Botticelli: Dante, 1495 körül

Már csak négy évet kell várni, hogy 2021-ben megünnepelhessünk egy igazi, nagy irodalmi ünnepet. Ekkor lesz Dante Alighieri (1265-1321), a középkor talán legnagyobb költője halálának hétszázadik évfordulója. A komor, aszkéta külsejű, csendes szavú, mégis szuggesztív egyéniségű, s kiváló szónok Dante ősi firenzei család büszke sarja volt, aki a századfordulón teljes önátadással vetette bele magát városa nagypolitikájába: 1300-ban elnyerte a priori tisztséget is. Megvesztegethetetlen és rendíthetetlen volt, ugyanakkor türelmetlen és szenvedélyes. Talán ennek köszönhette, hogy politikai ellenfelei elbánhattak vele: 1301-ben, távollétében kétévi száműzetésre és vagyonelkobzásra, 1302-ben pedig máglyahalálra ítélték. Így soha nem térhetett vissza szülővárosába: 1321. szeptember 14-én hunyta le a szemét száműzetésben, az őt befogadó, neki mégis idegen Ravennában, ahol mindmáig nyugszik.

Ám talán haszonnal is járt az, hogy emberi-költői magányra ítélték, csalódnia kellett a politika, a hazafiasság és az emberi tisztesség értelmében, valamint, hogy küzdve hazatéréséért és városáért Rómától és Arezzótól Veronán és Padován át Bolognáig és Párizsig bejárta kora Európáját. Így születhetett ugyanis meg fő műve, a valószínűleg már teljességgel a száműzetés idején írt Isteni színjáték, amelyről röviddel Dante halála után még azt hitték, befejezetlen maradt - a Paradicsom utolsó énekein ugyanis haláláig dolgozott, s a kézirat e része még elhunytakor is nála volt.

Dante költői nagysága számomra is vitathatatlan volt, iskolás korom óta. Őszintén szólva azonban akárhányszor is olvastam újra híres, nagy munkáját Babits Mihály klasszikussá nemesedett fordításában, sohasem tudtam hozzá igazán közel kerülni. Igazi Dante-szeretetem, sőt, Dante-rajongásom nemrégen kezdődött, egy új fordítással: Simon Gyula Paradicsomával. Így ismertem meg lassan, fokról fokra az én Dantémat: róla szól ez a bejegyzés.

Isteni színjáték - Pokol 
Fordította: Baranyi Ferenc
Tarandus, 2012
A legtöbb olvasó szerint az Isteni színjáték legizgalmasabb része a Pokol, az Inferno. Vallomásai alapján Babits Mihály, a megkerülhetetlen nagyság is ezt élvezte leginkább fordítani. Az iskolai oktatásban szinte már csak ez van jelen mára, olyannyira, hogy a diákkönyvtári Színjátékok sokszor mindössze a Pokol énekeit tartalmazzák. Igencsak ijesztő azonban, ha valakiben ennek köszönhetően annyi marad meg az egész műből, hogy be kellett magolnia, melyik bugyorban milyen bűnösök, s mi módon bűnhődtek...
Azt gondolom, hogy egészen jól elolvasgattam volna Babits Pokolját, ha sosem találkozom Baranyi Ferenc változatával. Amióta azonban ezt a 2012-ben megjelent, új fordítást ismerem, egészen másképp gondolok a Színjáték első felére. Sokféle filozófiai, teológiai, üdvtörténeti és poétikai értelmezése mellett egyúttal tökéletesen működik, mint letehetetlenül izgalmas, fantasztikus eposz, kalandregény avagy látomás. Egy élvezetes történet, amelyet épp befejezünk, s máris vágyunk újraolvasni. Egy olyan mű, amelynek szívesen lapozzuk fel újra és újra egy-egy pompás részletét, hogy megint elmerüljünk benne. Ez a Pokol minden oldalával, sorával, pillanatával meglep, szuggesztíven látható, hallható, szagolható, tapintható, elképzelhető. Emellett pedig gondolathű, formahű és - szép is.
Baranyi Ferenc már 1981-ben lefordított egy éneket a Pokolból. A teljes fordítás 2001 és 2012 között készült el: éppen a kiváló költő, író, műfordító és operakutató hetvenötödik születésnapjára, s éppen száz évvel a Babits-féle Pokol után. A Tarandus Kiadó jelentette meg könyvformában Borza Vera finom rajzolatú, ám nem különösebben jelentős illusztrációival, s Madarász Imre jegyzeteivel, amelyek a könyv leggyengébb pontját jelentik: eredetileg ugyanis a Babits-fordítás diákkönyvtári kiadásához készültek, s szemernyi átdolgozáson sem estek át, így előfordul, hogy olyasmit magyaráznak meg, mint a szövegből magyarul hiányzó elemet, amely a Baranyi-változatban már bőséggel, pontosan benne van... Szomorúnak tartom azonban, hogy több kortárs kritika is kizárólag a kiadás e gyengeségeivel foglalkozott Baranyi szövege helyett. Az sem tett jót e Pokol elfogadottságának, hogy mire a könyvesboltokba került, már lehetett tudni, hogy nemsokára Nádasdy Ádám is előáll saját, teljes Színjáték-változatával. Így, attól tartok, a Baranyi-féle Pokol sem az iskolai oktatásba nem került be igazán (egyetlen, meglehetősen drága kiadása van mindössze, öt évvel ezelőttről), sem kiválóan szervezett (és egyébként megérdemelt!) médiahisztéria nem keletkezett körülötte, mint Nádasdy változata körül: mindössze néhány kedélyes író-olvasó találkozó és könyvbemutató történt vele kapcsolatban.

