Kedvenceim képtára

Immár teljes kedvenc filmszínészeim és -színésznőim felsorolása itt, a blogon. Írni, olvasni és gondolkodni róluk, felidézni legjobb filmjeiket és alakításaikat, legszebb mosolyukat vagy legmegnyerőbb arcukat elhúzódó folyamat volt, de sok örömet szerzett nekem. Most íme egy képtár, amely egyesíti a három bejegyzés listáit. (Linkjük a képek alatt található.)

Errol Flynn (1909-1959)                                                                             Tyrone Power (1914-1958)

Dana Andrews (1909-1992)                                                                 Humphrey Bogart (1899-1957)

Gary Cooper (1901-1961)                                                                            Dirk Bogarde (1921-1999)

Randolph Scott (1898-1987)                                                                             Alan Ladd (1913-1964)

Paul Henreid (1908-1992)                                                                               Glenn Ford (1916-2006)

Donald Woods (1906-1998)                                                                         John Garfield (1913-1952)

Louis Hayward (1909-1985)                                                                         Roger Moore (1927-2017)

William Holden (1918-1981)                                                                        Cornel Wilde (1912-1989)

Guy Williams (1924-1989)                                                                                James Darren (*1936)






















Ramon Novarro (1899-1968)                                                                     Heath Ledger (1979-2008)

Olivia De Havilland (1916-2020)                                                              Marilyn Monroe (1926-1962)

Jean Peters (1926-2000)                                                                             Gene Tierney (1920-1991)

Richard Gere (*1949)                      Tom Cruise (*1962)               Matt Damon (*1970)

      Pierce Brosnan (*1953)            Denzel Washington (*1954)            Sandra Bullock (*1964)

Linkek
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról
Tizenkét éves a blog - Újabb öt férfiról és öt nőről

Megjegyzés

Ilyen fantasztikus színészek esetében eleve mindenfajta rangsor illúzió vagy felesleges. Nálam - ahogyan már írtam - alapvetően három dolog döntött: láttam-e minden filmjét az illető színésznek, szeretem-e minden megismert filmjében, végül, hogy klasszikus vagy kortárs színész-e. Az előző listáimhoz képest szándékosan összekevertem az első négy kedvencem nevét, közöttük ugyanis nem tudok és nem is akarok dönteni: Dana Andrews, Humphrey Bogart, Errol Flynn és Tyrone Power (ezúttal ábécésorrendben) egyformán kedvencem. A második helyet egészen biztosan Gary Cooper és Dirk Bogarde foglalja el: előbbinek sajnos sosem fogom látni az összes filmjét, utóbbinak viszont minden filmjét ismerem és szeretem, de szembe kell néznem azzal, hogy több korai szerepét jobban kedvelem, mint amilyennek ő maga megítélte őket. Ezután következnek a kedvenceim Randolph Scott-tól Ramon Novarróig, mégpedig egy olyan sorrendben, amellyel - talán - akkor is egyet fogok érteni, ha kétszer olyan idős leszek, mint most. A(z egy kivétellel) már nem élő klasszikus férfiszínészek listáját Heath Ledger zárja, akit képtelen voltam besorolni, majd a nők következnek, végül pedig az élő, játszó színészek.
Húsvét 2022

A blog minden olvasójának áldott, szép, boldog húsvétot, sok jó könyvet kívánok!
Katherine
Tizenkét éves a blog - Újabb öt férfiról és öt nőről

Szinte felfoghatatlan számomra, hogy a blogom nemsokára tizenkét éves lesz. Egy tucat év: gyerekben az már kamasz, házasságban nikkellakodalom, érettségi találkozóban pedig a harmadik... Ám legalább ilyen felfoghatatlan az is, hogy a blog már két éve volt tízéves: bár a matematika törvényeiből ez logikusan következik. Nekem mégis olyan, mintha most lett volna 2020 eleje.

Sok blogszerzői kompromisszummal telt az elmúlt két év: volt, amiről lemondtam, volt, amit halasztottam, volt, amit később váltottam valóra és volt, amit még mindig készítek. Ami viszont a legjobban hiányzott, és csak nemrég döbbentem rá, hogy még mindig nem posztoltam: kedvenc filmszínészeim teljes listája. 2020 bizakodó kezdete után betört az életünkbe a járvány. Az efölötti friss megdöbbenés közepette, márciusban véglegesítettem Tíz férfiról című ünnepi bejegyzésem, amelyben tíz kedvenc filmszínészemet soroltam fel. A folytatásra Újabb tíz férfiról címmel októberig kellett várni. Utána azonban szinte egyáltalán nem volt időm blogot írni, így a befejező rész publikálása elmaradt - mostig. Pedig például joggal feltehető lett volna a kérdés: hol vannak a színésznők?

A két előző lista első négy szereplője
Persze azt is tudom, hogy egy ilyen lista annyira szubjektív, hogy amekkora töprengést okoz végiggondolt, aprólékos, mérlegelt összeállítása nekem, olyan pillanatnyi lehet az átfutása a blogomat olvasással megtisztelő érdeklődők részéről. Végül is kit érdekel igazán rajtam kívül, hogy a sok-sok klasszikus, aranykori nagy színész közül épp én épp kiket kedvelek nagyon?

Ám itt egyrészt belép szokásos, ám mindig igaz magyarázatom: blogomat részben (korábbi) magamnak írom, aki erről vagy arról a számára rajongottan fontos dologról nem vagy alig talált valamit magyarul a neten. Másrészt az, hogy tudom, én mennyire élvezem, amikor más kedvenclistáin (pl. itt) ismerősökre találok, reményt ad, hátha más is örül majd ennek a felsorolásnak.

Még öt férfi szerepel alább: azok a nagy színészek, akik esetében remény sincsen arra, hogy valamennyi filmjüket (mint az első lista tíz szereplőjét), vagy a legtöbb filmjüket (mint a második lista tíz színészéét) megismerjem és megszeressem: vagy azért, mert olyan sok, számomra elérhetetlen munkájuk van (pl. némafilmek), hogy a kísérlet reménytelen, vagy, mert bizonyos filmjeiket ismerem, de mégsem tudom szeretni, másokat viszont nagyon kedvelek. Legkedvesebb színészeim harmincas listáján azonban feltétlenül helyük van. Eddig tizenhat aranykori színész szerepelt, s négy kortárs sztár: hozzájuk most még négy (majdnem) klasszikus és egy mai színész csatlakozik. Azután pedig következnek a nők, szintén hasonló rendben, öten.

Gary Cooper

(1901-1961)
Talán a leglenyűgözőbb a filmsztárok közül, akiket valaha is megkedveltem. Kétszeres Oscar-díjas, harminchat éves pályáján több mint száztíz filmmel. Elképesztően vonzó és szexis férfi, aki akkor is jelenség a filmvásznon, ha csak szégyenlősen elmosolyodik: mégis olyan tudatos színész, akit a Sztanyiszlavszkij-módszer tanulmányozóinak ajánlottak mintaképül. 190 centiméternél magasabb, robusztus úriember, aki mégsem félt sebezhető, gyáva, durcás, szórakozott vagy gyerekes alakot formálni egyes szerepeiből, amelyek épp ettől váltak zseniálissá. Gyakran úgy emlegetik, mint aki csak önmagát adta a kamerák előtt. Pedig olyan sokféle volt filmen, s mégis mindig annyira magától értetődő és természetes, hogy ezt csakis a mély és csak részben ösztönös mesterségbeli tudásnak köszönhette. Iszonyú hitelesen játszott, pontosan tudta, mit szeret a kamera, bámulatosan rugalmas arcáról leolvasható volt minden érzelem. Filmen mindig kortalanul fiatal maradt, azt pedig, hogy bátor ember volt, bizonyítja legjobb alakítása története a Délidőben.

