A Multiverzum Kiadó legpompásabb és legmakacsabbul végigvitt küldetése a Retrofuturista Könyvek folyamatos megjelentetése. Sci-fi remekek, igazi ínyencségek, felfedezendő kincsek. Ebben a bejegyzésben folyamatosan be fogok róluk számolni.

1. H. G. Wells: A felszabadult világ, 2023
Fordította: Havas Lajos + Tarcsa Zoltán.
Illusztrációk: Mészáros Emese.
Eredeti megjelenés: 1913.
Nemzetiség: angol.
Retrofuturista esszéregény, dokumentumregény és utópia a 20. századról. Méltó sorozatnyitó: maga a tökéletes retrofuturizmus, ráadásul teljesen más, mint ami Wellstől megszokott. (5/5)

2. Arnould Galopin: Doktor Omega, 2023
Fordította: Kamocsay Ildikó.
Illusztrációk: Armand Rapeno (1949).
Eredeti megjelenés: 1906.
Nemzetiség: francia.
Francia újságíró Marsra utaztató, Verne- és Wells-utánérzés science-fiction kalandregénye. Másfelől a paleofuturizmus képviselője, amely sokakra hatott, a Dr. Who-val bezárólag. (3/5)

3. Biheguan Zhuren: Új korszak. A világ, amit Kína diktál, 2024
Fordította: Tokaji Zsolt.
Illusztrációk: Tokaji Zsolt + DALL-E 3.
Eredeti megjelenés: 1908.
Nemzetiség: kínai.
Ismeretlen szerző (talán a reformfilozófus Liang Qichao) fajelméletes, de lenyűgöző sci-fije a 21. századról, amelyben Kína a testvéri Magyarország érdekében összecsap a Nyugattal. (4/5)

4. Thea von Harbou: Metropolisz, 2025
Fordította: Tolnai Műintézet névtelen fordítója + Tarcsa Zoltán.
Illusztrációk: Tarcsa Zoltán + DALL-E 3.
Eredeti megjelenés: 1927.
Nemzetiség: német.
A Fritz Lang-film alapjául szolgáló szimbolista-költői regény, amelyet a rendező alkotótársa, felesége írt. (Egyben az első és eddig egyetlen olyan retrofuturista könyv, amelyben rosszak az (AI-)illusztrációk.) (5/5)

5.  Philip Francis Nowlan: Armageddon 2419 A. D., 2025
Fordította: Tarcsa Zoltán.
Illusztrációk: Lt. Dick Calkins, Frank R. Paul (eredeti rajzok 1929-es, 1933-as, 1938-as és 1961-es kiadásokból).
Eredeti megjelenés: 1928, 1929.
Nemzetiség: amerikai.
Amerikai újságíró az Amazing Storiesban Buck Rogers kapitányt megteremtő két kisregénye, a címadó írás és folytatása, A Han légiurak. A földönkívüli eredetű, Kínából kirajzó ellenséggel egy 1927-ből a jövőbe kerülő ember vezetésével sikerül leszámolni. (5/5)

Utolsó frissítés: 2026.02.13.

Ez valószínűleg meglehetősen unalmas bejegyzés lesz mindazok számára, akiket nem ragadott magával a rajongás a The Time Tunnel című amerikai sci-fi sorozat esetében, akiket nem érdekel az időutazás - és akik nem szeretik a felesleges ismeretek felhalmozását... Mégis összegyűjtöttem néhány megjegyzést a filmrészek dátumaival és helyszíneivel kapcsolatban. Sosem szabad ugyanis elfelejteni, hogy ezeket a posztokat kicsit korábbi önmagamnak írom: sok bejegyzés szól olyasmiről, amiről szívesen olvastam volna korábban magyarul, de nem volt mit. Ez is ilyen.

A gyűjtés mégsem öncélú. Rettenetesen foglalkoztatott készítése közben is az a gondolatkísérlet, amelyre az Időalagút, de számos más sci-fi is jó példa. Ha megtehetnénk, hogy beleavatkozunk a múltba, melyik pillanatába szeretnénk, miért és milyen céllal? És egyáltalán: milyennek látjuk a múltat? Az utóbbi kérdésre sokszor pusztán az időutazós sci-fik alapján is sokféle válasz születik.

Átélni a múltat: Tony és Doug a Krakatoa felrobbanásának pillanatában az Időalagút 6. epizódjában

Játék a történelemmel, avagy évszámok, dátumok, kronológia

Számomra az Időalagút sorozat egyik fő vonzereje pontosan az, hogy (többnyire) a történelemmel játszik: ez legalább 27 részre igaz a harmincból, beleértve a 18. és a 29. epizódot is, amelyben földönkívüli látogatók is megjelennek, de a 19. században. (Az epizódok adatairól itt írtam korábban.) Nagyon izgalmas, inspiráló kérdéseket tesz fel minden rész: például, hogy megváltoztathatják-e a múltat az időutazók? Vagy ha (tételezzük fel) sikerül "visszamennünk" a múltba, vajon egy létező idővonalon haladunk-e visszafelé, vagy az idő valójában képlékeny és titokzatos valami, ami az időutazó múltjában is mindig "éppen most" alakul? Ezeken a kérdéseken már gondolkoztam egy korábbi Időalagút-posztban.

Csak az elmúlt egy évem időutazós találkozásai alapján is nagyon-nagyon sok válasz létezik a fenti kérdésekre. Rachel Givney Szerelmes Jane-jében például a 21. századba került Jane Austen szembesül saját, nekünk már "irodalomtörténeti" sorsával, s döntenie kell, hogy vállalja-e azt, vagy elmenekül előle, feladva azonban ezzel eredeti élete lényegét, az irodalmat. A döntése tehát (amellyel természetesen végül az írást választja) a 21. században következik be, de mégis stabil pont az idővonalon, amely ugyanoda viszi vissza saját korába, ahonnan elindult. Mégis, egyúttal azt a paradoxont is maga után vonja, hogy a kései Austen-könyvek eszerint egy olyan írónő tollából születnek, aki járt a 21. században, tudja, hogy halála után milyen nagyra értékelik majd, tisztában van vele, hány és milyen művet fog megírni még életében, sőt, gyakorlatilag ismeri a halála napját is... Ezzel szemben Kathleen A. Flynn A Jane Austen-küldetés című regényében Austenhez, az írónő korába küld időutazókat, akik azonban nem változtathatják meg a múltat, csak egy apró részletében, így Austennek sem mondhatják el a jövőjét, sőt, magukat sem leplezhetik le előtte. Persze a történet egyik fő kérdése épp az, lehetséges-e ilyesmi, vagyis érintetlenül marad-e a jövő, ha egyszer létezik időutazás. (Érdekes egyébként, hogy Flynn hősei érkezésükhöz és távozásukhoz olyasféle, csak kisebb eszközt használnak, mint az Időalagútban megjelenő időpózna.)

Nagyon szerettem tavaly nézni az Időbevándorlók című norvég sorozatot is (Beforeigners, 2019, 2021), amely nemcsak az időutazás témáját dolgozta fel, de nagyon ötletesen szembenézett annak a szociális-társadalmi-gazdasági és vallási-kulturális vetületével is. Fő kérdése, mi történne, ha mai, 21. századi világunkban tömegével jelennének meg időutazók a múltból, jelesül a kőkorszakból, a viking korból és a 19. századból. (Kár, hogy a nagy HBO-átalakulás miatt lehet, hogy végül félbemaradt ez a jó kis sorozat, sok kérdést nyitva hagyva.) Karády Anna A füredi lány- és Diana Gabaldon Outlander-sorozatának kötetei pedig folyamatosan építettek arra, hogy mit tud egy a mi korunkban élő ember a történelemről, hiszen időutazó szereplői a múltban folyamatosan azt a tudást hasznosítják, amit tanulmányaik során megszereztek. Ilyesmi az Időalagútban is gyakorta előfordul.

