása magaslatán állt, amikor a kor rengeteg apróságát, az események sok kisebb-nagyobb részletét, a tényeket, legendákat és feltételezéseket egy hatalmas méretű, ám feltűnően olvasmányos egészbe foglalta össze. A harmadik könyv, a Miklós és Alekszandra érdekessége, hogy ez volt szerzője első nagy történelmi munkája. 1967-ben jelent meg, s az előszó nem is titkolja, mi vezette el Massie-t a megírásához: az ő gyermekéről ugyanaz derült ki, mint II. Miklósnak, az utolsó orosz cárnak az egyetlen fiáról, Alekszejről - hogy vérzékenységben szenved. Ez a szubjektív kiindulás a másik kettőnél sokkal személyesebb és érdekesebben érvelő könyvet termelt ki: a mintegy háromszáz oldalon keresztül végig érezhető, hogy az írót nemcsak tudományos távlatból érdekli a szerencsétlen sorsú, szándékai ellenére rosszul uralkodó, az első orosz forradalom által lemondatott, majd fogságba vetett, s végül a bolsevikok által kivégzett cári pár, hanem emberként, szülőtársként is meg akarja őket érteni. Jó olvasmány tehát a könyv. De nem több ennél: hiszen 1967 óta rengeteg új dolog kiderült és tudhatóvá vált  a témáról (maga Massie is írt egy újabb könyvet a Romanovok végnapjairól 1995-ben). Így az érdeklődőknek inkább ajánlanám Edvard Radzinszkij irodalmiasabb Az utolsó cárját, vagy Elisabeth Heresch szakszerű és szakszerűen jegyzetelt II. Miklósát: mindkettő rövidebb és újszerűbb könyv ennél. (És bármelyik magyar kiadását forgatva rá lehetett volna jönni jó pár név helyes magyar átírására, amelyet a magyar fordító sajnos ismét nem talált meg...)

James Bond - A színfalak mögött
Vintage Media, 2015

Ez a két kötet - a Bond-filmeket bemutató és a lejjebb szereplő, a Spencer-Hill-párosról szóló -  óriási felfedezés és nagy csalódás is volt számomra. Mindkét esetben kiváló alapanyagot vehettem a kezembe jó szöveggel, remek illusztrációkkal, sok-sok érdekességgel - ám mindkét esetben olyan bosszantó dilettantizmussal készültek el maguk a kötetek, amivel már nagyon nehéz kiegyezni: főleg akkor, ha végiggondoljuk, hogy a színes, nagyalakú Bond-enciklopédia 6000, a kisebb, fekete-fehér illusztrációkkal és színes képmelléklettel ellátott Spencer-Hill-sztori pedig 4000 Ft-ba kerül a könyvesboltokban. A Bond-kötet esetében a probléma nem azzal kezdődik, hogy a könyv nyomdatermékként is problémás (gondolok itt a szennylapra nyomott tartalomjegyzékre vagy a duplán szereplő képekre), hanem hogy nincsen szerzője, csak "szerkesztője" (Albert Stark), aki viszont a világháló szerint nemigen létezik. Persze ettől még lehetne a könyv abszolút kiváló, szerző híján azonban kizárólag a magyar fordítót tudom felelősnek tartani azért, mert a könyv szinte olvashatatlan nyelven íródott. Olvashatunk benne "lélegzetállító kaszkadőrők"-ről, "nagy Bond-lányról", arról, hogy az egyik film "semmilyen drámai potenciált nem birtokolt", Daniel Craig egyik filmjében "a kihangsúlyozott dialógusokból is profitál", vagy hogy a Halj meg máskorban a főgonosznak "van egy hatalmas műholdja a világűrben, amiből egy összenyalábolt napsugarat tud kilőni, ezzel akarja a demilitarizált zónát megszüntetni". Gyakorlatilag minden bekezdésben akad nyelvi hiba, a szöveg helyenként az ellenkezőjét jelenti, mint ami a szándéka lenne. Mindezek mellett azután eltörpül, hogy a könyv igazi Bond-enciklopédia, benne minden Bondot valaha eljátszó színész életrajzával, az összes Bond-film bemutatásával, tartalmi összefoglalójával, elemzésével és kritikájával, sok forgatási anekdotával és bulvárcsemegével, s persze mintegy kétszázhúsz színes képpel és filmplakáttal. A kommentárok és a tájékoztató részek hangvétele és pontossága semmiben sem különbözik: a helikopterbalesetben lábát vesztő operatőr "hiteles" története például ugyanúgy elolvasható az Oroszországból szeretettel és a Csak kétszer élsz anyagában is, a színészektől származó idézeteket pedig sokszor még annyira sem sikerült a (magyar) szövegbe belefűzni, ahogy egy szórakoztató bulvármagazin tenné. Mint alapfokú Bond-rajongó, bosszúsan, de mégis végigolvastam a könyvet, de egy lelkesebb rajongó már azt hiszem annyit dühöngene rajta, hogy menet közben többször a sarokba hajítaná. A Vintage Media kezdeményezése értékelendő, de fel nem foghatom, hogy könyveiknek miért nincsen egyetlen árva nyelvi lektora sem, mint ahogy az is rejtély számomra, miért kell bibliográfiai szempontból rosszul kiadni immár a sokadikat...

