Anita Blake és a Fekete Tőr Testvériség, viktoriánus vámpírok és True Blood, Darren Shan, Lara Adrian és Ann Rice vámpírjai és persze a Twilight... Pár éve már a csapból is vér folyik. Nem csoda, hogy végre megjelent Magyarországon Bram Stoker Drakulája, a teljes regény.

Aki azt hitte, már ismeri, téved. A 2006-ig közkézen forgó fordítás (első kiadásában még figyelmeztetve a tényekre, magyarítás), Bartos Tibor Drakula gróf válogatott rémtettei című munkája körülbelül olyan viszonyban van az eredeti könyvvel, mint az űrhajós Barbie Tyereskovával. Mint új címe is sejteti, e magyarítás túlbeszélt és idézőjelbe tett, teljesen átdolgozott, rövidített és hosszabbított változat, amibe egészen új elemek kerültek, miközben a történet bizonyos részei egyszerűen elhagyattak. Persze nagyon szórakoztató lehet olvasni, csak épp ez nem a Drakula című regény. (1) Ettől függetlenül 1985-től ötször adta ki öt kiadó számtalan utánnyomásban, utoljára 2006-ban az Ulpius versenyeztette az Európa akkor megjelenő új változatával. De - azt hiszem - amióta az (Sóvágó Katalin avatott fordítása) megjelent, nem érdemes más Drakulát keresni: a világhíres rémregény végre tényleg megszületett magyarul.

Nekem a 2010-es második kiadás került a kezembe, amely már visszafogott borítótervével is különbözni igyekszik a többi, vérben fürdő regénytől. Jól teszi, hisz sok másban is eltér tőlük.

Akármennyire modern legendának is tűnhet Drakula gróf vérszívásainak története, a regény a 19. század végén íródott, 1897-ben. Épp ezért fantasztikus kaland végigolvasni: kitűnő horrortörténet sok előre látott és még csak nem is sejtett rettenettel, titokkal, nyomozással és igazi századfordulós hangulattal. De több is ennél: megmutatja, hogy a nagyívű körmondatok néha borzongatóbbak, mint a cselekménydús leírások, a hideg objektivitással és részletességgel tudósító, mit sem értő újságcikkek kétségbeejtőbbek, mint a gyors menetű párbeszédek, a páratlan tempójú akciónál rettenetesebb lehet elmondani valakinek, mit tettem, végül egy rettegő, halálsápadt, hálóinges nő riadt pihegése jóval erotikusabb lehet a vad vámpírszexnél.

A könyv sok szempontból teljesen rendhagyó. A legszembetűnőbb az elbeszélésmódja. Ugyanis csupa dokumentumból áll: a szereplők naplókat írnak, gyorsírásos jegyzeteket készítenek, leveleznek, táviratoznak, kivágják és elteszik az újságcikkeket, sőt viaszhengerre diktálják észrevételeiket. Egy szinte hihetetlen történet abszolút hiteles bizonyítékaiba tekinthetünk tehát bele olvasás közben. Bár más 19. századi regények is felhasználnak leveleket és emlékiratokat, hogy változatosabbá tegyék a cselekmény leírását, amit Stoker művel, a modern tömegkommunikációnak és tökéletes csődjének bemutatása. Mert mit ér Jonathan Harker precíz útinaplója, amelyben olyan borzalmakat örökít meg, hogy végül senkinek sem meri megmutatni? Mire jó Van Helsing távirata, ha rossz helyre kézbesítik? Mire szolgálnak Dr. Seward mintaszerűen fonográfba mondott orvosi feljegyzései, ha senki sem értelmezi belőlük helyesen öléskényszeres betegének Drakulát köszöntő motyogásait? Vagy miféle hajónapló az, amely a vízmélység helyett egy kísértetjárást örökít meg? S ott van még az élőhalott keblére rejtett emlékirat, a felbontatlan levelek, a meghallgatatlan búcsúüzenet, s Drakula dokumentum-megsemmisítő betörése. A szereplők szinte jobban megértik egymást attól, hogy egymás feljegyzéseit olvassák, mint hogy megbeszélik a dolgokat... Talán, mert van olyan borzalom, amit nem lehet elmondani, csak megírni?

Amilyen változatos lesz a szöveg a szereplők írásaitól és feljegyzéseitől, olyan izgalmas a nyomozás, amiben részt vehetünk olvasóként. Eleinte - úgy a regény közepéig - minden kétségbeejtően érthető, s szinte jó lenne rákiabálni a szereplőkre, hogy vigyázzanak Drakulával, aki a hátuk mögött lopódzkodik. De azok nem sejtenek semmit, s még kezére is játszanak a vámpírnak. Később azonban már nem olyan egyértelműek a dolgok. Egyszerre öt főhős is nyomozni kezd Drakula után, változó sikerrel, s próbálnak versenyt futni az idővel és a rettenettel. Végül a regény eljut a legkomolyabb téthez, s most már egy nő megmentéséért folyik a küzdelem.

A nőknek egyébként is óriási szerep jut a történetben. Köztudott, hogy Drakula fiatal nők vérét szívja, mégpedig nem minden erotikus felhang nélkül. Ugyanilyen zavaróan izgató egy-egy vámpírnő halála is. ("Ajka szétnyílt és nem olyan halkan lélegzett, ahogy szokott, hanem hosszan, rekedten zihált... Alvajáró révetegséggel kinyitotta fényét vesztett, rideg tekintetű szemét, és (megszólalt) olyan bársonyos bujasággal, amit még sose hallottam a szájából... A test reszketett, vonaglott, vad görcsökben rángatózott; úgy csattogtatta hegyes, fehér fogait, hogy összeharapdálta az ajkát, amely skarlátvörösen habzott...") Szerelem, szex és halál ebben az ős-vámpírtörténetben is együtt jár, de feszültséggel tele, ellentmondásosan, nem pedig magától értetődően. Ellensúlyként válogatottan tiszta, nemes, bátor, büszke szereplők sorakoznak: makulátlan, önfeláldozó lovagok és erényes hölgyek, mintha egy Walter Scott-regényből léptek volna elő.

Ám ami Stoker regényének történethűségét illeti..., hát, arról jobb nem beszélni. Az a kulturális katyvasz, amit Jonathan Harker buzgón lejegyzetel útinaplójába, illetve amit Drakula megoszt vendégével Erdély és Magyarország történelméről, törökökről, oláhokról, szlovákokról és csehekről (utóbbiak vajon hogy kerültek Bukovinába?), székelyekről, s legfőképpen a saját múltjáról, minden, csak nem hiteles történelem. (2) Én mégis szívesen megengedem magamnak azt az értelmezést - még ha Stoker ezzel nem is értene egyet -, hogy a grafomániás Harker történelmi-földrajzi-néprajzi gyorsjegyzetei kitűnő paródiáját nyújtják azoknak a rólunk szóló külföldi útleírásoknak és naplóknak, amelyeket a 18-19. században a látottakból sokszor semmit fel nem fogva, a hallottakból sokszor semmit sem értve buzgón vezettek és hazatérve büszkén adtak ki az angol és francia utazók (lásd az Alföld hírét a nagyvilágban). Csak éppen van egy különbség: hogy Harker megtanulja komolyan venni azt a titokzatos helyet, ahova ellátogatott: Drakula kastélyát.

Más szempontból közelítve: ennek az ál-Erdélynek a hangulatteremtésen kívül nincs is sok szerepe a regényben. Ami belőle szükséges - hófödte hegygerincek, hatalmas hágók, sziklacsúcsok, romos várkastély és farkasok kórusa -, valójában nincsen helyhez kötve. Egy a fontos: hogy a jó öreg Angliától mindenben különböző, távoli, idegen, zord és fenyegető hely legyen. Ahonnan négy fejezet után Stoker - nagyon bölcsen - átteszi a helyszínt Londonba, a civilizációba. Mert ugyan kit érdekelne, ha mindenféle ősi szörnyek egymást ennék a világvégi meseországban. De hogy itt járjanak közöttünk...

S ha már a félelmetes erdélyi vérszívó megjelent Anglia modern világában, olyan méltó üldözőre van szükség, aki hasonlóan más, mint az átlagemberek: Abraham van Helsingre, az amszterdami filozófusra, metafizikusra és természettudósra. A csodálatos professzor Dr. Seward mestere és mentora, de lassanként valamennyi pozitív szereplő védelmezőjévé és apafigurájává válik. Ő az egyetlen idősebb férfiszereplő a könyvben hősies ifjak és védtelen nők között, természetesen Drakulát leszámítva. A tudós egyszerre idegen és ismerős, hisz Drakulához hasonlóan neki is megvannak a manírjai: kissé töri az angolt, igen dagályosan és körülményesen fejezi ki magát (ebben hasonlít például Sherlock Holmeshoz vagy Hercule Poirot-hoz), végül szeret előbb cselekedni, s csak aztán magyarázatot adni. Ám jósága, humanizmusa, önfeláldozó emberszeretete és higgadtsága az angol szereplők mintaképévé teszi.

