2012. július 4., szerda
Van közte, amit igazi blogbejegyzésként is vállalnék, s van, ami inkább csak rövid iromány...
Jó olvasást!
4. rész: Jó olvasmányok
Ebbe a vegyes értékelésgyűjteménybe csupa szépirodalom került. Van közte vers és próza, novelláskötet és regény, klasszikus és modern, latin irodalom, sőt néhány könnyebb könyv is akad. Semmilyen rendszert nem alkalmaztam a gyűjtésnél, csak hogy mindről legyen közkinccsé teendő értékelésem az utolsó másfél-egy évből - és mind jó olvasmány legyen.
Rendhagyó formában megírt, félig prózavers, félig dokumentumgyűjtemény, részben monológra, részben végtelen, céltalan párbeszédekre épülő, szívszorító, különös regény.
Egy nőt befogad egy házaspár. A nő eltűnik-meghal-öngyilkos lesz (?). A házaspár házassága rosszul működik. Van összefüggés a két dolog közt. (Megcsalás?)
Vagy: a házaspár házassága átlagos. Két magányos, önmagát és a másikat kereső, már nem fiatal ember, akik mintha elvesztették volna a reményt abban, hogy az életüknek van igazi célja, illetve, hogy elérhetnek egy ilyen célt. A lány megjelenése katalízist hoz létre: minden összekeveredik mindennel, és megjelenik a remény, hogy bekövetkezik valami nagy változás… De aztán mégsem történik semmi. Nincs igazi összefüggés a lány halála és a házaspár helyzete között, ezek csak összefutó-szétfutó sorsok.
Vagy: a regény a fogyasztói társadalomról mond ítéletet.
Vagy: lélektani regény az értelmiségiek kiúttalanságáról.
Vagy: kísérleti regény, amelyben a történetnél a szöveg és a megfogalmazás ezerszer izgalmasabb.
Vagy…
Neked biztosan mást fog mondani. Olvasd el!
Egy furcsa fiatal felnőtt, aki elvesztette azt a kamasz-önmagát, amelyik még sikeres volt a sportban és a jövő nagy ígéretének tartották. Egy lány, aki túl fiatalon lett feleség. Egy másik lány, aki önálló, magabiztos és mégis védtelen. Szerelmi háromszögtörténetnek is olvasható regény egy menekülésről. Nyúl megpróbál kilépni abból, ami valójában az élete, és elfut (elautózik) a váratlan bizonytalanságba. Számomra mindhárom főszereplő szimpatikus és taszító egyszerre. Nyúl, mert hibázik, Janice, mert tehetetlen, Ruth, mert csalóka bizonyosság – mindhármójuk én vagyok – néha. Remek könyv, igazi Updike.
Ez a kedvenc Nyúl-regényem. Tulajdonképpen néha ez a kedvenc Updike-om. Megbocsátó, mégis felkavaró darabja a sorozatnak: szexes, lelkizős, kényelmes, problémázós, tragédia-elkerülős, a nyolcvanas-évek-biztonságát tükröző. A legjellemzőbb jelenet számomra, amikor Nyúl aranyat vásárol és kipakolja Janice-nek, Janice-re az ágyban. Két gazdag ember……
Nagyon jó könyv, fantasztikus nyelvi leleményekkel tele: letehetetlen.
Megdöbbentően elkeserítő, remek novelláskötet. Updike rég nem volt ilyen csendesen tragikus. Csak kis adagokban tudtam végigolvasni: az Apám könnyei című elbeszélés után meg különösen nehéz volt folytatni… A legszebb számomra most épp a Változatok vallásos élményre című, szeptember 11-et feldolgozó, tökéletesen szerkesztett, kétségbeejtő történet.