Felfedezni történeti korokat, testközelből átélni a história sorsdöntő eseményeit, találkozni híres történelmi személyiségekkel: ha lehetne időutazni, engem biztosan ez érdekelne belőle a legjobban... Nem lehet csodálni, hogy a visszaemlékezések szerint az Időalagút annak idején az amerikai történelemtanárok körében is tetszésre talált: úgy vélték, felkelti az iskolások érdeklődését a múlt iránt. Éppen ezért különös, hogy manapság inkább azt szokás felvetni, hogy történelmi adatai nem mindig elég pontosak. Ez a poszt ezekről a tévesztésekről szól: illetve arról, mit tudunk pontosan a történelemből...

A kifejezetten ötletes és fordulatos forgatókönyvek írói néhol valóban tollhibát vétettek a dátumokban. Ahogy az epizódlistámban is jeleztem, a New Orleans-i csata pl. tényleg 1815. január 8-án volt, ha tehát Tony és Doug 6-án kerültek a britek kezére, akkor nem egy, hanem két napnak kellett volna eltelnie az ütközetig az 5. epizódban. A kartúmi lázadást is nyilván véletlenül keltezték 1883-ra, hiszen minden, ami a 29. epizódban történik, 1884-be illik, a hónap így stimmel. Custer nem 21, hanem 23 évesen lett dandártábornok (8. epizód), Napóleon 1793 októberében Toulont ostromolta, így kis eséllyel járhatott Párizsban (10. epizód), Travis tábornok fia nem 12, hanem 7 éves volt, amikor elesett az Alamo (13. epizód). Amikor pedig Kirk tábornok megmutatja ősének Marie Antoinette kivégzését, valóban helytelenül mond 1793. október 15-ét dátumnak, mivel a királynét október 16-án fejezték le. Ám mindezek az apró tévesztések igazán semmit sem vesznek el a lényegből, a történelemmel való játékból. Viszont felhatalmazást adnak olyan pontatlanságok felrovására is, amelyek valójában sokszor nem is pontatlanságok... És számomra itt kezdődik az Időalagút széria igazi érdekessége.

Doug és Tony Alamo védőinek szerény ellátmányát fogyasztja az ostrom utolsó napján: de még reménykednek, hátha meg tudnak menteni néhány embert (13. rész)

Rajongás túlzófokon, avagy a lelkes blooper-keresőkről

Ha nem-tévesztett állítólagos tévesztéseket keresünk, jó párat találni a sorozatról szóló fórumokban és oldalakon. A 3. epizód például 1910. május 21-én játszódik: ám egy részében már éjszaka van. Így semmi különös nincs abban, hogy a bezárt bányairodában már letépték a naptárról a 21-es lapot...

Hogy miért hívják az amerikaiak az 1812-15 között vívott brit-amerikai összecsapást "1812-es háborúnak", azt tőlük kellene megkérdezni. Azonban az európai rajongók felfedezése, miszerint az 5. epizód nem is 1812-ben játszódik, valójában nem hibatalálat: "az 1812-es háború utolsó csatája" ugyanis, ahogyan Tony hívja, tényleg 1815-ben volt.

Ahogyan arra Doug is figyelmeztette időutazó barátját, Tony és Szerit szerelme csak egy pillanatig tarthatott (26. rész)

Fel szokás vetni azt is, pontatlanul mondják a 26. epizódban, hogy Marco Polo 1287-ben tizenkettedik éve utazgatott Keleten. A szám azonban ezúttal pontos: a számítás ugyanis, ahogy sok Marco Polo-életrajzban is, nem Polo és társai európai indulását, 1271-et veszi alapul, hanem 1275-öt, amikor megérkeztek Keletre - és onnantól valóban 12 év telt el az epizód jelenééig. Más kérdés, hogy ebben a történetben valóban van egy szándékos fikció és egy történelmi pontatlanság is. Bár Marco Polo és Szerit hercegnő útját Kubiláj valódi lányának, Kököcsinnek az utazásáról mintázták, az 1292-ben volt, Szerit hercegnő pedig sosem létezett. Ennél valódibb hiba, hogy az igazi Batu, aki egyébként nem hatalomvágyó őrült volt, hanem "jó kán", már 1256-ban meghalt, amikor Marco Polo még gyerek volt.

Szerit esetéhez hasonló történelemváltoztatás szerepel a 14. epizódban is: Hira Szing ugyanis nem létező személy, de valóságos személyekre hasonlít. A nevéhez az ötletet a jóval korábban, 1838-ban meghalt afgán vezér, Hara Szing adhatta, az 1886-os "hosszú tőrök éjszakája"-lázadáshoz pedig a történelem egy másik eseménye, s az a film, amelynek az archív felvételeit felhasználták az epizódban: az 1953-as King of the Khyber Rifles. Ebben egy félig bennszülött származású brit tiszt, akit Tyrone Power alakít, végül leszámol vértestvérével, a hosszú tőrök éjszakáját tervező Karram Khannal. Ez a film azonban 1857-ben, a szipojlázadás idején játszódik, s ráadásul egy olyan regény adaptációja, amely eredetileg az első világháború idejére helyezte a cselekményét... Ez nyilván feljogosít arra, hogy 1886-ban is megalkotható legyen egy hasonló kaland: és így találkozhatunk a fiatal Kiplinggel!

1915: Enrico Galba gróf, Galba császár kései leszármazottja arisztokrata eleganciával fogadja a mindenen átgázoló németeket, megmentve a gyilkossággal gyanúsított Tonyt és Dougot (19. rész)

Talán a legfeltűnőbb tévedés a 19. epizódban található. Az olasz Alpokban játszódó rész előrenyomuló németeket szerepeltet 1915-ben, pedig az első világháborúnak ebben az évében az olasz fronton még csak az Osztrák-Magyar Monarchia csapatait lehetett megtalálni: a németek csak 1917. július-október közt jelentek meg itt. Azonban nem lehet egyetlen tollhibára hivatkozva átirányítani az egész epizódot 1917-be sem, mivel elhangzik benne, hogy az USA még semleges a történet idején: ez viszont kizárja 1917 októberét. Így itt valóban a kiinduló koncepció a hibás: nem mintha egy olyan rész, amelyben Nero császár szelleme kísért, száz százalékosan hiteles történelem lenne. Egyebekben viszont nagyon ötletes, például Galba grófnak, Galba császár kései leszármazottjának szerepeltetésével nagyon is históriai, nem is beszélve remekül kigondolt történelmi csattanójáról (amit itt direkt nem írok meg)...

Csak az biztos, hogy semmi sem biztos...

Más "hibákkal" pedig más a helyzet. Több helyen olvasni, hogy mivel a 22. epizód tévesen teszi Billy, a Kölyök halálát 1881. július 23-ra (ez igaz, július 14-én lőtték le), ennek nyomán április 23-án játszódik: holott szó szerint csak az hangzik el az epizódban, április vége van. Valóban szó esik róla, hogy a cselekmény idejéhez képest Billy majd csak három hónap múlva fog meghalni, de hogy ezt napra pontosan kell-e érteni, nem derül ki. Ez engem azért foglalkoztat, mert a valódi Billy április 28-án szökött meg utoljára a börtönből, és ennek során lelőtt (nem egy, hanem) két seriffhelyettest. Számomra izgalmas elgondolkodni azon, hogy akkor vajon ez az epizód 28-án játszódik-e, s kissé átírja a történelmet (mínusz egy halott seriffhelyettes, plusz két időutazó), vagy egy kicsit korábban történik, s megajándékozza egy 28-át megelőző szökéssel a Kölyköt, akit így Doug és Tony fog el, hogy aztán majd 28-án újra, utoljára megszökjön...

