Ebben a posztban három kötet szerepel: mindegyik igen népszerű hangú és olvasmányos, mindhárom a huszadik század történelméről mesél.

A könnyedén népszerű
Richard Dargie: Merényletek Hitler ellen - Férfiak és nők, akik megpróbálták megváltoztatni a történelmet
Kossuth, 2020
Ha nem várunk nagyon sokat ettől a kötettől, akkor sikerülhet sokat kapni tőle. Magyarul ugyanis komoly (fordított) irodalma van a Hitler-ellenes merényleteknek és összeesküvéseknek, ahogyan arról 2018-ban, a Stauffenberg-féle összeesküvés tiszteletére publikált posztsorozatomban magam is írtam. Ezek között a könyvek között alapos történészi munkák is akadnak. Richard Dargie frissen kiadott könyvére különösen Susan Ottaway Hitler árulói - A német ellenállás a Harmadik Birodalomban című műve (Gold Book, 2006) hasonlít nagyon a tematikájában, s abban is, hogy szintén viszonylag népszerű összefoglalása volt a legfontosabb merényleteknek is. Időről időre viszont nagyon jó dolog kiadni egy-egy új összefoglalást azok kedvéért, akik most szeretnének megismerkedni a témával, ezért lehet örülni a Kossuth kötetének.
Jelen mű szerzőjétől, aki a történelemtanítás módszertanának szakértője, az Amazonon sok-sok képes ismeretterjesztő történelmi gyerekkönyvet lehet találni (különös tekintettel a skót történelemre), egy nagyszabású, ám rövid Nagy-Britannia-történetet, s három népszerű kötetet a 2. világháború koráról. Ezek közül adta ki az egyiket tavaly a Kossuth Kiadó (The Plots to Kill Hitler: The Men and Women Who Tried to Change History, 2019), a másik pedig, a Hitler utolsó napja most januárban várható. Dargie tehát bevallottan népszerűen foglalkozik a hálás témával, mások munkája nyomán, fontos számára a gördülékeny, könnyed stílus, a csevegő hangvétel és a sok-sok információ olvasó elé szórása.
Ennek persze megvan az a hátulütője, hogy az információkat nehézkes ellenőrizni (a könyvben nemcsak jegyzetek-rész, de irodalomjegyzék vagy szakirodalmi ajánló sem szerepel), a stílus olykor talán kissé túl erőltetetten humoros vagy könnyed a témához képest (egy nem különösebben rokonszenves ember koncentrációs táborbeli halálát sem nevezném pl. eltakarításnak...), s olykor a narrátori egó is kidülled a kötetből. Amikor pl. a bevezető így zárul, "Minden esetben feltárjuk a történelmi összefüggéseket annak megértéséhez, hogyan sikerült (... Hitlernek) oly sokáig életben maradnia", nos, akkor nyugodtan elmondható, hogy ez a vállalás messze túlzás ahhoz képest, amit a könyvben sikerül felmutatni. (10., a könyvet Kelemen László fordította)
Az is furcsa kicsit, mit is tekintünk merényletnek. A könyvben ugyanis olyan elképzelések is szerepelnek, amelyek sosem jutottak túl a papíron való tervezésen, vagy amelynek a szándékát bevallotta valaki, aki azonban egészen mással kapcsolatban került a nácik kezébe. Én valószínűleg csak azt tekinteném merényletnek, amit meg is kíséreltek, legalább addig a szintig, hogy tervezzenek, előkészületeket tegyenek és kijelöljék a merénylő(ke)t. Ám attól, hogy a szerzőnek más a szemlélete, természetesen még igen érdekes olvasmányt kaphat a kezébe, aki elolvassa az áttekintést.
