Brontëk. Brontë-nővérek. Sőt, A Brontë-lányok (jaj). Megkerült egy újabb elveszettnek hitt Charlotte Brontë-kézirat. (S mindjárt hétszázezer fontért kelt el a Sotheby's árverésén...) Megérkezett Cary Fukunaga új Jane Eyre-filmje Michael Fassbenderrel és Mia Wasikowskával a főszerepben: a "thrillerelemekkel teletűzdelt dráma, melynek a 19. század első modern női fejlődésregénye szolgáltat alapot" (Filmtett). És bár nem kavart akkora botrányt a magyar olvasók körében, mint Jane Austen-könyve, Syrie James "megtalálta" Charlotte Brontë titkos naplóját is... Vagyis: Charlotte, Charlotte, Charlotte. S persze, ha nem ő, akkor Emily. Az egykönyves író, a kötelező olvasmány, a zseniális,  költői lélek, a vadromantikus, a nőietlenül szenvedélyes és "durva" stílusú (írta Charlotte) - tehát az Üvöltő szelek szerzője.

De hol van Anne?

A négy Brontë

Ők négyen egynek látták magukat: Branwell, a csapongó, mindent kipróbáló, a gyertyát két végén égető fiú és a három lány: Charlotte, Emily, s a legkisebb, Anne. Együtt játszották irodalmi játékaikat, írták képzelt országaik történelmét és sajtóját, verseiket és színdarabkísérleteiket, meséiket és naplójukat. S festették, rajzolták egymást és önmagukat. A két idősebb lány, Maria és Elizabeth nem élte meg tizedik születésnapját, így a négy kisebb gyermek összetartott egy életen át. Akkor is, amikor Charlotte és Emily Brüsszelbe utaztak, hogy megismerjék a kontinenst, a klasszikus neveléstant és a kitaszítottságot. Akkor is, amikor először vállaltak állást nevelőként: Anne és Branwell egyazon nemesi családnál. Akkor is, amikor Branwellt magába fordította a depresszió, erőt vett rajta az alkoholizmus és öntötte magába a csillapító kábítószert, a laudánumot. Akkor is, amikor a három nővér együtt jelentkezett első műveivel, mint Currer, Ellis és Acton Bell. S akkor is, amikor 1848 szeptemberében Branwellt, decemberében Emilyt és s a következő májusban Anne-t ragadta el a tüdővész. Charlotte, a nagy túlélő (39 megélt évével...) ugyan elhelyezte húgait az irodalomtörténetben a korízlésnek megfelelően (mentegetve Emilyt vadságáért, s Anne-t, mert nem volt ideje kiteljesíteni művészetét), ám ő is úgy látta, nővéreivel együtt voltak valakik, a Brontëk - nélkülük ő nem önálló írónő, s boldog férjes asszony, csak egy magányos, testvértelen testvér...

Jött azonban az utókor. Patikamérlegre helyezte és megítélte a regényeket, s ugyanígy tett a testvérekkel is. Kezdetben Charlotte volt a tökéletes: egy viktoriánus olvasó számára megnyugtatóbb volt a Shirley vagy a Jane Eyre, mint az Üvöltő szelek. A későbbiekben viszont Emily vált első számú testvérré: regénye szerkesztési, tematikai zsenialitása, teljes előzménytelensége, megmagyarázhatatlan modernsége még Charlotte életművét is háttérbe szorította. Branwell természetesen eltűnt a megbecsült Brontëk közül: kiderült, hogy tehetségtelen festő (ebben van igazság), megbízhatatlan személyiség (ehhez semmi közünk) és közepes költő volt (Emilyhez képest, aki zseniális...), így az ítészeket nem is érdekelte a továbbiakban, csak mint húgai társszerzője a fiatalkori művekben (Tales of Angria), ám mivel nem tudni, hogyan osztották meg az írói feladatokat, a már valóban kísérleti irodalmi műként olvasható Charlotte-féle kisregények esetében Branwellre csak afféle ötletgazdaként szokás tekinteni, akit okos és tehetséges nővére már "kinőtt".

