Amikor Jane Austen (1775-1817) tizenéves korában írott műveivel betelt egy füzet, édesapja a következő címmel látta el: "Egy ifjú hölgy képzeletének alkotásai, teljesen új stílusú történetek formájában". Ha egy apa mindig elfogult is tehetséges lányával szemben, a cím remekül összefoglalja mindazt, amit Jane Austen korai írásairól el lehet mondani. Egy ifjú - sok esetben nagyon ifjú - írónő művei. A szerzőjük jól nevelt hölgy: ez meghatározza témaválasztását, mintáit, idézeteit és műfajait. A legteljesebb mértékben a képzelet alkotásai. Bár mindenki kiemeli, hogy Jane Austen nagyregényeiben sosem használta fel környezetének alakjait, családjának történetét, az ifjúkori művekben épp másképpen van: csavaros, határokat nem ismerő észjárással kapcsolja össze az ismerőst és valódit a vad, zabolátlan, s néha valósággal erkölcstelen kitalálttal, s a megidézést és felidézést a paródiával. Végül: a stílusok keverésével és kifigurázásával valóban egy teljesen új stílus kezd el kibontakozni: a Jane Austen-regényeké, amelyek érzékletesek és bölcsek, csendesen ironikusak, finoman lélektaniak és felejthetetlenül szórakoztatók.

A Lazi kiadó jóvoltából Jane Austen valamennyi fiatalkori prózai műve olvasható magyarul a Lady Susan, a Catherine és a Szerelem és barátság című kötetekben. Az év első bejegyzését ezeknek szeretném szentelni.

A fiatal Jane Austen már kilencéves korától rengeteget olvasott s az írással is megpróbálkozott, Kész műveit később jegyzetfüzetekbe másolta be. Tizenegy és tizennyolc éves kora között írt és letisztázott műveiből három gyűjtemény keletkezett, amely ma is megvan, egyet a Bodleian Library, kettőt pedig a British Múzeum őriz. Ezeket a kritikai kiadásban Juvenilia összefoglaló néven szokás emlegetni. A harmadik füzet csak két művet tartalmaz, a Catherine című, nagy reményt keltő regénytöredékkel ér véget. Austen nem sokkal ezután megírta első teljes regényét, a Lady Susant, majd belekezdett az Elinor és Marianne-ba (Elinor and Marianne, 1795), majd az Első benyomásokba (First Impressions, 1796-97) (az első az Értelem és érzelem, a második a Büszkeség és balítélet első változata). Kiváló regényíróvá lett - úgy, hogy még több, mint tizenhárom évig semmi sem erősítette meg ebben: se egy kiadás, se egy objektív kritika.

Megmaradt korai műveit szerencsére becsben tartotta és megőrizte, így ma is olvashatjuk. Sajnos azonban a fent említett két "első változatot" megsemmisítette, amikor kész lett a véglegesekkel. Így örökre titok marad, hogyan, milyen átmenetek során született meg a boldogtalan Catherine Percival és az elvetemült Lady Susan Vernon alakja után a két Dashwood-nővér és a csodálatos Elizabeth Bennett...

Véleményem szerint olyasvalakinek, aki még soha semmit nem olvasott Jane Austentől, nem ajánlott, sőt tilos a korai művekhez nyúlnia, mert nem fogja érteni, mit szeretnek annyian az írónőn. De aki már olvasott két, netán három igazi Austen-regényt, azt hiszem, élvezni fogja ezt a kevésbé részletes és bölcs, viszont harsányabb, abszurdabb világot is.

Talán nehéz elképzelni a kilencéves kis Jane-t, amint lelkesen körmöl a kisasztalnál mindent összetintázva, sorra alkotva a köszöntőket, alkalmi verseket és regényeket. Fontos, hogy még a legrövidebb írásai többsége is "regénynek" címzi magát. Austent láthatólag már kezdő olvasóként-íróként is lenyűgözte a korszaknak ez a frissen kitalált, imádott, de még kissé lenézett műfaja: az, amit felnőttebben meg fog újítani...

