Petőfi Sándor halott. Immár százhatvanhét éve. Meghalt pedig 1849. július 31-én, a segesvár-fehéregyházi ütközetben, amikor Bem altábornagy csapatait súlyos vereség érte. Eltemették valamelyik tömegsírban, amelyeknek a helye körülbelül ma is ismerhető, de bennük legfeljebb egymásra kövesedett, összehányt vázak tömegét lehetne feltárni, ha valaki hozzá akarna kezdeni. És nem támadt fel: legfeljebb a legendákban.

Réges-régi kérdés, hogyan, mikor, miért halt meg Petőfi Sándor: talán még a szülőhelyével kapcsolatos - (véleményem szerint feleslegesen) újra- és újraéledő - vitáknál is többször esik szó erről a problémáról. Főleg 1984 óta, amikortól újra felütötte fejét a Szibériába hurcolt, s ott fogságban, évekkel a szabadságharc után elhunyt költő mítosza. Amelyhez azután 1989 nyarán sikerült egy barguzini csontvázat is társítani.

A történetnek ezt a részét bizonyára sokan ismerik a médiából: legutóbb épp egy éve, 2015 júliusában kavarodtak fel az események egy soha meg nem rendezett nemzetközi konferenciával, s az állítólagos Petőfi titokban, engedély nélkül történő eltemetésével és nyilvános gyászolásával kapcsolatban. Az állítólagos Petőfiével: tekintve, hogy a Barguzinban feltárt csontvázat két független DNS-vizsgálat (1994, 1996) is nőnemű egyedként határozta meg, valamennyi szakértő a csontváz jellegzetességei és már az első csontminták citráttartalma alapján is nőként határozta meg, sírjában ráadásul holtteste alá egy huszonöt év körüli mongolid férfi csontváza volt eltemetve, vélhetően a férjéé. S legfőképpen az  állítólagoséval: mert valódi, értelmes bizonyítéka annak, hogy egyáltalán volt bármiféle ok Petőfi holtteste után kutatni egy barguzini, burját temetőben, igazából sohasem került elő.


A legenda

A remény nagy szó. Petőfi Sándor sok-sok ismerője reménykedett abban, hogy tévedhetnek a szemtanúk, s a lánglelkű költő és türelmetlen modorú jó barát még visszatér. Maga Arany János is megküzdött a rettenetes tudattal. Emlények című verse régimódi címe ellenére olyan sötét, izzó kétségbeesés nyomait őrzi, amely bárki szemében élő, romantikus alakká éleszti a szépen fésült bajszú "tanár úr"-költőt, aki talán soha máskor ilyen nyíltan nem gyászolta szeretett barátját.

Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd. (...)
Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak...
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.

Eleinte azt lehetett remélni, hogy Petőfi, a túlélő még visszajön: csak az amnesztiát kell kivárni, csak egy kissé kell még bujdosni. (Szépen ír a fel-feltűnő ál- és igazi (?) Petőfikről Jókai Mór Politikai divatok című kulcsregénye.) Ám mire Arany 1851 táján papírra vetette az Emlények első változatát, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a honában bujdosó költő már jelentkezett volna, ha életben van. Ekkor támadt fel az a reménykedés, hogy Petőfit talán a messzi-messzi, közismerten gyilkos hírű Szibériába hurcolták el az oroszok. Ez azonban nem volt más, mint legenda. Először az 1870-es években próbált meg erről tanúskodni is egy közismert szélhámos (aki sajnos egy szót sem tudott oroszul, s sosem járt Oroszországban sem), ám a remény igazi gyúanyagot az első világháború után kapott, pontosabban akkor, amikor a valódi háború és a valódi hadifogság már kellő messzeségbe veszett, ezzel szemben felerősödtek a nemzeti(eskedő) hangok.


Ekkor kezdett el vetélkedni két szélhámos, Barátosi Lénárth Lajos (1938) és Svigel Ferenc (1940) azon, melyikőjük is látta Petőfi szibériai sírját és hol (egymástól függetlenül ugyanis mindketten kidolgoztak egy egy saját igazságot: de végül Svigel lett a "befutó"). Könyvek, előadássorozatok, interjúk és felolvasások történtek olyan adatok alapján (ma már jól láthatóan, kézzel átírogatott atlaszlap, hamisított fényképek, nem létező újságok kivágásai, orosz íráshibák tömegével stb.), amelyek talán a korabeli érdeklődő (és lelkes nemzeti érzelmű) kispolgárokat megtéveszthették ideig-óráig, de természetesen semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állták ki: az akkori Petőfi Társaság okos és részletes indoklással  bizonyítással és érveléssel le is rántotta a leplet az egészről. Ám - ahogyan Mikszáth írja Szent Péter esernyője című könyvében - hiába, hogy "kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra".

