Február utolsó napjaiban jelent meg az angol születésű, de Amerikában élő és publikáló szerző, Lee Child legújabb kötete, az Éjféli szállítmány. Menetrend szerint, mint mindig. Ilyenkor, tél végén szokta ugyanis kiadni a General Press az angol nyelven mindig előző év őszén boltokba küldött legújabb Reacher-regényt.

Az eredetileg The Midnight Line címre keresztelt kötet a huszonkettedik, amelyben a szerző fellépteti első és egyetlen hősét, Jack Reachert, az egykori katonai rendőrt, aki évekkel ezelőtt, ifjonti nyugdíjazásakor gondolt egyet, s elkezdett úgy élni, ahogyan talán mindnyájan szeretnénk titokban. Egész életében utazik: megy, ahová az út vezeti, teszi, amit a pillanat diktál. Nem tervez, nem aggódik, nem kötődik. Nincsen háza, lakása, tulajdona. Sőt: nincsenek tárgyai sem, csomagja, mobilja, iratai. Egyetlen összecsukható fogkefe minden vagyona. Hol busszal, hol vonattal, hol autóstoppal kalandozza be az Amerikai Egyesült Államokat: megfordul kisvárosokban, ahol a madár se jár, leszáll megállóhelyeken, ahol senki sem szokott megfordulni, mindig újabb és újabb szépségeit és furcsaságait fedezi fel ennek a nagy országnak. És közben: újra és újra igazságtalanságokba botlik, amiket valakinek helyre kellene tennie. Mint többszörösen kitüntetett egykori katona, kiváló katonai nyomozó, félelmetes külsejű férfi és kockázatvállaló, olykor brutális verekedő, gyakorlatilag bármit el tud érni, bármilyen rejtélyt meg tud fejteni és bármilyen harcban képes győzni, legyen szó utcai verekedésről vagy profi bérgyilkosok megállításáról. Elképesztően ijesztő és mégis elképesztően vonzó személyiség: véleményem szerint a modern krimi- és thrillerműfaj legpompásabb karaktere.

Ebben a regényben jegyet vált egy távolsági buszra, s Milwaukeeból elindul a Felső-tó partja felé. De megszakítja az utazását, a második megállónál észrevesz ugyanis egy zálogházat, kirakatában pedig egy kis, egyértelműen női, West Pointról való évfolyamgyűrűt. Olyasmit, amit sosem szoktak eladni az emberek: ami valami fontosat jelképez; hazafiságot, eszmét, sok év küszködésének méltó jutalmát, katonai becsületet... Reacher, mint egykori katona sokkal mélyebben átérzi ezt, mint bármely civil. Magánnyomozásba kezd hát, hogy megtudja, hogyan került a gyűrű a boltba, s mi vehette rá a gazdáját, hogy megváljon tőle. Zsarolás? Fizikai erőszak? Gyilkosság? Vagy valami más? Amikor pedig megtud egy nevet, az is kiderül számára, hogy a gyűrű tulajdonosnője, akiről évek óta senki sem hallott, olyasvalaki, aki megkapta a Bíborszívet. Azt a kitüntetést, amely a „fegyveres erők bármely tagjának adományozható, aki harc közben megsebesült, életét vesztette, vagy olyan sérüléseket szenvedett, amelyek a későbbi halálához vezettek.” Ettől kezdve Reacher már nemcsak a nőt keresi, hanem a múltját is fel akarja deríteni: azt, vajon mi történhetett vele a katonai pályán, az utolsó bevetésekor. Mindezt azonban nem egy zsúfolt nagyváros adatbázisaiban kutatva teszi (ahová amúgy se volna bejárása), hanem motorosbandákat és erdei embereket kérdezgetve, mosodákat és kis, eldugott rendőrőrsöket látogatva, s újra és újra bekalandozva Amerikának azt a fantasztikus szeletét, ahol a tőlem harminc kilométerre lakó ember a közeli szomszéd.

Kiváló a könyv, jó olvasni, mint Lee Child bármelyik művét. Arra is alkalmas azonban, hogy valaki ezzel kezdje meg az ismerkedést Reacher különös világával: nem kell ugyanis hozzá semelyik korábbi könyv ismerete. Minden Reacher-regény külön univerzum.

Nagyon kevés olyan sorozat van, amelynek megjelenik minden kötete magyarul, s eljut egy olyen bűvös számig, mint a 22. Lee Child esetében ez mégsem csoda: a statisztikák szerint ő az egyik legkeresettebb külföldi krimiszerző, a Reacher-könyvek eladott példányszáma 100 millió felé jár a világon, a Reacher-filmek pedig, amelyekből mindeddig kettő van, mintegy 400 millió dolláros bevételt hoztak.

Lee Child cameo-szerepe a második Reacher-filmben

Számomra azonban nem ezért kedvesek a Lee Child-regények, hanem összetéveszthetetlen stílusú, fanyar humorú, köznyelvi, mégis élvezetesen retorikus szövegük miatt. Elég csak arra gondolni, hogy az Éjféli szállítmányban a valóban szinte óriás Reacherre az ellenfelek csak Nagylábúként (vagyis kvázi Jetiként), Hihetetlen Hulkként, és olyan vadállatként hivatkoznak, akit „Állatkertben kellene mutogatni.” Ezzel – amellett, hogy a saját intelligenciájukról szomorú tanúbizonyságot tesznek – alkalmat adnak magának Reachernek, hogy elironizáljon azon, milyen ijesztően magas is ő – s felvesse a kérdést, ha már folyton vadállatnak meg képregény-szörnynek nézik, nem kellene-e valóban úgy viselkednie. Mivel azonban Reacher igen okos is, marad, amilyen volt: egy ember, aki pompás verekedő és nem fél semmitől, viszont ha lehet, gondolkodik inkább az erőszak helyett...

Összefoglalva: akár a hőse, akár a szövege, akár az izgalmas cselekménye miatt sokak kedvencévé válhat ez az újabb Reacher-regény. Csak ajánlani tudom mindenkinek.