Becsületes, intelligens, brutális - Jack Reacher
Ez a bejegyzés egy gyönyörű barátság története. A témája: szerelem első látásra. Bővebben: arra keres választ, hogyan szerettem meg egy írót és egy hőst úgy, hogy a művek ellentmondanak mindannak, amit elvárok egy (akció)krimitől.

Lee Child regényeiről van szó, és hőséről, Jack Reacherről. Olyan regényekről, amelyekben sokat ölnek. Olyan hősről, aki az igazság nevében önbíráskodik. Elutasítom a gyilkolást. Nem hiszek az önbíráskodásban. Kivéve ha ezeket a regényeket olvasom... A kérdés, mi a titok: hogyan tudott rávenni Lee Child, hogy azonnal megkedveljem a hősét és a könyveit.
Először is, bár a regények sorozatot alkotnak, egymástól mégis függetlenek. Bármelyikkel el lehet kezdeni az ismerkedést. A színvonaluk, érdekességük is körülbelül azonos. Mindegyik mesterien szerkesztett, kiválóan megírt történet, talán csak abban különböznek, hogy néhány közülük egyes szám első személyben íródott, míg a többi hagyományos narrációval rendelkezik. Van tehát valami pikareszk jellege a sorozatnak. Ez nagy szabadságot biztosít az olvasónak: szemben a manapság nagyon divatos szorosan vett sorozatokkal, amelyekben lassanként a rejtély helyét átveszi az aggódás a nyomozó kislánya fogszabályozócseréjéért, vagy az ügyész hősnő válóperének végeredményéért. Reacher történetei olvasóbarátok: bármelyik könyv teljes élményt nyújt, azonban minél többet olvas az ember, annál inkább a hősre tud koncentrálni, annál több mozaikdarabkát tud meg róla. A kulcs tehát a főszereplő.

A főhős alakja a második titok. Reacher katon
a. Igaz, amikor elénk lép az első regényben, amely magyarul a kiábrándítóan ostoba Elvarázsolt dollárok címet kapta, már hat hónapja leszerelt, kilépett a katonai rendőrségtől és az országot járja magányos, békés utazóként. Mégis egész további életében marad, ami volt: pengeéles logikájú, találékony és félelmetesen intelligens katonai rendőr, remek emberismerő, a hadsereg hierarchiájának, szokásainak és titkainak tudója, fegyverszakértő, és főképp - tökéletes harci gépezet. Éppen ezért vehet részt a máig megírt tizennyolc feszes és bonyolult szerkesztésű kalandban, amelyek látszólag mind azonosak. A pergő cselekményű, hihetetlenül gyors tempójú, szó szerint letehetetlen könyvekben folyamatosan hullanak az emberek. Reacher kutatásai közben kibontakozik előttünk egy gyilkosság vagy egy emberrablás nyomán valamilyen undorító, gátlástalan és nagyszabású bűntett a pénzhamisítástól az embercsempészeten keresztül egy fajgyűlölő és gyilkos félkatonai szervezet fenntartásáig. Majd, amikor kirajzolódott a "gonoszok", az ellenségek meghatározott számú tábora, a nyomozó Reacher átváltozik pusztítóvá, s hatásosan, ám brutálisan leszámol velük, hogy megmentse azokat, akit közben veszélybe kerültek, s ismét béke és boldogság lehessen a világon.

Mindaz azonban, amit most leírtam, egyáltalán nem igaz így. A R
eacher-történetek ugyanis a legkevésbé sem egy erőszakos, kockafejű akcióhős ámokfutásáról szólnak becsületért és dicsőségért. Semmi sem áll távolabb ezektől a regényektől, mint Rambo sztorija. Reacher figurája ugyanis hihetetlenül érdekes, ellentmondásos és karizmatikus. A 61 órában az egyik szereplő ilyennek látja, elolvasva az aktáját:
"Jack Reacher, második keresztneve nincs, október 29-én született katonacsaládban, de nem igazán az apja nyomdokaiba lépett, mert az apja tengerészgyalogos volt. Az anyja francia. (...) A tizenhárom év alatt mindenesetre elnyerte az Ezüstcsillagot, a Kiváló Szolgálatért Érdemérmet, a Bíborszívet és a Bronzcsillagot. (...) 195 centi magas volt, és németországi lábadozása idején százhúsz kiló. (...) Szakértő volt a kézifegyverek használatában. Rekordpontszámmal nyerte meg a sereg ezerméteres lövészversenyét. (...) Anyanyelvi szinten beszél az angol mellett franciául, elboldogul a spanyollal is, kiválóan kezel minden vállról indítható fegyvert, és a közelharcban is kiemelkedő. Kemény ember és nagyon intelligens. (...) Kócos haja rövid volt. Élénk, kék szemére kissé lecsüngött a szemhéja. Egyenesen és rezzenéstelenül nézett az emberre. Két feltűnő heg volt az arcán, az egyik a bal szeme sarkában, a másik a felső ajkán. Az arcát, mintha sziklából faragta volna ki a szobrász vésője. (...) A nyaka erős. A válla széles. A karja hosszú, a keze hatalmas. Szája félig türelmesen, félig bosszúsan fanyar kis mosolyra húzódott. (...) Susan mindent egybevetve úgy érezte, érdekes lenne megismerni, megtisztelő, ha valaki a barátjának nevezheti, és minden bizonnyal veszélyes ellenség." (1)
Reacher látszólag olyan ember, akitől inkább félni kellene, mint szurkolni neki. Megtestesíti mindazt, amitől egy tipikus karosszékben olvasó idegenkedik: magas, tagbaszakadt és olyan professzionálisan öl, hogy ez minden emberi számítás szerint taszító kellene, hogy legyen. Itt bizonyosodik azonban be, hogy Lee Child (eredeti nevén Jim Grant, az angol születésű, de Amerikában élő sikerszerző) kiváló író. Pontosan tudja ugyanis, hogy mennyit és hogyan szabad mutatnia Reacherből. A Child-regények nélkülözik a hosszas leírásokat. Aki a sorozat követőjévé válik, egyre jobban látja majd maga előtt Reachert, de alapvetően tettein, érzelmein és fanyar humorán keresztül fogja megismerni, miközben múltja mozaikdarabkái némi jellemfejlődést is sejtetnek, de igen visszafogottan. (Nem véletlen, hogy a fenti összefoglaló jellemzés csak a tizennegyedik könyvben jelent meg.) Alapvetően minden olvasó maga rakhatja össze a saját Jack Reacherét. Így aztán előtérbe kerülnek azok a jellemvonások, amelyekhez vonzódunk: és a magasság, az erős testalkat, a hosszú kar és a harcképesség inkább a védelmezés és a biztonság szimbólumává válik.

