I. György (1714-1727) hannoveri (angolul hanoveri...) választófejedelem édesanyja, Pfalzi Zsófia hercegnő, I. Jakab unokája jogán lett a Stuart-ház kihalása esetén Anglia, Skócia és Írország trónjának örököse. 1714-ben lépett trónra, immár brit uralkodóként, így ő lett Nagy-Britannia első királya (mivel előde, az egyesülést megalkotó Anna királynő nőnemű volt). Állítólag soha életében nem tanult meg egy szót sem angolul. Feleségének pedig különös sors jutott: Cellei Zsófia Dorottya hercegnő egy fiút és egy leányt szült férjének, később azonban a későbbi király már nem foglalkozott vele, ő pedig (állítólag) viszonyt kezdett a svéd Königsmarck gróffal. A gróf 1694 nyarán mindörökre eltűnt: bár holtteste soha nem került elő, a kortársak körülbelül biztosak voltak abban, hogy György választófejedelem, a felszarvazott férj emberei gyilkolták meg, sőt, a gyilkosok nevét és a tarifáját is tudni vélték. György egy kényelmes kastélyba záratta a feleségét, amelyet az élete hátralévő harminckét évében már nem hagyhatott el. Zsófia sosem látta többé gyermekeit (akik közül György II. számmal Anglia királya, Zsófia Dorottya pedig a porosz király felesége, II. (Nagy) Frigyes anyja lett), s sosem uralkodhatott együtt férjével, angol (brit) királynéként.

Körülbelül ennyi volt az, amit Györgyről tudtam, mielőtt belekezdtem Tim Blanning lebilincselően érdekes könyvébe. A "lebilincselő" jelző nem túlzás: lekéstem egy buszt amiatt, mert belefeledkeztem egy rossz modorú, operarajongó, s általában meglehetősen ostobának tartott angol király életrajzi monográfiájába. Blanning a cambridge-i egyetem emeritus professzora, a Brit Akadémia tagja, s mindent tud a 17-18. századi Európa történetéről. Olyan művek szerzője, mint a The Pursuit of Glory: Europe 1648-1815 (A dicsőség hajszolói), amely olyan alapvető korszakmonográfia, hogy számos nyelvre lefordították, vagy a The Romantic Revolution (A romantikus forradalom), amely egyszerre mutatja be a 18-19. század fordulójának történelmi, kulturális és ipari forradalmait. Nagy Frigyesről írott életrajza 2016-ban elnyerte a Brit Akadémia Medálját, de van könyve II. Józsefről, a 18. század kultúrájáról és a 17-18. századi zenéről is. Tökéletes szerző tehát egy olyan király pályájának elbeszéléséhez, amelynek vannak osztrák, német-római császársági, cseh, magyar, spanyol és francia vonatkozásai, s akiről sokkal többet elmond az, hogy Robert Walpole, Sunderland earl, a királynak Vízizenét író Georg Friedrich Händel, az apoteózisát megfestő James Thornhill, vagy a György egész életében őt lelkesen portretizáló Godfrey Kneller kortársa volt, mint egész, saját életrajza.

Ami persze azért maga is sok érdekességet tartogat: például, hogy a különös személyiségű király kis híján letartóztatta és elítéltette trónörökösét felségsértésért. Tim Blanning persze csak egy pillanatra veti fel a kérdést, mi történhetett Európa újkori királyi családjaival, hogy I. (Nagy) Péter 1718-ban hagyta halálra kínoztatni felségárulással vádolt fiát, Alekszej cárevicset, a porosz I. Frigyes Vilmos elől pedig fia, a leendő II. (Nagy) Frigyes egyenesen külföldre akart szökni barátjával, von Kattéval, akit sikertelenségük után, 1730-ban a trónörökös szeme láttára fejeztek le, s ezután Frigyes is hosszú időre fogságba került. Mindehhez képest az, hogy I. György egy időre házi őrizetben tartotta a leendő II. Györgyöt, gyanakodva rá, hogy le akarja taszítani a trónjáról, már nem is tűnik olyan egyedülálló paranoiának. Összességében azonban ez a hatalmas anyagán nagyon mértéktartóan végigvezető kismonográfia György uralkodásának eseményeire koncentrál, nem pedig a magánéletére, s bemutatja, miért lehet őt joggal "a szerencsés király"-nak nevezni (The Lucky King). Habár fél sorokban is izgalmas információk akadnak benne, s pont ettől lesz olyan lenyűgöző. Egy ilyen pl. hogy a hagyományosan György szeretőinek nevezett két hölgy, a nyurga Májusfa (Maypole) és a kövérkés Elefánt (Elephant) közül az első, Melusina mondhatni a király élettársa volt, 20 éven át egyetlen szeretője, három gyermekének anyja, a másikat, Sophia Charlotte-ot viszont egyáltalán nem tette ágyasává, mivel valójában a balkézről született, de nagyon szeretett húga volt. Csak a kortárs angolok nézték őt is szeretőnek erkölcsi felháborodásukban, a történészek egy része pedig máig őrzi a jól hangzó legendát. Ez a rövid életrajz viszont ezeket is pompásan el tudja oszlatni.

Megjegyzés: érdekesség, hogy összetalálkoznak a dolgok. A György-életrajz előtt életemben nem hallottam a South Sea Bubble-ről, vagyis a Déltengeri Társaság részvényeivel kapcsolatos 1720-as jegyzési mániáról, összeomlásról és korrupciós botrányról, amely még Newtont vagy a királyt magát is érintette. Most viszont belekezdtem egy olyan regénybe, amelyben folyton ezt emlegetik. Kíváncsi vagyok, ha fordított sorrendben olvasom a két könyvet, mennyit értettem volna "a déltengeri buborék botrányából"...

1872-ben, a Királyi Akadémián kiállították egy preraffaelita festő, Marcus Stone híres vásznát, amely a II. Eduárd és Gavestone címet kapta. A festményen a királyi kertben sétál egy boldog, férfiasan karcsú és önfeledten nevetgélő, aranyszőke szakállú-bajszú, koronás király, arannyal díszített, fekete bársonyruhában, s tulajdonosi mozdulattal karol bele egy elegáns tartású, kecses léptű, meglehetősen piperkőc vörös öltözéket viselő, fekete hullámos hajú fiúba, aki bal fülében aranykarikát hord, s valamit lelkesen magyaráz a barátjának. Hátul a hölgyekből, marcona hadfiakból és idősebb miniszterekből álló kíséret megrökönyödve nézi ezt a megengedhetetlen frivolitást. Miközben a kép tabukat döntve, bár sztereotípiákat tükrözve ábrázolja két férfi szerelmét, idealizálva és heroizálva, de precízen bemutat egy történelmi botrányt is. A háttér alakjai közül ugyanis a legkétségbeesettebb, de egyben legelszántabb a királyné, a francia Izabella, akinek a dajka épp most hozza oda a még csecsemő trónörököst, Eduárdot. Gavestone-t 1312-ben meggyilkolták, 1326-ban pedig szörnyű halált halt a király akkori kegyence és talán szeretője, az ifjabb Despenser is, az Izabella vezette ellenzék pedig elfogatta, lemondatta, majd 1327-ben meggyilkolta II. Eduárdot, s helyébe akkor még mindössze 15 éves fiát, III. Eduárdot ültették.

Ez a történet a leghíresebb II. Eduárd (1307-1327) életéből. Ezért javasolták a viktoriánus angol tankönyvek, hogy a tanárok ne nagyon beszéljenek az uralkodásáról a nebulóknak, ezért írták le a krónikások már a király halála után jó néhány évvel, hogy még halála módjával is "természetellenes" vonzódásaiért fizetett volna (bár valószínűleg egyszerűen megfojtották börtönében), - ám ezért tette tragédiahősévé Christopher Marlowe, s ezért vált egyfajta melegikonná a 20. század végén. És egyértelműen ezért nevetséges és nyomorult alak A rettenthetetlenben (Braveheart, 1995), ahol úgy tűnik, a nézőnek helyeselnie kellene, amikor apja,  I. Eduárd személyesen hajítja ki fia szeretőjét a toronyablakon, s Izabella fia, a leendő III. Eduárd valójában nem a tehetetlen és felesége szerint a szerelemre képtelen férjtől, hanem a skót szabadsághőstől, William Wallace-tól születik. Amivel nem a számtalan történelmi anakronizmus a probléma (Wallace hét évvel azelőtt halt meg, hogy a trónörökös világra jött, II. Eduárdnak és Izabellának négy gyermeke is született, sőt, a királynak volt egy törvényen kívüli fia is, Adam FitzRoy), hanem hogy egyebekben bármennyire szép, patetikus és ellenállhatatlan a film, itt mégis megjelenik benne a történelmi köntösbe bújtatott és áltényekkel megtámogatott homofóbia. Mindez pedig azért kétségbeejtő, mert II. Eduárd rettenetesen rosszul uralkodott, ahogyan ez a jelen kismonográfiából is kiderül: ám nem azért, mert magánemberként (talán, valószínűleg) homoszexuális volt, hanem mert képtelennek bizonyult országát megfelelően irányítani, felelős döntéseket hozni és valóban uralni Angliát. A király rettegett az alattvalóitól, az alattvalók rettegtek a királytól: de nem félték őt. (Erre utal a könyv alcíme is: The Terrors of Kingship.)

Chrisopher Given-Wilson könyvét nagyon nehezen tudtam végigolvasni: ám nem azért, mert ne lett volna olvasmányos, izgalmas és alapos. Hiszen a szerző, a St. Andrews Egyetem emeritus professzora a középkori történelem vitathatatlan szakértője, s rengeteg nevezetes és érdekes monográfia szerzője a középkori angol nemességről, a középkori angol történetírásról, II. Richárd és IV. Henrik uralkodásáról: vagyis olyasvalaki, aki mindent tud Eduárdról, s ezt képes is lebilincselően megírni. Azonban maga a történet volt fájdalmas: Eduárd regnálása ugyanis egyik polgárháborúból a másikba vezette Angliát, majd hozzásegítette a skótokat, hogy történelmük talán legnagyobb diadalát arassák az angol sereg felett. Eduárdnak nem volt önálló akarata, s nem voltak támogatói sem, csak rosszabbnál rosszabbul kiválasztott tanácsadói és kegyencei, akik közül az ifjabb Despenser apja, az idősebb Despenser zsarnoki, gátlástalan és céltalan erőszakpolitikájával végül a király bukását is előidézte. Amely valóban tragikus bukás, ám elhozta III. Eduárd uralkodását, aki fiatalsága, az őt trónra segítő nemesek általi zsarolhatósága és anyja kezdeti régenskedése ellenére is képes lett, ha nem is jelentős, de megfelelő királlyá válni. A legizgalmasabb tehát az volt számomra ebben az életrajzban, hogy megmutatta, II. Eduárd uralkodói teljesítménye mennyire nem attól függött, kivel is osztotta meg ágyát a király. Ez pedig igazán érdekes végpont egy olyan brit monarcha életrajzához, akiről semmi mást nem szoktak tudni, csak hogy Gavestone-t szerette.

