2019. október 10., csütörtök
Azzal kell kezdenem, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok ennek a kötetnek. Néhány nappal ezelőtt szinte a határán voltam annak, hogy ha még egyetlen percig hallgatnom kell azt, amit meghallgatni jöttem, kiugrom valamelyik ablakon. Azután más ötletem támadt: bár igazán nem szoktam "a pad alatt olvasni", úgy döntöttem, odafigyelés helyett inkább György király életében fogok pimasz módon elmerülni. És bár nem csináltam ilyesmit tizenöt éve, a módszer sikeres volt: én is megvagyok még mindig, az ablak is. A könyv pedig - nemcsak ezért - nagy sikert aratott nálam. David Cannadine, a szerzője, lovag, a Princeton Egyetem Dodge történelemprofesszora, az oxfordi egyetem vendégprofesszora, többszörös akadémiai tag, a National Dictionary of Biography szerkesztője, a Penguin Kiadó két alapvető történelmi sorozatának, a The Penguin History of Britainnek és a The Penguin History of Europe-nak a főszerkesztője, a Past & Present című, 1952-től megjelenő akadémiai történelmi folyóirat szerkesztőbizottságának alelnöke, továbbá a National Portrait Gallery kuratóriumának az elnöke. Mondani sem kell tehát, hogy történész a javából, aki rengeteg érdekes témáról publikált már a 19. századi brit arisztokráciáról, a brit társadalmi rétegekről és a brit identitásról, a Westminster Apátság történetéről, Viktória királynőről, Churchillről és Margaret Thatcherről. Engem azonban - az olvasási szituáció mellett - azzal nyert meg rögtön, hogy olyan elképesztően logikusan érvelt és letisztultan fogalmazott, hogy csak úgy repültem végig a kötet oldalain.
V. György az ő felfogása szerint a Nem Várt (avagy Váratlan) Király volt (The Unexpected King). Jó ideig semmi sem predesztinálta uralkodásra, hiszen csak másodiknak született Albert Victor nevű, Eddie-nek becézett bátyja után, s míg a herceg 1892-ben váratlanul el nem hunyt influenzában, Györgynek egyáltalán nem kellett arra készülnie, hogy egyszer majd trónra lép. Ám még ekkor is csak második volt a trónöröklési sorban, hiszen Viktória után fia, egyben György apja, a leendő VII. Eduárd következett, aki mindenben rányomta bélyegét saját korára, pozitív értelemben. Amikor György végre trónra került, szinte azonnal a világháborúhoz vezető eseményekkel, majd magával a nagy háborúval kellett szembenéznie, hogy azután új helyett keressen a még mindig hatalmas, de már jóval kevésbé "birodalmi" Angliának, illetve a Windsorra átkeresztelt királyi családnak egy megújuló, modern világban. Elmondható, hogy mindazt, amit elért, senki sem várta tőle. Viszonylag hiányos neveltetése, nyárspolgár, ókonzervatív magánemberi meggyőződése, apjához mérten végtelenül szűk látóköre politikusként, szóbeli és érzelemkifejezésének nehézségei férjként és családfőként elméletileg tehették volna nagyon rossz királlyá. Mégsem volt az: bár nem született a sikerre, eszerint az életrajz szerint elmondható, hogy királyként tisztes sikert aratott. Konzervatív emberként bábáskodott egy demokratikus monarchia kialakulásánál, nem igazán jó valódi apaként képes volt hitelesen betölteni népei pater familiasának szerepét, amire nagy szükség volt a háború után, s a változástól és a modernizációtól kifejezetten idegenkedő emberként olyan dolgokban vett részt, mint a Munkáspárt első kormányalakítása, a gazdasági válság miatti segélyalap létrehozása és a karácsonyi rádióbeszédek hagyományának kialakítása 1932-től. Túl sokat olvasni VI. Györgyről (vagy VIII. Eduárdról) azzal a veszéllyel jár, hogy az ember túl sötéten kezdi látni az apjukat, V. Györgyöt. Ez az életrajz azonban segít objektívnek maradni - és nagyon élvezetes.
V. György az ő felfogása szerint a Nem Várt (avagy Váratlan) Király volt (The Unexpected King). Jó ideig semmi sem predesztinálta uralkodásra, hiszen csak másodiknak született Albert Victor nevű, Eddie-nek becézett bátyja után, s míg a herceg 1892-ben váratlanul el nem hunyt influenzában, Györgynek egyáltalán nem kellett arra készülnie, hogy egyszer majd trónra lép. Ám még ekkor is csak második volt a trónöröklési sorban, hiszen Viktória után fia, egyben György apja, a leendő VII. Eduárd következett, aki mindenben rányomta bélyegét saját korára, pozitív értelemben. Amikor György végre trónra került, szinte azonnal a világháborúhoz vezető eseményekkel, majd magával a nagy háborúval kellett szembenéznie, hogy azután új helyett keressen a még mindig hatalmas, de már jóval kevésbé "birodalmi" Angliának, illetve a Windsorra átkeresztelt királyi családnak egy megújuló, modern világban. Elmondható, hogy mindazt, amit elért, senki sem várta tőle. Viszonylag hiányos neveltetése, nyárspolgár, ókonzervatív magánemberi meggyőződése, apjához mérten végtelenül szűk látóköre politikusként, szóbeli és érzelemkifejezésének nehézségei férjként és családfőként elméletileg tehették volna nagyon rossz királlyá. Mégsem volt az: bár nem született a sikerre, eszerint az életrajz szerint elmondható, hogy királyként tisztes sikert aratott. Konzervatív emberként bábáskodott egy demokratikus monarchia kialakulásánál, nem igazán jó valódi apaként képes volt hitelesen betölteni népei pater familiasának szerepét, amire nagy szükség volt a háború után, s a változástól és a modernizációtól kifejezetten idegenkedő emberként olyan dolgokban vett részt, mint a Munkáspárt első kormányalakítása, a gazdasági válság miatti segélyalap létrehozása és a karácsonyi rádióbeszédek hagyományának kialakítása 1932-től. Túl sokat olvasni VI. Györgyről (vagy VIII. Eduárdról) azzal a veszéllyel jár, hogy az ember túl sötéten kezdi látni az apjukat, V. Györgyöt. Ez az életrajz azonban segít objektívnek maradni - és nagyon élvezetes.