Glenn Ford

(1916-2006)
Több mint félévszázados színészi pályáját megkapóan ártatlan tekintetű, finom vonású kölyökarccal kezdte, s összetéveszthetetlen, kissé kemény, kissé cinikus karakterarccal fejezte be. Játszott megingathatatlan erkölcsű ifjú írót és gyenge jellemű, de őszintén szerelmes fiatalembert, megfáradt uniós katonatisztet és férfit, aki elmenekült Alamóból, hidegháborús kémet és fedett kormányügynököt, átkozott gazembert és nemes főhőst. Főszereplésével készült el az eredeti 3:10 to Yuma és a Váltságdíj, s amióta a Ford-változatokat ismerem, töprengek rajta, képesek voltak-e legalább mást mutatni a remake-ek, ha jobbat nem is. Amivel pedig mindenképpen beírta magát a filmtörténetbe, a Blackboard Jungle igazságkereső, hősiesen átlagember tanára, s a Gilda különös főszereplője. Az 1946-os, titokzatos Charles Vidor-film bátor szerelmi háromszögével Ford, Rita Hayworth és George Macready karakterei között olyasmit mutatott, amin ma is van mit gondolkodni. Glenn Ford pedig talán sosem volt olyan magabiztosan tehetséges és izgalmas, mint a Gildában.

John Garfield
(1913-1952)
Filmen volt bokszoló és hegedűművész, elátkozott szabadsághős és cinikus kalandor, megváltásra váró gengszter és tökéletes noir-nyomozó. De leginkább olyan mozikban lehetett találkozni vele, amelyekben egy alantas származású fiatalembert ártatlanul bűnténnyel vádolnak és börtönbe zárják. Alacsony termetével, széles arcával, félszeg mosolyával, már fiatalon barázdált homlokával, a zakóból kilógó csontos csuklóival arra született, hogy olyan karaktereket elevenítsen meg, akiket becsapott a sors, kirekesztett a társadalom, s akik akkor is agresszióval reagálnak, ha szeretet árad feléjük, s akkor is, ha utolsó percükig kihasználják és megalázzák őket. Így tudott az egyetlen igazi Frank Chambers lenni A postás mindig kétszer csengetben, s a Kertész Mihály-féle Tengeri farkas főszereplőjévé válni. Messze sokoldalúbb színész volt azonban: elképzelhetetlen nélküle az Úri becsületszó, s utolsó filmje mutatja, milyen modern művészként emlékezhetnénk ma rá, ha a mccarthyzmus boszorkányüldözése ártatlanul tönkre nem teszi az életét.

Heath Ledger
(1979-2008)
Ő az a színész, akit a legnehezebb volt feltenni bármilyen kedvenc-listámra. Az egyetlen a felsoroltak közül, aki akkor halt meg, amikor már felnőtt ember voltam, mégsem állt mögötte teljes pálya. Az egyetlen, aki alig húsz filmet tudott leforgatni, ezek közül is kettőt már posztumusz mutattak be. Az egyetlen, aki szinte egyidős volt velem: és mégsem él már. A legkésőbb született minden listámon. Az, akit semmilyen akkurátus rangsorban nem tudok elhelyezni, mert az élők között lenne a helye, mégis halott. De nem maradhat ki. Nemcsak a hátborzongató Jokerért elnyert Oscar-díja miatt. Nemcsak azért, mert az ő alakítása nélkül A hazafi, vagy a Szörnyek keringője nem lehetne az a film, ami. Nemcsak azért, mert meg tudta újítani a tini- (10 dolog, amit utálok benned), a kaland- (Lovagregény, A gyávaság tollai) és a köpenyes-kardos filmet (Casanova) is. Hanem a Brokeback Mountainért. Még csak 26 éves volt, amikor ezt a szerepet eljátszotta, igazából pályája elején tartott. Elképzelni sem lehet, mit vitt magával. Vajon emlékszünk rá eléggé?

Denzel Washington
(*1954)
Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy Denzel Washington ennyire jó színész. Kétszeres Oscar-díjas, tízszeres Oscar-díj-jelölt. Háromszoros Golden Globe-díjas, tizenegyszeres Golden Globe-jelölt. A tíz fekete Oscar-díjas színész egyike. Egész művészgenerációk mentora és példaképe, rendező, producer és színésztanár, Shakespeare-színész és akciósztár. Hívő keresztény, őszintén jótékonykodó közszereplő, boldog férj, négygyermekes családapa. Nincs olyan filmszerepe Az 54. hadtesttől a Végszükségig, a Kiképzéstől A csontemberig, A mandzsúriai jelölttől a Déjà Vuig, a Macbethtől a Kényszerleszállásig, A védelmezőtől A Pelikán-ügyiratig, Az utolsó esélytől a Philadelphiáig, és még hosszan lehetne sorolni, ami ne lenne inspiráló, lenyűgöző vagy felejthetetlen. Mindemellett mindmáig jóképű, elegáns, stílusos, van humora, s számos színésztárs szerint is igazi barát és jó ember. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer korunk legnagyobb színészei között tartják majd számon: akkor is, amikor már nem lesz szokás külön halmazt nyitni a legfontosabb fekete színészeknek.

Olivia De Havilland
(1916-2020)
Az amerikai mozi koronázatlan királynője, a klasszikus filmes aranykor utolsó élő tanúja, a 104. életévét is megérő Olivia De Havilland egyértelműen és vitathatatlanul a kedvenc filmszínésznőm, immár több mint harminc éve, s valószínűleg az is marad mindörökké. Ő az Elfújta a szél legendás Melanie-ja, az Errol Flynn-kalandfilmek gyönyörű hölgye, Lady Marian, Arabella Bishop és Elizabeth Custer. De ő a Kígyóverem az őrület határáig kergetett főhősnője, Henry James Washington Square-jének Catherine Slopere, a Max Reinhardt rendezte Szentivánéji álom Hermiája, a Libel kételkedő felesége, a The Proud Rebel bátor, kőkemény, mégis csupa szeretet Linnettje, a Nő csapdában és a Hush... Hush, Sweet Charlotte borzongató történeteinek főszereplője. Kétszeres Oscar-díjas, kétszeres Golden Globe-díjas, igazi nagy sztár. Emellett vonzó, bölcs és szerény magánember volt, bátor és szókimondó művész, hűséges barát. Még nőként is vonz finom eleganciája, kecsessége, megdöbbent váratlanul mély, szépen artikulált, híresen összetéveszthetetlen hangja. Számomra ő az ideális filmszínésznő, a tökéletes filmcsilag, Hollywood értékeinek a megtestesítője. Nagyon hiányzik a mai világból.