I. Eduárd (1272-1307) életrajza sok meglepetéssel szolgált számomra. Sosem gondoltam rá ugyanis korábban úgy, mint lehetséges nagy királyra. Az uralkodó, aki legyőzte Simon de Montfort-t, leigázta a walesieket és a skótokat, és kiűzte Angliából a zsidókat, nem tűnt másnak, mint egy tipikus középkori uralkodónak, aki erős, hatalmas és rettegett, de életpályája sem nem érdekes, sem nem inspiráló. Andy King azonban az A Second Arthur? (Egy második Artúr király?) alcímet választotta kismonográfiájához, s bár mindvégig azon töpreng könyvében, vajon a brutális intézkedések és kegyetlen döntések sorát meghozó király nem volt e zsarnok is egyben, semmi kétséget nem hagy afelől, hogy I. Eduárd személyében a középkori angol királyság megújítójával (sőt, talán megmentőjével) találkozhat az ember, akinek nem véletlenül veszi körül oly sok vita az életrajzát, ám aki nemcsak 188 cm-es termete miatt emelkedett ki kortársai közül.

Andy King, az életrajz szerzője a southamptoni egyetem történészprofesszora. Szövegével már az első percben megragadott, amikor összevetette A rettenthetetlen (Braveheart, 1995) mesés és elítélő I. Eduárd-képét a viktoriánus gondolattal, miszerint "ha létezett valaha brit nemzeti hős", hát ő az volt. Annyira érdekesen érvelt az "európai királyról" (hangsúlyozva, mennyire figyelt Anglia a kontinensre Eduárd idején, legyen szó keresztes hadjáratokról, kasztíliai politikáról, vagy arról, hogy az angol király nem mellesleg még mindig a francia király hűbérese), hogy észre sem vettem, mikor kezdtem el forrásokkal lelkesen megtömött, egyebekben azonban tulajdonképpen igen száraz kereskedelmi, jogi és kormányzati intézkedésekről szóló szöveget olvasni: és ezt is élveztem, sőt, képtelen voltam abbahagyni. S miután egyszer életemben magam is ott álltam a winchesteri kastély Nagy Csarnokában, az előtt a Kerekasztal előtt, amelyet vélhetőleg az Artúr-legenda iránt élénken érdeklődő Eduárd készíttetett (bár a festése VIII. Henrik idejéből való), egészen különleges élmény volt ennyi izgalmas, új tényt megtudnom I. Eduárdról.

A könyvnek köszönhetően végeredményben arra jutottam, hogy ha nagy uralkodói teljesítményt nyújtó, de kifejezetten öntörvényű és zsarnoki angol uralkodót kell választani, én egészen biztosan inkább I. Eduárdnak szavaznék bizalmat mondjuk VIII. Henrikkel szemben, aki pedig két lefejezett felesége, vallásüldözése és bizalmi embereinek sorozatos, s olykor teljességgel indokolatlan kivégeztetése ellenére is egyfajta sztárkirály, ha az angol múltról van szó, hiszen brutalitásában is ellenállhatatlan és logikátlanságában is lenyűgöző. Bár Eduárd huszonegyedik századi és az emberi jogokat tekintetbe vevő nézőpontból elfogadhatatlan vaskézzel uralkodott országa felett, VIII. Henrikkel ellentétben kegyetlenségében sosem volt öncél. Egy középkori birodalmat épített, mégpedig olyan sikeresen, hogy a kormányzattal, az adórendszerrel, a jogrendszerrel és a kereskedelemmel kapcsolatos reformjai egészen a Tudor-korig elműködtették a közben háborúk és polgárháborúk sorát átélő országot. Ez pedig igazán imponáló teljesítmény.

Amikor felfigyeltem a Penguin Monarchsra, a II. Károlyé után a legjobban az érdekelt, miről szól Viktória királynő (1837-1901) sorozatbeli életrajza. Viktória ugyanis azóta érdekel, amióta, még gyerekként, egy szegedi pinceantikváriumban a kezembe került Lytton Strachey róla írt könyve lilásbordó, Olcsó Könyvtár-beli kiadásban. Ez ugyanis első élménynek tökéletes, pompás stílusú, érdekes, a királynő életét és lelkét analizáló, sőt, őt valódi, háromdimenziós, emberi figurának bemutató biográfiai bevezetés. De egyrészt 1921-ben íródott (magyarul is már 1935-ben megjelent), másrészt pedig teljesen járatlan úton jár: hatalmas forrásanyagot dolgoz fel (hiszen Viktóriáról sosem készült hivatalos életrajz), máig mintát ad az életrajzíráshoz (köszönhetően Strachey briliáns tehetségnek), de alapvetően irodalmi esszé, erős prekoncepciókkal. Jane Ridley, a jelen könyv szerzője azonban kiválóan író történész: a Buckingham Egyetem modern történelem professzora, többek közt az ifjú Disraeli és VII. Eduárd életrajzírója, aki azonban tagja a Királyi Irodalmi Társaságnak, gyakran publikál folyóiratokban és kurzusokat tart arról, hogyan írjunk történelmi bibliográfiát.

Viktóriáról írt könyve (amely meglepő módon az egyik legvastagabb a rövidre mért sorozatban: jegyzetekkel együtt majdnem 150 oldal) egyszerre küzd meg és köt békét azzal a sok közhellyel és romantikus fikcióval, amely Viktória életét és uralkodását övezi. A 81 évet élő, s ebből hatvanötöt a trónon töltő királynő, olyan sokféle statikus emlékképben létezik a kulturális emlékezetben, hogy igen nehéz róla egy háromdimenziós, mozgásban, változásban lévő, kritikus portrét készíteni. Ő Anglia második leghosszabb ideig uralkodó királynője, az uralkodónők sorában mindössze az ötödik, s egyértelműen még csak a második valóban sikeres, I. Erzsébet után. Alakja tehát okot ad a töprengésre: mit jelentett nővolta a királyság megtartása, megújítása szempontjából. Ő "Európa nagymamája", a sötét köpenyben és illedelmes csipkefőkötőben, idősen és kissé közönyösen unokák, dédunokák és ükunokák változó létszámú csoportképeinek közepére ültetett mátriárka. De ő a bájosan és biedermeieresen gömbölyded arcú fiatal lány is, aki mindössze 152 centiméter magas, így bármely minisztere a hóna alá kaphatná, mégis tekintélyt szerez magának, amikor kötelességtudástól és a neki érdekes módon jól álló uralkodói gőgtől telve feltipeg a trónjára. Viktória egyszerre a széltől is óvott, tündéri kislány, aki szinte születésétől kezdve a monarchia egyetlen reménye, s elnyomott, agyonszabályozott, folyamatosan ellenőrzött kisgyerek, akin vagyonát szerelmével-bizalmasával kezeltető-elsikkasztató, meglehetősen ostoba anyja uralkodik. Ismert, ahogy a trónra lépő Viktória, megtudva IV. Vilmos halálhírét, első uralkodói intézkedéseként kiviteti anyja ágyát a hálószobájából és kér egy órát magányosan - életében először... Ám a leginkább közismert része a királynő életének meglepően mély szerelme férje, Albert herceg iránt, aki a történészek számára egyszerre volt a kötelességteljesítés gentlemanje, meglepően kreatív és modern reformer, egy új, pozitív családfelfogás szószólója, s elvárásaival mégis szerethetetlen, összességében nem jó apa: a romantikus történetek kedvelői számára azonban ő Viktória tökéletes lovagja, akit középkori páncélban festet le, s akit a herceg korai halála után élete végéig, negyven éven át gyászol. (Ennek végletes, Sissi-féle romanticizálása például Romy Schneider Egy királynő leánykora (Mädchenjahre einer Königin) című, 1954-es filmje.)

Jane Ridley életrajza azt szeretné bemutatni, hogy mi köti össze ezeket a legendás, kimerevített pillanatokat és történelmi anekdotákat, vagyis, hogy miként uralkodott Viktória, a királynő, mátriárka és császárnő (ahogyan a kötet alcíme nevezi: Queen, Matriarch, Empress). Megpróbálja végigkísérni Viktóriát uralkodói pályáján: röviden feldolgozza az ennek során felmerült összes fontosabb eseményt, mindig hozzátéve, hogyan reagált rájuk a királynő, vajon mennyit értett meg az egyes problémákból, s mikor, miért, milyen döntést hozott velük kapcsolatban. Stracheyvel ellentétben Viktória és miniszterei kapcsolatában nemcsak az emberi, de a szakmai oldal is érdekli. Megpróbál leszámolni azzal a tévhittel, hogy Viktória igazán csak addig kísérte figyelemmel az államügyeket, amíg Albert herceg mellette állt (tanítómesterként vagy társként, ez már a változó korok változó megítélése). Rengeteget idézi Viktória naplóit, egy percre sem feledkezik azonban meg róla, hogy ezek leányának kézírásos másolatában, az ő rengeteg kegyeletes kihagyásával és átírásával maradtak fenn. Bár igazán izgalmas Judi Dench két Viktória-filmje, a Viktória és Abdul (2017) és a Botrány a birodalomban (Mrs. Brown, 1997), a királynő eme életrajzából kiderül, hogy az özvegy Viktória bensőséges emberi és szerelmi kapcsolatairól valójában csak azt lehet tudni, hogy szinte semmit sem tudunk. S bár a Viktória és Albert című minisorozat (2001) és Az ifjú Viktória királynő (The Young Victoria, 2009) valami olyasmit sugall, hogy a királynő életében az első néhány évtized volt csak igazán érdekes, vagy különleges, Jane Ridleynek sikerül megmutatnia, hogy Viktória egész élete egyformán lebilincselheti a történelem iránt érdeklődőket. Ez pedig igazán szép teljesítmény 150 oldalon.

Ha bármely Edward néven uralkodó angol királyról van szó, nekem azonnal problémám lesz a nevével. Az Edwardot ugyanis elegánsnak érzem, míg az Eduárdot egyáltalán nem. Bár értem, miért történt, sajnálom, hogy a 20. századi magyar történészi gyakorlatban nem az angolszász eredetiből érkezett Edvárd, hanem a németes Eduárd terjedt el a név lefordított formájaként (holott a mai magyar gyakorlatban mindkét változat az anyakönyvezhetők közé tartozik): az Edvárd jobban megfelelne számomra pl. VIII. Eduárd (1936) nevének lefordításához. Élettörténete ugyanis nélkülözi az archaikusságot, sőt, minden fordulata kifejezetten a modern korban gyökerezik, s nagyon is komoly, csendesen tragikus: csupa olyan dolog jellemzi tehát, ami az Eduárd nevet számomra nem. A király, aki kis híján negyvenkét évet készült az uralkodására, végül nem egészen egy évig irányította országát, s sosem koronázták meg: ezért is nevezi életrajzi kismonográfiája alcíme "a koronázatlan királynak" (The Uncrowned King).