Minden időutazó vágya ott lenni egy nevezetes eseménynél: ráadásul Tony és Doug közbelépése nélkül János király sosem írta volna alá a Magna Cartát (16. rész)

Nem egyértelmű a Magna Carta kérdése sem. Földnélküli János 1215. június 10-én találkozott Runnymade-ben az ellene lázadt nemesekkel, ám még majdnem tíz napig vitáztak a szövegen. 15-én fogalmazták meg a végleges változatot, s 19-én került rá a király pecsétje. Ez a történelmi ténysor nyilvánvalóan nem való kalandfilmbe, vagyis nagyon helyes, hogy merészeltek rajta egyszerűsíteni. A félreértésre ezúttal a szinkron is rátesz egy lapáttal: végeredményben június 9-10-én játszódik az epizód (s a Magna Carta aláírásával ér véget), de a magyar szövegben az Anno Dominit (AD) 18-ának fordítják, bedobva egy újabb, helytelen dátumot. (Megjegyzem, nem tudom, mi értelme az epizód apró pontatlanságain problémázni, bármilyen nyelven, amikor Ridley Scott 2010-es, Magna Carta-írató, A-kategóriás Robin Hood-nagyfilmjében csak az oklevél vonatkozásában kb. tizenötször ennyi nyilvánvaló történelmi anakronizmus van - és ettől még nem rossz a film.)

Számos forrás azt is egybehangzóan állítja, hogy a 11., kémkedős-hidegháborús epizód a Szovjetunióban játszódik. Pedig a készítők láthatólag nagyon ügyeltek, hogy semmi konkrétumot ne mondjanak, és épp oroszos névformákat ne használjanak. Valójában nem derül, ki, hova érkezett a vasfüggönyön túl Tony és Doug: a feliratok a városban furcsán cirill betűsek (valójában értelmetlenek), Hruda tábornok neve szlávos, Biraki professzoré inkább törökös, Alexiszé görögös.

A delírium-jelenet: ha a náci doktor nem törne olyan öntelten saját áltudományos célja felé, hosszabb idő alatt esetleg mégis vallomásra kényszeríthetné Dougot, de szerencsére eszébe sem jut (15. rész)

Nagyon érdekes viszont a 15. epizód "tévesztésének" kérdése. Tony és Doug a Gestapo fogságába kerül 1944. június 4-én. Semmit sem árulhatnak el a náciknak a közeljövőről, ez létfontosságú a sikeres partraszállás szempontjából. Amikor azonban Kleinemann doktor személyiség-átformáló, engedelmessé tevő szérumot ad be Dougnak, Hoffmann őrnagy pedig próbaképpen megkérdezi tőle, mikor lesz a szövetséges partraszállás, Doug ezt mondja: D-nap, június 6-a, Németország legyőzése (a szinkronban: német fegyverletétel), 1945. Ezt sokan szöveghibának tartják, mondván, a D-nap 1944-ben volt. Ám már amikor először láttam a részt, is azt gondoltam, a szövegből inkább Doug sikeres ellenállására lehet következtetni. A doktor azt mondja, a szérum könnyedén átformálja a kísérleti alanyt: Doug azonban amellett is megdöbbentően sokáig kitart, hogy ő igenis Douglas Phillips, nem pedig Heinrich Kreuger. A D-napra jóval korábban kérdeznek rá nála: vagyis a szer itt még kevésbé hathat. Én a lelkierejét láttam abban, hogy amikor kiszalad a száján a hónap és a nap, utána átugrik más témára, és újabb évszámot mond, a jövő évét, elterelve a németek figyelmét a dátumról annak megvitatására, legyőzhető-e egyáltalán Németország. Szerintem a magyar szinkron nagyon jó: biztos, hogy Doug nem arra gondol, hogy 1945. június 6-án legyőzik a németeket, hanem a német kapitulációra 1945-ben. Vagyis: ez a hiba nem hiba, pedig szép blooper-karrierje van az interneten.

Tanulni, tudni és ismerni a történelmet

Mindenesetre még a tényleges tévesztésekről is el lehet mondani, hogy elvezetnek a valódi történelemhez, nemhogy a nem-is-hiba hibákról. Én például - bár talán nem kellene bevallani - soha nem hallottam korábban az 1812-es háborúról (bár a pompás díszletekről, a mangrovemocsárról azonnal rájöttem, hol vagyunk a vonatkozó epizódban, és erre azóta is büszke vagyok). Nem tudtam, hogy az első amerikai-berber háborúban nem csak iszlám hitű kalózok harcoltak az USA hajóival. A kartúmi lázadásról is csak annyi ismeretem volt, amennyinek utánaolvastam A gyávaság tollai (The Four Feathers) összes filmváltozataival kapcsolatban. Ahhoz, hogy pontos képem legyen a sorozat világáról, rengeteg érdekes, addig ismeretlen tényt kellett felfedeznem. Nem is beszélve arról, mennyire inspirált a romantikus-kalandos történetbonyolítás.

Könyvek egy sci-fibe illő high-tech laborban: dr. Ann MacGregor tájékoztatja Kirk tábornokot, mit sikerült megtudnia Billy, a Kölyök utolsó napjairól (22. rész)

A sorozat jövőképe nyilván elavult mára, hiszen a tudósok történelmi ismereteiket vaskos kötetekből, jegyzetekből, adatsorokból szerzik, s nem az internetről (ami nem is csoda, hiszen maga az ARPANET is csak 1969-ben, három évvel a sorozat forgatása után kezdett működni, szűk körben). Mégis nagyon tetszik nekem, ahogyan minden alkalommal, amikor Tony és Doug új helyszínre és időbe kerül, a bázis tudósai rohannak és keresik, kutatják a hiteles információkat, forrásokat, gyakran panaszkodnak arra, túl sok a bizonytalan tényező, a legenda, az ellentmondás a történelemkönyvekben, vagy sürgősen berendelnek egy-egy szakértőt. Ezzel példát mutatnak és visszaadják a hitet a történelem érdekességével és a történelemtudás fontosságával kapcsolatban.

Hiszen Southall tábornok például le sem tagadhatná, hogy szenvedélyesen kutatja őse történetét, míg azután végre ellátogathat az utolsó ütközete színhelyére, s megfejthet egy vele kapcsolatos történelmi titkot. (5. epizód) Whitebird professzor büszke arra, hogy a sziú nemzethez tartozik, de félig kívülről szemléli önmagát és az őseit, a történészi objektivitás felől. (8. epizód) Kirk tábornokról kiderül, hogy egyike a büszke családfakutatóknak. (10. epizód) Doug és Tony számtalanszor veszik hasznát iskolai történelmi ismereteiknek, amikor több alkalommal gyorsan képesek felismerni, hová és milyen időbe kerültek éppen. Különösen érdekes ez például akkor, amikor Tony megfejt egy D-nappal kapcsolatos rádióadást, mondván, jé, ezt gondolták a partraszállásra vonatkozó kódüzenetnek, de hogy mikor - hát, éppen most... Ami neki tananyag, a körülötte állóknak jelen és jövő. (15. epizód) Márpedig én épp az ilyen jeleneteket szeretem az időutazásról szóló történetekben.

