Rejtelmes történetek... Nyugat-indiai históriák... Borzongató történetek... A rémület története... Túlvilági történetek... Régi francia-kanadai történetek... Rejtélyes történetek... Ez csak rövid válogatás az Attraktor Kiadó azon novellásköteteinek alcímeiből, amelyek a Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek sorozatba illeszkednek.

A 2017-ben indult, jellegzetes, sötétszürke-sötétkék borítós könyvszéria eddig tizennyolc kötetet számlál, s tíz szerző mutatkozott be a keretében, köztük számos olyan, akinek még soha nem jelent meg korábban kötete magyar nyelven.

Minden Sir Arthur Conan Doyle-lal kezdődött, aki világszerte hallatlanul népszerű napjainkban is, mint a mesterdetektívek mintaképének, Sherlock Holmesnak a megalkotója. Épp ezért viszont a neve komoly brand is, s így még egy olyan kis országban is, mint Magyarország, sorra jelennek meg tőle fordítások a krimizsáneren kívül más témákban is. A kétezres években az első fecskét az ERI Kiadó 2006-os válogatáskötetei jelentették: A gázember és a Múmiák meg médiumok, amelyek tartalmát a fordító, Tandori Dezső "válogatott misztikus történetek"-ként határozta meg. Hosszú idő óta ekkor kapott először könyv(ek)et magyarul a rejtelmes, rejtélyes, misztikus, borzongató, őshorror, ősfantasy stb. elbeszélés műfajában is páratlanul sokfélét és igen izgalmasat alkotó Doyle. Ezt követte nemsokára a Delta Vision 2011-es gyűjteménye, a Jobb nem firtatni, amely kiváló fordításban tartalmazta az angol író 15 novelláját.

Számomra ezzel kezdődött a megújuló és máig tartó rajongás, amely felfedeztette velem, hogy sok olyan dolog, amit nagyra becsülök a Holmes-novellákban, Doyle más elbeszéléseiben is megtalálható: a lebilincselő meseszövés, a hihetetlen érzék új és inspiráló témák beemelésére az irodalomba, a néha meglepő társadalomkritika, a finom lélektani ábrázolás, a hatásos szerkesztésmód, olykor anekdotikus késleltetéssel és feszültségkeltéssel, máskor gyors vágásokkal vagy erőteljes csattanókkal, a szuggesztív történetmondás és a többdimenziós szereplők megteremtése. Doyle legtöbb története a szó legszorosabb értelmében érdekes: elbeszélései szövege előbb köt magához és kelti fel maga iránt az olvasói érdeklődést, mint hogy okosan és irodalomtörténészien besorolhatnánk témába, zsánerbe, korszakba vagy meghatározhatnánk narratív és poétikai jellemzőit...

E novellák egyszerűen olvasnivalók - így működnek keletkezésük után mintegy száznegyven évvel is, ami lenyűgöző!

Az első válogatásról írva így fogalmaztam négy évvel ezelőtt: "Doyle írásművészetének legjavát nyújtja: mindazt, amit a Holmes-történetekben is annyira lehet kedvelni. Élvezhetjük benne a tökéletes precizitással és kreatív fantáziával megszerkesztett történetek kiegyensúlyozottságát, a feldolgozott témák elképesztő és meglepő sokszínűségét, a felvetett problémák izgalmas társadalmi és lélektani vonatkozásait, a kellemes stílusban hömpölygő, mégis, minden szavával, sorával lebilincselő szöveg klasszikus stílusát. S persze: a sok-sok hamisítatlan, angolszász, kissé nosztalgikus, helyenként azonban épp modernségével megdöbbentő rejtelem kibogozását, a rejtelmes kötet lényegét." Mindez a későbbi gyűjteményekre is igaz, ahogyan azonban az is, hogy mindegyikkel egy kicsit más Doyle-t ismerhetünk meg. Akadnak a könyvekben szabályos bűnügyi rejtélyek, bűntörténetek és rejtélynovellák, de olvashatunk fantasztikus novellát, sci-fivel keresztezett őshorrort, kegyetlen meghökkentő mesét, szerelmi tárgyú, mégis kalandos melodrámát, nagyvárosi, felföldi és ausztráliai rejtélyt, misztikus vagy izgalmas katonatörténeteket, gyarmati tárgyú elbeszéléseket és titokzatos tengeri históriákat. Az egyes novellák felidézhetik bennünk Ambrose Bierce, H. P. Lovecraft, Edgar Allan Poe, Jules Verne és Rudyard Kipling műveinek világát is: de csak mint irodalmi rokonokét, hiszen Doyle-nak megvan a saját stílusa és elbeszélésmódja.