Anne pedig... Anne "függelék" maradt. Két regénye és 29 verse szinte önálló kiadásra se volt alkalmas: számtalan válogatásban és összkiadásban Charlotte vagy Emily műveivel egybekötve jelent meg. Míg Charlotte (Branwell-lel együtt alkotott) rengeteg ifjúkori műve megmaradt, Anne és Emily közös játékai megsemmisültek: az ő képzeletbeli, gyerekkori országuknak szinte csak a neve maradt fenn. Így nincs lehetőség rá, hogy Anne írói gyökereit is megismerhessük - legalább negyedannyira, mint Charlotte-ét. Nevelőnő-regényét, az Agnes Greyt a Jane Eyre-rel összevetve kimutatták írói gyengeségét, világának túlzott eseménytelenségét, történeteinek kiszámíthatóságát és szenvedélytelenségét. A Wildfell asszonya pedig még rosszabbul járt: ritkán elemezték, annál szívesebben hasonlítgatták viszont "női témája" miatt az Üvöltő szelekhez - mely esetben természetesen elveszítette a költői és szenvedélyversenyt. Mindezt igazolja az is, hogy a Jane Eyre először 1873-ban jelent meg magyarul, az Üvöltő szelek 1940-ben, az Agnes Grey és a Wildfell asszonya azonban csak 1984-ben - akkor is leginkább azért, mert így lett teljes A Brontë-nővérek regényei sorozat az Európa kiadónál (ennyit a függelék-szindrómáról).

Pedig Anne Brontë írói világa sokkal izgalmasabb annál, amennyire tartani szokták. Az ő élete is ugyanolyan szűk keretek között zajlott le, mint nővéreié, így az ő könyvei is legalább annyira belső világából, mint valós élményeinek anyagából táplálkoztak. 1820-ban született, tizenkilenc éves korától nevelőnősködött, 1839-ben ismerkedett meg William Weightmannel, szerelmével, aki apja segédlelkésze volt, s három év múlva úgy vesztette el, hogy a férfi talán nem is tudta, szeretik. Első regényét 1846-ban, a másodikat 1848-ban írta. 1849-ben halt meg: huszonkilenc évet élt.

Az Agnes Grey

Ám ezalatt megírt két olyan regényt, amit ma is érdemes olvasni. Az Agnes Grey bizonyára kevésbé sikerült, mint a Wildfell asszonya, hiszen pályakezdő, első regény. Ám szigorúan tilos a Jane Eyre-rel összevetni: egyrészt, mert nem azzal egyidős, hanem Charlotte Az angoltanárával (A különös tanítvány), melyet a korabeli kiadó - még elutasított... Másrészt mert teljesen más típusú és stílusú könyv: nélkülözi Charlotte regényének szenvedélyes, végletes romantikáját (a vörös szoba, az árvaház keservei, az őrült Bertha, a bevégezetlen esküvő, a tűz...) és józan, vallásos bölcseleti vetületét is. Világa kisebb, szava csendesebb: ha nem lenne a szó sértő még ma is, talán biedermeier fejlődésregénynek lehetne nevezni. Nem romantikus, de már nem is szentimentális, óvatos realizmusra törekszik, de nem nagy társadalmi körképet ad, inkább az érzelmek magánvilágába vezet be. Főhősnője cselekvő, gondolkodó, töprengő lény, akinek mindenről megvan a maga határozott véleménye, ám sorsa és körülményei hosszú időn keresztül nem adnak lehetőséget arra, hogy elvei és eszméi szerint éljen. Igen, a befejezés boldog. Ám vajon mi a valószerűbb, az érzelmesebb vég: immár gazdagon és független nőként rátalálni az erkölcsi felháborodással, elátkozott házasságában magára hagyott, ám közben megözvegyült, megnyomorodott és megvakult férfire, akit még mindig szeretünk, magunkhoz emelni, megváltani, s Isten segítségével még egyik szeme látását is visszaadni - vagy beleszeretni a józan és kedves káplánba, azt hinni, hogy mások mesterkedéseinek köszönhetően elvesztettük, majd végül szerencsésen mégis hozzámenni? Nincs jobb vagy rosszabb történet, csak - más.