Sok rosszat, furát, pletykásat lehet írni Austen családjáról, de engem lenyűgöz, milyen elfogadók voltak Jane könyv- és írásmániájával szemben. Bármit olvashatott az eklektikusan gyűjtött, 500 kötetes apai könyvtárból, s minden művét szerető figyelemmel, őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel fogadták. Több életrajz is olyannak ábrázolja a fiatal Jane-t, mint igen beképzelt és folyton a középpontba tolakodó okoskodó gyereket, aki állandóan felolvas és gratulációt vár. Remélem azonban, hogy a blog olvasói közül sokan ismernek olyan gyerekeket, akik tényleg okosak: vagyis akik felé az ember tényleg nemcsak őszinte szeretettel, hanem csodálattal és megbecsüléssel tud fordulni. Miért lenne ez lehetetlen? (Azt persze hozzá kell tenni, hogy a korban az azért valóban különleges volt, hogy a család egy lánygyermekével is így bánt, nemcsak a tehetséges fiúkkal.)

A sorra születő történetek általában szerelemmel, családtörténettel és felnőttregényekbe illő véres és erkölcstelen eseményekkel foglalkoztak. Hogy ma érdemes őket olvasni, azt elsősorban a szövegüknek és nem témájuknak köszönhetik. Először is a tíz-tizenegy éves Austen már képes volt kifigurázni kora regény-közhelyeit, ráadásul olyan profin, ahogy majd A klastrom titka teszi 1798-ban (ekkori első változata, a Susan). Másrészt vad túlzásai és kifordításai egészen abszurd vagy groteszk műveket eredményeznek, amelyek időnként jobban hasonlítanak a huszadik századi szépirodalomra, mint egy tizennyolcadik századi kislány irományaira.

Itt van például Frederic és Elfrida (Frederic & Elfrida) rövidke története, akik első unokatestvérek, így szomorú szerelmük aligha teljesülhet be. Csak várnak-várnak, míg Elfrida meg nem öregszik. Közben barátaik halálokon és megpróbáltatásokon esnek át, Elfrida viszont meg van bántva, hogy barátnője tizennyolc éves lánya már úgy néz rá, mint egy idős hölgyre... Az egyik szereplő abba hal bele, hogy nem tud egyszerre két férjhez is hozzámenni. Sírfelirata, melyet Elfridáék írnak, így hangzik: "Itt nyugszik barátunk, ígérte / Ahhoz a kettőhöz, ki kérte, / Nőül megy, majd a folyóba ugrott, / Teste Portland Place vizében úszott." (Az összes remek idézet Barcza Gerda fordítása.)

Jack és Alice (Jack & Alice) története ezzel szemben Alice-t állítja a középpontba, aki sajnálatos módon iszik. Ráadásul beleszeret Charlesba, akinek az álarcosbálon nem is kell jelmezt ölteni, hisz így is mindenki látja, ő a Nap: "A szeméből szórta a sugarakat, melyek hasonlítottak is e ragyogó égitest fénynyalábjaihoz, de határozottan hosszabbnak látszottak." (Hm. Hm.) "Oly hatalmasak voltak, hogy senki sem merészkedett e férfiú közelébe fél mérföldes körzeten belül, ennélfogva övé lett a szoba legkényelmesebb része, mely hosszában alig háromnegyed mérföldet, széltében pedig egy felet tett ki." Amikor végre félig lecsukja a szemét, hihetetlen ügyességgel beazonosítja a bál összes jelmezes résztvevőjét, mind a tízet... Természetesen bele kell szeretni. Hogy ki Jack, nem is fontos, ám a címből kitalálható, hogy a csodás Charles nem fogja elvenni Alice-t. De addigra már úgyis lehullottak róla a sugarak: "Ó, a könyörtelen Charles, aki megsebzi tisztességes embertársai szívét és lábát!" - mondják róla, ugyanis a nemkívánatos hölgyvendégeket rókacsapdákkal fogadja...

Az Edgar és Emma (Edgar & Emma) egy hihetetlen bátorságról tanúbizonyságot tevő hős története, melyben Emma - miután rendkívül titkos bánatát diszkréten elreszkette, elpihegte, majd megbeszélte egy inassal, végre megkérdezi vendéglátóit, hol tartózkodik a fiúk, akibe ő őrülten szerelmes. A bátor tett elnyeri jutalmát, kiderül, hogy Edgar a kollégiumban van. Hú...