Szükséges is egy ilyen erős ellenfél Drakulának, hiszen Stoker kitűnően építi fel titokzatos alakját. A tökéletes, mégis kissé idegenszerű úriember (sasszerű arc, fennhéjázó homlok, kegyetlen száj, sajátosan hegyes fehér fogak, természetellenesen pirosló ajkak tulajdonosa) éppoly nyájas tud lenni, mint amilyen fenyegető. A farkasoknak parancsol, de elbájolja a hölgyeket. Kegyetlen, kíméletlen, ravasz, mégis van benne valami taszítóan megnyerő. A természetfeletti erők mind a rendelkezésére állnak, mégsem csak szörny és varázsló. Szánalmas őrült is, egy halott, aki nem tud nyugodtan üdvözülve elporladni. Amikor Lugosi Béla életre keltette a filmvásznon, az ő Drakulája talán izgalmasabb lett könyvbeli mintaképénél, de egysíkúbbá is vált: Drakula nemcsak a sötétség ura, vámpírfejedelem, de egy esendő ember gyűlölettel és őrülettel teli kísértete is. (3)

Végül egy dologról szeretnék még írni: arról, milyen lenyűgöző a 19. század (főleg a második fele) és a romantika az irodalomban. Ekkor születik meg Frankenstein szörnye (Mary Shelley, 1818). Ekkor indul el útjára Bőrharisnya (James Fenimore Cooper, 1823). Ekkor következik be az Usher-ház vége (Edgar Allen Poe, 1839). Ekkor utazik először természettudományos körülmények között ember a Holdra (Jules Verne, 1865/70). Ekkor válik líraian csábítóvá a Vadnyugat (Bret Harte, 1868). Ekkor fedezik fel Salamon király bányáit (Henry Rider Haggard, 1885). Ekkor öli meg Mr. Hyde Dr. Jekyllt (Robert Louis Stevenson, 1886). Ekkor nyomoz először Sherlock Holmes (Sir Arthur Conan Doyle, 1887). Ekkor őrizgeti Dorian Gray az arcképét (Oscar Wilde, 1890). Ekkor fordul borzalomba az amerikai polgárháború története (Ambrose Bierce, 1891). Ekkor találják fel az időgépet (Herbert George Wells, 1895). Ekkor kezd el küzdeni Sandokan (Emilio Salgari, 1895). Vagyis ekkor születik meg az, amit ma kriminek, horrornak, sci-finek, fantasynak, vadnyugati kalandnak, indiántörténetnek vagy épp akcióregénynek nevezünk. És persze Drakula és vele a vámpírmítosz is, ami - úgy tűnik - ma a legizgalmasabb és a legjövedelmezőbb a szórakoztató irodalom minden fajtája közül. Nem semmi, Mr. Stoker!

1 Néhány részlet a régi és az új fordításból, szemléltetve, hogyan nem sikerült komolyan venni az ódon rémtörténetet a régi fordításnak, milyen jó viszont az új változat.
R: - Én vagyok Drakula. Azt ajánlom, Mr. Harker, kerüljön beljebb...
Ú: - Drakula vagyok; legyen üdvözölve házamban, Mr. Harker!
R: - Megtalálta végre a békességét. - Van Helsing szembefordult velem. - Életének vége csak, sajna. Halála ezután kezdődik.
Ú: - Ó, szegény lány, csak hogy megtalálta a békét! Végre vége! - A professzor felém fordult, és komoly ünnepélyességgel felelte: - Nem úgy - ó, jaj! - nem úgy. Ez csupán a kezdet.
R: A gyermek ocsúdván a Babirka néni csábítása felől rebegett.
Ú: Miután kissé magához tért, ő is előadta a közkeletű történetet, miszerint a "véreső hölgy" csalta el.
És a regény utolsó mondata: R: Akkor döbbentem rá, hogy kívül állok az ostya körén.
Ú: Azután, szívet tépő bánatunkra, egy mosollyal és egy sóhajjal meghalt a hős gentleman.
Két megjegyzés ehhez: a régi "fordítás" utolsó mondata sehol nem szerepel az eredeti regényben; az új fordítás meghaló szereplője sehol sem szerepel a régi "fordításban". A könyvben egyébként ezután még következik egy epilógus is, de ezt a régi változat nem is tartalmazza.
2 Ezért furcsállom, amikor halálosan komolyan nyomozzák a 15. században élt havasalföldi vajda, Vlad Dracul (Sárkány) és fia, Vlad Tepes (Karóbahúzó), a Draculea (vagyis Sárkányfi) történetét és a vámpírsághoz való kapcsolódását. Úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy Stokert három dolog ragadta meg a valahol olvasott sztoriban: a Drakula név (elhallva a képzett szóból, ahogy egyébként, -a végződéssel sokkal "névszerűbb"), a Kárpátok, és a karó. Sokat elárul az első magyarításról, hogy Bartos Tibor Stoker legkínosabb történelmi eszmefuttatását Drakuláról egy az egyben ki is cseréli Vlad Tepes legendájára, talán a szerzőt mentegetendő, de ezzel - látszólag - az eredeti regény szövegével hitelesítve is a mítoszt. Ugyanerről a témáról furcsa regény Elizabeth Kostova A történész című könyve.
3 Úgy gondolom, hogy mindmáig Lugosi Béla a legjobb Drakula, s a vele készült 1931-es film a legkitűnőbb feldolgozása Stoker regényének. Valószínűleg sokakat felbosszantok vele, de nálam a második helyet Richard Roxburgh félőrült Drakulája kapja a 2004-es Van Helsingben.
4 Jó kis recenzió a regényről Pável blogján!

Talán nincs még egy olyan hőse a világ ponyvairodalmának, mint Tarzan, a majomember. Mindenki ismeri vagy legalábbis ismerni véli. Van, akinek nevét hallva egy képregénykocka jelenik meg a szeme előtt, amin Tarzan hatalmas ugrással épp ráveti magát egy pompás és félelmetes oroszlánra. Van, akinek valamelyik film vagy tévéfilm jut eszébe a majdnem kilencvenből, amelyben Tarzan ágról ágra és liánról liánra lendül karjaiban szerelmével, Jane-nel. Van, aki Walt Disney Tarzanjával találkozott először, s talán van is egy McDonald's-féle műanyagfigurája az őserdő hőséről. Van, akinek Tarzan maga a magyar származású, széles mellkasú Johnny Weissmüller, úszóbajnok és sztár, aki megajándékozta a filmtörténetet Tarzan összetéveszthetetlen, jódlizó harci üvöltésével. Végül persze van, aki elutasítja Tarzant és történeteit, mint amelyek iskolapéldái a fehér felsőbbrendűség hirdetésének, széles tárházát nyújtják az Afrikáról szóló teljesen megbízhatatlan információknak vagy egyszerűen csak klisékből építkező ponyvasztorik.

Talán azért nehéz az eredeti Tarzan-regényekről írni, mert még mielőtt kinyitnánk bármelyiket, már elborított a jó és rossz hordalék: ezek a könyvek látszólag már nem önmagukat jelentik, hanem legendát, reklámot, előítéleteket és üzletet. Manapság is számtalan regényt körbevesz és eltakar a reklám és a marketing a Twilighttól és a Harry Pottertől Murakami Hakuri regényeiig.

Tarzant maga a szerző, Edgar Rice Burroughs (1875-1950) indította el ezen az úton. Művei először mindig újságban jelentek meg folytatásokban, az olvasók rajongásától és leveleitől kísérve. Mindig nagy, színes, általa jóváhagyott illusztrációkkal látták el őket. Nagyon hamar képregényeket készíttetett a művei nyomán, lelkesen támogatta az első könyv megjelenése után alig hat évvel az első Tarzan-(néma)film elkészítését, s később a többit is, s nem zavarta, hogy ezek történetének sokszor csak a címszereplő személyében volt köze az ő regényvilágához. Ráadásul egész életében hangsúlyozta, amikor harminchét évesen író lett, azért tette, mert a ponyvamagazinokat olvasva rájött, hogy jó pénzért "ilyen vackokat ő is tud írni". Tehát, maga Burroughs azt sugallja: Tarzan elsősorban üzlet, másodsorban ponyva, a kalandok felcserélhetőek, kicserélhetőek és behelyettesíthetőek, s végeredményben mindegy, hogy a Tarzan a fenevadak élén (1914) című regényt olvasod, a Tarzan és a hableányok (1948) című filmet nézed vagy a Tarzan és a Strucckirály (1952) című miniképregényt lapozgatod, amit ajándékba adtak a cipőboltban, ugyanazt kapod.

Ám ha tényleg így lenne, ma már senki sem olvasná a Tarzan-könyveket. Olyan hőssé vált volna, mint Johnston McCulley Zorrója, aki 1919-ben hasonló körülmények között született, mint Tarzan, de azonnal filmhőssé vált, s bár szerzője jóval később még két regényt szentelt neki, soha nem tudta olyan érdekes kalandokkal megajándékozni, mint a forgatókönyvírók tették. Így lett Zorro kulturális örökséggé és filmszereplővé, de igazi irodalmi hőssé - nem.

Hogy milyen a regények Tarzanja?

A majomember egy angol lord egyetlen fia és örököse. Amikor a gyarmati hivatal felé utazó apját és anyját partra teszi egy hajó fellázadt legénysége, azok Robinson-módra rákényszerülnek az otthonteremésre Afrika egy ember nem látta táján. Itt születik meg az ifjabb John Clayton, s egyéves korában árván marad a dzsungelben. A kis Lord Greystoke-ot különleges emberszabású majmok egy törzse neveli fel, amelynek vezetője, Kercsak egyben Tarzan apjának gyilkosa is. A kis fehér bőrű (ezt jelenti a Tarzan név) intelligenciája révén hamarosan a világ legtökéletesebb majmává válik (vadászik, mászik, kúszik, harcol, szagok alapján tájékozódik, remekül olvas nyomokat, sőt még úszni is megtanul, s beszéli a dzsungelbéli állatok nyelvét), de egyben kiváló ember is: ösztönösen igazságos, erkölcsös, okos, kreatív, filozofikus és bátor.

