A Blood kapitány története 39 képben
Ha már a korábbi bejegyzéseimben ennyit beszéltem a Captain Blood című regényről és filmváltozatairól, talán ideje elárulni, miről is szól, hátha mégsem olvasta mindenki... Rafael Sabatini regénye romantikus kalóztörténet tele a valóságos történelemből vett, regényes részletekkel,  epikus kalandokkal, bonyolult cselszövésekkel, véres tengeri csatákkal, ármánnyal, fortéllyal, hősiességgel és szerelemmel. Cselekményét az 1935-ös, Kertész Mihály rendezte film eredeti jelenetképei segítségével foglaltam össze. Jó nézegetést!


1. Peter Blood, a fiatal ír orvos békésen éldegél Bridgewaterben és gyógyítja betegeit. Kalandos ifjúsága, a hollandok és a franciák oldalán vívott harcai után nem vágyik másra, csak a nyugalomra. Álma azonban nem teljesülhet, mivel 1685-öt írunk: dúl a Monmouth-felkelés, s épp Blood városa mellett vívják meg az utolsó, legvéresebb ütközetet.


2. Az egyik fiatal felkelő, Jeremy Pitt, éjnek évadján keresi fel a doktort, hogy titokban elhívja egy sebesült lázadóhoz, Andrew Baynes házába. Blood annak ellenére vele megy, hogy soha nem értett egyet a felkelés céljaival, s egyáltalán nem akar politizálni: mindenkor híven teljesíti viszont orvosi kötelességét.


3. Blood gondosan ellátja a vesztes Monmouth-t támogató lázadó, Lord Gildoy sebét, s még akkor sem aggódik, amikor megérkeznek a király zsoldosai, hiszen szerinte "keresztény emberek nem viselnek hadat sebesültek ellen, és azok ellen, akik befogadják őket."


4. A zsarnok II. Jakab katonái azonban senkinek sem kegyelmeznek: az egész háznépet elfogják, s Blood is a királyi ítélőszék elé kerül hazaárulás vádjával. Ügyét "A Bitófák Bírája"-ként emlegetett Jeffreys bíró tárgyalja, aki őt is halálra ítéli a többi lázadóval együtt: már csak azért is, mert az ártatlanságát bizonygató Blood legyőzi őt a vitában az egész törvényszék füle hallatára.


5. Végül Blood és társai mégis életben maradnak: abban a kegyben lehet részük, hogy eladják őket rabszolgának őfelsége amerikai gyarmataira. A doktor a Jamaicára tartó hajó mélyébe zárva is segít, ahol tud és ápolja társait. Látva a szenvedést, elszánt Jakab-gyűlölővé válik, egyszer s mindenkorra leszámolva az illúzióval, hogy lehet elköteleződés nélkül élni.


6. Miután megérkeztek Port Royalba, a foglyok a rabszolgavásárra kerülnek, ahol a környék rettegett ültetvényesének, Bishop ezredesnek a kiváltsága, hogy először választhat munkásokat a fogolyszállítmányokból. Blood azonban felbosszantja szemtelen büszkeségével, így az ezredes őt nem kívánja megvenni.


7. Felfigyel azonban rá az ezredes unokahúga, Arabella, s hogy Blood ne kerüljön a különösen kegyetlen hírben álló Dixon bányáiba, megvásárolja a férfit 10 fontért. Csalódására azonban Blood egyáltalán nem hálás neki, mondván: "Nem tartom szerencsémnek, hogy olyasvalaki vett meg, akit Bishopnak hívnak."


8. Blood már hónapok óta végzi az embertelen kényszermunkát Bishop ültetvényén, amikor Steed kormányzó, aki évek óta szenved a köszvénytől és a szigeten praktizáló két orvos balfogásaitól, elfogadja Miss Bishop tanácsát, s saját orvosává teszi Bloodot. Így a doktor nappal szabadon járhat a szigeten, s az eredetileg kormányos Pitt, Hagthorpe, a volt ágyúmester és Wolverstone, az egykori hajóstiszt segítségével szökési terveket kezd kovácsolni.


9. Legfőbb segítőjévé a két pórul járt orvos, Dr. Whacker és Dr. Bronson válik, akik szó szerint is minden pénzt megadnának, hogy rabszolga-riválisuk örökre eltűnjön a szigetről. Persze fel is jelenthetnék a menekülést tervező Bloodot, a doktor azonban még idejében rádöbbenti őket, csak "ostoba emberek" cselekednének így, akik elfelejtik, mekkora kegyben áll Blood a köszvényes kormányzónál, "egyesekkel ellentétben", akiknek a vádjait Steed meg sem hallgatná...


10. Miközben Blood bejárja a szigetet, nagyban tervezve szökését, egy percre sem feledkezik meg arról, hogy társai továbbra is állatokként élnek: Baynes gazdát például megbélyegzik szökési kísérletéért. Az is bántja, hogy ő maga is egy másik ember tulajdona. És éppen azé a hölgyé, aki iránt hálát kellene éreznie... Így nem csoda, hogy amikor ismét találkozik Miss Bishoppal, csak szócsatát vív vele és megbántja.


11. Épp ezért nem kis bámulattal tapasztalja, hogy a tervezett szökés előtti napon éppen a lány menti meg. Az ezredes hazugságon kapja Bloodot, a doktor ugyanis a kikötőben járt, ám Bishoppal, aki sehol sem találta, azt akarja elhitetni, sikertelenül, hogy a kormányzót gyógyította. Arabella alibit biztosít neki, mondván, együtt sétáltak: ez már a harmadik szívesség, amit a doktornak tesz. Nem csoda, hogy ezután valóban együtt lovagolnak a város felé, végre őszintén beszélgetve: bár Blood végül nemcsak csókot kap, de egy pofont is.
 

12. A gyanakvó ezredes azonban nem nyugszik: ha már Blood kicsúszott a kezéből, legalább Pitt-tet megpróbálja kivallatni. Minden összeesküvő tudja, ha Pitt vall, valamennyien elvesztek. A fiatal kormányos azonban hallgat, bár Bishop megkorbácsoltatja, majd megtiltja, hogy enni, inni adjanak neki. Blood, akit a hipochonder kormányzó majdnem éjfélig maga mellett tartott, visszaérve a foglyok szállására azonnal segíteni próbál barátján.