A Henry és Eliza (Henry and Eliza) ennél jóval felkavaróbb történet. Csak néhány mondatot idéznék belőle, hogy ne rontsam el a vele való ismerkedés izgalmát. "Eliza zavartalan boldogságban éldegélt, míg be nem töltötte a tizennyolcadik esztendőt. Egy nap történetesen tetten érték, amint egy ötvenfontos bankjegyet tulajdonított el, s könyörtelen jótevői kipenderítették az ajtón. Egy efféle közjáték bizony a halált jelentette volna egy olyan teremtés számára, aki nem rendelkezik annyi nemes és emelkedett szellemmel, mint Eliza..." Henry és Eliza "Három napig maradtak Franciahonban, mely idő alatt két fiúgyermek szülei lettek." Eliza "farkaséhesnek érezte magát, s okkal gondolhatta, hogy gyermekei is hasonló helyzetben lehetnek, hisz két ujját leharapták." "- Sir George, Eliza nem örökbefogadott gyermekünk, hanem vér szerinti leányunk!" A meseelemeket, a romantikus rémregény közhelyeit és a könyörtelen iróniát egyesítő novella írásakor Jane Austen körülbelül tíz éves!

A Sir William Mountague egy bibliai nemzetségtáblázattal kezdődik, majd híven mutatja be a vidéki nemesurat, aki majdnem elveszíti szerelmét, mert a vadászidény kezdete jobban érdekli, mint az esküvője. A Mr. Clifford életrajza (Memoirs of Mr. Clifford) ezzel szemben arról számol be, min utazott, mit evett, merre járt életében címszereplője. ("Annyira emlékszem csupán, hogy volt egy postakocsija, egy szekere, egy csézája, egy négyüléses hintója, egy nyitható tetejű kiskocsija, egy félfödeles, együléses hintója, egy bricskája, egy magas, kétkerekű kocsija, egy utazókocsija, egy homokfutója, egy kétfogatú taligája és egy egykerekű targoncája.") A Rövidke történet (A Tale) valóban igazi rege egy házvételről. Terjedelme: két oldal... A Mr. Harley kalandjai (The Adventures of Mr. Harley) ezzel szemben három egész bekezdés, melyben a címszereplő tengerre száll, hajat vágat és megtalálja elfelejtett (!) szerelmét. S ott van még az Evelyn, amely direkt nem személy, hanem hely, s amelyben egy bosszantóan bonyolult érzelmes szerelmi történet paródiáját olvashatjuk levelekkel, leírásokkal, három család történetével, közben fájdalmasan röhögve.

A szépséges Cassandra (The Beautifull Cassandra) az egyik kedvencem. Összesen tizenkét fejezetből, illetve - huszonkét mondatból áll. Bemutatnék egy izgalmas, sorsdöntő részt, a 9. fejezetet: "Cassandra összerezzent, Maria pedig láthatóan meglepődött. Mindketten reszkettek, és hol arcukba szökött a vér, hol elsápadtak, majd néma csendben elmentek egymás mellett." Ha ez a regény paródiája, akkor az Amelia Webster a levélregényé, amely hét levélben, három oldalon hat fiatal házasságát rendezi el.

Austen a színdarabírásban is kipróbálta magát. A látogatás (The Visit) című kétfelvonásos vígjáték szellemesen figurázza ki a társalgási színművet, benne kizárólag szerelemről és - ennivalókról folyik a szó. A rejtély (The Mystery) egyszerűen zseniális (és nemcsak azért, mert a szerzője tizenegy éves 1786-ban)! Ha utálod a filmben az olyan szereplőket, akik épp az előtt halnak meg, hogy elmondanák a titkukat, imádni fogod ezt a befejezetlen művet. De tartok tőle, hogy ez még Örkény Istvánnak is tetszene, olyan modern és olyan abszurd. Az első szín kezdete: "Corydon: De csitt, megzavartak!" A második szín kezdete: "Mrs. Hum.: Érted, kedvesem? Fanny: Tökéletesen asszonyom. De kérem, folytassa. Mrs. H.: Fájdalom, de valójában be is fejeztem, ugyanis nincs több mondanivalóm e tárgyról." Ebben a drámában semmit nem mondanak el a szegény nézőnek! Ezzel szemben ott van az Egy vígjáték első felvonása (The First Act of a Comedy), amely bemutatja, hogyan mondjon el egy darabíró sok információt kevés munkával: "Chloe: Hol vagyok? Egy zsiványtanyán. S hova készülök? Londonba. Mit szándékozom ott tenni? Nőül menni valakihez. És kihez? Strephonhoz. Ki ő? Egy ifjú." Ezt az ügyes kis monológot egy dal is követi.