Tony viselkedése lenyűgözi Ülő Bikát, aki megmenti őt Őrült Ló haragjától és a tűztől: a tudós bátorsága a halál küszöbén tiszteletre méltó, ám az indiánregények és a történelem ismeretéről is tanúskodik (8. rész)

Az is fontos a sorozatban, hogy a történelmi narratívák önkényesek, s gyakran tele vannak fehér foltokkal. Billy, a Kölyök két áldozata névtelen volt: lehet, hogy Doug és Tony lesznek a halottak? (22. epizód) Nem tudni, végeztek-e ki amerikai kémeket New Orleansnál a britek: hiszen ki is jegyzett volna fel ilyen lényegtelen információt. Pedig ha Tony és Doug meghal, számukra nagyon is fontos lesz a kérdésre adható válasz... (5. epizód) Szerit hercegnőről keveset tudni, de dr. MacGregor adata szerint a két tudós látogatásának évében ment hozzá egy sötét hajú, fehér bőrű, messziről jött idegenhez: lehet, hogy Tonyról írnak a források, aki szerelmes lett a lányba? (26. epizód) Senki sem tudja, hajlott volna-e Ülő Bika a békére, amikor Custer kiprovokálta a Little Bighorn-i véres ütközetet, amelyben összes emberével együtt lemészárolták. Lehet, hogy a bölcs indián küldött hozzá békekövetet, de nem talált meghallgatásra? (Eddig a történészek.) Lehet, hogy ez a követ Tony volt? (És ez már a film.) Vajon mi igaz a görög mítoszokból? És a Bibliából? - Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy olyan sorozat kérdésfeltevéseinek, amelyen már a tízévesek is jól szórakozhatnak: de átkozottul élvezem az ilyen töprengéseket.

Doug és Tony esete a születési dátumokkal

És persze ott van még a két tudós magántörténelme. Elmondható, hogy amit valóban nem döntöttek el elsőre a készítők: a két főszereplő kora. A pilotban Tony azt mondja, 1938-as születésű, a 4. epizódban viszont kiderül, hétéves volt Pearl Harbor idején, vagyis 1934-ben (vagy esetleg 1935-ben) született: azaz a sorozat fikciója szerint 33 éves múlt, amikor először belép az Időalagútba. Ennél az ismert ellentmondásnál azonban sokkal érdekesebb Doug és Tony többi, közvetett életrajzi időadata.

A felnőtt Tony találkozása hétéves önmagával Pearl Harbor megtámadásának napján: "- Bízom benned. Megkeresem az apád. Különben is, gyorsabban futok, mint te. - Esküszöl? - Esküszöm." (4. rész)

Az egyértelmű, hogy Doug idősebb Tonynál: ő tíz éven át dolgozott az Időalagút-projekten, Tony pedig csak hét éven át. A 22. epizódban Doug azt mondja Billynek, a Kölyöknek, hogy majd csak 50 év múlva fog megszületni: vagyis 1931-ben. A Dougot alakító színész, Robert Colbert születésnapja pedig valóban ekkor van: 1931. július 26-án. Ezzel szemben James Darren (Tony) a valóságban 1936. június 8-án született, vagyis négy évvel fiatalabb, mint a karakter, akit játszik. Erre az időcsúsztatásra azonban szükség van (s ezért is nem volt tartható a pilotban szereplő 1938-as születési évszám), hiszen hiába csodagyerek Tony, aki már 1954-ben lediplomázik (lásd 28. epizód), az semmiképp sem lenne hihető, hogy már 18 évesen ösztöndíjas doktori programba kezdjen a MIT-en (vagyis 18 év alatt elvégezze a középiskolát és az egyetemet is): még 20 évesen is nagyon fiatal ehhez. Másfelől egyértelmű, miért mondja a pilotban Tony, hogy 1938-as születésű: így ugyanis 30 éves lenne a cselekmény 1968-as jelenében, vagyis épp annyi, mint a szerepet játszó James Darren 1966-ban, amikor a forgatás valójában folyik.

A fenti, rendkívül bonyolult eszmefuttatásból végeredményben az derül ki, hogy mind Doug Phillips (született 1931-ben, így 1968-ban, az időutazás idején 37 éves), mind Tony Newman (született 1934-ben, így 1968-ban, az időutazás idején 34 éves) karaktere idősebb a sorozatban, mint az őket alakító színészek, Robert Colbert (született 1931-ben, így 1966-ban, a forgatás idején 35 éves) és James Darren (született 1936-ban, így 1966-ban, a forgatás idején 30 éves): viszont a sorozatbeli Tony és Doug között kisebb a korkülönbség, mint Darren és Colbert között valójában. Így jár az, aki két évvel a jövőbe csúsztatja sci-fi sorozata jelenét...

1956, a Vasfüggöny mögött, egy másik Időalagútnál: "- Kíváncsi vagyok, rájönnek-e, mire való ez az egész? -" kérdezi Biraki, Doug azonban mosolyogva megnyugtatja: "- Nem, nem igazán." (11. rész)

A két tudós életrajzához kapcsolódik még egy kis évszámítgatási galiba: a 11. epizódban, amikor nem akarják elárulni Biraki professzornak, hogy ők nem Smith és Williams, a két várt disszidens fizikus, azt állítják, hogy Amerikában együtt dolgoztak önmagukkal ("Phillipsszel és Newmannel") az ottani időkísérleten. Ez azonban nem igazán jó szövegkönyvi ötlet, mivel elfelejti, hogy az epizód 1956-ban játszódik. Márpedig a fenti évszámokból is világos, hogy Tony ekkor még tanult (a MIT-en), sőt, a 3. epizódban egyenesen az hangzik el, 1958-ban még "iskolába járt": ezért nem ismerte fel a bázis egyetlen tagja sem, amikor véletlenül 1958-ba vitte az Időalagút. Maga az Időalagút-projekt pedig 1968-ban tízéves, vagyis csak pont 1958-ban (tehát két évvel a 11. epizód után) fog megindulni. Ugyanebben a 11. epizódban ott is alig tarthatóvá feszül az időrend, amikor Doug megjegyzi Biraki működésképtelen kabinjával kapcsolatban, hogy a Tic-Toc-projektben ők is évekig foglalkoztak ezzel az ötlettel még Tony csatlakozása előtt (ami 1968-ban, a sorozat időkezdetekor 7 éve volt, vagyis 1961-ben): az "évekig" szó minimum három évet jelent - és többet nem is jelenthet itt, mivel, mint írtam, az Időalagút-projekt mindösszesen tíz éve tart...

Természetesen nyugodtan lehet mondani a fenti számítgatások az elmebaj határát súrolják, én azonban úgy gondolom, rajongani valamiért csak magas hőfokon és teljes érdeklődéssel lehet. A Kockázat (Kloss kapitány) esetében már töprengtem el hasonló "felesleges" dolgokon: most itt volt az ideje Időalagút-ügyben is. Ami pedig fontos, hogy összességében ez is bizonyítja, hogy a sorozat, a "hibák" és a történetszövet "lyukjai" ellenére, elképesztően izgalmas, ötletes, bonyolult történelmi rekonstrukciókkal áll elő, amelyeken még gondolkodni is élvezetes. Lehet többet várni egy televíziós szériától?

Doug és Tony az ókori Jerikóban és egyúttal a bázis képernyőjén: Tony közvetlenül előtte szabadította ki elfogott barátját, később azonban ő szorul majd megmentésre (20. rész)

Két személyes megjegyzés: időutazásról és megfigyeltségről

Ha lehetséges lenne az időutazás, annak örülnék, ha az derülne ki, ami tudományosan a legkevésbé valószínű: vagyis hogy a múltba visszautazva nem tudjuk megváltoztatni a múltat. Ha valaki visszament az időben, s abban a korábbi időpillanatban tett valamit, akkor ezzel csak bezárul egy paradoxonos kör, mert kiderül, hogy ez a beavatkozás mindig is a történelem része volt, vagyis nem lehet "elrontani" vele a múltat, ellenkezőleg, vele lesz teljes. Tisztában vagyok vele, hogy a természettudományos valószínűtlenség mellett ez a legkonformistább elképzelés is, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a párhuzamos idővonalak és a kvantumfizika elképzeléseit. Ráadásul olyan felemelően tragikus helyzeteket hozhatna létre, mint amilyet Ray Bradbury is megírt az És újra a Föld-ben. Viszont ha valakit nagyon érdekel a hogyan-is-történt-pontosan-a-történelem kérdése, ez lenne a legmegfelelőbb időutazástípus számára. Én csak rövidebb utazásokat mernék tenni, legjobban pedig III. Béla kora, az Erzsébet-kor udvari elitjének mindennapi élete, és az érdekelne, milyen színész volt a fiatal Petőfi Sándor. Így először ezekbe a korokba szeretnék ellátogatni.

