1872-ben, a Királyi Akadémián kiállították egy preraffaelita festő, Marcus Stone híres vásznát, amely a II. Eduárd és Gavestone címet kapta. A festményen a királyi kertben sétál egy boldog, férfiasan karcsú és önfeledten nevetgélő, aranyszőke szakállú-bajszú, koronás király, arannyal díszített, fekete bársonyruhában, s tulajdonosi mozdulattal karol bele egy elegáns tartású, kecses léptű, meglehetősen piperkőc vörös öltözéket viselő, fekete hullámos hajú fiúba, aki bal fülében aranykarikát hord, s valamit lelkesen magyaráz a barátjának. Hátul a hölgyekből, marcona hadfiakból és idősebb miniszterekből álló kíséret megrökönyödve nézi ezt a megengedhetetlen frivolitást. Miközben a kép tabukat döntve, bár sztereotípiákat tükrözve ábrázolja két férfi szerelmét, idealizálva és heroizálva, de precízen bemutat egy történelmi botrányt is. A háttér alakjai közül ugyanis a legkétségbeesettebb, de egyben legelszántabb a királyné, a francia Izabella, akinek a dajka épp most hozza oda a még csecsemő trónörököst, Eduárdot. Gavestone-t 1312-ben meggyilkolták, 1326-ban pedig szörnyű halált halt a király akkori kegyence és talán szeretője, az ifjabb Despenser is, az Izabella vezette ellenzék pedig elfogatta, lemondatta, majd 1327-ben meggyilkolta II. Eduárdot, s helyébe akkor még mindössze 15 éves fiát, III. Eduárdot ültették.

Ez a történet a leghíresebb II. Eduárd (1307-1327) életéből. Ezért javasolták a viktoriánus angol tankönyvek, hogy a tanárok ne nagyon beszéljenek az uralkodásáról a nebulóknak, ezért írták le a krónikások már a király halála után jó néhány évvel, hogy még halála módjával is "természetellenes" vonzódásaiért fizetett volna (bár valószínűleg egyszerűen megfojtották börtönében), - ám ezért tette tragédiahősévé Christopher Marlowe, s ezért vált egyfajta melegikonná a 20. század végén. És egyértelműen ezért nevetséges és nyomorult alak A rettenthetetlenben (Braveheart, 1995), ahol úgy tűnik, a nézőnek helyeselnie kellene, amikor apja,  I. Eduárd személyesen hajítja ki fia szeretőjét a toronyablakon, s Izabella fia, a leendő III. Eduárd valójában nem a tehetetlen és felesége szerint a szerelemre képtelen férjtől, hanem a skót szabadsághőstől, William Wallace-tól születik. Amivel nem a számtalan történelmi anakronizmus a probléma (Wallace hét évvel azelőtt halt meg, hogy a trónörökös világra jött, II. Eduárdnak és Izabellának négy gyermeke is született, sőt, a királynak volt egy törvényen kívüli fia is, Adam FitzRoy), hanem hogy egyebekben bármennyire szép, patetikus és ellenállhatatlan a film, itt mégis megjelenik benne a történelmi köntösbe bújtatott és áltényekkel megtámogatott homofóbia. Mindez pedig azért kétségbeejtő, mert II. Eduárd rettenetesen rosszul uralkodott, ahogyan ez a jelen kismonográfiából is kiderül: ám nem azért, mert magánemberként (talán, valószínűleg) homoszexuális volt, hanem mert képtelennek bizonyult országát megfelelően irányítani, felelős döntéseket hozni és valóban uralni Angliát. A király rettegett az alattvalóitól, az alattvalók rettegtek a királytól: de nem félték őt. (Erre utal a könyv alcíme is: The Terrors of Kingship.)

Chrisopher Given-Wilson könyvét nagyon nehezen tudtam végigolvasni: ám nem azért, mert ne lett volna olvasmányos, izgalmas és alapos. Hiszen a szerző, a St. Andrews Egyetem emeritus professzora a középkori történelem vitathatatlan szakértője, s rengeteg nevezetes és érdekes monográfia szerzője a középkori angol nemességről, a középkori angol történetírásról, II. Richárd és IV. Henrik uralkodásáról: vagyis olyasvalaki, aki mindent tud Eduárdról, s ezt képes is lebilincselően megírni. Azonban maga a történet volt fájdalmas: Eduárd regnálása ugyanis egyik polgárháborúból a másikba vezette Angliát, majd hozzásegítette a skótokat, hogy történelmük talán legnagyobb diadalát arassák az angol sereg felett. Eduárdnak nem volt önálló akarata, s nem voltak támogatói sem, csak rosszabbnál rosszabbul kiválasztott tanácsadói és kegyencei, akik közül az ifjabb Despenser apja, az idősebb Despenser zsarnoki, gátlástalan és céltalan erőszakpolitikájával végül a király bukását is előidézte. Amely valóban tragikus bukás, ám elhozta III. Eduárd uralkodását, aki fiatalsága, az őt trónra segítő nemesek általi zsarolhatósága és anyja kezdeti régenskedése ellenére is képes lett, ha nem is jelentős, de megfelelő királlyá válni. A legizgalmasabb tehát az volt számomra ebben az életrajzban, hogy megmutatta, II. Eduárd uralkodói teljesítménye mennyire nem attól függött, kivel is osztotta meg ágyát a király. Ez pedig igazán érdekes végpont egy olyan brit monarcha életrajzához, akiről semmi mást nem szoktak tudni, csak hogy Gavestone-t szerette.