Ha bemegyünk egy jó könyvesboltba, négy-öt Kipling-kötetre is rátalálhatunk a polcokon. Miért izgalmas olvasmányok Kipling művei ma? Miért jó, hogy - talán most először - alaposan megismerhető magyarul a felnőtteknek író novellista és regényíró is, s nemcsak a kaland- és gyerekkönyv-szerző? És egyáltalán, hogy lehet, hogy kell nekünk Kipling, akinél kevésbé vitatott személyiséget nehéz találni az angol irodalomban?

Rudyard Kipling szerepel egy igen előkelő listán: 1907-ben Nobel-díjat kapott. Olyan elődei voltak az 1901-ben alapított elismerés elnyerői között, mint Theodor Mommsen, a tizenkilencedik század egyik legnagyobb német történésze, vagy Henryk Sienkiewicz, a Quo Vadis szerzője, s olyanok követték, mint Rabindranath Tagore, T. S. Eliot, G. B. Shaw, Harold Pinter, Gabriel García Marquez vagy éppen Herta Müller és Kertész Imre. Ezzel szemben a huszadik századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat (benne Harsányi Zsolt) kortársként így írt róla és új novelláskötetéről 1924-ben: "Az a gyanú, amelyet a Kim pazarul színes és virtuóz oldalain át éreztünk, amely később kellemetlen és sajgó bizonyossággá vált, most már haragos elfordulássá fajul. Egy kegyetlen, gonosz, vén ember rikácsoló lázítása ez, legalsóbb szándékú uszítás, bombavető vezércikk." Hogyan fér össze Kiplingnek ez a képe, a "vad vérontási apostol"-é a másikkal, a mindenki által ismert "nagy mesélőével", aki megteremtette Mauglit? Hogyan fér össze a Nobel-díj azzal, hogy Kipling "a fehér angolszász faj felsőbbrendűségének; az ebből fakadó "civilizációs kötelezettségeknek" tanát, az "aktív hős", a "birodalomépítő", a vaskezű gyarmatosító eszményképét foglalta műveibe"? Hogyan fér össze az a bölcsen és szépen író költő-Kipling, aki a Ha című verset megírta, azzal a politikus-újságíróval, akit George Orwell ironikus megvetéssel majd a "brit birodalomépítés prófétájának" nevez?

Magyarországon már a II. világháború előtt is a gyerekeknek író Kipling volt az ismertebb s a kedveltebb. Bár az 1890-es évektől kezdve itt-ott, ilyen-olyan fordításban (s többnyire folyóiratokban) megjelent tőle mintegy negyven, többnyire indiai témájú novella, az 1920-as években pedig három "felnőttregény" is (köztük a Naulahka, újabb címén A maharadzsa titka a fiatal Déry Tibor fordításában), fő művének mégis leginkább A dzsungel könyvét (The Jungle Book) tartották, amely először 1899-ben született meg magyarul, majd később, negyedik (!) fordítójaként kapta meg Benedek Marcell, hogy 1930-ban megalkossa azt a változatot, amit ma is szívesen olvasunk. Még Kipling "birodalomépítő" történetei közül is ifjúsági regény, a Három kópé (a Stalky & Co. átdolgozása) tett szert népszerűségre, szintén Benedek Marcell fordításában. A háború után pedig Kipling egyértelműen gyerekíróvá vált, "munkásságából legmaradandóbbnak (...) két műve bizonyult: az írói képzelet utolérhetetlenül nagyszerű szülötte, a keleti mesevilág varázsát felülmúló The Jungle Book, valamint a lenyűgözően bájos Just So Stories For Little Children" - írja róla a Világirodalmi Lexikon 1979-ben. Így hát nem is adtak ki tőle mást, csak ezt a két művet, újra és újra. (Utóbbi könyv magyarul rengeteg változatban ismert Mesék, Állatmesék, Gyermekmesék illetve Az elefántkölyök címmel, de mindben ugyanabból a tizenkét történetből találni néhányat. Teljes, szöveghű és végre csonkítatlan fordítása azonban csak 2010-ben jelent meg magyarul Hogyvolt-mesék címen (Sziget Kiadó), szerintem mostantól ezt érdemes olvasni...

Van tehát egy könnyű út: azt mondani, hogy Kipling megvetette azt az ősi indiai, s egyáltalán, a "gyarmati", nem európai civilizációt, amelyet egész életében annyira ismert (1865-ben Bombayben született, Indiában tanult és nőtt fel, s bár 1936-ban Londonban halt meg, közben bejárta a világot, hosszabb időt töltött újra és újra Indiában, járt Dél-Afrikában és Amerikában is). Így "elárulta" hivatását, elvesztegette írói tálentumát és ha megbocsátunk neki, egy dologért tehetjük: mert olyan bájosan írt a gyerekeknek.