Felfedezve szülei egykori kunyhóját, megismerkedik emberi tárgyakkal és fegyverekkel, de megtanul olvasni is az ott talált ábécés könyvekből. A könyvek Tarzanja tehát tartózkodik az "Én Tarzan. Te Jane. Tarzan szereti Jane-t." szerkezetű mondatoktól, ugyanis amikor először találkozik emberekkel, nem tud beszélni, folyékonyan ír viszont angolul nyomtatott betűkkel - szerelmét így egy levélben tudatja... Később kiválóan megtanul angolul és franciául. Itt is megmutatkozik, hogy más a filmek és más a regények Tarzanjáról gondolkodni, s sok dolog, ami a regényekben a helyén van, arányaiban jó vagy látatlanban elfogadható, hollywoodi játékfilmen eljátszva és megmutatva kiáltóan buta, sztereotipikus, primitív vagy hihetetlen.

A felnövekvő Tarzan bosszút áll Kercsakon és nevelőanyja, Kala embergyilkosain is. Míg végül... Igen, most következik a történetben Jane fellépése, de ezt érdemes már inkább elolvasni az első regényben, a Tarzan, a majomemberben.

Általában leírják, hogy mindaz, ami ebben a regényben (és a többiben) szerepel, azt a téves tudatot erősíti az olvasókban, hogy egy alá- és fölérendeltségi hierarchia létezik a természetben és a társadalomban is. A majmok alsóbbrendűek, mint az emberek. Ezért Tarzan irányíthatja vagy becsaphatja őket, illetve felléphet a védelmezőjükként. A fekete bőrűek és az arabok alsóbbrendűek, mint a fehér emberek. Ezért Tarzan irányíthatja vagy becsaphatja őket, illetve felléphet a védelmezőjükként... A lordok felsőbbrendűek, mint az amerikai üzletemberek és a szórakozott tudósok. Ezért Tarzan... Egyáltalán, minden fehér embernél felsőbbrendű Tarzan, a majomember. Meg szokás említeni a könyvek sztereotípiáit is: a négerek sokszor babonásak, gyávák, gyerekesek, az arabok általában megbízhatatlanok, cselszövőek, az előkelő származású angolszászok nemesek és jóságosak...

Lehetne a dolgot azzal mentegetni, hogy az első regény 1912-ben született, amikor még - bármilyen kiborító is ez - egész Európa lelkesen hitt a fehér, gyarmatosító faj felsőbbrendűségében, akinek kötelessége az indiai, afrikai, indián stb. emberek gyámolítása (lásd erről például Kiplinget). Ám a sztereotípiákat leírók sokszor maguk is (ellenkező előjelű) sztereotípiákban gondolkoznak: ugyanis nagyon nehezen tudom a regénybeli kannibál törzs öncélúan kegyetlen emberevő harcosát ugyanolyan embernek tekinteni, mint magamat. A Tarzan-könyvekben az emberek "értékességének" egyébként az erkölcs a fokmérője: vannak bátor arabok és cselszövő, szadista gazemberek, gyáva és primitív feketék és nagylelkű és bölcs főnökök. De itt aztán újabb, pozitív sztereotípiákhoz juthatnánk...

De felesleges. Ugyanis a kulcs abban az állításban rejlik (elhagyva az irritáló felsőbbrendű szót), hogy Tarzan erősebb, okosabb és ügyesebb mindenki másnál. Zavar ez valakit Verne csodálatosan önfeláldozó Grant kapitányánál? Thomas Mayne Reid fehér törzsfőnökénél? Vagy Walter Scott Ivanhoe-jánál?

Tarzan ugyanis regényhős. A róla szóló könyvek kitűnően teremtik meg a látszatot, hogy valóságos történetről van szó - nem véletlen tehát, hogy lelkes irodalomtörténészek és természettudósok bizonygatják, hogy Tarzan olvasástanulása épp olyan lehetetlen, mint speciális oroszlánszelídítő módszere, hogy az, ahogyan az állatok nyelvén beszél és ért, ugyanolyan elképzelhetetlen, mint azoknak a furcsa ember- és majomtörzseknek a léte, akiket Burroughs elhelyez Afrika térképén. Csakhogy aki a Tarzanokból szeretne Afrikáról tanulni, netán etológiai vagy etnográfiai bevezető kurzust tartani, máris eltévedt. Maga Burroughs sosem járt Afrikában, barátai vadásztörténetei adták az ötletet könyveihez. A többi már - fantázia és képzelet. Aki pedig izgalmakra vágyik, fordulatokra, amelyek során győz a jó, de a gonoszok sokszor majdnem diadalmaskodnak, az nem fogja unni a sokadik oroszlánölést, fortélyos szöktetést vagy az újabb nőrablást.

A Tarzan-könyvek a fantázia fantasztikus mutatványai. Mindegyik egy-egy olyan kaland, amiben mindenki szívesen részt venne - a karosszékből. Tarzanban és barátaiban ott vannak mindazok az erények, amikkel szeretnénk rendelkezni. Tarzan önfeláldozó, segítőkész, bátor, tiszta szívű, ötletes, gyengéd a nőkkel, kérlelhetetlen az ellenfelekkel, de tud könyörületes és megbocsátó is lenni. A második kötettől kezdve még művelt is, s alkalma van összehasonlítani a vadon és a civilizáció világát, majd hamar kérdések merülnek fel benne. Például, hogy miért ölnek a civilizált emberek akkor is, ha épp nem éhesek és veszély sem fenyegeti az életüket... Tényleg, jó kérdés.

Ráadásul miután Burroughs már minden félig-meddig reális dzsungelkalandot végigjáratott Tarzannal (az első három könyv mind önmagában is érthető, de együtt egy laza trilógiát alkot, a negyedik pedig Tarzan fiáról szól), szabadon engedte a fantáziáját, s elkezdte benépesíteni a sötét és titokzatos sosemvolt-Afrikát különös népekkel. Opar napimádóival, akik nem érzékelik aranyuk értékét és embereket áldoznak... A hangyaméretű emberekkel, akik icipicik, de városi civilizációban élnek, fejlett a tudományuk és háborúznak... Különleges félig ember, félig majom teremtményekkel, akik farkuk kivételével majdnem olyanok, mint az emberek, s saját nyelvük van (amit egy szószedetből meg is tanulgathatunk)... Afrikába sodródott egykori keresztes lovagok utódaival, akik ma is lovagi tornákat rendeznek és a szaracénok támadásától rettegve élnek elzárkózva a dzsungel közepén... Oroszlánimádókkal, kannibálokkal, Szent Pál őrült tanítványaival, rómaiak leszármazottaival... A Tarzan a föld mélyén című kötetben pedig hőseink eljutnak Burroughs másik univerzumába, Pellucidarba, a föld alatti világba, ahol dinoszauruszok, kardfogú tigrisek és kalózok egyformán Tarzan útjába akadnak. (Ezt a regényt így a magyarul kiadatlan Pellucidar-sorozat negyedik kötetének is tartják, de teljesen önálló, kerek, lezárt egység.) Minden kötet egy-egy új világ megteremtése: törvényekkel, szokásokkal, uralmi formákkal, vallással - mint a fantasy-regényekben. Miközben mindig vannak valós szereplőink - német katonák a világháborúban, arab elefántcsont- és rabszolgakereskedők, orosz kémek, amerikai gengszter, sőt egy szélhámos ál-Tarzan is -, s Tarzan révbe jutása után rokonszenves új szerelmeseink is, akiknek a sorsát a majomember egyengeti, valójában új és új fantáziavilágokat ismerhetünk meg, amikből végül aztán jó visszatérni a látszólagos valóságba.

A fantázia a kulcsszava Burroughs minden könyvének. A magyar nyelven szintén olvasható Barsoom- vagyis Mars-regények Ray Bradbury kedvenc gyerekkori olvasmányai voltak. Ezekben Burroughs John Cartert, déli katonatisztek harcias és tiszteletreméltó sarját repíti el a Mars bolygóra, hogy ott halott, haldokló és létezésük csúcsán járó civilizációkat ismerjen meg, babonákat irtson, politikai szövetségeket hozzon össze, háborúkat nyerjen meg és barátokat szerezzen. Ha a Marsbeli krónikák, s Bradbury egész világa más is, mint Burroughsé, a Mars elpusztult egykori civilizációiról olvasva mindkettejüknél ugyanaz az érzés szorítja össze a torkunkat. Hogy aztán a jövőkép bizakodó vagy lemondó-e, az már egy másik kérdés.

