Három szakszerű könyv a történelemről

Az elmúlt hónapokban három olyan olvasmányélménnyel is találkoztam, amelyről csak a legnagyobb elismerés hangján tudok írni. Mindhárom történelmi kötet, s mindhárom teljesen másféle, ám egyformán lenyűgöző kutatások eredménye. Mindegyikről leírtam, miért tetszett, s mindhez mellékeltem egy kis linkgyűjteményt, mivel a téma más vonatkozásaival már foglalkoztam a blogon korábban.

Ingrid Carlberg: "Itt egy szoba, és rád vár..."Raoul Wallenberg története
Noran Libro, 2020

Boldog vagyok, hogy ez az impozáns és lenyűgöző anyagú kötet magyarul is napvilágot láthatott. Úgy vélem, megjelentetése a kiadó, a fordító, Garam Katalin, és a szöveggondozó, Veres Mária részéről is misszió. Pontosan az emberi emlékezet határán vagyunk ugyanis itt, Magyarországon, ami a magyar holokauszt történetét illeti. Már azok is nyolcvanévesek, akik 1940-ben születtek, vagyis az átélt eseményekről és borzalmakról pusztán egy ötéves gyermek emlékeivel és tanúságával rendelkeznek. Most kell még emlékeztetni, feldolgozni és megörökíteni, s továbbadni azt a tudatot, hogy ezek az információk és emlékek fontosak, s megőrzendők.
A magyar holokauszt történetének kicsi, de annál jelentősebb részlete Raoul Wallenberg, a svéd diplomata halált megvető bátorsággal teljesített önkéntes missziója, amelynek során sok ezer zsidó származásúnak minősített ember életét mentette meg. Svéd menleveleivel hivatalosan 4500 magyart váltott meg a haláltól, valójában azonban segítőivel együtt ennél jóval több menlevelet is kiállított. Mentette továbbá az embereket a halálmenetekből, a svéd követség által megjelölt csillagos házakban, s a hatóságokkal folytatott folyamatos alkudozás során is. Sokak szerint nagy része volt abban, hogy a nyilasok/németek nem tették lehetővé a tömegmészárlást a budapesti gettóban, közvetlenül annak felszabadulása előtt. Itt a blogon is többször írtam már róla, például 2014-ben, a magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján.
Az 1944-ben mindössze 32 éves, gazdag családból származó, Magyarországra eredetileg kereskedelmi üzletek megkötése céljából érkező Wallenberg a svéd és a magyar történelem egyik hőse. Annál szomorúbb, hogy miután a szovjetek 1945 januárjában (kémként?) letartóztatták, eltűnt a diktatúra börtöneiben, s hiába várta haza családja egészen a családtagok életének utolsó pillanatáig (ahogyan a könyv címében szereplő idézetből is látszik), soha nem térhetett vissza Svédországba, s sohasem látta többé senki. Valószínűleg 34 évet élt.
Korábban magyarul a legjobb életrajzaként Bengt Jangfeldt biográfiáját tartották számon, bár nekem ez kicsit üres volt, a magyar származású Kati Marton rövid életrajza - pontatlanságaival együtt is - sokkal jobban tetszett. Ingrid Carlberg, a svéd író, újságíró monumentális, 2012-ben megjelent életrajza azonban egyértelműen a legsokoldalúbb, leglenyűgözőbb könyv, ami valaha a kezembe került Wallenbergről. 752 oldalán rendkívül olvasmányosan, minden részletre kiterjedően, rengeteg, a jegyzetekben részletezett eredeti, unikális forrás feldolgozásával mutatja be Wallenberg családját, életét, korát, a korabeli Svédországot, a fiatal Raoul utazásait, tanulmányait, eszméit és gondolatait, magyarországi működését, s mindazt, amit a Szovjetunióbeli tartózkodásáról tudni lehet. A legapróbb részletig hitelesen követi végig a család (szinte végig sikertelen) erőfeszítéseit azzal kapcsolatban, hogy megtudjanak valamit Wallenberg 1945 január utáni sorsáról, Svédország közönyét, Oroszország némaságát és ezek (szomorú, ostoba, szánalmas) okait. Ráadásul a történelmi oknyomozás, a precíz életrajzi szöveg és a sok-sok forrás közé olykor szinte szépirodalmi riportszövegek fűződnek be, amelyek a korszak tanúinak további életét, (2012-es) jelenét mutatják be.
Ezzel a kontraszttal szemlélteti a könyv, milyen messze van már tőlünk Wallenberg, s mégis, mennyire közel van hozzánk is. Nem szabad róla elfeledkeznünk!

Könyvek magyarul Wallenbergről:
Bern Andrea: Wallenberg eltűnése, A magyar történelem rejtélyei, Kossuth, 2016
Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete, Park, 2014
Kovács Gellért: Alkony Budapest felett - Az embermentés és ellenállás története 1944-45-ben, Libri, 2014
Kati Marton: Wallenberg - Stockholm, 1912 - Moszkva, 1947?, Corvina, 2012
Szita Szabolcs: A hiányzó ember - Raoul Wallenberg, a humánum lovagja, Hetek, 2014

Pető Andrea: Árnyékban - Rajk Júlia élete

Modern magyar történelem, Jaffa, 2020

Amellett, hogy nagyon szeretem a Modern magyar történelem sorozatot, gyűjtöm, figyelem, s nagy élvezettel olvasom a köteteit, Pető Andrea könyveivel találkozni a keretében a szokásosnál is nagyobb felfedezést jelentett. Az MTA doktori címét elnyerő, a CEU-n oktató történész elképesztő logikával, tisztánlátással és szokatlan, friss szempontokkal közelít minden témájához. Ez volt az, ami már a a nemi erőszak Magyarországon elkövetett, második világháborús eseteiről szóló könyvében is annyira lenyűgözött, hogy még most is, amikor egy 2018-as olvasás és egy 2019-es újraolvasás után gondolok vissza a kötetre, a téma hatása alatt tart.
Az a felelősségteljes, üdítően becsületes, történészi és közéleti nézőpontból is szigorúan etikus, ugyanakkor radikálisan új problémákat - számomra - teljesen újszerűen felvető történelemírás, amely az Elmondani az elmondhatatlantban megmutatkozott, maximálisan példaértékű. Nem tudok mást kívánni, mint hogy a magyar történelemtudomány minél több részterületén váljék jellemzővé. Amikor a történész következő könyve, a Láthatatlan elkövetők a nyilasmozgalomban részt vevő nők életrajzaival, példatörténeteivel, választási és döntési lehetőségeivel, élet-, kényszer- és politikai pályáival foglalkozott, már rájöttem, hogy ettől kezdve ha bármilyen köteten meglátom a Pető Andrea nevet, gondolkodás nélkül megveszem és elolvasom.
Így amikor napvilágot látott a nevezetes per vádlottja, Rajk László kommunista belügyminiszter feleségének, Rajk Júliának az életrajza, azonnal lecsaptam rá. Be kell valljam, nem ismertem a könyv 2001-es első változatát, bár tudom, hogy volt a kezemben, emlékszem ugyanis a címlapjára. Mindez azért fontos, mert ebben a jelentősen átdolgozott, kibővített, hivatkozások szempontjából is megújított és felfrissített kiadásban a szerző elképesztő precizitással arról is beszámol, nőtörténelmi szempontból miért volt megkérdőjelezhető az a címlapkép, amely végül könyve első kiadására rákerült.
Ez a mély önkritika, szembenézés azzal, mit lehetett megírni Rajk Júliáról régen és most, illetve mit sikerült megírni 2001-ben és 2020-ban, már önmagában megéri az elolvasást. Ám természetesen az Árnyékban egy hallatlanul izgalmas, kerek biográfia is, amely rengeteg vitatott ténynek és legendának a nyomába ered, s az igazsághoz vezető nyomokat az utolsó percig követve, kicsit a történész munkájába, s az emlékezet működésének anomáliáiba is beavatva (Rajk Júlia ugyanis adott életinterjút, izgalmas módon saját, de őt történészként kérdező fiának, a nemrég elhunyt ifjabb Rajk Lászlónak, s bizony számos dologra többféleképpen emlékezett vissza) összerakja az utolsó mozaikkockákat is. Végül mindaz megismerhetővé válik Rajk Júliából, ami felidézhető.
A hihetetlenül erős, ám egyáltalán nem szép nő Rajk László mozgalmi társából válik a rendkívül jóképű, ragyogóan okos, ám kissé távolságtartó férjét mindenekfelett idealizáló, s neki mindent megbocsátó feleséggé. Éli a kommunista politikusfeleségek életét, de nem ügyes a reprezentációban és a helyezkedésben. Nagyon nehezen lesz várandós, de rajongva szereti végre megszülető fiát, amely büszke apa Rajkkal is új alapokra helyezi a házasságát. 1949-ben viszont mindent egyetlen pillanat alatt veszít el: amikor férjével együtt letartóztatják, halálos ítélettel fenyegetik, férje elleni vallomásra akarják kényszeríteni, elveszik tőle a gyermekét, a gyermektől pedig a nevét, s nevelőszülőkhöz adják, megszületik egy új Rajk Júlia. Aki azután mindvégig (ugyanúgy árnyékban, a háttérben élve, mint korábban, férje mögött) a Kádár-korszak élő lelkiismereteként harcol férje és a maga rehabilitálásáért, egyfajta abszolút "igazság" bevallatásáért.
A könyv pompás portrét ad róla, miközben azt is bemutatja, miért nem írható meg az élete a szokásos nőéletrajzi keretek (hősnő, politikusnő, funkcionárius, ellenálló) között, s miért tekinthető mégis az egyik első modern feministának - holott sosem volt az.