Végül: az Időalagút egy dologban nagyon különbözik az általam ismert más időutazós történetektől. Ez pedig a folyamatos megfigyelés: akár Schrödinger macskája, akár voyeur-értelemben. Mivel a bázis tudósai a sorozat egész első évada során azzal próbálkoznak, hogy visszahozzák a jelenbe Tonyt és Dougot, folyamatosan figyelik és nézik egy képernyőn, mint valami videóadást, mit él át éppen a két időutazó. Bár ennek valójában persze az az oka, hogy egy tévéfilmet látunk (az Időalagút-regényekben nincs is igazi jelentősége, hogy a bázison folyamatosan veszik és rögzítik mindazt, ami Douggal és Tonyval történik), mégis, nagyon elgondolkodtató. Mivel beavatkozni, segíteni csak alig-alig tudnak, sokkal inkább az történik, hogy Kirk tábornok, dr. Ann MacGregor, dr. Swain és a többiek csak megfigyelnek. Így viszont olyan szituációkban és helyzetekben látják a munkatársaikat, amelyekbe azok saját korukban soha nem kerülhettek volna, és olyan tulajdonságaikat ismerhetik meg, amelyek sok esetben biztosan rejtve maradtak volna a munkatársaik előtt. A fikció szerint Phillips és Newman zseniális fizikusok, az időutazó módszer megalkotói, és persze vakmerő, jóképű, sportos alkatú fiatal férfiak. Az egyes kalandokban azonban a helytállás, bátorság, kreativitás, együttérzés, óvatosság és küzdelem olyan próbatételein mennek keresztül, ami bármely kalandhősnek a díszére válna. (Persze, valójában azért, mert ők is azok.) Még fontosabb, hogy egész mély, önfeláldozó, személyes barátságukat is egy csapat fehér köpenyes megfigyelő szemei előtt élik meg... Nem tudom, hogy a tervezett második évad mit kezdett volna ezzel a problémakörrel, hiszen abban Tony és Doug bizonyára visszatért, s onnantól kiszámíthatóbb, szabályozottabb utakat tett volna. Így azonban a sorozatban olyan időutazást láthattunk, amelynek kettős volt a megfigyelése: szemlélhettem én nézőként, s szemlélte a történetbeli közönség, a bázis tudóscsapata. Ilyen időutazást nézni jó, de magam egészen biztosan nem vágynék rá...

A barátok kitartanak egymás mellett: szemben az ellenséggel, magányosan, egy kis szigeten - és közben a bázis figyelő szemei előtt (17. rész)

Linkek
A múlt és az eljövendő korok útvesztője - Az Időalagút sorozat epizódlistája
22+2 számos tény az Időalagút sorozatról
Az Időalagút sorozat
Filmregények és filozofikus kérdések - Könyvek az Időalagút sorozathoz
Tisztelgés az Időalagút előtt - Tribute to The Time Tunnel

Immár teljes kedvenc filmszínészeim és -színésznőim felsorolása itt, a blogon. Írni, olvasni és gondolkodni róluk, felidézni legjobb filmjeiket és alakításaikat, legszebb mosolyukat vagy legmegnyerőbb arcukat elhúzódó folyamat volt, de sok örömet szerzett nekem. Most íme egy képtár, amely egyesíti a három bejegyzés listáit. (Linkjük a képek alatt található.)

Errol Flynn (1909-1959)                                                                             Tyrone Power (1914-1958)

Dana Andrews (1909-1992)                                                                 Humphrey Bogart (1899-1957)

Gary Cooper (1901-1961)                                                                            Dirk Bogarde (1921-1999)

Randolph Scott (1898-1987)                                                                             Alan Ladd (1913-1964)

Paul Henreid (1908-1992)                                                                               Glenn Ford (1916-2006)

Donald Woods (1906-1998)                                                                         John Garfield (1913-1952)

Louis Hayward (1909-1985)                                                                         Roger Moore (1927-2017)

William Holden (1918-1981)                                                                        Cornel Wilde (1912-1989)

Guy Williams (1924-1989)                                                                                James Darren (*1936)

Ramon Novarro (1899-1968)                                                                     Heath Ledger (1979-2008)

Olivia De Havilland (1916-2020)                                                              Marilyn Monroe (1926-1962)

Jean Peters (1926-2000)                                                                             Gene Tierney (1920-1991)

Richard Gere (*1949)                      Tom Cruise (*1962)               Matt Damon (*1970)

Pierce Brosnan (*1953)            Denzel Washington (*1954)            Sandra Bullock (*1964)

Linkek
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról
Tizenkét éves a blog - Újabb öt férfiról és öt nőről

Megjegyzés
Ilyen fantasztikus színészek esetében eleve mindenfajta rangsor illúzió vagy felesleges. Nálam - ahogyan már írtam - alapvetően három dolog döntött: láttam-e minden filmjét az illető színésznek, szeretem-e minden megismert filmjében, végül, hogy klasszikus vagy kortárs színész-e. Az előző listáimhoz képest szándékosan összekevertem az első négy kedvencem nevét, közöttük ugyanis nem tudok és nem is akarok dönteni: Dana Andrews, Humphrey Bogart, Errol Flynn és Tyrone Power (ezúttal ábécésorrendben) egyformán kedvencem. A második helyet egészen biztosan Gary Cooper és Dirk Bogarde foglalja el: előbbinek sajnos sosem fogom látni az összes filmjét, utóbbinak viszont minden filmjét ismerem és szeretem, de szembe kell néznem azzal, hogy több korai szerepét jobban kedvelem, mint amilyennek ő maga megítélte őket. Ezután következnek a kedvenceim Randolph Scott-tól Ramon Novarróig, mégpedig egy olyan sorrendben, amellyel - talán - akkor is egyet fogok érteni, ha kétszer olyan idős leszek, mint most. A(z egy kivétellel) már nem élő klasszikus férfiszínészek listáját Heath Ledger zárja, akit képtelen voltam besorolni, majd a nők következnek, végül pedig az élő, játszó színészek.

Szinte felfoghatatlan számomra, hogy a blogom nemsokára tizenkét éves lesz. Egy tucat év: gyerekben az már kamasz, házasságban nikkellakodalom, érettségi találkozóban pedig a harmadik... Ám legalább ilyen felfoghatatlan az is, hogy a blog már két éve volt tízéves: bár a matematika törvényeiből ez logikusan következik. Nekem mégis olyan, mintha most lett volna 2020 eleje.

Sok blogszerzői kompromisszummal telt az elmúlt két év: volt, amiről lemondtam, volt, amit halasztottam, volt, amit később váltottam valóra és volt, amit még mindig készítek. Ami viszont a legjobban hiányzott, és csak nemrég döbbentem rá, hogy még mindig nem posztoltam: kedvenc filmszínészeim teljes listája. 2020 bizakodó kezdete után betört az életünkbe a járvány. Az efölötti friss megdöbbenés közepette, márciusban véglegesítettem Tíz férfiról című ünnepi bejegyzésem, amelyben tíz kedvenc filmszínészemet soroltam fel. A folytatásra Újabb tíz férfiról címmel októberig kellett várni. Utána azonban szinte egyáltalán nem volt időm blogot írni, így a befejező rész publikálása elmaradt - mostig. Pedig például joggal feltehető lett volna a kérdés: hol vannak a színésznők?