Burroughs ugyanúgy teremt világokat és mesél el fantasztikus kalandokat a Marsról (meg a Vénuszról vagy Pellucidarról szóló) sorozataiban, mint a Tarzan-könyvekben. Ám míg a az előbbiek jól megtalálták a helyüket az irodalmi kánonban, mint ős-sci-fik, Jules Verne és H. G. Wells könyveinek társai (utánérzései), de egyben a harmincas évek nagy sci-fi korszakának előfutárai is, Tarzan még keresi a helyét. Odakerülhetne persze a századfordulós kalandregényírók, például James Oliver Curwood művei mellé, aki kezdetben alig többet tartózkodott a kanadai vadonban, mint Burroughs Afrikában, mégis épp olyan lebilincselő regényeket írt kanadai lovasrendőrök és a vadon embereinek és állatainak találkozásáról, mint Burroughs a dzsungelről. (Kedvencem tőle az Emberfarkas.) Megemlíthető a Tarzan-regények elődjeként Daniel Defoe Singleton (Bob) kapitány, Jules Verne Város a levegőben vagy Rudyard Kipling A dzsungel könyve című regénye is; talán nem véletlen, hogy nálunk egy ideig a fenti szerzőkkel együtt Burroughs is gyerekkönyvírónak volt elkönyvelve. (Ami azért érdekes, mert - bár szexualitásról nyíltan sosincs szó bennük - a regények nem könnyített olvasmányok, telve vannak háborúval, halállal, nőrablással és erőszakos, gonosz, bár sikerrel soha nem járó férfiakkal.) Érdekes kortársai Edgar Wallace Afrika regényei Sandersről, a gyarmati felügyelőről, ám míg Wallace anekdotikus és ironikus, Burroughs inkább kalandos és heroikus. De addig is, amíg az ítészek elvitatkoznak Burroughs és a Tarzan-regények irodalmi helyén, érdemes beleolvasni valamelyik könyvbe.

A szerző mindig hangsúlyozza, Tarzan győzelmeinek titka, hogy a majmokkal ellentétben rá jellemzőek az erkölcsi eszmék, az érzelmek, s legfőképpen a fantázia. Ettől, vagyis a képzelőerőtől lesz Tarzan igazán ember. S ez az egyetlen dolog, ami szükséges ahhoz, hogy élvezzük kalandjainak történetét, a megunhatatlan Tarzan-történeteket.

Ui: Burroughs 24 Tarzan-könyvet írt, mindegyik olvasható magyarul. A Tarzan-regények és a Mars-sorozat bibliográfiája megtalálható a Könyvesház Raktárában.
A bejegyzést Fazekas Attila Tarzan-illusztrációi kísérik. Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó általam összegyűjtött sorozatában az első tizenegy Tarzan-könyvet ő látta el képekkel és színes borítórajzzal. A szerző Magyarország - véleményem szerint - legjobb képregényrajzolója, aki olyan művek alkotója, mint a (külföldön is híres) Csillagok háborúja és A birodalom visszavág, vagy a Blood kapitány viszontagságai, a Robin Hood, a 80 nap alatt a Föld körül. Ő készítette el Csernai Zoltán regényének, Az özönvíz balladájának képregényváltozatát és gyerekkorom kedvenc könyvének, a Fekete Szépségnek a rajzait is. A Tarzan-sorozat legnagyobb vesztesége, hogy a hátralévő tizenhárom kötet képeit már három másik rajzoló jegyzi. Fazekas Attila akciódús képei ugyan szép nőket, félelmetes vadállatokat és egy intelligens, de izmos Tarzant ábrázolnak, mégsem ponyva-, hanem könyvillusztrációk. (Egyébként fekete-fehérben még szebbek.) Méltók az eredeti regényekhez, sőt, azt hiszem, segítenek megszeretni őket.

Egy másik vitatott könyvsorozatról:
Csodálkozom - hosszú és szubjektív bejegyzés James Bondról

A Burroughs-féle Mars-ciklus tíz regényből és egy hátrahagyott novellából áll.
Alább a folyóiratbeli megjelenést adtam meg először, majd zárójelben a kötetbeni megjelenés évszáma következik, mivel a regények először folytatásokban, folyóiratban láttak napvilágot, igaz, sokszor még nem a teljes szöveggel.

1. A Princess of Mars, 1912 (1917), A Mars hercegnője, Szukits, 2012, ILK, 1990, Fővárosi, 1918?
2. The Gods of Mars, 1913 (1918) A Mars istenei, ILK, 1991, Mars istenei, Fővárosi, 191?
3. The Warlord of Mars, 1913 (1919), A Mars ura, ILK, 1991, Mars hadura, Fővárosi, 192?
4. Thuvia, Maid of Mars, 1916 (1920), Thuvia, a Mars lánya, ILK, 1992, Thuvia, a Mars leánya, Fővárosi, 1928
5. The Chessmen of Mars, 1922 (1922), A Mars sakkjátékosai, InfoGroup, 1995
6. The Master Mind of Mars, 1927 (1928), A Mars géniusza, Szukits, 2012
7. A Figthing Man of Mars, 1930 (1931), A Mars katonája, Szukits, 2013
8. Swords of Mars, 1934 (1936)
9. Synthetic Men of Mars,  1939 (1940)
10. Llana of Gathol, 1941 (1948)
+1. John Carter of Mars, 1964 (két elbeszélés, csak az egyik a szerző hátrahagyott műve, a másik a fiáé)

A sorozat első teljesnek ígérkező magyar kiadása sajnos félbeszakadt. Most a Szukits kiadótól lehet várni a sorozat köteteinek (teljes?) megjelentetését, nyilván sajnos a Disney-film sikerétől függően. Mindenesetre örömteli, hogy végre kiadtak két olyan regényt is, a hatodikat és a hetediket, amely eddig még nem volt magyarul olvasható. Figyelem: az utóbbi csak 200 példányban elérhető és a kiadónál rendelhető meg! Támogassuk a magyar Burroughs-kiadást! Rendelésre fel!

Frissítve: 2013.11.26.

A szerző Tarzan-könyveinek listáját itt találhatod.

Valamennyi Burroughs-féle befejezett Tarzan-történet megjelent magyarul.
Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó (Vállalat, majd később InfoGroup) jellegzetes, fekete borítós sorozatában majdnem az összes könyv, a 24 regényből 22 napvilágot látott, bár a kötetek sorszámozása egy kicsit megkeveredett. Az összkiadást (átfedésekkel) a LAP-ICS kiadó fejezte be megjelentetve a két legkésőbbi Burroughs-kötetet.
A második világháború előtt, kortársként két kiadó (a Fővárosi és a Pantheon) is belekezdett a sorozat kiadásába, de csak 5, illetve 16 kötetig jutottak, kihagyásokkal. 1956-57-ben az első két könyv jelent meg újra nálunk a Kossuth kiadónál, ismét utat engedve a kalandregény-sorozatnak. A hatvanas években pedig az újvidéki Forum kiadó adott ki öt könyvet. Az ezredfordulón az Aranyhal könyvkiadó vágott bele az első két kötettel a sorozat újrakiadásába, de a vállalkozásnak nem lett folytatása. Jelenleg a General Press kiadó kísérletezik a sorozat újraindításával.

1. Tarzan of the Apes, 1912, Tarzan, a majomember, General Press, 2011, Aranyhal, 2000, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1989, 1986, Tarzan, a dzsungel fia, Forum, 1966, Novák, 1966, Kossuth, 1956, Pantheon, 1941, 1932, Fővárosi, 1926, 1923
2. The Return of Tarzan, 1913, Tarzan visszatér, General Press, 2012, Aranyhal, 2000, ILK, 1989, 1985, Forum, 1966, Pantheon, 1941, 1933, Tarzan visszatérése, Novák, 1966, Kossuth, 1957, Fővárosi, 1924
3. The Beasts of Tarzan, 1914, Tarzan a fenevadak élén, ILK, 1990, 1985, Tarzan bestiái, Pantheon, 1942, 1937, Fővárosi, 1934
4. The Son of Tarzan, 1914, Tarzan fia, ILK, 1990, 1987, Forum, 1966, Pantheon, 1937, Fővárosi, 1934
5. Tarzan and the Jewels of Opar, 1916, Tarzan és a gyémántok, ILK, 1987, Tarzan és Opar kincse, Forum, 1966, Tarzan és Opar kincsei, Pantheon, 1941, 1935
6. Jungle Tales of Tarzan, 1916, 1917, 1919, Tarzan dzsungeltörténetei, ILK, 1987, Tarzan az őserdőben, Pantheon, 1941, 1936
7. Tarzan the Untamed, 1919, 1920, 1921, Tarzan, a vadember, ILK, 1988
8. Tarzan the Terrible, 1921, Tarzan, a rettenetes, ILK, 1988, Panthenon, 1936
9. Tarzan and the Golden Lion, 1922, 1923, Tarzan és az aranyszőrű oroszlán, ILK, 1988, Forum, 1966, Pantheon, 1938, Fővárosi, 1925
10. Tarzan and the Ant Men, 1924, Tarzan és a hangyaemberek, ILK, 1989, Tarzan és a törpék, Pantheon, 1941, 1937
11. Tarzan, Lord of the Jungle, 1927, 1928, Tarzan, a dzsungel ura, ILK, 1989
12. Tarzan and the Lost Empire, 1928, Tarzan és az elveszett birodalom, ILK, 1990, Tarzan az ismeretlen országban, Pantheon, 1940, 1937
13. Tarzan at the Earth's Core, 1929, Tarzan a föld mélyén, ILK, 1990, Tarzan a föld szívében, Pantheon, 1939
14. Tarzan the Invincible, 1930,1931, Tarzan, a legyőzhetetlen, ILK, 1990, Pantheon, 1940
15. Tarzan Triumphant, 1931, Tarzan, a diadalmas, ILK, 1991, Pantheon, 1941
16. Tarzan and the City of Gold, 1932, Tarzan és az aranyváros, ILK, 1991, Tarzan az aranyvárosban, Forum, 1966, Pantheon, 1942, 1938
17. Tarzan and the Lion Man, 1933, 1934, Tarzan és az oroszlánember, ILK, 1991, Tarzan és a filmkaraván, Pantheon, 1941
18. Tarzan and the Leopard Men, 1935, Tarzan és a párducemberek, ILK, 1992, Tarzan és a leopárdemberek, Pantheon, 1942
19. Tarzan's Quest, 1935, 1936, Tarzan és az örök élet, ILK, 1993
20. Tarzan the Magnificent, 1936, 1937, 1939, Tarzan, a csodálatos, LAP-ICS, 1997, Tarzan, a nagyszerű, InfoGroup, 1995
21. Tarzan and the Forbidden City, 1938, Tarzan és a tiltott város, InfoGroup, 1994
22. Tarzan and the Foreign Legion, 1947, Tarzan és az idegenlégió, LAP-ICS, 1997, InfoGroup, 1995
23. Tarzan and the Madman, 1964, Tarzan és az őrült, LAP-ICS, 1997
24. Tarzan and the Castaways, 1965, Tarzan és a hajótöröttek, LAP-ICS, 1997