Vannak még különböző rövid darabok: szédítően logikátlan, precíz leírások (mint amilyen A nagylelkű káplán - The Generous Curate), s végtelenül mély értelmű levelek (amilyen A bölcselkedő hölgy - The Female Philosopher). Másik nagy kedvencem, az E történet meggyőző bizonyítéka annak, hogy az érzékenység minden lélek számára mást jelent (A Beautiful Description), amelyben Melissa oly beteg, s amelyben Sir William az ágya mellett időzik, csak kéthetente öt percet pihen le, "ám minden pillanatban felriad, és így kiált: - Ó, Melissa! Ó, Melissa! - majd újra elalszik, miközben felemeli bal kezét, és megvakarja a fejét." Vajon mit szólt volna ehhez Karinthy? ("Ó, szerencsétlen Jemmym! Szegény, szerencsétlen gyermek!")

Az 1790-92 közötti időszakban is születnek még a fentiekhez hasonló kísérleti művei, az igazi hang még nincs meg, de Jane Austen már egyre gyakorlottabb író.

A leggyakrabban idézett korai Austen-szöveg talán az Egy ifjú hölgy levele (A Letter from a Young Lady). Az ember lassanként tényleg az Így írtok ti legjobb részeiben érzi magát, amikor ilyesmit olvas: "Még egészen fiatal voltam, amikor kioltottam édesapám életét, később édesanyámét is, s most a húgomét tervezem kioltani." Csakhogy az a huszadik század, egy olyan modern világ, ahol nemcsak villanyvilágítás és mozi van már, hanem olyan foglalkozás is, hogy humorista. Ez viszont egy tizennégy-tizenöt éves jól nevelt lelkészlány száguldó fantáziája a tizennyolcadik századból... De felejthetetlen az Egy ifjú hölgy levele, melyben walesi utazásáról ír (A Tour Through Wales) is: "A mama kis póninkon ült, Fanny és jómagam pedig a két oldalán sétáltunk, jobban mondva futottunk, ugyanis a mama igen szeret szélsebesen száguldani (...). Fanny számos rajzot készített a környékről, (...) nemigen hasonlítottak az eredetihez, (...) hisz futás közben készültek." Valahányszor arról való vitát olvasok, vajon Cassandra Austen jól rajzolta-e le a húgát híres képén, mindig ez a novella jut eszembe, s onnantól kezdve nem tudom komolyan venni a témát. (1)

A Női levelek (A Collection of Letters) gyűjteménye körülbelül e levélnovellákkal egyidős. (2) A tizenhat-tizenhét éves Austen a női szerepekhez illő hangvételt próbálgatja bennük, metsző iróniával. Az aggódó, de nemtörődöm anya, a szerelmi életét bonyolító, nevetséges bölcsességeket feljegyző eladó lány, és a "fülig szerelmes ifjú hölgy" levelei is érdekesek. A legjobb azonban a negyedik levél, amelynek eszes, de végtelenül kíváncsi főszereplője egy egész picit emlékeztet Emma Woodhouse-ra, s a harmadik, amelynek szituációja - már csak kis, anekdotikus epizódként - megjelenik majd a Büszkeség és balítéletben. "Ily módon kimentem tehát, s kénytelen voltam ott állni a hintó mellett őladysége kénye-kedvére, bár rendkívül erős, hideg szél fújt. (...) - Ó, igen, borzasztó ez a keleti szél. (...) De ön nyilvánvalóan már hozzászokott, hogy összevissza fújja a szél. (...) Önök, ifjú hölgyek, akik ritkán utaznak kocsin, soha nem törődnek vele, milyen időben gyalogolnak, s hogy a szél mennyire mutatja meg a lábukat. Bizony, nem engedném, hogy az én leányaim álldogálljanak kint" - szónokol a hatalmaskodó és tapintatlan Lady Greville, és közben Lady Catherine De Bourgh szelleme kísért...