A trónörökösként David hercegnek szólított VIII. Eduárd történetét többféleképpen is lehet tálalni: nagy, romantikus szerelmi regényként, szaftos, az erotikus és kínos részleteket sem nélkülöző botrány-sorozatként, lélekboncolásként, freudista ízzel szételemezve és újra összerakva a király személyiségét, vagy épp a felelőtlenség morális példázataként, amely meglepetésre (vagy épp Isten akaratából) végül mégis jó véget ér a legtöbb szereplő számára. Ami adott, az a tény, hogy a herceg 1931-ben megismerkedett egy amerikai hölggyel, Mrs. Wallis Simpsonnal, egy egyszeresen már elvált, s nemsokára ismét válófélben lévő szépasszonnyal, s olyan elképesztő mértékben beleszeretett, hogy 1936 januári trónra kerülése után szerette volna a királynéjává tenni. Amikor pedig kiderült, ez számos okból lehetetlen, még az év decemberében lemondott a trónról, rádióbeszédében okként azt megjelölve, képtelen lenne ellátni uralkodói kötelességeit "annak a nőnek a segítsége és támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok." Bár voltak, akik először nem örültek a változásnak (mint Churchill), s mindennek ellenére szívesebben látták volna VIII. Eduárdot az angol trónon, mint öccsét, az 1937 elején megkoronázott VI. Györgyöt, a változás megtörtént. Eduárd megkapta a Windsor hercege címet, 1937 nyarán, Franciaországban elvette feleségül szerelmét, majd a német megszállás után a Bahamákon élt kormányzóként. A háború után visszaköltözött Franciaországba, ahol élete végéig a vagyonos elit közé számítva élt feleségével: a királyi családból félig-meddig kitaszítva, de békében és nyugalomban. Bár házassága az esküvő után nem sokkal majdnem tönkrement (érthető okokból, hiszen korábban sem ő, sem Wallis nem így képzelte el kapcsolatuk jövőjét), végül életük végéig kitartottak egymás mellett, jóban és rosszban: ha tehát valaki innen nézi, olyan szomorkás love storyt lát, ahogyan az 1988-as BBC-dráma, a The Woman He Loved is feldolgozta az eseményeket Jane Seymour és Anthony Andrews főszereplésével. Ha viszont a történészek sorolják tényeiket, arról, hogy mind Eduárd, mind leendő felesége rokonszenvező kijelentéseket tett Hitlerről és a náci eszmékről, sőt, a király lemondása után nem sokkal el is látogatott Obelsalzbergbe, ahol elismeréssel fogadták; vagy arról, hogy a rosszkedvű, hercegi kötelességeit gyűlölő David herceg naplója minden korábbi külföldi látogatása idején megtelt a más népekkel, különösen az afrikaiakkal és ausztrál őslakókkal kapcsolatos szinte már rasszista kijelentésekkel - nos, ilyenkor úgy tűnik, az angolok hálásak lehetnek a sorsnak Wallis Simpson feltűnéséért, ami közvetve oda vezetett, hogy a második világháború idején és utána nem Eduárd, hanem VI. György ült a trónon...

Piers Brendon, a cambridge-i Churchill College professzora és a Churchill-hagyaték korábbi főkurátora olyan széles látókörű, s számos fontos kérdést részletesen felvázoló életrajzot írt Eduárdról, amely elkerüli a romantikus, a botrányos, de a moralizáló elbeszélésmód csapdáit is. Alapvetően a tényeket ismerteti, ám nem ítélkezik, nem von le bulvárlélektani következtetéseket, s nem kívánja meg- vagy elítélni Eduárdot. A kötet első félszáz oldala bemutat egy nagyon boldogtalan herceget, aki a legkevésbé sem áll készen arra, hogy bármikor elfoglalja az angol trónt, mégis eljön az a nap, amikor meg kellene tennie: erről szól a könyv második, hasonlóképpen érdekes fele. Brendon szerint David herceg születése pillanatától viseli a leendő királyság terhét, s nem bír vele. Köszönhetően egy abszolút huszadik századi jelenségnek, a bulvársajtónak, babakorától kezdve a nemzet bájos reményének számít. Egészen uralkodása pillanatáig hallatlanul népszerű, ám még az őt ismerő politikusok és nemesek többsége is abban az idillikus fényben látja, amelybe a sajtó öltözteti. Ő az aranyszőke, azúrkék szemű, délceg és vonzó, kiváló táncos, a nők bálványának számító, s az egyszerű nép közé tett kötelező látogatásain meglepően meggyőzőnek és szociálisan érzékenynek mutatkozó herceg a fehér lovon. Egészen addig, míg ugyanez a sajtó fokozatosan le nem rántja a leplet "igazi, felelőtlen arcáról": mély erkölcsi felháborodást mutatva és máig hatva. A valóságos David eközben sokszorosan és végletesen sérült lélek: akit ugyanaz a kegyetlen, vaskalapos és műveletlen nevelés, amelytől öccse, a leendő VI. György is szenvedett, tökéletesen tönkretesz. Mély szerelmi kapcsolatai csak nála erősebb, férjes nőkhöz fűzik, cinizmussal tekint minden olyan értékre és hagyományra, amelyet képviselnie kellene, de sem ereje, sem türelme, sem érdeklődése nincsen ahhoz, hogy bármi mást állítson a helyükbe, ráadásul önmagára is kiábrándultan és becsmérlőn néz, önpusztítóan szinte kikövetelve azt a megvetést, amellyel később többen sújtják majd. Nem romantikusan tragikus alak, de mindenképpen szánalomra méltó. S életrajzából talán két tanulság derül ki. Az első, hogy Anglia és valószínűleg maga VIII. Eduárd is jól járt azzal, hogy kapcsolatuk felbomlott. A második viszont, hogy úgy tűnik, a két fiútestvér közül végül VI. György járt jobban: bár rettenetes ifjúkora miatt egész életében dadogott, felnőttként vissza tudta szerezni személyisége integritását, s képessé vált értelmes, hasznos, olykor talán boldog életet élni. Szépnek és sikeresnek tartott bátyja azonban személyiségtorzulással fizetett ugyanezért a gyerekkorért: s épp emiatt 1936-os és későbbi élete valószínűleg a lehető értelmesebb és legboldogabb volt, amit csak elérhetett. S néha ennyi is elég.

Colin Firth Oscar-díja és A király beszéde (The King's Speech, 2010) sikere óta mindenki ismerni véli egy kicsit VI. Györgyöt (1936-1952): ő az angol király, aki dadogott, de beszédtanára segítségével képessé vált arra, hogy egyik legszimbolikusabb uralkodói feladatát is ellássa - s szívhez szóló, történelmi jelentőségű, mozgósító erejű beszédet mondjon 1939. szeptember 3-án, a második világháború kezdetén. Jó dolog ez a közismertség, de egy kissé furcsa is: előfordulhat, hogy a köztudomás szintjén "dadogós királlyá" tesz valakit, akit sokkal inkább a "kötelességtudó királynak" kellene nevezni (ahogyan a Penguin-életrajz szerzője is teszi az alcímben: The Dutiful King). Számomra azonban VI. György "a változásra való képesség királya." Ha lányának, II. Erzsébetnek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mindig képes volt haladni a korral és változni, akkor ezt az apjától örökölte: ám míg Erzsébet 67 éve gyakorolhatja ezt a képességét, VI. György királynak mindössze 56 életéve és 16 uralkodási éve volt minderre. Mégis rengeteget tudott változni és változtatni, s ezt mindig Anglia érdekében tette.

A leendő király már születésekor hátránnyal indult, mivel gyásznapon, pontosan Viktória királynő szeretett férjének, Albert hercegnek a halálozási évfordulóján sikerült meglátnia a napvilágot. Ennek is köszönhető első keresztneve, az Albert, amely helyett tudatosan vette fel királyként az apjáét, Györgyét. Ám nem ez volt az egyetlen olyan döntése, amellyel messze túllépte saját árnyékát. Nemcsak dadogott: gyerekkorától folyamatos gyomorpanaszokkal küzdött, X-lába volt, s balkezesnek született. Környezete elvárásainak engedve azonban sikerült mindezektől megszabadulnia: gyomrát nem sokkal a háború előtt operálták meg, ráadásul elérte, hogy mindennek ellenére aktív háborús szolgálatba kerülhessen, jobbkezessé vált, egész (épp nem fényképezett) gyerekkorában lábsínt hordott, s végül több sportban, például a teniszben is jó eredményeket ért el. Amikor megkezdte tengerésztiszti tanulmányait, kiderült, hogy házitanítói botrányosan elégtelen képzésben részesítették (addig ugyanis mindenben, így a tanítók megválasztásában is második volt aranyszőke, jóképű és nyílt modorú bátyja, a trónörökös mögött): nem csoda, hogy hatvanegyedikként végzett hatvanhétből... Szigorú önképzéssel azonban lassanként felzárkózott a követelményekhez, s egyúttal dadogása és szégyenlőssége ellenére megtanult boldogulni a fiatalok közösségében. Tapasztalatainak hozománya pedig egy ösztöndíjprogram lett, amelyet olyan munkásszármazású fiatalok táboroztatására hozott létre, immár York beiktatott hercegeként, akiknek másképpen nem lenne módja eljutni a tenger közelébe, s a szabadidő sportos és közösségépítő eltöltésének hódolni. Úgy tűnik, mindez a saját ötlete volt: s ez sokat elárul a személyiségéről. Ahogy az is, hogy családja legtöbb tagjától eltérően szerelemből nősült, s végül egy szokatlan összhangban működő magcsalád feje lett.

