Ez a könyv olyan szép, visszafogott külsejű és belül is halk szavú, hogy feltétlenül észre kellene venni a könyvesboltban. 2018 nyarának ünnepi újdonsága volt Ivan Turgenyev e kötete: egy verseskönyv, amely prózában íródott – vagy egy novelláskötet, amely olyan enigmatikus és finom, hogy verseskönyvként olvasható.

A Tavaszi vizek és az Apák és fiúk klasszikus szerzőjének, Maupassant barátjának ez a műve mások, így például Áprily Lajos fordításában már korábban is olvasható volt magyarul: amikor azonban Gy. Horváth László új változatát a kezembe vettem, úgy éreztem, mintha először találkoztam volna a szöveggel. Azért szeretném másoknak is ajánlani, mert tökéletesen megdöbbentett, mennyire friss, „itt és most” tud lenni ez a néhány apró írás, amelyet száznegyven éve vetett papírra egy hatvanadik évén is túl járó, szakállas, orosz író.

Soha korábban nem tudtam igazán közel kerülni Turgenyevhez. A nagy irodalmár, előkelő orosz család sarja, a költészetben Lermontov, a drámában Gogol folytatója, a felesleges ember típusának avatott ábrázolója, a nihilista hős megteremtője – leginkább afféle tankönyvi anyag volt számomra. Egy szerző, akitől a művelt ember olvasott már – ennyi. Ezt valószínűleg nem lenne szabad bevallani, ha az ember épp egy Turgenyev-ajánlót ír. De ha mégis megteszem, talán érthetőbbé válik, miért lett számomra azonnal az év kedvenc kötete a Senilia.

Ezek a prózaversek ugyanis felfedeztettek velem egy olyan Turgenyevet, amelyik mindennél jobban érdekel. Akitől bármit szívesen elolvasnék. Akinek a prózaverseiből jobban megértem saját magamat. S aki szinte minden sorával meg tudott lepni és el tudott gondolkodtatni. Például ezzel:

„Kéklő égbolt, pehelykönnyű felhők, virágillat, egy édes, fiatal hang, nagy műalkotások ragyogó szépsége, boldog mosoly egy bájos női arcon, és azok a varázslatos szemek... minek már ez, minek?

Kétóránként egy kanál undorító, haszontalan orvosság - ez kell, ez." (164.)

Ez a kis szöveg, nyolcvanháromból a hetvennyolcadik, nagyon rafinált, megalkotott műnek tűnhetne a címe alapján, amely egy Dante-idézet (Nessun maggior dolore) – Nádasdy Ádám fordításában: „Nincs nagyobb fájdalom (, mint emlékezni a boldog időkre a bajban)”. Ám az a legkevésbé sem kimódolt, hanem valódi egyszerűség, amellyel ettől a nemes és szép gondolattól eljutunk a kanál undorító orvossághoz, megdöbbentően őszinte. Első olvasásra talán ironikusnak tűnhet az írás: de abba, aki küszködött már bármiféle betegséggel, valószínűleg azonnal belevág, hogy itt nem(csak) a csúfondáros ellentétezés ravasz írói technikája az érdekes, hanem a kiábrándító valóság néhány szavas, mégis tökéletes és frappáns megörökítése. Hiszen, ha nem is valljuk be magunknak, a nyomorúság azonnal földhöz ragadottá tesz bárkit. S milyen csodás ilyesmit olvasni egy gyűjteményben, amelynek alcíme, a Prózaversek (régi változatban pedig egyenesen az előkelő Költemények prózában), valamiféle pátoszt és emelkedettséget sejtetett!