Giotto: Dante, 1332-1337, az egyetlen hiteles portré

Ám szerencsére a könyvek értéke nem a fogadtatásuktól függ: így nyugodtan állíthatom, hogy ez a legjobb és legpompásabb Pokol-fordítás, amit csak olvastam. Könnyedén gördülő, olvasmányos és lebilincselő szöveg, amely segít abban, hogy közelebb kerülhessünk Dantéhoz és művéhez: jóval közelebb, mint amennyire Babits engedett. Érdekessége, hogy a Babits-féle fordítással ellentétben nem jambikus időmértékben (ahogy ő írta, "hatodfeles jambusban"), hanem hangsúlyos endecasillabóban adja vissza a tercinákat, vagyis ebben hűségesebb Dantéhoz nagy fordítóelődénél. (Baranyi egy részletes tanulmányt is írt korábban Az endecasillabo mint kifejező eszköz Dante Színjátékában címmel.) Ugyanakkor az eredetihez hasonlóan rímes fordítás: Baranyi Ferenc megküzdött azzal, amit úgy foglalt össze, hogy amikor fordítóelődei követni kívánták a bonyolult rímelést, elképesztően komplikált körmondatok alkotására kényszerültek miatta. Véleményem szerint a Baranyi-változatban szinte nincsenek ilyen kompromisszumok. Ha akadnak is benne körmondatok, ez a szöveg mindig megőrzi lineáris olvasmányosságát, szemben Babits mondatszerkezeteinek gyakori előre- és hátravetettségével.
Mint minden fordítás, nyilván ez is rendelkezik hibákkal. Mégis úgy gondolom, hogy - a forma- és gondolathűség szempontjából - ez a legjobb magyar nyelvű Pokol, amely valaha született. (Nádasdy Ádámé ugyanis eltekint a formától.) Semmiképpen sem értek egyet azzal, hogy ez a fordítás "nem különbözik eléggé Babitsétól": ránézésre valóban hasonló, elég azonban eljutni az Első ének végére, hogy lássuk, markánsan más. Szerethető, modern, izgalmas, nem alkalmaz sem átírást, sem hozzáírást, sem rímtelenítést, s a legbonyolultabb családfákat, a pokolbéli tájleírásokat és az élvezetes beszélgetéseket Dante és Vergilius között is egyforma pontossággal és ötletességgel adja vissza. Nyelv és téma szempontjából is kaland: mint Dante műve eredetiben.