Pető Andrea más művei:
Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők - Nők a magyarországi nyilasmozgalomban, Modern magyar történelem, Jaffa, 2019
Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant - A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt
, Modern magyar történelem, Jaffa, 2018

Szabó Balázs: Kincstár a Budai vár alatt - A Magyar Nemzeti Bank titkos trezorjai és a Teherelosztó története 1884-2004

Magyar Napló, 2020
Szabó Balázs okleveles építőmérnök, statikus, okleveles mérnöktanár, egyetemi tanársegéd, s olyan műemléképületek rekonstrukciójának-átépítésének volt a résztvevője, mint a Párizsi Nagyáruház, a Karmelita épületegyüttes, az Aquincumi Múzeum, vagy a Gozsdu Udvar. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy van egy hobbija - szenvedélye - szakterülete: a barlangpincék és óvóhelyek történetének, térképészetének, műszaki jellemzőinek és korszerű, modern tervezésének a kutatása. Ez pedig csodálatos kutatásokhoz és feltárásokhoz vezette már el. Az egyik legújabbnak a foglalata ez a kiállításában rendkívül szép kötet.
A történet számomra majdnem egy évtizede kezdődött, amikor először látogattam el a Sziklakórházba. (Mindenkinek ajánlom, ha ismét lehet turistáskodni, feltétlenül menjen el a Sziklakórház Atombunker Múzeumba, ahol - eredeti helyén, ahol mindig is volt - megtalálható egy gyönyörű barlangrendszer, amelyben óvóhelyet alakítottak ki, amelyben kórház működött többek közt a második világháború idején, de 1956-ban is, majd titkos oltóanyaggyár üzemelt, végül pedig kialakításra került egy teljes felszereléssel rendelkező atombunker...) Itt jutottam hozzá Szabó Balázs első kötetéhez, amely az F-4 létesítményről egy másik, csak kialakítani kezdett atomháborús vezetési pont és bunker történetét mutatta be, egyedülálló fényképfelvételek, források és dokumentumok segítségével nyújtva betekintést az elmúlt évtizedek titkos történelmébe.
Valószínűleg nem sokkal ezután már megjelent, de nekem végül csak 2016-ban sikerült megszereznem a szerző újabb pompás, s nagyon szép kötetét, amely a Budai Várhegy Alagút teljes történetének és minden titkának adta a foglalatát. Talán még elődénél is jobban tetszett, így ettől kezdve folyamatosan figyeltem a szerző újabb művét, amely - hosszas vajúdás után - már új kiadónál, a Magyar Napló gondozásában jelent meg tavaly. Ez is egy óvóhely sztorija, ám egészen különlegesé.
A budai vár pincéi ugyanis még rengeteg, a nagyközönség előtt ismeretlen titkot rejtenek. Ilyen az Uri utca utolsó háza alatt elhelyezkedő létesítmény, amely eredetileg az MNB titkos értékmegőrzőjének és óvóhelyének épült ki, szokás szerint felhasználva a természetes barlangok adta lehetőségeket. A második világháborúban használatba is vették. Az ötvenes években viszont ide települt Magyarország és a főváros villamosenergia-ellátásának a teljes rendszerirányító központja. Innen bármilyen támadás esetén irányíthatóak lettek volna az ország villamos rendszerei. A titkos földalatti birodalmat szigorúan őrizték, a legújabb technikával szerelték fel újra és újra, s folyamatosan bővítették. Bár ma már csak "romjai" találhatóak meg, a fennmaradt jelentős iratanyag, s a még élő, egykor ott dolgozók emlékezete segítségével a szerző Magyarország történelmének és építészettörténetének egy tökéletesen ismeretlen fejezetét rekonstruálta könyvében.
A kötet elődeihez hasonlóan teljesen egyedi, páratlanul izgalmas, nagyon szép kiállítású, számomra kihagyhatatlan. Alig várom, legközelebb merre fordul a szerző érdeklődése.

Ha ez a kötet felkeltette az érdeklődésed, ezek is érdekelni fognak:
Szabó Balázs: A Budai Várhegyi Alagút története 1837-2014, Sziklakórház Kft., 2016 (2014?)
Szabó Balázs: Rákosi titkos bunkere 1951-2011 - Az F-4 létesítmény, az MDP titkos bunkerének története, Sziklakórház Kft., Bp., 2013
Tatai Gábor: A Sziklakórház rövid története
, Sziklakórház Kft., 2011

Linkek

Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről

Három népszerű könyv a történelemről

Ebben a posztban három kötet szerepel: mindegyik igen népszerű hangú és olvasmányos, mindhárom a huszadik század történelméről mesél.