Reacher rendkívül türelmes, megfontolt, nyugodt és fegyelmezett. Bár e
tulajdonságai elméletileg katonai pályafutása során fejlődtek ki, olyan vonzó, ideális civil jellemvonások, amelyeket az is el tud fogadni, akit nem vonz a hadsereg-tematika. Bár rendkívül agresszív és energikus tud lenni, ez nem az a tipikus macsóság, amit a pusztán férfiaknak szánt könyvek főhőseitől megszoktam. Mivel az ölés a "mestersége", sem cselekedetei megtervezésekor, sem pedig a végrehajtáskor nem az erőszakos, a helyzetet az ész helyett az izmokkal uraló, mindig bizonyító férfimagatartás jellemzi, inkább logika, számítás, megfontolás. Miközben folyton kemény helyzetekbe kerül, Lee Child furcsamód általában mellőzi a "főhős bajban, lelkizzünk rajta, mennyire fél, s vajon megmenekülhet-e még"-típusú részleteket is, pedig ez meg általában a nőknek írt regények kötelező jellegzetessége. Ehelyett az olvasónak (nemétől függetlenül) együtt kattog az agya Reacherrel, aki a legreménytelenebb helyzet megoldására is legalább két-három tervet dolgoz ki azonnal, igazán higgadtam és lebilincselően.
Mindez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy egy figura, akinek a puszta megjelenése is félelmetes és aki gyakran öl, abszolút elfogadható legyen. Reacher alakja azonban a klasszikus kaland- és krimiirodalom őstípusaiból is megidéz valamit. Van például benne valami kifejezetten Sherlock Holmes-os. Az apró jelekből következtet, professzionálisan. Akár az elkövetés módjáról, akár arról beszél, hová rejtőzhetett el legvalószínűbben egy szemtanú, mindig sikerül megteremteni az illúziót, hogy csak így történhetett, igaza van. Akár Holmesnak. Ám Child egy idő után gyakran él a kettős csavar módszerével: Reacher három alkalommal is téved, nincs igaza (jó példa erre a Rögös út). Mivel azonban addigra az olvasó már megszokta tévedhetetlenségét, könnyedén félrevezeti saját magát is olvasás közben: így lesz izgalmas a könyv.

Másrészt Reacher magányos alakja egyesíti magában a hard boiled detektívregény a világgal, szembeszálló cinikus hőseinek, Chandler Marlowe-jának, Hammett Continental Op.-jának a jellemvonásait, egy másik szemszögből azonban van benne valami a klasszikus, vadnyugati hősből is (amilyennek azt a regények és filmek meghatározták). A semmiből jön: minden regény elején épp megérkezik valahova és belebonyolódik valamibe. Így történik ez a westernekben is: a hős belovagol a romlott városba. Ám már Hammett is eljátszott e közhellyel thrilleresen, ló nélkül, pl. A lidérces álmok városa című elbeszélésében, ahol a hős egy autóbaleset miatt ragad a városban, amelyet meg fog menteni. (2) Reacher váratlan érkezése ugyanolyan hagyomány lesz Lee Childnál, ahogy Chandler Marlowja bámulja irodájában az azévi naptárat egészen addig, míg be nem téved a legújabb ügyfél.
Reacher különcsége, ahogyan minden személyes holmi és poggyász nélkül, időnként a régi, kidobott helyett új ruhát, vagy egy fogkefét vásárolva, de egyébként semmihez és senkihez sem kötődve járja az Egyesült Államokat sajátos, huszonegyedik századi szimbólum. Vajon megvalósítható-e a tökéletes függetlenség abban a modern világban, ahol ezer helyen tárolják az adatainkat, ahol az internet, a nyilvántartások, a telefonhálózat, a műholdas megfigyelés és a fogyasztói társadalom az amerikai vagy európai ember számára egészen biztosan megszüntetni látszik a magányos, jeltelen elhúzódás utolsó lehetőségét is? Reacher katona, a magányról és függetlenségről való bölcselkedés tehát nem csap át nála a civilizáció és a modern életforma megvetésébe - ha valaki, egy volt katonai rendőr őrnagy tisztában van vele, hogy a fent felsorolt dolgok milyen fontosak lehetnek az életben. Egy ponton mégis lemond róluk, és minden kötöttségről, s ha a napba nem is lovagol el a történetek végén, minden alkalommal elindul, a semmibe, egy új, véletlenszerűen kiválasztott célpont felé.