Marilyn Monroe
(1926-1962)
Sokan gondolják azt, hogy Marilyn Monroe nem volt jó színésznő. Hogy csak férfi-vágyálmok tárgyának, pin-up girlnek,  szexszimbólumnak kellene tartani. Hogy inkább volt különleges hangú énekesnő és született fotómodell, mint tehetséges művész. Én azonban másképp gondolom. Sokáig tartott, míg sikerült elválasztanom a Niagara-maszkot (a mézszőke hajjal, sápadt arccal, vérvörös ajkakkal és az anyajeggyel), vagy a Hogyan fogjunk milliomost? rövidlátó, gyerekesen pötyögő Polájának butaságát, meg a  tudatos és szorgalmas művészt, aki e maszkokat viselte. Keményen dolgoztam rajta, hogy a Hétévi vágyakozás szoknya-lebbentése, a Szeressünk! kebelkelletése, a Kallódó emberek kiszolgáltatottá kövérítő, meggymintás ruhája ne takarják el előlem a talpraesett, önironikus, nagyszájú, bár néha sajnos naivul romantikus és kiszolgáltatott embert, aki Marilyn Monroe, a színésznő lehetett. Ma már tudom úgy nézni a Van, aki forrón szeretit, a Buszmegállót, a River of No Returnt, hogy nem a Marilyn-jelenséget látom, hanem egy remek színész zseniális alakításait. Másnak is sikerülhet.

Jean Peters
(1926-2000)
Ugyanabban az évben született, mint Marilyn Monroe, de ő két nap híján hetvennégy évet élt. Ugyanaz a Howard Hughes udvarolt neki, mint Gene Tierney-nek, de ő hozzá is ment, és feladta a pályáját ezért a házasságért. Ugyanúgy angoltanárnak készült, mint Olivia De Havilland, de a hollywoodi aranykor egyik legizgalmasabb sztárja lett belőle. Karrierje kilenc évig sem tartott, leforgatott filmjeinek száma a húszat sem éri el, mégis beírta a nevét a filmtörténelembe. Tyrone Power nagyszerű filmjében, a Captain from Castile-ben debütált, második mozijában, a Deep Watersben pedig Dana Andrews volt a partnere. A Niagarában Marilyn Monroe ragadozó, szőke szexszimbólum-karakterének visszafogott, barna, átlagnős ellentétét játszotta, a Vickiben vagy a Pickup on South Streetben azonban ő volt a végzet asszonya. Filmen mindig más volt: fekete, vörös, szőke, barna, csendes, vad, ártatlan, kallódó, szegény és luxusnő, veszélyes és megváltó. A magánéletben hihetetlenül póztalan ember volt, megbízható, igaz barát, önfeláldozó partner, intelligens nő pengeéles elmével és nagy szívvel.

Gene Tierney

(1920-1991)
Ő az elátkozott királykisasszony, akit senki sem mentett meg. A negyvenes-ötvenes évek egyik legkülönlegesebb színésznője volt, törékeny jelenség, tehetséges művész és Oscar-jelölt. Brooklyni születése ellenére büszke déli szépségként debütált a mozivásznon, de később játszott végzet asszonyát, bájos bennszülött lányt, menekülő orosz balerinát, missziós ápolónőt, pszichopata feleséget. Tökéletesen filmre illő párt alkotott Dana Andrewszal (ötször), Tyrone Powerrel (háromszor), Humphrey Bogarttal, Randolph Scott-tal, Glenn Forddal, Cornel Wilde-dal. Rendezte őt John Ford, Fritz Lang, Otto Preminger és Kertész Mihály. 1943-ban azonban süket, vak, értelmi fogyatékos lánya született, mivel a terhesség időszaka alatt egy felelőtlen rajongójától elkapta a rubeolát. Ez az élmény tönkretette az életét, a lelki egészségét és a karrierjét. (Tragédiája tükröződik Agatha Christie A kristálytükör meghasadt című regényében.) Ám az is maradandó, amit mindennek ellenére létrehozott, szája szélén finom, keserű ráncokkal.

Sandra Bullock
(*1964)
Azt hiszem, az Aludj csak, én álmodommal és A hálózat csapdájábannal kezdődött. Egyszer csak elkezdtem rajongani Sandra Bullockért, és bár klasszikusfilm-mániákus akkori önmagamnak nem is tudtam megmagyarázni, mi is tetszik nekem egy ennyire ízig-vérig modern színésznőn, lassanként már nem volt olyan filmje, amit ne láttam volna. A fiatalságomhoz hozzátartozik Lenina Huxley, amint Jólét!-et kíván, Annie, amint vadul vezet, Gracie Hart, amint éppen itt suhan, Lucy Kelson a vadmacskaszerű perec-projekttel és Sarah, amint úgy vetkőzteti le egy kocsmaasztalon Ben/Ben Afflecket, hogy megváltoztatja az életét. S akárhányszor megnézném a Női szerveket, a Nász-ajánlatot, vagy a Ház a tónált, mert számomra a szerelmes filmek és a romantikus komédiák egyet jelentenek a színésznővel. Van azonban egy másik Sandra Bullock is: a Ha ölni kell-ből, a Kísérleti gyilkosságból, a Gravitációból ismerős, akivel el lehet jutni A szív bajnokaihoz és a Megbocsáthatatlanhoz. Okos, kemény, céltudatos művész, filmes, producer: mondanivalóval és nagy adag tehetséggel. A kedvencem.

Linkek
Kedvenceim képtára
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról

Ekultura.hu - Agatha Christie: Eljöttek Bagdadba - Második változat
Ha az ember Agatha Christie-t olvas, mindig felfedez valamit Angliából és a szigetország kultúrájából. Nem mintha ez lenne a könyvek célja: egyszerűen csak olyan sokféle és üdítő módon angolok ezek a krimik, mint a valódi angol tea! Megismerhetjük belőlük a legnevezetesebb, magyarul igencsak abszurd témájú gyerekverseket az Öt kismalactól és a Három vak egértől a Te mogorva Mary asszonyon át a Tíz kicsi katonáig. Ott van bennük Shakespeare: eltöprenghetünk a Macbethen a Balhüvelykem bizsereg..., a Vízkereszten a Cipruskoporsó vagy a Julius Caesaron a Zátonyok közt olvasása közben; nem is beszélve az izgalmas fejtegetésről, amelyet Jago alakjával kapcsolatban tartalmaz az utolsó Poirot-regény, a Függöny. Olvasgathatjuk a "drága, öreg Lord Tennysont" Miss Marple-lel A kristálytükör meghasadtban, s Keatset Poirot-val a Gyilkosság Mezopotámiában című regényben.

Még a Helikon egyik friss megjelenése, az Eljöttek Bagdadba, ez az izgalmas és kalandos kémkrimi is tartalmaz néhány olyan, ízig-vérig brit utalást, amely akár segíthet is az olvasónak felderíteni a csavaros rejtélyt, melyet a könyvben a hazudós kis titkárnőnek, a kalandvágyó Victoria Jonesnak kell megoldania, akár az élete árán is.