Sok magyar bibliográfia Tarzan-regényként sorol fel egy gyerekkönyvet, a The Tarzan Twinst, amit 1963-ban, Burroughs halála után ollóztak össze, illetve a Tarzan: The Lost Adventure című, félbemaradt regénytöredéket, amit 1995-ben Joe R. Lansdale amerikai író fejezett be. Ezek azonban szerintem - a hivatalos (Philip José Farmer stb.) és a nem hivatalos folytatásokkal egyetemben - nem valódi tagjai a Tarzan-sorozatnak.

Frissítve: 2012.09.10.

A szerző Mars-regényeinek listáját itt találhatod.

Íme a 13+1 legromantikusabb jelenet az elmúlt harminc év legjobb szerelmes vígjátékaiból!
Ezek a kedvenceim (legalábbis a szövegesek közül):

1. Micsoda nő (Pretty Woman, 1990)
A létrajelenet.
Edward: Vivian királykisasszony! Eljöttem érted. Miért kell neked olyan magasban lenned? 
Vivian: Mert páholyban a legjobb!


2. Sztárom a párom (Notting Hill, 1999)
A sajtótájékoztató.
Újságíró: Thacker. A neve Thacker.
William: Ó kösz. Kösz. Azt kérdem tehát, ha Mr. Thacker belátja, hogy nagy hülye volt, és térden csúszna Ön előtt és könyörögne, hogy bocsásson meg, akkor vajon Maga megbocsátana?
Anna: Igen. Azt hiszem, igen.
William: Hát, ez nagyon jó hír. A Kutyák és Lovak olvasói mind nagyon fognak örülni.

3. Kate & Leopold (Kate & Leopold, 2001)
A pohárköszöntő a 19. században.
Leopold: Kérem, emeljük poharunkat és koccintsunk jövendőbelimre, kinek jólétét és boldogságát szent kötelességem lesz óvni, Albany leendő hercegnőjére - Kate McKayre. A híres McKay-klán sarja...
Kate: Massepequából.

4. Igazából szerelem (Love Actually, 2003)
Natalie és a miniszterelnök első találkozása.
David: Üdv, Natalie!
Natalie: Üdv, David! Vagyis uram! De szar, nem igaz, hogy ezt mondtam! Most meg azt mondtam, hogy szar! Kétszer. Nagyon sajnálom, uram!
David: Jó, semmi baj. Az lett volna gond, ha azt mondja, kurva.
Natalie: Köszönöm, uram. Az a szörnyű érzésem volt, hogy már az első nap elkúrom... Bassza meg...

5. Aludj csak, én álmodom (While You Were Sleeping, 1995)
Sok jég.
Lucy: Ez meg mi volt? 
David: Vagy a gatyám vagy a farizmom szakadt el... (...) Van egy fölös farmergatyája odahaza?
Lucy: Ha az én gatyám jó magára , öngyilkos leszek.

6. Zene és szöveg (Music and Lyrics, 2007)
Alex meglátásai.
Alex: Szerintem túl okos, tehetséges, különleges, jó vagy ahhoz, hogy álarc mögé bújj.
Sophie: Ezek igazán megható szavak. Különösen egy szűk nacis ürgétől.
Alex: Felnyomja a szívembe a vért.

7. Dupla vagy semmi (The Secret of My Succe$s, 1987)
A liftjelenet a film végén.
Szerelő: Charlie, már harmadszor ugyanaz a hibája a liftnek.
Jane, a titkárnő: A fene egye meg... Ez a dög megint beragadt!


8. A vasmacska kölykei (Overboard, 1987)
Menekülés a hajóról.
Dean: Annie!
Andrew, az inas: Nem, asszonyom. Ezt nem engedhetem meg. Mentőmellény nélkül soha!
Annie: Dean, megyek!
Andrew: Egy kicsit kérethetné magát, asszonyom.
Annie: Mondja meg anyámnak, hogy majd hívo-o-m.
Vízimentő: Asszony a vízben! Estélyi ruhában van, uram.

9. Oltári nő (Runaway Bride, 1999)
A szerelmi vallomás.
Maggie: Garantáltan lesznek nehéz időszakok. És garantáltan lesz olyan, hogy egyikünk vagy mindketten ki akarunk szállni. De garantálom, hogy ha nem kérem, hogy légy az enyém, azt életem végéig bánni fogom. Mert a szívem mélyén tudom, hogy számomra te vagy az igazi.
Ike: Egész jól sikerült beszéd volt.
Maggie: Egy íróismerősömtől kölcsönöztem.

10. Elizabethtown (Elizabethtown, 2005)
Telefonálás napkeltééig.
Claire: Megvolt a csúcspont...



11. Hat nap, hét éjszaka (Six Days Seven Nights, 1998)
Párbeszéd menekülés közben.
Robin: Rettenetesen félek.
Quinn: Ha ez megnyugtatja, én is félek egy kicsit.
Robin: Nem, ezzel a legkevésbé sem nyugtat meg.
Quinn: Azt hittem, a nők ezt szeretik.
Robin: Mit?
Quinn: A férfit, aki nem fél sírni. Aki felvállalja a nőiességet.
Robin: Nem! Ha kalózok üldöznek, a férfi legyen gonosz és elszánt.

12. Holiday (The Holiday, 2006)
Kódolt vallomások vacsora előtt.
Amanda: Te nős vagy? Mondd meg gyorsan!
Graham: Nem! (...)
Graham: Ne haragudj, hogy nem említettem eddig.
Amanda: Te e. l. v. á. l. t. vagy?
Graham: Nem, hanem ö. z. v. e. gy.

13. Hárman párban (Two Much, 1995)
A zárójelenet.
Art: Első látásra beléd szerettem.
Liz: Ezt már mondtad. Vagy az Bart volt?
Art: Csak azt mondd meg, hogy mit akarsz, ki legyek?
Liz: (a csók után) Ez most ki volt, Art vagy Bart?
Art: Csak én. Csak én.


+ 1. Hölgyválasz (Shall We Dance, 2004)
Tánc.
John: Egy buta kis rózsa.
Beverley: Gyönyörű. Miért nem vagy a búcsúbulin?
John: Ó, mert tánc is lesz. És a tánchoz partner kell. És az én partnerem itt van. Beverley, szabad egy táncra?

És a vigaszdíjas: Két hét múlva örökké (Two Weeks Notice, 2002)
A zárójelenet.
George: Lucy, én szeretlek téged....
Lucy: Én is téged.
George: Meg kell említenem, hogy lemondtam. Szegény vagyok.
Lucy: Jó.
George: Így osztoznunk kell más családokkal a helikopteren. Elfogadod?
Lucy: Ameddig nem kell neked dolgoznom, jól megleszünk.
George: És most térjünk rá arra a vadmacskaszerű perec-projektre.

Két éve nem vettem magamnak a bátorságot, hogy megnézzem az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című filmet. Rosszul tettem. Remek film!

Mindaz, amitől féltem, hamisnak bizonyult, mindaz, amit alig reméltem, igaznak. Az Indiana Jones 4. kiváló film, és nemcsak méltó felébresztése a sorozatnak és tisztelgés az eredeti trilógia előtt, de be kell vallanom, nálam megszerezte a dobogó második helyét Az utolsó kereszteslovag után.

Itt van, mitől féltem, ezzel szemben milyen a film.

A korszak és a kor
A húszas-harmincas évek még többnyire a régészet hőskorszakához tartoztak. Amikor bizonyos lelőhelyeken az ember kincsben turkál, amikor vérszomjas törzsek és banditák üldözik, mohó politikusok akarják kicsavarni a kezéből a leleteit, s a foglalkozása inkább egyszemélyes kalandjáték, mint csapatmunka, megbocsátható, ha időnként átgázol olyan dolgokon, amiket egy mai régész évekig konzerválna és elemezgetne. Át is gázoltak a korszak régészei. Indiana Jones tehát jól elfér a harmincas években. De az ötvenes évek már más követelményeket állít, s alapvetően más világ. Mi a helye benne Indynek, túl a világháborúkon, az atombombán, a gyarmatok teljes felbomlásán? Ki lesz a (kellően egysíkúan ábrázolható, mégis hihető) ellenfele? Egyáltalán, mit csinált 1938 és 1957 között, húsz évig? S ott van még a kora. Állítólag 1899-ben született, így tehát az, hogy 38 évesen motorcsónakon repül és sziklákon ugrál, tökéletesen elfogadható. De vajon 57 évesen is ilyen harcra kész és energikus?