Isteni színjáték (- Purgatórium)
Fordította: Babits Mihály
Talentum Diákkönyvtár, Akkord, 2011, a három Dante-fordítás először megjelent 1913-ban, 1920-ban, 1923-ban
Babits Mihály minden szempontból megkerülhetetlen alakja a magyar irodalomnak. Költő, író, kritikus, mások mentora, ízlésteremtő és ízlésformáló. Olyasvalaki, aki úgy tudja leírni és megfogalmazni a véleményét, hogy azonnal a prófécia, a bölcsesség, az egyetlen igazság vitathatatlan színvonalára emelkedik. Grandiózus formaművész, hihetetlenül precíz irodalmár, aki mindent keményen és könyörtelenül megítél (így önmaga teljesítményét is), s elképesztően művelt, olvasott irodalomtörténész, aki fenséges háttértudással lát hozzá a legapróbb kritika megírásához is.
Babits fordítása volt a magyar Isteni színjáték több mint száz évig. Elődei feledésbe merültek, utódai nemigen akadtak. A Dante-mű részletfordítói (Döbrentei Gábor, 1806, Arany János, 1856, Császár Ferenc, 1857, Angyal János, 1878, 1885, Gárdonyi Géza, 1896, Zigány Árpád, 1908, Radó Antal, 1930, Weöres Sándor, 1966) munkáira sokszor már csak a lexikonszócikkek emlékeztetnek, s gyakorlatilag senki sem olvassa Bálinth Gyula hexameteres (1868) és Szász Károly rímes-tercinás teljes (1885, 1891, 1899) fordítását sem. A prózafordítás elavul (Cs. Papp József, 1897-1909, valószínűleg ugyanez lesz a sorsa Szabadi Sándorénak is, 2004): de a verses változatokat amúgy sem helyettesítheti. Gyakorlatilag az elmúlt században senki sem mert előállni azzal, hogy büszkén és kategorikusan mást ajánl Babits műve helyett.
Maga Babits tanulmányaiban leginkább Szász Károllyal szállt vitába: szinte önigazolásként bizonygatta, hogy fordítására azért van szükség, mivel a Szász Károly-féle szöveg téves és problematikus. Mindez logikusan ered abból, hogy Babits számára egy műfordítás elkészítése nemzeti érdek, sőt ajándék a nemzetnek, s az elkészülő változat az egyetlen igazi, helyes megoldása az adott szöveg magyar nyelven történő visszaadásának. Ezért nem tudott napirendre térni Szász Károly vitatható sorai felett: mert csak a (vélt) tökéletes volt számára elfogadható. Ezzel összevetve persze azt, hogy Szász Károlytól egész sorozat megoldást átvett (a legtöbbet precíz lajstromban jelölve is kiadása végén), talán mégsem volt Szász Károly műve olyan "rossz" és "nehézkes". A Babits-féle irodalomkritikusi kegyetlenség azóta visszaütött: a babitsi gondolat (miszerint a korábbi változatok tökéletes részleteit az újabb fordítónak kötelessége átvenni) azt eredményezte, hogy napjaink médiája már bulvárörömmel csemegézett a "plagizáló Babits" témáján, nagy leleplezések közepette figyelmeztetve a fentiekből pedig egyenesen következő tényre, hogy például a mára klasszikusnak számító "Az emberélet útjának felén" formula nem saját ötlet, hanem átvétel Arany Jánostól, vagy hogy a Pokol kapujának felirata Angyal János változatából származik. A Nádasdy-fordítást ünnepelve az egyik kritikus ráadásul e szavakkal esett túlzásba: Babits munkája "mától múzeumba való", "rímkényszeres", "olvashatatlan", "szenvelgő", "túltolja a biciklit", "lejárt a szavatossága". Izgalmas összevetni ezt azzal, amit Babits írt Szász Károly változatáról ("döcögő okoskodás", "különös nehézkesség", "nagyra van a rímeivel", de verselésben "gyenge"), vagy a jelzőkkel, amelyekkel a többi fordítókat illette (Döbrentei "akaródzó", Bálinth Gyula "zengéstelen", Zigány Árpád "zamattalan"). Levonható a következtetés, hogy Babits finomabb ötletességgel tudott sértegetni - de egyúttal az is, hogy mára az ő fordítását éri utol - főleg újságírók részéről - a leértékelés: mert már van újabb, egy új egyetlen...