Azon ritka könyvek közé tartozik, amiknek eszméletlenül találó a borítója. Tekintve, hogy rózsaszín és egy ósdi, viktoriánus babaház van rajta. Ebben éldegél Leonora, a vidéki középkorú polgárhölgy a hetvenes években: egy édi-bédi, csini-mini babaházban, ilyen az ő világa. Hiába néznéd kívülről sikeres üzletasszonynak, magának teret teremtő önálló nőnek, valójában csalás az egész: mert bármit megtenne, hogy belekapaszkodjon valakibe, mint ahogy a régi romantikus idők ideálisnak tekintett folyondár-hölgyei kúsztak fel az erős törzsű tölgyfa-férfiakra. Az egész élete olyan tükörsima és helyeske, mint egy kisuvickolt réz babakád. Csakhogy a világ nem áll meg. Azt mondani, hogy Leonora modern kori bábuélete nem normális, talán sértő lenne, ha nem élné ő maga is teljesen ellentmondásosan. Szépségimádata, amivel egy zavarodott, biszexuális kamaszfiúba beleszeret, prüdériája, amivel teljesen elfogadja Jamest, ugyanakkor eszébe sem jut, hogy annak rendje és módja szerint elcsábítsa, szemellenzőssége, amivel egyúttal eltaszítja életéből a tökéletesen hozzá illőnek tűnő partnert, Humphrey-t, végül álságossága, amivel hagyja, hogy James és kis barátai a mániáinak köszönhetően rajta élősködhessenek – tökéletesen bizonyítja, hogy minden hiányzik belőle, ami a talán ostobán zárkózott és nevetséges hagyományokat őrző, de erkölcsükre és sorsukra oly büszke viktoriánus hölgyeket olyan jól elirányította az életben… Csalás az egész: s csak azért nem végződik tragédiával a történet, mert azzal Barbara Pym a saját iróniával és gonosz precizitással megrajzolt látleletét silányítaná el: ebben a mi világunkban nem érdemeljük meg a drámai végpontokat…
Nagyon megrázó, különös, mégis abbahagyhatatlan történet. Két nő barátsága – ha azt mondanám, hogy két nő leszbikus szerelme, az kevés lenne, ostoba lenne. Kapaszkodnak egymásba, az egyik, mert nagyon magányos, jelentéktelennek érzi magát és világát, s teljesen egyedül van, a másik, mert látszatra erős és önérzetes, akinek minden varázslatosan sikerül, de valójában épp olyan társtalan, mint a barátnője. Szomorú emlékekkel, füstbe ment reményekkel és rengeteg kiszolgáltatottsággal tele történet, amely a rohan a tragédia felé – de mostanában még a tragédiát sem adják könnyen.
Oates ebben a könyvben olyasmivel játszik, amikkel ritkán szoktak. Szex, romlottság, csábítás, ártatlanság, megrontás, felkínálkozás, állatok, akik mi vagyunk. És tűz….
Félve hajtod a lapokat, mi is történik majd a következő higgadt, kedves, kicsi oldalon…
Könnyen olvasható borzalom, ami veled marad. Mert nem felejthető horror – ez te vagy. Mi…
Szeretem Holdent.
Régebben sajnáltam. Aztán volt egy rövid kamaszidőszak, amíg szerelmes voltam bele. Később anyai érzelmeim támadtak. A könyv velem öregszik, de a tény tény: számomra a titka nem az elbeszélésmód, nem a sztori: a főszereplő.
Mrozek és én ezzel a kötettel találkoztunk.
Imádom!
Az irónia, abszurd, groteszk és a humor váltakozik a sokféle, de egyformán rövid és szórakoztató írásban, melyek közül különös kedvencem A hős, Az emlékmű, a Rakottas és A Nyolcadik Nap. No meg az Elnökös novellák. Ilyenek vagyunk, sajnos…:)
Nagyon szeretem ezt a könyvet. Izgatottan vettem először a kezembe, mert ritkán olvasok modern japán irodalmat, inkább verseket és régi regényeket ismertem. Ez a kötet azonban az egyik kedvencem lett, minden alkalommal öröm újraolvasni. Egy furcsán ismerős, mégis idegen világról szól, ami kicsit Magyarországra, kicsit Amerikára hasonlít, kicsit viszont semmire sem. Egyszerre idegen és ismerős, sok szempontból modern és nyitott, de sok nekem idegennek, ósdinak tűnő hagyomány együtt él benne a szupermodern jelennel. És nagyon sok a boldogtalanság. A fülszöveg a NEET-problémát emelte ki, de nekem az, hogy ebben a modern világban milyen hátrányos dolog egyedülálló nőnek lenni (Hálaadás a munkáért), vagy hogy milyen nehéz a modern barátság egy elidegenedett világban, legalább ilyen meglepő társadalmi látlelet és érdekes történet volt. Nagyon jó könyv! Mindenkinek ajánlom!