Ami pedig az után következett, hogy bátyja lemondott, valószínűleg mindenkit meglepett. A király ugyanis nemcsak a dadogását győzte le. Bár az olykori kifejezésképtelenség, a sok elfojtott frusztráció magánemberként dühkitörésekre tette hajlamossá, rendkívül alapos, türelmes és precíz hivatalnok-uralkodó vált belőle. Az egykori közepes eredményű tengerésztiszt okos, a kül- és belpolitika ügyeit értő és követő monarchává alakult, aki jól megértette magát miniszterelnökeivel. György talán egyik legfontosabb változása az volt, hogy képessé vált együttműködni a számára korábban kifejezetten ellenszenves Churchill-lel: sőt, annak háborús jelképpé válása idején még háttérbe húzódni is hajlandó volt mögötte. Nagyszerű döntése volt, hogy a királyi család nem hagyta el az országot az angliai csata idején, sőt, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a néppel, rendszeresen látogatva a bombatámadás érte helyeket. Az uralkodó hiteles katonai vezetőnek bizonyult: bátor módon utazta be a frontokat, kiváló beszédekben buzdította a katonákat, s saját ötletének köszönhető, hogy Málta népe kollektív módon nyerte el a György-keresztet, az uralkodói kitüntetést, amelyet egyébként szintén a király alapított. Emellett György a maga módján igyekezett megújítani a monarchiát. Már a háború előtt ellátogatott Indiába, Franciaországba, Kanadába és Roosevelt Amerikájába is, ahol történelme során először járt brit uralkodó. 1945 után pedig sokban közreműködött a Brit Nemzetközösség létrehozásában. Bár A király beszéde sztorijának van egy olyan olvasata, hogy valakinek "királyt kellett faragnia" VI. Györgyből, ezt az ön-átalakítást valójában a király saját maga végezte el: makacsul, kitartóan és szorgalmasan. Szeretett és sikeres uralkodóként halt meg: összességében, ahogyan az életrajz szerzője, a kiadó és életrajzíró Philip Ziegler írja, "jó király volt, s ami ennél sokkal fontosabb: jó ember." Épp ezért remek elolvasni ezt a rövid, de pompás és izgalmas életrajzát.

Azt hiszem, ez a kötet némiképpen rendhagyó a Penguin sorozatában. Mivel élő, hivatalában lévő uralkodóról szól, II. Erzsébetről (1952-), a teljes pálya átfogó, történészi értékelésének semmiképpen nem lehet helye benne úgy, mint a Hódító Vilmosról vagy I. Erzsébetről írott életrajzokban. Valószínűleg pontosan ezért megírását nem is egy átlagos életrajzíróra vagy kutató professzorra bízták, hanem olyasvalakire, aki szakember és író, de a királynő "ismerőse" és ismerője is egyben. Douglas Hurd többek közt Robert Peel biográfusa és memoárszerző, de egyben politikus is, a Thatcher- és a Major-kormányok tisztségviselője. 1979-83 között Európa-ügyi miniszter, 1984-85-ben Észak-Írország-ügyi államtitkár, 1985-től 1989-ig belügyminiszter volt, 1989-95 között pedig a külföldi és nemzetközösségi ügyek államtitkáraként dolgozott. Számos személyes emléke van tehát arról, hogyan is látja el feladatát az állam és az anglikán egyház fejeként Erzsébet királynő: több alkalommal találkozhatott vele protokollkeretek között, s némiképpen kötetlenebbül, megismerhette munkastílusát, talán kissé a személyiségét is.

Ugyanakkor nem visszaemlékezéseket vagy apoteózist írt: könyve a kötelező életrajzi részleteken túl leginkább töprengő hangú esszének nevezhető, amely azt kutatja, mi II. Erzsébet titka. Hogyan volt képes élete 93, s uralkodása 67 éve alatt olyan rengeteget változni és változtatni, miközben mégis ugyanaz és ugyanolyan maradt, képviselve ezzel számos olyan örök értéket és fogalmat, amely mindenki számára Angliát (Nagy-Britanniát, a Brit Nemzetközösséget) jelenti? Hogyan modernizálta három alkalommal is a monarchiát úgy, hogy a három eseménysorból kettő ráadásul sokak számára szinte láthatatlan maradt? Vajon melyek lehetnek szigorú semlegessége, pártatlansága, objektivitása és kiegyenlítő szerepvállalása ellenére az igazán fontos dolgok számára a kormányzásban? Mi vezeti, vezette, amikor krízishelyzetekkel kerül(t) szembe? Hurd nagyon tiszteletteljes, de igazán érdekes következtetéseket fogalmaz meg: s annak ellenére, hogy a könyvet nem sokkal azután olvastam, hogy II. Erzsébet jóváhagyta Boris Johnson tervét a parlamenti szünetről, s ennek őszintén nem örültem, mégis úgy éreztem, a szerző mondanivalója érvényes és utat mutató volt erre a legfrissebb krízishelyzetre és a királynő viselkedésére nézve is.

A rövidke, vízkék borítójú könyvhöz egyébként Vilmos herceg írt előszót, s úgy vélem, nemcsak az unokai tisztelet szól belőle, amikor azt állítja, az ő generációjának (amely az enyém is) nagyon sokban példát adhat II. Erzsébet élete és pályája: hiszen mindvégig képes volt új utakat keresni a megváltozott világ új kihívásainak megfelelően, csendben, finoman és hosszú távon általában sikeresen. Be kell valljam, hogy számomra minden kisebb kudarca, hibája ellenére rendkívül rokonszenves II. Erzsébet: úgy gondolom, nagyban neki köszönhető, hogy a britek többsége még ma is a monarchiát választaná államformának, nem pedig a köztársaságot. Bízom benne, hogy legalább olyan hosszú életű lesz, mint édesanyja, vagyis még sokáig ő lesz az angol királynő. Az azonban bizonyos, hogy utána teljesen új korszak kezdődik: ő egymaga több mint fél évszázadot határoz meg. Nem véletlenül jellemezte a kis életrajz szerzője úgy, mint az állhatatost (The Steadfast).

Be kell valljam, először nemigen értettem, mit keres a Penguin Uralkodók sorozatában Oliver Cromwell. Anglia Lord Protectora (vagyis a Védnök Úr), ahogyan magát neveztette, végül is nem volt király, monarcha. Már az is mutatta vele kapcsolatban a törést a történelemben, hogy míg a puha kötéses könyvsorozat minimalista és ötletes borítótervének lényege, hogy amennyiben megjelenik minden kötet és megszerezzük az összeset, továbbá van egy jó nagy szőnyegünk, amin pakolászhatunk, a fedélképekből kirakható egy családfa, amelyen valamilyen módon mindenki rokon Athelstantől II. Erzsébetig - kivéve Cromwellt: akit épp ezért talpig fekete színbe burkoltak kemény és puha kötésben is, jelezve az űrt az angol királyság történetében. Később azonban rájöttem, igazuk van a szerkesztőknek, amikor úgy vélték, mivel az 1649-1658 közötti időszakot egyetlen, szinte az életnagyságnál nagyobb személy alakjában lehet összefoglalni, Cromwellében, ő is kapott egy kötetet a sorozatban. Igaz, a fekete borító nekem túlságosan hangsúlyos, az űr-hiátus képzet miatt így legalább puha kötésben fehérbe csomagoltam volna inkább, hogy ne ugorjon ki annyira a könyvespolcon.

Mindenesetre nagyon érdekes volt elolvasni David Horspool kismonográfiáját, amelyről szellemesen azt írta, nagy meglepetésre rövidségével sokkal több munkát adott az elkészítése, mintha ugyanezt a témát hosszan dolgozhatta volna fel. A kötetből ugyanis kiderült, mennyire király volt Cromwell (és mégis mennyire nem). Anglia protektoraként (ez a kötet alcíme is: England's Protector) királyi jelvényeket viselt, így ábrázolták egy halála után röviddel készült metszeten is - koronával, jogarral, országalmával, uralkodói baldachin alatt, bár igaz, lábánál páncélruha darabjaival. Királyi udvartartást hozott létre, királyi szertartással fogadta a látogatókat, királyi temetést kapott, s az utódlásról is királyi, örökletes módon kívánt gondoskodni, protektori címét fiára, Richárdra hagyva. Olvasás közben az jutott eszembe, mekkora lépést tettek meg az amerikaiak, s főképpen George Washington, amikor feltalálták az elnöki rendszert: Cromwellnek és társainak a fantáziáját láthatóan sokkal jobban megkötötte még a minta, amelyből kiindulhattak - a királyság.

Emellett azonban az életrajzból az is kiderült, milyennek látta magát és egyre nagyobb, végül már diktátori hatalmát Cromwell. A fejezetek egy erős akaratú, kifejezetten vezetőnek termett, ám sokáig a teljes jelentéktelenség foglyaként tevékenykedő férfit mutattak be, aki meg tudta ragadni a megfelelő pillanatokat, hogy a hadsereg, az állam, majd a parlament feletti hatalmat is saját kezébe vonja össze. Regnálása alatt Anglia kissé olyan lett, mint ő: bátor, harcos, győztes, puritán, olykor kegyetlen, máskor megfontolt, s türelmetlen és hazafias. Alakjának ábrázolása testhezálló téma az életrajz írója, David Horspool számára, aki a Times Literary Supplement történelmi szerkesztője, több történelmi munka szerzője (Alfréd királyról, III. Richárdról), s leghíresebb kötete, a The English Rebel (Zendülő angolok) a normannok korától a kilencvenes évekig veszi sorra mindazokat a személyeket és közösségeket, amelyek valamilyen módon fellázadtak a fennálló angol államrend ellen. Cromwell köztük is messze kiemelkedik jelentőségével: s ezúttal minden értetlenkedésem ellenére örömmel olvastam róla.

I. Jakab (1603-1625) személyisége sokáig egyáltalán nem érdekelt engem. Az első Stuart-uralkodót elhomályosította a fényes Tudorok kalandos története, s legfőképpen I. Erzsébet lenyűgöző személyisége. Később némi viszolygás is kialakult bennem Jakabbal szemben, köszönhetően Péter Katalin határozottan szemléletformáló könyvének, A szigetország uralkodóinak, amely annyit hangsúlyozta, mennyire tökéletlen értelmű, fogyatékos, esetlen, szánalmas volt Jakab, aki ráadásul kamaszkora óta férfiakkal tartott fenn kapcsolatot, hogy ha lett is volna bennem megfelelő mennyiségű tolerancia kamaszként, Jakabra akkor is csak valamiféle szánalmas roncsként gondolhattam volna, akinek három gyermeke is csak azért maradt életben, mert felesége, Dániai Anna friss vért hozott a "szerencsétlen adottságokkal sújtott család"-ba. Mire felfedeztem, hogy Péter Katalin személyes hangú könyvei gyakorta eltérnek az objektív tényszerűség követelményétől, a baj már megesett. Jakab, aki jobb híján került a trónra I. Erzsébet után, a komor és kissé barbár Skóciából jött, férfikegyencei voltak, s könyvet írt a boszorkányokról, később sem vált a szememben sem érdekessé, sem vonzóvá.

