Ha bármely Edward néven uralkodó angol királyról van szó, nekem azonnal problémám lesz a nevével. Az Edwardot ugyanis elegánsnak érzem, míg az Eduárdot egyáltalán nem. Bár értem, miért történt, sajnálom, hogy a 20. századi magyar történészi gyakorlatban nem az angolszász eredetiből érkezett Edvárd, hanem a németes Eduárd terjedt el a név lefordított formájaként (holott a mai magyar gyakorlatban mindkét változat az anyakönyvezhetők közé tartozik): az Edvárd jobban megfelelne számomra pl. VIII. Eduárd (1936) nevének lefordításához. Élettörténete ugyanis nélkülözi az archaikusságot, sőt, minden fordulata kifejezetten a modern korban gyökerezik, s nagyon is komoly, csendesen tragikus: csupa olyan dolog jellemzi tehát, ami az Eduárd nevet számomra nem. A király, aki kis híján negyvenkét évet készült az uralkodására, végül nem egészen egy évig irányította országát, s sosem koronázták meg: ezért is nevezi életrajzi kismonográfiája alcíme "a koronázatlan királynak" (The Uncrowned King).

A trónörökösként David hercegnek szólított VIII. Eduárd történetét többféleképpen is lehet tálalni: nagy, romantikus szerelmi regényként, szaftos, az erotikus és kínos részleteket sem nélkülöző botrány-sorozatként, lélekboncolásként, freudista ízzel szételemezve és újra összerakva a király személyiségét, vagy épp a felelőtlenség morális példázataként, amely meglepetésre (vagy épp Isten akaratából) végül mégis jó véget ér a legtöbb szereplő számára. Ami adott, az a tény, hogy a herceg 1931-ben megismerkedett egy amerikai hölggyel, Mrs. Wallis Simpsonnal, egy egyszeresen már elvált, s nemsokára ismét válófélben lévő szépasszonnyal, s olyan elképesztő mértékben beleszeretett, hogy 1936 januári trónra kerülése után szerette volna a királynéjává tenni. Amikor pedig kiderült, ez számos okból lehetetlen, még az év decemberében lemondott a trónról, rádióbeszédében okként azt megjelölve, képtelen lenne ellátni uralkodói kötelességeit "annak a nőnek a segítsége és támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok." Bár voltak, akik először nem örültek a változásnak (mint Churchill), s mindennek ellenére szívesebben látták volna VIII. Eduárdot az angol trónon, mint öccsét, az 1937 elején megkoronázott VI. Györgyöt, a változás megtörtént. Eduárd megkapta a Windsor hercege címet, 1937 nyarán, Franciaországban elvette feleségül szerelmét, majd a német megszállás után a Bahamákon élt kormányzóként. A háború után visszaköltözött Franciaországba, ahol élete végéig a vagyonos elit közé számítva élt feleségével: a királyi családból félig-meddig kitaszítva, de békében és nyugalomban. Bár házassága az esküvő után nem sokkal majdnem tönkrement (érthető okokból, hiszen korábban sem ő, sem Wallis nem így képzelte el kapcsolatuk jövőjét), végül életük végéig kitartottak egymás mellett, jóban és rosszban: ha tehát valaki innen nézi, olyan szomorkás love storyt lát, ahogyan az 1988-as BBC-dráma, a The Woman He Loved is feldolgozta az eseményeket Jane Seymour és Anthony Andrews főszereplésével. Ha viszont a történészek sorolják tényeiket, arról, hogy mind Eduárd, mind leendő felesége rokonszenvező kijelentéseket tett Hitlerről és a náci eszmékről, sőt, a király lemondása után nem sokkal el is látogatott Obelsalzbergbe, ahol elismeréssel fogadták; vagy arról, hogy a rosszkedvű, hercegi kötelességeit gyűlölő David herceg naplója minden korábbi külföldi látogatása idején megtelt a más népekkel, különösen az afrikaiakkal és ausztrál őslakókkal kapcsolatos szinte már rasszista kijelentésekkel - nos, ilyenkor úgy tűnik, az angolok hálásak lehetnek a sorsnak Wallis Simpson feltűnéséért, ami közvetve oda vezetett, hogy a második világháború idején és utána nem Eduárd, hanem VI. György ült a trónon...

Piers Brendon, a cambridge-i Churchill College professzora és a Churchill-hagyaték korábbi főkurátora olyan széles látókörű, s számos fontos kérdést részletesen felvázoló életrajzot írt Eduárdról, amely elkerüli a romantikus, a botrányos, de a moralizáló elbeszélésmód csapdáit is. Alapvetően a tényeket ismerteti, ám nem ítélkezik, nem von le bulvárlélektani következtetéseket, s nem kívánja meg- vagy elítélni Eduárdot. A kötet első félszáz oldala bemutat egy nagyon boldogtalan herceget, aki a legkevésbé sem áll készen arra, hogy bármikor elfoglalja az angol trónt, mégis eljön az a nap, amikor meg kellene tennie: erről szól a könyv második, hasonlóképpen érdekes fele. Brendon szerint David herceg születése pillanatától viseli a leendő királyság terhét, s nem bír vele. Köszönhetően egy abszolút huszadik századi jelenségnek, a bulvársajtónak, babakorától kezdve a nemzet bájos reményének számít. Egészen uralkodása pillanatáig hallatlanul népszerű, ám még az őt ismerő politikusok és nemesek többsége is abban az idillikus fényben látja, amelybe a sajtó öltözteti. Ő az aranyszőke, azúrkék szemű, délceg és vonzó, kiváló táncos, a nők bálványának számító, s az egyszerű nép közé tett kötelező látogatásain meglepően meggyőzőnek és szociálisan érzékenynek mutatkozó herceg a fehér lovon. Egészen addig, míg ugyanez a sajtó fokozatosan le nem rántja a leplet "igazi, felelőtlen arcáról": mély erkölcsi felháborodást mutatva és máig hatva. A valóságos David eközben sokszorosan és végletesen sérült lélek: akit ugyanaz a kegyetlen, vaskalapos és műveletlen nevelés, amelytől öccse, a leendő VI. György is szenvedett, tökéletesen tönkretesz. Mély szerelmi kapcsolatai csak nála erősebb, férjes nőkhöz fűzik, cinizmussal tekint minden olyan értékre és hagyományra, amelyet képviselnie kellene, de sem ereje, sem türelme, sem érdeklődése nincsen ahhoz, hogy bármi mást állítson a helyükbe, ráadásul önmagára is kiábrándultan és becsmérlőn néz, önpusztítóan szinte kikövetelve azt a megvetést, amellyel később többen sújtják majd. Nem romantikusan tragikus alak, de mindenképpen szánalomra méltó. S életrajzából talán két tanulság derül ki. Az első, hogy Anglia és valószínűleg maga VIII. Eduárd is jól járt azzal, hogy kapcsolatuk felbomlott. A második viszont, hogy úgy tűnik, a két fiútestvér közül végül VI. György járt jobban: bár rettenetes ifjúkora miatt egész életében dadogott, felnőttként vissza tudta szerezni személyisége integritását, s képessé vált értelmes, hasznos, olykor talán boldog életet élni. Szépnek és sikeresnek tartott bátyja azonban személyiségtorzulással fizetett ugyanezért a gyerekkorért: s épp emiatt 1936-os és későbbi élete valószínűleg a lehető értelmesebb és legboldogabb volt, amit csak elérhetett. S néha ennyi is elég.