Austen abszolút kerek, mókás és olvasható művet ír már 1790-ben: a Szerelem és barátság (Love and Friendship, pontosabban Austen kézírásával véletlenül Freindship) írásakor még nem volt tizenöt éves. Ez már igazi mű, a levélregény(paródia) magyar kiadása hatvan kis oldal. A szédületesen bonyolított műből leginkább a főhősnők ájulásait szokták emlegetni: Sophia és Laura közösen élik át az élet nagy kalandját, s hol ezért, hol azért ájulnak egymás karjaiba (néha órákig, felváltva). Nem csoda, hogy csak a levélíró éri meg az ötvenöt éves kort. "Drága Laura - mondta Sophia néhány órával halála előtt -, vegye figyelmeztető jelnek e szomorú véget, és kerülje az oktalan viselkedést, amely előidézte mindezt! Óvakodjék az ájulási rohamoktól! Jóllehet, abban a pillanatban üdítőnek és kellemesnek tűnhetnek, mégis, higgyen nekem, ha egy hűvösebb időszakban túlságosan gyakran megismétlődnek, ártalmasak lehetnek egészségére! (...) Az őrjöngőroham azonban korántsem veszedelmes, mert csupán megedzi a testet, ha nem túl heves, s merem állítani, jótékony hatással van a szervezetre! Legyenek őrjöngőrohamai, amennyi csak tetszik, de soha ne ájuljon el!" Minő utolsó szavak! Ráadásul egy olyan regényben, amelyben elveszett testvérek, zord atyák, csaló vőlegények, bebörtönzés, halál, tévutak, félreértett szerelmek, titkos házasságok és törvénytelen gyerekek kavarognak remek egyvelegben. Ezt a művet feltétlen érdemes megismerni, Austen ugyanis ezúttal türelmesen kibogozta az általa összeszőtt szálakat, s bár az egész egyszerűen nem normális, azért nagyon jól olvasható. (3) Nem tudom, hogy Austen olvasta-e a Candide-ot, de időnként épp Voltaire stílusára talált rá: itt is, máshol is.

Kiváló, bár féktelen mű A három nővér (The Three Sisters, 1791) is, bár meglehetősen tanácstalanul állok Claire Tomalin azon állítása előtt, hogy ez egy durva könyv (4). A házasságszerzésről szól, meglepően modern felfogásban. Mary Stanhope eljegyzi magát, miközben utálja a leendő férjét. Georgiana és Sophy, a húgai természetesen ellene szurkolnak, hisz ők is szeretnének férjhez menni. A legkínosabb perceket az egyezkedés okozza: Mary kék színű, ezüstpöttyes hintót, hátaslovat, csipkét, gyöngyöt, gyémántot, krémszínű, ezüst virágfüzérekkel díszített hintót, és pejlovakat akar, majd a felsorolás végén végre eszébe jut: "engednie kell, hogy mindig azt tehessek, ami tetszik, s megértő férjemnek kell lennie!" Ja, és egy üvegházat is akar, és utazásokat. Mondanom sem kell, hogy végül igenis férjhez megy, de csak egy barna hintója meg egy hátaslova lesz, s csak a családi ékszereket kapja meg - és ki nem állhatja a vőlegényét. Amennyiben durva annak a nagyon erősen groteszk ábrázolása, ahogy egy korabeli hölgy "jó házasságot" köt, érzelmek és (testi-lelki) felvilágosítás nélkül, akkor inkább ne olvassuk A mansfieldi kastélyt sem. Hiszen ha Maria Bertram nem valami hasonló idióta vágyakozást követve ment volna hozzá Mr. Rusworthhöz, sosem szökik meg - tudjuk, kivel.

Az Anglia története (The History of England) mókás történelemkönyv-paródia sok családi utalással, de enélkül is érthető, A Lesley-kastély (Lesley Castle) című kissé szétfutó, féktelen történetű levélregény pedig, amely már 1792 első hónapjaiban íródhatott (s nagy szerepe van benne annak, lehet-e valaki túlságosan magas...) az utolsó a "zsenge" Austen-kísérletek között, játékos és bonyolult. (5)

A Catherine, avagy a lugas című történetkezdeménnyel azonban - az akkor még csak tizenhat éves - Austen új útra lépett, kísérletet tett egy "rendes" nagyregény megírására. Bár a műből csak mintegy hatvan oldalnyi töredék létezik, főszereplője, a megpróbáltatások elől a lugasába húzódó, bájos, árva Miss Percival az első az eszes, de sorsuknak kiszolgáltatott Austen-hősnők közül. A regénykezdet aránytalan, nincs tagolva sem, de nagyon ígéretes. Megtudjuk, milyen is az árvaságra jutott, egy ostoba és zsarnoki nagynénjénél nevelkedő Catherine (barátnői sorsának ábrázolásba családi elemeket is beleszőtt az írónő, mint saját nagynénjének Indiába való szerencsétlen, de kalandos férjhezmenetelét), majd a lány véletlenségből megismerkedik az ifjú, beszédes és gazdag Mr. Stanleyvel, boldogságát azonban az affektáló és nagy hozománnyal rendelkező Camilla fenyegeti. Itt azonban sajnos vége szakad a töredéknek. Austen-regénynek sovány is lenne, de a tizenhat éves Jane első komoly munkájaként lenyűgöző, amúgy pedig tényleg érdekes.

