Be kell valljam, A kertelő agárra nem én találtam rá. A könyv talált énrám. Kicsi volt, szép volt (a 2002-es Noran-kiadás) és - le volt értékelve. Megvettem. Elolvastam. S attól kezdve Lovik Károly bevonult a kedvenc íróim viszonylag szűkre szabott névsorába, a magyar írók között az első helyre.

Lovik Károly 1874-ben született, 1915-ben halt meg: alig érte meg 41. születésnapját. E rövid életbe belefért nyolc regény és öt elbeszéléskötet, hatévi (későn kötött) házasság és két gyermek, a komolyan vett szabadkőművesség és a még komolyabban vett hippológia (lóélettani kutatás), az újságírás és a tökéletes úriemberség, a Szent István lóversenykupa és a rangos irodalmi Péczely-díj.

Lovik Károly írásai egy kissé hasonlítanak Mikszáth Kálmán műveihez: az érzelmek, hangulatok szuggesztív érzékeltetése, a Jókai nyomán kerekedett, jóízű, takaros, derűs elbeszélő kedv, amely előreviszi a narrátorszövegeket, az anekdotikus íz, a váratlanul felbukkanó, nagyívű romantikusság, s az ezt néhány sorral arrább megsemmisítő tiszta irónia - mikszáthi jegyek is lehetnének. Lovik azonban más: szembetűnően kisebb, kedélyesebb, néha viszont cinikusabb köröket jár be írásaiban, mint a jó palóc. Lehetne hasonlítani a századvég híres elbeszélőihez, Petelei Istvánhoz, netán Gozsdu Elekhez is: főleg novellái szerkesztésmódja, a néhol impresszionista, néhol balladisztikus, máskor viszont kirobbanó, burjánzó érzelmekkel telt elbeszélő hangja emlékeztet a századforduló e két mesterére. Világa azonban derűsebb, megbocsátóbb a Peteleiénél (bár Turgenyev, Csehov, Maupassant mindkettejükre hatott), s hiányoznak belőle azok az idegesítően sötét mélységek is, amelyek Gozsdunál egyik pillanatról a másikra feltárulnak. Lovik leginkább önmaga: művei olvastatják magukat, kellemesek és érdekesek - ami nagy szó, ha az ember 19. századi magyar irodalmat akar olvasni -, ám minden könyvében van valami más, valami ráadásféle az olvasmányélményen túl: hangulat, kép, gondolat, ami az olvasóval marad jóval a mű befejezése után is.

Lovikot kora hamar elfelejtette: halála után mindössze hat mű látott napvilágot tőle 1929-ig, majd legközelebb 1956-ban jelent meg rövid novellaválogatása. Szerencsére az ezredforduló környékén reneszánsza támadt a "ködlovagoknak", a századforduló kismestereinek, így Lovikot is újra felfedezte az olvasóközönség (meg persze az irodalomtörténet-írás, de az utóbbi jóval kevésbé fontos). Különös módon miközben az irodalomelmélet tudósai ma mint novellistát értékelik nagyra, modern kiadásban rendre regényei jelennek meg. (No meg lótani kötete, amely biztosítja, hogy a hippológiai és vadászati tudásáról szóló adatok nem túloztak.) E regények - A leányvári boszorkány (melyből 1938-ban közepes film is készült), Az aranypolgár, az Egy barátságos ház története, utolsó befejezett műve, az Egy elkésett lovag, vagy kedvencem, A kertelő agár - mind másfélék, de mind élvezetesek, különlegesek, izgalmasak. Találunk hamisítatlan, békebeli selmeci diáktörténetet csínyekkel, dalokkal, botrányokkal és mesébe illő, mégis ostobán viselkedő szerelmesekkel, anekdotasorból álló vidám regényt zsugoriságról, fösvénységről, szeretetlenségről, melodrámai családtörténetet, lélektani történetfüzért... A kertelő agár pedig az agárversenyre életüket is feltevő, anakronisztikusan magyar nemesi, fondorkodó Balsai-család és a rettenthetetlen hősszerelmes Bogdány Balázs akaratharcával nem egy Mikszáth-könyvnél anekdotikusabb, csattanósabb és kedélyesebb. Ráadásul egyszerre olvasható romantikus regényként, s annak paródiájaként is.

Friss olvasmányélményem, az Egy elkésett lovag pedig még egy okból megdöbbentett. Tudtam, hogy Lovik gazdag, előkelő családból származott (apja budapesti jogtudós és ügyvéd volt), számos nyelven beszélt (élete során angolról és oroszról is igényesen fordított), világlátott ember volt (sokat utazott ló- és lóversenyügyben), aki nyitott a modern dolgokra (legyen szó akár sportról, akár irodalomról). Ám nem hittem volna, hogy ennyire világpolgárként tud írni is. Krúdy Szinbádjával nagyjából egy időben megteremtett egy hasonlóan szimbolikus, mégis reális alakot, Miklóst, az elkésett lovagot, a nőimádó agglegényt, az ifjúságba szerelmes középkorú úriembert, aki beutazza a nagyvilágot, s mindenkor, mindenhol csak a nőket látja: a szépségüket, a vénségüket, a keserűségüket és az örömüket, a bosszúvágyukat és a csalódásaikat... A történetek azonban nem erotikusak, hanem finom ecsettel festegetett, anekdotikus lélektani portrék, filozófiai körítéssel. A cselekmény, a helyszínek, az események, a típusok és a képek pedig olyan gyorsan és magától értetődően váltakoznak német, spanyol, cseh, francia, olasz, dél-amerikai, és görög hátterek előtt, de mindig, újra és újra visszatérve Magyarországra, a levont következtetések olyan általános érvényűnek és modernnek hatnak - hogy az olvasó el is felejti, hogy egy kis, poros, közép-európai állam, a Monarchiába süppedt békebeli Magyarország egy szerzőjétől olvas, nem pedig egy franciától vagy egy angoltól. Sok egyéni, magyaros íze van Loviknak. Amit művel, az azonban mégis világirodalom. Olyasmi, amit mi többnyire csak fordítani szoktunk.

Lovik ma is izgalmas olvasmányt ad. Nosztalgikus, megrázó, szuggesztív szövegei ismeretlen tájakra vezetnek, amelyeken az olvasó egyszerre érezheti magát magyarnak és európainak. Nem rossz egy századfordulós úriembertől.

Link:
Lovik Károly kötetei