A két előző lista első négy szereplője

Persze azt is tudom, hogy egy ilyen lista annyira szubjektív, hogy amekkora töprengést okoz végiggondolt, aprólékos, mérlegelt összeállítása nekem, olyan pillanatnyi lehet az átfutása a blogomat olvasással megtisztelő érdeklődők részéről. Végül is kit érdekel igazán rajtam kívül, hogy a sok-sok klasszikus, aranykori nagy színész közül épp én épp kiket kedvelek nagyon?

Ám itt egyrészt belép szokásos, ám mindig igaz magyarázatom: blogomat részben (korábbi) magamnak írom, aki erről vagy arról a számára rajongottan fontos dologról nem vagy alig talált valamit magyarul a neten. Másrészt az, hogy tudom, én mennyire élvezem, amikor más kedvenclistáin (pl. itt) ismerősökre találok, reményt ad, hátha más is örül majd ennek a felsorolásnak.

Még öt férfi szerepel alább: azok a nagy színészek, akik esetében remény sincsen arra, hogy valamennyi filmjüket (mint az első lista tíz szereplőjét), vagy a legtöbb filmjüket (mint a második lista tíz színészéét) megismerjem és megszeressem: vagy azért, mert olyan sok, számomra elérhetetlen munkájuk van (pl. némafilmek), hogy a kísérlet reménytelen, vagy, mert bizonyos filmjeiket ismerem, de mégsem tudom szeretni, másokat viszont nagyon kedvelek. Legkedvesebb színészeim harmincas listáján azonban feltétlenül helyük van. Eddig tizenhat aranykori színész szerepelt, s négy kortárs sztár: hozzájuk most még négy (majdnem) klasszikus és egy mai színész csatlakozik. Azután pedig következnek a nők, szintén hasonló rendben, öten.

Gary Cooper
(1901-1961)
Talán a leglenyűgözőbb a filmsztárok közül, akiket valaha is megkedveltem. Kétszeres Oscar-díjas, harminchat éves pályáján több mint száztíz filmmel. Elképesztően vonzó és szexis férfi, aki akkor is jelenség a filmvásznon, ha csak szégyenlősen elmosolyodik: mégis olyan tudatos színész, akit a Sztanyiszlavszkij-módszer tanulmányozóinak ajánlottak mintaképül. 190 centiméternél magasabb, robusztus úriember, aki mégsem félt sebezhető, gyáva, durcás, szórakozott vagy gyerekes alakot formálni egyes szerepeiből, amelyek épp ettől váltak zseniálissá. Gyakran úgy emlegetik, mint aki csak önmagát adta a kamerák előtt. Pedig olyan sokféle volt filmen, s mégis mindig annyira magától értetődő és természetes, hogy ezt csakis a mély és csak részben ösztönös mesterségbeli tudásnak köszönhette. Iszonyú hitelesen játszott, pontosan tudta, mit szeret a kamera, bámulatosan rugalmas arcáról leolvasható volt minden érzelem. Filmen mindig kortalanul fiatal maradt, azt pedig, hogy bátor ember volt, bizonyítja legjobb alakítása története a Délidőben.

Glenn Ford
(1916-2006)
Több mint félévszázados színészi pályáját megkapóan ártatlan tekintetű, finom vonású kölyökarccal kezdte, s összetéveszthetetlen, kissé kemény, kissé cinikus karakterarccal fejezte be. Játszott megingathatatlan erkölcsű ifjú írót és gyenge jellemű, de őszintén szerelmes fiatalembert, megfáradt uniós katonatisztet és férfit, aki elmenekült Alamóból, hidegháborús kémet és fedett kormányügynököt, átkozott gazembert és nemes főhőst. Főszereplésével készült el az eredeti 3:10 to Yuma és a Váltságdíj, s amióta a Ford-változatokat ismerem, töprengek rajta, képesek voltak-e legalább mást mutatni a remake-ek, ha jobbat nem is. Amivel pedig mindenképpen beírta magát a filmtörténetbe, a Blackboard Jungle igazságkereső, hősiesen átlagember tanára, s a Gilda különös főszereplője. Az 1946-os, titokzatos Charles Vidor-film bátor szerelmi háromszögével Ford, Rita Hayworth és George Macready karakterei között olyasmit mutatott, amin ma is van mit gondolkodni. Glenn Ford pedig talán sosem volt olyan magabiztosan tehetséges és izgalmas, mint a Gildában.

John Garfield
(1913-1952)
Filmen volt bokszoló és hegedűművész, elátkozott szabadsághős és cinikus kalandor, megváltásra váró gengszter és tökéletes noir-nyomozó. De leginkább olyan mozikban lehetett találkozni vele, amelyekben egy alantas származású fiatalembert ártatlanul bűnténnyel vádolnak és börtönbe zárják. Alacsony termetével, széles arcával, félszeg mosolyával, már fiatalon barázdált homlokával, a zakóból kilógó csontos csuklóival arra született, hogy olyan karaktereket elevenítsen meg, akiket becsapott a sors, kirekesztett a társadalom, s akik akkor is agresszióval reagálnak, ha szeretet árad feléjük, s akkor is, ha utolsó percükig kihasználják és megalázzák őket. Így tudott az egyetlen igazi Frank Chambers lenni A postás mindig kétszer csengetben, s a Kertész Mihály-féle Tengeri farkas főszereplőjévé válni. Messze sokoldalúbb színész volt azonban: elképzelhetetlen nélküle az Úri becsületszó, s utolsó filmje mutatja, milyen modern művészként emlékezhetnénk ma rá, ha a mccarthyzmus boszorkányüldözése ártatlanul tönkre nem teszi az életét.

Heath Ledger
(1979-2008)
Ő az a színész, akit a legnehezebb volt feltenni bármilyen kedvenc-listámra. Az egyetlen a felsoroltak közül, aki akkor halt meg, amikor már felnőtt ember voltam, mégsem állt mögötte teljes pálya. Az egyetlen, aki alig húsz filmet tudott leforgatni, ezek közül is kettőt már posztumusz mutattak be. Az egyetlen, aki szinte egyidős volt velem: és mégsem él már. A legkésőbb született minden listámon. Az, akit semmilyen akkurátus rangsorban nem tudok elhelyezni, mert az élők között lenne a helye, mégis halott. De nem maradhat ki. Nemcsak a hátborzongató Jokerért elnyert Oscar-díja miatt. Nemcsak azért, mert az ő alakítása nélkül A hazafi, vagy a Szörnyek keringője nem lehetne az a film, ami. Nemcsak azért, mert meg tudta újítani a tini- (10 dolog, amit utálok benned), a kaland- (Lovagregény, A gyávaság tollai) és a köpenyes-kardos filmet (Casanova) is. Hanem a Brokeback Mountainért. Még csak 26 éves volt, amikor ezt a szerepet eljátszotta, igazából pályája elején tartott. Elképzelni sem lehet, mit vitt magával. Vajon emlékszünk rá eléggé?

Denzel Washington
(*1954)
Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy Denzel Washington ennyire jó színész. Kétszeres Oscar-díjas, tízszeres Oscar-díj-jelölt. Háromszoros Golden Globe-díjas, tizenegyszeres Golden Globe-jelölt. A tíz fekete Oscar-díjas színész egyike. Egész művészgenerációk mentora és példaképe, rendező, producer és színésztanár, Shakespeare-színész és akciósztár. Hívő keresztény, őszintén jótékonykodó közszereplő, boldog férj, négygyermekes családapa. Nincs olyan filmszerepe Az 54. hadtesttől a Végszükségig, a Kiképzéstől A csontemberig, A mandzsúriai jelölttől a Déjà Vuig, a Macbethtől a Kényszerleszállásig, A védelmezőtől A Pelikán-ügyiratig, Az utolsó esélytől a Philadelphiáig, és még hosszan lehetne sorolni, ami ne lenne inspiráló, lenyűgöző vagy felejthetetlen. Mindemellett mindmáig jóképű, elegáns, stílusos, van humora, s számos színésztárs szerint is igazi barát és jó ember. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer korunk legnagyobb színészei között tartják majd számon: akkor is, amikor már nem lesz szokás külön halmazt nyitni a legfontosabb fekete színészeknek.