A barguzini csontváz

Abban a szellemi, politikai és társadalmi helyzetben, amikor a Petőfi-legenda ismét feltámadt, azt hiszem, volt benne valami nagyon szép, szabad és reménykedő. Ami rövid ideig még azt is el tudta takarni, hogy a dilettantizmus képtelen tudománnyá változni. Ekkor a nyolcvanas évek elején ugyanis újra, újként, igazként kerültek elő a Svigel és társai gyártotta ál-nyomok Körözsről, melyet állítólag Petőfi alapított volna és Iliszunszkról (vagy Iljiszunszkajaról, amely legfeljebb Eleszun lehetne). Ám sajnos még mindig teljességgel hamisak voltak. Svigel nem utazhatott el szabadon a saját hadifogolytáborából az onnan 340 km-re levő "Iliszunszkba", hogy megtalálja és lefényképeztesse Petőfi (valójában láthatólag műteremben levett, helyesírási hibás feliratú) ál-sírkeresztjét  a Donszkaja ulica végén levő temetőben. Eleszun ugyanis nem volt még városka, utcákkal (és benne fényképésszel, ahogy az az egyik ál-hirdetésen is olvasható), sőt, szinte még nem is létezett (és egyébként sem ott van, ahova Svigel jelölte, mert ahova ő feliratot hamisított a térképére, ott épp semmi nincs...). A világháborús hadifoglyok nem is csámborogtak szabadon több száz kilométereket. A hadifogolyposta ellenben rendesen járt, Svigel mégis negyed századot várt, mire szenzációs "bizonyítékait" bemutatta, s furamód még fellépése után sem jelzett egyetlen fogolytársa sem olyasmit, hogy efféle felfedezés tényleg megtörtént volna. Nem is beszélve arról, hogy e fantom Petőfinek még Svigel szerint sem volt több köze Barguzinhoz, mint hogy átutazott rajta és feleséget hozott magának. 1856-ban halt meg, a (nem létező) Iliszunszkban.

Ezzel szemben 1984-ben mégis Barguzin lett a célpont, köszönhetően annak, hogy ott elvben élt egy Petrovics nevű úriember. Igaz, létezésének egyetlen nyoma, az 1937-ben, egy százéves testvérpártól begyűjtött leírás róla egyáltalán nem illett Petőfire (ács, lakatos, szamovárjavító, ikonfestő, halász). Ráadásul biztosan 1859 után, de inkább a hatvanas évek közepén halt meg, ezen túl pedig a(z apai?) nevén kívül semmi sem kapcsolta az eredeti nevétől jóval korábban tudatosan megvált Petőfihez. Barguzinban viszont volt temető: igaz, a csontvázat végül még csak nem is ott találták meg, ahol egyesek emlékezete szerint ez a fenti Petrovics nyugodott volna... A szibériai csontváz csak úgy, az egyik sírban volt, a 28 találomra feltártból... (Hetediknek tárták fel, de valamiért még tovább is kerestek, míg végül a huszonhetedik sír után visszatértek hozzá, mondván, ez Petőfi...)


Ha nem a ma Magyarországán élnénk, akkor tovább nem is kellene a témával foglalkozni, a Petőfi-kérdés mégis elhúzódott ezután még huszonhat évig. Elkezdődött a csontvázzal való bűvészkedés: kicsempészése, át a határon, mintaadások és vádaskodások, hogy mindenki hamisít, a DNS-vizsgálat eredményének megkérdőjelezése, új DNS-vizsgálat, amelynek az azonos, ismét női eredményét öt éven át elhallgatták az egyre inkább fanatizált támogatók elől, majd legújabban például a kínai DNS-vizsgálat, amely szakértő szemmel nézve annyit mutatott ki, hogy Hrúz Mária két vérmintát adó rokona és a csontváz egykori tulajdonosa is európai... S végül az újratemetés: nem a Petőfi-sírba, mert azt nem engedték megbontani, s nem a meghirdetett napon, hanem egy nappal előbb, egy másik parcellába, ahova azonban nem a teljes váz került be, mert annak jó része az annak idején feltáró régész, Kiszely István özvegyénél maradt...