Ami a függetlenséget illeti, Reacher a nőkkel is tartózkodik igazi kapcsolatot kiépíteni. (3) Minden könyvben új nővel találkozik, s legfeljebb néha gondol vissza rájuk a következő kötetekben. Ezért abszolút ellenszenvesnek kellene lennie a nőolvasók szemében, ám nem az. Lee Childnak ugyanis sikerül minden nőszereplőt egyedivé és izgalmassá varázsolnia: a lokálpatrióta, bátor rendőrnőtől a boldogtalan feleségen és az elrabolt szövetségi ügynöknőn keresztül a magánymániákus, sérült lelkű magánnyomozóig. Reacher pedig mindent megtesz értük a világon, kivéve, hogy nem telepszik le velük egy boldog otthonban az adott történet végén. A magányos hős ezt ugyanis képtelen megtenni. Ám más nőfogyasztó figurákkal (James Bond, Ed McBain Cotton Hawes nyomozója vagy épp a filmes Batman) ellentétben Reacher függetlenségvágya olyasmi, amivel egy nőolvasó is képes azonosulni. Nem azért fogadja el Reacher álláspontját, mert állítólag a nők a jó fiúkhoz vonzódnak, de a rajtuk átlépő macsóról álmodoznak, hanem mert a regények olvastán nyilvánvalóvá válik, hogy az egyetlen jó döntés - minden sztori végén -, ha Reacher továbbmehet. Ha valaki magához kötné, már nem lenne semmi sem ugyanolyan.
Van tehát egy főhős, aki magabiztos, megbízható, gyengéd, figyelmes, intelligens, ugyanakkor kemény, erőszakos, férfias, független és okos. Ilyen módon férfi- és nőolvasók számára is elfogadható. Profi harcos, katona, aki magányos hősként a civil életben tesz igazságot, alakja így egyszerre tetszhet a realitásokat és a romantikát kedvelőknek. Még mindig ott van azonban a brutalitás kérdése. Ha Reacher tetteit filmen látnám, valószínűleg félbehagynám a mozizást. (4) A történetek folyamán ugyanis igen sötét és kemény jelenetek váltakoznak az izgalmas, nyomozgatós, szerelmes részletekkel. Mindezt leforgatni valami olyasmit eredményezne, ami már riasztóan kegyetlen. Reacher figurájának elődei között bizonyosan ott van - az egyébként nagy rajongótáborral rendelkező - Mickey Spillane Mike Hammerje (5), a magát magánnyomozónak álcázó harci gépezet, aki mindenen és mindenkin átgázolva, az ellenséget harcképtelenítve és kínozva tör előre detektívtörténetei során. Csakhogy Reacher és Mike Hammer figurája jelentősen különbözik. Hammer tévedhetetlen, embertársai iránt semmi megértést nem tanúsít, a nőket alacsonyabb rendűnek, szextárgynak tartja (beleértve szerelmét és titkárnőjét, Veldát is), meglehetősen ostoba és előítéletes, sőt mi több, enyhén homofób és rasszista, így azután nehezen elfogadható, hogy minden brutalitását azzal igazolja, a becsületéért vagy a barátai halála miatt állt bosszút. Reacher ezzel szemben okos, mérsékelt, előzékeny, s bár kerül a Hammeréhez hasonló helyzetbe (ártatlanul vádolják, családtagja gyilkosát kell, hogy kinyomozza, elveszti a nőt, aki fontos volt az életében), soha nem él vissza erejével és hatalmával. Mindig van egy biztos pont a tettei mögött: nem a becsületéért harcol, hanem mindig becsületes.
A történések brutalitását pedig Lee Child elbeszélő stílusa oldja, ez a harmadik titok. Száraz, részletező, pontosságra és objektivitásra törekvő, eközben finoman ironikus szövegével kiválóan egyensúlyt teremt békés és erőszakos jelenetek között, képes félelem- és szorongáshangulattal a könyvhöz kötni, majd könnyedebb, szárazabb jelenetekkel pihentetni a figyelmet. Kiválóan ért a késleltetéshez, az olvasó tisztességes félrevezetéséhez, az információ ötletes elrejtéséhez a sok felesleges adat között. Végül el tudja érni, hogy az olvasó - az alapos, mérhetetlenül realista és érdekfeszítő leírásoknak köszönhetően - érdeklődni kezdjen olyan témák iránt, mint a politikusok védelme, az amerikai konzervipar, a fegyvertípusok, a repülőgépek vagy a Sivatagi Vihar hadművelet. Bár Reacher világa bizonyos szempontból fantasztikus, hiszen sűrítetten és végletekig felfokozva mutat be egyes, létező jelenségeket, majd összeköti a problémákat sikeres - s így némiképp hihetetlen - egyszemélyes megoldásukkal; mégis hihetővé, igazzá válik a történet a meggyőző elbeszélésmódnak és a fanyar, néhol távolságtartó humornak köszönhetően.
Összefoglalva: Lee Childnak sikerül megteremteni egy olyan hőst, aki már régen hiányzott a kalandirodalomból. A magányos függetlent, aki mégis megbízható. A már nem fiatal (6), sokat látott, mindig odébbállót, akiért mégis, joggal rajonganak a nők a könyv lapjain és a valóságban. A gyilkost, akit szeret az ember. Valakit, akinél elfogadjuk az önbíráskodást, aki minden tettét igazolni tudja. Valakit, aki egyszerre nevezheti ősének Sherlock Holmest, Philip Marlowe-t és a vadnyugat pisztolyhőseit. Reachert, aki egyszerre becsületes, intelligens és brutális.
Hogy mi lesz vele a későbbiekben? Az életmű nyitott, Lee Child 1997 óta minden évben írt egy jó könyvet Reacherről, s úgy tűnik jó szokását folytatja tovább. A magyar General Press kiadó pedig lelkesen és gyorsan megjelenteti valamennyi könyvét. Hosszú Reacher-rajongás várhat tehát az olvasókra, köztük rám is.

De azért remélem, hogy amikor visszatérek Reacher remek világából a sajátomba, visszatérhetek ahhoz a meggyőződésemhez is, hogy az önbíráskodás - vitatható.

(1) Gieler Gyöngyi fordítása. Sajnos nem minden könyvet ő fordította, pedig talán leginkább neki sikerül visszaadnia Lee Child higgadt, szlengtelen, száraz leíró stílusát.(2) Magyarul A férfi, akit Sam Spade-nek hívtak című kötetben jelent meg, angol címe Nightmare Town. Egyébként érdekes módon Child Elvarázsolt dollárokja egy helyen konkrétan megidézni látszik Hammettet.(3) Persze feltehető a kérdés, hogy mi az igazibb kapcsolat férfi és nő között: ha a nő életét megmenti egy hős, vagy ha negyven évig boldog házasságban él vele egy jó ember? Bár nyilván a másodikra vágyik minden nő, nem rossz az elsőt sem végiggondolni...
(4) Sajnos hol itt, hol ott reppennek fel hírek a moziváltozatról, legújabban Tom Cruise-zal, aki - szemmel láthatóan egészen más alkat, mint Child Reachere. Kérdés, hogy ha a forgatókönyv lecseréli az alapfigurát, nem egy átlagthriller marad-e bármely regényből? Frissítés: a válasz nem!
(5) Magyarul négy kötet jelent meg a kalandjaiból: Én, a bíró (I, Jury, 1947, Dovin,1991), Enyém a bosszú (Vengeance is Mine, 1950, Pallas-Attraktor, 1999), Egy magányos éjszaka (One Lonely Night, 1951, Pallas-Attraktor, 1998), Halálos hajsza (The Big Kill, 1951, Pallas-Attraktor, 1997)
(6) Harminchat éves az első könyvben, melyet tizenöt követett.
Internet és reklámtudomány
Amilyen nagystílű a cím, olyan kisstílű lesz az alábbi bejegyzés.

Az alapvető élmény a megíráshoz: az elmúlt héten megismerkedhettem a Bookline.hu, kedvenc internetes könyváruházam új arculatával. És nem tetszik.

Először is leszögezném, szeretek itt vásárolni. Másodszor: már rendeltem a cégtől azóta. Tehát: ez nem egy Bookline-ellenes, hanem egy Bookline-párti olvasó véleménye.