Maga a kalandkrimi olyan, mint egy jó kis korabeli mozifilm állandóan bajba keveredő, de rendkívül talpraesett és jól öltözött hősnővel, elbűvölő férfi szereplőkkel, szórakozott tudóssal és zseniális hírszerzővel. Nem szabad azonban lebecsülni, hiszen alapötlete, története igazán időszerű és izgalmas választás volt 1951-ben, születésekor. A hidegháború felforrósodásának időszakában létfontosságú, hogy létrejöjjön egy Jaltához hasonló háromhatalmi találkozó semleges területen: legalább is ezzel kezdődik a regény. A nevezetes tárgyalás helyszíne ezúttal Bagdad lenne, ahova még „Joe bácsit”, vagyis Sztálint is jó lenne meghívni, s ahol a világ nagyhatalmai megpróbálhatnának gátat vetni a gyűlöletnek és a háborús készülődésnek. A tervek azonban kiszivárognak. Ügynökök, álügynökök, rivális kémszervezetek és a háttérben dolgozó titokzatos csoportok emberei próbálják meg megakadályozni a találkozó létrejöttét, s a béketervek megvalósulását.

Victoria Jones pedig angyali mosollyal és tökéletes naivitással botladozik közöttük: ő ugyanis eredetileg csak azért utazik el váratlanul, sok nehézség és füllentés közepette Bagdadba, mert élete szerelme, Edward, akivel mindössze egyetlen egyszer találkozott, egy parkban, épp a keleti városban vállalt munkát. És minél inkább követi Edwardot, annál inkább benne motoszkál: olyan a kettejük szerelme, mint Gilbert Beckettnek és a szépséges szaracénlánynak a viktoriánus költő, Sir Lewis Morris által is megénekelt klasszikus története. A mór leány megismeri a nemes lovagot, aki a keresztes hadjáratok idején esett fogságba a távoli Keleten. Beleszeret, s megtanul tőle két szót angolul. Amikor a férfi elhagyja, utána indul, s abban, hogy megtalálja, csakis kétszavas szókincse van segítségére:

Two little words and nothing more
'Gilbert' and 'London'; like a flame
To her sweet lips these sounds would come,
The syllables of her lover's name,
And the far city of his home.


Azaz:

Két kicsi szó és semmi több:
Gilbert és London. Mint zene
szép édes ajkán hallatik:
hű lovagjának keresztneve,
s a városé, ahol lakik.

George John Pinwell: A szép szaracénlány érkezése Londonba, 1872

A szép szaracénlány megleli Gilbert lovagot. Victoriának nincs ilyen könnyű dolga egy távolról sem romantikus világban. Ahogyan Christie üdítő humorral írja: Victoria "(k)elletlenül vette tudomásul, hogy fogalma sincs Edward vezetéknevéről. Edward, Bagdad. Victoria megállapította, hogy a helyzete nagyon hasonlít a mór cselédlányéhoz, aki úgy érkezik meg Angliába, hogy csak a szerelme nevét tudja - Gilbert - meg azt, hogy "Anglia". Romantikus történet, de azért felettébb kellemetlen. Igaz, gondolta Victoria, hogy a keresztes háborúk idején senkinek sem volt vezetékneve. Másfelől Anglia nagyobb, mint Bagdad. Mindazonáltal Anglia akkoriban ritkán lakott volt." (105., Barna Miklós fordítása)

Ahogy aztán halad előre az idő, Victoriának már nemcsak ennyi a problémája. Egyre súlyosabb titkokhoz jut el: minden hazugsága, amit szerelme érdekében mond, újabb és újabb kiderített igazságokhoz vezeti el a Bagdad központú bűnszervezet működésével kapcsolatban. S miközben elrabolják, megijesztik, ráhagynak egy sálat, brit kormányügynökké teszik, a sivatagban barangol, régészkedik és átfestik a haját, lassanként rájön, ő az egyetlen, aki esetleg még megakadályozhatja, hogy a találkozó meghiúsuljon, s hogy számosan meghaljanak. Meg persze a szerelmet is megtalálhatja, az igazit. Csak előbb még meg kellene úsznia élve…

A Két város... fontos szereplője
Mulatságos és kellemes olvasmány a könyv. Akiknek hozzám hasonlóan a Két város regénye a kedvenc Dickens-regényük, azok még külön fogják szeretni. És mivel a történetben csak „szörnyű” arab ételek szerepelnek (legalább is ez Victoria véleménye), olvasás közben tanácsos kortyolgatni némi hazafias és valódi angol teát!

A cikk az Ekultura.hu-n: Agatha Christie: Eljöttek Bagdadba
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A témával kapcsolatos jegyzet itt olvasható.

Kaleidoszkóp - Jegyzet az Eljöttek Bagdadba új kiadása ürügyén

Ha ezt a bejegyzést olvassa, jó helyen jár.
Feladata a következő.
Tekintse meg az alább látható, látszólag ötletszerűen egymás után helyezett képeket!
Próbáljon meg kiokoskodni belőlük valamiféle összefüggést: miért kerültek ebbe a kaleidoszkópba?
Ha végzett, nézze meg a linkeket: ebben az esetben ez a bejegyzés öt másodpercen belül megsemmisül. (Vagy nem.)

1. Tom Adams borítófestménye egy Agatha Christie-krimi Fontana kiadásához

2. John Curran egyik könyve Agatha Christie írói módszereiről

3. A filmes aranykor egyik legizgalmasabb színésznője, Gene Tierney

4. Thomas B. Costain 1948-ban magyarul is megjelent könyve, a Fekete rózsa

5. Gyerekkorom egyik nagy kedvence, a Belle és Sébastien

6. Egyik kedvenc filmszínészem, Tyrone Power angolszász lovagként a normann Angliában

7. George John Pinwell (1842-75) a szép szaracénlányról festett 1872-es képének vázlata

8. Orson Welles mint Cesare Borgia

9. Rosalie Crutchley a Két város regénye című Dickens-történet 1958-as filmváltozatában

10. Tricoteuse-ök a Vörös Pimpernel című, 1934-es Leslie Howard-filmben

Itt megtalálható minden magyarázat.
1. kép: A kommentárt lásd az Eljöttek Bagdadba című krimi 2013-as ajánlójában.
2. kép: A kommentárt lásd az Eljöttek Bagdadba című krimi 2013-as ajánlójában.
3. kép: A kommentárt lásd a kedvenc filmszínésznőim ajánlójában: Tizenkét éves a blog.
4. kép: Nemsokára.
5. kép: Nemsokára.
6. kép: Nemsokára.
7. kép: A kommentárt lásd az Eljöttek Bagdadba című krimi újraírt, 2022-es ajánlójában.
8. kép: Nemsokára.
9. kép: A kommentárt lásd az Eljöttek Bagdadba című krimi újraírt, 2022-es ajánlójában. És nemsokára még egy helyen.
10. kép: Nemsokára.

Négy izgalmas könyv

Ebben a posztban öt ismerős szerző négy izgalmas regényét gyűjtöttem össze.