13. Bishop ezredes azonban csak a kínálkozó alkalomra vár: kérdőre vonja a társát ápoló Bloodot, hogyan merészelte megitatni Pitt-tet, vagyis figyelmen kívül hagyni a tiltást. Bloodot ezúttal elhagyja higgadt nyugalma: jogos felháborodásában az emberiesség parancsára figyelmezteti az ezredest. Így azután nem várhat rá más sors, mint hogy helyet cseréljen Pitt-tel. Az ezredes személyesen akarja megfenyíteni lázadó rabszolgáját.
14. Úgy tűnik, minden elveszett, ám ekkor ágyúszó hallatszik: egy spanyol hadihajó ostrom alá vette Port Royal kis erődjét, s lassan beúszik a kikötőbe. Blood ezt nevezi "jókor jött segítség"-nek, hiszen Bishop és hadra fogható emberei azonnal a városba rohannak, alkalmat adva a rabszolgáknak a szökésre.


15. Blood csapata a kikötőbe érve rémülten tapasztalja, hogy a kis bárka, amellyel meg akartak szökni, a spanyol támadás alatt az öböl fenekére süllyedt. A doktornak azonban máris merész, új ötlete támad. A spanyolok győzelmük után bevonultak a városba fosztogatni, rabolni, mulatni és a váltságdíjról tárgyalni, így hajójuk szinte üresen áll a kikötőben.


16. Blood embereivel elfoglalja a hajót, legyőzve a néhány hátrahagyott őrszem ellenállását. Társaival birtokba veszik a fegyvereket és az egyenruhákat, s fegyelmezetten készülnek a másnapra. Így reggel keserű meglepetés fogadja a városból zsákmánnyal megrakottan hazatérő spanyolokat: a szökevények saját hajójukról, saját ágyúikkal lövik ízzé-porrá a csónakjaikat.


17. Port Royal lakói lelkesen ünneplik a spanyol hajót megszálló ismeretlen hősöket, akikhez maga Bishop ezredes indul küldöttségbe. Azonban saját volt rabszolgáival találja szembe magát a fedélzeten, akik legszívesebben felakasztanák, bosszút állva a sok szenvedésért - ha Blood közbe nem lépne. Ő azonban egyszerűen csak vízbe dobatja az ezredest a part közelében, s diadalmasan elhajózik a Cinco Llagasszal, amelyet nemsokára Arabellára keresztel át.


18. Blood tehát kalóznak áll, kényszerűségből, mert férfiként, akinek nincsen hazája, s törvénytelen számkivetettként inkább kihívja maga ellen a sorsot, mintsem kétségbeessen. Legalább is ilyesféle magyarázattal kezdődik az a kalózszerződés, amelyet bajtársaival köt meg még aznap éjjel. Jelszavuk az lesz: "A világ ellenünk - és mi a világ ellen!"


19. "Így vált Blood kapitányból kalóz, s egy hajóval, maroknyi emberrel, egyetlen irányító elmével könyörtelen karriert futott be, míg csak nevét rettegve nem ejtették ki az egész Karib-tengeren, s büszkeséggel és dicsérettel a Partok Testvérei, a bátor bukanérok között." Blood azonban kalózként is erkölcsös marad: csak akkor öl, ha elkerülhetetlen, sosem vállal felesleges kockázatot, ha az embereiről van szó, s a zsákmányt igazságosan szétosztja társai között.


20. II. Jakab felháborodik azon, milyen sikerrel fosztogatja a hajókat a távoli vizeken Blood kapitány. Visszarendeli Steed kormányzót, s Bishop ezredest teszi meg Jamaica új fejévé. Az új kormányzó halálos bosszút esküdött Blood ellen, így fő céljául az ő elfogását tűzi ki. Unokahúga közben Mr. és Mrs. Steed kíséretében Angliába utazik. Az Arabella találkozik is a hajójukkal, de Blood siet Tortugába, s elengedi az angol vitorlást.


21. Tortugában, a kalózkikötőben mulatság mulatságot követ: s a lakomákon együtt vesz részt Blood és legénysége a rettegett Levasseur kapitány embereivel. Az előkelő modorú francia hírhedt szerencsejátékos és nőcsábász, s mindenáron rá akarja venni Bloodot, hogy társuljon vele. Úgy véli, az angol esze és az ő ereje legyőzhetetlen párossá tenné őket az összes vizeken. Ennek érdekében még arra is hajlandó lenne, hogy aláírja Blood kalóztörvényeit, amelyek szerinte egy lányiskola házirendjébe valók.


22. Blood hosszas habozás után hajlandó társulni Levasseurrel, s a szerződés megkötését újabb mulatsággal ünneplik meg. A volt doktor azonban elégedetlen: már az okirat aláírásának pillanatában, amikor társai a Karib-tenger legnagyobb kapitányaként ünneplik, biztos benne, hogy most követte el élete legnagyobb baklövését, társulva a Karib-tenger legnagyobb gazemberével.


23. A társulás nem is tart sokáig. Levasseur ugyanis első tetteként megtámad egy angol hajót: éppen azt, amelyen Arabella Bishop utazik vissza nagybátyjához Lord Willoughby, a király különleges gyarmati megbízottja kíséretében. Levasseur húszezer ezüstöt akar váltságdíjként Miss Bishopért, ráadásul a pénzt a lorddal kívánja elhozatni, miközben a lányt továbbra is hatalmában tartja. Még szerencse, hogy Blood is megérkezik Virgin Magra szigetére.


24. A történelem megismétli önmagát, ám ezúttal fordítva. Most Blood kapitány menti meg Arabella Bishopot azzal, hogy megvásárolja. Levasseur többszörösen is csalónak bizonyult: női foglyot ejtett a szerződés tilalma ellenére, s a váltságdíjat sem akarta megosztani sem Blooddal, sem bármely másik kalóztársával. Nem csodálkozhat tehát, hogy Blood a csalásra hivatkozva felmondja a szövetségüket.