Nem kellett volna aggódnom. A forgatókönyvíró értette a dolgát: megtudjuk, mit csinált Indiana a háború alatt (1, lásd lenn, a spoilerlistánál), ami teljesen rávall és hihető is. Ezek után az is természetes, hogy személyisége és erőnléte mit sem változott, ma is épp olyan kalandvágyó és kalandképes, mint húsz éve. (2) A világ változását semmi sem szemlélteti jobban, mint a film huszadik percének fantasztikus, egészen szimbolikus nagytotálja. (3) A professzor régészkedése során pedig újszerű élmény látni, hogy ebben a filmben általában csak kisebb dolgok törnek össze és semmisülnek meg, amerre jár. (4) Semmi évszázados kriptaomlás, sírelárasztás vagy hídbontás, sőt - rendkívül korrekten:) - még az őslakók tiszteletéről is szó esik. (5) A világ tehát változik, de Indiana Jones a régi, s nagyon is helye van ebben az új világban, ahol az oroszok igen intelligensen (a náciknál sokkal életszerűbben és okosabban!) törnek világhatalomra.

A történet
Az elveszett frigyláda fosztogatói merész és újszerű módon nyúlt a keresztény misztikához és az átlagember titok- és kincséhségéhez. A világtörténelem rejtélyes kultúrkincse, a frigyláda és a hatalomvágyó, barbár nácik találkozásából egy olyan kalandfilmsztori bontakozott ki, amelyik könnyed hangvételű, mégis súlyos kérdéseket (hit, becsület, emberség) boncolgat és borzasztóan szórakoztató. A végzet temploma (így) sosem létezett vérszomjas, szívrabló, áldozataikat vulkánbéli roston sütő indiai szektája képtelen volt megteremteni ugyanezt a hangulatot: a film nemcsak sötétebb, de sokkal érdektelenebb is lett az elsőnél. Talán nem véletlen, hogy a nagyon sikeres Az utolsó kereszteslovag a Szent Grál keresésével újra ahhoz a forráshoz nyúlt hozzá, amihez az első film. A Kristálykoponya viszont nem a keresztény legendákból merít.

Viszont nagyon jó alapanyagot találtak a történethez, kitűnő kalandokkal, izgalmas helyszínekkel és egészen érdekes megoldással. (6) A történet végig gyors és lebilincselő, a kalandozás mellett legalább annyira szerepet kap a nyomozás (iratok megfejtése, régészkedés, titkos alagutak, kódfejtés), mint Az utolsó kereszteslovagban. Vagyis a filmben benne van mindaz, ami az első és a harmadik filmben olyan remekül működött: hangulatában (de díszleteiben, megvilágításaiban, színeiben is) szintén ezekhez kötődik (semmi vörös füst és kékesszürke homály). Csodás meleg fényekben, titokzatos, sárgás árnyékokban, az őserdő párás zöldességében, ragyogó kék ég alatt veszi fel a harcot Indiana Jones a gonosz Irina Spalkoval, aki fekete hajú, fehér arcbőrű és csak dermesztően kékesszürke katonaruhákat visel...

A nők
Indiana Jones független alkat. Mindhárom filmben másik hölgy szerepelt mellette, s sem a harcias, kedves, mosolygós Marion, sem a platinaszőke, hisztérikus, visítozó Willie, sem a kikent-kifent, jéghideg, áruló Elsa nem tudta magához kötni. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy Indy nyíltan nem "csalta meg" Mariont, mivel a második film az első előtt egy évvel játszódik, Marion, a felismert igaz szerelem tehát Willie Scott után jelent meg az életében... De függetlenül ettől, mégis csak tény, hogy minden filmben más hölggyel járt, ahogy ez Batmannel vagy James Bonddal is előfordult. A Kristálykoponyában viszont ismét visszatér Marion Ravenwood. És ismét Karen Allen játssza.

Ami fantasztikusan jó döntés. Először is Karen Allen gyönyörű. Miközben van egy fiatal, tökéletes, jéghideg, fenyegető szépség a filmben, a Cate Blanchett játszotta Irina Spalko, megjelenik egy másik hősnő, aki nem fiatal és nem tökéletes, viszont elég, ha elmosolyodik és az ember mindent elfelejt. Másrészt a korábbi filmek három nőalakja közül egyértelműen Marion volt a legérdekesebb, a legszeretnivalóbb és a legjobb humorforrás, s az ő szerepe volt a legjobban megírva. Elsa Schneider (Alison Doody) szép és izgalmas volt addig, míg ki nem derült róla, áruló. Szerepe ezután kimerült abban, hogy fél, aggódik és nem tesz semmit. Willie Scott (Kate Capshaw) pedig - hiába Spielberg általam tisztelt felesége ma már - nem volt sem szép, sem szeretnivaló, állítólag viccesnek megírt jelenetei (visítás) pedig egyszer s mindenkorra a legutáltabb Indy-szereplővé tették. Akihez tehát érdemes volt visszatérni, az Marion, aki megadhatta azt az érzelmi töltést, múltidéző hangulatot és kirobbanó energiát a filmnek, amire nagy szüksége volt. Furcsa lett volna, ha Indianát ebben a filmben találja meg egy új igaz szerelem. Ehelyett az írók visszatértek az eredethez és igazuk volt: Indy és Marion vitajelenetei a film legjobb részei. Végül még egy dolog: nem tudom, egy férfinéző hogy van ezzel, de ebben a filmben látni egy olyan középkorú nőt (7), aki izgalmas, kreatív, okos, határozott és csinos. Nekem ez nagyon tetszik.

A többi szereplő
Az Indiana Jones filmek-kötelező mellékszereplői (Jones professzor, Sallah és Brody) nehezen kerülhettek volna be az új filmbe. Eltelt húsz év itt és a történetben, így Indy apja már olyan idős lenne, hogy nem lehetne részese a kalandoknak. Maga Sean Connery is visszavonult már. Féltem, hogy visszahozzák valami ostoba cameoval, de szerencsére még a forgatókönyvírás korai szakaszában kiderült, nem szeretné. Sallah-nak (John Rhys-Davis) semmi keresnivalója Peruban és az USA-ban, annyira keleti embernek ábrázolták. Denholm Elliott pedig 1992-ben meghalt, Brody szerepét valaki mással eljátszatni szinte szentségtörés lett volna. Így új mellékszereplőkre lett szükség, s főképpen új főgonoszra.

Utóbbi esetében szerintem megtalálták a legjobbat: Cate Blanchett nemcsak nagy név, de nagy színésznő is, így - számomra - ebben a filmben végre a gonoszok is érdekesek lettek. Jó ötlet az is, hogy a főellenség nő, de van a történetben másik hölgy is, Marion, így Indiana Jonesnak nem kell érzelmi viszonyba bonyolódnia Irinával. Ami a barátokat illeti, izgalmas és szórakoztató a megtébolyodott, de kedves Oxley professzornak (John Hurt) és Indy barátjának, Macnek (Ray Winstone) a felléptetése, de olyan emlékezetes karakterré egyikük sem válik, amilyenek a korábbi filmekben szerepeltek. Ez baj is volna, hiszen ennyi "nagyon fontos" szereplőt már nem bírna el a film: Indy, Marion, Irina... és Mutt, a srác, aki úgy néz ki, mint egy Pompadour-frizurás mini-Brando, vív és motorozik és majdnem képes pótolni Sean Conneryt! Korábban nem hittem, hogy a film fel tud mutatni egy másik olyan szereplők közti kapcsolatot, mint Indynek az apjával való humoros-érzelmes gyűlölöm-szeretem viszonya volt a harmadik filmben. De sikerült: Shia LaBeouf szeretnivaló srác, de főleg nagyon tehetséges színész. Az írók nem követik el azt a hibát, ami a Die Hard 4-ben megöli a történetet: a "nagy öreg" mellett feltűnő ifjú titán itt tehetséges, de nem csetlő-botló, kissé gőgös, mint minden kamasz, de nem tartja alapvetően nevetségesnek az idősebbet, s nem lopja el a történetet az eredeti hős elől. Ehelyett remekül kiegészítik, sőt egy idő után csodálják egymást. Egyformán önfejűek, találékonyak és kalandosak. (8)

Minden együtt van tehát, hogy a film működjön. Önálló történet, sok-sok humor, szédületes akciók és helyszínek (9), sok érzelem, kalandos nyomozás, csodaszép zene.
Mindenkinek csak ajánlani tudom: ne legyen olyan előítéletes, mint én. Jones professzor még mindig a régi!

Itt olvashatod a számoknak megfelelő kiegészítéseket. Mivel mind spoiler, azoknak, akik valami véletlen folytán még nem látták a filmet, ez nem ajánlott!
1 kémkedett és kettős ügynök volt német területen
2 Az sosem aggasztott, hogy Harrison Ford hogyan játssza majd el 66 évesen Indyt, amikor utoljára 47 évesen öltötte magára a jól ismert ruhákat. A színész az évek előrehaladtával egyre több évtizedet tagadhat le, valószínűleg így hat rá a harmadik részben megivott víz.
3 Indiana Jones a kísérleti atomrobbantás gombafelhője előtt
4 leszámítva persze a zárójelenetet
5 ettől még persze, ha ránk támadnak, lőni kell...
6 Legkevésbé a történet dimenziólényes részletével, a zárással voltam megelégedve. A befejezés saját bevallása szerint teljesen George Lucas találmánya. Bár a filmbéli megvalósítás szédítő és eredeti, azért kíváncsi vagyok, látta-e a Csillagkapu 3. évadjának 21-ik részét (Kristálykoponya, bemutatták 2000-ben). Mert, hogy Roland Emmerich eredeti Csillagkapu-filmjét ismerik az írók (lásd ők - valakik - hozták el a tudást, tanítottak meg minket sok mindenre, és mi ezt még le is rajzoltuk a falakra), az biztos. De, persze: hát nem imádom a Csillagkaput? Miért ne szeressem ugyanezért Indiana Jonest?
7 Karen Allen 57 éves volt a forgatáskor
8 Le sem tagadhatnák, hogy ők apa és fia...
9 Egyértelműen a leggroteszkebb helyszín a csillogó-szép atomfalu, a legtitokzatosabb pedig a konkvisztádorok kriptája. A CGI mindenhol csak szépítésre (biztosítókötelek kiradírozására, a háttér kiszélesítésére stb.) szolgál, nem lopja el a filmet az "élőktől". Az akciók óriási előnye pedig az, hogy még mindig nem kaszkadőr és digitális bábok, hanem Harrison Ford röpködik bennük.