Andrea del Castagno: Dante, 1450

Épp ezért szeretném hangsúlyozni, hogy az én Dantém magába foglalja a Babits Mihály-félét is. A Purgatórium, amelynek új fordításán Baranyi Ferenc (és Simon Gyula) jelenleg is dolgozik, egyelőre Babits Mihály fordításában a legjobb. S ha végre meg is jelenik az általam várt, új változat, akkor is fenntartom magamnak a jogot, hogy megismerése után esetleg azt mondjam, nekem a babitsi jobban tetszik. A fordításokkal kapcsolatban egy dolog érdekel: hogy teljesek legyenek. De ettől kezdve saját élmény megismerni, felfedezni és élvezni őket, s eldönteni, melyik áll a legközelebb hozzánk. Az új fordítóknak legfeljebb megküzdeni kell az elődeikkel, nem pedig legyőzniük őket. (És földbe taposni, megsemmisíteni, nevetségessé tenni sem: igaz, a 21. századi magyar Dante-fordításokkal kapcsolatban ez a média reakciója volt, nem pedig a fordítóké.)
Bevallom, a Purgatóriumot szeretem a legkevésbé: kevésbé kalandos, mint a Pokol, kevésbé lenyűgöző, mint a Paradicsom, nem csoda, hogy Babits is többet bíbelődött vele, mint a másik két canticával. Előnye viszont a változatának, hogy a Purgatóriumnak - talán - "jobban áll" az esztétizálás, a nyelvi és képi szépségkeresés, a cizellálás és a dekadencia (Babits erősségei), mint a másik két résznek: így különösen jó az ő változatában olvasni.

Isteni színjáték - Paradicsom
Fordította: Simon Gyula 
Eötvös József Könyvkiadó, 2014
Sokáig gondolkoztam, hogyan tudnám úgy megszerkeszteni ezt a bejegyzést, hogy ezzel a kötettel kezdődjön. A Dante művei iránt feltámadó érdeklődésem, imádatom, mániám ugyanis azzal vette kezdetét, hogy elolvastam ezt a Paradicsomot. Egy olyannyira lélegzetelállító, lebilincselő, fantáziamozgató, misztikus áhítatba kergető, mégis kalandregény-izgalmú szöveget kaptam kézhez, amilyenről nem is feltételeztem volna, hogy létezik.
Végül úgy döntöttem, a Paradicsom mégis marad saját kronológiai helyén, de már a poszt bevezetőjében megemlítettem Simon Gyulát, azt a zseniális fordítót, aki vállalkozott arra, hogy az új század (és évezred) magyar olvasói kezébe adjon egy új fordítású Paradicsomot. Olyat, amely a Dante-féle formában, rímes tercinákban íródott, s a Dante-féle tartalom minél érthetőbbé tételét, a dantei allegorizmus és metaforikusság költői magyarrá változtatását tűzte ki célul. Vagyis csupa szinte lehetetlen feltételt, amelynek azonban oly kiválóan megfelelt, hogy az Isteni színjáték e köztudomásúan legbonyolultabbnak, legkevésbé érthetőnek és befogadhatónak, sőt, néha legunalmasabbnak tartott része szülte meg bennem azt a rajongást, amely már az egész műnek, sőt, az egész életműnek szól - hála az új fordításnak.
Simon Gyula valószínűleg nemigen ismer lehetetlent, különösen az itáliai és olasz irodalom magyarrá változtatása terén. A magyar műfordításirodalomba egy sokak által megvalósíthatatlannak ítélt munkával köszönt be: Ludovico Ariosto monumentális, több mint harmincnyolcezer soros reneszánsz eposzának, Az eszeveszett Orlandónak az első teljes, magyar nyelvű, hiteles fordításával, amely 1994-ben jelent meg. A sor azután folytatódott a nálunk addig gyakorlatilag ismeretlen Matteo Maria Boiardo Orlando szerelemre lobbanása - A szerelmes Orlandójával (a mintegy nyolcszáz oldalas mű, amelyhez Ariosto saját "kiegészítését", eposzát megírta, magyarul 2006-ban jelent meg) és a szerző Daloskönyvével (és eklogáival, 2008). Ariostótól is fordított még: a Szatírák (1996) felcsillantják a költő gunyoros, társadalomkritikus oldalát, az Öt ének (2003) pedig az Orlando pompás kiegészítése. Simon Gyula tolla alatt megelevenedett néhány Botticelli festmény is: ahogyan Angelo Poliziano Stanzák (2003) című művében olvasható. Hála neki, a reneszánsz csiszolt elméjéhez méltó módon született újjá Pietro Aretino Beszélgetések, avagy A hat nap című munkája (2002), amely rendszerváltáskor piacra dobott, hiányos, elsietett magyarítása alapján sokáig csak egyfajta kis pajzán pornográfiaként volt ismert. A monori tudós tanár ráadásul modernebb lírát is fordított: Giosué Carduccitól három kötet is neki köszönhetően jelent meg (Barbár ódák, 1996, Jambusok és epodoszok, 2006, Ritmusok és rímek, 2009), először adták ki hazánkban verseskönyvét Vittorio Alfierinek (Versek, 2007), tavaly pedig a 19-20. század fordulójának jeles olasz lírikusától, Giovanni Pascolitól fordított le latin nyelvű költeményeket (Római lanton rómaiakról, 2016). Mindeközben fáradhatatlanul tanított, megírt számos jól sikerült olasz nyelvkönyvet, jó pár jelentős tanulmányt, sőt, két monográfiát is (Ariosto és eposza, 1999, Carducci költészete, 2002). És persze foglalkozott Dantéval: 2012-ben  A virág jelent meg a fordításában, 2017-ben Dante versei (mindkettőt lásd lentebb), 2014-ben pedig a Paradicsom, magyarázó ábrákkal, jegyzetekkel, tudós kísérőtanulmánnyal, de ami ennél sokkal fontosabb: őszintén élvezhető formában.