Épp ezért kár, hogy a szövegben van tévedés, elírás és félreértés is. A Stauffenberg-fejezet esetében pl. az olvasónak olyan érzése lehet, hogy az ezredes csak azért kezdett el a Hitler-ellenes ellenállással foglalkozni, mert unatkozott otthon. Először úgy tűnhet, a valóság csak a kedélyes megfogalmazásnak esett áldozatul, amikor a szerző így ír: "A tiszt egy Münchenhez közeli szanatóriumban részesült utókezelésben, és két arany érdeméremmel tüntették ki sebesülései miatt. Ennél azonban fontosabb volt számára, hogy többé nem vezényelték aktív frontszolgálatra. A legjobb esetben is csak unalmas hátországi irodai munkában reménykedhetett. A háború további részére "a fiú a hátsó szobában" szerepköre, nem volt örömteli kilátás Claus von Stauffenberg számára, aki német hazafiként és ambiciózus katonaként jobban szerette a harctéri akciókat." (176.) Amikor ezt olvastam, úgy gondoltam, ez csak afféle anekdotikus felvezetés. Később azonban egyértelművé vált, hogy Dargie valóban azt gondolja, a fél szemére megvakult, másik szemére a robbanás miatt rosszul látó, félkezű, megmaradt (eredetileg nem domináns!) kezéről is két ujjat elvesztő Stauffenberg alkalmas lett volna frontszolgálatra ("harctéri akcióra")! "A sérülései miatt többszörösen hátrányos helyzetbe került férfi még így is hasznos és értékes szerepet tölthetett volna be a Wehrmachtnál, mert rátermett, intelligens és tapasztalt katona volt. Ám amikor 1943 júliusában elbocsátották a kórházból, Berlinbe helyezték, a tartalékosok törzstiszti állományába, ahol a hadiállapot végéig nem számíthatott másra, csak papírmunkára" - írja (178.), s ebből vezeti le Stauffenberg további tetteit. Közben az sem zavarja, hogy szövegében ugyanakkor az is szerepel, hogy Stauffenberg már a sebesülése előtt találkozón vett részt pl. Tresckow-val, az ellenállás vezetőjével (179.), vagyis szemléletváltozásának talán mégsem a Bendlerstrasse unalma lehetett az oka...
Összefoglalva: ha valakit nem zavar, hogy a könyv által üdítően érdekesen feldobott témák közül mindnek külön, alaposabban utána kell néznie, amennyiben tudni akarja, valójában mi történt, akkor valószínűleg élvezni fogja a történelmi kalandozást. Ha viszont allergiás a nagyvonalú, "népszerű" tévedésekre, nem ez lesz a kedvenc kötete. Csak remélni tudom, hogy a szerző Hitler utolsó napját alaposabban mutatja majd be. Van honnan merítenie.

A joggal népszerű
Király Levente: Zsugabubus - Hihetetlen történetek Terence Hillről
Macro-Media, 2020
Amikor 2014-ben végre magyarul is megjelent a Terence Hill-ről írt első, "exkluzív" életrajz, Ulf Lüdeke nagy várakozásokkal várt munkája, a legteljesebb mértékig csalódott voltam. Máig sem értem, miért akar valaki pozitív hangvételűnek szánt életrajzot írni egy olyan művészről, akinek a pályafutását, a filmjeit és a képességeit egyáltalán nem tartja nagyra... Mindenesetre e fanyalgó, rosszkedvű fiaskóból az is következett, hogy egyik nagyon szeretett filmsztáromról valójában semmilyen értékelhető biográfia nem volt olvasható magyarul.
Király Levente azonban, aki nagy sikerű Piedone nyomában - Hihetetlen történetek Bud Spencerről című könyvében egyszer már a két Mester egyikének a nyomába szegődött, 2020-ban szerencsére úgy döntött, hogy Terence Hillnek is szentel egy népszerű életrajzi kötetet.
Ahogyan a Budról szóló előzmény, a Zsugabubus is egy igazi, nagyon szépen megformált patchwork. A szerző összegyűjtötte, feldolgozta, lefordította a lehető legtöbb cikket, interjút, sajtóközleményt, amely Terence Hillről hosszú élete folyamán bárhol, bármilyen nyelven megjelent, s alaposan kijegyzetelte Lüdeke könyvét is. Majd az idézeteket tematikus és időrendi sorrendben szétválogatta, ellátta rövid összekötő kommentárjaival és rengeteg ritka, kevéssé ismert képet szerzett meg hozzájuk kísérőnek. Az eredmény mindenki vágyálma: egy olyan életrajz, amely nem jut gyökeresen új következtetésekre, nem tár fel korábban ismeretlen titkokat, s nem is túl hosszú, viszont mindazt csinosan elrendezi és egy helyre gyűjti, amit csak egy Hill-rajongó tud vagy tudni szeretne a színészről.
Lenyűgöző információ az is, ami a borítón olvasható: eszerint a sorozatból már tízezer példányt sikerült eladni! Ezt el is tudom hinni: napról napra tapasztalom, milyen sok rajongója van Bud Spencernek és Terence Hillnek Magyarországon, olyanok is szép számmal, akik már az ezredforduló után születtek. A sok olvasó azonban a későbbi köteteknél már mindenképpen megérdemelne egy lektort. Szomorú látni, hogy mennyi elütés, sajtóhiba tarkítja a szép könyveket, ami rontja az értéküket. Ugyanígy ki lehetne küszöbölni néhány fura fordítási megoldást is.