Lee Child - Andrew Child: Inkább a halál
General Press, 2022
Minden évben az egyik első engem érdeklő kötet a legújabb Jack Reacher-krimi: s a találkozás mindig jól sikerül. 2012 óta minden évben felkerül a kedvenc könyveim listájára az aktuális Lee Child-kötet. A szerző ősszel szokta kiadni, a General Press pedig februárban szokta megjelentetni a friss könyvet. Ez a kiszámítható rend szerencsére nem változott azóta sem, hogy a visszavonulni készülő Lee Childhoz csatlakozott a szerzőségben öccse, Andrew Child is.
Az Inkább a halál a 27. Lee Child-kötet, a 26. Jack-Reacher-regény és már a második olyan, amelyet Lee és Andrew Child együtt jegyez. A magyarul 2021-ben megjelent Az Őrszem véleményem szerint tökéletes telitalálat volt. Remekül sikerült benne megőrizni-megcsinálni-megújítani Jack Reacher összetéveszthetetlen figuráját, izgalmas és aktuális volt a történet, felfrissültek benne régi hagyományok is, mégis teljesen eredeti, új Reacher-regényként volt olvasható. Az Inkább a halál sem a múltból kíván megélni: az első fejezet hatásos és ellentmondásos befejezése legalább olyan újszerű és megdöbbentő, legalább annyira kimozdítja az olvasót a komfortzónájából, mint annak idején a Kétélű fegyver indítása a látszólag rendőrgyilkossá váló Reacherrel. A téma pedig ezúttal ismét egy nyomozás és egyfajta megváltás-történet egyszerre, mint oly sok Child-kötetben. Ebben a regényben Michaela Fenton, a fiatal háborús veterán, aki egy robbanásban már az egyik lábát adta a hazájáért, kétségbeesetten igyekszik megtalálni az ikertestvérét, aki bombatervezői tehetségének köszönhetően valami nagyon sötét ügybe keveredett. Célpontja a rejtélyes Dendoncker, akire elképesztően nehéz rábukkanni, mert ha valaki végül találkozik vele, nem ússza meg élve: ráadásul a kezébe kerülni rosszabb, mint maga a halál. Reacher nem akarja, hogy az erős, mégis sebezhető nő meghaljon vagy öngyilkos legyen: így inkább maga veszi a kezébe a nyomozást és a megtorlást. Az előbbi talán kissé vékony szálú ebben a könyvben, az utóbbi pedig talán kissé erőszakos. A befejezés azonban mindenképpen megéri a megbecsülést. Igazi Reacher-zárás.
Andrew Child újabb Reacher-variációja élvezetes, szikár és izgalmas megidézés: jó olvasni, talán újraolvasni is. Bár Az Őrszemet nem múlja felül, hozza a várható kötelező szintet. Én pedig alig várom, mivel készül idén a szerző(páros): jövő februárban kiderül.

Lee Child: Megérte meghalni

General Press, 2021
Miközben 2020-ban (magyarul 2021-ben) a Jack Reacher-saga megújult Andrew Child és Lee Child együttműködésének köszönhetően, a General Press Kiadó lassan a végére ért bátor vállalásának: sikerült kiadniuk egységes köntösben mind a 27 Reacher-kötetet. Ennek az utazásnak volt utolsó előtti állomása a Lángoló sivatag új külsejű utánnyomása, az utolsó pedig a Megérte meghalnié 2021. augusztusában. Miközben azért kíváncsi vagyok, az egyetlen még kissé eltérő, filmképes Nincs visszaút kap-e egy ilyen utánnyomást is az év második felében, ünneplem a szép, puha kötéses, színes gerincű könyvtervet, amely Kiss Gergelynek köszönhető.
Továbbá ünneplés jár Gieler Gyöngyinek, akit 2002-ben megtalált a harmadik Reacher-regény, A pók hálójában fordítása, s ennek a szerencsés találkozásnak azután huszonkét további könyv remek magyar szövege lett az eredménye. Ezek: A titokzatos látogató, Lángoló sivatag, Hiba nélkül, Kétélű fegyver, Eltűnt ellenség, Rögös út, A baj nem jár egyedül, Elveszett holnap, 61 óra, Megérte meghalni, Az ügy, Összeesküvés, Nincs visszaút, Bosszúvágy, Néma város, Esti iskola, A nevem: Jack Reacher, Éjféli szállítmány, Múlt idő, Sohanapján, Az Őrszem, Inkább a halál. Összességében a jelenleg 27. köteténél járó sorozatból mindössze négyet nem Gieler Gyöngyi fordított (Elvarázsolt dollárok, Ne add fel könnyen, Csak egy lövés, Nincs mit veszítened), bár ez sajnos azt jelenti, hogy épp a sorozatindító kötet és az egyik olyan regény, amelyből mozifilm készült, nem az ő hangján szólal meg magyarul.
A Megérte meghalni azonban igen: egy csupa titok, csupa gyász és csupa erőszak történet, amely nagyon aktuális éppen most, éppen ma is, szól csontig hatoló önzésről és gonoszságról, rasszizmusról, gyerekekről, anyákról. Nagyon szeretem.

Zajácz D. Zoltán: Haragos Balaton

General Press, 2022
Mintha most lett volna 2021 augusztusa... Ekkor olvastam el Zajácz D. Zoltán első megjelent regényét, egy igazi, nosztalgikus retró krimit, a Véres Balatont, egy 1979-ben játszódó történelmi detektívregényt. Nagyon tetszett, így mindent elolvastam-meghallgattam azzal kapcsolatban, lesz-e folytatás. A szerző már akkor megígérte, hogy 2022 januárjában érkezik a trilógia második része, az Inge és Gerda. És így is lett!
A munkacímét végül Haragos Balatonra váltó könyv már nem nyári történet: 1980 rosszkedvű őszén indul, amikor az isaszegi erdő sáros földjéből előkerül két fiatal nő holtteste, a rejtély pedig csak 1981 szeles tavaszára oldódik meg teljesen. Vajon mi történt a két keletnémet turistalánnyal, a vitatkozva kempingező, magyar egyetemistákkal lógó, szép Ingével és a szerény, visszafogott, a Balaton szépségében gyönyörködő Gerdával? Mi köze mindennek egy három évvel korábbi eltűnéshez, amikor egy csepeli gimnazista elindult a zuglói barátnőjéhez, de sohasem érkezett meg hozzá? Miért ír német nyelvű levelet a gátlásos, dadogó karbantartó srác? Mit titkol a vidéki történelemtanár? S miért kísérünk figyelemmel két családot, ahol a családfő egyformán a kórházban fekszik? Az izgalmas, fordulatos, lebilincselő történetből minden kiderül.
Bár a Véres Balaton a krimicselekmény mellett egy kicsit többet ért rá megmutatni a nyomozó Adorján Máté és okos, pszichológiához értő segítője-szerelme, Lendvay Laura életéből is, nagyon elégedett vagyok ezzel a regénnyel is. S alig várom a harmadik kötetet!