Ha kedvenceket kellene választani az egyes válogatásokból, az első kötetből mindenképpen ajánlanám az Egy doboz kaviár és A lepecsételt szoba története című elbeszéléseket,  a másodikból Az elveszett különvonat történetét és a Kisvárosi lidércnyomást, a harmadikból A fekete doktor és Az ezüsttükör című novellákat, a negyedikből A Maracot-mélység című kisregényt és kiegészítését, A Sötét Arc Urát, az ötödikből pedig, amely talán mind közül a legerősebb válogatás, a Joyce bimbasi első szereplése, Az ezredes választása és a De profundis című történeteket. A köteteteket kivétel nélkül Kiss Sándor fordította. Csak remélni tudom, hogy jóvoltából esetleg 2021-ben is terem egy hasonló Doyle-válogatás a sorozatban...

A folyamatosan bővülő széria szerzői közül Doyle azonban csak az egyik. Míg 2017-ben és 2019-ben mindössze két-két taggal, 2018-ban pedig hárommal bővült a sorozat, 2020-ban kilenc kötet látott napvilágot! Így kerülhetett fel az újabb szerzők névsorába Bram Stoker, Drakula megteremtője, Arthur Machen, Lovecraft példaképe, H. Rider Haggard, a nálunk is népszerű kalandregényíró, vagy Hanns Heinz Ewers, az első nem angolszász író a sorozatban. S a szorgos olvasó megismerkedhetett olyan írókkal is, akikről eddig legfeljebb a buzgó irodalombúvárok hallhattak: ilyen volt George Brewer, Margaret Oliphant vagy Fitz-James O'Brien.

A sorozatban általában elbeszélések és novellák látnak napvilágot. Épp ezért rendhagyó és különleges meglepetés volt számomra George Brewer A rawensworth-i boszorkány című regénye, amely nemcsak műfajában és hosszában, de szinte minden másban is különbözött kötetelődeitől. Ez a hamisítatlan gótikus regény időben a sorozat bármely más írását megelőzve, 1808-ban jelent meg, s nem az érett (sőt, olykor túlérett) romantika, vagy a századfordulós irodalom alkotása, hanem igazi, preromantikus gothic story. Nálunk e műfajból alapvetően Horace Walpole Az otrantói várkastély című, 1764-ben írt, klasszikus műve ismeretes (amely a Kalandos históriák című válogatáskötetben magyarul is megjelent), bár mellé állítható A szerzetes, Matthew Lewis 1796-ban kiadott, monumentális gótikus regénye és Thomas L. Peacock nemrég magyarra fordított Nightmare Abbey című kötete is, amely viszont már 1818-ban, tehát Brewer könyve után született. A rawensworth-i boszorkány azonban a felsoroltak mindegyikétől eltér abban, hogy nem valamely kitalált Itáliában, fikciós Franciaországban, képzelt Németföldön vagy Spanyolországban játszódik, s nem kizárólag nemtelen nemesurak, átokverte várkisasszonyok, vadromantikus lovagok és titokzatos szerzetesek a szereplői. Helyette az első pillantásra majdnem Walter Scott-féle módon hiteles, ódon angol vidékre látogathatunk el benne, ahol a középkori várkastélyok mellett ősi babonákat őrizgető parasztházakat, boszorkánykunyhót, tündéri vízesést és veszedelmes lápvidéket is találhat az olvasó, s a cselekmény szereplőgárdája, titka és misztikuma is sokkal jobban kapcsolódik az érett romantikához, a történetszövés sokkal jobban emlékeztet arra a történetességre, amelyet a 19. századtól máig megszoktunk, mint a 18. század irodalmi kísérleteire. A csavaros regény olyan nagy sikert aratott nálam, hogy 9. helyen a 2019 kedvenc könyvei listámra is beválogattam: csak ajánlani tudom mindenkinek, tegyen egy próbát a szintén Kiss Sándor által fordított kötettel.