Luca Signorelli: Dante, 1499-1503

Eddig csakis jót írtam Babits Mihályról és az ő Dante-fordításáról. A Paradicsom esetében azonban nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a babitsi szöveg sok esetben egyszerűen érthetetlen: a hangulata misztikus és ünnepélyes, de látni és elképzelni már igen nehéz azt, amit Dante megpróbál az elménkbe varázsolni. Ezzel szemben Simon Gyula változatában olyan különös és meglepően modern jelenetek tanúi lehetünk, mint amikor Dante úgy érzi, tétovázva áll a semmiben, a levegőég kellős közepén, miközben valójában sebesen repül; vagy amikor körülötte a hő fénnyé válik és a fény hővé. A Dante-korabeli természettudományos, teológiai és filozófiai fogalmak, eszmék, képek és szimbólumok érthető és pompázatos rendben bontakoznak ki ebben az új, közérthető Paradicsomban. Ha visszagondolok az első olvasásra (amely a babitsi fordítás ismerete ellenére tényleg olyannak tűnt, mintha a legelső lenne életemben) fehér izzás, lágy fény, hívogató, sárga világosság, kép és látomás lenyűgöző áradata, testetlen hangok és hangtalan mozgó testek, a hatalmas napkorong és az égi rózsa fényárja előtt felmagasodó, sötét árnyékot vető, túlvilági személyek emléke jelenik meg bennem. Egy énekről énekre egyre feszültebb, izgalmasabb, harmonikusabb és titokzatosabb világ, amelyet különös öröm volt beutazni.
Összefoglalva: ha valaki meg akarja ismerni Dante Paradicsomát, csakis Simon Gyula fordítását ajánlom neki. A kötet egyébként (megelőlegezve a Nádasdy-féle kötet mellékleteit) kiváló jegyzetekkel, magyarázó ábrákkal és mutatókkal is rendelkezik. Ám az új, magyar szöveg már önmagában új, magyar Dantét ad. Az én Dantémat.

Az új élet
Fordította: Baranyi Ferenc
Új élet, új stílus - Középkori olasz költők művei, Eötvös József Könyvkiadó, 2002, a fordítás külön kötetben először megjelent 1996-ban
A Vita nuova című művét, Beatrice iránti szerelmének egyszerre reális, fikciós, misztikus és önéletrajzi megörökítését 1292-94 között írta Dante. Az önmagában is lenyűgözően poétikus szövegbe belefűzte verseit is (számos szonettet, balladát, canzonét), amelyek 1280-től folyamatosan keletkeztek. Az új élet lapjairól egy fiatal, huszonéves Dante szól az olvasóhoz, a mű pedig az élet, a szépség és a szerelem ünneplése.
Magyar nyelvre többen is lefordították (Jékely Zoltán, Ferenczi Zoltán, Koltay-Kastner Jenő), magam alapvetően Rónai Mihály András változatában kedveltem meg. Amikor azonban Baranyi Ferenc változatát is kézbe vehettem, kissé olyan érzésem volt, mintha egy új műre találtam volna: a versek természetesebben olvashatóknak, mégis éppoly művészinek, a prózai részletek pedig olvasmányosabbnak, ötletesebbnek és őszintébbnek tűntek a Baranyi-változatban. A munka három kiadásban is megjelent: ezek közül az első, az Eötvös József Könyvkiadó 1996-os változata és a harmadik, a Hungarovox 2013-as kiadása mindenhol elfogyott. A második kiadás azonban folyamatosan kapható, csak épp sem címéből, sem fülszövegéből nem derül ki, hogy Az új élet második kiadása lenne... Mivel Baranyi munkáját egybekötötték húsz csodás, középkori itáliai költemény műfordításával, ezért a 2002-es könyv antológia képében jelent meg, Új élet, új stílus - Középkori olasz költők művei címen. Minden érdeklődőnek ajánlom azonban, hogy ne a címükben Az új életeket üldözze az antikváriumokban (mint én tettem sokáig), hanem ezt a jelenleg is kapható könyvet vegye meg: így egyszerre ismerheti meg tizenhat középkori olasz költő munkásságát, s fedezheti fel magának az ifjú, szerelmes, "romantikus" Dantét - Baranyi Ferenc tolmácsolásában.
A saját, elképzelt Dantémat egy kissé Az új életből alkottam meg: bár nyilván csak annyi köze van a valódihoz, miként egy lírai énnek egy költőhöz, mégis, számomra ő az igazi. Boldog és boldogtalan, bátor és  bátortalan, finom és udvarias, mint egy középkori trubadúr, mégis meglepő részletességgel beszél érzelmeiről, amelyek így átélhetővé teszik ezt a régi, misztikus szerelmet, a maga hitelességében és hihetetlenségében is. Az "édes új stílus" e pompás összefoglalása ráadásul elvezet az Isteni színjátékhoz is.