A legkésőbbi korai mű a Lady Susan című kisregény, amely valamikor 1794 tájékán születhetett, már a jegyzetfüzetek anyaga után. Egyesíti magában a két korai Austen-vonalat: levélregény, ám komoly, érdekes és valós cselekményű darab, s a szerelemről szól. Már nem paródia, nem játék, hanem egy teljes világ ábrázolásának igényét hordozza. Ez volt szerzője első regénye, amelyet az apjától a tizenkilencedik születésnapjára kapott, saját mahagóni íróállványán írt meg. (Persze, kétlem, hogy ez hozta volna meg a tehetségét...) Bár Austen befejezte és fel is olvasta a családjának, később feledésre ítéltetett, s csak 1871-ben jelent meg először nyomtatásban. Kerek, érdekes, de nagyon különös történet, hiszen a középpontjában nem a jobb sorsot, boldogságot érdemlő fiatal lány, Frederica, hanem annak zsarnoki, gonosz, számító és botrányokozó édesanyja, a gátlástalan, frivol és saját boldogulásárt mindenre képes Lady Susan Vernon áll. Hiába próbál meg mindent megtenni Catherine Vernon, a lady elhunyt férje jóravaló öccsének jóságos, fiatal felesége, majdnem képtelen megmenteni a lady mesterkedéseitől saját testvérét, a naiv Reginaldot, aki úgy véli, Lady Susan a végzete. (6) Végül a jók jutalmat és boldogságot nyernek, ám Lady Susan nem bűnhődik teljesen: bár Reginaldot elveszti, sikerül érdekházasságot kötnie egy régi szeretőjével. Így a befejezés csalódást kelt. Avultabb a levélregény formája is, mint a későbbi regények kellemes elbeszélő modora. Ám a Lady Susan vélhetőleg nem ezért maradt fiókban, hanem mert a humor, a megértés és az irónia tökéletesen hiányoztak belőle. Izgalmas, érdekes, de túl komoly, sótlan. Austen is érezte ezt. Felnőtté vált közben: megtalálta első sokat ígérő témáit, s elkezdte írni máig leghíresebb regényeit.

A korai írások azonban itt maradtak nekünk, hogy a nagyregények után, ha jót akarunk nevetni, beléjük lapozzunk. Megérik az érdeklődést!

(1) Az eddig felsorolt rövid művek mind a Catherine című kötetben olvashatók magyarul (Lazi, Szeged, 2006).
(2) A mű a Lady Susannal egybekötve jelent meg (Lazi, Szeged, 2008, 2006, 2005).
(3) Ebben a műben újra megjelenik a Henry és Eliza lopásmotívuma is, de mennyivel jobban: "Sophia egyik nap történetesen kinyitotta saját kulcsával az egyik titkos fiókot (...), úgy láttuk, az a legtisztességesebb eljárás, ha a hitvány, gaz Macdonaldot megfosztjuk pénzétől - amit talán nem is becsületes úton szerzett. (...) Janetta szökésének napján Sophiát, aki épp az ötödik bankjegyet vette ki méltóságteljesen a fiókból, hirtelen rendkívül szemérmetlen módon Macdonald zavarta meg. (...) A szégyentelen Macdonald még csak meg sem kísérelte, hogy tisztázza magát (...), hanem szemrehányásokkal illette a barátnémat, amiért gyalázatos módon eltulajdonítja pénzét, s ezzel mélyen megsebezte Sophia méltóságát." Ráadásul minden alkalommal állandó hivatkozás történik a hölgyek érzékeny alkatára. Erről persze (minden igazi kapcsolat nélkül) rögvest eszembe jutott Agatha Christie Mrs. Ackroydja, aki azért turkál pénzes és végrendeletes fiókokban, mert kislánykora óta érzékeny, intuitív alkat...
(4) 142. oldal. Be kell valljam, azt sem értem, miért keres folyton életrajzi referenciákat Tomalin ezekben a művekben, s miért nézi le őket érezhetően egyébként. 
(5) Az utóbbi négy mű a Szerelem és barátság kötetben olvasható magyarul (Lazi, Szeged, 2006).
(6) Íme egy francia nyelvleckébe illő mondat...

Austennel kapcsolatos blogbejegyzéseim:
Tetszetős és illedelmes - Jane Austen a könyvespolcon
A nagyregényekről - márciusban
Érzelem és értelem - Könyvek Jane Austen életérőlFolytassa, Miss Austen!
És boldogan éltek, amíg... folytatást nem írtak róluk
Jane Austen bibliográfia