Francesco Carrà: Bud Spencer & Terence Hill Sztori  - Bud Spencer és Terence Hill Gyűjtemény 1.
Vintage Media, 2015
Ha valaki átugrotta  a fenti, James Bond-kötetről szóló nyavalygásaimat, jól járt, mivel a két könyv közül,  szerényebb kiállítása és idétlen - DVD-borítóra emlékeztető - fedélképe ellenére Francesco Carrà Giuseppe Colizziról szóló munkája a sokkal-sokkal jobb! Igaz, itt kezdődik panaszaim újabb sora: mert bizony ebből a magyar kiadású "sztoriból" sehol ki nem derül, hogy a kötet nem egy összeollózott szerkesztésű rajongói antológia, hanem egy filmtörténész elejétől a végéig tartó, szakszerű műve. Persze mivel az, szerencsére még a képtelenül rossz magyar fordítás és a tökéletesen következetlen magyar stílusolás és formázás sem tud eleget rontani rajta: kiváló áttekintése marad a két színész és az őket, mint párost "kitaláló" és "megalkotó" olasz rendező, Giuseppe Colizzi közös munkáinak. Megismerhetjük a két színész és az első közös film, az Isten megbocsát, én nem... találkozásának történetét, ráébredhetünk, milyen újító szellemű és öntörvényű alkotó volt a rendező, Colizzi, felfedezhetjük mozijainak szimbolikáját, sokat megtudhatunk filmes ízléséről és szakmai szabályairól, majd a Bosszú El Pasóban, az Akik csizmában halnak meg és a Mindent bele, fiúk! részletes bemutatása és elemzése után tovább követhetjük Colizzit hanyatló pályáján, ahol - sikertelenül, de - megpróbált ismét valami olyat elérni, ami azonban csak akkor, egyszer (kétszer, ha az új, már nem vadnyugati zsánert teremtő negyedik filmet külön számoljuk), Hill és Spencer segítségével volt lehetséges. Az eredetileg 2010-ben kiadott, Terence Hill - Bud Spencer. La vera storia di Giuseppe Colizzi című olasz kötet, "hála" a hazai kiadónak, sajnos minden magyar könyvtári adatlapra egy szerzője által "szerkesztett" zanzaként fog bevonulni. Ám annak ellenére, hogy a benne szereplő eredeti interjúkat néha sikerült annyira félrefordítani, hogy sem az olvasónak, sem a magyar változat készítőjének fogalma sem lehet arról, épp miről is beszél az interjú két szereplője...; továbbá a magyar változatból az sem derül ki, hogy az ajánló előszót Raffaele De Berti írta; valamint fájdalmas hiány, hogy az eredeti könyvnek voltak jegyzetei is, a magyarnak viszont nincsenek... - nagy meglepetésemre mégis abszolút érdekes olvasmányt kaptam a kezembe: pedig nekem nem is ez a négy a kedvenc filmem a párostól. Összességében sokszorosan beszerzendőbbnek gondolom a kötetet, mint a Bond-enciklopédiát. Bondról ugyanis sok a hasonló írás a neten, Bud Spencer és Terence Hill zsenijéről azonban sokkal kevesebbet lehet magyarul olvasni. Ez ráadásul egy vitathatatlanul jó könyv a témáról! Várom a beígért folytatásokat: de normálisan kiadva, amennyiben ez lehetséges!

Link
Tavalyi könyvek, idei vélemények 1.
Ekultura.hu - Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon
Az elmúlt években igen sok széles körben terjesztett, a történelemszerető nagyközönséget is megszólító könyv került a boltokba a Rákosi-korszak és a Kádár-korszak politikai rendőrségéről és annak tevékenységéről. Nekem leginkább talán Gál Éva Lejáratás és bomlasztás – Tudósok, tanárok a titkosrendőrség látókörében című, nagyon személyes, mégis objektív hangú könyve (Corvina – Nagy Imre Alapítvány, 2013), Az ügynök arcai című kiváló tanulmánygyűjtemény (Libri, 2014) és a Jaffa Kiadó történettudományi sorozatának remek kötetei adták a legnagyobb élményt. Utóbbiakból meg lehetett ismerni a Rákosi-korszak államvédelmét és politikai rendőrségét (Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban, 2012), a titkosszolgálatok működését (Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában 1945-1989, 2015), sőt, számos konkrét politikai rendőrségi ügyet is (Takács Tibor: Szoros emberfogás – Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban, 2014, Papp István: Szemek a láncban – Játszmák a magyar állambiztonság történetében, 2015 stb.).