Ettől függetlenül ennek a Hill-könyvnek azt sikerül nagyon jól elkapnia, amit Lüdekéének egyáltalán nem. Szinte tökéletesen összeáll belőle az a filmes és magánember-személyiség, amilyennek Terence Hill tűnik mindannak alapján, amit tudni enged magáról. Rendkívül intelligens, idealista, mélyen vallásos, depresszióra hajlamos, már-már zavaróan szerény, a népszerűséggel azonban ügyesen bánó, elveiben igen következetes, szimpatikus embernek mutatkozik, akiről és akitől olvasni is jó.
Épp ezért a könyvet mindenkinek bátran ajánlom, aki Hill rajongója, vagy csak érdeklődik a filmtörténet és az olasz mozi iránt. Bevezet egy régi filmes világba, sok mindent megmutat az 1960-80-as évek mozitörténetéből, s újra kedvet csinál régi klasszikusok megnézéshez is.

A túlságosan népszerű(re vett)
Amerikai elnökök könyve - Történelemformáló ikonikus vezetők
Bookazine Plusz, Ringier Axel Springer Magyarország, 2020
Sajnos ennek a könyvnek nincsen szerzője. Pedig nagyon érdekelne, kik írták, pontosabban kik a szerzői az eredetijének, a még Trump megválasztása előtt megíródott, de utolsó kiadásában már az ő elnökségének történetével is kibővült All About History - Book of US Presidents című kötetnek. A nagyalakú, rengeteg képpel illusztrált (vagyis szokásos, Bookazine-formátumú) albumban ugyanis alapos és adatolt elnökéletrajzok váltakoznak a végtelenül felületesekkel.
A kötet részletesen bemutatja az USA 45 elnökének életét és elnöki munkásságát Washingtontól Trumpig (habár ezt a két nevet egymás után leírni önmagában igen különös, és az volt már novemberben is). Az egyes elnökökkel 2-4 képes oldal foglalkozik, mindannyiukról kapunk legalább egy nagyalakú képmást, egy rövid életrajzi jegyzetet, egy hosszabb ismertetőt, s néhány érdekességet. Négy elnök, Washington, Lincoln, Kennedy és Nixon (utóbbi a Watergate-ügy miatt) többet, 6-8 oldalt kapott. Számos elnök esetében olvashatunk egy Az élet X Y idejében című kiegészítő anyagot és egy évszámos áttekintést is, de ez jó néhány - véleményem szerint - fontos elnök, pl. Jefferson, Kennedy, Nixon esetében valamiért (helyhiány?) kimarad. Az illusztrációs anyag lenyűgöző, beleértve a szokásos, fotorealisztikus festményportrékat Washingtonról, Lincolnról vagy Kennedyről: rengeteg fényképet, plakátot, térképet ismerhetünk meg reprodukcióban az amerikai elnökség történetéről. Letagadhatatlan azonban, hogy az életrajzok minősége igencsak hullámzó, a korszakra való tekintet nélkül.
Például nem vagyok biztos benne, hogy Trumpnak muszáj volt dupla oldalt kapnia, amikor a kétszer annyi ideig szolgáló Clinton és Obama csak egy-egy oldalpárra volt érdemes. S bár egy képes albumnak semmiképpen sem feladata bírálni egy épp hatalmon lévő elnököt, a Trump-életrajz íróinak döntése, hogy mindenkinek adnak valamit, oda vezet, hogy a szöveg pl. egyszerre említi patetikusan, kiemelten miszerint Trump "megesküdött, hogy megoldja" az Észak-Korea-problémát, miközben ugyanott szárazon az is olvasható: "de nem jelentettek be intézkedéseket" az elnöki találkozó óta sem; vagy felsorolja Trump összes rasszista megnyilvánulását, de ezt így kommentálja: "Trump soha nem volt az az ember, aki tartózkodik a faji vitákól.", Vagyis az, hogy "kitartóan érdeklődött" Obama születési bizonyítványa iránt, vagy hogy "igen kitűnő embereknek" nevezte Heather Heyer alt-right-os gyilkosát és tüntető társait, pusztán részvétel valamiféle érdekes, elméleti vitában...