Bár persze ez a 83 rövid írás nem nélkülözi az ünnepélyest, a szépségest, a szenvedélyest sem. Eltöprenghetünk benne egy elképesztően rokonszenves hang segítségével, vajon halhatatlan-e a lélek vallási vagy filozófiai értelemben, hogy mi a bölcsesség vagy a jóság lényege, vagy, hogy megfogalmazható-e sovinizmus és túlzás nélkül, kristálytisztán, mit jelent valakinek az anyanyelve. (Utóbbi kérdésre egyébként igen a válasz: s talán nincs is olyan orosz, aki ne tudná idézni Turgenyev Orosz nyelv címmel megírt hétsorosát.) Az egyik szöveg felteszi a kérdést, „Mire fogok gondolni, amikor meg kell halnom?” – s a legfinomabban eljátszik a gondolattal, hogy azután mégis meghökkentő záráshoz jusson el... Más szövegek álmokat dolgoznak fel a legizgalmasabb részletességgel, tele jelképekkel, logikus logikátlanságokkal és szuggesztív látványokkal: nem véletlenül kapta a könyv a Valóság – képzelet – hallucináció alcímet. Ez a hármasság - egy sokat látott és élvezettel szemlélődő egyéniség valóságlenyomatai, a zabolátlan és örökké ifjú képzelet termékei, s a megmagyarázhatatlant és enigmatikusat is megidéző látomásos részletek, mindez - együtt alkotja a Seniliát.

Vagyis: Turgenyev időskori írásainak gyűjteményét. Az író ugyanis már súlyos betegséggel küszködve, élete utolsó éveiben írta meg a nyolcvanhárom rövidprózát, 1877 és 1882 között. Ötven darab még életében megjelent közülük, majd 1920-ban, kéziratban meglelték a többit is, s a tervet, amely szerint az összeset publikálni lehetett az író által teremtett rendben. Érdekes módon azonban magyarul eddig még sosem sikerült kiadni valamennyi darabot: a legkorábbi kiadások a kéziratos szövegeket nem tartalmazták, a későbbiekből pedig hol ez, hol az maradt ki, olykor véletlenül, illetve a kiadásokban gyakran elválasztódtak a még az író életében kiadott és a posztumusz megjelent írások. Pedig az összes szöveg megfelelő sorrendben való olvasása teljesen új élményt adhat: egy a szövegben lebegő-megjelenő elme működésébe is beavathat. Hiszen hol arról olvashatunk, milyen is Krisztus arca, hol versfoszlányok merülnek fel a múltból a megszólaló hang segítségével, s találkozhatunk keleti és nyugati bölcsességekkel, anekdotákkal és töprengésekkel is.

Azt a történetet, amelyben a fiát éppen elvesztő anya káposztalevest töm magába, mert abban már benne van a só, így – akármekkora is a szörnyű gyász – nem lehet elpazarolni, kiönteni, meg kell enni, Móricz Zsigmond is megirigyelhetné. Az egyik szerelemről szóló gondolatot meg talán mindenkinek el kellene olvasnia, mielőtt házasságot köt: vajon vágyai mellett készen áll az önátadásra is? S mégis, nem keveri össze az önfeladással? Turgenyev ugyanis ezt írja: „Egy másik én vert gyökeret a tiédben: kitágultál – összezavarodtál; épp hogy élni kezdtél, és a te éned máris meghalt.” (157.)

Szól rövid gondolatfutam persze az orosz faluról is, ahol, „Egyenletes kékség ömlik el az égen”, és a Londonba vezető hajóútról, ahol „ólomszín abroszként terült el” a tenger. De ezekben a nagy, romantikus tablókban is megtalálni azokat az apróságokat, amit egy olvasó örökre elraktározhat az emlékei között: egy szánalmas, rab majmocskát az utóbbiban, egy rácos-barázdált arcú öregasszonyt a másikban, akiről váratlanul kimondja az elbeszélő: „nagy szépség lehetett valamikor!” – s ez mindent megváltoztat. Aki csak a realista Turgenyevet ismerte eddig, valószínűleg e tablókban is felfedez majd valamilyen rejtelmeset, sejtelmeset: olyasmit, amire érdemes emlékezni.

Gy. Horváth László avatott fordításában minden szöveg újjászületik, sőt, újra megszületik: Turgenyev prózája új életre kel. A legőszintébben mondom: nagyon-nagyon meg lehet szeretni ezt a könyvet… Csak utána kell nyúlni a könyvesboltban.