Michael Hjorth - Hans Rosenfeldt: Sír a hegyekben

Animus, 2022
Az Animus Kiadó immár több mint egy évtizedet meghatározó sorozatában, a Skandináv krimikben számos fontos alsorozat darabjai kerültek már kiadásra. A svéd Michael Hjorth - Hans Rosenfeldt szerzőpáros által írt Sebastian Bergman-saga immár 7 kötetet számlál. A sor az Ingovány című regénnyel kezdődött, amely nagyon megtetszett nekem. Később már én kértem, hogy az ekultura.hu-n hadd írhassak a folytatásokról, így a vérfagyasztóan izgalmas A tanítványról, és a rengeteg szálat összebogozó és kibontó Sír a hegyekbenről.
Azután A néma lány megjelenésével elkezdődött valami: a regények egyre terjedelmesebbek lettek, ám egyre fogytak bennük a rokonszenves szereplők. Lassan mindenki, aki érdekes volt, menthetetlenül besározódott, ám ez nem a realizmust növelte, inkább azt a valószínűtlenséget példázta, hogy ennyi ember érzelmi nyomora és mindennapi problémái állandóan, véletlenül épp konkrét bűnügyekkel fonódjanak össze... Az egyes karaterek háttértörténete annyira túlbonyolódott, hogy kezdte elnyomni az aktuális krimicselekményt. A mindig rossz végek pedig már nem cliffhangerként szolgáltak, hanem elvették a kötet befejezésének, a teljes kép megismerésének örömét. Persze lehetne irodalomelméletien az egész fölé emelkedni, és azt mondani, de hát ilyen a valódi világ, nincsenek teljesen lezárt történetek, nincsenek hősök, csak a vontatott és végtelen mindennapi élet van, ami a halálig tart. Véleményem szerint azonban ehhez a filozofikussághoz nem elég teherbíróak ezek a könyvek: szövegükben, jellemábrázolásukban és témáikban is teljesen megmaradnak a szórakoztató irodalom szintjén. És bár nagyon szeretem a visszatérő hősöket, krimit alapvetően mégsem egy csapat rendőr változatos módokon elcseszett magánéletének végigkísérése céljából szeretek olvasni, hanem a rejtélyért, a nyomozás izgalmáért, plusz a társadalomkritikus ábrázolásmódért, a modern, nagyvárosi tablókért, és egy árnyalt főhősért. Sebastian Bergman viszont szókimondó és a sorba soha be nem álló hősből morgolódó, öregedő, megbízhatatlan és egyre taszítóbb főszereplővé vált, akinek egyre nehezebben sikerül önmaga helyett bármiféle nyomozásra koncentrálnia. Így a Méltatlanok után elég erősen megfogalmazódott bennem, örülnék, ha a szerzőpáros belekezdene egy új sagába, más hősökkel... Az Egyetlen igazság, bár egyértelműen jobb, izgalmasabb, lezártabb kötet volt, mint az előde, még mindig elég nagy hiányérzetet hagyott maga után.
Az új kötet azonban visszahozta azt a Bergman, akit valaha megkedveltem. A kötetbeli nyomozás is izgalmas, hiszen egy orvlövész üldözéséből bomlik ki, ám sokkal fontosabb, hogy az immár nagyapává vált Bergman ismét érdekesebbé és emberközelibbé válik a regényben. Ráadásul a másik vágyam is teljesült: Hans Rosenfeldt, a szerzőpáros egyik fele nemrég megírta az első saját krimijét, s a könyv Farkasok nyara címen már meg is jelent magyarul.

Linkek
Négy könyv a Typotextől 1.
Négy könyv a Typotextől 2.
Négy történelmi krimi
Négy természettudományos kötet
Négy remek könyv, amelyről nem tudok írni
Négy jó könyv a történelemről

Négy jó könyv a történelemről

Ez a bejegyzés négy történelmi kötetről szól. Mindegyik nagyon jó, s bárkinek ajánlható, az első és a negyedik azonban külön felkerült a 2021. év szerintem legjobb könyveit összegyűjtő listámra is.

Budai Lotti
Rizsporos hétköznapok
A női szexualitás története

Álomgyár, 2021
Divattörténetként kezdődött. A Rizsporos hétköznapok blogból és Facebook-posztsorozatból kinövő, álomszép albumsorozat első kötete a Női divat- és hálószobatitkok a 18-19. századból címet viselte, s benne remek részletfotókon, izgalmas, ritkán látott képeken, gyönyörű festményeken lehetett végigszemlélni, miként is alakult a női ruhadarabok története az 1700-as évektől napjainkig. Okos, érdekes és humoros volt a szöveg, olvasóbarát, pedig alapos kutatások nyomán elkészített, gondosan hivatkozott kultúrtörténeti mű az egész könyv. Azután jött a második kötet, a Női életutak és mindennapok a történelemben, sok mikrotörténelemmel, s gondos históriai és szociológiai áttekintéssel, amely ugyanakkor már görbe tükröt tartott azok elé, akik a hagyományokra és a történelmi-társadalmi meghatározottságra (rendre, normalitásra...) hivatkozva képviselik - sajnos, sokszor ma is - a nők alacsonyrendűségének, alárendeltségének, s a nekik elsősorban férfiak által kijelölt leányi-asszonyi-anyai helyeknek a mítoszát.
Azt azonban valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy a sorozatból végül az lesz, ami: bátor, szemléletformáló, nyíltságra törekvő, önismeretet ajánló összefoglaló minden nő számára. A friss, harmadik kötet elsőrendűen A női szexualitás története, ahogyan az alcím is írja. Valójában azonban tűpontos, olykor metszően ironikus, máskor szelíden humoros, elképesztően adatgazdag, s különlegesen illusztrált vitairat, amely szeretné rádöbbenteni olvasóit, hogy elég sok dolog nincsen rendben a környezetünkben, vagy akár a saját gondolkodásunkban. Megszabadulhatunk mítoszoktól, mint a G-pont létezése, a vaginális orgazmus mindenek felett állása, az ép szűzhártyának tulajdonított szimbolikus jelentések. Ledönthetünk tabukat, mint hogy a férjes és erkölcsös nők pusztán a tőlük elvárt viselkedésminták alapján aszexualissá válhattak (lásd a viktoriánus angyalokat), hogy a pornófilmek valójában edukálnak, tehát hatásuk jótékony, hogy a családszeretet automatikusan kizárja és mindig is kizárta a születésszabályozás szorgalmazását. Olvashatunk az abortusz, a fogamzásgátlás, a prostitúció, az erőszak és a misztikus magasságokba emelt szüzesség történetéről, megtudhatjuk, miként "kezelték" orvosi eljárás keretében csonkítással a maszturbáló, vagyis egyszerűen saját testüket ismerő nőket a 19. és 20. századi Európában és USA-ban, s hogyan kapcsolták össze tények helyett atavisztikus félelmekre alapozva a klitorisz változatos méretét a legkülönfélébb létező (epilepszia) és nem létező betegségekkel. A kötet ismerteti a kialakuló szexológia úttörőinek, Alfred Kinsey-nek, a Masters-Johnson házaspárnak, Shere Hite-nak és másoknak az eredményeit (és igen objektíven a tévedéseit is). Miután pedig feldolgozza annak történetét, miért tekintenek még a 21. századi nők is többségükben szégyenkezéssel saját szexualitásukra, végigvezet azon is, miként tabusítódik napjainkban is a női test.
Hogy miért érdemes megismerni a kötetet, azt számomra jól indokolja a két befejező mondat (190.). "Az önbecsüléssel bíró férfi és alávetett nő fogalma kizárja egymást. Azaz a férfiaknak el kell fogadniuk: az, hogy a nők visszaszerzik a hatalmat a saját testük és saját szexualitásuk fölött, nem merénylet, nem támadás, de még csak nem is lázadás vagy forradalom - hanem visszatérés a természet normális rendjéhez."