Ami szintén izgalmas az Agnes Greyben, a nevelőnősködés ábrázolása. S nem azért, mert biztosan Anne saját élményein alapszik. Bár ezt a témát agyon kutatták (megfeleltették az Anne által nevelt gyerekek nemét, életkorát és hajszínét az Agnes által tanítottakéval stb.), számomra sokkal izgalmasabb az, ahogyan Anne Brontë Agnes felnőtté válását ábrázolja. A romantikus regények főhősnői gyakran árvák, félárvák, elátkozott sorsú, különös családokba született gyerekek. Agnes Grey azonban egy boldog és teljes családból jön, ahol a szülők házassága (legalább is gyermekeik szemében) tökéletes, a két gyermek, Mary és Agnes harmóniában és védettségben nevelkednek, s a család csodálatos és soha elhagyni nem kívánt védőernyőt bocsát Agnes, a szeretett "kicsi" feje fölé ("Menj inkább zongorázni vagy játssz a cicával."). Ám ahhoz, hogy felnőtté váljon, nem elég, hogy okos és művelt, hogy már ismeri szeretetre méltó apja szeretetre méltó hibáit, s képes értékelni, mit tesz anyja és nővére a családért. Meg kell ismernie önmagát, ki kell bújnia a szerető kímélet alól, rá kell jönnie, hogy mire képes.

Az Agnes Grey szerzőjét Jane Austenhöz szokták hasonlítani, amikor jellemábrázolásáról beszélnek. Valóban jogos az összevetés, ám Anne Brontëben több a megértés és a gyakorlatiasság szereplői és típusai iránt. Mrs. Grey Austennél talán mulatságos karakter lenne, Anne azonban szerethetővé teszi úgy is, hogy kíméletlenül jellemezi: "anyám, mint a tevékeny, mindenhez értő asszonyok általában, nem volt nagyon tevékeny leánygyermekekkel megáldva - mivel ő maga olyan ügyes és szorgalmas volt, sohasem kényszerült a dolgokat helyettesre bízni, sőt ellenkezőleg, inkább mások helyett is ő gondolkodott és cselekedett; bármiről is lett légyen szó, nem tudta elképzelni, hogy valaki éppolyan jól meg tudná csinálni, mint ő..." Ez a mellékszereplő nem karikatúra, hanem - él.