25. Mégis képtelen elviselni, hogy Blood a kalózjognak tökéletesen megfelelő módon megvásárolva magával viszi a lányt. Ezért hátba támadja Bloodot, s párbajra kényszeríti. A véres párbajban azonban végül Blood győzedelmeskedik, s Levasseur, akiről Blood korábban azt jósolta, a nők okozzák majd a vesztét, holtan marad a parton.


 26. Peter Blood úgy érzi, bosszúja beteljesedett, s végre rendezte tartozását. Talán már nem kell egy hölgy tulajdonának éreznie magát, hiszen kiegyenlítésképpen ő is visszaadta a hölgy szabadságát. Azt tervezi, hogy bevallja Arabella iránt érzett szerelmét. Amikor azonban kalózéletéről mesélne neki, Miss Bishop tolvajnak és kalóznak bélyegzi.


27. Blood csalódott és sértett. Közli a lánnyal, hogy teljességgel a hatalmában tartja, s azt tesz vele, amit akar. Ezután - kiront a kabinból, s új irányba állíttatja a hajóját. Nemes bosszúként ugyanis haza akarja vinni Arabellát, biztonságban, egyenesen Port Royalba. Nem csoda, hogy ezután Blood régi társai úgy gondolják, kapitányuk megbolondult.


28. A folyamatosan a Bibliából idézgető, mulatságos Ogle tiszteletes, Baynes gazda, Blood atyai jó barátja, meg a szókimondó Hagthorpe és a hűséges Wolverstone úgy dönt, kivételesen nem fogadja el szó nélkül Blood akaratát, hiszen a kapitány nyilván nem lát tisztán a szerelemtől. Még Jeremy Pitt is csatlakozik az egykori szökevények küldöttségéhez. Blood azonban elképesztően okos retorikával meggyőzi őket, hogy az egyetlen helyes választás egyenesen oda hajózni, ahol Bishop teljes flottája állomásozhat...


29. Blood végül megkapja jutalmát azért, hogy - ahogyan az őt láthatóan nagyra értékelő Lord Willoughby mondja róla Arabellának - "lovagias az őrültségig". Port Royalban ugyanis csak két galleon található a kikötőben: azok is francia hadihajók, amelyek a várost lövik. Bishop ezredes, akinek védenie kellene Port Royalt, messze vizeken hajózik, teljesen téves irányban kergetve Blood kapitányt.


30. Blood viszont épp jókor van a jó helyen. Miután biztonságban partra tette Arabella Bishopot - anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőle -, hajlandó az életét kockáztatva megmenteni a várost Anglia számára. Lord Willoughbytól ugyanis megtudja, hogy II. Jakabot elűzték a trónról, s most épp azért áll a harc a franciákkal, mert új király uralkodik, III. Vilmos, oldalán II. Mária királynővel. Bloodnak ismét van hazája: s kész bármit megtenni érte.


31. Kiváló haditervet eszel ki: francia zászló alatt hajózik be az öbölbe, s meg sem áll addig, míg a két francia galleon közé nem sikerült navigálnia. Csak ekkor vonatja fel az angol lobogót, s azonnal tűz alá veszi mindkét francia hajót.
32. Az egyiknek igen gyorsan sikerül ledönteni az árbócát, meglékelni az oldalát, s forró szenes lövedékekkel felgyújtani a fedélzetét. A francia hajó lőporkamrája is kigyullad, s a hajótestet szétveti egy hatalmas robbanás.


33. Hátra van azonban még a másik ellenséges galleon, amelynek kiváló a tüzérsége: hatalmas lékeket ütnek az Arabella oldalán, majd ledöntik a főárbócát. Blood hajója ég és süllyed, ő azonban bátran előre menekül: megparancsolja, hogy emberei kormányozzák az Arabellát egyenesen a francia hajó mellé, csáklyázzák meg, majd pedig két hullámban rohamozzák meg az ellenség fedélzetét.


34. A merész terv sikerrel jár: miután Blood levágja a francia zászlót, Wolverstone emberei is beavatkoznak a fedélzeten folyó kézitusába, s végül sikerül legyűrniük ellenfeleiket. Bár az Arabella az öböl mélyére süllyedt, Blood megmentette a bajtársait, legyőzte a franciákat, s megvédte Port Royalt és Jamaicát.


35. A hősi ütközetet követő napon végre Bishop kormányzó is hazaérkezik teljesen sikertelen kalózvadászatáról. Unokahúga, aki kocsin sietne elé a kikötőbe, rémülten tapasztalja, hogy Blood kapitány nemhogy nem menekült még el frissen elfoglalt új hajóján, de ráadásul ott parádézik a kormányzói palota kertjében, Lord Willoughby társaságában, kifinomultan előkelő díszruhában, s úgy tűnik, esze ágában sincs elhagyni a szigetet. Miss Bishop Bloodhoz siet, hogy rávegye, meneküljön.


36. Blood azonban látszólag ijesztően könnyelműen viselkedik. Nagy megelégedéssel fogadja, hogy Arabella aggódik érte, s végül azt is megvallja neki, szereti. A lány kérlelését viszont, hogy rejtőzzön el mielőbb, s szökjön el a vérszomjas Bishop kormányzó elől, mintha meg se hallaná. Sőt, az az őrült ötlete támad, hogy bújjanak el együtt Arabellával, egyenesen a kormányzói palota dísztermében...


37. Minderre persze jó oka van. Mivel III. Vilmos - és Lord Willoughby - akaratából immár egy napja ő Jamaica új kormányzója, nincs sok félnivalója Bishop ezredestől, aki nemcsak elveszítette az uralkodó bizalmát, de akár hazaárulással is vádolható, hiszen háború idején elhagyta az állomáshelyét. Tekintve azonban, hogy Blood szeretné kormányzónévá tenni az unokahúgát, nem áll szándékában bosszút állni egykori ellenfelén, leendő rokonán.


38. Az is elegendő büntetés a büszke és ostoba Bishop számára, hogy egykori rabszolgájától kell kegyelmet kérnie magának. Blood pedig természetesen megbocsát, s feleségül veszi élete szerelmét.