Egészen addig, míg ezt az életrajzot el nem olvastam. Thomas Cogswell könyve a The Phoenix King (A főnixkirály) alcímet kapta, joggal. Fő gondolata ugyanis, hogy I. Jakab egész élete és uralkodása a folyamatos megújulásról szólt: bukásokról és talpra állásokról, vert helyzetből nyerésekről, s arról, hogy a király, akit skót és angol nemesei is irányítani akartak, rendre sikerrel kerülte el a csapdákat, s mindig, újra képes volt halotti máglyájából megelevenedő főnixként megteremteni magának a nyugalmat a magánéletben és a hatalmat az uralkodásban. Rokonszenves és meglepő ötlettel a szerző nyolc, Jakabot ábrázoló portré köré szervezi életrajza fejezeteit: így a király életének szakaszait egy-egy, nemcsak külsejét, de rejtve életének kulcseseményeit is bemutató festmény szimbolizálja. Ezeken rajta van például a nyolcéves kisfiú-király, kezében sólymával, aki felett még házitanítóinak is brutális hatalma van, s a korabeli skót szokáshoz alkalmazkodva nemesei többször is megpróbálják elrabolni: ugyanakkor mindent túlél, s elképesztő műveltséget szerez, így például egész életében ír majd (nem is rossz) verseket... A fiatal férj, aki kalapján a felesége nevét hirdető, ékszerrel kirakott A betűt hordja, közben azonban ingó trónú skót király, akinek sorsát különös módon épp az oldja meg, hogy angol király lesz belőle... A sikeres monarcha csupa reprezentatív csipkében, brokátban, selyemben lefestve, annak ellenére, hogy civil személyisége kifejezetten utálja a cicomát: ezúttal azonban épp az állítja vissza megingó abszolút hatalmát, hogy diplomáciai és hadi sikereket arat külföldön... A Rex Pacificus, a békehozó uralkodó, aki többször is háborúba küldi legjobb barátját, s európai házasságkötő körutazásra fiát... S csontra fogyott halántékú, mégis betegesen megtelt arcú, a halálos betegséget már külsején hordó ötvenes, akinek immár vitathatatlan uralkodói ereje lehetővé teszi, hogy legalább magánlevélben őszinte legyen: így a Buckingham hercegének írt szövegében áthúzza a szokásos aláírása, Jakab, Atyád és Mestered, végét, s átjavítja a ma is megdöbbentően egyszerű Férjed szóra.

A könyv szerzője, Thomas Cogswell, a University of California Riverside történészprofesszora, aki számos könyvet publikált a Stuart-korról és az angol forradalomhoz vezető politikai és eszmei jelenségekről. Legfrissebb és leghíresebb műve az Alistair Bellanyval együtt írt The Murder of King James I (I. Jakab király meggyilkolása) című, hatszázötven oldalas monográfia, amely egy titokzatos pamflet nyomába ered, amelynek névtelen szerzője egy évvel a király halála után, 1625-ben, azt állította, I. Jakabot Buckingham herceg mérgezte meg a halálos ágyán. A szerzők ebből a sokatmondó apróságból kiindulva bontják ki és mutatják be a Stuart-ház első bukását okozó politikai tényezőket. A mérgezéses történet a PM-kismonográfiában is méltó helyet kap (mint ahogy az is, minden bizonnyal nem igaz), s az egész kiskönyvön meglátszik, hogy elképesztő mennyiségű tudás, forrás, szakirodalom áll mögötte. Valószínűleg ettől tud olyan meggyőző, széles perspektívát nyújtó és olvasmányos lenni, vagy például olykor kedves humorral visszatérni a témához: a király épp vadászik. Úgy tűnik ugyanis, hogy Jakab, akinek valójában egyetlen kisebb fogyatékossága különösen vékony és gyenge lába volt, amely megfosztotta a tánc és a lovaglás igazi élvezetétől, a (gyalogos, így vakmerő) vadászatban tudott igazán kikapcsolódni. Vadászházaiban valóban olyan lehetett, amilyennek született: férfias volt, olykor durván szellemes, úr egy kínosan rusztikus uradalom felett, merész a vadászaton és érzelmesen szerelmes abba az egy férfiba, aki az adott időben épp társa volt. Így ha Európa egyik legnagyobb birodalma uralkodójaként, egy előkelő, barokk udvar fejeként, három élő gyermek és a haza atyjaként, s nemesei felett erővel és bölcsességgel uralkodó abszolút monarchaként problémái akadtak, elment egy kicsit vadászni... Thomas Cogswell életrajza nem mentegeti és nem avatja szentté a királyt, viszont összetett, élő és szuggesztív portrét rajzol róla, amely mindenkinek ajánlható.

Kézbe véve ezt a kettős életrajzot, mindjárt megfogott az alcíme: Partners in Revolution. Bár jelentése, "társak a forradalomban", elsőre nem tűnik túl frappánsnak, hiszen a két komoly uralkodót az 1689-es dicsőséges forradalom "csak" a trónra helyezte, ők maguk nemigen voltak forradalmár alkatnak nevezhetők. Ha azonban valakinek beugrik a fordulatról Agatha Christie két kedves hőse, az oly sok dologban különböző, mégis, kiváló nyomozópárost és házaspárt alkotó Tommy és Tuppence Beresford (Partners in Crime), akkor talán máris elmozdult a holtpontról a két párhuzamos életrajz: hiszen III. Vilmos és II. Mária (1689-1702, 1689-1694) alakja annyira bele van merevedve a történelembe, s annyira nem népszerű témája a történészeknek, hogy mindenfajta nézőpontváltás csak jót tehet neki. A királynak, aki holland helytartóból vált Anglia, Skócia és Írország királyává, s feleségének, aki elűzött, katolikus apja trónjára ült fel a parlament akaratából, feltétlenül izgalmas a története - csakhogy mintha szinte senki sem írta volna még meg.

Jonathan Keates negyven éve a City of London School tanára, s számos vaskos kötete jelent meg többek közt Händelről, Purcellről, Stendhalról - legutóbb pedig Velence 1848-49-es forradalmáról és szabadságharcáról. Ez, vagyis hogy a szerző ezúttal nem kifejezetten a céltéma monográfusa, azt hiszem, nagyon jót tesz a könyvének: külső nézőpontból ugyanis talán könnyebb megállapítania, hogy Vilmosnak és Máriának gyakorlatilag nincsen modern és jól használható párhuzamos életrajza. Egyrészt divat az uralkodópárt külön kezelni, elfeledkezve Máriáról, a nőként (bár elméletben teljes jogú királyként) Vilmosnak inkább csak a legitimációt megadó feleségről. Másrészt míg Vilmosnak legalább akad egy friss biográfiája (bár az ezredforduló előtt róla is utoljára a hatvanas években írtak hasonlót!), II. Mária egyetlen teljes pályaképe 1953-as, s ráadásul enyhén regényes formában van megírva... Mindezt egy hetvenhét oldalas esszé nem ellensúlyozhatja: ötleteket azonban adhat a továbbgondolkodáshoz.

Jonathan Keates két gyerekkel kezdi a könyvét, akik joggal nevezhetők az állam gyermekeinek. Vilmos anyja II. Károly és II. Jakab angol királyok leánytestvére, Mária Henrietta (az ő Van Dyck festette, fiatalkori, eljegyzési portréját szerezte meg nemrég a Szépművészeti Múzeum), Mária II. Jakab első házasságából született leánya. A két unokatestvér házassága két protestáns monarchia záloga. Azt azonban egyikük sem gondolná, hogy belőlük válik Anglia első társuralkodó-párja, s első (két) alkotmányos uralkodója a kialakuló parlamentáris monarchiában. Emellett sok izgalmas kérdés feltehető az életrajzukkal kapcsolatban. Hogyan fogadta III. Vilmos a különös megtiszteltetést, hogy társuralkodóként regnál majd Anglia felett? Milyen szerepet szántak a Jognyilatkozat megfogalmazói II. Máriának? Miként kezdett el működni a "szerződéses monarchia"? Miben újult meg az állam működése? Vajon miért nem született gyermeke az uralkodópárnak? Valóban igaz, hogy Vilmos inkább a saját neme iránt érdeklődött? Mivel töltötte meglepően rövid maradék öt évét az államéletből hamar kivonuló királynő? Mit köszönhet Anglia a felesége halála után még nyolc évet egyedül uralkodó Vilmosnak? S miért felejtették el őt és feleségét olyan hamar? Miért váltak emberből szimbólummá az utókor szemében? A kismonográfia érdekfeszítő, alapos és adatolt szövege igyekszik válaszokat adni a kérdésekre, s újabbakat feltenni. Mindezért - nagyon tetszik.

II. Jakabbal (1685-1688) nehéz megbarátkozni: még életrajzának írója, David Womersley sem állít olyat, hogy Jakab sikeres, bölcs, megfontolt, vagy legalább alkalmas uralkodó lett volna. Leginkább úgy jellemezhető, rosszkor volt rossz helyen: nem véletlenül nevezi a róla szóló kötet alcíme az utolsó katolikus királynak (The Last Catholic King). E szép címmel csak az a bökkenő, hogy mire Jakab trónra került, már majd' 130 éve örökre leáldozott az angliai katolikus monarchiának... A király, akit nyugodtan lehetne az utolsó elűzött angol uralkodónak is nevezni, hosszú évtizedeket várt arra, hogy elfoglalhassa bátyja, II. Károly trónját - majd röpke három és fél év alatt el is vesztette azt, elsősorban ama gátlástalanul erőszakolt és távlatban szemlélve semmilyen reménnyel nem kecsegtető törekvésének köszönhetően, hogy rekatolizálja az angol királyságot. Mindig is érdekelt, vajon mi zajlott le benne, amikor belevágott a kísérletbe. Ennyire dölyfös volt (amilyennek a jelen kötet kemény fedeles kiadásának karikaturisztikus fedélképe is ábrázolja)? Ennyire hitt az angol abszolutizmus erejében? Ennyire ostoba, szűk látókörű ember lett volna?

Őszintén szólva meglepett, hogy e Penguin-életrajz szerzője mindent milyen egyszerűen meg tudott magyarázni egyetlen dologgal: a vallással. Napjaink szekularizált világában nehéz belegondolni, miképpen vezethetett akár tévutakra is meglett és uralkodói képzésben részesült embereket hitük az Isten kegyelméből való uralkodásban: márpedig úgy tűnik, az őszinte megtérés, amely oly sok pozitív dolgot okozott már a históriában, ezúttal II. Jakab bukását okozta. S ténye megérthetővé teszi mindazt, amit II. Jakab hercegsége utolsó és királysága néhány évében tett. David Womersley az oxfordi egyetem Thomas Warton irodalom-professzora, aki többek közt Swift, Defoe és Edward Gibbon életével és munkáival foglalkozik. Talán nem véletlen tehát, hogy nagyon sok figyelemmel adózik a forrásoknak: mindannak, amit a király leírt az elképzeléseiről, s amit mások leírtak a királyról, egy időben uralkodásával.