A virág
Fordította: Simon Gyula
Eötvös József Könyvkiadó, 2012
Az Il Fiore Dante ritkán emlegetett ifjúkori műve: még nem volt húszéves, amikor 1284-ben belekezdett az írásába, s 1290-ben fejezte be. Életében teljesen feledésbe merült, szövege csak 1878-ban került elő a montpellier-i egyetemi könyvtárban, s bár szinte azonnal kiadták, még mintegy száz évet kellett várni arra, hogy a tudósok meggyőzően alátámasszák: tényleg Dante-mű. Ezt a tényt Magyarországon még kevésbé fogadta el az irodalomtörténet, így csak 2012-ben láthatott napvilágot A virág fordítása, Simon Gyula avatott munkája. (Párhuzamosan egyébként Hárs Ernő is elkészült belőle szép részletekkel, de az egész munkát nem fordította le.)
A mű azonnal kedvencem lett. A virág ugyanis jelképekkel teli, csodálatos szerelmes kalandtörténet 232 szonettben elbeszélve. Olvasható eposzként vagy verses regényként, ám mindenképpen lebilincselő és különleges. Főhőse, a magányos vándor, a Szerető, aki csodálatos virágot fedez fel egy kertben, s halálosan beleszeret. Ám ahhoz, hogy a Virág, vagyis a szeretett nő az övé legyen, számos akadályt kell leküzdenie. Szembe kell szállnia a varázslatos kert goromba őrével, a Gáncsossal, s olyan segítőivel, mint a mindent elrontó Szája-Árt, Féltékenység és Szemérem. Meg kell győznie az Észt, hogy néha fontosabbak az érzelmek, mint a rideg, számító logika. El kell fordulnia az áruló Baráttól, aki sok-sok nőkkel és szerelemmel kapcsolatos rossz tapasztalatát sorolja fel, hogy elriassza a Szeretőt Virágától. Hűséget kell esküdnie Ámornak, s kíséretében bátran megostromolnia a szerelemkertet.
Olyan ez a mese, mintha egy színpompás, tarka, középkori gobelint pásztázna végig egy kamera: látunk aranyszálakat és fakult részeket, harcot és szerelmet, szépséges, forrásos-virágos kertet és kietlen, bánatos tájakat. A cselekmény sokban hasonlít a francia Rózsaregényre. Dante azonban teljesen saját képére alakítja, többek közt azzal, ahogy a vándor két segítőtársát megeleveníti: egyikük az Aggnő, az egykori szépasszony és kerítőnő, a másik Képe-Mása, a csodás átváltozó-művész, aki megfelelő ellentételezésért cserébe akár a szerelmeseknek is segítségére siet, hiszen élete az alakoskodás és cselszövés. Ők már szinte reneszánsz alakok, kiragyognak ebből a középkori falikárpitból, s legalább olyan jól szórakoztatják az olvasót, mintha Boccacciót olvasna. A 232 szonett bravúros költőisége viszont sokkal inkább Petrarcát idézi. Igazi élvezet elolvasni a művet: ajánlom mindenkinek.