Veszprémy László Bernát
1921
A Horthy-rendszer megszilárdulásának története

Modern magyar történelem, Jaffa, 2021
A Jaffa Kiadó Modern magyar történelem sorozata 2021-ben is négy új kötettel gazdagodott. Hatos Pál Rosszfiúk világforradalma című könyve a Tanácsköztársaság történetét dolgozta fel rengeteg adatra támaszkodva, lényeglátóan, mégis olvasmányosan. Apor Péter Forradalom a hátsó udvarban című műve a második világháború utáni kommunista átalakulás eddig teljesen periférikusan kezelt kérdéseihez közelített egészen új nézőpontokból. Bartha Ákos Véres városa a budapesti fegyveres ellenállást mutatta be. Veszprémy László Bernát pedig a Gyilkos irodák után, amely a német megszállók és a magyar közigazgatás kapcsolatának változatait rajzolta meg a magyar holokauszt idején, ezúttal egy "évfordulós" könyvet írt 1921-ről, a Horthy-korszak berendezkedéséről.
Ebben az évben minden ott van valamilyen módon, ami majd a Horthy-rendszer (bár rendszer-voltát a kötet éppen cáfolja) jellemzője lesz. Trianon és a revíziós törekvések. Királykérdés és az antiszemitizmus kérdésköre. Kibontakozó kultúrharc és konszolidációba ütköző fehérterror. Forradalom és megegyezés. Történelem és társadalom. Közben felmerülnek olyan kérdések, mint hogy politikai analfabéta volt-e Horthy vagy netán államférfi, illetve hogy elegendő idő-e 12 hónap egy rezsim megszilárdulásához, későbbi arculata alapvonásainak kialakulásához.
Izgalmas, adatolt és magát olvastató kötet, méltó a sorozat elvárásaihoz és a szerző előző könyvéhez.

Bartha Ákos
Véres város
Fegyveres ellenállás Budapesten 1944-1945

Modern magyar történelem, Jaffa, 2021
Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. KISKA (azaz Kisegítő Karhatalmi Alakulatok). Vörös Brigád. Prónay Különítmény Görgey Artúr Egyetemi Zászlóalj. Kiss János altábornagy. Bajcsy-Zsilinszky Endre. Ságvári Endre. Zsabka Kálmán. Ilyen és ehhez hasonló tulajdonneveket sorolhatunk elő, ha az 1944-45-ös magyar ellenállásra gondolunk. Ám ahhoz képest, hogy immár tankönyvi állítás is, hogy igen, valóban létezett magyar ellenállás 1944-45-ben, valószínűleg kevesen vannak, akik mind a négy szervezet és mind a négy személy tevékenységéről hosszabban be tudnának számolni. Mivel a magyar ellenállás létezése és összetettsége 1945 óta mindig elsősorban emlékezetpolitikai kérdés volt, s sajnos mindmáig az maradt, fehér holló ritkaságú az olyan mű, amely nem menteget és nem válogat, hanem valóban a teljes magyar ellenállást igyekszik bemutatni.
Pedig amikor 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, a kormányzó, Horthy pedig nem mondott le, ezzel szemben megbízta a kormányalakítással Sztójay Dömét, aki "német védnökség alatt" kezdte meg tevékenységét, egy végzetes határvonal rajzolódott ki. Ettől kezdve színt kellett vallani: mindenkinek döntést kellett hoznia, a nyilas és német elnyomókkal tart, vagy a másik oldalra áll. Ám a hazáért, függetlenségért, békéért és életekért küzdők soraiban meglepő társak találtak egymásra: kommunisták és egykori fajvédők, antifasiszták és szélsőjobboldaliak, szociáldemokraták és kisgazdapártiak, liberálisok és konzervatívak, zsidó munkaszolgálatosok és kiugrott nyilas párttagok, polgárok és munkások, katonák és civilek. És a kiállás sem volt idealistán egyszerű: olykor a passzivitás támogatta az igazul tenni akarókat, a kollaboratív cselekvés pedig a népirtókat, máskor a látszólagos kollaborációval lehetett életeket menteni. Néha az igaz értékekért fanatikusan, vonalasan vagy ostobán harcba indulók okozták saját vesztük mellett másokét is: tragédiájuk ettől még megkérdőjelezhetetlen, mégis, az utólagos ítélet alapján néha a látszólagos kaméleonok tudtak többet segíteni. Aki vállalta a fegyveres ellenállást, az az érvényes törvények alapján köztörvényes bűnözőnek számított, miközben a törvényes oldal bűnözői büntetlenül gyilkolhattak. A bátor ellenállók között pedig sajnos ott voltak az árulók, a provokátorok és a politikai és egyéb kalandorok is.
Bartha Ákos könyve elképesztő mennyiségű forrást dolgoz fel, amelyek közül sok szinte egyáltalán nem jelent még meg a téma feldolgozásaiban. Adataival, magyarázataival, összegző áttekintésével talán segíti a tisztánlátást is: a valóban létezett magyar fegyveres ellenállást mutatja be ellentmondásaival, gyengeségeivel, sikereivel és kudarcaival, szerencséivel és tragédiáival, valódi összetettségében. Sem csak kommunistaként, sem csak nemzetiként, sem csak cionistaként, sem csak németellenesként, sem csak fajvédőként, hanem mindezek bonyolult és folyton változó arányú kombinációjaként. Bátor magyarok ellenállásaként. Erre kellene emlékeznünk.

Majtényi György
Egyetértés vadásztársaság
Horthy, Rákosi, Kádár és napjaink vadászai

Open Books, 2021
Túl az "Egy a Természettel" Vadászati és Természeti Világkiállításon, az agancskapun, a kitömött kölykökön, a falnyi agancsfogason, a huzivoni állatszobron, a vérben tocsogó műdisznón és a trófeasimogató politikusokon - ez a kötet még mindig érdekes.
Majtényi György ugyanis aktuális, bátor és elgondolkodtató könyvet írt, de épp olyan megbízhatót, érdekeset, sok írásos és szóbeli forrásra támaszkodót és szemléletes stílusút, mint korábbi kötetei, amelyek közül a harmadik a kedvencem.
Ezek:
K-vonal - Uralmi elit és luxus a szocializmusban (2009)
Vezércsel - Kádár János mindennapjai (2012)
Cigánykérdés Magyarországon 1945-2010 (Majtényi Balázzsal) (2012)
Egy forint a krumplis lángos - A Kádár-kor társadalma (2018)
Az új, nagyalakú, gazdagon illusztrált kötetből mindent megtudhatunk Horthy, Rákosi, Kádár és napjaink vadászatairól, vadásztársaságairól, uralmi elitjéről - vadásznézőpontból. Anekdotákkal és kritikával, különbségekkel és hasonlóságokkal.

Linkek
Négy könyv a Typotextől 1.
Négy könyv a Typotextől 2.
Négy történelmi krimi
Négy természettudományos kötet
Négy remek könyv, amelyről nem tudok írni

Négy remek könyv, amelyről nem tudok írni

Vannak olyan könyvek, amelyeket újra és újra el kell olvasni. Viszont nagyon nehéz róluk írni. A múlt évben négy ilyen is bekerült a könyvtáramba. Halogattam, halogattam, hogy véleményezzem őket, próbáltam így és úgy: de minden ajánlóírás helyett csak újra elolvastam őket, vagy beléjük olvastam. Ezzel ajánlom valamennyit.