39. S mivel ez a történelmi regény a romantika, vagyis a regényesség utolsó korszakában íródott, Peter Blood és Arabella Bishop boldogan élnek Jamaicát kormányozva, meg Angliában, szerelemben, békében és gazdagságban, örökkön örökké.

Megjegyzés: Természetesen a regény cselekménye egy kicsit bonyolultabb a filménél. A fontosabb különbségekről nemsokára külön bejegyzést olvashatsz majd. Ami a fényképeket illeti, a film főcímét kivéve a poszt valamennyi képe jelenetfotó, vagyis nem a forgatás vagy a jelenetpróba közben elkattintott, spontán felvétel, hanem olykor merev élőképnek beállított fénykép. Ettől kissé patetikus némelyik, viszont mind utánozhatatlan részletességgel mutatja be a film és a történet világát.

Link
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)
Blood kapitány arcai 2. - A Captain Blood című regény alapján készült filmek
Az előző bejegyzés Blood kapitány öt (hat) arca közül a korábbi háromról (négyről) szólt. Most itt a folytatás, még két érdekes filmváltozattal. A filmek adatairól itt találsz egy külön felsorolást.

The Son of Captain Blood, 1962 - Sean Flynn 

Sean Flynn - Robert Blood (j: Alessandra Panaro)
Az időrendben következő, a Blood kapitány nyomán készült film egészen kivételes. Önálló történet, amely Sabatinitól csak néhány szereplőt kölcsönöz: kezdetekor megismerhetjük a tizenkilenc éves Robert Bloodot, aki immár elveszítette az édesapját, s végre elnyeri édesanyja engedélyét, hogy tengerre szálljon és kitanulja a hajózás mesterségét. Útközben azonban kalózhajó ejti foglyul őt és a hajóján utazó hölgyeket, s mivel a remekül vívó Robert lovagias védelmezőjükké szegődik, hamarosan a hajóbörtönben találja magát. Megszökik, apja egykori kalóztársait összegyűjtve legyőzi ellenségeit, kiszabadítja szerelmét, majd mint Blood kapitány, visszaindul Port Royalba, hogy fekete rabszolgáit felszabadító édesanyján is segítsen. A film befejezésekor nem marad kő kövön: a forgatókönyvíró Casey Robinson (aki az eredeti Blood kapitányt is jegyzi) ugyanis (némi időrendi csúsztatással) beleszövi történetébe az 1692. június 7-i nagy földrengést is, amely elpusztította Port Royalt - bár természetesen a kalandos történet azért boldog véget ér.

A filmnek azonban valójában a főszereplő az érdekessége. Peter Blood fiát, Robertet ugyanis Errol Flynn fia, Sean Flynn játssza - erre épül az egész filmötlet, s így tud (vagy legalábbis így akar) a film kiemelkedni a sok-sok kalózos tárgyú B-mozi közül. Amellett, hogy a legendás Blood fia szerepében a legendás Flynn fia küzd az igazságtalanság ellen és szerelme, a szép Abby kezéért, a filmben sok a Blood kapitányhoz, a Hét tenger ördögéhez, és az Against All Flagshez (vagyis Flynn kalózfilmjeihez) hasonló jelenet, párbeszéd, beállítás, s megjelenik Arabella Bishop is, anyaszerepben, akit Ann Todd játszik. A film amerikai gyártója annak a Harry Joe Brownnak a cége volt, aki ötven éven át folyamatosan részt vett kalandfilmek és westernek készítésében, producere volt már Louis Hayward két Blood-filmjének is, sőt, érdekes módon a „klasszikus”, Flynn főszereplésével készült Blood kapitánynak is a társproducerei közé tartozott 1935-ben. Az új mozi gyönyörű Technicolor színekben pompázott, s spanyol-olasz-amerikai koprodukcióban készült el, hogy valóban nemzetközi sikert arathasson. A várakozások ellenére azonban nem lett kasszasiker. Amerikában csak két évvel külföldi bemutatói után, 1964-ben kezdték játszani (a Paramount forgalmazásában, ám csak kisebb mozikban). Bukását - részben - talán épp az okozhatta, amit erényének szántak: ott, ahol az 1959-ben elhunyt Errol Flynnről épp kezdtek megfeledkezni (a kontinensen), nem volt érhető számos utalása, s csak egy nagyszabású, de nem túl eredeti kalandfilmnek tűnt. Azoknak a nézőknek viszont, akik egy "ifjú Errol Flynnt" akartak viszontlátni a vásznon, természetesen szintén csalódniuk kellett: hiszen bármiféle összehasonlításnak csakis az elsőfilmes Sean Flynn lehetett a vesztese.

Filmbeli édesanyjával, Ann Todd-dal
Az ő induló filmszínészi pályájának sem tett jót, hogy bármennyire is tehetséges volt, élete első filmjében azonnal beállt legendás apja árnyékába. Sean Flynn 1941-ben született a színész első, viharos házasságából, amelyet Flynn a francia filmsztárral, Lili Damitával kötött. Miután 1942-ben szülei elváltak, a fiatal Sean hol édesanyjával élt Floridában, hol édesapjával (és annak növekvő családjával) Jamaicán. Eközben el kellett viselnie szülei állandó háborúskodását, amely csak Errol Flynn halálával ért véget. 1959-ben Sean megkezdte egyetemi tanulmányait, de néhány hét múlva, amikor apja váratlanul meghalt, felhagyott a tanulással és inkább a film felé fordult. 1960-ban szerepelt először mozivásznon. Első főszerepét a Blood kapitány fiában kapta 1962-ben, majd összesen kilenc, többnyire koprodukciós (spanyol, német, francia, olasz) filmben játszott: többek közt Zorro-filmben és spagetti-westernekben, amelyekben maga csinálta az összes kaszkadőrjelenetet (legyen szó vívásról, lovaglásról vagy akrobatikus mutatványokról). Utolsó filmjét, a Singapore, Singapore című vígjátékot 1967-ben mutatták be, amikor még mindig csak huszonhat éves volt (Errol Flynn ennyi idősen forgatta a Blood kapitányt, ekkor indult a pályája...).