Így megismerhetővé válik egy nem különösebben okos vagy tehetséges, de elszántan önmegvalósító herceg, aki kezdetben a katonai pályán igyekszik kibontakozni, fényes bátyja árnyékában, majd egy igen okos nő, első felesége, egy miniszter leánya, Anne Hyde támogatásával válik azzá a tekintélyes férfivá, akinek minden, még hízelgő portréján is ott ül az a finom, lenéző grimasz a szájszélén. Majd ez az úriember, aki amúgy is ilyen jó véleménnyel van magáról, felnőtt fejjel, másodjára is találkozik a katolikus vallással, megtér, ráadásul szinte ezzel egy időben elveszíti a(z eredetileg protestáns) feleségét. S innentől kezdve őszinte hite (amelyben nem érdemes kételkedni) elülteti benne a meggyőződést, hogy az ő kiváltsága lesz Angliát ismét katolikussá, magát pedig nagy katolikus uralkodóvá tenni. Ezt szolgálja minden abszolút intézkedése, makacssága, kérlelhetetlensége, a parlament és a püspökök iránt mutatott, elhamarkodott lenézése, s második házassága is Modenai Máriával, amely megajándékozza egy katolikus trónörökössel, a világtörténelmet pedig egy jakobita trónkövetelővel és leszármazottaival. Ugyanakkor a fentiekben leírt vallás-kérdés nem terjeszkedik ki az egész életrajzra, amely rendkívül objektív és változatos: egyszerűen csak okos kiindulópontjaként szolgál. Elolvasva a könyvet nem kedveltem meg II. Jakabot, de azt hiszem, most már valamennyire értem, miért úgy uralkodott, ahogyan. Épp ezért tartom nagyon jónak az életrajzot.

Mindig megdöbbentő, amikor egy történelmi személyiség erőszakos halált hal. I. Károlyt (1625-1649) ráadásul saját népe végeztette ki, miután egy leplezetlenül koncepciós eljárás során, elméletileg "jogszerűen" halálra ítélték. Valóban ennyire rossz király, rossz ember volt Károly? Valóban ő érdemelt ilyen sorsot az angol királyok közül? 1649-ben, amikor meghalt, 164 éve múlt, hogy angol király (III. Richárd, a csatamezőn) erőszakos halált halt, s nem gyilkoltak meg törvényes, le nem mondott angol uralkodót mintegy 550 éve (II. Vilmos titokzatos halála óta). (A vélhetőleg meggyilkolt II. Edward és II. Richárd és a kivégzett Jane Grey halálukkor már lemondtak, V. Edward, a Tower hercege pontos sorsa pedig nem ismeretes.) Joggal nevezhető tehát Károly élete megrövidítettnek, ahogyan azt az életrajz alcíme is kifejezi (An Abbreviated Life): több járt volna neki emberi és történelmi számítás szerint is. Főleg, mert nem volt igazán rossz uralkodó, más szempontból pedig alapvetően nemes és jóakaratú embernek született.

Ez a modern életrajz kifejezetten becsülendőnek mutatja a törekvéseit: megpróbálja bemutatni mint elhivatott vezetőt, megfontolt politikust, jó családapát, szerény életű uralkodót és bőkezű művészetpártolót. A királyt, akit ugyanakkor elsodort a történelem, a tökéletesen és teljesen átformálódó monarchia vihara. Úgy tűnhet, Károly, aki egészen bátyja 18 éves korban bekövetkezett, váratlan haláláig nem volt trónörökös, s így nem is készült az uralkodásra, mégis igen sikeres uralkodó lehetett volna: ha például vissza lehet forgatni a történelem kerekét húsz évet. Az életrajz szerzője nem osztja azt a történészi vélekedést, hogy Károly gyenge képességű vagy gyenge akaratú, felkészületlen, türelmetlen, vagy erőszakosan abszolutista király lett volna. Igyekezett mindazt jobban megvalósítani, amit apja, I. Jakab elért: bölcsebben próbált bánni a parlamenttel, nem okozott udvari botrányokat kegyencei kitüntetésével, őszintén megélte mély vallásosságát, lojális volt, erkölcsös, arisztokratikus, igazi gavallér. A Cromwellek időszakában élt azonban, amikor mindazok az eszmék, amelyek alapján uralkodni akart, már szertefoszlottak.

Az életrajz szerzője, Mark Kishlansky, a Harvard Frank Baird Jr. történészprofesszora, a Stuart-kori Anglia egyik világszerte ismert kutatója, aki számos könyvet jelentetett meg a korszakról, köztük a Penguin History of England sorozat 17. századról szóló összefoglalóját (A Monarchy Transformed). Megértő hangú, mégis objektív biográfiája bemutatja Károly törekvését, hogy egymás után háromféle módon is válaszoljon kora kihívására, s a trónján maradjon. Bukása után egy dolog marad neki: haláláig megőrzi egyenes gerincét. S ebben az egyben legalább sikerrel jár: emberi példamutatása, a perében tanúsított viselkedése, halálának elfogadása még ellenfeleibe is belefojtja a szót, igaz, csak egyetlen pillanatra. Elmondható tehát, hogy korának legkudarcosabb királya emberileg mégis győztesnek tekinthető: nem véletlen, hogy különös túlkapással próbálnak belőle majd később mártírt csinálni - egy protestáns országban... Mégsem szent ő, hanem korának figurája: egy családapa és király, akitől megható végrendeletet jelentetnek majd meg halála után nem sokkal, egy gavallér, aki egész életében visel egy hosszabb tincset (lovelock) a haja bal oldalán, s akit bánt, hogy pere megkezdése előtt nem engednek hozzá borbélyt - s büszke férfi, aki két inget vesz fel a kivégzésére, nehogy a hűvös reggelen reszketni lássa valaki. Érdemes róla olvasni.

Az egész sorozatból ez a kötet volt az, amely először megszólított. Mindig is nagyon szerettem volna többet tudni II. Károlyról (1660-1685), az angol forradalom utáni Stuart-királyról, aki hosszú évekig várt türelmesen a trónra, s végül a protektorátus évei után visszaállította a királyság régi fényét. II. Károly idején épült újjá London a nagy tűzvész után, ez volt az angol színház második fénykora, lenyűgöző részletességű naplók maradtak fenn a korszakból, s virágzott a barokk zene. Amikor azonban még iskolába jártam, ez a csodálatos időszak mindössze fél sornyi átvezetés volt az angol "polgári" forradalomból a dicsőséges forradalomba, ráadásul némi elítélő éllel, hiszen a pompakedvelő és számtalan szeretőt tartó, "erkölcstelen" Károly nem érdemelt mást. (Nem vagyok egyébként ennyire öreg, csak mifelénk lassan változott a tananyag...) Azután jöttek egyéb tanulmányaim, s lassanként Károlynak, az uralkodónak a sikere mégiscsak kibontakozott a homályból. Kevés dolgot tudtam azonban meg száműzetése éveiről, amikor a skótok segítségével többször is megpróbált visszakerülni a trónjára, fiatalkoráról, arról, miként viselte, hogy leendő népe tizenöt éves korában kivégezte az édesapját, titkos katolicizmusáról, amely, úgy tűnik, annak ellenére megőrizhető volt számára, hogy egész életében egy protestáns monarchia trónjára akart visszatérni, sőt, végül sikerrel el is foglalta azt.

Épp ezért volt óriási öröm felfedezni ezt a rövid, de magvas könyvet, amely a lehető legtöbb aspektusból igyekszik foglalkozni II. Károly életével és uralkodásával. Szerzője, Clare Jackson, a cambridge-i egyetem professzora, Skócia történetének specialistája, aki a vaskos történelmi szakmunkák mellett BBC-dokumentumfilmeket is készített már a témáról. Életrajza alcímének megfelelően - The Star King - egy briliáns uralkodót mutat be, korának sztárját, aki a kortársak barokk képzeletében nem Napkirályként (mint a francia XIV. Lajos), inkább Csillagkirályként, korának ragyogó üstököseként kívánt fennmaradni, ám aki - túl a pompán, könnyedségen és elegancián - kész volt hatalmas árat fizetni azért, hogy megfontoltan és okosan uralkodjon. Egész életében sugároznia kellett magából az erőt, magabiztosságot és a protestantizmusban való szilárdságot: annak ellenére, hogy életének hullámvölgyeiben (például az 1651-es worcesteri csata után életét alig megmentve, elfogatására várva, magányosan üldögélve egy fa alatt, vagy épp az 1670-es években, egyszerre csatázva a parlamenttel, s az egyre terhesebbé váló, elfogadhatatlanul katolikus francia szövetségeseivel) talán szívesebben lett volna, gyenge, bizonytalan, s  - mélyen hívő katolikus. A csapodár király, akinek fontosabb szeretőjéből s törvénytelen gyermekéből is minimum tizenöt volt, meglepően tisztességesen és erkölcsösen viselkedett magánélete egyéb területein. Nem volt például hajlandó elválni Braganza Katalintól, portugál származású, s nyilvánvalóan meddő királynéjától, még a parlament sürgetésére sem, s nem volt hajlandó örökösének jelölni közkedvelt, de illegitim fiát, Jamest, Monmouth hercegét, ehelyett ragaszkodott öccse, a későbbi II. Jakab törvényes utódlásához.

A könyv lebilincselően mutatja be azt is, mennyiféleképpen látta a királyt az utókor. Kortársai bölcs atyának, a dicsőséges forradalom történetírói zsarnoknak, a puritánok és a viktoriánusok erkölcstelennek, a 19. század whigjei titokban pápista despotának, a toryk viszont meglepően tehetséges monarchának. Leírták róla, hogy merőben rossz király volt és rossz ember, a viharos húszas évek esszéistái azonban rokonnak érezték a korát a sajátjukkal. A huszadik század első felének szerzői magánemberként nagyon magas, elegáns, különc férfinak látták, sok nőtől és sok kutyától kísérve, s általában önzőnek, kéjencnek ábrázolták, akiben krízishelyzetekben mégis akad némi megmagyarázhatatlan bölcsesség. A mozifilmekben, amelyek megelevenítik őt, mintha ez a kissé leegyszerűsített kép szerepelne ma is: Károly általában mellékszereplő, olykor parodisztikusan ábrázolják, mégis tekintély jellemzi. Ilyen Cedrick Hardwick a Nell Gwynben (1935), Sam Neill a Változások korában (Restoration, 1995), John Malkovich a Rochester grófjában (The Libertine, 2004), sőt, Rupert Everett is a Nőies a játékokban (Stage Beauty, 2004) - bár utóbbit egy más hangvételű filmben nagyon is el tudnám képzelni II. Károlynak, a Csillagkirálynak... Talán legjobban Rufus Sewell kelti életre Károlyt a 2003-as minisorozatban (Charles II), összetett személyiségnek ábrázolva őt (csak kár, hogy a forgatókönyv írói alig tolerálhatónak tekintették a király sok-sok kapcsolatát). Mindenesetre Clare Jackson Károlya az álarcok királya, akinek sikere alkalmazkodókészségében és személyisége erejében rejlik. Egész pályáján mindig a helyzetnek megfelelő maszkokat visel, ám ezek alatt mindig ott van igazi valója: egy összetett jellemű, olykor jó stratégának bizonyuló, türelmes és becsületes férfi, aki ugyan nem váltja meg a világot, de nem is veszti el a fejét vagy a trónját. Csak uralkodik, negyed évszázadon át.