Persze legalább ilyen izgalmas volt Arthur Machennel is megismerkedni: A fehér népek és a rémület története című válogatás két klasszikus elbeszélését tartalmazta, amelyek közül talán a kevésbé nevezetes hírű, A rémület vált a nagyobb kedvencemmé. A Kiss Sándor fordította kötetről itt írtam ajánlót. Ő volt a fordítója Margaret Oliphant novellagyűjteményének is, amely A kitárt ajtó és más túlvilági történetek címen jelent meg. A skóciai születésű írónőnek hosszú, ám családi tragédiák és egyéni drámák jellemezte életút adatott: gyakorlatilag végigélte a 19. századot. Több mint százhúsz mű maradt utána: pályája pedig széles műfaji változatosságot mutat, hiszen a történelmi művektől az útleírásokon és az irodalmi kritikákon és tanulmányokon át a novellákig rendkívül sok téren kipróbálta magát.  Első magyar nyelvű kötetében három borongós hangulatú hosszabb elbeszélés olvasható, amelyeket a Stories of the Seen and Unseen (A látható és láthatatlan történetei) című, tizenhét kísértethistóriát és túlvilágjárás-novellát tartalmazó kötetéből választott a fordító. Oliphant elbeszélései sötét és könyörtelen témákkal foglalkoznak, világuk mégis meglepően derűs, vagy legalábbis is elégikus, rezignált. Mintha nehéz kövek zuhannának bennük fojtogató tollpárnákra. Én a három írás közül Az öreg Lady Mary címűt élveztem a legjobban.

2020-ban a sorozat izgalmas kísérletet is tett: Hanns Heinz Ewers A sírásó titka és egyéb rémtörténetek című kötetével először jelent meg keretében olyan könyv, amely nem friss fordításokat tartalmazott, ráadásul épp így sikerült bevezetni egy nem angolszász, hanem német szerzőt. Még ugyanebben az évben elérhetővé vált A pók és újabb rémtörténetek című válogatás is a szerzőtől. Az elbeszéléseket Hervay Frigyes, H. Nagy Jenő, Vécsey Leó és Zigány Árpád fordította  1910 és 1924 között. Ewerst a huszadik század elejének magyar kritikája különösen sokra értékelte: Kosztolányi nyilatkozott róla rendkívül dicsérően, Bíró Lajos értékelte úgy a pályáját a Nyugatban, mint amely Hoffmann és Poe munkásságához hasonlítható, de meghaladja azt. A Lovecraft-rajongók pedig nyilván tudják, hogy a nagymester élő klasszikusként tartotta számon német pályatársát. Azonban 1932 táján Ewers elcsábult: másképp nehéz értelmeznem, hogy egy tényleg egészen jó író a nemzetiszocialisták közé keveredik, megírja Horst Wessel életrajzát és a róla szóló film forgatókönyvét, 1933-ban pedig, mintegy hálából, mindjárt a német írószövetség elnökévé avanzsál, igaz, csak egyetlen évre. Hiába egyértelmű, hogy egy korábban sok sérelmet elszenvedett, némiképpen hiú szerző, aki misztikus érdeklődése alapján izgalmasnak találja a náci eszmék egy részét (de csak egy részét, hiszen a szabadkőművesség és a kabbala iránt is vonzódik, ami már nemigen passzol ehhez az irányhoz...), miként keveredik rossz társaságba, s miként élvezi a megbecsülést és a hatalmat, amíg teheti - azért ez az affér meglehetősen menthetetlen. Az sem változtat rajta, hogy 1934-ben, a Röhm-puccs után a nácik már betiltják Ewers írásait, ő pedig élete hátralévő éveit két dologgal tölti: a Goebbels-féle, győztes kultúrpolitikával harcol azért, hogy valaha még jelenhessenek meg írásai, és kiutazási vízumokat zsarol ki korábbi támogatóiból a zsidó barátai számára... Mégis, a német író, akinek a tízes, húszas években még számos novellája jelenik meg magyarul folyóiratokban és kötetben, s 1943-ban meg is hal, soha többé nem válik elérhetővé magyar nyelven.

