2013. január 14., hétfő
Jó olvasást hozzá!
9. rész: Sok-sok világirodalom
A világirodalom klasszikusainak és nagy halottjainak művei mellett természetesen sok olyan regényt is sikerült elolvasnom, amely még élő, vagy nemrég meghalt, vagyis (szinte) kortárs szerzők írása volt. Ezekről gyűjtöttem össze értékeléseket itt. Szerepel néhány olyan mű is, amit sci-finek, életrajznak szokás tekinteni, szerintem azonban több ennél: egy másik szemszögből, túl a zsáneren, műfajon igazi szépirodalom. Felvettem egy drámát is, mert nagyon szeretem.
Ma már az Alapítvány szóról mindenkinek Asimov jut eszébe, továbbá egy trilógia, egy hétrészes sorozat, no meg a teljes Alapítvány-Birodalom-univerzum….
De az Alapítvány egy rövid, novellaszerű részekből felépülő, tudományos, mégis fantasztikus jövőképet rajzoló, borzasztóan ötletes sci-fi is a nagy sci-fi aranykorból, amely önmagában is zárt, kerek, egész, lebilincselő és üdítően modern még mindig. Igazi klasszikus, vitathatatlanul szépirodalom.
Elképesztő ötlet, hogy egy látszólag statisztikára épülő történet ilyen izgalmas legyen. Ugyanakkor felvetődik a jövő befolyásolhatóságának kérdése is: vajon minden „meg van írva”, vagy…
Bikov kötelességszerűen írta egész életében második világháborús történeteit. Szerintem ez igen olvasható maradt közülük (sajnos nem mind). Sok elkeserítőt és felemelőt elmond gyávaságról és bátorságról, véletlen formálta hősiességről, áldozatról, férfiakról, nőkről.
Remek novelláskönyv. Azonban – szerintem – benne Bradbury nem sci-fiíró, hanem – elbeszélésíró. Vagyis van itt hangulatnovella, szabályos sci-fi, misztikus történet és zsánerkép is. Ha valaki direkt marslakókra és űrhajókra vágyik, válassza a régi, kiskozmoszos Kaleidoszkópot, abba külön azokat válogatta be Kuczka Péter a Bradbury-novellák közül. Ebben viszont annyiféle különböző történet van, hogy egy sokarcú Bradburyt rakhatunk össze belőle. Megéri. Egy csillag mínusz csakis azért, mert minden novellát újrafordítottak, azokat is, amiknek a második magyarítására semmi szükség nem volt.
Nagyon szeretem. Eleinte nem értettem, de csak olvastam. Azután már igen, és még mindig olvastam. Ma már azt gondolom, mindig másképp kell érteni a novellákat.
Gyűlölöm Az összefüggő parkokat, amióta agyonelemezték. Az az én novellám volt tízéves korom óta… Helyette most a három kedvencem: Az elfoglalt ház, A mackó beszél és A déli autópálya.
Régi könyv – így most érzem csak, mennyire jó. Először bulvárérdeklődéssel olvastam, mint színészéletrajzot. De Depardieu tovább élt, elvált, szerelmes lett, botrányolt, gyászolt, díjakat nyert és játszott, játszott, játszott... A könyv meg ugyanolyan jó maradt: hol megrázó, hol vidám, hol megható, hol tragikus, hol elgondolkodtató, tulajdonképpen, azt hiszem, igazi, vérbeli szépirodalom (a rémes magyar fordítás ellenére). Mindenkinek ajánlom!
Meghatározó olvasmányom volt kamaszként és azóta is időnként kedvenc könyvem. Nagyon női, keserű, kemény, mégis szép történet.
Imádom Dürrenmattot. A kisregényeit (Az ígéretet különösen), a drámáit (Az öreg hölgy látogatását nagyon), a nem-is-tudom-milyen műveit (amilyen A bukás vagy A megbízás)…
De A fizikusok a legzseniálisabb műve számomra. Hihetetlenül könnyen megfogható, egyszerűen elolvasható, aztán azonban a földre dönt. Olyan könnyed, olyan groteszk, olyan abszurd, olyan őrült. Valaha a kedvenc jelenetem a Doktorkisasszony utolsó monológja volt. Most viszont az, ami utána történik…
Három krimi, ami nem krimi. Különösen Az ígéret elszomorító és felemelő egyszerre. Remek, mint minden Dürrenmatt.
Pengeéles, ironikus, cinikus, sokértelmű, mégis szórakoztató novellák diktatúráról, jólétről, megalkuvásról, a (német helyszín ellenére nekem) kelet-európai történelmi groteszkről – nagyon jó!
Remek, szellemes és húsba vágóan igaz történetek, monológok az öregedésről, a házasságról, a szerelemről, a múltról. Azonnal egyik kedvenc könyvem lett.
Ami elképesztő, hogy az "és egyéb bölcsességek" alcím miatt rendre a bölcsmondásos könyvek halmazában találom a könyvesboltban. A csokornyi félig központozás nélküli, mondatfolyamos, cinikus, szókimondó és bölcs novellán, gondolom, jól meglepődik az, aki a házasságról szóló aranymondásokat akar olvasni...
Az egyik legszomorkásabb könyv, amit olvastam. A történet híres: Charlie Gordon, az átlag alatti intelligenciájú kisember, akit addig mindenki lenézett ("fogyatékosnak" tekintett, nem emberi lénynek), egy csodás kísérlet alanyaként először olyan emberré válhat, amilyen mindig is akart lenni, majd pedig zseniálissá. A folyamat azonban megfordul. Most, ahogy ezt írom, is elszorul a torkom: annyira rossz, hogy Charlie mindent elveszít, mert önmagát veszíti el. Jó a könyvből készült film is, de a könyv sokkal többet ad, mert a szöveg javulása majd szétesése, a nyelv hiányai mutatják Charlie gondolkodó emberré válását és újra-szétesését. Tragikus, de példázatszerű, úgyhogy felemelő könyv.
