Tea Sandringhamben: lágytojással, petit foursszal, aszalt gyömbérrel, skót gyümölcstortával és scone-nal. Vacsora a palotában: a tálakon kaviár, liletojás, Chablis-ban pácolt nyelvhal, osztriga, homár, pulyka aszpikban, galambpástétom, fürj-, fajd-, fogoly-, fácán-, ortolan- (vagyis sármány) és szalonkapecsenye. Az utóbbi a király kedvencei közé tartozik: kicsontozzák, megtöltik libamájjal és pástétommal, egy malac magzatburkában megsütik, majd szarvasgombás, madeirás szószban tálalják. Szintén rajong a király a fogásért, amelyet külön neki alkottak meg a Ritz séfjei Auguste Escoffier, a híres mesterszakács vezetésével: a neve Cuisses des Nymphes à l'Aurore (A hajnal nimfájának combjai), és hidegen tálalt békacombokat jelent különleges kocsonyában, amelyet többek közt tejszín, moseli bor és paprika alkot... Vidéki otthonaiban mindig kell, hogy akadjon egy doboz biarritzi gyömbéres keksz, s bármilyen formában szereti fogyasztani az őszibarackot, a spárgát és a padlizsánt. - Ez csak néhány információ, amit megtudtam ebből az életrajzból: mindaz, amit itt felsoroltam, nem egészen egy oldalt tölt meg a 68-69. lapok határán... Richard Davenport-Hines VII. Eduárdról (1901-1910) írt életrajza azonban pontosan ilyen: elképesztően élvezetes, aprólékos, pontos, adatokkal, tényekkel, érdekességekkel teli, lebilincselő és elegáns. A szerző hivatásos életrajzíró, ám azt hiszem, ennél jóval többet tud: amennyiben Eduárd megértené a mi kevéssé kifinomult, s a koronás főkről, az őket illető tiszteletről és az életstílusukról egészen másként gondolkodó korunkat, akkor szerintem tetszene neki ez az életrajza, amely nemcsak érdekes, de vonzó színben mutatja be őt, stílusával elbűvöl, tartózkodó, mégis mindentudó narratívájával pedig őszintén meglep.

A könyv a The Cosmopolitan King alcímet kapta, ám Eduárdot nem csupán a hagyományos világpolgár vagy inkább ínyenc européer szerepében mutatja be. Amellett, hogy teljes képet nyújt a Viktória és Albert megtagadott, ostobának tartott (ha nem éppen gyűlölt) gyermekeként felnőtt, az uralkodásra hatvan évet váró, közismerten szoknyavadász és életművész királyról, részletesen foglalkozik uralkodásával is: azzal, hogy mit akart elérni és mire volt képes. Így válik Eduárd bulvártörténelmi érdekességű, anekdotikus figurából emberré, a Viktória és V. György között rövid ideig uralkodó, nem-is-olyan-fontos királyból pedig jelentős uralkodóvá. A szerző szerint ugyanis Eduárd generációk óta az első angol (brit) uralkodó, akinek nem volt gondja az örökösével. Tekintélyével és eleganciájával megújította a brit királyság elismertségét egy olyan korszakban, amikor folyamatosan követtek el király- és uralkodógyilkosságokat szerte Európában. Pontosan tisztában volt vele, hogy nincsenek egy nagy királyhoz, egy eredeti gondolkodóhoz illő képességei: épp ezért mint szimbólum találta meg önmagát. Nyilvános megjelenései, kultúratámogatása, korában úttörő filantropusi tevékenysége, és az a csillogás, amellyel felruházta udvarát, biztosította, hogy egyetlen alattvalója se gondolkodjon el azon, szüksége van-e monarchiára. Talán ekkor kezdett kialakulni a brit királyság azon modern felfogása, amely napjainkban is érvényben van: a jól működő Cégé, amely az állandóságot, a stabilitást, a nemzeti értékeket tudja képviselni egy változó világban. Emellett Eduárd ráadásul pénzügyileg is rendbe tette királyságát, tekintve, hogy egyáltalán nem idegenkedett a kor nagy zsidó pénzembereitől. Egy igen gyakorlatias, modern király képe bontakozik ki tehát az életrajzából, aki nem születik nagynak, de képes azzá válni. S akit szinte azonnal, hogy meghalt, már nosztalgikusan vágynak vissza hálás és uralkodói személyisége hatásának ellenállni képtelen alattvalói. Sőt, hajlamosak úgy gondolkodni, ha Eduárd tovább él, másképp alakul a Nagy Háború története... Mindennek a bemutatása számomra annyira élvezetes volt, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom: olvassa el a könyvet.