Olivia De Havilland
(1916-2020)
Az amerikai mozi koronázatlan királynője, a klasszikus filmes aranykor utolsó élő tanúja, a 104. életévét is megérő Olivia De Havilland egyértelműen és vitathatatlanul a kedvenc filmszínésznőm, immár több mint harminc éve, s valószínűleg az is marad mindörökké. Ő az Elfújta a szél legendás Melanie-ja, az Errol Flynn-kalandfilmek gyönyörű hölgye, Lady Marian, Arabella Bishop és Elizabeth Custer. De ő a Kígyóverem az őrület határáig kergetett főhősnője, Henry James Washington Square-jének Catherine Slopere, a Max Reinhardt rendezte Szentivánéji álom Hermiája, a Libel kételkedő felesége, a The Proud Rebel bátor, kőkemény, mégis csupa szeretet Linnettje, a Nő csapdában és a Hush... Hush, Sweet Charlotte borzongató történeteinek főszereplője. Kétszeres Oscar-díjas, kétszeres Golden Globe-díjas, igazi nagy sztár. Emellett vonzó, bölcs és szerény magánember volt, bátor és szókimondó művész, hűséges barát. Még nőként is vonz finom eleganciája, kecsessége, megdöbbent váratlanul mély, szépen artikulált, híresen összetéveszthetetlen hangja. Számomra ő az ideális filmszínésznő, a tökéletes filmcsilag, Hollywood értékeinek a megtestesítője. Nagyon hiányzik a mai világból.

Marilyn Monroe
(1926-1962)
Sokan gondolják azt, hogy Marilyn Monroe nem volt jó színésznő. Hogy csak férfi-vágyálmok tárgyának, pin-up girlnek,  szexszimbólumnak kellene tartani. Hogy inkább volt különleges hangú énekesnő és született fotómodell, mint tehetséges művész. Én azonban másképp gondolom. Sokáig tartott, míg sikerült elválasztanom a Niagara-maszkot (a mézszőke hajjal, sápadt arccal, vérvörös ajkakkal és az anyajeggyel), vagy a Hogyan fogjunk milliomost? rövidlátó, gyerekesen pötyögő Polájának butaságát, meg a  tudatos és szorgalmas művészt, aki e maszkokat viselte. Keményen dolgoztam rajta, hogy a Hétévi vágyakozás szoknya-lebbentése, a Szeressünk! kebelkelletése, a Kallódó emberek kiszolgáltatottá kövérítő, meggymintás ruhája ne takarják el előlem a talpraesett, önironikus, nagyszájú, bár néha sajnos naivul romantikus és kiszolgáltatott embert, aki Marilyn Monroe, a színésznő lehetett. Ma már tudom úgy nézni a Van, aki forrón szeretit, a Buszmegállót, a River of No Returnt, hogy nem a Marilyn-jelenséget látom, hanem egy remek színész zseniális alakításait. Másnak is sikerülhet.

Jean Peters
(1926-2000)
Ugyanabban az évben született, mint Marilyn Monroe, de ő két nap híján hetvennégy évet élt. Ugyanaz a Howard Hughes udvarolt neki, mint Gene Tierney-nek, de ő hozzá is ment, és feladta a pályáját ezért a házasságért. Ugyanúgy angoltanárnak készült, mint Olivia De Havilland, de a hollywoodi aranykor egyik legizgalmasabb sztárja lett belőle. Karrierje kilenc évig sem tartott, leforgatott filmjeinek száma a húszat sem éri el, mégis beírta a nevét a filmtörténelembe. Tyrone Power nagyszerű filmjében, a Captain from Castile-ben debütált, második mozijában, a Deep Watersben pedig Dana Andrews volt a partnere. A Niagarában Marilyn Monroe ragadozó, szőke szexszimbólum-karakterének visszafogott, barna, átlagnős ellentétét játszotta, a Vickiben vagy a Pickup on South Streetben azonban ő volt a végzet asszonya. Filmen mindig más volt: fekete, vörös, szőke, barna, csendes, vad, ártatlan, kallódó, szegény és luxusnő, veszélyes és megváltó. A magánéletben hihetetlenül póztalan ember volt, megbízható, igaz barát, önfeláldozó partner, intelligens nő pengeéles elmével és nagy szívvel.

Gene Tierney
(1920-1991)
Ő az elátkozott királykisasszony, akit senki sem mentett meg. A negyvenes-ötvenes évek egyik legkülönlegesebb színésznője volt, törékeny jelenség, tehetséges művész és Oscar-jelölt. Brooklyni születése ellenére büszke déli szépségként debütált a mozivásznon, de később játszott végzet asszonyát, bájos bennszülött lányt, menekülő orosz balerinát, missziós ápolónőt, pszichopata feleséget. Tökéletesen filmre illő párt alkotott Dana Andrewszal (ötször), Tyrone Powerrel (háromszor), Humphrey Bogarttal, Randolph Scott-tal, Glenn Forddal, Cornel Wilde-dal. Rendezte őt John Ford, Fritz Lang, Otto Preminger és Kertész Mihály. 1943-ban azonban süket, vak, értelmi fogyatékos lánya született, mivel a terhesség időszaka alatt egy felelőtlen rajongójától elkapta a rubeolát. Ez az élmény tönkretette az életét, a lelki egészségét és a karrierjét. (Tragédiája tükröződik Agatha Christie A kristálytükör meghasadt című regényében.) Ám az is maradandó, amit mindennek ellenére létrehozott, szája szélén finom, keserű ráncokkal.

Sandra Bullock
(*1964)
Azt hiszem, az Aludj csak, én álmodommal és A hálózat csapdájábannal kezdődött. Egyszer csak elkezdtem rajongani Sandra Bullockért, és bár klasszikusfilm-mániákus akkori önmagamnak nem is tudtam megmagyarázni, mi is tetszik nekem egy ennyire ízig-vérig modern színésznőn, lassanként már nem volt olyan filmje, amit ne láttam volna. A fiatalságomhoz hozzátartozik Lenina Huxley, amint Jólét!-et kíván, Annie, amint vadul vezet, Gracie Hart, amint éppen itt suhan, Lucy Kelson a vadmacskaszerű perec-projekttel és Sarah, amint úgy vetkőzteti le egy kocsmaasztalon Ben/Ben Afflecket, hogy megváltoztatja az életét. S akárhányszor megnézném a Női szerveket, a Nász-ajánlatot, vagy a Ház a tónált, mert számomra a szerelmes filmek és a romantikus komédiák egyet jelentenek a színésznővel. Van azonban egy másik Sandra Bullock is: a Ha ölni kell-ből, a Kísérleti gyilkosságból, a Gravitációból ismerős, akivel el lehet jutni A szív bajnokaihoz és a Megbocsáthatatlanhoz. Okos, kemény, céltudatos művész, filmes, producer: mondanivalóval és nagy adag tehetséggel. A kedvencem.

Linkek
Kedvenceim képtára
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról

Ahogyan azt Marie Benedict Hedy Lamarr-ról szóló regényénél írtam, külön poszt következik az írónő harmadik magyarul megjelent könyvéről. A Mrs. Christie rejtélyes eltűnése (The Mystery of Mrs. Christie) ugyanis olyan regény, amelyet bátran ajánlok a krimikirálynő rajongóinak és azoknak is, akik egyáltalán nem érdeklődnek Agatha Christie élete és munkái iránt. Egy régi és izgalmas rejtély megoldására tesz kísérletet, mindvégig tisztelettel bánva a történet valós szereplőivel, s elbeszélésével tisztelegve Agatha Christie életműve előtt is.