A könnyedén népszerű
Richard Dargie: Merényletek Hitler ellen - Férfiak és nők, akik megpróbálták megváltoztatni a történelmet
Kossuth, 2020
Ha nem várunk nagyon sokat ettől a kötettől, akkor sikerülhet sokat kapni tőle. Magyarul ugyanis komoly (fordított) irodalma van a Hitler-ellenes merényleteknek és összeesküvéseknek, ahogyan arról 2018-ban, a Stauffenberg-féle összeesküvés tiszteletére publikált posztsorozatomban magam is írtam. Ezek között a könyvek között alapos történészi munkák is akadnak. Richard Dargie frissen kiadott könyvére különösen Susan Ottaway Hitler árulói - A német ellenállás a Harmadik Birodalomban című műve (Gold Book, 2006) hasonlít nagyon a tematikájában, s abban is, hogy szintén viszonylag népszerű összefoglalása volt a legfontosabb merényleteknek is. Időről időre viszont nagyon jó dolog kiadni egy-egy új összefoglalást azok kedvéért, akik most szeretnének megismerkedni a témával, ezért lehet örülni a Kossuth kötetének.
Jelen mű szerzőjétől, aki a történelemtanítás módszertanának szakértője, az Amazonon sok-sok képes ismeretterjesztő történelmi gyerekkönyvet lehet találni (különös tekintettel a skót történelemre), egy nagyszabású, ám rövid Nagy-Britannia-történetet, s három népszerű kötetet a 2. világháború koráról. Ezek közül adta ki az egyiket tavaly a Kossuth Kiadó (The Plots to Kill Hitler: The Men and Women Who Tried to Change History, 2019), a másik pedig, a Hitler utolsó napja most januárban várható. Dargie tehát bevallottan népszerűen foglalkozik a hálás témával, mások munkája nyomán, fontos számára a gördülékeny, könnyed stílus, a csevegő hangvétel és a sok-sok információ olvasó elé szórása.
Ennek persze megvan az a hátulütője, hogy az információkat nehézkes ellenőrizni (a könyvben nemcsak jegyzetek-rész, de irodalomjegyzék vagy szakirodalmi ajánló sem szerepel), a stílus olykor talán kissé túl erőltetetten humoros vagy könnyed a témához képest (egy nem különösebben rokonszenves ember koncentrációs táborbeli halálát sem nevezném pl. eltakarításnak...), s olykor a narrátori egó is kidülled a kötetből. Amikor pl. a bevezető így zárul, "Minden esetben feltárjuk a történelmi összefüggéseket annak megértéséhez, hogyan sikerült (... Hitlernek) oly sokáig életben maradnia", nos, akkor nyugodtan elmondható, hogy ez a vállalás messze túlzás ahhoz képest, amit a könyvben sikerül felmutatni. (10., a könyvet Kelemen László fordította)
Az is furcsa kicsit, mit is tekintünk merényletnek. A könyvben ugyanis olyan elképzelések is szerepelnek, amelyek sosem jutottak túl a papíron való tervezésen, vagy amelynek a szándékát bevallotta valaki, aki azonban egészen mással kapcsolatban került a nácik kezébe. Én valószínűleg csak azt tekinteném merényletnek, amit meg is kíséreltek, legalább addig a szintig, hogy tervezzenek, előkészületeket tegyenek és kijelöljék a merénylő(ke)t. Ám attól, hogy a szerzőnek más a szemlélete, természetesen még igen érdekes olvasmányt kaphat a kezébe, aki elolvassa az áttekintést.
Épp ezért kár, hogy a szövegben van tévedés, elírás és félreértés is. A Stauffenberg-fejezet esetében pl. az olvasónak olyan érzése lehet, hogy az ezredes csak azért kezdett el a Hitler-ellenes ellenállással foglalkozni, mert unatkozott otthon. Először úgy tűnhet, a valóság csak a kedélyes megfogalmazásnak esett áldozatul, amikor a szerző így ír: "A tiszt egy Münchenhez közeli szanatóriumban részesült utókezelésben, és két arany érdeméremmel tüntették ki sebesülései miatt. Ennél azonban fontosabb volt számára, hogy többé nem vezényelték aktív frontszolgálatra. A legjobb esetben is csak unalmas hátországi irodai munkában reménykedhetett. A háború további részére "a fiú a hátsó szobában" szerepköre, nem volt örömteli kilátás Claus von Stauffenberg számára, aki német hazafiként és ambiciózus katonaként jobban szerette a harctéri akciókat." (176.) Amikor ezt olvastam, úgy gondoltam, ez csak afféle anekdotikus felvezetés. Később azonban egyértelművé vált, hogy Dargie valóban azt gondolja, a fél szemére megvakult, másik szemére a robbanás miatt rosszul látó, félkezű, megmaradt (eredetileg nem domináns!) kezéről is két ujjat elvesztő Stauffenberg alkalmas lett volna frontszolgálatra ("harctéri akcióra")! "A sérülései miatt többszörösen hátrányos helyzetbe került férfi még így is hasznos és értékes szerepet tölthetett volna be a Wehrmachtnál, mert rátermett, intelligens és tapasztalt katona volt. Ám amikor 1943 júliusában elbocsátották a kórházból, Berlinbe helyezték, a tartalékosok törzstiszti állományába, ahol a hadiállapot végéig nem számíthatott másra, csak papírmunkára" - írja (178.), s ebből vezeti le Stauffenberg további tetteit. Közben az sem zavarja, hogy szövegében ugyanakkor az is szerepel, hogy Stauffenberg már a sebesülése előtt találkozón vett részt pl. Tresckow-val, az ellenállás vezetőjével (179.), vagyis szemléletváltozásának talán mégsem a Bendlerstrasse unalma lehetett az oka...
Összefoglalva: ha valakit nem zavar, hogy a könyv által üdítően érdekesen feldobott témák közül mindnek külön, alaposabban utána kell néznie, amennyiben tudni akarja, valójában mi történt, akkor valószínűleg élvezni fogja a történelmi kalandozást. Ha viszont allergiás a nagyvonalú, "népszerű" tévedésekre, nem ez lesz a kedvenc kötete. Csak remélni tudom, hogy a szerző Hitler utolsó napját alaposabban mutatja majd be. Van honnan merítenie.

A joggal népszerű
Király Levente: Zsugabubus - Hihetetlen történetek Terence Hillről
Macro-Media, 2020
Amikor 2014-ben végre magyarul is megjelent a Terence Hill-ről írt első, "exkluzív" életrajz, Ulf Lüdeke nagy várakozásokkal várt munkája, a legteljesebb mértékig csalódott voltam. Máig sem értem, miért akar valaki pozitív hangvételűnek szánt életrajzot írni egy olyan művészről, akinek a pályafutását, a filmjeit és a képességeit egyáltalán nem tartja nagyra... Mindenesetre e fanyalgó, rosszkedvű fiaskóból az is következett, hogy egyik nagyon szeretett filmsztáromról valójában semmilyen értékelhető biográfia nem volt olvasható magyarul.
Király Levente azonban, aki nagy sikerű Piedone nyomában - Hihetetlen történetek Bud Spencerről című könyvében egyszer már a két Mester egyikének a nyomába szegődött, 2020-ban szerencsére úgy döntött, hogy Terence Hillnek is szentel egy népszerű életrajzi kötetet.
Ahogyan a Budról szóló előzmény, a Zsugabubus is egy igazi, nagyon szépen megformált patchwork. A szerző összegyűjtötte, feldolgozta, lefordította a lehető legtöbb cikket, interjút, sajtóközleményt, amely Terence Hillről hosszú élete folyamán bárhol, bármilyen nyelven megjelent, s alaposan kijegyzetelte Lüdeke könyvét is. Majd az idézeteket tematikus és időrendi sorrendben szétválogatta, ellátta rövid összekötő kommentárjaival és rengeteg ritka, kevéssé ismert képet szerzett meg hozzájuk kísérőnek. Az eredmény mindenki vágyálma: egy olyan életrajz, amely nem jut gyökeresen új következtetésekre, nem tár fel korábban ismeretlen titkokat, s nem is túl hosszú, viszont mindazt csinosan elrendezi és egy helyre gyűjti, amit csak egy Hill-rajongó tud vagy tudni szeretne a színészről.
Lenyűgöző információ az is, ami a borítón olvasható: eszerint a sorozatból már tízezer példányt sikerült eladni! Ezt el is tudom hinni: napról napra tapasztalom, milyen sok rajongója van Bud Spencernek és Terence Hillnek Magyarországon, olyanok is szép számmal, akik már az ezredforduló után születtek. A sok olvasó azonban a későbbi köteteknél már mindenképpen megérdemelne egy lektort. Szomorú látni, hogy mennyi elütés, sajtóhiba tarkítja a szép könyveket, ami rontja az értéküket. Ugyanígy ki lehetne küszöbölni néhány fura fordítási megoldást is.
Ettől függetlenül ennek a Hill-könyvnek azt sikerül nagyon jól elkapnia, amit Lüdekéének egyáltalán nem. Szinte tökéletesen összeáll belőle az a filmes és magánember-személyiség, amilyennek Terence Hill tűnik mindannak alapján, amit tudni enged magáról. Rendkívül intelligens, idealista, mélyen vallásos, depresszióra hajlamos, már-már zavaróan szerény, a népszerűséggel azonban ügyesen bánó, elveiben igen következetes, szimpatikus embernek mutatkozik, akiről és akitől olvasni is jó.
Épp ezért a könyvet mindenkinek bátran ajánlom, aki Hill rajongója, vagy csak érdeklődik a filmtörténet és az olasz mozi iránt. Bevezet egy régi filmes világba, sok mindent megmutat az 1960-80-as évek mozitörténetéből, s újra kedvet csinál régi klasszikusok megnézéshez is.

A túlságosan népszerű(re vett)
Amerikai elnökök könyve - Történelemformáló ikonikus vezetők