Fel szokás róni a tanított gyerekek egyoldalú ábrázolását is, ám ha az ember figyelmesen olvassa a kötet első néhány fejezetét, s járt már a gyermeke iskolájában - talán ismerős helyzetet tapasztalhat. Agnes ugyanis két dologgal kerül szembe nevelőnőként. Egyrészt azzal, hogy attól, hogy az ő családjában bizonyos mércék természetesek voltak, nem várhatja el egy teljesen más légkörben nevelkedett gyerektől, hogy úgy reagáljon, mint egykor ő maga. ("Én gyerekkoromban el sem tudtam képzelni szörnyűbb büntetést annál, hogy anyám nem hajlandó megcsókolni elalvás előtt; már a gondolata is iszonyú volt. ") Másrészt azzal, hogy kettős-hármas mércével nem lehet nevelni: amíg a szülők vagy más rokonok egészen más elvárásokat sugallnak a gyerekek felé, mint a nevelőnő, aligha lesz sikeres a tanítás. ("Na látja, Grey kisasszony! Mégis kaptam vacsorát, pedig semmit se szedtem fel! ") Bár napjainkban nem jellemző, hogy a nevelőnő társadalmilag alsóbbrendű, lebecsült személyként legyen jelen a család életében, s a fiúgyerekek sem vadászó-lovagló apáikat próbálják utánozni, magáztatva magukat, a helyzet, amikor a kedves Robson bácsi nem megakadályozza, hanem dicséri a kis Tom állatkínzását, valahogy - ismerős lehet. ("A fenébe is, ebben a kölökben van spiritusz! Derekabb kis zsiványt még életemben nem láttam! Ez aztán nem lesz anyámasszony katonája! Szembeszáll az anyjával, a nagyanyjával, a nevelőnővel, mindenkivel!") A kiválóan jellemzett figurák (és a gyors menetű párbeszédek) a későbbiekben is kellemesen olvasható könyvvé teszik az Agnes Greyt. Ám egyes részleteknél (amilyen a kissé titokzatos Nancy Brown kunyhójának bemutatása) kézzel fogható költőiség is megjelenik: "Ott üldögélt az apró tűz előtt (néhány vöröslő parázsszem s pár vékony gally mindössze), és szorgosan kötött, lábánál kicsi zsákvászon párna magánya egyetlen társának, a macskának: ott kuporgott a szelíd állat, hosszú farkát bársony mancsai köré tekerve, s le-lecsukódó, álmos szemekkel nézte az alacsony, girbegurba kandallórácsot. "

Kár lenne tehát az Agnes Greyt egyszerűen Anne Brontë ifjúkori önéletrajzának, vágyott, de soha be nem teljesült szerelme happy enddel ellátott regényének tartani. Egy szürke (grey...), átlagos, mindennapi lány keresi és találja meg benne a csendes, kulisszákat nem rengető boldogságot lebilincselő, szórakoztató és szuggesztív történet folyamán.


A Wildfell asszonya

A nagyregény, Anne Brontë fő műve azonban egészen másmilyen. A Wildfell asszonya sokkal kiforrottabb, különlegesen szerkesztett alkotás, amely témájában már vajmi kevés egyezést mutat írója életével. Elképesztően modern könyv a maga csendes, anne-i módján: ám szerzője nem érte meg a könyv kiadásának egyéves évfordulóját, így a figyelem gyorsan elfordult úttörő témájáról az írónő halála feletti részvét felé. A modernség titka, hogy a Wildfell asszonya lineáris története ott kezdődik, ahol az Agnes Grey végződött: a házasság pillanatában. A szépséges, vagyonos, elsőbálozó Helen, akit épp hozzá akartak adni egy "jó partihoz" megismerkedik a lenyűgöző Mr. Huntingdonnal (június), beleszeret (szeptember), hozzámegy (karácsony). Mindezt úgy, hogy semmit sem tud róla, vagy legalább is semmit sem akar róla tudni - csak szereti. Mr. Huntingdon azonban alkoholista, felelőtlen és pazarló férfi, sok érzéketlenséggel, még több önzéssel, s mindezt állandó szexuális bizonyítási vágy és egyre fokozódó játékszenvedély súlyosbítja. Így a házasság szinte azonnal tönkremegy. A kérdés: mit tesz ebben a helyzetben Helen? A válasz pedig e rendhagyóan szerkesztett könyv, amelynek nagy része a döntésre kényszerülő feleség naplója, kerettörténete és végkifejlete pedig válasz a kérdésre, van-e kiút egy ilyen szituációból?

Vagyis: a Wildfell asszonya bizonyos szempontból teljes leszámolás a romantikus felfogással, hogy a nagy érzelmek boldogsághoz vezetnek, s a szerelem ellensúlyoz minden hibát. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a regény szerint a boldogtalan feleség feladata nem a tűrés, hanem a cselekvés, a gyermek születése pedig nem elfújja a házasság egéről a felhőket, hanem éppen gyermeke és önmaga iránti felelősségre kell, hogy intse az egykor férjéért rajongó nőt, elmondhatjuk, hogy Anne Brontë az összes családdal kapcsolatos viktoriánus közhellyel leszámolt 1848-ban...