Sári László: Lin-csi apát pesti rokona - Nyugat és Kelet
Corvina, 2021
Sári László kiváló fordító, tudós kedvű, de végtelenül nyitott szellemű válogató, tibetológus, író, kultúrtörténész, utazó, ismeretterjesztő, olyasvalaki, aki mindent, de mindent tud a Keletről. Életműve fénypontja azonban Su-la-ce megteremtése, akinek Lin-csi apát minden szavát köszönhetjük: s talán ebből látszik a legjobban, hogy első számú igazi foglalatossága a filozófia. Vagy egyszerűbben: a bölcsesség.
Ilyen bölcs kötet a Lin-csi apát pesti rokona, amely József Attila és Hszing Ji-hszüan (vagyis Lin-csi, az Igazi (?)) szavait mottóul választva ezúttal minden eddiginél kockázatosabb úton indul el: az önfeltárásén. Az pedig "olyan tevékenység, amelyet a legnagyobb élvezettel azok az írástudók végeznek, akik nem a messze eső dolgok iránt érdeklődnek, hanem a hozzájuk legközelebbiek iránt. És mi lenne hozzájuk közelebbi, mint saját maguk?" (10.) Valamint olyasvalami, amelyet Lin-csi és pesti rokona is - utál... Hogyan lesz ebből mégis - mi is? Számvetés? Önéletírás? Töprengés? Egyszerűen: csak egy lepke táncát kell követni, s eljuthatunk egy másik világba... Avagy, ahogy a záró vallomás írja: "Nagy ritkán akkor is el kell tudni mondani, hogy állunk a világgal, ha az ember erősen idegenkedik tőle. Ha irtózik az önfeltárástól. De hát alapkérdés, hogy mi van Tibettel, mi van Kínával, mi van Goethével, mi a helyzet a kacsákkal, a macskákkal, a lepkékkel, a nagynénik házával, a Himalája folyójával, Li Taj-póval és Lin-csi apáttal." (255.)
A zavaros világban csodálatos dolog okos emberi szóval találkozni, eltöprengeni a tárgyak sorsán, a kacsák világfelfogásán, Kosztolányin meg Csokonain, a mesék hősén, Kőrösi Csoma Sándoron, a kínai észjáráson, macskákon és tigriseken, a vadjakon és és a körhintán, a verseken, meg a szerelmen, s persze a gyerekkoron. A kis kötet egyszerre szórakoztató, lebilincselő olvasmány és elgondolkodtató, felüdítő szellemi utazás. Olyan, mint az egyik fejezete tárgya, a kaleidoszkóp: mindig más, mindig ragyog, és nem lehet megunni.
Miért nem tudtam róla rendesen írni:
mert túlságosan szeretem. Aki nem hiszi, járjon utána: olvassa el a kötetből novellaként A piros című részt! (115-120.)

Laura Sintija Černiauskaitė: Lélegzet a márványon
Typotex Világirodalom, Typotex, 2021
A kiadó világirodalmi sorozatában 2021-ben egy tucat kötet jelent meg. A tizenkét szerző közül hat nő volt. A tizenkét regény közül számomra a legtragikusabb talán a litván író, költő és drámaíró(nő) Laura Sintija Černiauskaitė rövid regénye. Elképesztően tömör szövegű, álomszerű képekkel, elomló monológokkal, emlékekkel és fájdalmakkal teli könyv, amely mindent belülről, érzelmekből és hangulatokból kiindulva ábrázol, s olyan témákkal zsonglőrködik, mint szeretet, szülőség, anyaság, örökbefogadás, féltékenység, gyilkosság és halál... Nemrég olvastam, hogy hazájában filmet is készítettek belőle: az ajánló nagyon tetszett is nekem, de végig zavart, hogy "valóságos" emberek szerepeltek benne. A könyvet olvasva ugyanis előttem néha csak árnyképekként jelentek meg az egyes szereplők. Foglalkoztat az is, joggal nevezem-e tragikusnak a kötetet. A fülszöveg szerint ez "egy drámaian szép és felkavaró összekapaszkodás- és szétválástörténet, amelyben végül a szeretet látszik győzedelmeskedni." Ez valamiféle záró kiegyenlítődést, egyfajta elégikusságot sejtet. Én azonban inkább zaklatott rapszódiának látom ezt a regényt, amelyben sem az olvasó, sem a cselekmény részesei nem találhatnak megnyugvást: kizárólag fájdalmat, elhallgatást és szomorúságot.
Miért nem tudtam róla rendesen írni: mert rettenetesen belém vágott.

Kalin Terzijszki: Ki szeret?

Typotex Világirodalom, Typotex, 2021
Kalin Terzijszki bolgár költő és író. Ez a tizenhat elbeszélést tartalmazó kötete 2011-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Magyarul Krasztev Péter kiváló fordításában, de valamiért kifejezetten kínos, rajzosan mindent elmesélni akaró, furcsa színű borítóval jelent meg. Talán utóbbi miatt, talán, mert keveset tudok Bulgáriáról, mindenesetre nehezen kezdtem neki az olvasásának. Mígnem a 16. oldalon, a címadó, amúgy pedig tipikus ifjú értelmiségieket szerepeltető, lazulósan trágárkodós férfinovella végén eldördült egy pisztoly... Nekem meg elállt a lélegzetem, és innentől szinte csak egy perc volt elolvasni ezt a nagyon-nagyon változatos, de mindvégig érdekes novelláskötetet. Az apaság tanácstalansága, az egymástól távol kerülő generációk párbeszéd-képtelensége, a gyűlölettel és kompromisszummal teli házasságok sora, a hétköznapi brutalitás és a reménytelenség történetei éppúgy szerepelnek benne, mint egy különös példázat és néhány következetes abszurd elbeszélés. Azt hiszem, ez a kötet annyira bolgár, hogy már magyar. Nekem nagyon tetszett!
Miért nem tudtam róla rendesen írni: mert nálam jobb recenzenst érdemelne.

John Updike: Nyúlfark

Életműsorozat, 21. Század, 2021
Megjött az első nagyon izgalmas 2022-es hír a 21. Század Updike-életműsorozatával kapcsolatban: júniusban érkezik bele egy mindeddig lefordítatlan, 1992-es Updike-regény, az Emlékek Gerald Ford elnökségéről! (Bár azt nem tudom, miért kellett a borítójára az 1857-61 között szolgáló Buchanan elnök ifjúkori portréját tenni: de talán ha elolvasom, megtudom. Pék Zoltán fordítja.) Mindenesetre a hírről eszembe jutott, hogy a Nyúlfark című regény életműsorozatos kiadásáról is szerettem volna ajánlót készíteni: hiszen ezzel zárult re az író leghíresebb vállalkozása, a trilógiából ötösfogattá növelt Rabbit-ciklus. A Nyúlcipő, a Nyúlketrec, a Nyúlháj, a Nyúlszív és a Nyúlfark immár egységesen Gy. Horváth László pompás fordításában vehető kézbe, egymáshoz hangolt és szerethető köntösben. (Ami nagyon tetszik.) Ideje lenne tehát megfogalmaznom, miért megnyugtató, mégis ironikus feloldása ez a rövid regény a sorozatnak, de legfőképp a számomra nagyon nyugtalanító Nyúlszívnek, s miért szeretem annyira. De...
Miért nem tudtam róla rendesen írni: Updike olyan régi kedvencem, hogy rettentően nehéz róla bármit írni. Inkább mindig olvasok tőle még.

Linkek
Négy könyv a Typotextől 1.
Négy könyv a Typotextől 2.
Négy történelmi krimi
Négy természettudományos kötet