Ám: a tények akkor is tények maradnak. Magam is csodálkoztam, hogy a Bookline annyi ideig képes volt változatlan arculattal működni. Igaz, a szépséges, meleg zöldet időnként kedvcsináló reklámszínek tették változatossá (a kedvencem a focibajnokság idejének pályafüves-labdás dekorációja volt, a bal oldali képen pedig havazik, hisz közeledik a karácsony), de az itt-ott alkalmazott áramvonalasítások, javítgatások, funkcióbővítések mellett maradt, amilyen mindig is volt, amilyennek megszerettem, miután megtalálta első népszerű arculatát. Remekül működött jól áttekinthető Kívánságlistája, amely alá le lehetett nyitni (egyetlen oldalon belül) a Kosarat. Jól követhető volt a böngészés, a vásárlás, az előjegyzés, s eltekintve a keresés némely anomáliáitól (amiről gyakran a figyelmetlen adatfeltöltő-adatlap-kiválasztó antikváriumok tehettek), tökéletesen elégedett voltam az oldallal.

Ám a Bookline arculatot váltott.

Először is a kezdőoldalak tolakodó reklámsávja akkorára nőtt, hogy ha az ember kis képernyőn bámulja, mást nem is lát. Az elképzelés bizonyára a növekvő képméret = növekvő hatékonyság összefüggés tételezése.
Tekintve, hogy még életemben nem vettem egyet sem azok közül a sikerkönyvek közül, amelyeket a reklámsáv a képembe tol, nem igen értem, minek a felesleges növekedés. Talán mert ekkora reklámja egyik vetélytárs könyváruháznak sincs? Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy az Alkonyat-, Imprimatur-, True Blood-, Frei Tamás-típusú reklámoknak - márpedig általában ilyen sikerkönyvek kerülnek fel a reklámsávra a könyv-aloldalon - az esztétikai élményen túl nincs is valami sok értelme, tekintve, hogy a rajongók fele már a megjelenés előtt fél évvel előjegyzi e könyveket és izgatottan, napról napra figyeli a megjelenést....
Tulajdonképpen az új fejlesztés fütyül a "kisemberre" kis képernyővel, s elfelejti azt, hogy a nagyon tolakodó mozgó, mászkáló reklámok elöl a huszonévesnél idősebb felhasználók többsége elkattintással vagy az oldal lejjebb húzásával szabályosan "elmenekül". Pedig egyelőre ők a potenciális vásárlók, nem pedig a csili-vili mozgó elemekért lelkesedő tizenévesek.

Ami fájóbb, hogy a dizájn "szellősödött, levegősödött, könnyedebbé vált", értsd: a határozott fekete, erős zöld, érett lila helyett a háromdimenziósságot idézően árnyékolt puhányzöld, a hófehér, és a csipkeszürke lettek a dominánsak. Gondolom, valamely látványtervező büszke is az újszerű, letisztult, vonzóbb külsőre.
Ennek köszönhetően azonban még egy szemrontóan kontúrosra állított monitort bámulva is kifolyik az ember szeme, amint böngészni kezd. Ha bármely szót beírunk a keresőbe, az új színeknek köszönhetően előbb érzékelhető, hogy egy könyv akciós (élénklila négyzetecske), mint hogy mi a címe (apró, halványszürke betűk). Egyetlen adat van megfelelő betűmérettel és sötétfekete betűszínnel feltüntetve, az ár. Ami nagyon fontos ugyan, de talán mégsem rendjén való, hogy ez legyen böngészés közben az egyetlen adat, amit nagyító nélkül, kényelmesen el lehet olvasni, míg a könyv szerzőjét, címét alig látni... (Hangsúlyozom, hogy fiatal vagyok és nincsenek látásproblémáim!)
Vagyis a szemre szép oldalkülső legfeljebb fele olyan jól használható, olvasható, mint elődje, rosszul olvashatósága pedig nehezebbé teszi a böngészést, talán lesz, akit el is űz az oldalról.

Ami böngészéskor azonnal szembeötlik, hogy jól látható, halványlila csillagocskákkal bekerült a könyv minősítése is az azonnal, már a böngészésnél megjelenő adatok közé. Ez is remek reklámötletnek tűnik: minél vonzóbb az értékelés csillagszáma (lehetőleg öt), annál kapósabb lesz a könyv.
Állítólag. Valójában az értékelés a könyvek négyötödénél hiányzik, a maradék kilencven százalékánál pedig egyetlen grafomán vagy lelkes olvasó véleményét tükrözi, vagyis egyenlő a semmivel... Még az olyan lelkesen véleményező oldalnál is, mint amilyen a Moly, csak négy-öt értékelés szempontjait, a könyvről képet mutató tükörcserepeit végignézve lehet legalább megtippelni, mit várjon az ember egy műtől. Amennyiben a Bookline-on nem fog megnőni a jövőben az értékelőkedv (s miért nőne meg, amikor a net tele van közösségi oldalakkal, ahol az ember úgy mondhatja el a véleményét, hogy figyelnek is rá), a csillagozás a világon semmi plusz információval nem fog szolgálni.
Csak épp egy újabb szemrontó, felesleges adat szerepel a böngészésnél.

Persze remek lenne, ha például az antikvár könyvek esetében inkább a szállító antikvárium került volna a böngészésnél fő(bb)helyre. Gyorsabban lesz ugyanis kész a csomag - tapasztaltam -, ha több használt könyvet ugyanattól az antikváriumtól kell bevadásznia a Bookline-nak, s nem minden antikvár darab más boltból, más városból érkezik. Ez az adat azonban éppenhogy eltűnt a böngészésből. Csak az egyes könyvek saját adatlapjáról lehet a szállító antikvárium nevéről értesülni. Mintha az antikvár könyvek - amelyek forgalmazása még mindig az, amivel a Bookline eltér a konkurenseitől - szégyellendők lennének, az oldal csak az új könyveket ajánlaná.
Lehet mondani, hogy ez egy apróság: de azt mutatja, aki látványtervezett az oldalon, sosem vásárol itt...

Ami pedig a legkönnyebben használhatónak van tervezve, az lett az igazán borzasztó: a Kívánságlista és a Kosár. Utóbbi feltűnik, majd eltűnik. Mivel rányílik az alatta betöltött oldalra, se egyiket, se másikat nem lehet szabadon, kényelmesen használni. Ami pedig az előbbit illeti: aki mániákus vásárló, annak egészen biztosan tele van a Kívánságlistája. Van, amiről csak álmodozik. Van, amivel összevár. Van, amit egyfolytában les, szállítható-e már. Van, amit ajándéknak tartogat. Következésképpen négynél biztos több könyve van rajta. Ám az új rendszer szerint a Kívánságlista megnyitásakor csak az első négy kötet látszik: csak egy újabb gombnyomással hívható elő a teljes lista. Amelyen persze már megint nem a címek és szerzők, hanem az árak szerepelnek lóbetűkkel. Persze lehetne kérdezni: miért a siránkozás, egy gombnyomás helyett kettő, ugyan mi az.
Csakhogy semmi értelmét nem látom a plusz gombnyomásnak. A dizájnváltáson kívül.

