Amikor felfigyeltem a Penguin Monarchsra, a II. Károlyé után a legjobban az érdekelt, miről szól Viktória királynő (1837-1901) sorozatbeli életrajza. Viktória ugyanis azóta érdekel, amióta, még gyerekként, egy szegedi pinceantikváriumban a kezembe került Lytton Strachey róla írt könyve lilásbordó, Olcsó Könyvtár-beli kiadásban. Ez ugyanis első élménynek tökéletes, pompás stílusú, érdekes, a királynő életét és lelkét analizáló, sőt, őt valódi, háromdimenziós, emberi figurának bemutató biográfiai bevezetés. De egyrészt 1921-ben íródott (magyarul is már 1935-ben megjelent), másrészt pedig teljesen járatlan úton jár: hatalmas forrásanyagot dolgoz fel (hiszen Viktóriáról sosem készült hivatalos életrajz), máig mintát ad az életrajzíráshoz (köszönhetően Strachey briliáns tehetségnek), de alapvetően irodalmi esszé, erős prekoncepciókkal. Jane Ridley, a jelen könyv szerzője azonban kiválóan író történész: a Buckingham Egyetem modern történelem professzora, többek közt az ifjú Disraeli és VII. Eduárd életrajzírója, aki azonban tagja a Királyi Irodalmi Társaságnak, gyakran publikál folyóiratokban és kurzusokat tart arról, hogyan írjunk történelmi bibliográfiát.

Viktóriáról írt könyve (amely meglepő módon az egyik legvastagabb a rövidre mért sorozatban: jegyzetekkel együtt majdnem 150 oldal) egyszerre küzd meg és köt békét azzal a sok közhellyel és romantikus fikcióval, amely Viktória életét és uralkodását övezi. A 81 évet élő, s ebből hatvanötöt a trónon töltő királynő, olyan sokféle statikus emlékképben létezik a kulturális emlékezetben, hogy igen nehéz róla egy háromdimenziós, mozgásban, változásban lévő, kritikus portrét készíteni. Ő Anglia második leghosszabb ideig uralkodó királynője, az uralkodónők sorában mindössze az ötödik, s egyértelműen még csak a második valóban sikeres, I. Erzsébet után. Alakja tehát okot ad a töprengésre: mit jelentett nővolta a királyság megtartása, megújítása szempontjából. Ő "Európa nagymamája", a sötét köpenyben és illedelmes csipkefőkötőben, idősen és kissé közönyösen unokák, dédunokák és ükunokák változó létszámú csoportképeinek közepére ültetett mátriárka. De ő a bájosan és biedermeieresen gömbölyded arcú fiatal lány is, aki mindössze 152 centiméter magas, így bármely minisztere a hóna alá kaphatná, mégis tekintélyt szerez magának, amikor kötelességtudástól és a neki érdekes módon jól álló uralkodói gőgtől telve feltipeg a trónjára. Viktória egyszerre a széltől is óvott, tündéri kislány, aki szinte születésétől kezdve a monarchia egyetlen reménye, s elnyomott, agyonszabályozott, folyamatosan ellenőrzött kisgyerek, akin vagyonát szerelmével-bizalmasával kezeltető-elsikkasztató, meglehetősen ostoba anyja uralkodik. Ismert, ahogy a trónra lépő Viktória, megtudva IV. Vilmos halálhírét, első uralkodói intézkedéseként kiviteti anyja ágyát a hálószobájából és kér egy órát magányosan - életében először... Ám a leginkább közismert része a királynő életének meglepően mély szerelme férje, Albert herceg iránt, aki a történészek számára egyszerre volt a kötelességteljesítés gentlemanje, meglepően kreatív és modern reformer, egy új, pozitív családfelfogás szószólója, s elvárásaival mégis szerethetetlen, összességében nem jó apa: a romantikus történetek kedvelői számára azonban ő Viktória tökéletes lovagja, akit középkori páncélban festet le, s akit a herceg korai halála után élete végéig, negyven éven át gyászol. (Ennek végletes, Sissi-féle romanticizálása például Romy Schneider Egy királynő leánykora (Mädchenjahre einer Königin) című, 1954-es filmje.)

Jane Ridley életrajza azt szeretné bemutatni, hogy mi köti össze ezeket a legendás, kimerevített pillanatokat és történelmi anekdotákat, vagyis, hogy miként uralkodott Viktória, a királynő, mátriárka és császárnő (ahogyan a kötet alcíme nevezi: Queen, Matriarch, Empress). Megpróbálja végigkísérni Viktóriát uralkodói pályáján: röviden feldolgozza az ennek során felmerült összes fontosabb eseményt, mindig hozzátéve, hogyan reagált rájuk a királynő, vajon mennyit értett meg az egyes problémákból, s mikor, miért, milyen döntést hozott velük kapcsolatban. Stracheyvel ellentétben Viktória és miniszterei kapcsolatában nemcsak az emberi, de a szakmai oldal is érdekli. Megpróbál leszámolni azzal a tévhittel, hogy Viktória igazán csak addig kísérte figyelemmel az államügyeket, amíg Albert herceg mellette állt (tanítómesterként vagy társként, ez már a változó korok változó megítélése). Rengeteget idézi Viktória naplóit, egy percre sem feledkezik azonban meg róla, hogy ezek leányának kézírásos másolatában, az ő rengeteg kegyeletes kihagyásával és átírásával maradtak fenn. Bár igazán izgalmas Judi Dench két Viktória-filmje, a Viktória és Abdul (2017) és a Botrány a birodalomban (Mrs. Brown, 1997), a királynő eme életrajzából kiderül, hogy az özvegy Viktória bensőséges emberi és szerelmi kapcsolatairól valójában csak azt lehet tudni, hogy szinte semmit sem tudunk. S bár a Viktória és Albert című minisorozat (2001) és Az ifjú Viktória királynő (The Young Victoria, 2009) valami olyasmit sugall, hogy a királynő életében az első néhány évtized volt csak igazán érdekes, vagy különleges, Jane Ridleynek sikerül megmutatnia, hogy Viktória egész élete egyformán lebilincselheti a történelem iránt érdeklődőket. Ez pedig igazán szép teljesítmény 150 oldalon.