Tény ugyanis, hogy 1926. december 3-án, pénteken a sikeres írónő elhagyta sunningdale-i, első krimijéről Stylesnak elnevezett otthonát, és eltűnt. Férje, Archibald Christie barátoknál töltötte a hétvégét, így csak szombaton értesült róla, hogy feleségét, akitől el akart válni, sehol sem találják. Megkezdődött a nyomozás, amely egészen 14-e, keddig tartott: eddigre ugyanis felismerték Agatha Christie-t a harrogate-i Hydro Hotel Mrs. Teresa Neele néven bejelentkezett vendégében, és a férje, valamint a rendőrség érte ment. A rejtélyes tizenegy napot azóta sem fejtette meg senki teljesen: csak elképzelések vannak arról, vajon mit gondolt és mit akart elérni Agatha Christie, amikor pénteken késő este, egy-egy levelet hagyva a férjének és lánya, a hétéves Rosalind nevelőnőjének, elhajtott az autójával Stylesból. A kocsit később megtalálták elhagyva egy kőfejtőnél egy romantikus, ám teljesen világvégi terepen, hátsó ülésén Christie bundájával és irataival. Az írónő vélhetőleg éjszaka akadt el, begyalogolt Godalmingba és a reggeli vonattal Londonba utazott. Ott feladott egy levelet az általa kedvelt sógorának, Campbell Christie-nek, amelyben elárulta, hogy Yorkshire-be megy, egy fürdőszállóba, mert levert és pihennie kell. Ezután bevásárolt a Harrodsban, majd vonattal elutazott Harrogate-be. És ott csak várt...

Archie 1912-ben, találkozásukkor

Amnéziás volt? A bosszú fűtötte? Manipulált? Kétségbeesett? Meg akarta ölni magát?

Aki a szakszerű válaszokra kíváncsi, annak érdemes fellapoznia Laura Thompson Agatha Christie - Egy angol rejtély című életrajzát (Háttér, 2009), amelyből megtudhatja, miért is dagadhatott az eltűnési ügy ekkorára. Például, mert az ügyben eljáró első rendőrtiszt, Kenward helyettes főkapitány az elhagyott Morris alapján, hallva a házaspárnak a válásterv miatti, pénteki veszekedéséről, egyszerűen feltette magában, hogy Christie ezredes meggyilkolta a feleségét... Micsoda iróniája lenne a sorsnak, ha a neves krimiírónővel gyilkosság végezne...

Kép az esküvő tiszteletére, 1916

Ez a meggyőződés azonban oda vezetett, hogy a rendőrség hatalmas tetemkereső hajtóvadászatokat rendezett szárazon és vízen, kikotorva a közeli tavakat és átkutatva a sziklaüregeket, bevetett médiumokat, motorosokat és nyomkereső kutyákat, viszont még véletlenül sem járta végig a yorkshire-i fürdőhoteleket. Ehelyett ugrott a sajtó minden őrült ötletére, s egész Angliát nyomozási lázba kergette. Mindvégig, tudatosan figyelmen kívül hagyták a Campbell Christie-nek írt levelet, sőt, a sajtóval azt közölték, a levél és a borítékja nem volt hiteles. Azzal sem foglalkoztak, hogy a vallomások szerint valószínűleg többen is találkoztak az élő Agatha Christie-vel péntek éjjel és szombaton. Bár a Hydro Hotel alkalmazottjai közül a hét során szintén többen felismerték Agatha Christie-t, Mrs. Taylor, a szálló igazgatónője, ahogyan azt később büszkén lenyilatkozta az újságíróknak, utasította őket, hogy hallgassanak. (Mintha egy Christie-krimiben lennénk ezzel az ostoba angol diszkrécióval, ami a gyakorlatias Poirot-t nyilván rendkívül bosszantaná...)

Végül 12-én, vasárnap a Hydro Hotel zenekarának két külsős tagja mégis szólt a rendőrségnek. De még további két napba került, mire Kenward megemésztette, hogy Agatha Christie él, és valóban egy yorkshire-i fürdőszállóban tartózkodik. Valószínűleg csak az akadályozta meg, hogy Archibald Christie-t feleséggyilkosság vádjával letartóztassa, hogy az ügyben illetékes másik rendőrtiszt, Goddard főfelügyelő nem értett egyet az elméletével. 11-én, szombaton azonban még így is órákig faggatták a férjet annak a levélnek a tartalmáról, amelyet Agatha Christie neki hagyott, és amit Archie - teljesen érthető, de ostoba módon - olvasás után azonnal megsemmisített.

Archibald Christie és Agatha Christie 1922-ben a Brit Birodalmi Túrán, köztük Belcher őrnagy és a titkára, Mr. Bates, akikről Agatha később A barna ruhás férfi Sir Eustace Pedlerét és Borgia-méregkeverőkre emlékeztető külsejű titkárát mintázta...

Ez a levél adja az alapot Marie Benedict izgalmas regényéhez, hiszen ennek végeredményben senki sem ismeri a valódi tartalmát. Mi lett volna, ha egy különös egyezségről szól? Ha rövid utasításokat tartalmaz? Mi lett volna, ha egy kézirat is mellékelve van hozzá? Mi lett volna, ha...? Így megteremtődik a regény, amelyből megismerhetjük a házasság történetét, vele párhuzamosan futva pedig a nyomozás krónikáját.

A házaspár 1919-ben

A valóság bizonyára más volt. Érdekes módon azonban ez volt az első olyan általam olvasott Christie-könyv, amelyben Archibald Christie érdekesnek és egyéniségnek tudott tűnni.

A regényben szereplő alak valóban nagyon nehezen fejezi ki az érzelmeit és szívtelenül bánik a feleségével, amikor el akarja hagyni egy másik nőért. De nem maga az ősgonosz, aki meg merte sérteni kedvenc krimiszerzőnket azzal, hogy elhagyja. Egyszerűen csak rossz férj ebben a házasságban, akinek az új szerelemmel kapcsolatos önzése egyúttal vállalás és lemondás is. (Miután 1928-ban elváltak, Archibald Christie azonnal feleségül vette a "másik nőt", Nancy Neele-t, akivel 30 évet éltek le együtt Nancy haláláig, több mint kétszer annyit, mint Agatha Christie-vel. Egy fiuk született. Archie nem találkozhatott többé a lányával, míg az fel nem nőtt, de ezután is csak ritkán, kettesben futottak össze: Rosalind sosem találkozott Nancyvel, a féltestvérét apjuk temetésén látta először, Archie pedig soha nem találkozhatott az unokájával. Thompson, 279.) Ettől a karakter izgalmassá válik és elgondolkodtat maga felől.

Miközben a regény egyik szálán Agatha Christie történetét olvashatjuk, amelyben természetesen ő az azonosulásra késztetően ábrázolt szereplő, a másik szál bemutatja Archie-t, akinek egyszer csak betör az életébe a rendőrség és a média, legféltettebb titkait tárgyalják nyilvánosan, elválasztják a gyerekétől, s egyszerre vádolják házasságtöréssel és gyilkossággal... És akkor ott van még a záró csavar... Ami azért sikeresen elkerüli, hogy Gone Girlt formáljon Agatha Christie-ből... Helyette elgondolkodhatunk rajta, mennyire érdemes olyan képet mutatnunk magunkról a szerelmünknek, amilyet szerintünk ő elvárna tőlünk - és hogy hová vezethet mindez...

Marie Benedict új könyvét mindenkinek csak ajánlani tudom: érdemes elolvasni.

Archibald Christie és Agatha Christie válásuk 1928-as kimondása után

A könyv: Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése, Libri, 2021