Bookazine Plusz, Ringier Axel Springer Magyarország, 2020
Sajnos ennek a könyvnek nincsen szerzője. Pedig nagyon érdekelne, kik írták, pontosabban kik a szerzői az eredetijének, a még Trump megválasztása előtt megíródott, de utolsó kiadásában már az ő elnökségének történetével is kibővült All About History - Book of US Presidents című kötetnek. A nagyalakú, rengeteg képpel illusztrált (vagyis szokásos, Bookazine-formátumú) albumban ugyanis alapos és adatolt elnökéletrajzok váltakoznak a végtelenül felületesekkel.
A kötet részletesen bemutatja az USA 45 elnökének életét és elnöki munkásságát Washingtontól Trumpig (habár ezt a két nevet egymás után leírni önmagában igen különös, és az volt már novemberben is). Az egyes elnökökkel 2-4 képes oldal foglalkozik, mindannyiukról kapunk legalább egy nagyalakú képmást, egy rövid életrajzi jegyzetet, egy hosszabb ismertetőt, s néhány érdekességet. Négy elnök, Washington, Lincoln, Kennedy és Nixon (utóbbi a Watergate-ügy miatt) többet, 6-8 oldalt kapott. Számos elnök esetében olvashatunk egy Az élet X Y idejében című kiegészítő anyagot és egy évszámos áttekintést is, de ez jó néhány - véleményem szerint - fontos elnök, pl. Jefferson, Kennedy, Nixon esetében valamiért (helyhiány?) kimarad. Az illusztrációs anyag lenyűgöző, beleértve a szokásos, fotorealisztikus festményportrékat Washingtonról, Lincolnról vagy Kennedyről: rengeteg fényképet, plakátot, térképet ismerhetünk meg reprodukcióban az amerikai elnökség történetéről. Letagadhatatlan azonban, hogy az életrajzok minősége igencsak hullámzó, a korszakra való tekintet nélkül.
Például nem vagyok biztos benne, hogy Trumpnak muszáj volt dupla oldalt kapnia, amikor a kétszer annyi ideig szolgáló Clinton és Obama csak egy-egy oldalpárra volt érdemes. S bár egy képes albumnak semmiképpen sem feladata bírálni egy épp hatalmon lévő elnököt, a Trump-életrajz íróinak döntése, hogy mindenkinek adnak valamit, oda vezet, hogy a szöveg pl. egyszerre említi patetikusan, kiemelten miszerint Trump "megesküdött, hogy megoldja" az Észak-Korea-problémát, miközben ugyanott szárazon az is olvasható: "de nem jelentettek be intézkedéseket" az elnöki találkozó óta sem; vagy felsorolja Trump összes rasszista megnyilvánulását, de ezt így kommentálja: "Trump soha nem volt az az ember, aki tartózkodik a faji vitákól.", Vagyis az, hogy "kitartóan érdeklődött" Obama születési bizonyítványa iránt, vagy hogy "igen kitűnő embereknek" nevezte Heather Heyer alt-right-os gyilkosát és tüntető társait, pusztán részvétel valamiféle érdekes, elméleti vitában...
De nem lovagolva tovább a Trump-témán, semmiképpen sem stimmel ez után (időrendben ez előtt), hogy Obamával kapcsolatban a könyv már bátran levon konklúziót, miszerint "becsületére legyen mondva, sok belügyi problémát megoldott, megmentette a gazdaságot, és sokat tett az Egyesült Államok külföldi megítélésének helyreállításáért, ugyanakkor jó néhány ígéretét nem váltotta valóra, sokan a kritikus helyzetekben határozatlannak tartották." Becsületére legyen mondva? Az utolsó két tagmondat meg ugyanígy elmondható lenne George W. Bushról vagy Ronald Reaganről is... Szintén zavaró, hogy míg a "kétoldalas" elnökök közül Eisenhowerről azt tudjuk meg kiemelt érdekességként, hogy gyerekkorától megvédett másokat és támogatta az öccse tanulmányait, Fordról, hogy hosszú életű volt, és remek felesége volt, Carterről, hogy milyen sok könyvet írt, s hogy az emberi jogok élharcosa, George H. W. Bushról, hogy 58 harci bevetése volt, s számos kitüntetése, ezzel szemben Clintonról az szerepel, hogy szaxofonozik és hogy megvádolták azzal, hogy kibújt a vietnámi sorozás alól, Obamáról pedig, hogy nem szereti a fagyit... Na, ne már...
De nemcsak a modern elnökök esetében hagy kívánnivalót maga után a szöveg. A Washingtonról és Adamsről szóló áttekintés például remek, Jefferson azonban (aki ugyanannyi oldalt kapott, mint Adams, de az övéi főleg képeket tartalmaznak, a szöveg mennyisége csak körülbelül harmadannyi) teljes mértékben áldozatul esik egy véljetőleg politikailag korrektnek szánt hozzáállásnak. Életrajza első mondata már rabszolgatartónak nevezi őt és a családját: holott ugyanez Madison esetében szóba sem kerül, sőt, pl. Monroe esetében is csak apró betűkkel szerepel, hogy a rabszolgasághoz való hozzáállása "valamelyest rontott a megítélésén". Jeffersonról valamiért a fő- és három kiegészítő szöveg is azt hangsúlyozza, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot nem egyedül írta: nem mintha bárki erősködött volna, hogy de... Továbbá ilyesféle féligazságok olvashatók az életrajzában: (a kentucky és virginiai határozatokban) "aktívan felvetette a lázadás lehetőségét az ellen a kormányzat ellen, amelynek alelnöke volt. Ha felfedte volna, hogy ő a határozatok szerzője, gyaníthatóan megvádolták volna hazaárulással." (Ilyenkor érdemes emlékezni rá, Jefferson mondta elnöki beiktatása után: "Mindannyian republikánusok vagyunk és mindannyian federalisták vagyunk!") Vagy: "Egy Jefferson által teremtett probléma volt az őslakos népekhez való hozzáállása (ez külön is ki van emelve, bár egyébként értelmetlen félmondat), akik a nyugati terjeszkedésről szőtt álmainak gátját képezték. (...) a nyugati törzsek békés beolvasztása mellett érvelt (....) Amennyiben ez nem sikerül, kész volt erőszakot alkalmazni". Mármint elméletben. Mert azt a szöveg sem tagadja négy sorral később, hogy ilyesmire sosem kerített sort. Ezzel persze nem mentegetni szeretném Jeffersont: de rendkívül igazságtalan, hogy a nagy amerikai elnökök egyikét portréjának írói az objektivitás jegyében azért is megróják, amit csak elméleti elképzelésként vetett papírra, vagy amely meggyőződésében elnök kortársai is osztoztak. S teszik ezt valószínűleg pusztán azért, mert lelkesen küzdenek a Jeffersont korábban teljesen idealizálni kívánó legendával. Ám eközben, ugyanezen objektivitás szellemében Harrison elnök sikertelen tárgyalásait Tecumsehhel "a kölcsönös jó szándék" megnyilvánulásaként jellemzik, Ulysses S. Grantről pedig az szerepel a kötetben, hogy "hivatali eredményei figyelemre méltók voltak", az indián háborúkat viszont a róla szóló szöveg egyszerűen meg sem említi... (A könyv fordítója R. Kovács Anna, idézetek: 142-143., 139., 24-27., 30., 41., 55.)
Összefoglalva: nagyon érdekesnek találtam a könyvet, de határozottan úgy vélem, hogy megbízhatatlansága és összeférceltsége miatt pont arra nem alkalmas, aminek készült. Gyors, megbízható, népszerű, enciklopédikus összefoglalónak a történelem iránt érdeklődő idősebb és fiatalabb olvasók számára. Helyette bizalommal ajánlom Hahner Péter Az USA elnökei című, az Animusnál 2012-ben megjelent összefoglalását (vagy e kötetnek a Maecenas Kiadónál 2006-ban és 1998-ban megjelent előzményét, Az Egyesült Államok elnökeit, amely antikvár számos helyen kapható). Képből sokkal kevesebb van Hahner könyvében, amit viszont a szövegben állít, az átgondolt, adatolt, kritikus és megbízható - ráadásul kiváló stílusa miatt olvasni is kellemes.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három regény a Typotextől, kékben

Valószínűleg csak a véletlen okozta, de a 2020-as év utolsó négy olyan kötete, amely a Typotex Világirodalom általam nagyra értékelt sorozatában napvilágot látott, kék borítóba öltözött. Bár természetesen annyiféle kékbe, amennyi egészen különféle írói világba vezettek be maguk a művek. Miközben egyik kedvenc 2020-as olvasmányomról, Ivana Dobrakovová Anyák és kamionsofőrök című novelláskötetéről később szeretnék írni, íme három másik kékbe csomagolt, északi regény ízelítője.

A türkizkék és fagyos
Espen Ytreberg: Amundsen
A három regény közül, azt hiszem, ez volt a legkönnyebben elolvasható, az írástechnikailag legkevésbé bravúrosnak tűnő. Meglepett tehát, hogy mégis ez maradt velem a legjobban. A norvég szerző, eredeti foglalkozását tekintve médiakutató eredetileg a híres felfedező Déli-sarkra vezetett sikeres expedíciójának korabeli médiavisszhangját kutatta: ebből nőtt ki első regénye.
Ami azonban nagyon különleges lett. Olvasható ugyanis kalandos, érdekes életrajznak, vagy inkább útleírásnak, amelyből rengeteget megtudhatunk a bátor vállalkozásról és még bátrabb vezetőjéről. Amundsen ugyanis már a startnál világtörténelmi jelentőségű döntést hozott: elvileg az Északi-sarkra indult volna, hírül véve azonban Peary és Cook sikerét, titokban a Déli-sark meghódítását pályázta meg. Vagyis ha elbukik, ma nemcsak Scott sikertelen vetélytársaként, de egyfajta csalóként tarthatnák számon... Története azonban különös jellemrajz is: egyszerre mutatja be hiú, önző, nagylelkű és elhivatott embernek, vagyis rémálomnak és példaképnek. És itt lép át a szerző egy határt, mert már regényt ír, nem pedig regényes életrajzot: képes ugyanis végig úgy kísérni Amundsent, hogy nem ítélkezik felőle. Nem idealizálja, ahogyan egy útleírás vagy kalandregény tenné. Nem elemzi és boncolgatja, ahogyan az egy pszichologizáló életrajzban történne. Csak megörökíti, pontosan, mégis fiktíven, nagyszerűségében és mindennapiságában, szenvtelenül, de lelkesítve: hiszen Amundsen mégiscsak olyasvalaki, akinek a neve ma is elegendő egy könyv címéül, hogy a vásárlók értsék, kiről van szó.
A könyvet kísérő korabeli fényképek remekül kiegészítik ezt a nem kimondani akart mondanivalót: szépek, titokzatosak, és a fényhiba miatt pontosan azokon nem vehető ki igazából semmi, amelyen az emberek látszanak. Vajon mennyire kerülhetünk közel a múlt alakjaihoz? Az Amundsen igazi, sokértelmű válasz a kérdésre.