De - úgy gondolom - ez mérhetetlenül képmutató lenne. Először azért, mert lehet egy szerzőnek rossz műve és jó műve, őt magát azonban egy kicsit groteszk dolog szétdarabolni két íróra. Másodszor, mert Kipling filozofikus, furcsa meséi (A magányosan sétáló macska, a Riki-tiki-tévi vagy a Maugli-történetek) épp annyira olvashatók bölcs felnőttmeseként, mint aranyos gyerektörténetként. (Talán ezért nehéz rajzfilmet csinálni belőlük, lásd Walt Disney különösen sikerült filmjét és utánzatait, s ezért áll meg - egyszerűsítve, átírva, de kitűnően megvalósítva - felnőttfilmként Korda Zoltán 1942-es angol A dzsungel könyve-filmje Sabuval a főszerepben.) Harmadszor, mert a "felnőtt" Kipling nem is olyan rossz, mint gondolni szokás. Sőt. Ahogyan Sári László fogalmaz: "Kipling emberként nem nyerhette el az utókor rokonszenvét. De íróként nagyon jó tudott lenni. Zavarba ejtően, kiemelkedően jó."

Ott van először is a Kim. Óriási élmény volt, amikor először olvastam: alig volt időm, minden nap csak pár lap erejéig voltam képes ébren maradni, de a varázslat mindig fogva akart tartani tovább is. Pedig a könyv 1920-as fordításának reprintjével találkoztam először: az azóta megjelent, méltó köntösben és kiváló fordításban kiadott, jegyzetelt új változat (Kelet Kiadó, 2006) még sokkal nagyobb csodákra képes. Ebben a regényben Kipling valami érdekeset próbál ki: a filozófiai regényt keresztezi a kémtörténettel, a nevelődési regényt az útleírással. Az eredmény egy - úgy érzem - nagyon szubjektív, de nagyon bölcs könyv arról a tizenkilencedik század végi Indiáról, amikor még minden megingathatatlannak látszott, miközben mégis minden mozgásban és változásban volt. A főhős, Kim egy ír katona és egy indiai dajkalány törvényes gyermeke, egyszerre európai és indiai, s egyszerre képes megérteni a brit és az indiai mentalitást. Amikor megismerjük, gyerekesen naiv és utcakölyökhöz illően dörzsölt, később sokat utazik és tanul, míg végül a rejtőzködés, a cselekvés és a blöffölés bátor mestereként az angol titkosszolgálat segítségére lehet. E történetszálnál azonban sokkal fontosabb Kim meg-megszakadó utazása a másik főszereplővel, a bölcs, idős, naiv lámával, egykori buddhista apáttal, aki egyre az Utat és a Szabadulást keresi, s segítségével Kim is megértheti önmagát és a világot. Miközben a regényt olvastam, valahogy úgy éreztem, ebben minden benne van, amit Európa meg tud ismerni Indiából. Maga India nem, mert egészen - talán - megismerhetetlen angol vagy akár magyar szemmel. (Nem azért, mert valamiféle barbár csodák földje, hanem mert mindig a saját, nyugati szemüvegünkön keresztül nézzük: viszonyítjuk, magyarázzuk.) De Kim furcsa kis személye segít közelebb kerülni ehhez a régvolt Indiához. E könyv 1901-ben született, s szerzője, még ha nem is erre kapta, ezért - biztos vagyok benne - megérdemelte a Nobel-díjat.

De ahogyan a Kim egészen másnak mutatja Kiplinget a megszokottnál, úgy válogatott novellái is. Az Indiai történetek (Kelet Kiadó, 2009), az Aki király akart lenni (Kelet Kiadó, 2010), A Száz Bánat Kapuja (Új Palatinus Könyvesház Kft., 2009) című kötetek egy olyan szerző képét rajzolják meg, aki megérti és kiválóan ábrázolja az embereket. Van szereplője, aki képes egész életében haragot őrizgetni a szívében, hogy élete végén végre elkövesse a gyilkosságot, amire egész életében készült. Egy másik egyszer az életben, groteszk és komikus körülmények között hősként viselkedik, s ez megváltoztatja az életét. Találni a novellákban gyarmati tisztet, aki bohócot csinál magából, s kotnyeles indiai kisfiút, aki tudtán kívül egész Indiával jót tesz. Felelőtlen férfit, aki irtózik a haláltól, mégis maga megy elé, s felelős gyarmati tisztviselőt, aki nagy jótetteket hajt végre, de emiatt angol társai szemében nevetségessé válik. Olvashatunk indiai és angol szerelmi drámákat, vannak tengerésztörténetei, katonaanekdotái, s elszomorítóan realista szigetországi témájú elbeszélései is (például aki mellbevágóan objektív háborús történetet keres, olvassa el mai szemmel a Mary Postgate című elbeszélést). S csodásan, lebilincselően, fordulatosan tud mesélni. Hol ironikus, hol szívfacsaróan romantikus, hol realista, sőt naturalista, hol líraian finom. E válogatások (valamennyi Sári László és Sári Júlia munkája) egy teljesebb Kipling képet rajzolnak meg, szórakoztatnak és elgondolkodtatnak. Ez a Kipling igazi irodalom, s e novellákból még a "gyarmatosító" Kiplingnek is a kételkedő, ironikus, kérdésfeltevő arca tekint ránk. Aki előítéletes, annak az Indiai történetek kötetet ajánlom: a Kicsi Tóbrá, a Csalás a banknál, a Miss Youghal inasa vagy a Púran Bhagat csodája elolvasása után az ember kezdi érezni, hogy mindent összevetve Kipling fantasztikusan jó író.