Úgy érzem azonban, hogy nagyon szükség volt már egy olyan kötetre is, amely a Horthy-korszak politikai rendőrségét mutatja be. Mégpedig elsősorban nem valamiféle történelmi igazságtétel vagy politikailag korrekt kiegyensúlyozottság-igény miatt. Sokkal inkább azért, mert erről a témáról kevesebb a publikáció, népszerű könyv pedig talán nem is jelent még meg eddig. Vagyis – ellentétben a továbbra is sok titkot tartogató, de azért az átlagember történelmi érdeklődésének látókörébe legalább már bekerült kommunista államvédelemmel – a Horthy-korszak politikai rendőrségéről szinte azt sem tudni, hogy létezett, nemhogy azt, milyen volt.

Egyik izgalmas oka ennek a második világháború végén történt iratmegsemmisítések illetve iratelkobzások sorozata. Annál inkább becsülendő és tiszteletre méltó Varga Krisztián friss kötete, amely nagy, ám igen nehezen megtalálható és felhasználható forrásanyagot mozgatva röviden, tömören, ám szemléletesen és izgalmasan ismerteti meg olvasóját a Horthy-korszak államvédelmével.


Az Ellenség a baloldalon már címében is jelzi, hogy egyik kulcskérdése: miért éppen a politikai baloldalt tekintette legnagyobb ellenfelének, a legfontosabb állambiztonsági veszélyforrásnak a korszak politikai rendőrsége. De megtudhatjuk azt is, hogyan, milyen előzményekből fejlődött ki a Horthy-korszak államvédelme, milyen volt e politikai rendőrség felépítése, milyen sémák alapján működött, sőt, az is kiderül, hogyan válhatott valakiből államvédelmis, mi alapján toborozták és választották tagjaikat a korabeli politikai rendőrség szervei. A könyvben kalandos és izgalmas (ám minden ízükben adatolt) „sztorik” váltakoznak a statisztikai adatok értékelésével, a kor politikai és államvédelmi főszereplőinek bemutatásával és az egyes fontosabb történések elemzésével.

Elénk lépnek olyan szereplők (Sombor-Schweinitzer Józseftől Hetényi Imrén és Hain Péteren át Wayand Tiborig), akikkel eddig legfeljebb történelmi regényekben és visszaemlékezésekben találkozhatott a nem történész olvasó. Olvashatunk olyan személyekről is, akik az előző rendszer „híres emberei” voltak, emlékük, valódi lényük azonban már alaposan elhalványult: így Bacsó Béláról és Somogyi Béláról, Korvin Ottóról, Vas Zoltánról vagy Kilián Györgyről. A könyv megismertet Rákosi Mátyás pereivel, s izgalmas kitekintést ad a korszakban egymással versengő rendőrség és csendőrség történetére is.

Mindenkinek jó szívvel ajánlom az Ellenség a baloldalont: a képekkel kísért, jegyzetekkel ellátott, mégis teljességgel olvasmányos történelemkönyv igazi hiánypótló a magyar könyvpiacon.

A cikk az Ekultura.hu-n: Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Farkas Zoltán írásai a művészetről
Pándi Kiss János érme Farkas Zoltánról (1981)
Van egy névsorom, így hangzik: Bakó Zsuzsanna, Bernáth Mária, Bodnár Éva, Dávid Katalin, Eisler János, Eörsi Anna, Farkas Zoltán, Farkas Zsuzsa, Gellér Katalin, Jajczay János, Kampis Antal, Kelényi György, Keserü Katalin, Kovács Éva, Lajta Edit, László Gyula, Lyka Károly, Marosi Ernő, Prokopp Mária, Révész Emese, Szabó Júlia, Szinyei Merse Anna, Szvoboda Dománszky Gabriella, Telepy Katalin, Török Gyöngyi, Urbach Zsuzsa, Ybl Ervin, Vadas József, Vargha Edith, Végh János, Végvári Lajos, Veszprémi Nóra. Együtt szerepelnek rajta fiatal, gazdag pályájuk elején vagy közepén járó művészettörténészek és legendává nemesedett, rég elhunyt tudósok, korszakok élő tanúi és napjaink megújuló tudományosságának képviselői. Ami közös bennük: az ő írásaik alapján szerettem meg és szeretem most is nagyon a művészeteket.

Közülük is kiemelkedik azonban Farkas Zoltán, aki hosszú kihagyás után egyetlen könyvével újra elvezetett a festészethez. Mint mindenki, én is tanultam művészettörténetet az általános és középiskolában: nagyon szerettem is, ám valahogy csak a "régi" művészet iránt (a barokkal, klasszicizmussal bezárólag) alakult ki bennem érdeklődés és vonzódás. A szokásos antikvár könyvvásáron, az egyetemen azután kezembe került Farkas Zoltán kis könyve Degasról (A Művészetek Kiskönyvtára sorozatból): apró terjedelme, vonzó külseje miatt azonnal magammal is vittem és elolvastam. Egyedi, néhol költői stílusa, meggyőző őszintesége, izgalmas műelemzései és érdekes részletei pedig teljességgel megfogtak. Persze, csodálatosak voltak a kísérő  képek, de egy részüket már ismertem, jobb minőségben, színesben. Az azonban, hogy mit lehet elmondani egy művészről és mit érdemes megfigyelni egy-egy képen - vagyis a rövid tanulmány szövege - felfedezést jelentett, nem is beszélve a szerző személyes emlékeiről az idős Degas-ról... Óvatosan, a könyvet kályhaként használva kezdtem el azután köteteket és albumokat olvasni, venni és gyűjteni. A szenvedély megmaradt: s Farkas Zoltán műveit a legnagyobb örömmel veszem újra kézbe.