A mélykék és Ulysseses
Jón Kalman Stefánsson: A mindenséghez mérhető
Nem tudom, milyen lehetett Joyce Ulyssesével kortársként, a könyvkereskedésben találkozni, s kinyitva rájönni, hogy így is lehet irodalmat írni. Mindenesetre ez rég volt, s azóta - látszólag - szokva vagyunk már a különc és különleges könyvekhez, Leopold Bloom története pedig bevonult a klasszikusok közé és a tankönyvekbe.
Viszont talán el lehet képzelni az 1922-es találkozást olvasó és mű között, ha valaki végiggondolja, mit jelentett számára belekezdeni az izlandi költő és író, Jón Kalman Stefánsson előző, a Typotex kiadta regényébe, A halaknak nincs lábukba. Ez a mű minden régi és új szokás megsértése volt. Egyrészt úgy mesélt, anekdotázott és úgy varázsolt el költői részletekkel, ahogyan csak a hagyományos nagyregények szokták az olvasójukat. Másrészt az idő és tér ábrázolását a végletekig tágította: egyetlen nap keretében fel-alá járt több nemzedéknyi történetben és történelemben, egész Izlandon és a világon... A mindenséghez mérhető sajátos folytatásként, amely önmagában is el tudja ragadni az olvasóját, pontosan ugyanezt művelte. Az előző kötetről írtam, de erről sem tudnék mást mondani: a monumentális családregény nem hangoskodik, nem akar lenyűgözni, nem siet, és nem kísérel meg olcsó trükkökkel megfogni és "beszippantani" az első lapokon. Türelmesen, alázatosan, a saját tempójában épül fel, s minden belekezdőt arra kényszerít, hogy lelassuljon, odafigyeljen, kiélezze az érzékeit, együtt hullámozzon a tengerrel és a szöveggel - így jutunk azután egészen közel a mai Izlandhoz és az egyszer volthoz. A könyvben leheletfinom, érzékeny megfigyelések, költői szépségű jelenetek, nagyívű, szinte patetikus természetleírások és földhöz ragadtan realista vagy anekdotikus pillanatok váltakoznak egymással. Összességében meglepő és meghökkentő a cselekmény, de sokkal inkább emlékszem majd a könyvre azért, mert annyira sajátos hangja és hangulata volt.
Azután egy évvel, hogy a Typotex bevezette Magyarországon az író nevét, a Jelenkor kiadásában megjelent híres Menny és Pokol trilógiája is (Menny és pokol, Az emberek bánata, Az angyal szíve), amellyel nálunk is rendkívül népszerű lett. Én azonban, ha már monumentalitás, inkább erre a (két) kék könyvére szavazok.

Az álomkék és ártatlan
Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok
Ebben a könyvben az álmok valóra válhatnak: de vajon valóban akarjuk-e ezt? A borítókép fogva tartja a szemet, s egyszerre gyerekesen bájos, absztraktul infantilis és mégis megdöbbentően harmonikus. A finn író helyében én nem is akarnék másmilyen csomagolást: hiszen tökéletesen sikerült kifejezni, milyen is ez a regény.
Főhőse egy kiadó vezetője, akinek nagyon is gyakorlatias és cinikus véleménye van arról, hogyan működik az irodalom, és főképpen az irodalom eladása. Éli hétköznapi, jól működő életét, s miközben fantáziával kereskedik, maga csak igen ritkán enged a saját fantáziájának. Amikor azonban váratlanul előkerül gyerekkori szerelme, körülötte hirtelen minden a feje tetejére áll. Az egykor sikeresen eltemetett, titokzatos és rendkívüli múlt betolakszik a jelenébe. Alternatív valóságok, elmulasztott lehetőségek, erotikus álmok és gyerekkori fantáziák rendezik át az életét, s lassanként már sokkal inkább ebben az új világban él (sőt tévelyeg), mint a valóságosban. A feloldást pedig nehéz még csak remélni is: nem csoda, hogy a történetnek több befejezése van!
Olvastam, hogy miközben több kritikus is a mágikus realizmus fogalmával igyekezett jellemezni a könyvet, a szerző inkább reálfantáziának (reaalifantasia) szereti hívni, hiszen szigorúan csak a valóság elemei válnak benne fantáziává. Ezzel a megkülönböztetéssel csak egyetérteni lehet: hisz a könyv annyira egyéni, annyira van benne valami olyan - északi, és valami igazán zseniális, hogy mindenképpen külön nevet érdemel.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három könyv krimikedvelőknek

A 2020-as év végén három olyan bűnügyi kötet is megjelent, amit már alig vártam. Ebben a posztban ezek szerepelnek: köztük az a két kötet, amely a 11. és 22. kedvenc könyvem volt tavaly.

Olyan jó volt olvasni az év végén
Frank Tallis: Hallgass a neved
Monarchia-krimik, Max Liebermann sorozat 3., Magistra
Régen volt már 2017, amikor megszületett a Magistra Kiadó, s megjelentette első kötetét, egy történelmi krimit, az Aki sosem alszikot, amelyben Tom Sawyer tért vissza felnőttként és detektívként. Ezt követte a Monarchia-krimik sorozat, amely két szerzőt ismertetett meg a magyar olvasókkal. Az osztrák Edith Kneifl-nek végül két kötete látott napvilágot ötkötetes történelmi krimisorozatából, a Szép kastélyban szép halottak és a Haláltánc harangszóra: sajnos egyelőre úgy néz ki, ezeket nem követi folytatás (bárcsak mégis sikerült volna az első résszel kezdeni a sorozatot a második helyett, akkor nem éreztem volna úgy, hogy szó közben léptem be egy beszélgetésbe...) A másik szerző az angol Frank Tallis volt, aki jóval vastagabb, izgalmasabb és monumentálisabb történelmi krimiket ír, amelyekhez felhasználja saját klinikai pszichológusi tudását: s akitől immár a harmadik Liebermann-regény is napvilágot látott. Így az ő esetében talán a folytatásban is lehet reménykedni. Mindenesetre ezek a kötetetek a Magistra Kiadó és a fordító Balla Judit rajongójává tettek...
Ami pedig Tallis Monarchia-beli (sőt, bécsi) detektívtörténeteit illeti, ezek megismertettek valami csak rájuk jellemző jó érzéssel. Ha a három kötet (a két korábbi a Gyilkos illúziók és a Bécsi vér) bármelyikére gondolok, mindig eszembe jut, ahogyan ezekkel a jó fogású, szép, barna kötésű, könnyű papírú, rendezett szedésű regényekkel bekuckózom a nagy szürke fotelembe, üdvözülten ülök a finom melegben, esetleg aprósüteményt ropogtatok lapozás közben, és valami jóféle békesség száll rám. Mindez amúgy meglepő, mivel a Max Liebermann-ról, a fiatal bécsi orvosról és pszichiáterről szóló krimik az előző századforduló világának nagyon is valóságos, sötét, történelmileg is tűpontos, bűnt, bűnhődést és botrányokat is felmutató bugyraiba engednek bepillantást: szélhámoskodó médiumok, nőkereskedők, kémek, arrogáns és tudatlan orvosok, antiszemita politikusok, elhanyagolt művészek lépnek elénk bennük. Vagy, mint a Hallgass a nevedben, elnyomott szellemű, vagy épp a maguk ifjonti brutalitásában szabadjára engedett katonaiskolások. A jelen kötet bevallott tisztelgés Musil Törless iskolaévei című klasszikusa előtt, s fordulatos és bonyolult rejtély egy legendás hírű, ám minden szempontból rosszul működő katonaiskolában. Minden szereplő, legyen diák, vagy tanár, áldozat, vagy elkövető, a maga módján kiszolgáltatott, determinált, szomorú sors tulajdonosa: a történet az izgalmakon túl elgondolkodtató is, a korrajz remekbe szabott.
Mégis, az egész könyvet belengi a normalitás és a béke szelleme is, talán az ezúttal veszélyes szerelembe keveredő, de egyebekben messzemenően okos és modern gondolkodású Liebermann-nak, s barátjának, a megnyugtatóan normális és szerető családban élő Oskar Reinhardt felügyelőnek köszönhetően. Jó velük nyomozni, jó róluk olvasni: eseteiket mindenkinek bizalommal ajánlom. Remélem, 2021-ben újabb kötetben találkozhatok velük!