Épp ezért fontos, hogy az Attraktor kiadásában most elolvashatók, megismerhetők, megítélhetők írásai: mert a betiltás akkor sem vonzó, ha nem a nácik csinálják. Őszintén be kell azonban vallanom, hogy - talán a kissé régies magyar szövegek miatt - nálam a két kötet tizenegy novellája nemigen törte át az érdekesség falát. Azt hiszem, értem, miért tetszhetett Lovecraftnak A pók, de úgy érzem, ennek a novellának és az összes többi elbeszélésnek is olyan burjánzóan megszövegezett, szándékoltan költői, olykor szecessziós-szimbolista, olykor kihagyásosan expresszív a szövege, ami miatt valahogyan nem érnek el hozzám a sokak által zseniálisnak ítélt író-filozófus gondolatai. ("Mint a bimbók, olyanok voltak ezek az asszonyok és lányok. Nőttek, és fejlődtek, majd teljes virágzásba borultak... Ez akkor volt, amikor meghaltak, ma egy és holnap ismét egy. Akkor, amikor kihozta őket a kocsi a városból, ki ide hozzá, Stephéhez és egyedül neki virultak. És Stephe, aki szerette a virágokat, letörte őket... Azután elhervadtak a virágok... és Stephe eldobta őket. El is felejtette." Részlet A sírásó titkából, 122. Vajon csak a fordítás a hibás, hogy mindez olyan üresen és kiszámíthatóan cseng, vagy ez maga Ewers?) Azt hiszem, Ewersen még gondolkodnom kell. Addig is mindenkinek ajánlom ezt a precíz pályaképet róla.

Az Ewers-kötetek szerkesztője, Megyesi Ildikó azonban még egy kötetet gondozott a sorozatban, H. Rider Haggard Az éjszakábanlátóját. Ez szintén nem friss fordítású kötet, 1924-ben magyarította Vécsey Leó. Ellenben a sokak által legalább hírből ismert Allan Quatermain, a bátor utazó és vadász történetei közül az egyik. Ő az a hős, akit filmen - majdnem mindig romanticizálva és hősszerelmessé alakítva, de - eljátszott már Richard Chamberlain, Stewart Granger, Cedric Hardwicke és Patrick Swayze is. Így izgatottan kezdtem az olvasáshoz, hiszen Henry S. Whitehead a sorozatban megjelent írásai miatt amúgy is afféle "gyarmati hangulatban" voltam épp. Meg kellett azonban állapítanom, hogy Az éjszakábanlátó biztosan nem a leglebilincselőbb darab a Quatermain-sorozatban. Annak idején nagyon élveztem az első ehhez a hőshöz kapcsolható regényt, a Salamon király kincsét, amelynek azonban nyomtatásban száz éve nem jelent meg teljes változata, s a rövidítése is 1983-ból való. De tetszett A vándor nyaklánca és az Ayesha is, bár utóbbinak szintén kívánkozna egy modern fordítás... Ezekhez mérten Az éjszakábanlátó meglehetősen lassú haladású könyv volt, amelyben sokkal nagyobb teret foglaltak el a vadászkalandos útleíráshoz hasonló események, mint a titokzatos szörnyeteghez kapcsolható, valóban izgalmas fantasztikus elemek. Az sem egészen világos számomra, miért épp ezzel a regénnyel indult meg ez az alsorozat: az eredetileg a Heu-heu, or The Monster címet viselő írás megírási sorrendben a tizenkettedik, időrendi sorrendben a hetedik a főhősről és világáról szóló regények és novelláskötetek között. Azt meg külön sajnálom, hogy a cím látszólag helyesírási hibát tartalmaz: valójában persze nem, hisz a könyv első bekezdése definiálja a Macumazah / Watcher-by-Night / Éjszakábanlátó névalakot, de ezen összefüggés nélkül a kötet címe erősen hiányol egy kötőjelet, és annak eldöntését, az É vajon nagy vagy kicsi-e. (A magyar fordítás eredeti, 1924-es címe Heu-Heu volt - én pedig tökéletesen elégedett lettem volna ezzel.)