Az alábbi lista a művészettörténész-író népszerűsítő és szakmai könyveit sorolja fel, vagyis kiállítási katalógusokba írt előszavai, folyóiratcikkei, tanulmányai nem szerepelnek benne. Ám így is tekintélyes a felsorolás, ráadásul az alábbi könyvek bármelyikét érdemes ma is elolvasni.

Farkas Zoltán 1880. július 21-én született Aranyosmaróton. A művészettörténet-tudományok kandidátusa, a Nyugat (majd a Magyar Csillag) művészeti kritikusa, a nagy, négykötetes Művészeti lexikon egyik szerzője, s egész életében művészek jó ismerője, barátja, figyelő kortársa volt. Cikkei és kritikái Budapesttől Pozsonyig, napilapoktól havilapokig mindenhol olvashatók voltak. 1969. március 28-án, Budapesten hunyt el.

Első művészéletrajzát krisztusi korban jelentette meg az Eggenberger Művészkönyvei sorozatban, amelynek Meller Simon és Feleki Géza voltak a további szerzői. E Tiziano-könyv után egy évvel jelent meg korszaknyitó műve A biedermeierről. A sok képpel és képtáblával kísért, mintegy 130 oldalas munka először - és hosszabb időre utoljára - foglalta össze, mit lehet tudni erről a korában hallatlanul népszerű és fontos, ám azután nehezen elfogadott művészeti stílusról, amelyről még a neves Lyka Károly is mindenáron el akart feledkezni (elnevezésével kapcsolatban is ragaszkodott a táblabíróvilág művészete univerzálisnak semmiképp sem nevezhető terminusához). A világháborúig három másik kötet jelent még meg a témáról (valamennyi később, Farkas művét felhasználva), hogy azután a nyolcvanas évekig, s a Helikon még sok kétséggel küzdő, de újító folyóiratszámáig olyan, hogy biedermeier, ne is létezzen a magyar művészettörténet-írásban...

Első jelentős monográfiáját Farkas Medgyessy Ferencről írta 1934-ben (a Művészeti lexikon A biedermeierről elegánsan megfeledkezve ezt említi első fontosabb munkájaként...), a negyvenes években publikált egy érdekes, saját szemléletű, rövid áttekintést a magyar festészetről, majd elmerült egyik kedvenc témájában, Munkácsy Mihály művészetének történetében. Bár "a leghíresebb magyar festőről" Végvári Lajos mondta ki a legalapvetőbb igazságokat az ötvenes években kiadott nagy művében, nekem nagyon rokonszenves Farkas Zoltán Munkácsy-képe. Részletes pályarajz mellett (1941) egy bájos képeskönyvet (1943) és egy jubileumi kiállításvezetőt (1944) is megjelentetett Munkácsyról, s valamennyiben hihetetlenül életteli és rokonszenves alakként állította a festőt a késő olvasók elé.

Munkácsytól csak egy lépés Paál László, hiszen a két nagy művészbarát pályája hosszan érintkezett. Farkas Paál Lászlóról írt könyve nyitotta meg a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának rangos sorozatát, a Magyar Mestereket 1954-ben: s bár azóta a festőről kiadták Bényi László újabb monográfiáját és Bakó Zsuzsanna albumkönyvét is, Farkas Zoltán kifejezetten élvezetes nyelven megírt, sok apró részletet tartalmazó, a tragikus sorsú Paállal mélyen együtt érző szemléletű, mégis objektív és szakszerű életrajzát még mindig nagyon jó elolvasni. A sorozatban egyébként publikált még egy hasonlóan olvasmányos kötetet Csók Istvánról is: ez volt a széria első olyan könyve, amely még élő művészről szólt.

Farkas késői népszerűsítő művei két sorozatba íródtak: a Művészettörténetbe, amelybe a romantika festészetéről adott rövid áttekintést és A Művészet Kiskönyvtárába, ahova Renoir, Degas, Rodin, Watteau, Daumier és Egry József pályájának összegzését írta meg. (A Renoir-tanulmány bővített változata került azután egy Renoir rajzairól szóló album elejére is.) A kiskönyvek közül három második, bővített kiadásban is megjelent: a Rodin már csak írója halála után. Az Egry-kötet azonban a legkülönlegesebb: az 1969-es, második kiadáshoz Farkas Zoltán bensőséges hangú, megható új előszót írt, benne nemcsak könyvecskéje tízéves jubileumát és a tizennyolc évvel azelőtt elhunyt személyes jó barátot, Egryt ünnepelve, de megemlékezve saját, több mint hatvanéves pályájáról is. Meglepő tisztánlátással jósolta meg, hogy könyvecskéje alighanem posztumusz lesz: s valóban, a nyolcvankilenc éves szerző már nem láthatta a könyv kész második kiadását.