Egy vietnami portré
Sean Flynn ebben az évben bejelentette, hogy felhagy a filmezéssel. Fotóriporterként és újságíróként először 1966-ban utazott el Vietnamba, hogy az ott dúló háborúról tudósítson, többek közt a Time Magazine-nak. 1967-ben visszatért, s biztos lett benne, hogy ezt akarja csinálni egész életében: szabadúszó fotóriporterként és újságíróként veszélyes helyeken különleges képeket készíteni. Így tudósított az 1967-es hatnapos háborúról is Izraelből, majd ismét Vietnamba ment, ahol többször is könnyebben megsebesült. Ezzel a munkájával érdemelte ki az igazi elismerést: munkatársai nagyra tartották fotóit, ő maga pedig bátorsága és elkötelezettsége miatt legendás alakká vált mindenki szemében. (Elképesztő módon a fotózáshoz is nagy tehetsége volt, amit ma is bizonyítanak képei.) 1970 áprilisában, amikor még nem töltötte be huszonkilencedik életévét, egyetlen társával, Dana Scott-tal motorkerékpáron elindult, hogy a kambodzsai vérengzésről tudósítson, és soha nem tért vissza. Lehetséges, hogy azonnal meghalt a Vörös Khmerrel való összecsapásban, de valószínűbb, hogy foglyul ejtették, s hosszú szenvedés után, 1971 nyarán végeztek vele. Anyja és családja még évekig kerestette, remélve, hogy életben van, és egyszer hazajut. Végül 1984-ben holttá nyilvánították. Élete és halála jóval szomorúbb és tragikusabb, mint az apjáé volt. Vitathatatlan azonban, hogy ő is, hasonlóképpen és mégis másképp, igen tehetséges ember volt.

A Blood kapitány fia őrzi Sean Flynn fiatalságát, fiús báját, színészi és kaszkadőr-tehetségét. Tiszteleg az 1935-ös Blood kapitány című film és Errol Flynn emléke előtt. Látványos, izgalmas és lebilincselő szórakozás a korabeli kalandfilmek kedvelőinek.

Одиссея капитана Блада (L'odyssée du capitaine Blood), 1991 - Yves Lambrecht

Szerintem viszonylag kevesen tudják, hogy Sabatini hőséről készült egy szovjet-francia koprodukciós tévéfilm is. Meglepőnek tűnhet a témaválasztás, bár aki emlékszik például a Grant kapitány gyermekei című, 1986-os szovjet-bolgár sorozatra, tudja, hogy a Szovjetunióban készültek nagyon jó, ma is nézhető kalandfilmsorozatok klasszikus regényekből. Hogy miért éppen a Blood kapitányra esett a választás, azt magyarázhatja, hogy Sabatini műveinek oroszul állítólag volt egy nagy felvirágzása a hetvenes évektől. Az viszont biztos, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a hangulat (és a rendszer) enyhülésével másodvirágzásukat élték a Szovjetunióban az Errol Flynn főszereplésével készült klasszikus kalandfilmek: a Robin Hood, a Hét tenger ördöge, a Blood kapitány. Talán ennek is köszönhető, hogy Andrej Procsenko (aki ekkor már elkészítette Verne Tizenöt éves kapitányának filmváltozatát is) 1991-re megrendezte új, kétrészes filmjét a különös kalózról.

A forgatókönyv írásakor alapvetően a regény anyagát használták fel, de elég szabadon kezelték a hősöket, s az egymással hadban álló egyes népeket és szereplőket is: Bishop és Levasseur például a második rész egy pontján összefog és együtt ármánykodik Blood ellen. S bár a filmben hosszú párbeszédek szerepelnek pontosan adaptálva a regényből, sok dolog teljesen megváltozik, így például a befejezés. A film azzal zárul, hogy Blood Julian lord és Bishop árulása után – továbbra is kalózként – elvitorlázik a hozzá önként csatlakozó Arabellával. Talán a forgatókönyvíró Natalja Kurcsanyina túl antidemokratikusnak érezte, hogy a könyvbeli Blood végül egy - jó - király szolgálatában hagyjon fel a kalózkodással? Így viszont gyakorlatilag halálra ítélte romantikus főhősét: hacsak nem feltételezem, hogy ez az egyebekben realista filmváltozat - Sabatinivel ellentétben - hisz a kalózélet romantikájában... Őszintén szólva, a főszereplők alakítása egy ennél is jobb forgatókönyvet érdemelt volna: a szovjet sorozat készítői főleg Miss Bishoppal nem tudtak mit kezdeni a játékidő nagy részében, pedig igazán különleges színésznőt választottak ki a szerepére, s Blood és Arabella kettőse is romantikusan összeillett. A forgatókönyvnek mégis nagy erőssége, hogy minden eddigi filmváltozatnál több eredeti Sabatini-kalandot foglal magába: az adaptáció jól sikerült részletei tökéletesen átültetik azt a feszült, izgalmas, mégis, olykor ironikus hangulatot, amely a regénybeli Blood tetteinek krónikáját is jellemzi.

A filmet a Fekete-tenger partján forgatták, nagyon szép, bár a legkevésbé sem Angliát és a Karib-térséget idéző helyszíneken: ezt a hatást az is megerősíti, hogy a tengerparti jelenetekben láthatóan metszően hideg, viharos erejű szél fúj az összes felvételen. Ettől függetlenül Blood doktor kis, utcasarkon álló háza például borzasztóan tetszik nekem, akárhol is létezzen, s a hajók is pompásan néznek ki a filmben. A film nyelve orosz, ám a két főszerepet francia színészek játsszák: Yves Lambrecht és Valérie Jeannet. Ennek ellenére a film mégsem aratott nagy sikert: Francia- és Oroszországon kívül csak a bolgár tévé mutatta be. Ennek fő oka azonban nem az elkészült alkotásban, hanem a Szovjetunió szétesésében keresendő: mire a Blood kapitány odüsszeiája 1992 februárjában és márciusában debütált az orosz és a francia televízióban, már orosz-ukrán-francia koprodukciónak kellett nevezni, hiszen 1991 karácsonyán a Szovjetunió megszűnt létezni.