Örök kedvencem. Annak ellenére, hogy a szöveg igazi kihívás a maga latinos, franciás, németes stb. soknyelvűségével, a történet érzelmessége, fordulatossága és humora mindezért bőven kárpótol. Eredeti figurák és igazi romantikus alakok népesítik be a regényt (a léha szépasszonytól a hős fiatalemberen át a magyar hazafivá váló külföldi arisztokratáig), amely első olvasásban szerelmes történet, második olvasatban azonban már Jókai válasza a magyar történelem nagy kérdéseire: lehetséges-e az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után – újrakezdeni, békülni, elfogadni, befogadni, újra szeretni, létezni….? A túlélés Arany János műveiből is kicsengő örök problematikája nyer megfogalmazást és pozitív, bizakodó feloldást ebben a néhol meseszerű, szép történetben.
Nagyon fontos könyv számomra. A középiskolás időkben találtam rá és egy hétvége alatt megettem az akkor új, gyönyörű kék vászonborítós kiadásban. Mindent imádtam benne: a politikát, a korrajzot, a csatornarendszer leírását, de még az argóról szóló, önálló tanulmánynak beillő részt is. Azóta rendszeresen, évente-kétévente újraolvasom. Monumentális, de megunhatatlan. Minden része egyformán leköt, de persze mégis egészen más a kalandos és az elmélkedő, a pergő, cselekményes, és a lírai, monologizáló részeket olvasni.
Az egész könyv kulcsa azonban számomra Jean Valjean alakja. Lehetséges, hogy valaki így megváltozzon, rosszból jóvá váljon? Feltétlenül. Főleg, hogy Jean Valjean bűne koráé volt, s nem a sajátja. Ám lehetséges-e, hogy valaki ilyen tökéletesen jóvá, önzetlenné, bölccsé, alázatossá, kitartóvá és nagylelkűvé lehessen, s az is maradjon élete végéig? Ezt csak szeretném hinni a nagy romantikus íróval. Jó lenne biztosnak lenni benne, hogy van ilyen jóság. Hiszen a többi pozitív szereplő (romantika ide vagy oda) olyan, mint mi vagyunk. Jó is, rossz is. A szerelmes, kedves, hűséges Marius, aki elfordul az apósától. Az önfeláldozó, nagyszívű Enjolras, aki fanatikus. Fantine, a tiszta szívű mártír, aki naiv volt. Cosette, aki maga a báj, de néha gyerekes. Ám Jean Valjean kivétel: ő képes mindig Istennek tetszően, mindig erkölcsösen, mindig jó emberként élni. Akkor is, ha ez a poklot jelenti számára. Csodálatos, egyszerre szimbolikus és valóságos alak. S nem csodálom, hogy számos film épp a Javert-rel való ellentétben ragadja meg a figuráját. Bár Javert egysíkúbb a maga szegletesen és erkölcsösen embertelen világában, mégis, nélküle nem tűnne ki annyira Jean Valjean rendkívülisége. Története tanulság, de gyönyörű kaland is. Igazi, szerethető szépirodalom.
Mindent megtettem a sikerért: a gyönyörű, régi arany-fekete borítós kiadásban van meg a könyv, már láttam filmen, de most direkt nem néztem meg újra, Verne-t olvastam előtte, sokat mondogattam magamnak, hogy A három testőrt is imádom – de nem sikerült. Megint nem szerettem bele a csodálatos Monte Cristo grófba. Pedig romantikus nagyregény férfihősénél, hölgyolvasó esetében szerintem ez alapkövetelmény.
Lenyűgöző a világ, izgalmasak a kalandok, Danglars és Villefort ördögien gonoszok és emberien kisszerűek, Mercédés csodálatos, Haydée fejedelmi, Faria abbé pedig a legkedvesebb szereplőm az egész regényből – de Monte Cristonak nincs igaza! Számomra a manipulátor – hiába van oka a bosszúra nagyon is – hasonlóvá válik azokhoz, akiket elítél és büntet. Nem lehet megbocsátani, amit ellene elkövettek – de én meg azt nem tudom megbocsátani, amit ő tett. A legtöbb jó cselekedete csak eszköz a bosszújában, miközben távollétében halálra dicsérik, jelen van, s önelégülten hallgatja az egészet legújabb maszkja alatt, a legnagyobb ellenségének megkegyelmez, miközben kisebb bűnű ellenfeleit kegyetlenül és kérlelhetetlenül tönkretette és elpusztította; Istenre hivatkozik, de ő nem irgalmaz. Nem, akkor már inkább a Vasálarcos, vagy – persze – D'Artagnan.