Hihetetlenül izgalmas könyvvel gazdagodott az egyiptomi gyűjteményem. Címe: Tutanhamon: Valóság és legenda. Szerzői: H. Carter és A. C. Mace.
Legalábbis ez szerepel a borítóján.

Aki valamelyik antikváriusnál kézbe veszi az olcsó kiadású, szörnyű papírra nyomott és igencsak mosott fekete-fehér fényképekkel ellátott nagyalakú kötetet, egészen mást, sokkal jobbat talál, mint amire számított.

Ez a mű ugyanis tényleg Howard Carter műve: azé a bizonyos Howard Carteré, aki 1922-ben felfedezte és tízéves munkával tökéletesen feltárta Tutanhamon, a híres ifjú "aranyfáraó" sírját a Királyok Völgyében. Bár sajnos adós maradt azzal a hatkötetes katalógussal és részletes tárgyelemző forrásművel, amelynek a megírását élete végéig tervezte (hiányolják is az egyiptológusok), munkája közepette megjelentetett egy háromkötetes népszerűsítő könyvet (The Tomb of Tut.Ankh.Amen) az egyes ásatási, feltárási évadokról , amelyekben részletesen elmesélte a felfedezés körülményeit, a kalandokat és a legfontosabb tudományos felfedezéseket.

Az általam megvásárolt magyar kiadás Carter műve első két kötetének (The Discovery of the Tomb of Tut.Ankh.Amen, The Burial Chamber) fordítása jelentéktelenebb kihagyásokkal. Először a Franklin társulat kiadásában jelent meg (a harmincas évek elején, a második kötet két kiadásban is), majd a rendszerváltás után ennek a szövegét szedte újra és a képeit reprintelte az általam megszerzett könyvben a Merényi kiadó (a helyzet egyébként ennél bonyolultabb, lásd 1. jegyzet). Szépnek nem lett szép, de kényelmesen, magyarul olvasható ez a lenyűgözően érdekes könyv!

Nagyon meglepett, hogy Carter milyen logikusan fogalmazó, világos, tiszta stílusú, lebilincselő író. A róla szóló művek kiemelik, hogy hatalmas tudása mellett meglehetősen összeférhetetlen természete volt, élete és régészi működése a hatalmas siker mellett konfrontációk sorozatából állt. Így nem hittem volna, hogy képes ilyen okosan megszólítani az olvasóit, ilyen diplomatikusan megírni a Tutanhamon-sír feltárásának gyakran bosszantó, tragikus részletekkel teli történéseit.

Carter egészen fiatalon, tizenhét évesen került kapcsolatba az egyiptológiával 1891-ben, amikor az Egypt Exploration Fund régészcsapatának tagjaként a közép-egyiptomi, köztük a Beni-Haszan-i sírok dokumentációjához kerestek rajzolót. (Ezek egyikében található az a híres, sokat másolt kép, amin sémi bevándorlók érkeznek Egyiptomba.) Később Hatsepszut fáraónő Deir-el-Bahar-i sziklatemplomának feliratait és képeit másolta, többek közt a királynő punti expedíciójáról. Eredetileg inkább rajzoló és festő volt tehát, nem régész, apja egyébként angliai állatképek rajzolásából élt. Cartert mégis befogadta az egyiptológustársadalom, sőt, 1900-ban felső-egyiptomi, 1904-ben pedig (harmincévesen!) összegyiptomi régészeti felügyelővé nevezték ki. Mindez azonban csak egy évig tartott, mert amikor egy modortalan francia turistacsapat összeszólalkozott a felügyelőség egyiptomi munkásaival és tisztviselőivel, s Carter az egyiptomiaknak adott igazat, lemondásra kényszerítették.

1909-ig, amíg meg nem ismerkedett az egyiptológiai érdeklődésű Lord Carnarvonnal, Carter ismét nem volt senki és semmi (régiségeket becsült fel, bérmunkában vázlatrajzokat készített, szuvenírképeket festett stb.), s 1916-ig, amíg el nem kezdhetett ásatni a Királyok Völgyében, Carnarvonnal való együttműködése sem volt túl gyümölcsöző. Amikor tervezett utolsó idényük során, 1922-ben megtalálta a Tutanhamon-sírt, az első örömmámor után rá kellett jönnie, hogy talán soha még ekkora felelősség nem nyomta ásató vállát: a kincseket és a múmiát nem volt elég megtalálni, a leleteket meg kellett óvni a pusztulástól, gondosan kategorizálni, biztonságban elszállíttatni, egyben megőrizni és kiállítani. Ez a hatalmas munka töltötte ki Carter további éveit egészen 1932-ig. Közben folyamatos vitában állt a francia irányítású egyiptomi régészeti főfelügyelőséggel, az ébredő nacionalizmussal teli egyiptomi vezetéssel és közvéleménnyel, saját megbízóival (Lord Carnarvon halála után özvegye pénzelte az expedíciót, egyre nehezebben) és a szenzációt vadászó, tapintatlan és ostoba sajtóval. A munkálatok befejezése után pedig ismét üressé vált az élete, egyre súlyosbodó betegség kínozta 1939-es haláláig, hírnevét pedig újabb és újabb támadások érték, hisz mégsem rendjén való, hogy a csodás felfedezés dicsősége egy olyan botcsinálta egyiptológusé, aki még a hieroglifákat sem tudja elolvasni, s nem is úriember: a sírban például ingujjban járkál (igaz, csokornyakkendővel), a leletmentés során pedig a bennszülöttekkel együtt emelgeti a tárgyakat...

Összegezve tehát ez egy meglehetősen szomorú életút agglegénységgel, kisebbségi komplexussal, irigységtől övezett magánnyal, kicsinyes vitákkal és tökéletes elfeledettséggel. Egy óriási dolog van benne, ami mindent megváltoztat: a felfedezett sír.

S a könyv épp erről számol be, mégpedig különösebb túlzások nélkül, viszont nyomozásszerű izgalmassággal. Mindkét kötet rövid áttekintést ad Tutanhamon koráról és családjáról (furcsa olvasni, hogy míg az első kötet következtetései szerint Tutanhamon egyszerűen csak Ehnaton veje, a második kötetben már megjelenik a ma leginkább elfogadott apa-fiú azonosítás ötlete). Ezután megismerkedhetünk a Királyok Völgye létrejöttének és feltárásának addigi legizgalmasabb eseményeivel, elolvashatjuk, hogyan rabolták ki a sírokat IX. Ramszesz korában a később letartóztatott sírrablók, hogyan találta meg I. Széthi sírját az erőművész Belzoni, s miképpen ásatott ott Theodore Davis. (De Carter nem írja le kárörvendezve a közismert anekdotát, hogyan jelentette ki Davis a tízes években, hogy "Attól tartok, hogy a Völgy immár kimerült"...) Majd tanúi lehetünk a sír véletlen felfedezésének, annak hogyan reménykedtek Carter és munkatársai abban, hogy a titokzatos lépcső alján legalább egy nemesember sírját megtalálják, végül hogyan nyitották fel a sír ajtaját, s pillantották meg a "csodálatos dolgokat" és aranyat, aranyat, aranyat mindenütt...

Most következik az első kötet legizgalmasabb része, amelyik bepillantást enged a régész munkájába. Carter (és társszerzője az első kötetben, Arthur Mace - bár nem tudni, mennyit írt ő a könyvből) felsorolja az előkamrában talált tárgyak legérdekesebbjeit szekerektől ágyakon és trónusokon át ételekig, szandálokig és ékszerekig, majd beavat a konzerválás és megőrzés nehéz munkájába. Hogyan kell dokumentálni egy leletet? Mit kezdhet az ember egy ládikával, amibe 2300 évvel ezelőtt begyűrtek egy aranylapocskákkal kivarrt inget, amelynek az anyaga elpusztult, az aranyát pedig összeragasztotta egy alatta fekvő, elfolyósodott bőrszandál? Hogyan rekonstruálhatjuk ebben az esetben az ing szabásmintáját? És hogy lehet egyáltalán kiszedni a ládából? Carter elmagyarázza. Látjuk dolgozni a Metropolitan Museumtól "kölcsönadott" szakértőket és Harry Burton fényképészt, tanúi lehetünk, ahogy Carterrel együtt autodidakta módon feltalálják a modern régészetet. Mert igaz, hogy Carter adós maradt a nagy forráskötettel, de többezer cédulája, rajza, az általa elkészíttetett leltárok, fotósorozatok, folyamatábrák stb. úgy dokumentálják egy sír feltárását, ahogy soha előtte senki nem tette.