Versek
Fordította: Simon Gyula 
Eötvös József Könyvkiadó, 2017
Új keletű Dante-rajongásom 2016-ban vette kezdetét: nem csoda hát, hogy a Versek című kötet 2017-es megjelenését már igazi ajándékként éltem meg. Mire a boltokba került, elolvastam az összes, ebben a bejegyzésben megemlített Dante-művet, s emellett meggyőződésemmé vált, hogy Simon Gyula az egyik legjobb Dante-fordító, akitől valaha is szöveget olvastam, ha nem a legjobb... Ezek után hozzájutni Dante összes, külön műbe nem foglalt verseinek gyűjteményéhez, éppen az ő fordításában, s mindezt egy - számomra váratlan - megjelenésű kötetben kézbe venni, igazi nagy öröm volt.
Dante lírai életművének nagy részét A virág és Az új élet tartalmazza. Kötetbe rendezte őket, egyfajta lírai regényként, költeménytörténetként, sőt, Az új életben prózai összekötőszöveggel is ellátta. Van azonban ötvennégy olyan verse is (szonettek, madrigálok, sestinák és canzonék), amelyek vitathatatlanul hitelesek, azonban nem fűződtek könyvvé Dante életében. Három canzonéja a Convivio (vagyis Vendégség) című töredékes értekezésében maradt fenn. A tizenöt részesre tervezett munkának minden elmélkedő fejezetéhez egy-egy ilyen vers társult volna: ám Dante végül csak négy prózai fejezettel és három verssel készült el. Mindezek miatt a Dante-versek száma ötvenhét, ám hozzájuk még huszonhat további társul, amelyek hitelességéről ugyan máig vita folyik, de legalább függelékben minden Dante összes művei-kiadásban szerepelni szoktak, hiszen nem egy közülük mestermű.
A kötetben rövid magyarázatokkal, néhány képpel és egy okos bevezető tanulmánnyal kísérve tehát Dante összesen 83 verse olvasható. Szövegüket A virág és az Isteni színjáték avatott tollú fordítója alkotta újra magyarul: vagyis olyasvalaki, aki már korábban eldöntötte és kikísérletezte, milyen módon beszél az ifjú és az érett Dante nyelvén. Mivel a gyűjtemény versei között vannak Dante pályakezdésekor írtak és közvetlenül a halála előtt keletkezettek is, számomra nagyon fontos ez a művészi hitelesség. Az is nagyszerű, hogy a kötet egyfajta Daloskönyvként képes létezni, s fantasztikusan egységes, mivel csak egy írója és csak egy fordítója van. Így elkerülhető az a nálunk szokásos gyakorlat, hogy egy külföldi szerző költeményeinek gyűjteményes kiadását ugyan a kor legjobb műfordítóinak műhelye magyarítja, rossz esetben azonban nem egy költő/lírai én születik meg magyarul, hanem annyi, ahányan - ahány szemlélettel - fordítanak tőle. Végül, ami a legcsodásabb, maga Dante, aki szerelmes dalaiban éppúgy, mint csúfondáros szonettjeiben vagy filozófiai költeményeiben igazi mesternek mutatkozik, s lenyűgözi az olvasót őszinteségével, művészetével és témái sokaságával. Engem most ez a gondolat szólított meg a legjobban. "Adhatnának békét nekem, tehetnék: / nem adnak: űznek egyre idegenként. / De aki bölcs, engedni sosem átallt, / mert tudja, hogy diadal a bocsánat." (XLVII.)