Anne-re bizonyosan hatott az Üvöltő szelek különleges szerkesztése: e kötetében ő is felbontotta a linearitást, ő is dokumentumot, naplót foglalt bele a szokványos elbeszélésbe, ám maga a kerettörténet is kettős műfajú, emlékezés és levél, amelyet Gilbert Markham, a könyv szemtanú-másodfőszereplője intéz barátjához. Így Anne is kísérletezik azzal, hogy megteremtsen egy férfielbeszélőt is a szokásos női narratíva mellett. Lehet, hogy igaza van a kritikusoknak, amikor azt állítják, ez nem sikerül neki olyan tökéletesen, mint Emilynek. Ám Charlotte Az angoltanára férfinézőpontja még kevésbé kidolgozott: az írónőknek járatlan úton kellett boldogulniuk túl a(z általában női) gótikus regény és az (eddigre feledésbe merült) aprólékosan ábrázoló austeni próza megoldásain. Kortársként csupa férfielbeszélő mintája állt előttük.

Az elbeszélés azonban mindenképpen lebilincselő. Az időrendet felbontó szerkezet nagy előnye, hogy mindig marad titok az olvasó előtt, érdemes továbbolvasni a kötetet. Az alakok kevésbé anekdotikusak, mint az Agnes Grey szereplői, ám lélektanilag kidolgozottabbak. Talán igaz Lobo véleménye, hogy Gilbert időnként nem férfiasan gondolkodik, ám a közötte és öccse között sokszor emlegetett személyiségkülönbség magyarázatul szolgálhat, miért a művészlelkű, érzékeny, ám férfihoz illően heves szenvedélyre kész Gilbert lesz az, aki szembehelyezkedve anyja, családja és az egész környék előítéleteivel, megpróbálja megérteni saját, Helen iránti szerelmét, majd az éppen akkor sokak által mélységesen megvetett Helent is. Kiváló a gyerekábrázolás: a felnőttek között, anyja újító módszerei szerint, ám - Helen jogos félelmeinek köszönhetően - túlzott védettségben nevelkedő kis Arthur már sokkal egyénítettebb, megértőbben és megfoghatóbban ábrázolt szereplő, mint az Agnes Grey gyerekalakjai. Nemcsak akkor érdekes, amikor nevelési kérdések kerülnek elő vele kapcsolatban (például Helennek az az ötletes fogása, hogy a bort undorító élményként ismerteti meg vele, hogy fia ne férfiasnak, sokkal inkább megalázónak érezze, ha alkoholt fogyaszt). Önálló személyiség, s bár a kor gyermekeihez hasonlóan igyekszik kis férfiként viselkedni, ábrázolásban időtálló, izgalmas megfigyelések jelennek meg: hogyan igyekszik anyját védelmezni, csonka családja miatt hogyan akarja először kizárni kettejük köreiből Gilbertet, a betolakodót, de közben hogyan imponál neki, hogy egy férfival is játszhat, s milyen hatást tesz rá, amikor részegen látja az apját.