Ettől függetlenül remek, izgalmas, klasszikus ötcsillagos regény, titkosírással, jogi kalandokkal, itáliai haramiákkal és arzént kevergető francia nemesekkel, belefér Napoleon és a hajózás, a keleti kérdés és a nyugati kereskedelem, a francia nagypolitika és körülbelül öt érzelmes szerelmi regény, botrányok, gyilkosságok, kincskeresés, bátorság, kitartás, szeretet…
Aki pedig még egyszer a szellemíró Auguste Maquet-t emlegeti, írjon még egy ilyen jó regényt! Lehet, hogy Maquet találta ki, hogyan, miért tagadja ki Noirtier a családját: de megírni egy olyan késhegyig menő vitát, melyben a legfontosabb szereplő néma, csak Dumas tudott úgy, hogy közben hullámosra szorítsam az izgalomtól a lapokat!
Szeretem ezt a könyvet. Ennek talán az az oka, hogy a horrort viszont egyáltalán nem szeretem. Tartok tőle, hogy sokan csalódnak ebben a regényben: aki borzongató speciális effektekért veszi kézbe, valószínűleg elalszik rajta. Számomra ez a regény sokkal inkább méltóságteljesen burjánzó, filozofikus romantikus próza, az egyik első romantikus írónőtől, Shelley feleségétől. A tudós (ő Frankenstein és nem a szörny…) olyan lényt teremt, amely külsejében még borzalmasabb, mint Hugo párizsi púposa, lelkében azonban kezdetben talán még Quasimodonál is tisztább, hiszen, mint egy gyerek, teljesen tiszta lappal indul neki megismerni a világot. Az, ahogyan megtanul beszélni, érteni, gondolkodni, s elképzeli jövőjét, izgalmas folyamat, de ami a legelkeserítőbb, hogy az elejétől tudni, kudarcra van ítélve ez az emberré válás. Oka az előítélet, a gyűlölet és az idegenkedés, amely tulajdonságokkal a Teremtmény is megismerkedik majd, miközben története tragédiába fordul. A tudós felelősségén, a boldogság árán kívül a könyv szólhat a szerelem sokféleségéről is. Bár néha elvész a tájak és pillanatok leírásában, kellemesen olvasható, szép regény.
Ritkán fordul elő velem ilyesmi, de ezt a könyvet kifejezetten azért vettem meg, mert nagyon tetszett a belőle készült film. Bár ismertem Japrisot-t, mint körmönfont, bonyolult cselekményű és művészien egyéni szövegű krimik (A hölgy autóban, szemüveggel és puskával, Csapda Hamupipőkének, Gyilkosok kupéja) szerzőjét, ez a regény mégis meglepett, hiszen egyszerre történelmi regény, lélektani elemzés, háborús elbeszélés és krimielemeket tartalmazó, a múltat nyomózó történet. Természetesen minden másképpen van benne, mint a filmben, de nem kevésbé elkápráztató, szuggesztív, művészi és élvezetes az eredmény.
Kiborítóan szépséges, elkeserítően reményteli, költőien realista – azért próbálom paradoxonokban megfogalmazni, milyen, mert maga az alapszituáció is paradoxon. Ha valaki halott, feltámasztható-e? Adhat-e életet a szeretet? Ha nagyon nincs rendjén, hogy létezik olyasmi, mint a háború, miért csináljuk újra és újra?