Egyébként sem érzem, hogy Rider Haggard szemlélete olyan modern lenne, hogy ez biztosítsa minden (afrikai) története túlélését. Véleményem szerint ami feltétlenül maradandó belőle, az hihetetlen, teremtő, szárnyaló fantáziája, elképesztő ötletei, s ezek erősebben hatnak az olyan szinte tisztán fantasztikus műveiben, mint az Ayesha (annyira különleges, hogy mindez angolul egyszerűen csak She - az, ahogyan ez a titokzatos, nőnemű Ő fenyegetővé és különlegessé válik, talán a Helen Gahagan és Randolph Scott főszereplésével készült filmen a leghatásosabb). Szemben Henry S. Whiteheaddel, akinek viszont nagyon is érdemes volt megismerni, elolvasni és újraolvasni nyugat-indiai történeteit! 2020-ban három novelláskötet is napvilágot látott tollából a sorozatban: a Pán népe és más nyugat-indiai históriák, A csapda és újabb nyugat-indiai históriák és A fekete bika és további nyugat-indiai históriák. Megjegyzendő azonban, hogy Whitehead a kiadó másik szériájában is feltűnt szerzőként: s nekem talán ez a könyv, A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozatban kiadott A tengeri tigris tetszik tőle mindeddig a legjobban...

Visszakanyarodva azonban a nyugat-indiai elbeszélésekhez, roppant izgalmassá teszi őket, hogy Whitehead, az episzkopális egyház magas rangú papja azokból az élményeiből kiindulva írta meg őket, megalkotva részben önéletrajzi főhősét, az okos, empatikus és tudományos elméjű Gerald Canevint, amelyeket ő maga a Virgin-szigeteken szolgálva szerzett. 1921-29 között itt élve alkalma volt megismerni a karibi fekete folklórt, s azt a nyugat-indiai vallási és hagyománycsomagot, amit később vudu néven vált szokássá emlegetni: mindezen tapasztalatait pedig belefoglalta irodalmi igényességű és lebilincselően izgalmas novelláiba. Az eddig megjelent három gyűjtemény csupa Canevin-történetet tartalmaz, s remélhetőleg nemsokára újabbak követik majd. Valamennyit Grób László Mihály fordította, aki hiteles, anakronizmusoktól mentes, lendületes novellafordításaival a kiadó értékmentő és író-újrafelfedeztető missziójának egyik alappillére. Whitehead elbeszélései közül az első kötetből elsőként a Pán népe és a Mrs. Lorriquer című írásokat, a másodikból Az Óriáskör és a jóbarát Lovecraft által részben átírt A csapda című történetet, a harmadik gyűjteményből pedig A lezárt szobát és a Cassius című kisregényt ajánlanám mindenkinek.

Mégis, ha valaki megkérdezné, vajon Conan Doyle a fentiekben már sokat dicsért munkássága mellett melyik a sorozatba bekerült szerző jelentette számomra a legnagyobb felfedezést, talán mégsem Whitehead-et nevezném meg. Hanem Bram Stokert és Fitz-James O'Brient. A később születettel kezdve: mielőtt kézbe vettem Bram Stoker Drakula vendége és egyéb borzongató történetek című kötetét, kevés elképzelésem volt arról, mennyire jó író volt Stoker a Drakulán innen és túl. Miközben nagy regénye természetesen tökéletesen elbűvölt, egyik nagy kedvencem volt, s már a blogon is írtam róla részletesen, elbeszéléseket alig ismertem tőle. Néhány gyűjteményben, mint az elborzasztó borítóval ellátott, Máté J. György válogatta Angolszász rémtörténetekben, vagy a 21 rémes történetben szerepelt tőle egy-egy, sokszor lefordított opusz, de teljes, összetett képet adó novellaválogatás mindaddig nem jelent meg, míg 2018-ban be nem került a Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek szerzői közé. Ez a kötet azután annyira tetszett nekem, hogy feltettem a 2018 kedvenc könyvei listámra is.