Örülök, hogy ezt is elolvastam...
Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély
Ambrózy báró esetei VI., Könyvmolyképző
Valahányszor egy újabb Ambrózy báró-krimiről írok itt, a blogon (és szerepel már itt az egész sorozat, a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok, a Beretva és tőr, az Ármány és kézfogó, a Bitó és borostyán, a Nász és téboly és a Szer'usz világ), mindig az jár az eszemben, amikor Agatha Christie A harmadik lányában Hercule Poirot elégedetten hátradől a reggelizőasztalnál, miután nem sokkal korábban "befejezte opus magnumát, amelyben nagy írók detektívregényeit elemezte. Edgar Allen Poe-ról merészelt maró gúnnyal nyilatkozni, Wilkie Collins romantikus ömlengései kapcsán a módszer vagy rendszer hiányára panaszkodott, miközben két, gyakorlatilag ismeretlen amerikai írót az egekig magasztalt; és minden egyéb módon igyekezett dicsérni ott, ahol szerinte kijárt a dicséret, és szigorúan megvonni azoktól az elismerést, akiket az szerinte nem illetett meg." (Dedinszky Zsófia fordítása, Európa, 2009, 7.) A könyv vita nélkül Poirot szakmai zsenialitásának lenyomata lehet (és még Az órák című kötetben kezdte el írni): azonban annak alapján, ahogy Christie regényeiben a kis belga a bűnügyi színdarabokat szokta (le)értékelni, szinte biztosra vehető, hogy a detektívregényeket szintén nem a szépirodalmi erényeik alapján rangsorolta...
Én sajnos semmiben sem vagyok olyan kiemelkedően zseniális, mint Poirot. Az Ambrózy-sorozattal folytatott recenzensi harcaim (szeret, nem szeret, szívből, színből...) viszont felvetik a kérdést, vajon miért gondolkodom annyira másként ezekről a könyvekről, mint a magyar átlagolvasó. Míg Poirot-nak ott volt a mentség, hogy a bűnügyi irodalom híres alkotásait nem az író, hanem a mesterdetektív szemszögéből olvasta és ítélte meg, nekem nincs mentségem arra, miért nem tudom szeretni az Ambrózy-sorozatot, miközben szeretném, ha szerethetném, mert élvezem a korrajzát és örülök a létezésének. Egyáltalán nem hiszem, hogy ezek rossz könyvek lennének: mégis tény, ami tény, teljesen értetlenül állok az előtt, hogy a sorozat legfrissebb kötete, a cirkuszi környezetben játszódó A Barnum-rejtély jelenleg a 4. legjobb krimi a Molyos értékelések alapján, a 7. legjobb ifjúsági könyv, a 9. legjobb romantikus könyv, a 16. legjobb kortárs könyv...
Ha nem kellene megküzdenem azzal a teherrel, hogy én ennyire másként látom ezeket a könyveket, akkor azt mondanám, hogy ez a regény aztán már végképpen áldozatul esett az olvasói elvárásoknak. Mindennél több benne a korrajz, amiben Böszörményi Gyula káprázatosan jó: az ő 1901-es Budapestjének valódi színei, szagai, illatai, ízei, álmai és tárgyai vannak. Viszont címével ellentétben alig van benne rejtély, titok, nyomozás, s ami van, az is lassú és széteső. Ellenben csordultig van töltve csöpögős, ám nem túl eredeti romantikával (összejön-e Emma a szerelemével, igen, rájön-e Mári, hogy aki szereti, szereti, rá, meglesz-e végre a báró és Mili igazi nászéjszakája, hm). Mindaz, ami romantikus benne, azonban pusztán a rajongóknak szóló vágyteljesítés: semmi meglepő nem következik be ezzel kapcsolatban, minden gördül tovább azon a sínen, amelyre az előző kötetek egyike ráhelyezte. Ami pedig a legfájóbb veszteség, hogy Böszörményit mintha már nem is érdekelné Ambrózy báró. Bár az első regényben úgy tűnt, ő lesz a központi figura, neki lesznek esetei, Mili pedig segíti majd, az újabb könyvekben egyre inkább háttérbe szorult népes és bontakozó családja és összes barátai mögött: a cselekmény nagy részében pedig morgásra, sértődözésre, titkolózásra, betegeskedésre vagy haldoklásra volt ítélve, hogy Milinek sikerüljön kibontakoznia mellette. Mintha Holmest kivonnánk a róla szóló történetekből, és helyette Watson érzelmi életéről kellene olvasni oldalszám, ráadásul felületes mélységben.
Persze mondható, hogy egy sorozat menet közben alakul (talán szerencsésebb lett volna Hangay Mili kalandjaira keresztelni). Az is igaz, hogy az, hogy követelem a férfi és arisztokrata nyomozó méltó visszatérését, felfogható volna valamiféle avítt szokásrend követésének, amelyben a nők nem méltó elmetársai a férfiaknak. De remélem, érződik, hogy nem ez a helyzet. Csak úgy gondolom, a magyar krimiirodalom (azt hiszem) első testi fogyatékkal élő, pengeéles logikájú és pompás külsejű nyomozófiguráját nem kellene mellékszerepre kárhoztatni azért, hogy egy cserfes és (még asszonyként is) igen éretlen leányka vesse bele magát a fékezett habzású nyomozásokba helyette: utóbbi ötlet ugyanis már meglehetősen megkopott.

Maga a megtestesült tökély (kivéve a fedelet)
Andrea Camilleri: Montalbano felügyelő - Karácsonyi ajándék