És azon kívül, hogy a Bookline oldala rengeteg, a lassú gépeken lassan betöltő flash-elemével, fehér lapon zöld habként táncoló könnyed, kissé üres látványelemeivel, menüfüleivel és legördülő menüivel (ez ma a sikk, érdemes körülnézni, s rögtön belátni, hogy ez az, ami elsőnek kiakad, nem látszik vagy túlnyúlik a képernyő alján, ha kicsi a használt képernyő) pont ugyanolyan lett, mint a Librié. Igaz, a Libri.hu a könyvcímeket legalább olvasható kék nagybetűkkel írja ki. Ám a lekerekített jelszó- és keresősávok, a reklámokkal, fülekkel, színekkel, adatokkal túlterhelt, kizárólag a könyvadatlapokon megnyugvó oldalelemek mintha onnan röppentek volna át a zöld külsőbe, a Bookline-hoz.

Így aztán hiába bővültek a böngészés rendezési lehetőségei, hiába lett áttekinthetőbb a könyv adatlapja, mégis felteszem a kérdést: vajon mi volt az oka annak, hogy a Bookline ennyire közhelyes és rosszul használható új arcra váltott.
Csak nem az a marketinghiedelem, hogy az emberek imádják a változatosságot?

Aki már látott sietősen bevásárló háziasszonyt idegesen keringeni a joghurtos pult előtt, miközben megkísérli eldönteni, hogy az új külsőt kapott rózsaszín puding az-e, amit a kislánya szeret, vagy valami másik, ismeretlen termék;
aki találkozott már tanácstalan idős úrral a patikában, aki éppen teljesen új színű és formájú csomagolásban kiadott vérnyomásgyógyszerével ismerkedik és próbálja memorizálni a nevét;
aki látott már kamaszt, aki nem vallja be, hogy nem talál egy átköltöztetett funkciót a Facebookon;
aki segített az utóbbi hetekben bárkinek, aki nem tudott kilépni a Gmail-jéből...
az tudja, hogy a reklámtudomány is tévedhet. Néha.

Megjegyzés: a második képet innen szereztem, mivel nekem sajnos nem maradt az összehasonlítást segítő régi arculatképem. (Kis csalás, hogy ezt követően volt még egy - szerintem igen sikeres - menüpont-átrendezés, még ennél a régi arculatnál.) Ugyanitt olvasható egy kritikus elemzés az előző arculatról. Nagyon remélem, hogy az újabbról rosszabbakat írna a - weboldalszakértő - szerző.
A Bookline szörnyek és bögrék megvásárolhatók a Bookline oldalán.
Az első díj
A cím szándékosan csalóka. Nem első díjat nyertem valamilyen versenyen, de nem ám.
Hanem életemben először érdemesítette valaki arra a blogomat, hogy díjat adjon neki!

Köszönöm szépen Heloise-nak, hogy amikor tovább kellett adnia ezt az étvágygerjesztően bájos díjat, a Katherine's Bookstore-ra gondolt!


Nekem is oda kell ajándékoznom a díjat tíz olyan blognak, amelyek "gyönyörűek és van bennük egy csipetnyi különlegesség".

Attól tartok, sajnos menthetetlenül elkéstem az ajándékozással, de azért elkészítettem a kedvenc blogjaim listáját. Nekik küldöm tovább első díjamat, szeretettel.

Tetőtéri páholyunk: mert Hachier és liliom páholyába mindig igazi öröm bepillantani; mert az érdekfeszítő életmód-bejegyzések után ismét írnak könyvekről és filmekről; mert majdnem mindenben egyet értünk, amiben pedig nem, arról jó velük beszélgetni; mert a blogjuk épp olyan hívogató és vidám, mint a kép az oldaluk tetején.

Könyvekkel suttogó: mert Heloise csak olyan könyvekről ír, amiket olvastam és szeretek, vagy szeretnék, ha elolvasnék; mert a könyvbemutatásai kedvcsinálók, alaposak, humorosak és élvezetesek, valóságos elemzések; mert minden témához nyitottan és okosan közelít; mert adok a véleményére; mert gyönyörű az oldala a hívogató virágokkal.

Pável olvas: mert Pável rendkívül széles körből válogatja az olvasmányait és új utakra indít el; mert az írásai hihetetlenül műveltek, kellemesen fanyar humorúak és nagyon határozott véleményt képviselnek; mert adok a véleményére; mert szeretem a folyton változó, groteszk oldalkülsőit - bár a cseresznyés muffin a puncsalapon furcsán mutatna nála...

Tükör-kép: mert Input tisztelem, mint szakembert, és szeretem olvasni a véleményét, bármiről ír; mert rengeteg szépirodalmat olvas és hihetetlenül frappánsan nyilatkozik róla; mert minden érdekli és soha nem kerüli ki a határozott állásfoglalást; mert van humora; mert a blogja szépséges és nyugalmas - bár egyáltalán nem illik rá a cseresznyeszín...

Könyv, egó, entrópia: mert Entropic szédítő tempóban olvas és teljesen egyéni hangon véleményez; mert némelyik bejegyzése valóságos tanulmány; mert soha nem hagyja cserben az olvasóit és szinte minden nap ír új véleményt; mert rangos szépirodalommal ismertet meg; mert az angol nyelvvel is ráér kacérkodni a blogban; mert világos és letisztult az oldala.

Pickwick Portfolio: mert amint megláttam Mademoiselle oldalát, beleszerettem; mert cseveg, megdöbbent, és elvarázsol minden bejegyzéssel; mert a blogja ablak egy másik világra; mert szeretem határozott hangját és fanyar humorát; mert szeretem a Kacatériáját, a krémeit, és a konyháját; mert gyönyörű a blogja.

Keményfedél: mert Nima blogja teljesen más, mint az enyém, és épp ezért tetszik; mert rövid, lényegre törő bejegyzései remek stílusban visznek el egy olyan világba, amelynek nem vagyok részese; mert minden érdekli, és elég bátor negatív és elítélő bejegyzésekkel is megörvendeztetni olvasóit; mert blogjának remek a fejléce.