Domenico di Michelino: Dante, 1465

Isteni színjáték
Fordította: Nádasdy Ádám
Magvető, 2016
Az eddig leírtak fényében nehéz meghatároznom, mi is a viszonyom Nádasdy Ádám teljes Isteni színjátékához. Egyfelől lenyűgöz a hatalmas és bámulatos munka, amit elvégzett. Gyönyörködtet a mű szellemessége, szépsége, kegyetlensége, modernsége, amely egyértelműen kitetszik Nádasdy fordításából. Meghökkentő méretű és alaposságú a tudás, amellyel elkészült a könyvben szereplő sok-sok magyarázat, mutató és ábra. De meglepő mélységű az a háttérinformáció is, amely magának a szövegnek a megszületéséhez hozzájárult: a sok külföldi és magyar fordítóelőd, a Dante-filológia és a műfordítás módszertanának beható ismerete. Nem véletlen, hogy a költő 2008-as akadémiai székfoglalója is ezt a roppant tudást csillogtatta meg Kísérlet a Divina Commedia új fordítására címmel - szerényen, mintha valaki csak egy apró ajándékot tenne le a nemzet asztalára, úgy, ahogyan azt Babits Mihály képzelte. Egyébként is: nagyon tisztelem Nádasdy Ádámot, a költőt, műfordítót és nyelvészt, szeretem olvasni a gondolatait, követni a nyilatkozatait, számos színdarabot láttam már az ő fordításában és rokonszenves mindaz, ami őt és az Isteni színjátékot meg Dantét összekapcsolja. Örülök, hogy 2017-ben elnyerte az Artisjus Irodalmi Nagydíját a Színjátékra.
Másfelől ez a teljes, magyar Isteni színjáték rímtelen. Igaz, olyan, amilyen még nem volt: drámai jambusban van fordítva, vagyis a maga módján mégis kötött a formája. És páratlanul gyönyörű is. Ennek ellenére - Nádasdy kifejezésével élve, aki ezt az olyan Színjáték-fordításra alkalmazta, amely rímel, de nem elég érthető - mégiscsak "félkarú óriás". Nagyon érthető, de nem rímel. Akármennyit győzködtem magam az egyébként örömökkel teli olvasás alatt, hogy ez nem számít, nekem mégis számított. Az, ahogyan a terzinák tekergő rímei visszafelelnek egymásnak, a Paradicsom tájékán már nagyon-nagyon hiányzott. És Simon Gyula fordításában megtalálni vélem a létezhető "két kart": az ő Paradicsomja érthető és rímes;  bár igaz, csak egyharmada a nagy műnek.
Ettől függetlenül Nádasdy Ádám hatalmas műve szerethető, különleges és jelentős: többek közt azért is, mert egy kissé ráfordította a média és a magyar értelmiség figyelmét is Dantéra és művére, amely a legkevésbé sem múzeumba való. Babits fordítása sem csak költészetről, olasz irodalomról és magyar olvasókról szólt, hanem akkoriban friss trendekről, vitázó kritikusokról, irodalmi irányzatokról és a San Remo-díjról. S amikor mindez lefoszlott róla, lett - legalább száz évre - örök olvasmány, s - talán tényleg örökre - hatalmas művészi teljesítmény. Hasonlót kívánok Nádasdy Ádám fordításának is.

15. századi festő: Dante, 1436 után

Zárásképpen azonban be kell vallanom: számomra valójában csak a lehetőségig formahű Dante az igazi. Bármennyire is élvezem a Nádasdy-féle fordítást, mégis, kissé szégyenkezve, de Babitscsal értek egyet: "a rímtelen Dante nem Dante". Éppen ezért az én Dantém főműve magyarul egy patchwork-Színjáték: amelyben a Pokol Baranyi Ferenc, a Purgatórium Babits Mihály, a Paradicsom pedig Simon Gyula munkája.
És nemsokára talán már azt írhatom le: az én Isteni színjátékom Baranyi Ferenc és Simon Gyula fordítása. Miközben ugyanis mindketten elismerték Nádasdy Ádám nagyszerű munkáját, egyikőjük sem adta fel a teljes, forma- és tartalomhű magyar Divina Commedia elkészítését. Ehelyett "társultak", kettejük munkájára egyetlen, új, modern Színjátékként gondolva. Ahogyan Baranyi Ferenc nyilatkozta 2017 januárjában, amikor nyolcvanadik születésnapján köszöntötték: "a Purgatóriumot fordítjuk le Simon Gyula barátommal. Jómagam lefordítottam a Pokolt, ami 2012-ben jelent meg, Gyula a Paradicsomot, amely 2014-ben jött ki, most pedig a Purgatóriumnak az első felét én, a másikat ő fordítja. Összesen ugye száz énekből áll az Isteni színjáték, azaz végül is „felesben” birkózunk meg vele. Meggyőződésem, hogy jó dolog az, ha a világirodalom alapértékeiből minél több magyar változat létezik. Babits Mihály és Nádasdy Ádám fordítása mellé hamarosan odatehetjük a miénket is."
Őszintén várom, hogy elolvashassam. (És: azóta már meg is jelent! Itt írtam róla.)