A főszerepet játszó, 1961-es születésű Yves Lambrecht jelen pillanatig az utolsó, aki magára öltötte Blood kapitány jelmezét. A francia színész színpadon kezdett. 1986-tól szerepel filmen: főleg sorozatokban és tévéfilmekben látható. Játszott kosztümös filmekben és krimikben, szerepelt együtt Vincent Perezzel és Jacqueline Bisset-vel is. A magyar nézőknek a Claude Chabrol rendezte Betty (1992) című filmből, illetve tévésorozatok és vígjátékok mellékszereplőjeként lehet ismerős. A Blood kapitány odüsszeiája mindmáig az egyetlen nem(csak) francia gyártású filmje. A kalózdoktor szerepét harmincévesen játszotta el, s vitathatatlan, hogy megjelenésével, kifejező szemöldökével, kék szemével, markáns arcvonásaival, sötét színeivel megdobogtatta a női nézők szívét. Ő az első és egyetlen színész Blood eljátszói közül, aki valóban pontosan úgy nézett ki, amilyennek Sabatini megalkotta hősét. A Blood kapitányban ugyanis ezt olvashatjuk a fekete hajú, s legszívesebben fekete parókát viselő Peter Bloodról: "magas volt és szikár, arca olyan barna, akár egy cigányé, s e fekete arcból, az egyenes vonalú fekete szemöldökök alól meglepő kékségű szemek villogtak elő. Merész sasorra, s roppant átható tekintete büszke, lenéző kifejezést kölcsönzött arcának, ami kitűnő összhangban volt ajka határozott vonalaival." A megfelelő külső mellett Lambrecht akrobatikus ügyességgel és színészi tehetséggel is rendelkezett: hiszen a filmben találni kiváló vívásokat és szuggesztív párbeszédes jeleneteket is.

A Blood kapitány odüsszeiáját érdekes élmény megnézni: bár kissé fakult kópiája és szintetizátor-alapú (egyébként nagyon jó) zenéje a maga korához köti, mégis inspiráló próbálkozás a történet újra feldolgozására: s mindmáig az utolsó ilyen. Bízom benne, előbb-utóbb akad egy filmes rendező, akit ismét érdekelni fognak Blood kapitány kalandjai.

Link
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)
Blood kapitány arcai 1. - A Captain Blood című regény alapján készült filmek
Louis Hayward kétszer is eljátszotta Bloodot (Patricia Medinával)
Rafael Sabatini regényeiből számtalan film készült.
Neki köszönheti a mozi világa Scaramouche-t, a francia forradalom idején tevékenykedő titokzatos hőst, akit 1923-ban a tragikus sorsú némafilmsztár, az első filmes Ben Hur, Ramón Novarro, 1952-ben pedig a Karl May-filmekben is szereplő Stewart Granger keltett életre a mozivásznon. 1924-ben az ő The Sea Hawk című kalóztörténetéből forgattak némafilmet, s a címet és a témát Sabatinitől kölcsönözték az Errol Flynn főszereplésével készült 1940-es filmváltozathoz is. 1942-ben pedig a The Black Swan című kalóztörténetéből lett nagyon sikeres mozi Tyrone Power és Maureen O'Hara főszereplésével.
Számomra azonban Sabatini legfontosabb könyve, amely nyomán filmek egész sora született, az 1922-es Blood kapitány. Filmjogait már kiadása évében megvásárolták, s két évvel a regény megjelenése után el is készítették első moziváltozatát. A történet végül 1924 és 1991 között hat különböző feldolgozást inspirált, amelyek közül a mai napig egyértelműen kiemelkedik az 1935-ös, klasszikus, amerikai filmváltozat, amelyet Kertész Mihály rendezett, főszerepeit pedig a fiatal Errol Flynn és Olivia de Havilland játszotta.
Ez a kétrészes bejegyzés Blood kapitány öt (hat) arcáról, vagyis a témáról készített filmekről, s az abban főszerepet játszó színészekről szól. A filmek adatairól itt találsz egy külön felsorolást.

Captain Blood, 1924 - J. Warren Kerrigan 

Az első Blood kapitányt a Vitagraph filmvállalat készítette alig két évvel a regény megjelenése után. Azonnal lecsaptak a jogokra, sőt, egy időre részfelhatalmazást szereztek a szöveg kiadására is, így a Captain Blood 1924-ben Amerikában a film képeivel illusztrálva is megjelent. Jay Pilcher forgatókönyve igyekezett nagyon hű maradni a regényhez mindenben: a történet fordulataiban, a díszletekben, a jelmezekben is újrateremtették Sabatini bestsellerét (kivétel, hogy Blood hetyke bajuszt kapott). A szereplők közt szinte mindenki megtalálható volt, aki a könyvben előfordult. A majdnem kétórás némafilmet a kaliforniai Newport Bayen, eredeti helyszíneken forgatták, és 1924 szeptemberében mutatták be New Yorkban, tisztes sikerrel. Sajnos napjainkra csak harminc perc maradt fenn az alkotásból a Kongresszusi Könyvtárban.

A főszereplő párt, Bloodot és Arabella Bishopot J. Warren Kerrigan és Jean Paige játszotta. Paige-nek ez volt az utolsó filmszerepe. A Vitagraph 1917-ben felfedezett sztárszínésznője, aki híres volt golf- és teniszimádatáról és lovaglótudásáról, ekkor szerepelt utoljára filmen. 29 évesen vonult vissza és 95 évesen halt meg a század végén.

J. Warren Kerrigan, a filmvászon első Blood kapitánya 1879-ben született. Fiatalon, kalandos ifjúság után kezdett színpadon, majd 1910-től némafilmekben játszani. Westernekben lett igazán népszerű, annyira, hogy már 1912-től a legnagyobb férfi filmsztárok közé sorolták. Bálvánnyá és szexszimbólummá vált. Karrierje dicsőséges és töretlen volt egészen az első világháború kitöréséig. A közönség azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy megtagadta a bevonulást a hadseregbe, s ekkoriban kezdtek elterjedni különböző híresztelések biszexualitásáról is. Így 1920-tól két éven át egyetlen filmet sem forgathatott. 1923-ban azonban szerepet kapott a legendássá vált The Covered Wagon (Honfoglalók) című westernben, s karrierje ismét elkezdett felívelni. Ennek ellenére 1924-ben, negyvenöt évesen úgy döntött, 296 film után, pályája csúcsán visszavonul. Így a Blood kapitány lett az utolsó filmje. 1947-ben halt meg.