Jó könyvek: mert Meseanyu blogja az egyik legbarátságosabb könyves blog, amit ismerek; mert minden rövid, tömör bejegyzésében van valami igazán alapos, sajátos vélemény; mert nemcsak friss irodalmat és "nagy könyveket" vesz a kezébe; mert lelkes sorozatolvasó; mert röviden minden lényegest meg tud fogalmazni; mert szép az oldala.

Fülszöveg: mert Stippistop ugyan keveset ér rá írni, de ami megszületik a blogjában, azt mindig érdemes elolvasni; mert remek idézeteket tud kiválasztani kedvcsinálónak; mert követi az újdonságokat; mert van humora; mert aktív Agatha Christie-rajongó; mert a blogja egyszerűen álomszép külsővel rendelkezik, és talán még illik is rá egy cseresznyés muffin...

Esmeralda olvas: mert Esmeraldáé az egyik legspontánabb hangú könyves blog, amit ismerek; mert amikor blogolt, vállalta, hogy "régi" könyvekről írjon; mert szeretném, hogy ismét írjon...




Mások:
Entropic
Meseanyu
Heloise
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart
E bejegyzéssel folytatom a márciusban megkezdett sorozatot, amelyben olyan detektívregény-szerzőkről írok, akik valaha hihetetlenül népszerűek voltak, ma viszont szinte nem is hallani róluk. Akkor S. S. Van Dine-t és detektívjét, Philo Vance-t mutattam be azoknak, akik még nem találkoztak krimijeivel. Ma egy hölgyíró került sorra, Mignon G. Eberhart Szinte minden művére igaz, hogy ma már csak öreg antikváriumok mélyén található meg, salátává olvasott, háború előtti kiadásban. Pedig e regények nemcsak a krimitörténet részei, de izgalmas, kalandos, jó könyvek is, amelyeket sajnos méltatlanul fedett be a felejtés pora.

Egy amerikai krimikirálynő

A Mignon G. Eberhart olyan remekül hangzik, hogy sokan biztosra veszik, felvett írói álnév. Pedig nem az.

Mignonette Good 1899-ben született a nebraskai Lincolnban, s már kisiskolás korától kezdve kísérletezett írással. Igaz, rövid ideig jobban érdekelte az algebra, mint az angol nyelv és irodalom, ám mire betöltötte a tizennyolcat és beiratkozott a nebraskai Wesleyánus Egyetemre, már biztos volt benne, hogy az élete menthetetlenül unalmas lenne írás nélkül. 1923-ban házasságot kötött Allan (Alanson C.) Eberhart építészmérnökkel. Ez szerencsés körülmény volt nemcsak boldogsága, de írói neve szempontjából is. Amikor minden bátorságát összeszedve elkezdte megkeresni a lapokat és a kiadókat első cikkeivel és novelláival, már nem kényszerült arra, hogy a nevetségesnek és szerénytelennek érzett "Mignon, a Jó" szerzőnevet szerepeltesse a címek fölött. Megszületett Mignon G. Eberhart.

Első regénye 1929-ben jelent meg The Patient in Room 18 címen, s azonnal meghozta neki a sikert. Második kötetével 1931-ben megnyerte az 5000 dolláros Scotland Yard-díjat, 1935-re pedig olyan ismertté és sikeressé vált, hogy egyeteme - amelynek a képzését sosem fejezte be - díszdoktorrá avatta az ifjú írónőt. A harmincas évek végére Amerika legkedveltebb detektívregény-szerzője lett, akit gyakran emlegettek amerikai Agatha Christie-ként. Hollywood is felfedezte: 1935 és 1945 között kilenc filmet forgattak regényei alapján.

A negyvenes évektől kevesebbet írt, de sosem adta alább évi egy könyvnél. Magénélete izgalmasan alakult: 1946-ban, huszonhárom évi házasság után elvált férjétől, hogy hozzámehessen John Hazen Perryhez, ez a kapcsolat azonban két év múlva váláshoz vezetett, majd az írónő ismét egybekelt első férjével, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Élete a külső szemlélő számára mindvégig boldog és sikeres maradt: 1971-ben elnyerte az Amerikai Krimiírók Szövetségének Nagymester-díját, majd a szervezet elnökévé választották, 1994-ben pedig a világon másodikként megkapta az Agatha Detektívregény-írói Életműdíjat. Utolsó regényét 89 évesen publikálta, s 97 évesen halt meg 1996-ban a connecticuti Greenwich-ben.

Hölgyek a pályán: irodalmi detektívregény és mystery writing

Ahogy a fenti életrajzból is látható: ha az ember Mignon G. Eberhartról szeretne beszélni, valahogy mindig ott kísért a közelben Agatha Christie szelleme (1). Eberhartot sikerei csúcsán mindig is Christie-hez hasonlították, ugyanazt a krimiszerzői nagydíjat nyerték el mindketten (Agatha Christie már 1955-ben átvehette), s amikor Eberhart írói pályáját életmű-elismeréssel honorálták, azt az Agatha-díjat kapta meg, amelyet épp Christie tiszteletére alapítottak, s olyanoknak adják, akiknek regényvilága, írói módszere olyan klasszikusan eredeti, mint az övé. Agatha Christie véleményem szerint egyedülállóan zseniális - nem tisztességes tehát más krimiszerzőket hozzá mérni. (2) Mignon G. Eberhart különben sem volt soha Agatha Christie amerikai klónja. Sokak szerint hasonlított azonban - s mai megítélésben ez is sokat számít - azokra a huszadik század első felében feltűnt, s szintén dicséretesen hosszú életű krimiírónőkre, akik a századelőn megkísérelték kialakítani az igazi, női detektívregényt.

Az első igazán jellegzetes krimiszerzőnő Anna Katherine Green (1846-1935) volt, akinek talpraesett, középkorú vénkisasszony hősnője, Miss Amelia Butterworth minden társadalmi előítéletét leküzdve kezdett el nyomozni azokban az ismerőseit érintő bűnügyekben, amelyekben a rendőrség részéről igazságtalanságot tapasztalt. E regények még egy olyan világban születtek, amelyben hosszasan kellett magyarázni, miképp engedheti meg magának egy tisztes úrinő, hogy gyilkosságok felől kérdezősködjön, s amikor Butterworth kisasszony este nyolckor kívánt elmenni egy bűnjelért, haditervet kellett kidolgoznia, milyen ürüggyel mutatkozzon e késő esti órában az utcán nő létére. Megszületett azonban a minta egy tipikus női hősre: független, már idősebb, a világ dolgai felől tapasztalt úrinő, aki amatőrként, logikája és női intuíciója segítségével jut előbbre rendőröknél és jogászoknál. Az életet igen komolyan veszi, a vért nehezen bírja, de erős lélekkel, elszántsággal és a hagyományos női félelmeket sutba dobva végül elér az igazsághoz.

