II. Jakabbal (1685-1688) nehéz megbarátkozni: még életrajzának írója, David Womersley sem állít olyat, hogy Jakab sikeres, bölcs, megfontolt, vagy legalább alkalmas uralkodó lett volna. Leginkább úgy jellemezhető, rosszkor volt rossz helyen: nem véletlenül nevezi a róla szóló kötet alcíme az utolsó katolikus királynak (The Last Catholic King). E szép címmel csak az a bökkenő, hogy mire Jakab trónra került, már majd' 130 éve örökre leáldozott az angliai katolikus monarchiának... A király, akit nyugodtan lehetne az utolsó elűzött angol uralkodónak is nevezni, hosszú évtizedeket várt arra, hogy elfoglalhassa bátyja, II. Károly trónját - majd röpke három és fél év alatt el is vesztette azt, elsősorban ama gátlástalanul erőszakolt és távlatban szemlélve semmilyen reménnyel nem kecsegtető törekvésének köszönhetően, hogy rekatolizálja az angol királyságot. Mindig is érdekelt, vajon mi zajlott le benne, amikor belevágott a kísérletbe. Ennyire dölyfös volt (amilyennek a jelen kötet kemény fedeles kiadásának karikaturisztikus fedélképe is ábrázolja)? Ennyire hitt az angol abszolutizmus erejében? Ennyire ostoba, szűk látókörű ember lett volna?

Őszintén szólva meglepett, hogy e Penguin-életrajz szerzője mindent milyen egyszerűen meg tudott magyarázni egyetlen dologgal: a vallással. Napjaink szekularizált világában nehéz belegondolni, miképpen vezethetett akár tévutakra is meglett és uralkodói képzésben részesült embereket hitük az Isten kegyelméből való uralkodásban: márpedig úgy tűnik, az őszinte megtérés, amely oly sok pozitív dolgot okozott már a históriában, ezúttal II. Jakab bukását okozta. S ténye megérthetővé teszi mindazt, amit II. Jakab hercegsége utolsó és királysága néhány évében tett. David Womersley az oxfordi egyetem Thomas Warton irodalom-professzora, aki többek közt Swift, Defoe és Edward Gibbon életével és munkáival foglalkozik. Talán nem véletlen tehát, hogy nagyon sok figyelemmel adózik a forrásoknak: mindannak, amit a király leírt az elképzeléseiről, s amit mások leírtak a királyról, egy időben uralkodásával.

Így megismerhetővé válik egy nem különösebben okos vagy tehetséges, de elszántan önmegvalósító herceg, aki kezdetben a katonai pályán igyekszik kibontakozni, fényes bátyja árnyékában, majd egy igen okos nő, első felesége, egy miniszter leánya, Anne Hyde támogatásával válik azzá a tekintélyes férfivá, akinek minden, még hízelgő portréján is ott ül az a finom, lenéző grimasz a szájszélén. Majd ez az úriember, aki amúgy is ilyen jó véleménnyel van magáról, felnőtt fejjel, másodjára is találkozik a katolikus vallással, megtér, ráadásul szinte ezzel egy időben elveszíti a(z eredetileg protestáns) feleségét. S innentől kezdve őszinte hite (amelyben nem érdemes kételkedni) elülteti benne a meggyőződést, hogy az ő kiváltsága lesz Angliát ismét katolikussá, magát pedig nagy katolikus uralkodóvá tenni. Ezt szolgálja minden abszolút intézkedése, makacssága, kérlelhetetlensége, a parlament és a püspökök iránt mutatott, elhamarkodott lenézése, s második házassága is Modenai Máriával, amely megajándékozza egy katolikus trónörökössel, a világtörténelmet pedig egy jakobita trónkövetelővel és leszármazottaival. Ugyanakkor a fentiekben leírt vallás-kérdés nem terjeszkedik ki az egész életrajzra, amely rendkívül objektív és változatos: egyszerűen csak okos kiindulópontjaként szolgál. Elolvasva a könyvet nem kedveltem meg II. Jakabot, de azt hiszem, most már valamennyire értem, miért úgy uralkodott, ahogyan. Épp ezért tartom nagyon jónak az életrajzot.