A film a fennmaradt néhány részlet és a képek alapján nehezen ítélhető meg. (Az általam ismert mintegy harminc perc a film elejéről és végéről való: az első viszonylag folyamatos jelenetsor ott ér véget, amikor Blood kihajózik a spanyol gályával a tengerre, majd máris utolsó ütközete következik.) Mindenképpen kissé megfáradt némafilmnek tűnik, s különös, hogy eredetileg olyan hosszú volt (az átlagos hetven-kilencven perc helyett). Tömegjelenetei professzionálisak, ám kissé túlkoros, parókák és ruhaujjak halmaiba takarózott, humortalan, s olykor érzelemtelen hőseit nehéz összehasonlítani Douglas Fairbanks 1926-os Fekete Kalózának alakjaival: holott a történethez a The Black Pirate-et jellemző bravúros légiesség és humor illene inkább (az a film azonban eredeti történetből készült). Ettől függetlenül a káprázatos kalap alól felpillantó, törékeny, de lenyűgöző tartással rendelkező Miss Bishop és a könnyedsége ellenére is sebezhető, büszke és bátor Blood kettőse sok lehetőséget tartogat, s az erőszakos és már termetre is hatalmas Bishop ezredes is érdekes főgonosznak ígérkezik a töredék alapján.

Captain Blood, 1935 - Errol Flynn 

Erről a filmről most csak viszonylag röviden szeretnék írni, mivel - lévén a kedvenc filmem - külön posztot fogok neki szentelni. Ez volt az első hangosfilm, amely Sabatini-történet alapján íródott. Ugyanis míg a némafilm korában, 1916 és 1926 között tíz mozifilm is készült az író regényei nyomán, a hangosfilm megszületése után még kilenc évnek kellett eltelnie, hogy valaki a korábban oly közkedvelt szerző munkáihoz nyúljon alapanyagként. Ez persze nem csoda, hiszen egy-egy Sabatini-sztorit csak nagy költségvetésű hangos kalandfilmként lehetett volna adaptálni, amilyenre nem tellett akármelyik stúdiónak. Szerencsére a Warner 1935-ben már képesnek érezte magát arra, hogy - igaz, stúdiódíszletek között, és ismeretlen, kis gázsijú főszereplőkkel, de - leforgasson egy ilyet. Mivel időközben megvették a Vitagraphot, a történet jogai a kezükben voltak. Kertész Mihály (Michael Curtiz) pedig, a magyar rendező, aki 1926 óta rendezett Amerikában (több mint húsz jó, ám kevéssé jelentős, többnyire a vígjáték, a krimi vagy a sci-fi műfajába tartozó filmet), alig várta, hogy egy igazán látványos, nagyszabású produkcióval bizonyíthasson. A film forgatókönyvét Casey Robinson készítette, aki nemcsak gyakorlott és biztos kezű író volt, de később olyan nagy sikerű filmek szcenárióját jegyezte, mint a Későn jött boldogság vagy a Kings Row. Kiváló érzékkel rövidített, vont össze és dolgozott át jeleneteket a könyvből, hogy egy, az eredetinél kevésbé pikareszk, ám hasonlóan epikus és kalandos cselekmény szülessen.

A filmhez szerződtetett szereplők közül érdemes kiemelni Basil Rathbone-t, aki ebben a filmben szerepelt először együtt Errol Flynn-nel, ám később még két másik filmben is alakította az ellenlábasát. Pompás francia kiejtéssel raccsoló Levasseur kapitánya vetekszik a legismertebb szerepével, az 1938-as Robin Hood Guy of Gisbourne-jával, s a két film két klasszikus vívójelenete is nyugodtan összehasonlítható. A Blood kapitány női főszerepét egy szinte még ismeretlen színésznőre, a pályáját épp csak elkezdő, mindössze tizenkilenc éves Olivia de Havillandre osztották, aki két aprócska szerep után Max Reinhardt Szentivánéji álomjának Hermiájaként tűnt fel néhány hónappal korábban: a Blood kapitány 1935. december 19-i bemutatója után viszont azonnal a legnagyobb sztárok között találta magát.

Errol Flynn, az első igazi, és sokak számára mindmáig egyetlen filmes Blood kapitány tulajdonképpen szintén ezzel a filmmel kezdte meg színészi pályafutását. Először 1933-ban szerepelt filmen, még Ausztráliában, ahonnan származott, majd 1934-ig Angliában próbálkozott színházi és filmszerepekkel. 1935-re átjött Amerikába, s két aprócska mellékszerep után sikerült megszereznie Peter Blood megformálásnak lehetőségét. A film őt is sztárrá tette, s befolyással volt egész későbbi pályájára.

A Blood kapitány amerikai és nemzetközi kasszasiker lett, s öt Oscarra jelölték: a legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb hang és legjobb zeneszerző díjára - de érdekes módon egyik kategóriában sem nyert. Évtizedekig mintául szolgált azonban a hasonló zsánerű filmekhez: s napjainkra igazi klasszikussá érett.

Fortunes of Captain Blood, Captain Pirate, 1950, 1952 - Louis Hayward
 
Az 1942-es The Black Swan után igazán még egyszer jött fel a Sabatini-megfilmesítések napja: az ötvenes években. Ez az az időszak, amikor a mozi igyekszik versenyre kelni a televízióval, ezért új módon keresi a színeset, kalandosat, egzotikusat: s még egyszer virulnak a különféle kalóztörténetek, lehetőleg színesben. A Blood kapitányhoz Flynn filmjének 1935-ös váratlan sikere után legközelebb ekkor nyúltak a filmesek. A Columbia Pictures forgatta le a következő Blood-filmet 1950-ben, nagy reklámhadjárattal, de még fekete-fehérben. A rendezői székbe Gordon Douglast ültették, aki számos sikeres és kevésbé sikeres akció-, kaland- és westernfilmet készített már. (1952-ben Errol Flynnt is rendezte a Maru, Maruban.) A női főszerepet a dekoratív, egzotikus és humoros, félig spanyol, félig angol származású színésznő, Patricia Medina kapta, aki számtalan történelmi és kalandfilmben játszott az évtizedben.