Olvasnivalók

Annak idején a téma nagyon heves és sokszor a legkevésbé sem finom modorú sajtóvitákat generált. A hivatalos álláspontot sokszor rendkívül éles publicisztikai stílusban képviselő Fekete Sándor cikkeit A szibériai métely. Egy Petőfi-legenda feltámadása és újbóli elhantolása címmel foglalta könyvbe (Magvető, 1990). Bár éles a hang, az igazság változatlan, a kötet fellapozása pedig segíthet megérezni az akkori, hiteles korhangulatot is.

Nem sokkal később adták ki az érdeklődők számára a Nem Petőfi! Tanulmányok az MTA Természettudományi Szakértői Bizottsága tagjai és felkért szakértők tollából címet elnyert vaskos gyűjteményt (Kovács László szerkesztésében, Akadémiai, 1992), s ezzel ismét véget érhetett volna az egész mizéria, hiszen ezt az objektív, néhol szinte unalmasan tudományos, szakszerű kötetet ma is teljességgel meggyőzőnek lehet tekinteni. (Csak a "hivatalos" tudományban való állandó, politikus vagy épp csodaváró kételkedés termelhette ki azt a meggyőződést, hogy ez nem elég vagy hazugság.)

Számomra itt meglehetősen nagy szünet következik a Petőfi-halála kérdés könyveiben. A következő nagy összefoglalás ugyanis Kovács László óriáskötete, amelyeknek a lábjegyzetei és hivatkozásai is kitennének egy egész külön könyvet. Ez a mű, a Csalóka lidércfény nyomában. A szibériai Petőfi-kutatás csődje ismertetett meg azokkal a bőséges adatokkal, amelyeket a későbbi munkák inkább már csak hivatkozva említenek (Argumentum, 2003). Ha vannak is benne személyeskedőnek tűnő lábjegyzetek, egyrészt igen mérsékelt marad mindvégig, másrészt fölényes biztonsággal, humorral és óriási adatgazdagsággal mutatja be a kérdés történetét: közben persze elkeserítve olvasóját, s megkérdőjelezve a józan ész létezését. Egységben szemlélni ugyanis, hogy mi minden, hogyan és miért történt és hangzott el Petőfi-fronton ebben a mintegy húsz évben, egyszerűen hihetetlen, szánalmas, ám persze nagyon is lebilincselő. (Az én kedvencem a "péniszcsont" megtalálásának története.)

Egy folyóiratszám maradt még a felsorolandók között, amely a témáról szól: a Rubicon 2015/7-es száma, melyet Petőfi életének és halálának szenteltek, s amely igyekezett ellátni azt a feladatot, amelyet most végül a Petőfi halála album tölt be, eljutva azokhoz is, akik újságokat nem vásárolnak. A Rubiconba a témával kapcsolatban olyan szerzők írtak, mint Kovács László, Hermann Róbert, Rosonczy Ildikó, Mende Balázs Gusztáv és Kalla Zsuzsa. A szöveg több helyen azonos a későbbi albuméval: ugyanis igazság is csak egy van. Ám emellett sok mást is megtudhatunk belőle Petőfi portréiról, Szendrey Júliáról vagy éppen a költőről fennmaradt egyetlen, hiteles daguerrotípiáról.

Kitérő: egy sikerkönyv és egy kínos közjáték

Furcsa módon a Kossuth most megjelent albumán kívül létezik még egy Petőfi halála című könyv. Szerzője Szűcs Gábor, s a Corvina Tudástár sorozatban jelent meg 2011-ben. Abszolút szerethető könyvecske: "minden" benne van Petőfi haláláról, s egyúttal fő erénye, hogy sikerül meghatároznia az egymásnak ellentmondó sok-sok részlet alapján is Petőfi elestének valószínű helyszínét. Első olvasáskor nekem is annyira tetszett, hogy besoroltam 2011 legjobb 11+1 könyve közé, ezzel az ismertetéssel: "Hihetetlenül izgalmas picike kötet. Remekül összefoglalja mindazt, amit Petőfi fehéregyházi meneküléséről, haláláról tudni lehet, kimutatja az eddigi következtetések hibáit, majd egy új, de a régieken nyugvó, pompás rekonstrukciót javasol. Szép, képes könyvecske." A könyvnek jó sajtóvisszhangja volt, mások is, éppúgy, mint én, óriási teljesítményként, apró méretéhez, kis terjedelméhez képest jelentős felfedezésként üdvözölték.