A(nna) K(atherine) Green (1846-1935) kiváló amerikai detektívregény-író volt, akinek a művei sorra jelentek meg Magyarországon az első világháború előtt és után. A Titokzatos halál (That Affair Next Door) 1897-ben született ősdetektívregény, amely különösen figyelemreméltó, mivel ebben lépett színre az írónő (még további két műben szereplő) vénkisasszony-nyomozója, az előkelő és magányos, pengeéles logikával és jó adag kíváncsisággal megáldott Miss Amelia Butterworth, akit ma a krimitörténetben Agatha Christie Miss Marple-je egyik előfutárának szokás tartani. Ebben a regényben úgy kerül bele az események forgatagába, hogy lát bemenni egy hölgyet a közeli lakatlan házba, aki sosem jön ki. Miss Butterworth természetesen gyanakodni kezd…
Ettől a könyvtől eleinte idegenkedtem két okból: 1. számomra Jack London az állat- és vadontörténetek írója, ez pedig egészen más környezetet ígért, 2. a mű befejezetlenül került elő 1963-ban és egy Robert L. Fish nevű író fejezte be állítólag az író jegyzetei alapján (ez azt jelenti, hogy a tizenkilenc fejezetből hat és felet ő írt).
De: aztán olyasvalaki ajánlotta, akinek nagyon adok a véleményére, így nekiláttam – és óriásit csalódtam, pozitívan. Ez egy jó könyv!
Teljesen más Jack Londont mutat: egy kicsit abszurdot (megbízás saját meggyilkolásomra), egy kicsit cinikusat. De azért egy dolgot nem tudok elfogadni: annak a bizonyos szereplőnek a halálát. Én – bármilyen őrült is ez – végig reménykedtem az első olvasáskor és most is annyira sajnálom…. Egyébként szép és méltó a befejezés, nagyon etikus, meg minden, de: bárcsak London ne így akarta volna befejezni a könyvét…
Őrült könyv, nagyon nagy élmény volt először olvasni: elindul főzőkönyvnek, kulináris kalandozásnak, ám végül egy beteg agy naplójává válik. Ha az elején lelkesen elkezdtél angol étkeket főzni belőle, a végén biztosan rosszul leszel – magadtól is…
Aki viszont végig gasztroregénynek olvassa, unni fogja.
Remek.
Robert Crais igazi sikerszerző: nálunk is sokan ismerik regényeit, s az azokban feltűnő Elvis Cole-t, a cinikus és okos, egykori ranger magánnyomozót és munkatársát, a volt tengerészgyalogos Joe Pike-ot.
A Kétperces szabály azonban kivételes az életműben, mivel egyike annak a három regénynek, amelyben nem szerepelnek Crais álllandó hősei. Először a Reader's Digest rövidített változatában találkoztam vele, tetszett, izgalmasnak találtam – később azonban rá kellett jönnöm, hogy sokkal jobbnak találom, mint a többi Crais-regényt.
Bármikor újraolvasható, izgalmas történet egy volt bankrablóról, aki éppen kiszabadulna tízéves büntetése után, amikor fiát, aki közben rendőr lett, s akivel utoljára gyerekként találkozott, valaki meggyilkolja. Mi lehet az ügy hátterében? Vissza tud-e jutni egy bűnöző, volt elítélt a „normális” emberek világába? Tényleg öröklődik-e a „bűnöző vér”?
Crais remekül ábrázolja a főszereplő Max belső vívódásait ugyanúgy, mint izgalmas magánnyomozásának állomásait. Aki nem „lélegzetelállító” (lásd fülszöveg), hatásvadász krimit vár, hanem olyan izgalmas könyvet, amiben hihető a jellemábrázolás, megtalálta.
Érdekes könyv emberi kapcsolatokról, érzelmekről, jóvátehető és jóvátehetetlen döntésekről, ami egyúttal fordulatos, izgalmas krimi is.
Habár a filmtől nem lehet szabadulni, mert mindkét kiadásra azt nyomták borítóképnek, azt csak a nagymamám nézte. Én nem.
A könyv viszont kedves. Olyan elkötelezett a rabszolgaság elleni harc mellett, mint Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című regénye. Ám a történet nem ér túl egy sokadromantikus szerelmes regényen, mivel a jellemek kidolgozatlanok, a történet pedig hol vontatott, hol röviden lezárt.
Mégis értékelendő a téma felvetése a maga idejében, főképp egy olyan országban, mint Brazília. A regény 1875-ös, miközben az országban elvileg 1871-ben eltörölték a rabszolgaságot… Mivel számos olyan rabszolgatartó volt, aki mindenféle jogi akadályokra hivatkozott, a szándék még sokáig nem vált tetté. Innen olvasva Isaura története nagyon megható, a korabeli olvasóknak pedig igen mozgósító lehetett.