E receptet egészítette ki a következő nemzedék: az angol Margery Allingham (1904-1966) társasági férfihőssel, a polgári társadalom ábrázolásával és szerelmi szálakkal, az ausztrál Ngaio Marsh (1895-1982) némileg kényszeredett, anekdotikus humorral és szatirikus ábrázolásmóddal, az Isteni színjátékot fordító Dorothy L. Sayers (1893-1967) pedig sziporkázó nyelviséggel és szépirodalmi(as) igényességgel. Így azután a női detektívregény el is jutott a kellemes titokzatosságtól addig, hogy többet, mást akarjon adni, mint egy krimicselekményt: hogy foggal-körömmel irodalmi mű akarjon lenni. Amennyiben magyar szerzők megemlítik Mignon G. Eberhartot, általában ide helyezik, e - be kell vallani - lassanként kudarcossá váló társaságba: míg A. K. Green az eltelt száz évben muzeálisan kedvessé vált, három felsorolt követője egyre kevésbé élvezetes és egyre terjedelmesebb könyveket írt. E szószátyár, az olvasót sokszor lenéző, sokszor oktató, sokszor a szétesésig rafinált társalgással untató művek helyét újak vették át: P D James, Ursula Curtiss, Josephine Tey lélektani, hangulatokkal és hétköznapisággal ható művei, majd napjaink férfias-feminista-gender-literature-ös belevaló hölgyei.

Eberhart azonban valójában sosem tartozott az irodalmi detektívregény érzelmeskedő, értekező, irodalmias vonulatához. Mesterének a nálunk egykor szintén jól ismert, azóta elfelejtett Mary Roberts Rinehartot (1876-1958) tartják, aki más úton haladt, mint a fent felsorolt írónők. Mindig is a kalandos, klasszikus, jól formált cselekményt tartotta szem előtt. Kedvelte a családi bűntényeket, a bezárt szobák rejtélyeit, a titkokat, hazugságokat; alműfaját, amelyben alkotott méltán illeti meg a mystery writing név. Kiválóan építette fel a félelem légkörét hősei körül. Előnyben részesítette a belső monológot. A. K. Green útját járva megalkotta az új típusú hősnőt: aki azért független, mert dolgozó nő, vagy épp a család már nem egészen fiatal, hajadon feje, s logikája és női intuíciója mellett kemény, kitartó, modern nőként veszi fel a harcot a gonoszsággal és - a gyilkossággal. Rinehart hősnői tudják, mit akarnak, már egy új század gyermekei. Történetei azonban néha szétesőek, kissé túlbonyolítottak. Mindazt, amit elért, Mignon G. Eberhart folytatta és hatványozta saját regényeiben. Épp ezért sokkal többre tartom, mint az irodalmi detektívregény képviselőit: meghagyta a krimit annak, ami. Ha Agatha Christie zsenialitásához nem is fogható, Eberhart igazi, született krimiíró.

Kíváncsi kisasszonyok, talpraesett titokzatosság és mélységes moralitás

Mignon G. Eberhart azonnal női hőssel lépett az olvasó elé. Bár Rinehartnál is volt már erre példa, alapvetően Eberhart műveiben kezdett el tökéletesen működni az ápolónő-detektív figurája. Már első nyomozója, Sarah Keate is nővér volt, akinek Lance O'Leary, a rokonszenves rendőr segítette élete első nyomozását. Miss Keate visszatérő szereplővé vált (A félelmetes betegszoba, A titkok folyosója, Suhanó árnyék), az ápolónő alakja pedig izgalmas kérdéseket vetett fel. Egy zárt körbe, titkokkal, elhallgatásokkal teli családi világba érkező gondozónővér egyszerre családtag és kívülálló. A betegeket ápolva megtud mindent emberi esendőségükről, lázalmaikat hallgatva következtethet elfojtásaikra, bizalmas monológjaik beavatják olyan eseményekbe, folyamatokba is, amelyekhez valójában semmi köze. Mégis idegen, független, önálló akarattal, élettel rendelkező személyiség, aki józanul, kritikusan, higgadtan szemlélheti a családokban történeteket. Ráadásul egy ápolónő mindig megmarad dolgozó nőnek, vagyis társadalmilag sosem válik egészen részévé egy gazdag úri családnak, bármennyire befogadják is - így működhet a regény társadalomkritikaként minden szociográfiai erőlködés nélkül. Ha pedig nővérként a kórházában találkozunk vele, egy zárt, de a véletlen (betegség) alakította közösségben, amelyben ismeretlen tényezőként mindig ott van a törvényszerű, nem erőszakos halál, itt egy véletlen, erőszakos haláleset és nyomozása csak még érdekesebbé válik. A korabeli ápolónő-figura furcsasága, kettőssége, hogy miközben munkájánál és neveltetésénél fogva segít, támogat és elfogad, különösen a férfiak (orvos) vezetésének azonnal alárendeli magát, addig magánemberként talpraesett, aktív, megvesztegethetetlen és jó humorú lehet, bármennyire ellentétes is hivatalos és privát lénye.

Eberhart azonban nem maradt meg a kötelező "jellegzetes nyomozó"-figuránál. Felléptette Susan Dare-t, a végtelenül kíváncsi és ötletes krimiszerző kisasszonyt, aki magyarul sajnos csak egy novelláskötetben nyomoz. (Susan Dare megérzései). Bland, a főkomornyik feledhetetlenül angolszász módon irányítja alkalmazója életét és a nyomozások folyását a háború után írt könyvekben. Jim Sundean talpraesett és elbűvölő, állástalan mérnök, aki nem fél az öklét használni (A fehér kakadú). Dennis Haviland viszont őszinte, bátor és kissé naiv fiatalember, aki becstelenséget követ el, hogy becsületes maradjon, ám egyre nehezebb becsapnia az okos Wait felügyelőt (A nyikorgó lépcső). A moralitás, az erkölcsösség és a becsület mindig fontos szerepet játszik Eberhart írói világában. Bármennyit is titkolózzanak és hazudjanak a szereplők, a rokonszenvesek és igazak mindig a lelkiismeretükkel küzdenek ilyenkor, a nyerészkedők, kalandorok és gyilkosok pedig túljutnak azon a ponton, ahol még erkölcsös az ember.