Európa
El sem tudom mondani, mennyire vártam már, hogy a lenyűgöző életművet maga után hagyó, sajnos 2019 nyarán elhunyt olasz író életörömmel és életbölcsességgel teli hőséről, Montalbano felügyelőről a második novelláskötet is megjelenjen magyarul! Az előző hasonló vállalkozás, a Montalbano - Egy hónap a felügyelővel fordítója, Kürthy Ádám András már 2018-ban azzal a lelkesedéssel beszélt az életműről és műfordításáról, hogy azóta is biztosra vettem, előbb-utóbb egy új, pompásan fordított Montalbano ismét beköszönt az életembe. Nem hittem volna azonban, hogy sikerül még ebben a zűrzavaros 2020-as évben kiadni egy újabb könyvet Andrea Camilleritől. A gyűjtemény minden lapjának forgatása, minden remekül fordított sorának olvasása, mind a húsz történetének egyéni stílusú és csavarosan bonyolított cselekménye hatalmas örömet okozott. Amint befejeztem a könyvet, legszívesebben már kezdtem volna újból.
Általános örömöm csak két dolog rontotta el picit. Az első: fogalmam sincs róla, hogy az Európa előző, ízléses Camilleri-borítója után miért lepte meg a hazai rajongókat minden idők egyik legcsúfabb, Blofeldes címlapjával! Mert ha valakinek tar a koponyája, abból nem lesz mindjárt Luca Zingaretti, ráadásul a könyvbéli Montalbano nem is kopasz. Ez a kép meg nem valódi filmkép: viszont ronda. Ám sokkal jobban bánt és zavar a bibliográfiai fenomén, amit a kötet kiadásával sikerült előállítani. A 2018-as, nagy sikerű, előző Camilleri-kötet ugyanis nagy betűkkel viselte magán a Montalbano feliratot, kisebbel pedig az Egy hónap a felügyelővel címet. Már ez is kissé problémás volt: míg a nagy könyváruházak a kötetet Montalbano - Egy hónap a felügyelővel-nek nevezték, az Európa saját oldala Montalbanónak hívta (a másik megnevezés pedig csak alcímként szerepelt), a jelen kötet belseje Montalbano. Egy hónap a felügyelővel-ként hivatkozott rá, a Molyra pedig Egy hónap a felügyelővel címen került fel. Véleményem szerint a Molynak volt igaza: a könyv olasz címe ugyanis Un mese con Montalbano, vagyis Egy hónap Montalbanóval. Agatha Christie regényeinek címét sem a Poirot - Halál a Níluson stílusban szokás lefordítani... Persze értem, az Európa félt a magyarul érdekesen kinéző toldalékolt alaktól, ezért cserélte a Montalbano szót felügyelőre a valódi címben. De azért a tévésorozatból ismerős nevet is rá szerette volna tenni a borítóra... Ám a kompromisszumos megoldás olyan fedelet (és belső címlapot) eredményezett, ami káprázatosan jól nézett ki, viszont nem derült ki belőle, mi a főcím, mi az alcím, mi a cím egyik vagy másik része...
Erre tett rá egy lapáttal az újabb novelláskötet, amelyen a tipográfia azonos, a Montalbano azonban Montalbano felügyelőre változott (vagyis ha ez egy sorozatcím akart lenni, ami összeköti a könyveket, akkor immár nem az), a címből pedig már megint alcím, vagy félcím, vagy ki tudja mi lett. A cím maga pedig legalább olyan bosszantóan falssá alakult, mint amikor az Ulpius-ház átnevezte Joanne Harris A Cat, a Hat and a Piece of String elnevezésű csodálatos gyűjteményét Egész évben karácsonyra, hogy rátehessen némi adventi látképet a borítóra. A Camilleri-gyűjtemény eredetileg az utolsó novella címét viselte, Gli arancini di Montalbano (szó szerint Montalbano szicíliai rizsgombóca), amelynek a fordítását a magyar kötet már megoldotta, s lett belőle Montalbano szilvesztere. Most komolyan, vajon annyira hülye a magyar (ajándék)vásárló, hogy karácsony előtt egy Mopntalbano szilvesztere című könyvet nem vesz meg (mert csak két hét múlva lesz szilveszter), de egy Karácsonyi ajándékot igen? Ráadásul az egész alcím-főcím dilemma nem állt volna elő, ha a könyv megkapja az utolsó novella címét: a felügyelő neve is benne lett volna, meg egy ünnep is. Így viszont elég feltűnő, hogy kifejezetten karácsonyi novella, na, az nincs a 20 között...
Van viszont tolvajlás, gyilkosság, zaklatás, csalás, fenyegetés története, ártatlanok elítélése, hazugságok áradata. S mindezek közepén ott áll Montalbano, aki ironikus, sőt, olykor cinikus, türelmetlen, de egyúttal hatékony és ügyes is: s teljesen egyéni meglátásaival kiválóan alkalmas arra, hogy a legérthetetlenebb bűnesetet is új nézőpontból szemlélje és felgöngyölítse. Maguk a novellák talán még az előző könyv elbeszéléseinél is jobban tetszettek. Ami más szerzőnél hátrány szokott lenni, hogy a novella rövid forma, nem fér bele monumentális cselekmény, az itt csodálatos lelemény. Szinte minden írás teljesen más hangulatú, stílusú, számos fordulatával meglepi az olvasót, miközben társadalomábrázolásra vagy találó jellemek felskiccelésére is marad ideje, s a kis terjedelem miatt pont addig tart, ameddig még lenyűgözően érdekes. Legyen szó bántalmazott nőkről, bírói tévedés áldozatáról, vásározó kábítószercsempészekről, cselszövő szeretőkről, bevándorló menyasszonyokról, vagy Teljességgel hasznavehetetlen madzagdarabkákról, a szórakozás, a töprengés és a meglepődés garantált. A csúcs pedig az a novella, amelyben Montalbano átváltozik cselekvő és irgalmatlanul bosszúálló thrillerhőssé: hogy azután megbeszélje magával az íróval, valójában ő sosem volt ilyen fura, s legyen szíves efféle ostoba kalandokat nem írni neki... Minél többet olvasok Montalbanóról, annál inkább szeretem, s annál inkább válik számomra a krimiirodalom klasszikus figurájává. Nem tudok elég hálás lenni a kiadónak, hogy fordítja az eseteit. Alig várom a következő elbeszéléskötetet

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel


Három téli találkozás Agatha Christie-vel

Az elmúlt hetek, hónapok olvasmányait szemléző posztjaimban elsőként három olyan könyvről szeretnék írni, amelynek valamiképpen köze van a krimi koronázatlan királynőjéhez, Agatha Christie-hez.

Az ünnepi
Agatha Christie: Adventi krimik
Helikon, 2020
Ahogyan azt már az előző években is meg lehetett szokni, amellett, hogy Christie-nek - legnagyobb örömömre - stabil életműsorozata van hazánkban, időről időre a boltokba kerül egy-egy különleges, ajándéknak is kiválóan alkalmas, a régi rajongókat is külön megörvendeztető kötet. Ilyen volt például A kis szürke agysejtek - Poirot bölcsességei című ízléses idézetgyűjtemény még az Európás időkben, s ilyen testvérkötete, a Helikon által 2019-ben, gyönyörű díszkiadásban megjelentetett Miss Marple füveskönyve is. Utóbbi arra is nagyon jó példát jelentett, hogy bizonyította, Miss Marple figurája, személyisége ugyanolyan karakteresen kirajzolódik a róla szóló könyvekből (mintegy mellesleg, úgy, hogy közben a kötetek egyáltalán nem az ő jellemrajzát helyezik előtérbe), mint a sokak által talán inkább kedveltebb, kissé harsányabb Hercule Poirot-é. Szintén luxus Christie-kötet volt 2019-ben a szintén Helikonos Az utolsó szeánsz, amely az írónőnek azokat a novelláit gyűjtötte egybe, amelyek valamilyen módon a természetfelettivel kacérkodnak. A húszelbeszéléses könyv ráadásul tartalmazott egy magyarul még soha meg nem jelent (és jó!) novellát, A kéneus felesége című írást is.
2020 karácsonyára a Helikon az eddig említett kötetekre, és az Európa által még 2017-ben összeállított Karácsonyi krimik című Christie-omnibuszra egyformán hasonlító könyvet vett fel a kiadói programjába. Az Adventi krimik egy Nagy-Britanniában is idén megjelent, Midwinter Murder című novellaválogatás fordítása, s 13 elbeszélést tartalmaz, amelyekben feltűnik az írónő összes állandó, szeretett főhőse: Hercule Poirot, Miss Marple, Harley Quin és Mr. Satterthwaite, a Beresford-házaspár és Mr. Parker Pyne. De olvashatunk egy szereplőfüggetlen kalandnovellát is, a bevezetést pedig Christie önéletrajzának karácsonyi részlete adja. Az ünnepien elegáns külsejű, mégis kifejezetten olvasni való könyvbe olyan kedvenceim is bekerültek, mint a Karácsonyi tragédia, A plymouthi gyors vagy a Világvége. Őszintén szólva csak azt nem értettem a válogatásban, hogy a valóban téli, hóhullásos, influenzás, novemberi, karácsonyi és szilveszteri elbeszélések közé miért illesztettek be olyat is, mint pl. A bagdadi láda rejtélye, amely egyrészt tavasszal játszódik, másrészt csak a külföldi friss kiadásait is nézve az egyik legtöbbet ide-oda beválogatott novella Christie-től (igaz, olykor a rövidebb, spanyol láda-formájában): miközben maradt ki - szerintem - élvezetes, tényleg téli elbeszélés. De erről nyilván az angol szerkesztőt kellene megkérdezni...
Én csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a kötetet, nemcsak tél közepén, ünnepekkor, de tél végén, hétköznap is.