Az első gyűjteményt pedig 2020-ban követte a A végzet láncolata és újabb borzongató történetek című újabb összeállítás. A két válogatásban együtt tizenöt borzongató Stoker-történet olvasható Kiss Sándor fordításában, s a két könyv tulajdonképpen felöleli az író misztikus és rejtélyes novelláinak a teljességét. Ahogyan a Drakula vendégéről már korábban is leírtam, akár Lovecraft és Conan Doyle, akár a science-fiction, akár az angol klasszikus irodalom felől közelít valaki hozzá, mindenképpen megtalálja a neki tetsző írásokat a kötetben. Olyan sokféle hangulat, ötlet és téma találkozik az írásokban a művésznovellák hangulatokra épülő színességétől az emlékek felidézésével foglalkozó, szine szürreális történeteken át a fantasztikus tengerésztörténetig, a gótikus őshorrorig, a misztikusan-babonásan kegyetlen, abszurd meséig és a természetfelettivel csak eljátszogató bűnügyi elbeszélésig, hogy valóban bebizonyosodik, Stoker sokkal jobb író annál, mint hogy egyszerűen úgy tartsák számon, mint Drakula gróf horrorfigurájának alkotóját. Az első gyűjteményből jelenleg A vörös kezek álma és A növekvő arany titka, a másodikból A sárga törlőrongy és A végzet láncolata a kedvenc elbeszélésem.

A harmadik kedvenc szerzőm pedig Doyle és Stoker mellett Fitz-James O'Brien, akinek a nevét még soha nem hallottam korábban. Egyetlen óra alatt került a kedvencek közé, amikor elolvastam A gyémántlencse és más rejtélyes történetek című kötet első három elbeszélését. Ezt a hét novellát és két verset tartalmazó gyűjteményt is Kiss Sándor válogatta és fordította. Az utószó erről ezt írja: "Jelen kötetünkben arra tettünk kísérletet, hogy a magyar olvasóközönséggel is megismertessük Fitz-James O'Brien munkásságát, méghozzá a lehető legszélesebb palettát nyújtva: ezért válogattunk be nem csupán klasszikusan misztikus novellákat, de szentimentális, álom- és mesehangulatot idéző írásokat, verseket is." (171.) A küldetést tökéletesen sikerült teljesíteni: teljes mértékben rabul ejtett O'Brien olykor szürreális, olykor romantikus, olykor misztikus világa. Az ír születésű szerző, akit bozontos bajusza ellenére kivételesen jóképűnek tartottak a kortársai, 1852-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba, hogy egyetlen év alatt elismert szerzővé váljon. Ám mindössze harmincöt éves volt, amikor halálos sebesülést szerzett a polgárháborúban, s verseinek és novelláinak első gyűjteményes kötetét is már csak jóval a halála után, posztumusz adta ki egy barátja. Írásairól Abraham Merritt, Poe, Lovecraft, Charles Dickens és Lewis Carroll elbeszélései, témái, hangulatai jutottak eszembe, s valamennyit remeknek találtam, akár korai science fictionként, akár misztikus novellaként, akár kalandos, akár tudományos meghökkentő meseként lehetett őket meghatározni. Lovecraft nagyra becsülte A gyémántlencse című írását, ami nekem is nagyon tetszett: mellette leginkább A kisfiú, aki szeretett egy sírhantot, Az eltűnt szoba és az Egy borzalmas éjszaka ragadott meg - ezeket a történeteket akármikor újraolvasnám.

A sorozat tehát 2021-ben is egy pompás kötettel folytatódott: és nincs vége a sornak. Hiszen már megvásárolható a tizennyolcadik könyv, Honoré Beaugrand A fösvény kísértete és más régi francia-kanadai történetek című gyűjteménye. Alig várom, hogy olvashassam, s gondolkodhassam rajta, mennyi különleges, lebilincselő olvasmányélményt vesztettem volna, ha 2017-ben az Attraktor nem határoz úgy, hogy belevág az elfeledett történetek magyar nyelvű kiadásába...

Lelkesen ajánlom mindenkinek a Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek sorozatát, s sok rajongót és vásárlót kívánok darabjainak!

Az alábbi linken megtalálhatók a kötetek pontos kiadási adatai és az egyes válogatások tartalma is:

Sir Arthur Conan Doyle és mások rejtelmes történetei az Attraktor Kiadónál (Klasszikus rejtélyes és gótikus történetek)