Helen ábrázolása pedig minden lélektani és irodalmi igényt kielégít. Érett, büszke és céltudatos, ám titokzatos nőként ismerkedünk meg vele a regény elején. Így lehetséges, hogy naiv, fiatal lányként jelenjen meg először a naplója lapjain - olvasóként ott, a regény egyharmadánál már nem fogunk kételkedni abban, hogy neki lesz igaza a betéttörténetben. Kezdetben általános igazságokat képvisel, szembeszáll például nagynénje intésével: "ki hallott olyat, hogy bárkihez is hozzá akarjál menni, míg meg nem kér". Azt választja, akit igazán szeret, s teljes szívével, lelkével a férjéé szeretne lenni okos érdekházasság helyett. Ám Anne Brontë fokozatosan érzékelteti a kiábrándulást és csalódást ebből a lánykori eszményből. "Nem hunyhatok szemet Arthur hibái fölött: s minél jobban szeretem, annál jobban zavarnak." - írja a menyasszony Helen. "... csupa heves érzelem, csupa játékos és eleven humor, de - mindig van egy "de" ebben a tökéletlen világban - hogy' kívánom, bárcsak komoly is volna néha." - hangzik el az esküvő előtti utolsó naplóbejegyzésben. S bár a szemérmes Anne Brontë (talán csak a szemérmes olvasó kedvéért) nem ír naplójegyzeteket a mézeshetekről, a napló csak februárban folytatódik, Helen szavaiból így is egyértelművé válik, hogy a házasság máris minden szempontból tönkrementnek tekinthető: "nem annyira cirógatni való, kedves kis jószág szeretnék lenni, hanem inkább jó barát." A későbbiekben a dédelgetés is abbamarad: s Helennek - aki már első elválásukkor megfogalmazta magának: "... szívemnek legmélyén meg kell vallanom, hogy Arthur nem az, aminek kezdetben gondoltam" és "lehetetlenség érdeklődésre bírni olyasmi iránt, amiről én a legszívesebben beszélgetek" - szembesülnie kell az első megcsalásokkal saját társaságukban, majd saját házában. Ám megalázottságából és elhagyatottságából sikerül erőt merítenie, s mire Gilbert Markham és társasága megismeri Wildfell aszonyaként, a titokzatos múltú Mrs. Grahamként, már van elég ereje, hogy hű legyen önmagához és gondoskodjon a fiáról.

Elvei pedig igencsak elgondolkodtatók. Fiát ugyanúgy neveli, mint egy lányt - legalább is ezt rója fel neki mindenki már a regény első lapjain. Ám hamar kiderül, ez olyasfajta nevelést jelent, amit ma minden normális anyától elvárunk: gondoskodást, szeretetet, a gyerek egyenlő félként kezelését ("barátja vagyok"), eltérést attól a korabeli, kemény, távolságtartó, s sokszor illogikus "kis férfi" nevelési modelltől, amelynek eredményét nemcsak az Agnes Grey Tomjánál, de - végletesen - a Jane Eyre John Reedjénél is meg lehet figyelni. Amikor pedig a nők oktatásáról, s a női szerepmodellről fejti ki véleményét, Helen (és Anne Brontë) igazi - jó értelemben vett - feministának mutatkozik: "Azt akarná ugyebár, hogy a leányt gyengéden neveljék, dédelgessék, akár a melegházi növényt, arra tanítsák, hogy irányításért és oltalomért másokba kapaszkodjon, s amennyire lehetséges, óvják a gonosznak még az ismeretétől is. (...) Azt hiszi talán, hogy a leánynak nincs erkölcsi ereje? (...) azt állítja, hogy az erkölcsi erőt csupán a kísértés hozza napvilágra; viszont úgy véli, hogy a nő nem lehet elég kevéssé kitéve kísértésnek, elég kevéssé ismerős a bűnnel vagy bármi ezzel kapcsolatos dologgal. Következésképpen a nő vagy annyira elvetemült, vagy annyira együgyű, hogy természettől fogva képtelen ellenállni a kísértésnek, s lehet bár tiszta és ártatlan, amíg tudatlanságban és korlátok között él, mivel híjával van a valóságos erénynek, ha megtanítjuk rá, mi a bűn, ezzel egy csapásra bűnöst csinálunk belőle, s minél nagyobb a tudása, minél tágabb a szabadsága, annál romlottabb lesz..." Elképesztően modern gondolatok: ha valaki szívesen olvasgat régi magyar újságokat, a fenti növényhasonlatot még 1898-1908 táján is számos cikkben, nőnevelési tanulmányban és költői műben megtalálhatja...