Ez már első igazi nagyregényében, A fény kialszikban (Kelet Kiadó, 2009, korábban hiányos fordításban A fény kialudt és - érthetetlen módon - A sivatagi harcos címen jelent meg) is azonnal látszik. A kalandok, szerelmek, önkeresés, büszkeség, tehetség, férfibátorság és gyávaság ördögi köreibe keveredett, fokozatosan megvakuló festő története megható, drámai, s valami olyan dühös lendület van benne, ami feje tetejére állítja a régi jó Angliáról alkotott képet.

Végül egy dologról kell még írni: hogy Kipling kiváló sci-fi-, fantasztikus és misztikus történeteket is írt. Egyszer már jelent meg ezekből egy kisebb válogatás (A fantomriksa, Móra, 1991), most pedig a legtöbb könyvesboltban elérhető a Kívánságok Háza (Metropolis Média, 2010), amelyben megtalálható például a szívszorító címadó elbeszélés, de a két híres ABC-történet (s mellékletükként egy korbeli ál-újság) is: ezekben a komor, de ötletes sci-fikben a 21. századi világot egy titokzatos méretű, óriási hatalmú cég uralja, az Aerotranszportot Bonyolító Csoport. Az én kedvencem mégis a Csakis az igazat. Aki nekifut, elsőre - egy leviatán mellett - az amerikaiak elleni előítélettel fog találkozni, aztán - remélem - megtalálja az iróniát. Hát ilyen Kipling.

S hogy miért kell nekünk? A választ érdemes a végén kezdeni, azzal: mert nagyon jók az új kiadások. A tizenkilencedik századi India épp annyira távol van már tőlünk, mint a korabeli Anglia. De a szómagyarázatok, lábjegyzetek, s egyáltalán, a költői, irodalmi igényességű fordítások nagyon is megkönnyítik Kipling megismerését. Másodszor mi jóval messzebb vagyunk már magától Kiplingtől, mint akár az 1920-as, akár az 1970-es évek ítéletalkotói. Ahogyan Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című remek regényének olvasása közben nem zavar szerzőjük mai szemmel hihetetlenül vérlázító és ósdi felfogása a nőkről és a női jogokról, Kosztolányi Dezsőről sem az a néhány, később általa is szégyellt cikk jut eszünkbe, amelyekben köszöntötte a világháborút, s Németh Lászlótól is azokat a műveket olvassuk, amelyek örök értékek, néhány furcsa tanulmánya pedig kívül esik kultuszán, talán Kiplingnek is többet tudunk "megbocsátani". (Fontos persze, hogy a "megbocsátandók" közt is vannak didaktikus művei, s vannak mestermunkái is.) Harmadszor úgy tűnik, miközben folyik a posztkoloniális diskurzus, Kipling egyre érdekesebbnek bizonyul, hiszen - korlátaival együtt - egészen egyénien ábrázolja a világok találkozását, a kultúrák és értékrendszerek cseréjét és összekeveredését, mégis merev különállását. Negyedszer mindenki olvasnivalóra vágyik manapság, mégpedig néha olyasmire, ami hagyományos módon olvasható, mégis különleges és igazi irodalom. Ha ma leülök egy Kipling-szöveggel, nem azt akarom, hogy meggyőzzenek az imperializmus szükségességéről, s nem is e történetekből szeretnék adatokat tanulni Indiáról. Leginkább olyan érdekes elbeszélést szeretnék, amelyik leköt, elvarázsol, lenyűgöz különlegességével, szórakoztat iróniájával. Kipling pedig ilyen.

Egy biztos: Rudyard Kipling nem csak a gyermekkor írója. Ördöngös tehetség, aki minden jogos szidalom és óvatos előítélet ellenére olyan életművet hagyott hátra, amibe érdemes beleolvasni.

Kiplingról (is) a blogon:
Könyvet az újságostól - Marketingről, Nobel-díjról és taktikáról
Frissítés: Az év végén a Kelet Kiadó újabb Kipling-elbeszéléskötetet jelentetett meg A gondolkodó bika címmel. Erről bejegyzés - itt található.