A kötet végül a lepecsételt sírkamra-ajtó kibontásával zárul: a csoport már tisztában van vele, hogy megtalálta a szentélyfalak és koporsók őrizte múmiát egy egész kincstárral, de a feltárás a következő évekre marad. Ezeknek a történetét mondja el a második kötet: a Carnarvon halála utáni viszontagságoktól Tutanhamon múmiájának boncolásáig. (A kincstár és a mellékkamra kiürítéséről a harmadik kötet szólna.) Akiket a fáraó személyisége érdekel, nagyon fogják élvezni ezt a részt. A sírfestmények, a szentélyfalak képei mind őt ábrázolják; a kő sírláda, a két aranyozott fakoporsó és a legbelső, színarany szarkofág feltárul (Carter ötletes emelő- és csigarendszere segítségével), s végül ott a fáraó kenőcsöktől kissé tönkrement, de sírjában többezer éve háborítatlanul nyugvó múmiája. A könyv nemcsak Carter leírását, de Dr. Douglas Derry jelentését is tartalmazza a kitekercselésről és a boncolásról. Newberry professzor, Carter jó barátja pedig még a múmián talált virágfüzérekről is beszámol.

Sokat szidják Cartert és csapatát, akik "feldarabolták" a múmiát. Való igaz, hogy Tutanhamon ma tizennyolc darabból áll, bizonyos részei pedig elvesztek (ez olyan, mint az Ozirisz-történet:), de összehasonlítva a többi királymúmia halál utáni sorsával, Tutanhamon még mindig egészen jól járt. Carterék megoldhatatlan problémával kerültek szembe, amit a könyvben le is ír: a kenetek és zsíros savak a kötések és a múmia öngyulladását és elszenesedését okozták, a koporsókat egymásba és a múmiát a koporsóba szorosan beleragasztották. Kíváncsi vagyok, hogy az "operáció" mai bírálói az 1925-ös technikai és infrastrukturális feltételek között hogyan végeztek volna jobb munkát? A kenőcsök pusztítása felvet egy érdekes kérdést: vajon a többi királymúmiát másképp kezelték (hisz azok elég szép állapotban megmaradtak azokon a rejtekhelyeken, ahova az Újbirodalom bukása után a papok szállították őket)? Tutanhamon múmiáját tehát "elrontották" a temetésnél? Mindenesetre elgondolkodtató Carter véleménye a sors iróniájáról: "miután ezeket (a többi) királyi múmiákat megfosztották eredeti burkolatuktól és koporsóiktól, rövid időn belül megszabadultak azoktól a romboló anyagoktól, amelyektől Tut-ankh-Amen múmiája annyit szenvedett. (...) A sírrablók, akik fosztogatás céljából tépték ki a fáraók földi maradványait burkolatukból vagy a jámbor papok, akik elrejtették őket, hogy további bántódástól megóvják, legalább megvédték ezeket a királyi maradványokat a szent kenőcsök vegyi hatásától, mielőtt a korrózió ideje elérkezett volna." Akár igaza van, akár nem, kíváncsi vagyok, mit szólna ahhoz az arcrekonstrukcióhoz, ami a múmia utolsó, 2005-ös vizsgálatát követően készült.

A könyvben még egy téma ragadott meg, ez pedig a határozott állásfoglalás a fáraó átkával kapcsolatban. Amióta van Tutanhamon-mánia, van fáraó átka-mítosz is a rettenetes átkokról, amik üldözik a sírokat feltáró régészeket, a temetést végző papok által a sírhoz odarendelt titokzatos elementárok, szellemi lények fenyegetéséről (ezt a krimiszerző Arthur Conan Doyle nyilatkoztatta ki először), burjánzó sírbéli gombákról (ilyen fertőzésről egyszer Zahi Hawass is beszélt, mint ami minden sokáig lezárt helyen előfordulhat, de a sajtó már úgy tálalta, hogy Egyiptom főrégésze is hisz a gombaátokban...), sőt, fertőző ampullákról és mérges nyílvesszőkről (à la Indiana Jones) is.

Az általam olvasott kötet fülszövege is csatlakozik a butaság lelkes terjesztéséhez így írva: "Történelmi tény azonban, hogy 1930-ban a feltárók közül már csak Howard Carter maradt életben." Írtam már, hogy ezt a könyvet nem a "csomagolásáról" kell megítélni! Ha hallgatott volna, bölcs maradt volna a fülszövegszerző, hisz eszerint Carternek színegyedül kellett volna még két éven át dolgoznia a sírban a feltárás 1932-es befejezéséig... Mint ismeretes, 1930-ig Carternek mindössze egy felfedezőtársa halt meg, Arthur Mace 1928-ban, 53 évesen (de ő már a sír megtalálása előtt is súlyos beteg volt). Valójában az átokmesét Lord Carnarvon 1923-ban, 56 évesen bekövetkezett halála indította el. A gyenge egészségű lord (aki Egyiptomba autóbalesetek és két operáció után, éppen gyógyulni utazott először!) egy elfertőződő moszkitócsípésbe és a közben kialakult tüdőgyulladásába halt bele. Tutanhamon sírjának "feltörői" azonban többnyire szép életkort értek meg: Arthur Callender, Carter legjobb barátja 1936-ban, 60 évesen, Harry Burton, a fényképész 1940-ben, 60 évesen, maga Carter 1939-ben, 64 évesen, Alfred Lucas vegyész, aki a legtöbbet dolgozott a tárgyakkal Carter mellett 1945-ben, 78 évesen, Douglas Derry, a Tutanhamont felboncoló professzor pedig 1961-ben, 86 évesen hunyt el! Mint minden egyiptomi, én is 110 évig akarok élni a földön, s nyilván a feltárók is szerettek volna még tovább élni, de nehéz a fenti adatok alapján belátni, hogy mind tragikus hirtelenséggel, életük virágjában távoztak volna az átoknak köszönhetően...

Carter így ír a problémáról a második kötetben: "Különböző oldalról azt hangoztatták, hogy valóságos fizikai veszélyek vannak elrejtve Tut-ankh-Amen sírjában, - titokzatos erők, melyeket gonosz szellemek keltettek életre, hogy bosszút álljanak azon, aki be mer lépni a bejáraton. (...) Megbocsáthatatlan és hazug állításokat közöltek és ismételtek különböző oldalról, gyakran némi gonosz elégtétellel. (...) Ha nem is egészen megbecstelenítő, de mégis ilyenforma s minden józan embernek megvetéssel kell elfordulnia az efféle koholmányoktól. Amennyiben élő emberekről van szó, ilyenféle átkoknak nincs helyük az egyiptomi szertartásban. Sőt ellenkezőleg, ők jámborul azt kérik, hogy jó kívánságainkkal forduljunk a halott felé, s mivel a bölcs kegyeletnek ez a szelleme hiányzik ezekből a rossznyelvű pletykákból, azt a hitet kelti bennünk, hogy a mi erkölcsi haladásunk nem olyan bizonyos, mint az emberek rendesen hiszik." Súlyos szavak, amelyek az óegyiptomiak mély megértéséről és a modern bulvársajtó és a szenzációéhes ostobák mélységes elítélésről tanúskodnak. Valószínűleg ezért a tapintatlan tisztánlátásért találták Cartert olyan kiállhatatlannak kortársai, de ezért tudta Tutanhamon sírját olyan kiválóan feltárni. S ezért okoz élményt könyvének olvasása napjainkban is.

1 A könyv reprint kiadásának érdekes története van, ami szorosan összefügg a rendszerváltás után sorra alapított kis kiadók reprintkönyv-kiadási lázával.
Minden újabb kiadás alapja a Franklin Társulat dr. Balassa József által fordított két kötete, amely a Modern utazók, felfedezők könyvtára sorozatban jelent meg.
Ezeket először egyenként adta ki a Százszorszép kiadó, 1992-ben a Tut-ankh-Amen sírja (az első kötet), 1993-ban a Tut-ankh-Amen koporsója és múmiája (a második kötet) jelent meg újra. Ezek a könyvek megtartották a régi kiadások eredeti címeit.
Majd a Merényi kiadó adta ki a fent említett reprintet (év nélkül), a szöveget újraszedve, a formátumot megváltoztatva, Tutanhamon: Valóság és legenda címmel. Ugyanígy járt el a Könyvmíves kiadó, de az ő egybekötött duplakönyvük címe Tut-ankh-Amen: Misztikum és valóság.
Ez a három (négy) magyar változat tehát ugyanazt a két könyvet jelenti... A bejegyzés képei közt a különböző kiadások címlapjai is szerepelnek. Jól látható, hogy a különböző címek és a fáraó nevének eltérő írásmódja alaposan megnehezíti a bibliográfusok dolgát...
Sajnos pénz soha nem volt a méltó kiadásra. Pedig milyen jó lenne lefordítani végre a harmadik kötetet (The Annexe of Treasury) is, másrészt megjelentetni egy jó minőségű, jegyzetelt, az új kutatási eredményeket lábjegyzetben tartalmazó kiadást, amely lehetne akár olcsó is, fekete-fehér képekkel, hiszen a kincsek, leletek és az ásatás képei kényelmesen hozzáférhetők már gyönyörű magyar nyelvű albumokban. Bárcsak valaki belevágna.

Más egyiptomi tárgyú bejegyzések a blogon:
Egyiptom és a könyvborítók
A fáraók játéka - a szenet