A legjobb mysterykben Eberhart atmoszférateremtő képessége az igazi jó Hitchcock-filmekre emlékeztet. Kedvencemben, a Vigyázz!...-ban például Marciát, a fiatal feleséget szinte megfojtja a tudat, hogy férje, a középkorú, kifogástalan úriember, Ivan nemsokára hazatér a kórházból. Házasságuk csupa szenvedés. De mielőtt bárki szexuális perverziókra gyanakodna, a regény egyértelművé teszi: Ivan egyszerűen dermesztő, hideg, üres, félelmetes, szinte ölni tud a szavaival. A férj megérkezik, de még aznap este megölik. Marcia pedig rájön, senkinek sem tudja bebizonyítani, milyen volt a kettejük kapcsolata. Ki hinné el, hogy képtelen volt ellentmondani a férjének, s ki hinné el, hogy mialatt a gyilkosság történt, a szobájában öltözködött, csendben, elkésve és egyedül, mert a férje így parancsolta. Aztán egyre fenyegetőbb lesz az egész világ: a sógornő, aki tud valami, és aki mindent örökölt, a szomszéd fiatalember, akit gyanúsítanak, szépasszony anyja, aki túl kedves, az orvos, aki szerint Ivan őrült volt. Lassan már Marcia is biztos benne, hogy valaki itt nem épelméjű. Talán ő maga...

Az olyan feszes, tömör mesterművek, mint a baljós és bonyolult Baleset a ködben, amely kezdetben csak egy gázolás története, valójában azonban egy körmönfont, aljas bűntényé, A néma vitorlás, amelyben szinte mindenki járt a hajón, ahol egy halott fekszik, s a szereplők szinte belegubancolódnak egymás gyanúsításába, vagy a kísérteties Valaki visszajön, amelyben egy békés luxusbérház merül el egy sorozatgyilkosságban, s közben egy szellemkéz folyton ugyanazt a dallamot játssza az első áldozat zongoráján - el kellene homályosítják azt, hogy Eberhart élete vége felé engedményeket tett a csevegő, társalgó krimi és a kalandos, túl frappáns cselekményvezetés irányába. Ám sajnos nem tehetik, mivel a magyar könyvkiadásnak hála általában egyetlen regényét lehet óriási példányszámban kapni, A C-kabin vendégét, amely nemcsak felejthető, de kissé túlbonyolított is: semmi különös. (3)

Ezért született ez a poszt: hogy rehabilitálja és a figyelmedbe ajánlja a klasszikus amerikai detektívregény-irodalom egyik legrokonszenvesebb szerzőnőjét, aki a század legfojtóbb hangulatú, mégis mindig korrekt regényvilágát teremtette meg, szépírói eszközökkel, de mindig lebilincselően. Ideje újra jó könyveket olvasni Mignon G. Eberharttól, s felfedezni ezt a kiváló, okos, elfelejtett írónőt!

Linkek:
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 3. - Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. - Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv
(1) Magyarországon mindkét szerzőnő műveit elsősorban a Palladis kiadó jelentette meg a háború előtt. 1941-re épp ugyanannyi, 10-10 könyvet adtak ki a két írótól, s miközben Christie-t csak mint "a híres Poirot-detektívregények szerzőjét", addig Eberhartot "Amerika leghíresebb detektív-regényírójaként" ajánlották az olvasó figyelmébe reklámjaikban.
(2) Hogy miért több Christie detektívregény-írónál, azt ebben a bejegyzésben fejtettem ki nemrég.
(3) Teljesen igazságtalan volna kötelező olvasmánnyá tenni Agatha Christie utolsó művét, A sors kapuját, amelyet 83 évesen írt: rajongói tábora azonnal elapadna, persze igazságtalanul. A C-kabin vendégét Eberhart 84 évesen írta, s utána már csak három regényt publikált.
Mignon G. Eberhart detektívregényei magyar nyelven
Mignon G. Eberhart 61 regényt és 7 elbeszéléskötetet írt a legbővebb bibliográfiák szerint. 1929, első regényének megjelenése és 1941 között 20 kötetet publikált, ezek közül 15 azonnal napvilágot látott magyarul is. A későbbi évek terméséből azonban csak egyetlen művet adtak ki. A háború után összesen két Eberhart-könyv jelent meg (az egyik a háború előtti fordításban), 1988 óta pedig egyetlen egy sem. A Rakéta Regényújság megszűnésével a folyóiratos közlések is abbamaradtak 1991-ben.

Patient in Room 18, 1929 - A félelmetes betegszoba (Palladis, Pengős, 1937) 
The Mystery of Hunting's End, 1930 - Az elhagyott vadászlak (Palladis, Pengős, 1938) 
From This Dark Starway, 1931 - A titkok folyosója (Palladis, Pengős, 1940) 
Murder of My Patient, 1932 - Suhanó árnyék (Palladis, Pengős, 1938, Magvető, Albatrosz, 1981) 
Death in the Fog, 1933 - Baleset a ködben (Palladis, Pengős, 1936) 
The White Cockatoo, 1933 - A fehér kakadú (Palladis, Pengős, 1939) 
The Cases of Susan Dare, 1934 - Susan Dare megérzései (Palladis, Félpengős, 1936) 
The House on the Roof, 1935 - Valaki visszajön (Palladis, Pengős, 1936), Ház a tetőn (Rakéta, 1978)
Fair Warning, 1936 - Vigyázz! (Palladis, Pengős, 1937) 
Danger in the Dark, 1937 - A nyikorgó lépcső (Palladis, Pengős, 1939) 
The Pattern, 1937 - A tóparti nyaraló (Palladis, Pengős, 1941) 
The Glass Slipper, 1938 - Az üvegpapucs (Palladis, Félpengős, 1939) 
Brief Return, 1939 - Döbbenetes fordulat (Palladis, Pengős, 1941), A csengettyűs gyilkos (Rakéta, 1986) 
The Chiffon Scarf, 1939 - A szürke selyemkendő (Palladis, Pengős, 1940) 
With This Ring, 1941 - A néma vitorlás (Palladis, Palladis Regénytár, 1941) 
Wolf in Man's Clothing, 1942 - Farkas emberbőrben (Rakéta, 1989)
 Five Passengers From Lissabon, 1946 - Öt lisszaboni utas (Rakéta, 1991) 
The Patient in Cabin C, 1983 - A C-kabin vendége (Európa, Fekete Könyvek, 1988)

Megjegyzés: A lista a saját gyűjteményem alapján készült, és sajnos bővebb, mint az OSZK katalógusa.


Frissítve: 2012.04.26.