Ez is itt maradt azonban a késői olvasóknak, csakúgy, mint a többi. Farkas Zoltán írásai - túlélve korokat, politikai rendszereket és ízlésbeli fordulatokat - továbbra is megbízható, okos és élvezetes munkák a művészetről. Olvashatók és olvasandók.

Tiziano, Eggenberger Művészkönyvei, Tevan, 1913
A biedermeier, Singer és Wolfner, 1914
Medgyessy Ferenc, Ars Hungarica, 1934
Magyar festők, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1941
Munkácsy Mihály, Magyar Művészeti Írások, Szépművészeti Múzeum, 1941
Munkácsy Mihály, Officina Képeskönyvek, Officina, 1943
Munkácsy Mihály emlékkiállítás, Szépművészeti Múzeum, 1944
Paál László, Magyar Mesterek, Képzőművészeti Alap, 1954
Csók István, Magyar Mesterek, Képzőművészeti Alap, 1957
Renoir, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1957
A romantika festészete és szobrászata, Művészettörténet, Gondolat - Képzőművészeti Alap, 1959
Rodin, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1959
Egry, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1959
Pierre August Renoir - Akvarellek, pasztellek és színes rajzok, Képzőművészeti Alap, 1960
Daumier, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1960
Watteau, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1963
Renoir, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1957 (2., bővített kiadás)
Degas, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1967
Egry, A Művészet Kiskönyvtára, Képzőművészeti Kiadó, 1969 (2., bővített kiadás)
Rodin, A Művészet Kiskönyvtára, Corvina, 1972 (2., bővített kiadás)
A Magyar Mesterek albumsorozat kötetei
Minél mélyebbre ásom magamat a magyar képzőművészet nagyjairól hozzáférhető monográfiák tengerébe, annál jobban szaporodnak a listáim. Persze, feltehető a kérdés, mire jó egy könyvlista, ha egy: úgysem tudjuk elolvasni és beszerezni a világ összes könyvét, kettő: számos csodálatos kötet jelent meg sorozatokon kívül is. Mégis, nekem nagy segítséget jelentenek az efféle felsorolások, még úgy is, hogy nem érdekel egyformán a listáimon szereplő összes kötet (csak a nagy részük...). De legalább tudok róluk - és esetleg így más is tud róluk. Amíg ugyanis a Moly, egyébként a legnagyobb kereséses segítség a könyvek tengerében, nem hajlandó szétválasztani az azonos szerzők írta, azonos című, de egyébként teljességgel eltérő könyvek adatlapjait, adatait, s így magukat a könyveket egymástól, addig az 1945 utáni, de a rendszerváltás előtti magyar művészeti könyvkiadás sosem válik egészen áttekinthetővé, tekintve, hogy számos különböző könyv található ebben az időhatárban azonos művészről (és a cím mindig, nemes egyszerűséggel csak a szerzőnév!) és azonos szerzőtől (ami logikus: egy-egy művész kutatója elég sokat publikált kedvencéről, mint a téma szakértője...).
A Magyar Mesterek sorozat különösen problematikus egy széria.
1954-ben indult el, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatánál. Ez a kiadó hivatalosan 1954-től létezik, első kötetei már lelkes megalakulása közben, 1953-ban megjelentek. Nevéből kiolvashatóan elsőrendű feladatának tekintette a művészeti kiadványok kiadását. Így született meg a Magyar Mesterek is, amelynek 1963-ig folyamatos volt a megjelentetése, s összesen tizenhárom monografikus kötet íródott meg a keretében.
Ezeket eleinte, az ötvenes években jól fel lehetett ismerni egyszínű (szürke, zöld, kék) papírborítójukról, amelyen a szerző egy képe volt látható keretben, felül fehérrel pedig a sorozatcím szerepelt. A hatvanas években ez megváltozott: a papírborító fehér lett, a borítófestmény nagyobb, s a sorozatcím széthúzott, fekete betűkkel, legtöbbször a borító jobb vagy bal szélére került. A védőborító alatti félvászon kemény kötésen viszont általában a művész aláírása rejtőzött, ugyanúgy.
Ez a sorozat 1963-ban megszűnt, a kiadó más művészeti sorozatainak egy része pedig (pl. A Művészet Kiskönyvtára) az egyébként már 1955-től létező Corvina Kiadóhoz került át. Ezért történhetett meg aztán, hogy amikor 1988-ban, két kötet erejéig feltámadt a Magyar Mesterek, már a Corvina volt a gazdája. Érdekesség, hogy Molnár C. Pál első (és a művész rokonainak könyveit leszámítva mindmáig egyetlen!) monográfiája mellett épp Koszta Józsefről jelent meg újabb Magyar Mesterek-könyv - épp akiről 1959-ben már szerepelt egy kötet a sorozatban. Az új sorozat szürkeborítós kötetein is ott olvasható a Magyar Mesterek felirat.
A rendszerváltás azután másodszor is véget vetett a szériának, s egészen 2008-ig nem létezett ilyen című sorozat. Akkor viszont teljesen megújult formában került a boltokba öt kötet. (Erről itt írtam: A Magyar Mesterek megújult albumsorozatának kötetei).