Hogy miért lett ebből száz év elmúltán vontatott és édesbús szappanopera? És megtagadva szegény, erkölcsös, 19. századi Guimarãest, hogyan merészeltük mi magyarok ezt is folytatni (helyenként színtiszta pornóval) Guimares néven... Hát, azt nem tudom.
A kötet egy 2002-es, londoni kiadású, Great Crime Stories című válogatás fordítása, amelyet néhány magyar novellával toldottak meg. A kiadványról két dolgot érdemes tudni:
1. Kiadási szempontból ez a könyv rémséges. A sorozatcím: A világirodalom klasszikusai. És Mikszáthot vagy Jókait biztosan oda is soroljuk. De vajon ide tartozik-e F. Britten Austin? Vagy Orczy bárónő? Hallott már valaki egyáltalán Naomi Royde-Smithről vagy A. T. Quiller-Couchról? Ráadásul a történetek jó része nem is klasszikus bűnügyi történet, hanem annak távoli határesete. A Nagyszerű detektívtörténetek címet sem kellett volna Híres…-nek fordítani, hisz a szerzők egy részéről még elszánt krimirajongók se hallottak… A dilettáns szerkesztést az is mutatja, hogy a tartalomjegyzékben (holott minden novellát más írt – kivéve a magyar írásokat) csak a novellák címei olvashatók. Így addig, míg meg nem vettem a kötetet, fogalmam sem volt, mi is szerepel benne.
De!
2. Ez a könyv élvezetes, érdekes ismerkedés az angol krimi hőskorával. Vannak benne szabályos, klasszikus kriminovellák, kísértettörténetek, meghökkentő mesék, sőt akad háborús történet, „igazi irodalom”-dráma és bűntörténet is. Az ismeretlen szerzőket érdemes megismerni, az ismerősök többségétől pedig olyan novellát olvashatunk, ami még nem jelent meg magyarul. Én nem nyomtam volna oda a végére a nagyon más zsánerű magyar elbeszéléseket (vagy akkor a korszak magyar detektívíróitól keresek elbeszélést Heltai Jenőtől Tábori Kornélig), de azokat is jó olvasni. A kedvenceim: A gyilkos emberére akad a rejtélyes és zseniális Q. Q-val a nyomozó szerepében, Orczy Emma kriminovellája és a nagyon szép A megsebzett isten A. E. W. Masontől.
Így a könyv minden bosszantó külsősége ellenére megéri az olvasást.
Íme a tartalomjegyzék:
A. E. W. Mason: A megsebzett isten (dráma)
A. T. Quiller-Couch: Két kis kéz (kísértettörténet)
Anthony Berkeley: Törvényen kívül (bűntörténet)
Charles D. Heriot: Senki sincs itthon (meghökkentő mese)
Edgar Allen Poe: Az árulkodó szív (meghökkentő mese)
Edgar Wallace: Hétfő – bosszúság (krimi)
Eleanor Scott: A szoba (kísértettörténet)
F. Britten Austin: A gyilkos emberére akad (krimi)
G. K. Chesterton: A cápa árnyéka (krimi)
Joseph Conrad: Az idióták (dráma)
L. P. Hartley: A gyilkos koporsó (kísértettörténet)
Lord Dunsany: A villanykirály (meghökkentő mese)
F. Marion Crawford: A visító koponya (kísértettörténet)
Milward Kennedy: Gyilkosság a konyhában (bűntörténet)
Naomi Royde-Smith: Madam Julia meséje (kísértettörténet)
O. Henry: Marionettek (dráma)
Orczy bárónő: Gyilkosság a Regent's Parkban (krimi)
Sydney Horler: A vámpír (kísértettörténet)
W. W. Jacobs: A lelkiismeret közbeszól (bűntörténet)
Mikszáth Kálmán: Egy rendőr-zseni, Azok az öregek, Mégis talentum Kyszlich
Jókai Mór: A láthatatlan seb
Csáth Géza: Anyagyilkosság, Gyilkosság, A sebész, A kis Emma
Móricz Zsigmond: Barbárok