De nem lovagolva tovább a Trump-témán, semmiképpen sem stimmel ez után (időrendben ez előtt), hogy Obamával kapcsolatban a könyv már bátran levon konklúziót, miszerint "becsületére legyen mondva, sok belügyi problémát megoldott, megmentette a gazdaságot, és sokat tett az Egyesült Államok külföldi megítélésének helyreállításáért, ugyanakkor jó néhány ígéretét nem váltotta valóra, sokan a kritikus helyzetekben határozatlannak tartották." Becsületére legyen mondva? Az utolsó két tagmondat meg ugyanígy elmondható lenne George W. Bushról vagy Ronald Reaganről is... Szintén zavaró, hogy míg a "kétoldalas" elnökök közül Eisenhowerről azt tudjuk meg kiemelt érdekességként, hogy gyerekkorától megvédett másokat és támogatta az öccse tanulmányait, Fordról, hogy hosszú életű volt, és remek felesége volt, Carterről, hogy milyen sok könyvet írt, s hogy az emberi jogok élharcosa, George H. W. Bushról, hogy 58 harci bevetése volt, s számos kitüntetése, ezzel szemben Clintonról az szerepel, hogy szaxofonozik és hogy megvádolták azzal, hogy kibújt a vietnámi sorozás alól, Obamáról pedig, hogy nem szereti a fagyit... Na, ne már...
De nemcsak a modern elnökök esetében hagy kívánnivalót maga után a szöveg. A Washingtonról és Adamsről szóló áttekintés például remek, Jefferson azonban (aki ugyanannyi oldalt kapott, mint Adams, de az övéi főleg képeket tartalmaznak, a szöveg mennyisége csak körülbelül harmadannyi) teljes mértékben áldozatul esik egy vélhetőleg politikailag korrektnek szánt hozzáállásnak. Életrajza első mondata már rabszolgatartónak nevezi őt és a családját: holott ugyanez Madison esetében szóba sem kerül, sőt, pl. Monroe esetében is csak apró betűkkel szerepel, hogy a rabszolgasághoz való hozzáállása "valamelyest rontott a megítélésén". Jeffersonról valamiért a fő- és három kiegészítő szöveg is azt hangsúlyozza, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot nem egyedül írta: nem mintha bárki erősködött volna, hogy de... Továbbá ilyesféle féligazságok olvashatók az életrajzában: (a kentucky és virginiai határozatokban) "aktívan felvetette a lázadás lehetőségét az ellen a kormányzat ellen, amelynek alelnöke volt. Ha felfedte volna, hogy ő a határozatok szerzője, gyaníthatóan megvádolták volna hazaárulással." (Ilyenkor érdemes emlékezni rá, Jefferson mondta elnöki beiktatása után: "Mindannyian republikánusok vagyunk és mindannyian federalisták vagyunk!") Vagy: "Egy Jefferson által teremtett probléma volt az őslakos népekhez való hozzáállása (ez külön is ki van emelve, bár egyébként értelmetlen félmondat), akik a nyugati terjeszkedésről szőtt álmainak gátját képezték. (...) a nyugati törzsek békés beolvasztása mellett érvelt (....) Amennyiben ez nem sikerül, kész volt erőszakot alkalmazni". Mármint elméletben. Mert azt a szöveg sem tagadja négy sorral később, hogy ilyesmire sosem kerített sort. Ezzel persze nem mentegetni szeretném Jeffersont: de rendkívül igazságtalan, hogy a nagy amerikai elnökök egyikét portréjának írói az objektivitás jegyében azért is megróják, amit csak elméleti elképzelésként vetett papírra, vagy amely meggyőződésében elnök kortársai is osztoztak. S teszik ezt valószínűleg pusztán azért, mert lelkesen küzdenek a Jeffersont korábban teljesen idealizálni kívánó legendával. Ám eközben, ugyanezen objektivitás szellemében Harrison elnök sikertelen tárgyalásait Tecumsehhel "a kölcsönös jó szándék" megnyilvánulásaként jellemzik, Ulysses S. Grantről pedig az szerepel a kötetben, hogy "hivatali eredményei figyelemre méltók voltak", az indián háborúkat viszont a róla szóló szöveg egyszerűen meg sem említi... (A könyv fordítója R. Kovács Anna, idézetek: 142-143., 139., 24-27., 30., 41., 55.)
Összefoglalva: nagyon érdekesnek találtam a könyvet, de határozottan úgy vélem, hogy megbízhatatlansága és összeférceltsége miatt pont arra nem alkalmas, aminek készült. Gyors, megbízható, népszerű, enciklopédikus összefoglalónak a történelem iránt érdeklődő idősebb és fiatalabb olvasók számára. Helyette bizalommal ajánlom Hahner Péter Az USA elnökei című, az Animusnál 2012-ben megjelent összefoglalását. (Vagy e kötetnek a Maecenas Kiadónál 2006-ban és 1998-ban megjelent előzményét, Az Egyesült Államok elnökeit, amely antikvár számos helyen kapható.) Képből sokkal kevesebb van Hahner könyvében, amit viszont a szövegben állít, az átgondolt, adatolt, kritikus és megbízható - ráadásul kiváló stílusa miatt olvasni is kellemes.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek
Három regény a Typotextől, kékben