A forgatókönyvet hárman jegyezték - Michael Hogan, Robert Libott  és Frank Burt -, s a kész filmet megnézve úgy tűnhet, az írók mindvégig haboztak, alkalmazkodjanak-e a Warner sikerfilmjéhez, vagy sem. Alapanyagnak nem a klasszikus regényt, hanem a később kiadott Blood-elbeszéléseket választották (igaz, a stáblistán csak az szerepel, "készült Rafael Sabatini regénye nyomán"): két olyan novella is van, amelyben Blood rabszolgaságba esett társait szabadítja ki a fogságból, ezeket kombinálták össze a The Eloping Hidalga című késői novella főhősnőjének történetével. Egy szemszögből a film tűnhet egyszerűen a Kertész Mihály-féle tizenöt éves filmváltozat "kibővítésének": ahogyan a The Fortunes of Captain Blood című novelláskötet is epizódokkal bővíti ki a regény cselekményét. Ez a szemlélet abban érhető a leginkább tetten, hogy bár a filmben Hayward-Blood finom vonzódást érez a női főszereplő, Isabelita Sotomayor kisasszony (Patricia Medina) iránt, akinek az egész személyiségét megváltoztatta önfeláldozó, személyes példaadásával, mégis talán ha kétszer csókolja meg, s a film végén örökre elválnak - hiszen, mint tudjuk, Flynn-Blood vissza fog jutni Port Royalba, s feleségül veszi igaz szerelmét, Arabella Bishopot (Olivia de Havilland)... Ettől függetlenül a film cselekménye önmagában is megáll, s valójában független az 1935-ösétől.

Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Fortunes of Captain Blood sikere után két évvel elkészült folytatás, a Captain Pirate már gyökeresen új szemlélettel közelített Peter Blood figurájához, sőt, filmelőzménye cselekményéhez is. A rendezőt Ralph Murphyre cserélték, a forgatókönyv szerzőjeként pedig Robert Libott és Frank Burt mellé csatlakozott John Meredyth Lucas is. Az immár színesben, még nagyszabásúbbnak elkészített film kezdő jeleneteiben váratlanul arról értesülhet a néző, hogy Blood kegyelmet kapott, ismét doktorként dolgozik, s épp az esküvőjére készül Donna Isabellával - akitől ezek szerint cseppet sem volt végleges az elválása... Ettől a ponttól kezdve a sztorinak természetesen nem lehet semmi köze az 1935-ös filmhez, de Sabatini eredeti regényéhez sem: helyette önálló útra tér  - még ha fel is használ különféle Blood-novellákat. Ezekből származik ugyanis az ötlet, hogy Bloodot ellenfelei ismét kalóz hírébe keverik, letartóztattatják, s megszökve nem tehet mást, mint hogy kalózhajójával elinduljon kinyomozni, ki lehet a neve alatt fosztogató ál-Blood kapitány. Érdekesség, hogy a forgatókönyv egy flashback-jelenetben úgy beszéli el Blood múltját, hogy az nem egyezik nemcsak Sabatini vagy az 1935-ös film változatával, de egészen azzal sem, ami az 1950-es filmből kiderült róla... Ebben a második filmben még nagyobb jelentőségre tesz szert Blood álcázó képessége: míg az 1950-es moziban gyümölcsárusnak és spanyol főhadnagynak, az 1952-es történetben holland kereskedőnek, konyakcsempésznek, idős orvosnak és spanyol ezredesnek is kiadja magát (különféle remek álszakállakkal és álbajuszokkal maszkírozva).

A két Columbia-filmbe egészen más karakterű színészt szerződtettek a főszerepre, mint Errol Flynn. A brit Louis Hayward Dél-Afrikában született 1909-ben. (Egyidős volt Errol Flynn-nel.) A harmincas évek elején lépett színpadra Londonban, pályafutását Noël Coward támogatta. 1933-ban játszott először filmen. Egy év múlva átköltözött Amerikába, ahol fellépett a Broadway-n. 1935-ben hosszú távú filmszerződést írt alá: első sikerét az Anthony Adverse-ben (1936) aratta. Hosszú pályafutása alatt számos különböző szerepet eljátszott, de népszerűségét egyértelműen kalandfilmek daliás hőseként szerezte meg. A második világháború kitörésekor a tengerészethez vonult be. Dokumentumfilmet készített a tarawai csatáról, ezért ki is tüntették. 1945-ben, négy háborús év után René Clair klasszikus Tíz kicsi négerével tért vissza a filmezéshez, amelyben Philip Lombardot alakította. Játszotta D’Artagnant, Monte Cristót és Monte Cristo fiát, Dick Sheltont Stevenson Fekete nyilában (The Black Arrow, 1948) és persze kalózkapitányokat is, például a Sirocco kapitányban (Pirates of Capri, 1949, bár ez inkább afféle Zorro-szerű történet). Ő formálta meg először Simon Templart, az Angyalt filmen (The Saint in New York, 1938). Az ötvenes évek elején négy filmben is együtt játszott Patricia Medinával (a másik kettő a The Lady and the Bandit és a Lady in the Iron Mask). 1952-től a mozifilmek helyett a tévében kezdett rendszeresen szerepelni. Több nagy sikerű sorozat főszereplője és producere volt. 1985-ben halt meg. Blood szerepét negyvenegy és negyvenhárom évesen játszotta el, s egy bátor, találékony és hősies, ám a Flynnénél sokkal töprengőbb, "átlagemberesebb" és mélységesen morális karaktert formált belőle (hozzá kell tenni, az 1935-ösnél sokkal gyengébb forgatókönyvű filmekben).

Louis Hayward két filmje nem újította meg a műfajt és nem tudott az 1935-ös Kertész Mihály-féle Blood kapitány nyomába lépni: a bársonyos hangú színész alakítása és a két színes, izgalmas mozi azonban ma is bármely nézőnek jó szórakozást nyújthat.

A poszt folyatódik: Blood kapitány arcai 2. - A Captain Blood című regény alapján készült filmek

Link
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)