Azután három hónap múlva jött a keserű csalódás. Kezembe került a Magyar Napló 2012 márciusi száma, amelyben egy beszélgetés volt olvasható Kovács László régésszel. S ebből kiderült, hogy "Szűcs Gábor sajátjaként feltüntetett kutatási eredményei kivétel nélkül mind Papp Kálmáné. A fiatal szerző az ő megállapításait gyakran szóról szóra vette át a kéziratból, esetenként hosszabb fejezeteit értelem szerint rövidítette anélkül, hogy hivatkozott volna forrására." (Hol halt meg Petőfi? Nézetek lehetséges sírhelyéről és egy plágium háttere, Rosonczy Ildikó riportja Kovács Lászlóval, Magyar Napló, 2012. március, 50-55., idézet: 53.) Hogy ez hogy történhetett meg? Papp Kálmán (Dienes András után a téma jó értelemben legmegszállottabb és -alaposabb kutatója, 1923-1990) évtizedek kemény munkájával gyűjtötte össze bizonyítási anyagát, s annak két részletét tanulmányban is megjelentette. Teljes terjedelemben azonban az anyagot sohasem publikálta (tette ezt egyébként azért, mert féltette a pontos adatokkal meghatározható sírt a Ceaușescu-kor szándékos sírrongálásától). Halála óta a kéziratot a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. Szűcs Gábor vélhetőleg nem tudta, hogy Papp azért kiadott a kezéből két részkutatási anyagot, amelyek annak rendje és módja szerint megjelentek nyomtatásban, s ezek alapján egyértelmű, hogy mivel és mennyit foglalkozott. Úgy vélhette, hogy csak a kiadatlan, teljes kézirat létezik, ami viszont földi halandó szeme elé a PIM-ből sose jut. Ezt segítendő, könyvében nem szerepel az irodalomjegyzékben, hogy a kézirat hol is található, a forrásait megadó szövegben "könyvtervként" hivatkozott rá, elkerülendő, hogy bárki azt gondolja, egy valamennyire is kész anyagról lehet szó, lelkiismeretét Papp Kálmánnal kapcsolatban pedig ezzel a mondattal nyugtatta meg (61. oldal): "nyugalmazott mérnök létére, nyugdíjának minden fillérjét ráfordítva próbálta kideríteni a "nagy ártatlan igazságot", és tulajdonképpen sikerrel is járt, még ha a siker általános értelemben vett jelentését sohasem tapasztalhatta meg." Szép mondat, mert a szakmai megbecsülés éppúgy kiolvasható belőle, mint a  semmibevétel, s annak bevallását éppúgy tartalmazza, hogy Papp Kálmán megtalálta a választ (ő találta meg a választ!), mint ahogy el is titkolja mindezt... A kis könyvben pedig máshol nem fordul elő hivatkozás Papp Kálmánra...