Az első Oates-regény, amit olvastam. Elsőre jól illeszkedett valahova Updike mellé: egyetemi élet, amerikai kisváros, hitek, remények, társadalmi élet, elrontott házasság, szex, szerelem, pénz, megbecsületlenség.
De ott van az a majdnem-haláleset…
Nyugodt, kellemes, félelmetes. Nagyon jó könyv.
„Gyermek gyilkos vagyok.”
Vajon hogyan lehet folytatni egy ilyen (nem helyesírási hibás!) sor után a monológot? Minden igaz-e, amit a kisebbségi komplexustól szenvedő, pedig halálosan tehetséges főhős lát és érzékel a saját életéből? Egy paranoia, egy fantasztikus valóság, vagy egy rettenetes disztópia képei alkotják az életét? S mi történt valójában kirobbanóan tehetséges és hihetetlenül különös anyjával?
A különleges szerkesztésű, izgalmas regény talán a második legkedvencebb Oates-könyvem.
Ebbe a könyvbe mindig félek belekezdeni, mert mindig iszonyú félelmeket szabadít el bennem. Önmagammal, magánnyal, cserbenhagyással, megítéléssel, s persze a nemi erőszakkal kapcsolatban. S félek attól is, hogy a végén csodálni fogom Dromoor rendőrt. Mert mit is tehetnék.
Félelmetes, hogy mi van bennünk.
Különös könyv, amely azonnal megfogott.
Egy fiú (sikeres, de kissé zaklatott életű fiatalember, író) és apja (egykor nagyhírű politikus és erős személyiségű pater familias, ma már csak afáziás haldokló) utolsó utazása, leginkább a semmibe. Az utolsó útra a fiú önkínzó és önkereső gondolatokkal indul, az apa pedig rejtélyként: hisz nem tudni, mi játszódik le benne, amikor haladás, maradás, jobbra vagy balra mellett dönt apró jelzéseivel. Filozofikus, de szövegében könnyen olvasható kötet, az élmény azonban sötét. Valóban ennyire le akarjuk győzni a szüleinket? S a fiú, aki – bevallatlanul – élvezi, hogy apja gondozója, vigyázója, miért hiszi, hogy ez megtörténhet? Az apa megőrzi a maga titkait. A régi, egyszerűnek tűnő szerelmet, a táj birtoklásának fensőbbségét: még meghalni is úgy hal meg, hogy nem sikerül közel kerülni hozzá. S ekkor jön rá a fiú – és az olvasó is – hogy a könyv mindennek ellenére a szeretetről és a gyászról is szólt…
Kissé csalódást okozó, bár izgalmas kötet. Főhősének rögeszméi nem fogtak meg úgy, mint a szerző másik, nekem nagyon tetsző regényében (Vaktérkép) főszereplő fiúé. A születés-szülés témájának legalább olyan izgalmasnak kellene lennie, mint a halálnak, de nem az, legalább is itt nem. Most érződik, hogy Outers tud túlretorizált, üres, túlbonyolított és túlszimbolikus prózára is retorikus-filozofikus, költői és jelképes erejű helyett. De azért jó olvasmány ez a kötet is, csak nem szabad közvetlenül a Vaktérkép után belekezdeni.
A galambot előbb olvastam, mint A parfümöt. S míg az valahogy hidegen, okosabban szólva, üresen hagyott, A galamb minden alkalommal másképp félelmetes.
Annyira átlagos, annyira kisszerű, annyira mindennapi. És annyira sorsdöntő, szürreális és rettenetes. (Az már csak külön adalék, hogy kiskorom óta megmagyarázhatatlanul utálom a galambokat.)
Két gyönyörű kisregény. A legutolsó nap története a fülszöveg szerint valamilyen amerikai filmes alapállást sejtet, helyette azonban költői búcsú az életben fontos dolgoktól. A hajnalok itt csendesek pedig igazi kedvenc, nagyon megható, poétikus és igaz. Pedig szovjet (orosz) háborús történet. Kevés szebb könyvet lehet olvasni hősiességről és bátorságról, ami közben mélyen háborúellenes is.
Más gyümölcskosarak:
Gyümölcskosár 1.: Kedvenc gyerekregényeim
Gyümölcskosár 2.: John Lukacs a történelemről
Gyümölcskosár 3.: Történelem találomra
Gyümölcskosár 4.: Jó olvasmányok
Gyümölcskosár 5.: Antonia Fraser munkái
Gyümölcskosár 6.: Művészet mértékkel
Gyümölcskosár 7.: Klasszikus magyarok
Gyümölcskosár 8.: Klasszikusokról röviden
Gyümölcskosár 10.: Mindenféle magyarok
Gyümölcskosár 11.: Festészetről, festményekről
Gyümölcskosár 12.: Építészetről, szobrászatról, tárgykultúráról érdekesen
Gyümölcskosár 13.: Egy kis tudomány
Gyümölcskosár 14.: Gyerekirodalom, amit szeretek
Gyümölcskosár 15.: 13+1 ifjúsági regény
Gyümölcskosár 16.: Történelmi tallózás
Gyümölcskosár 17.: Öt ország történelme
Gyümölcskosár 18.: Egy kis magyar történelem