Ez a könyv bájos, szép, gyönyörű, kecses, érdekes, inspiráló… Van egy furcsa személyiségű, a szertartásos mindennapok elől menekülő, a világgal tiszteletlen, egyfolytában önmagát kereső, modern, depressziós, érzelmes, cinikus, ötletes, boldogtalan, tehetséges, de visszahúzódó nő, mellesleg Magyarország királynéja és Ausztria császárnéja, aki Heine modorában rövid, dalformájú, elvágyódó költeményeket ír. Izgalmas! Akár egyes személyeket, típusokat, szituációkat nevettet ki könyörtelenül, akár kötöttségei közül vágyakozik el líraian egy másik világba, akár a természetet örökíti meg, akár az embereket – nagyon érdekes, megdöbbentő, szórakoztató. Mészöly Dezső kiváló fordításai közel hozzák a kort a mához, a színes képek, és a szubjektív, okos kísérőtanulmány bemutat egy utat tévesztett, művészlelkű világpolgárt (a maga kevert nyelvűségével, önzésével és remek stílusérzékével), így bővítve, árnyalva a kissé édeskés Sissi-képet. Bár Brigitte Hamann Erzsébet életrajza is sok verset tartalmazott és elemezte is őket, nekem ezek a fordítások jobban tetszenek, mint abban a kiadásban Tandori Dezsőéi. Művészibbek.
Hatalmas emlék a könyv (könyvsorozat? könyvtár?) első olvasása, hiszen a szép, fekete kötetek akkor még nagyapám könyvtárának büszkeségei voltak. Ma nálam vannak… viszont bármikor újraolvashatom őket, mint most is. Livius érdekes, izgalmas, tele olyan közismert, vagy kevésbé ismert történetekkel Lucretia meggyalázásától Mucius Scaevola hősen elégetett balkezéig, amelyek lebilincselnek fordulatosságukkal, elborzasztanak kegyetlen realitásukkal, elvisznek a legősibb mítoszok ködébe, de végül eljuttatnak a „modern” római politika boszorkánykonyhájába is. Aki visszariad a sok kötettől, annak lapozgatásra ajánlom.
„És ekkor Caesar igen helyesen döntött. Merészen és bátran cselekedett, így győzelmet aratott” – írja – Caesar… Különös helyzet, amikor valaki megírja a saját diadalait, de egyes szám harmadik személyű látszólagos objektivitással… Még ha tudom is, hogy valójában jelentős részeket nem a nagy politikus fogalmazott, mégis, valahogyan ő a szerzője számomra minden sornak. Különös találkozás valakivel, akit 2056 éve meggyilkoltak.
Elolvasni igazi kihívás, de minden alkalommal új izgalom. Nemcsak kora érdekes, és az események, amelyekről ír, de maga a történetíró stílusa is. Ha Tacitus írói kívánalma a sine ira et studio, akkor ennek bizonyosan nem felelt meg, hiszen műve helyenként csak úgy hullámzik és feszül az érzelmektől. De épp ettől érdekes és élő a szöveg, ellenére még az avatott, de a latin szerkezeteket és és az eredeti mű körmondatos bonyolultságát rendre érzékeltető fordításnak is..
Más gyümölcskosarak:
Gyümölcskosár 1.: Kedvenc gyerekregényeim
Gyümölcskosár 2.: John Lukacs a történelemről
Gyümölcskosár 3.: Történelem találomra
Gyümölcskosár 5.: Antonia Fraser munkái
Gyümölcskosár 6.: Művészet mértékkel
Gyümölcskosár 7.: Klasszikus magyarok
Gyümölcskosár 8.: Klasszikusokról röviden
Gyümölcskosár 9.: Sok-sok világirodalom
Gyümölcskosár 10.: Mindenféle magyarok
Gyümölcskosár 11.: Festészetről, festményekről
Gyümölcskosár 12.: Építészetről, szobrászatról, tárgykultúráról érdekesen
Gyümölcskosár 13.: Egy kis tudomány
Gyümölcskosár 14.: Gyerekirodalom, amit szeretek
Gyümölcskosár 15.: 13+1 ifjúsági regény
Gyümölcskosár 16.: Történelmi tallózás
Gyümölcskosár 17.: Öt ország történelme
Gyümölcskosár 18.: Egy kis magyar történelem