Tehát a Magyar Mesterek (két) előző szériájának darabjai a következők:

Farkas Zoltán: Paál László, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata (K), 1954
Pogány Ö. Gáborné: Id. Markó Károly, K, 1954
Székely Zoltán: Madarász Viktor, K, 1954
Henszlmann Lilla: Strobl Alajos, K, 1955
Bodnár Éva: Tornyai János, K, 1956
Farkas Zoltán: Csók István, K, 1957
Lajta Edit: Brocky Károly, K, 1957
Bényi László: Koszta József, K, 1959
Aradi Nóra: Réti István, K, 1960
Németh Lajos: Nagy Balogh János, K, 1960
Kismarty-Lechner Jenő: Lechner Ödön, K, 1961
Soós Gyula: Fadrusz János, K, 1961
Genthon István: Ferenczy Károly, K, 1963
Pogány Ö. Gábor: Molnár C. Pál, Corvina, 1988
Egri Mária: Koszta József, Corvina, 1989

Megjegyzendő még, hogy amikor a Corvina Kiadó új internetes oldala létrejött, valakinek sikerült mindent összekutyulnia, s a kiadó összes művészeti monográfiáját elnevezni Magyar Mestereknek. Ez nemcsak azért zavaró, mert a kiadó 2006 előtt megjelent kötetei (amelyeknek e logika szerint a sorozatban lenne a helyük, ám az oldalon egyáltalán nem is szerepelnek) így nem tartoznának bele a szériába, s ez ellentmondásos. (Pl. ha igaz lenne, hogy Bernáth Mária 2006-os Szinyei-albuma a széria része - lásd honlap-, akkor igaz lenne ez a kötet 2000-es és 2004-es első és második kiadására is, amelyek pontosan megegyeznek a 2006-ossal - sőt, az album korábbi, 1981-es, szintén Corvinás, ám még Szinyei Merse Pál című, kissé kisebb terjedelmű elődére is. Minthogy azonban ezekre nem terjed ki a netes oldal "sorozatelnevezése", mert nincsenek rá feltöltve, oda jutunk, hogy elvben ugyanannak a könyvnek az egyik nyomása igen, a másik nem a Magyar Mesterek része...) Azt azonban, hogy a fenti csak egy tévedés, mutatja, hogy az oldal alapján olyan könyv is beletartozna a sorozatba, amelynek van saját sorozatcíme! (Pl. Vadas József Csontváry című kiskönyve, amely a maga harminckét oldalával a Színes füzetek sorozat része, olyan könyvekkel együtt, mint az Állatkertek Magyarországon, Az Operaház vagy a Pécs - Történelmi séta.)
Így én maradnék amellett, hogy a sorozatba azok a könyvek tartoznak, amelyekre a sorozatcímet is ráírták. A Corvinának pedig majd' hatvan éve vannak művészeti, sokképes monográfiái magyar szerzőktől, éppenséggel e sorozaton kívül. Ezekről azonban majd egy másik alkalommal adok listát...
Fehér borítós művészalbumok a Képzőművészeti Kiadónál
Ez a raktárbejegyzés egy újabb kedvenc művészeti sorozatomról szól: régiről, de érdekesről.
Pár éve figyeltem fel - Szinyei Merse Pál-lázamban - a képen is látható, nagyalakú, fehér borítós könyvre, amelyben friss színű, nagyon szép képreprodukciókat és egy érdekes tanulmányt találtam.
Az alábbi listán szerepel az összes ilyen külsejű könyv, a sorozatot (amelyet Csillag Vera fedélterve tesz egyedivé) pedig elneveztem fehér művészalbum-sorozatnak, mivel hivatalos neve nincs. Minden könyv nagyalakú (33x23 cm), kemény kartonkötésben van, azon pedig nagy fehér, füles papírborító található. A külső borítón csak az alkotó vezetékneve szerepel (Domanovszky, Szinyei Merse stb., a kivétel Szőnyi István), a belső címoldalon azonban a szerző teljes neve a cím (kivétel: a Csontváry-kötet, melynek furcsa módon Csontváry Tivadar a címe, Ybl Ervin ugyanis következetesen ezt használta minden írásában). Az albumban színes képek találhatók (15-25), az első három kötetben még hangulatos módon külön felragasztva az oldalakra. A kísérőtanulmányt fekete-fehér képek kísérik.
A legjobb szerintem a Szinyei-kötet, imponálóan okos a Csontváry- és a Szőnyi-könyv is, ám a Derkovits-album (a kissé maradi életrajz ellenére) szintén óriási élvezet volt, mivel azokon a képeken, ahol a festő arany- vagy ezüstfestéket használt, sikerült ezt is reprodukálni.