Alig várom, hogy ezt is olvashassam

Azt hiszem, idén szeptemberig még sosem volt az életemben olyan hónap, amikor ennyire azt éreztem volna, annyi mindent kell egyszerre (jól) csinálnom, hogy már nem is létezem, csak vagyok. Ami ugyanakkor meglep, hogy közben olykor mégis mennyire remekül érzem magamat. Például, amikor az itt, a blogon már egy korábbi raktár-bejegyzésben is megemlített Penguin Monarchs sorozat apró köteteit olvasom, amelyek tökéletes vigasztalónak bizonyulnak a heveny önsajnálat óráiban.

Amit korábban írtam, mindeddig igaznak bizonyult valamennyi életrajzra: szinte izgalmasabbak, mintha egy krimisorozatot követnék kötetről kötetre. Politikai machinációk és diplomáciai cselszövések, merényletek és pártütések, háborúk és házasságkötések, építmények, krónikák, levelek, festmények - az egy-egy angol uralkodót bemutató életrajzok frissek, szakszerűek, okosak, mégis szerethetőek és olvasmányosak. Csak tisztelegni tudok az előtt a szerkesztői munka előtt, amely ennyi élvonalba tartozó történészt és életrajzszerzőt vonzott egy írócsoportba, szeretetteljesen rákényszerítve őket, hogy miniatűr méretben (legfeljebb 100 kis oldalon) és első osztályú minőségben, a legfrissebb kutatások és szakirodalom alapján foglalják össze a monarchák életét.

Mivel az elmúlt és következő két és fél hónapomra később biztosan úgy fogok emlékezni, mint amit a Penguin Monarchsszal töltöttem, elhatároztam, hogy olykor hosszú, olykor rövid bejegyzéseket szentelek a köteteknek, hogy megmaradjon valami számomra azokból az élményekből, amelyeket első olvasásukkal szereztem. Az alábbi lista linkgyűjteményként fog szolgálni ezekhez a bejegyzésekhez. A könyvek teljes címleírása a már említett raktárbejegyzésben található. (A sorozatot puha kötésben gyűjtöm, így azokról az életrajzokról, amelyek így még nem jelentek meg, később fogok beszámolni.)

A wessexi és a dán királyi ház
Athelstan (924-939)
Tanácstalan Aethelred (978-1016)
Knut (1016-1035)
Hitvalló Edward (1042-1066) - még csak kemény kötésben jelent meg

A normann királyok, a Blois- és az Anjou-dinasztia
I. Vilmos (1066-1087)
II. Vilmos (1087-1100)
I. Henrik (1100-1135)
István (1135-1154)
II. Henrik (1154-1189)
I. Richárd (1189-1199)
János (1199-1216)

A Plantagenet-dinasztia
III. Henrik (1216-1272)
I. Eduárd (1272-1307)
II. Eduárd (1307-1327)
III. Eduárd (1327-1377)
II. Richárd (1377-1399)

A Lancester- és a York-ház
IV. Henrik (1399-1413) - a könyv kemény kötésben is még csak 2023-ban jelenik meg
V. Henrik (1413-1422)
VI. Henrik (1422-1461)
IV. Eduárd (1461-1483)
V. Eduárd (1483) - még csak kemény kötésben jelent meg
III. Richárd (1483-1485)

A Tudor-dinasztia
VII. Henrik (1485-1509) - még csak kemény kötésben jelent meg
VIII. Henrik (1509-1547)
VI. Eduárd (1547-1553)
I. Mária (1553-1558)
I. Erzsébet (1558-1603)

A Stuart-dinasztia
I. Jakab (1603-1625)
I. Károly (1625-1649)
[Cromwell (1649-1660)]
II. Károly (1660-1685)
II. Jakab (1685-1688)
III. Vilmos és II. Mária (1688-1702)
Anna (1702-1714) - a könyv kemény kötésben is még csak 2023-ban jelenik meg

A Hanover-ház
I. György (1714-1727)
II. György (1727-1760) - még csak kemény kötésben jelent meg
III. György (1760-1820) - még csak kemény kötésben jelent meg
IV. György (1820-1830) - még csak kemény kötésben jelent meg
IV. Vilmos (1830-1837)
Viktória (1837-1901)

A Szász-Coburg-Gotha-ház és a Windsor-ház
VII. Eduárd (1901-1910)
V. György (1910-1936)
VIII. Eduárd (1936)
VI. György (1936-1952)
II. Erzsébet (1952-)

Nemrég szóba került, hogy ha egyszer lakatlan szigetre kerülnék, s csak néhány könyvet vihetnék, melyikekre is esne a választásom. Be kell valljam, a gondolat még napokkal később is tovább foglalkoztatott.

Nemrég készítettem egy Kedvenc kalózfilmjeim válogatást, s már akkor gondolkoztam azon, mennyire tolerálható az, ha egy kedvenclista nem tartalmaz olyan jeles műveket, amelyeknek a köztudomás szerint mindenképpen rajta kellene szerepelniük, ezzel szemben szubjektív választásaival jó sokat (túl sokat?) árul el a listaszerkesztőről, vagyis rólam... Nos, egy könyvválogatásra mindez csak még fokozottabban lenne igaz...

És mégis, végül úgy döntöttem, a szeptembert egy lakatlan szigeti könyvtárral fogom köszönteni. A lista összeállításának játékszabályai a következők lettek:
1. Csak 30 kötetet lehetett választani.
2. Csak szépirodalom jöhetett szóba, ismeretterjesztő, tudományos vagy szakirodalom nem.
3. Egy szerzőtől csak egy könyvet lehetett választani (ez nehéz döntés volt).
4. Egy könyvnek fizikailag is egy kötetnek kellett lennie és léteznie kellett a magyar könyvkiadásban (vagyis: csak magyar nyelvű könyveket lehetett vinni).
5. Elhatároztam, hogy nem fogok reprezentatív hazugságokat gyártani, vagyis tényleg azok a könyvek kerültek fel a listára megítélésüktől és az elvárásoktól függetlenül, amelyekkel képes lennék életem végéig együtt maradni egy lakatlan szigeten: még ha közben meg is unnám őket talán, vagy legalább is új szintre lépne a viszonyunk a sok újraolvasástól.


1. Biblia
Az első hely egy percig sem volt kétséges. Számomra a Biblia a világ legizgalmasabb könyve, ráadásul rendesen biztosít olvasási lehetőséget is, s bármilyen hangulatban vagy lelkiállapotban kézbe lehet venni. A magyar szöveg kiválasztása már nehezebb volt: valószínűleg a protestáns új fordításra esne a választásom, de ez az a könyv, amelyet nagyon sokféle magyar változatban elfogadnék. (Kálvin, 2016)

2. Shakespeare válogatott drámái Mészöly Dezső fordításában
Shakespeare drámáiban még sohasem csalódtam: minden újraolvasásukkor új problémákkal és kérdésekkel lepnek meg. Ráadásul csodálatosan (és sokféleképpen) elképzelhetőek, felolvashatóak: márpedig egy lakatlan szigeten biztosan rettenetesen hiányozna nekem a színház. Sajnos Shakespeare összes darabját képtelen lettem volna egy kötetben magammal vinni úgy, hogy a számomra fontos fordítások mind benne legyenek. Végül azért választanám ezt a kiadást, mert számomra Mészöly Dezső Shakespeare legjobb fordítója, a jelen válogatásból csak A velencei kalmár hiányzik a kedvenc darabjaim közül. Plusz: Mészöly nagyvonalúsága miatt a Hamletben Arany János is megszólal (amit máskülönben nagyon hiányolnék...). (Európa, 1998)

3. Arany János összes költeményei
4. Petőfi Sándor összes költeményei
5. József Attila összes versei
Világos volt, hogy nem vihetem magammal összes kedvenc költőm összes verseit. De azt hiszem, erre a három könyvre mindenképpen szükségem lenne magányomban, ráadásul költeményeket olvasni mindig inspiráló és kreatív dolog, vagyis valószínűleg nehezen unnám meg. A kiadások kiválasztása izgalmasabb, hiszen Arany és Petőfi modernebb összes-kötetei többdarabosak, nekem viszont olyan fizikai megtestesülésre lenne szükségem, amely egykötetes, mégis benne van a Toldi, a János vitéz vagy A helység kalapácsa, meg a "kisebb költemények" sora is. Petőfi esetében végül eleve annál a példánynál maradnék, ami nekem is megvan családi darabként. (Magyar Helikon, 1966, Szépirodalmi, 1960, Osiris, 2019)


6. Szakács Eszter: Másik hely, másik idő
Bár nemigen szeretnék kortárs szerzőket magammal vinni, mivel esetükben tud leginkább megváltozni az ember ízlése egyik évről a másikra, Szakács Eszter harmadik kötetének mindenképpen velem kellene jönnie. Már majdnem húsz éve kísér, így valószínűleg továbbra is képes lenne erre: első olvasásakor is megszólított és megtaláltam magamat benne, s azóta is, újra és újra. (Széphalom, 2000)

7. Vergilius: Aeneis
8. Dante Alighieri: Isteni színjáték: Paradicsom 
9. Béroul - Marie de France - Thomas: Trisztán és Izolda 
10. Charles d'Orleans: Dalok, rondók, balladák
Bevallom, nehéz belegondolnom, hogy soha többé nem olvashatnék ókori vagy középkori irodalmat, hacsak nem viszek magammal... Mivel azonban Homérosz műveihez még mindig nem sikerült elég közel kerülnöm, a nagy eposzok közül Vergiliusé győzött: természetesen Kartal Zsuzsa fordításában. Az Isteni színjáték szépsége és gazdagsága évek óta lenyűgöz, s nagyon kézenfekvő lenne Babits fordításában magammal vinnem, ám végül mégis eretnek döntést hoztam: bár nagyon fog hiányozni a Pokol, azt a Dante-szöveget, Simon Gyuláét választanám, amely már azzal is rajongásra ösztönöz, ha csak eszembe jut - ez viszont csak a Paradicsomé. A Trisztán-történetek sokáig Lancelottal versenyeztek a listámon: ám végül úgy éreztem, ahhoz, hogy emlékezzem egy egész korszakra, az előbbiek megfelelőbbek lesznek (persze csakis Képes Júlia fordításában). Végül a középkori költészet képviseletében új szenvedélyemet, a nemrég megszerzett, Baranyi Ferenc szerkesztette Charles D'Orleans-kötetet vinném magammal: annyira megragadott, megríkatott és meglepett, s annyiszor olvastam el fél év alatt, hogy rájöttem, a lakatlan szigetre is el kellene kísérnie (benne egy Villon-vendégverssel). (Eötvös, 1995, Eötvös, 2014, Akkord, 2001, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994)