Érdemes tehát felfedezni az elfelejtett Brontë-nővér, Anne életművét is. Szolid, kedvesnek és kicsinek tűnő írói világában legalább olyan nagy horderejű események történnek, mint tehetségesebbnek tartott nővéreiében. S ha megcsömörlöttünk a világhíres Jane Eyre vallásbölcseletétől vagy a zseniális Üvöltő szelek végletes érzelmi hullámzásától, vár a merészen nőpárti Wildfell asszonya, vagy a szerényen szellemes Agnes Grey.

A képekről

Ha a szöveg Anne Brontëről szól, illő, hogy az általa készített festmények és a róla készült portrék illusztrálják. A képek válogatása azonban nehéz dolog. A Brontë nővérek és bátyjuk, Branwell nemcsak írtak, folyóiratot szerkesztettek és zenéltek együtt, de mind a négyen festettek és rajzoltak is. A lányok sok portrét készítettek egymásról és önmagukról, melyek nagy része elveszett, míg mások azonosítatlanul kerültek elő gyűjtőktől és családtagoktól hosszú idő múltán. Anne nagyon tehetséges arcképrajzoló volt: fantázia- és ideálportrékat épp olyan ügyességgel és gonddal készített, mint ahogyan tanítványai, barátai arcmását festette meg. Több női képmásnál azonban modellje azonosítatlan, s többet önarcképnek sejtenek a hozzáértők.

A jobbra fenn látható első képet talán mindenki ismeri. Ez az egyetlen olyan arckép, amely teljesen biztosan Anne-t ábrázolja, s egyedül róla készült, nem csoportkép kivágott részlete. Charlotte festette 1834-ben. Tizennégy éves húga már igazi felnőtt nő a képen. A sötétkék ruha szépséges fodrai ügyesen leplezik kamaszos véznaságát, a mély kivágás és a finom nyakék a fekete bársonyszalagon függő miniatűrrel előnyösen hangsúlyozza hosszú, kecses, fehér nyakát, előkelően kiálló kulcscsontját. Jól látszik rajta a három nővér közül csakis Anne-re jellemző ívelt szemöldök, keskeny, kissé hegyes orr és határozott, mégis kissé csapott, puha áll. Keskeny száját összeszorítja, a szeme szürkéskék. Barna haját elöl kettéválasztva fésüli divatos hullámokba, halántékán néhány tincset előrefésült.


A második portrét szintén Charlotte festette Anne-ről 1833-ban, ám ez jóval ismeretlenebb (fenn, középen). Az ekkor tizenhárom éves fiatal lány még szinte gyerek, de összevetve az előző, egy évvel későbbi képpel, azonos vonásokat lehet felfedezni a két képmáson. A korábbi kép - talán szándékosan fejletlenebbnek ábrázolt - gyerektestén az előző portrééhoz hasonló leányfej ül: magas homlokkal, ívelt szemöldökkel, hegyes orral, keskeny szájjal. Még a hajviselet is hasonló. Ám az összkép mégis gyerekesebb: a nyak, az áll még nem egy nőé, hanem egy kislányé. Úgy tűnhet, Anne tizenhárom és tizennégy éves kora között érett kamaszból fiatal lánnyá. Ennek az átalakulásnak az emlékét őrzi egy másik Charlotte-féle ceruzarajz, amely 1834-ben, a kék ruhás portréval egy évben, bár annál korábban készült, ez a bejegyzés fenti legelső képe. A klasszikusan tartott lepelből előkandikáló szép fej Anne talán leghízelgőbb ábrázolása, amelyen ismét tanulmányozhatók az ismerős vonások, beleértve a finom hattyúnyakat is.