Ybl Ervin: Csontváry Tivadar, 1958
Pogány Ö. Gábor: Derkovits Gyula, 1960
Végvári Lajos: Munkácsy Mihály, 1961
D. Fehér Zsuzsa: Domanovszky Endre, 1962
Végvári Lajos: Szőnyi István, 1962
P. Brestyánszki Ilona: Mednyánszky László, 1963
Pataky Dénes: Szinyei Merse Pál, 1964
A művészet mindenkié sorozat
A művészet mindenkié meglepően friss vállalkozás volt, s ha egy jobb sorsra érdemes művészeti sorozatot kellene mondanom, biztosan ez jutna eszembe először.
Egészen véletlenül vettem észre a Rippl-Rónai Józsefről szóló kötetet, s a csodálkozástól teljesen megdöbbentem. A hatalmas méretű, kemény kötéses 120 oldalas, fényes lapos, minden oldalán színes, remek minőségű, mintegy 100 képet és egy részletes és élvezetes bevezető tanulmányt tartalmazó három kötetet hibátlan, érintetlen, lefóliázott állapotban árusítja ki jelenleg a Bookline 590 és 990 Ft-os áron. (Ez itt a reklám helye: efféle és ilyen jó művészeti könyvekért egy nullával többet szokás kérni, így akit érdekel bármelyik téma, annak nem érdemes kihagynia a lehetőséget...)
A három kötetig élő sorozat kiadója a BumBum Art Consulting, a kötetek a Blitz Galériához köthetők. Mindenkinek csak ajánlani tudom őket.

Rum Attila: Vaszary János, 2005
Révész Emese: Rippl-Rónai József, 2005
Készman József: Magyarországi kortársművészet az ezredfordulón, 2005
A magyar történelem rejtélyei sorozat kötetei
Egy sorozat a magyar történelem legnagyobb rejtélyeiről. Titkok és talányok megoldása és megfejtése a magyar Szent Koronától Sisiig, Petőfi halálától Báthory Erzsébet ügyééig, Wallenberg eltűnésétől a Zichy-gyémántokig... Egy sorozat, amelynek látatlanban bizalmat szavaztam...

Nos, azért ez nem ilyen egyszerű. A Kossuth Kiadónak volt már egy népszerűsítő, a történelem titkait és talányait áttekintő sorozata, A történelem nagy rejtélyei, amellyel egyáltalán nem voltam megelégedve. Igaz, mind A fáraók titkai, mind Az egyiptomi piramisok kötet (ezeket olvastam többször is, hiszen azonnal helyük lett az Egyiptomi gyűjteményemben) tele volt sok-sok érdekes információval, de időnként furcsa hiányok, kósza logikátlanságok is jellemezték a könyveket, s nem érzékeltem, hogy az eredeti sorozat vagy a magyar sorozat kötetei átmentek volna - e két könyv esetében egyiptológus - történész lektor kezén.

Azonban már korábban is előfordult olyasmi, hogy a Kossuth Kiadó egy külföldről átvett sorozat mellé teremtett egy magyart és az klasszisokkal, sőt fényévekkel jobb lett, mint az eredeti.

Ott volt például a közismert Világhíres festők széria, amely ugyan káprázatos és gyönyörű, ami a képanyagát illeti, de például egyik köteténél sem derül ki, ki írta egyáltalán. S miközben akadt az albumok között okos és jó szövegű (pl. a minden szempontból legendaoszlató Bosch vagy a kerek pályaképet adó Renoir), volt olyan (a Dürer), amelynek a szövege teljességgel leragadt a mester egyetlen korszakánál és műfajánál, miközben a képek csak peregtek tovább, de még kommentárt sem kaptak - és akadt rettenetesen ostoba is: mint az El Greco-kötet, amelynek ismeretlen szerzője teljes erőbedobással hangoztatta az elavult, évtizedek óta folyamatosan cáfolt elméletet a spanyol festő látáshibájáról (miszerint különleges, nyújtott alakjainak kialakítását semmi más, mint szemének fénytörési hibája indokolta volna).

Ehhez a vitatható értékű szériához - mintegy utódaként - teremtődött azonban meg A magyar festészet mesterei két csodálatosan szép és olvasmányosan szakszerű sorozata, amelynek művészettörténész szerzői sokszor saját kutatásaik, monografikus köteteik alapján foglalták össze a magyar művészek pályájának legfontosabb eseményeit, legtöbbször olyan friss szemlélettel, amely még a legutolsó évtized kiállításait és műtárgyfeltűnéseit is figyelembe tudta venni. Ha az egyetemes sorozatra tízből hat pontot tudnék adni, a magyarra tízből húszat... Biztos vagyok benne, hogy ezek a kötetek nemcsak egy jelenbeli, "gyűjtési" értéket képviselnek, hanem az, aki megszereti és megőrzi, évtizedek múlva is szeretettel lapozgatja, s fontosnak tartja majd őket. Mert szakszerű és érdekes, hiteles könyvek.