11. Daniel Defoe: Robinson Crusoe
12. Victor Hugo: A nyomorultak
13. Jules Verne: Grant kapitány gyermekei 
Nagyon szeretek nagyregényeket olvasni a prózaírásnak abból a korszakából, amikor az írás és az olvasás tempója is ráérősebb volt. A Robinsont vagy A nyomorultakat nem lehet lerohanni, a kalandokért olvasni: inkább meg kell mártózni a szövegükben, teljes időt tölteni velük, csak rájuk koncentrálni... Mindennek tökéletes helyszíne lenne a lakatlan sziget. Defoe regényét nem azért vinném el, mert a kiválasztása stílszerű: hanem azért, mert nagyon szeretem. Ami mostanában lebilincsel benne, nem is a főhős túlélésének sztorija, hanem mindaz, ami lejátszódik Robinson lelkében és szellemében, s amit ebből papírra vet. Ám mindez persze csak M. Nagy Miklós teljes, nem átdolgozott magyar változatában lenne izgalmas. A nyomorultak nagyon fontos könyv számomra: csak az okozott nehézséget, hogy egy kötetben szinte nem is jelent meg magyarul (nekem is kettőben van meg): végül sikerült egy megfelelő kiadást találnom Jean Valjean történetéből. A szintén francia Jules Verne-től a Grant kapitány gyermekei ígérkezne tökéletes enciklopédiájául mindannak, ami Verne, ami rendkívüli utazás és ami romantikus kalandregény: de csakis a legendás, 1955-ös kiadásban, Vázsonyi Endre fordításában, Tedesco Anna metszetekről átrajzolt képeivel, sok-sok okos(kodó) lábjegyzettel, ahogyan gyerekkorom óta olvasom. (Európa, 2016, Helikon, 1964, Ifjúsági, 1955)

14. Jane Austen: Emma
15. Anne Brontë: Wildfell asszonya
A nagyregényeket alkotó nők közül egyértelmű volt számomra, hogy Jane Austen és Anne Brontë lenne a két kiválasztottam. Egyikőjük sem írt sokat (hat illetve két regényt...), kívánkozott volna tehát valamiféle összkiadás. Anne Brontëtől azonban nincs ilyen magyarul, a nemrég megjelent Austen-omnibuszok pedig számomra olvashatatlan fordításokat tartalmaznak, ezért fájó szívvel lemondtam a Büszkeség és balítéletről, hogy elvihessem a Csanak Dóra fordította Emmát, benne minden idők legtökéletesebb férjjelöltjével, Mr. Knightley-val. Az okoskodó Emma kisasszony története szórakoztató, mégis megható szerelmi történet és anekdotikus társadalomrajz. Sajnos gyakran magamra ismerek benne itt és ott. Anne Brontë fő műve, a Wildfell asszonya pedig minden olvasásakor újra és újra lenyűgöz (Borbás Mária fordításában). (Lazi, 2013, Lazi, 2012)


16. Ivan Turgenyev: Senilia - Prózaversek
17. Rudyard Kipling: Indiai történetek
Vannak olyan klasszikus elbeszéléskötetek, amelyek nélkül képtelen lennék elképzelni a további életem, zajlódjon akár egy lakatlan szigeten, akár máshol. Ilyen Turgenyev Seniliája, amely tavaly jelent meg Gy. Horváth László új fordításában, s azonnal az év könyve lett számomra. De ilyen az általam Sári László jóvoltából (újra)felfedezett Kipling is, káprázatos indiai novelláival. (Európa, 2018, Kelet, 2009)

18. J. D. Salinger: Zabhegyező
19. John Updike: A kentaur
20. Margaret Drabble: Malomkő
Valószínűleg zavarnia kellene, hogy harminckötetes listámon a külföldi kortárs irodalmat mindössze három mű képviselné, ám szerzőik közül is kettő már halott, egy pedig betöltötte nyolcvanadik életévét... Mégis, számomra ez a három regény elképesztően modern és mai, s minden újraolvasáskor megszólít. A Zabhegyező esetében konzervatív módon ragaszkodom Gyepes Judit fordításához: mivel a regény az ő szavaival íródott, csak ebben a változatban találkozhatom a saját Holdenemmel. A Göncz Árpád fordította A kentaur talán még a Nyúlhájnál is fontosabb regény számomra Updike-tól: nemcsak a hatvanas évek lenyomata, de rengeteg mindent magába foglal, ami fontos számomra az életben. Végül Margaret Drabble Malomkő című regénye (Borbás Mária fordítása) az első igazi, problémaérzékeny találkozás volt számomra a kapcsolat, a fiatalság és a nőlét témájával: és azóta is az. (Európa, 2012, Szépirodalmi, 1976, Európa, 1971)


21. Fenákel Judit: Dokumentumok U. M.-ről
Ahogyan a verseknél Szakács Eszterrel, úgy a kortárs magyar próza esetében Fenákel Judit regényével kellene kivételt tennem: mindenképpen elvinném. A Dokumentumok U. M.-ról (későbbi kiadásában a cím toldaléka logikusabbra változott) életem egyik igazán nagy könyve. Karcsú kötet, egy látszólag személytelen, levelekből, iratokból, dokumentumokból összeálló, olykor keserűen ironikus, máskor anekdotikus, mégis nagyon költői és tragikus regény, amelyben benne van szinte az egész huszadik század. (Szépirodalmi, 1975)

22. Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
23. Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak - A jó palócok - Szent Péter esernyője
24. Lovik Károly: A kertelő agár
Egyebekben olyan magyar irodalmat vinnék magammal, amely inkább kicsit nosztalgikus, mintsem kísérletező. Nem hinném, hogy egy lakatlan szigeten igazán jól esne friss problémaregényeket olvasni az élet - addigra már olyan távoli - sötét oldaláról. Ezért jórészt a romantikánál és a 19. századnál maradnék. Jókaitól - ha csak egy könyvet lehet vinni - A kőszívű ember fiai a logikus választás számomra: minden, de minden benne van, ami Jókai, ami nagyregényes és ami maga a romantika. Ráadásul a hű megfilmesítés miatt kedvenc Várkonyi-filmem kulcsjeleneteit is újraélhetném néha az olvastán: márpedig a filmek is nagyon hiányoznának egy lakatlan szigeten. Jókai mellé Mikszáthot tenném oda: a Tót atyafiak és A jó palócok elbeszéléseinek tragikumát a Szent Péter esernyője anekdotikus humora oldhatná, a költői szépség pedig minden szövegére jellemző. Harmadikként pedig jöhetne régi kedvencem, Lovik Károly: A kertelő agár majdnem húsz évvel ezelőtt talált rám, s valami olyan hangulatot sugároz, hogy még rágondolni is szeretek, s időről időre nagy kedvvel olvasom újra. (Akkord, 2006, Magyar Könyvklub, 2005, Noran, 2002)

25. Mándy Iván: Robin Hood
Gyermek- és ifjúsági könyvek nem igazán férnének be a harminc kötetet védelmező könyvesládámba: Mándy Iván regénye azonban nem is egyszerűen ifjúsági irodalom. Igazi Mándy-regény különleges nézőpontváltásokkal, a fiatalok, de az idősebbek számára is szórakoztató iróniával, hiteles romantikával, szellemes, szuggesztív leírásokkal. És hűséges adaptációja a Robin Hood-történetnek, amely így - ha nem is középkori formában, de - szintén velem jöhetne. (Móra, 2017)


26. Agatha Christie: Tíz kicsi néger
27. Raymond Chandler: Örök álom
28. Philip K. Dick: Figyel az ég 
29. Isaac Asimov: Az Alapítvány trilógia
30. Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség
Az utolsó öt könyv esetében tényleg irgalmatlanul nehéz dolgom volt. Komolyan véve játékomat, rettenetesen fájt a szívem néhány kötetért, amelyik már sehogyan sem fért be a harminc közé. De azt gondolom, azokat sikerült kiválasztani, amelyekért valóban rajongok, s amelyek sok örömet adnának egy magányos szigeten. Természetesen krimiszeretetemet nem tudom megtagadni, így egy Agatha Christie-mű listára kerülése biztos: s bár nagyon hiányozna Poirot és Miss Marple is, mindenképpen a Tíz kicsi négert vinném magammal (Szíjgyártó László fordításában), mivel szerintem ez az írónő krimiszerzői, történetszerkesztői és írói csúcsteljesítménye, a legjobb Christie-regény. Azért Chandler mestermunkáját tenném mellé, mert burjánzóan metaforikus, lenyűgözően ötletes szövege önmagában, a csavaros rejtély, a melankolikus hangulat és az erős társadalom- és jellemábrázolás nélkül is nagyon sok örömet ad az olvasás közben (természetesen Lengyel Péter magyar fordításában). Írhatnám, hogy a sci-fit Dick és Asimov képviselné, de valójában úgy gondolom, mind a Figyel az ég, mind az Alapítvány-trilógia a zsánerkontextusától megfosztva, mint igazi irodalom is figyelemreméltó lenne (és hol fosztódna meg jobban ettől az értelmezési környezetétől, mint egy lakatlan szigeten...) (Megjegyzendő, hogy Dick örök fordítója Pék Zoltán, az Alapítványt pedig szándékosan a klasszikus, Baranyi Gyula-féle változatban cipelném magammal.) Listámat kedvenc Rejtő-regényem zárná, amit azóta imádok, amióta harminc évvel ezelőtt először elolvastam. (Európa, 2016, 21. Század, 2018, Agave, 2016, Gabo, 2010, Csengőkert, 2014)

Végül a lakatlan szigeti könyvtár összes tagja együtt:


Megjegyzés: Ha valaki valamit nagyon hiányol a listáról, vagy nem érti, egy kötet hogy került rá, jelszónak az alábbi Űrgolyhók-idézetet ajánlom: "Ez az ipari árammal működő hajszárítóm. És nem tudok nélküle élni!"