E leleplezés kissé elszomorított, három okból is. Egyrészt nagyon imponált nekem, hogy valakinek már húszéves korában (Szűcs Gábor 1991-ben született) ilyen jó és okos tudományos munkája készülhet: ezért volt nagyon kiábrándító, hogy mindez pusztán plágiumnak bizonyult. Rossz lehet ilyen útravalóval elindulni a tudományos pályán. Másrészt elkedvetlenített, hogy amit nagy tudományos eredménynek gondoltam, amely az én életemben, a szemem láttára született meg, az a nyolcvanas évek óta ismerhető volt azok számára, akiket érdekelt, s többek felhasználták már az érvelését, hivatkozva, persze. A harmadik ok a szomorúságra az volt, hogy kiderült, a Szűcs Gábor által a sírhely megtalálására adott pénzügyi becslés hamis. Ahogyan Kedves Gyula és Hermann Róbert a Magyar Napló 2012 áprilisi számában kifejtették: a könyvben közölt pénzbeli számítás biztosan nem helytálló, sőt, előbbi történész leszögezte, hogy ezt világosan el is magyarázta annak idején a vele konzultáló Szűcs Gábornak... (Esélyek és támogatás, Rosonczy Ildikó riportja Kedves Gyulával, Magyar Napló, 2012. április, 45-47., Hermann Róbert: A segesvári (fehéregyházi) ütközet és Petőfi halála - a kutatás kérdőjelei, Magyar Napló, 2012. április, 48-51.) Papp Kálmán ötlete nyomán ugyanis valójában már 2004-ben felmerült egy kutatás lehetősége, amely anyagi okok miatt végül nem válhatott valóra. Szűcs Gábor viszont a költségeket teljességgel alábecsülve úgy írt egy esetleges kutatásról, mint saját ötletéről, s olyanról, ami csak az ezzel foglalkozó szervezetek érdektelensége miatt nem valósulhat meg...

És még valami: az eset szépen megmutatta, hogy a magyar sajtót semmi sem érdekli igazán. Ez a kis könyv elérte, hogy a téma felelevenedjen, Barguzin mellett "újabb" sírhely "merüljön fel", s szaporán lehessen emlegetni, hogy "elég volna másfél millió forint is és..." Az már szinte senkit sem érdekelt, hogy mindez egyrészt így nem volt igaz, másrészt az egész könyv lényege egyszerű plágium volt és maradt... Ez már nem képviselt hírértéket...


A rejtélyek könyve

A most megjelent Petőfi halála című kötet mindazt hasznosítja, melyet a téma két szakértője, Kovács László régész, a Barguzin-probléma legjobb ismerője és Hermann Róbert, a szabadságharccal foglalkozó legkiválóbb hadtörténész kutatott és publikált a témáról. Világos és egyszerű magyarázatokat olvashatunk nemcsak a szibériai költőfantomról, de arról is, mivel bizonyítható, hogy az oroszok nem hurcoltak magukkal magyar hadifoglyokat az országukba. Emellett - a fenti, inkriminált könyvénél kissé rövidebb, de - bőséges és adatolt összefoglalást nyerhetünk arról, mit is lehet tudni Petőfi halálának helyszínéről, idejéről, módjáról. Kiderül, mely tanúvallomások mely része igazán szavahihető, mit lehet kezdeni a híres Heydte-féle jelentéssel, kik voltak még Petőfin kívül az ütközet híres, esetleg mártír főszereplői, milyen katona volt Petőfi, s mennyire ismerték őt a kortársai... Ezenkívül mintegy félszáz illusztráció (képek, festmények, fotók, térképek) kísérik a történelemmel való ismerkedést.

A mai, zűrzavaros világban, amikor egy-egy Wikipédia-szócikk is felismerhetetlenül ostobává tud változni egyetlen jóindulatú beavatkozástól, s a netes folyóiratok általában csak a tudományos szenzációkat írják meg, a házikönyvtár alapvető darabjának tartom a Petőfi halála című albumot. Igazság: színesen és izgalmasan elmesélve. Nem kell ennél jobb.

Link
Rejtélyes magyar történelem 1. - A Szent Korona
Rejtélyes magyar történelem 2. - Ki bombázta Kassát?
Rejtélyes magyar történelem 3. - Sisi-legendák 
Rejtélyes magyar történelem 4. - Avarok és magyarok
Rejtélyes magyar történelem 5. - Gyémánt, botrány, korrupció 1849-ben
Rejtélyes magyar történelem 6.  - Az Árpád-házi királysírok

Megjegyzés: a festmények sorban Madarász Viktortól, Hegedüs Lászlótól, Orlai Petrich Somától és Révész Imrétől származnak. Orlai, Petőfi (másod)unokatestvére készítette az utolsó festményt Petőfiről életében, amelynek címe Petőfi Mezőberényben. Ennek 1849-es változatán a költő papucsban pipázik a szállásán. A Petőfi halálát követő pátoszra való tekintettel a festő a későbbi másolaton csizmára változtatta a lábbelit, a falra pedig egy jelképes értelmű, az Alföldet ábrázoló festményt helyezett. Mindkét festmény beállítása, ábrázolása azonban hiteles - ellentétben a többi itt látható képpel.