A Penguin Monarchs 45 kötetéből a mai napig még "csak" harmincegy látott napvilágot puha kötésben is. Ami késik, nem múlik, véleményem szerint 2021-re teljes lesz majd a sorozat: viszont ez azt jelenti, hogy vannak olyan dinasztiák, amelyeknek az uralkodóiról (szinte) kivétel nélkül lehet már olvasni, mint a Plantagenet-, a Szász-Coburg-Gotha/Windsor-, a Tudor- vagy a Stuart-család (utóbbi kettőből egy-egy uralkodó hiányzik még, az első kettő pedig teljes) - és vannak házak, amelyek még nagyon hiányosak. Ilyen az előkelő élénklilába csomagolt Hanover-ház is, amelynek hat uralkodója közül II., III., és IV. György életrajza még nem jelent meg olcsó formátumban, így I. György és Viktória biográfiái közé egyelőre egyetlen kötetet lehet beilleszteni: IV. Vilmosét (1830-1837). A tengerészkirály (The King at Sea) pedig elsőre nem tűnt számomra túl érdekes életrajz-alanynak: nem túl művelt öregúrnak láttam, akinek egyetlen uralkodói teljesítménye az volt, hogy igenis elélt 1837. május 24-ig, amikorra Viktória, a trónörökösnő nagykorú lett, s így elhárult a veszély, hogy helyette édesanyja és annak kegyence fog kormányozni. (A dolog tényleg kevésen múlott: a 71 éves uralkodó 28 nappal élte túl a nevezetes születésnapot.) Azután elolvastam Roger Knight könyvét és megváltozott a véleményem: tulajdonképpen azt hiszem, megtanultam becsülni Vilmost.

Az persze nem változott, hogy Vilmos egy közepes képességű tengerésztiszt volt és maradt, tulajdonképpen királyként is. A szerző, aki nyilvánvalóan különösen ért a tengerészet témájához, hiszen negyven évig kutatott, tanított, igazgatott a National Maritime Museumban és a Greenwichi Egyetem Tengerészeti Intézetében, s számos könyvet publikált a 18. századi brit haditengerészetről, a 19. századi flottáról, a napóleoni háborúkról és Horatio Nelsonról, kicsit csipkelődve azt írja Vilmosról, királyi hátszél nélkül soha nem vitte volna többre a fregatthadnagyságnál... Ehelyett lett belőle kapitány, sőt főadmirális: amit szívesen csinált volna, a részvétel a harcokban, egy idő után szigorúan tilossá vált számára, amiben viszont talán nem volt elég jó, a vezetés, azt fő feladatává tették. Mégis érdekes, hogy voltak sikeres újításai: a tüzérséget fejlesztette, a brutális fegyelmezési módokon igyekezett változtatni, azt pedig, hogy rendre hatásköri vitái támadtak Wellingtonnal, nemcsak úgy lehet tálalni, mint a szerény középszer és a zseni összecsapásait, de úgy is, hogy egy türelmetlen államférfi egy idő után úgy véli, egész Angliában nincs más, aki értsen a tengerhez, csak ő... Ennél azonban sokkal jobban meglepett engem, milyen jól kezelte a frissen királlyá vált Vilmos az 1830-32-es reformválságot, amelyben azonnal bizonyítania kellett erejét és hozzáértését. A király népszerűsége először szinte teljesen elveszett, s tényleg hozott néhány rossz részdöntést menet közben, de végül okosan és megerősödve került ki a válságból, amely az új választójogi törvény elfogadásával ért véget. Hasonló módon képes volt uralkodása egész ideje alatt a kompromisszumokra törekedni (pl. ismét támaszkodott Wellingtonra, kettejük minden korábbi ellenszenve ellenére): s ezzel valószínűleg jobb uralkodóvá vált, mint előde. Emellett, ami szintén meglepett, miután 52 évesen, a haza üdvéért elszánta magát a házasságra (addig egyetlen szeretője, sokkal inkább élettársa, Mrs. Jordan szült neki tíz élő gyermeket), mindvégig hűséges maradt Adél királynéhoz, s meglepően jó családi életet élt vele (habár öt apró gyermekük mind meghalt csecsemőkorban). Összefoglalva: Vilmos nagyon is királyszerű királynak mutatkozik ebben az életrajzban. Nagyon jó volt róla olvasni.