Hasonlót remélek A magyar történelem rejtélyeitől is. Nem utolsósorban azért, mert az első négy kötetnek már nemcsak a (nagyon hatásos) címe, hanem a szerzője is nyilvánosságra került. (Azóta persze már az összes többi is.) Tóth Endre, F. Dózsa Katalin, Romsics Ignác, Hermann Róbert és Kovács László nem ügyes könyvbarkácsolók, nem felületes ismeretterjesztő cikkek kompilálói, hanem olyan tudományos körökben elismert és hozzáértő szakemberek, akik számos korábbi kötetükkel, cikkükkel, esetleg televíziós vagy élő előadásukkal, interjújukkal bizonyították, hogy a szakmájukról és a szenvedélyükről rendkívül megbízhatóan, ám okosan és népszerűen is tudnak beszélni.

Remélem, épp ezért a sorozat minden kötete egy-egy újabb, nagyon pozitív meglepetés lesz: szakszerű, érdekes és hiteles könyv.

A sorozat ma indult, A Szent Korona című kötettel és november 23-ig tart majd. Kötetei:

1. Tóth Endre: A Szent Korona
2. F. Dózsa Katalin: Sisi-legendák
3. Romsics Ignác: Ki bombázta Kassát?
4. Hermann Róbert - Kovács László: Petőfi halála
5. Fodor István: Mikor volt a honfoglalás?
6. Biczó Piroska: Az Árpád-házi királysírok
7. Bálint Csanád: A nagyszentmiklósi kincs
8. Hermann Róbert: A Zichy-gyémántok 
9. Várkonyi Gábor: Báthory Erzsébet – bűnös vagy áldozat?
10. Buzás Gergely: Mátyás, a reneszánsz király
11. Ungváry Krisztián: Az ostromlott Budapest két titka 
12. Zsoldos Attila: Az Árpád-ház kihalása
13. Tóth Ferenc: A bujdosó Rákóczi
14. Hajdu Tibor: Károlyi, a vörös gróf
15. Bern Andrea: Wallenberg eltűnése
16. Feitl István: A száműzött Rákosi
17. B. Szabó János: A mohácsi vész
18. Fónagy Zoltán: Kufstein, a megtorlások jelképe
19. Csorba László: Széchenyi Döblingben
20. Zeidler Miklós: Trianon
Az Új Magyar Művészet sorozat kötetei
Amikor A művészet kiskönyvtára című sorozat magyar szobrászokról szóló darabjait olvasgattam, többször felmerült bennem, vajon a legtöbbet emlegetett huszadik századi művészekről miért nincsen életrajzi könyvecske. Beck Ö. Fülöp, Bokros Birman Dezső, Borsos Miklós, Mészáros László, Pásztor János, Szervátiusz Jenő, Szőllősi Endre, Vedres Márk, Vida Géza mellett vajon miért nem kapott ilyen könyvet Kisfaludi Strobl Zsigmond vagy Medgyessy Ferenc, akikre folyton visszautalnak a felsorolt minimonográfiák szerzői?
Így vettem észre, hogy mielőtt még megindult volna A művészet kiskönyvtára, volt a Képzőművészeti Kiadónak egy másik, hasonló, ám még kifejezetten a Rákosi-érába illő vállalkozása: az Új Magyar Művészet.
Az 1955-ben indított, s négy kötet után, 1956-ban már abba is maradt könyvsorozat hangsúlyozottan az új világ szocialista elkötelezettségű (vagy azzá váló) magyar művészeit szerette volna bemutatni egy rövid bevezető tanulmányban, majd a műalkotások fényképeivel. Felépítésükben tehát (kissé magasabb méretük ellenére) nagyon hasonlítottak ezek a könyvek az 1957-ben indult későbbi sorozat (magyar tárgyú) köteteire. Szövegük különös hidat képez a Művelt Nép korai kiadványaihoz illő, egyszerűen magyarázó tanszövegek és a komolyan vehető, szakszerű művészettörténeti tanulmányok között. Illusztrációs anyaguk viszont egyértelműen kiváló, a műalkotások fényképeit azok a fotóművészek készítették, akik aztán A művészet kiskönyvtára magyar köteteihez is dolgoztak.
Én nagyon élveztem ezeket a kis könyveket, minden kortünet ellenére élvezetesnek bizonyultak. A legnagyobb meglepetést a Mikus Sándorról szóló kötet adta. Az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor alkotójáról kiderült (számomra), milyen nekem igencsak tetsző, sokoldalú művész volt, ha egész pályáját szemlélem.

A sorozat kötetei:
Mikus Sándor, D. Fehér Zsuzsa, 1955
Pór Bertalan, Oelmacher Anna, 1955
Kisfaludi Strobl Zsigmond, Kopp Jenő, 1956
Medgyessy Ferenc, László Gyula, 1956