Mindebből azonban sajnos kevés látszik a legismertebb Brontë-festményen (fenn, középen), amelyet Branwell készített négyükről 1834 táján, majd később (elég ügyetlenül) kitörölte magát a képről. Bármilyen öröm a híres festmény megléte, róla sajnos az is kitetszik, hogy Branwell nemcsak az írásban, a festésben is tehetségtelenebb volt leánytestvéreinél. Mindhárom hölgy arcképe szeretettel készült, ám teljesen félresikerült: Emilyt, aki középen áll, maga Branwell festette le később sokkal egyenesebb orral, pedig e képen szinte pisze hatásút kapott, Charlotte pedig, aki a kép jobb oldalán látható, megérte még, hogy fénykép készüljön róla, melyről egyértelműen látszik, hogy szeme keskenyebb vágású, álla viszont karakteresebb volt. Nem csoda, hogy Anne képmása sem túl találó: arca lapos, álla túl csapott, nyaka viszont vastag lett e közismert ábrázoláson. Annyi viszont kiderülhet Branwell művéből, hogy Anne haja világosabb volt, mint amilyennek a Charlotte készítette kék ruhás portrén látszik. (Annak a festésekor bizonyosan kifogyott a sárga festék a nővérek palettájáról...)

A következő két képet biztosan Anne készítette, de nem tudni, kiről. A ceruzarajzot, amely 1842-es (itt, balra fenn), általában a nézőre szegeződő pillantás és az eltakart jobb kéz miatt szokták önarcképnek tartani, mivel a tekintet utalhat arra, hogy Anne az arcot a tükörben magát nézve festette meg, állandóan mozgó jobb kézzel, amiről nem tudott rajzot készíteni. Ha valóban őt ábrázolja a kép (melyet egyébként a lapon "nagyon rossz"-nak minősített), akkor huszonkét évesen kitelt, megnőiesedett. A portré nem sokkal az előtt készülhetett, hogy szerelme, William Weightman meghalt. A másik önarcképnek tartott mű (jobbra) későbbi, 1845-ös. Ismét kék ruhában, merengő tekintettel ábrázolja modelljét, akinek enyhén hullámos haja elöl megint középen van elválasztva. hátul azonban rendhagyó módon szabadon hull alá. A fül mellé ismét egy kis tincs göndörödik. Akik az előző, kissé karvalyorrú portrét önarcképnek tartják, ezt a másodikat általában elutasítják. Azzal érvelnek, hogy a hullámos hajból nem lesz majdnem egyenes, a szőkésbarnából vörös, ráadásul a modell enyhén befelé néz. Ha azonban vetünk egy pillantást Anne utolsó, nemrég azonosított arcképére, amelyet Charlotte készített ugyanebben az évben (lenn, balra), a hasonlóság megdöbbentő. A fül formája, a nyak és az áll íve, az orr formája mind azonos, s a Charlotte-féle képen is látszik, hogy Anne huszonöt éves korára kissé megtelt, álla biedermeieres, leheletfinom gömbölyűségbe futott be, s hajviseletet is változtatott: a csavarókkal elérhető, aprófürtös hatást lágyabb, nőiesebb hullámok váltották fel. Ha a színes portré hajszín-eltérését ismét festékhiánnyal magyarázzuk, a befelé nézést pedig a tükörből festés jelének tartjuk, bízvást tartható a színes festmény is Anne-önarcképnek.

S hogy miért fontos ez? Mert az Agnes Greyt nem a korai Charlotte-féle képen feszengő, tizenöt éves, fürtös hajú kamaszlány írta, hanem a szerelmi csalódást, munkavállalást, halált és elutasítást átélt felnőtt nő, az utolsó két kép huszonöt éves modellje. Különös belegondolni, mennyire nem ismerjük Anne Brontët. Még arcról sem. Beszéljenek hát helyette a könyvek - és a képek, amelyet ő festett: sorrendben a What You Please (1840), a Napkelte a tenger felett (1839), a Roe Head School (1837), a Kisfiúportré (1837), a Vidéki út tanyával (1836), a Kislányportré (1843), a Hölgyarckép (1837?), a Vidéki jelenet híddal (1836), a Vidéki jelenet marhákkal (1836) és a Little Ouseburn Church (1845).

Link:
Charlotte Brontë, Emily Brontë és Anne Brontë művei magyarul
A kiváló képek lelőhelye: The Art of Anne Brontë