A kis szürke agysejteket megtornáztató
Anne Hart: Hercule Poirot titkos magánélete
Lettero, 2020
Ha valaha könyvet akartam volna írni Poirot-ról, ez lett volna az! Egy helyes, kis méretű enciklopédia, amelyből kiderül, hogyan élt a zseniális, sosem létezett nyomozó. Ha valaki kíváncsi, mikor született, milyen családból származhatott Poirot, kik voltak a jó barátai, s volt-e bennük valami közös, milyen volt viszonya a nőkhöz, Angliához, a hajóutakhoz, a krimiirodalomhoz vagy az étkezéshez, az megtalálta a kedvenc könyvét a témáról! A kis életrajz bemutatja Poirot jellemző napirendjét, csoportosítja és időrendbe helyezi az eseteit, beavat a titkaiba, meghatározza a kedvenceit, legyen szó színházról, lakásról, italról vagy szófordulatról: s végeredményben végigvezet Poirot egész életén és korán...
Anne Hart kanadai írónő egész életét könyvek között töltötte egyetemi könyvtárosként, könyvtárigazgatóként, gyűjteményfejlesztőként és bibliográfiaszerkesztőként. Igazán híres és népszerű azonban 1985-ben lett, amikor megírta a The Life and Times of Miss Jane Marple (Miss Jane Marple élete és kora) című biográfiáját: egy elképesztően precíz és adatolt életrajzot egy kitalált személyről, Agatha Christie egyik kedvenc nyomozójáról. 1990-ben folytatta a munkát az Hercule Poirot titkos magánéletével (The Life and Times of Miss Hercule Poirot). Ez a könyv az, amelyet most a magyar olvasók is kézbe vehetnek, mégpedig Róbert Pál fordításában, s Katona Ágnes, Christie-életműsorozatának hozzáértő szerkesztője gondozásában. Utóbbi két név fontos: Anne Hart eredeti életrajza ugyanis az összes Poirot-regény és novella felhasználásával (és csak ezek felhasználásával) készült kísérlet mindannak az összefoglalására, amit a kis belga detektívről a művek nyomán megtudhatunk. Ez viszont azt jelenti, hogy szinte minden sorában van jelölt vagy jelöletlen idézet kedvenc Poirot-könyveinkből: a fordító és a szerkesztő pedig garanciát jelent rá, hogy az idézett idézetekre mi, magyarok is ugyanolyan jóleső érzéssel ismerhetünk rá, mint az angol olvasók, hiszen az átvett szövegdarabok az életműsorozat magyar változatából átvéve, nem pedig újrafordítva kerültek a Poirot-életrajz lapjaira! (Ez az, amit nagyon hiányoltam például Laura Thompsonnak a Háttér által 2009-ben megjelent Christie-életrajzából: ebben ugyanis minden Christie-regényrészletet újrafordítottak, nem is túl jól, s ezzel a hangulat alaposan elveszett... Nemigen ügyelt erre a pontosságra David Suchet egyebekben fantasztikus - és Hartéhoz kicsit hasonlító - könyvének, a Poirot és énnek a kiadója sem.) Ha megtalálod Anne Hart hivatkozásai között kedvenc regényed kedvenc fordulatát, az biztosan úgy szerepel a kötet lapjain, ahogyan az eredeti regény magyar fordításában!
Persze a gondos fordítói-szerkesztői munka mellett önmagában az ötlet is mindenképpen megéri az olvasást. Egy könyv, amely szigorúan csak a műszövegekből kiindulva, betartva a játékszabályokat, következtetve és kombinálva, épít fel egy háromdimenziós jellemet egy könyvszereplőnek, óriási játék! Bár tőlem mindössze egy hosszabb, Poirot-t elemző posztra tellett, már abban is szívügyem volt például, hogy megemlítsem Poirot barátai között egyik kedvencemet, "a derűs, örökifjú John Stillingfleet doktor"-t. Anne Hart ezért ott nyerte meg végképp a szívemet, amikor könyve 304. oldalán maga is bemutatta ezt a sokak által számon sem tartott, de nekem kedves mellékszereplőt, így: "másik - kicsit ugyan szemtelen - csodálója Poirot módszereinek a szeretetre méltó fiatal orvos, John Stillingfleet" - majd egy egész bekezdést szentelt neki. Másoknak is hasonló, a kis szürke agysejteket megmozgató, örömteli rátalálásokat kívánok!

Az absztrakt
Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok
Helikon, 2020
Sokáig gondolkodtam viszont, miként írjak Sophie Hannah általam nagyon várt, negyedik Poirot-folytatásregényéről. Abban tökéletesen igazam lett, hogy 2020-ra megszületett a remek, Christie-s címmel ellátott A Kingfisher Hill-i gyilkosságok. Immár látható, hogy Hannah tényleg kétévente örvendezteti meg a rajongókat egy-egy modern Poirot-val: 2014-ben jött el a nagy áttörés A monogramos gyilkosságokkal, majd következett 2016-ban A zárt koporsó (mindeddig a legnagyobb kedvencem, s nagyon örülnék, ha a Helikon ezt is kiadná újra), majd (hazájában) 2018-ban  megérkezett a harmadik kötet, A háromnegyed rejtélye is. S idén újabb remek nyomozás íródott meg, amelyben Poirot és tépelődő barátja, Edward Catchpool felügyelő nyomoz: a Helikon pedig gyönyörű címlappal adta ki.
Viszont be kell valljam, a regény ezúttal nem nyerte el teljesen a tetszésemet, legalábbis nem adott igazi Christie-élményt. Ahogy a korábbi könyvekről írva is leszögeztem, "nyilvánvaló, hogy a könyvet nem abból a nézőpontból érdemes szemlélni, mennyiben nem Christie-s: hisz muszáj elfogadnunk a tényt, hogy a legsikeresebb brit krimiszerző majdnem negyven éve halott, és nem fog feltámadni." Hannah Magyarországon járva egy, az ekultura.hu-nak adott interjúban, amelynek a kérdéseit én írhattam meg, A monogramos gyilkosságokról azt is elmondta, "nem arra vágytam, hogy egy másodrendű Agatha Christie-tételt állítsak elő, hanem egy Agatha Christie-hez méltó folytatást akaram írni az egyik legkedveltebb karakterének." Ez szerintem tökéletesen igaz is az első három könyvre: a Monogramos pompás elrugaszkodás, a Koporsó idegőrlő, a Christie-énél sokkal békétlenebb és csapdákkal teli, mégis tökéletesen zárt és kerek világba elvezető, modern Poirot-nyomozás, a Háromnegyed pedig csavaros, ötletes, majdnem az abszurditásig való kitolása annak, milyen is lehet egy Poirot-rejtély. Ami viszont számomra a Kingfisher Hill-ből kicsit hiányzik, az épp Poirot. Mintha ezúttal olyan sok lett volna a cselekményötlet, hogy Poirot és Edward barátsága, ami olyan érdekes volt a korábbi könyvekben, nemigen épült volna tovább.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem élveztem nagyon Sophie Hannah könyvét! A titokzatos esetet, amelynek a kinyomozására Poirot és Catchpool elindulnak (vajon miért ismert be egy gyilkosságot egy társasági hölgy, aki nem is követte el, s ki lehet helyette a valódi gyilkos), baljóslatú, hosszadalmas és erőszakhoz vezető buszút követi. Főhőseink pedig csak még ezután érkeznek meg a címbeli Kingfisher Hill-re. A regény folyamán azután kiderül: minden látszólag véletlen esemény összefügg mindennel. A cselekmény szövevényes, a megoldását biztosan nem lehet kitalálni, a korrajz tökéletes, a bűnügy különleges és egyedi, mint a legjobb Christie-kben. A szereplők azonban ezúttal sokkal inkább könyvfigurák, mint jellemek, az események pedig szinte az absztrakcióig feladvány-jellegűek. Rettenetesen, őszintén meg lehet lepődni a fordulatokon, de idegenek maradnak az élettől. Ez is klasszikus, krimis örökség, Dorothy Sayers vagy Anthony Berkeley igazán büszke lehetne rá. Én azonban remélem, ha Hannah megírja az ötödik Poirot-történetét, egy kicsit visszatér a (lélektelen, gyilkos, gonosz, önző, pszichopata, de) emberi világba, ahol egy-egy szereplő tettei tükrében ráismerhetek a szomszédomra, vagy magamra, mint az eredeti Christie-regények, vagy a korábbi Hannah-Poirot-k esetében. Én mindenesetre alig várom az újabb könyvet!

2020 és a blog

Minden év végén, vagy a következő elején eljön az idő, amikor adatoló szemmel értékelem a blog előző 365 (három esetben pedig, így 2020-ban is 366) napját. Ilyenkor mindig szembesülők néhány régi adóssággal, de alapvetően nagy elégedettséggel szoktam végignézni az elmúlt időn, hiszen abban - kicsit - benne van az életem is.

2020-ban ismét nagyon fontos volt számomra a blog, már csak azért is, mert május 2-án ünnepelte a tizedik születésnapját. Boldog vagyok, hogy eljutottam idáig: életem előző tíz évének elmaradhatatlan szereplője volt a Katherine's Bookstore, amelyet mindig szerettem írni, s amely rengeteg örömet, meglepetést és sikert hozott nekem. A jubileumi év tiszteletére logót is terveztem, s tíz ünnepi posztban emlékeztem meg a nagy eseményről.

Az örömbe csak a veszélyhelyzet miatti aggódás és túlmunka vegyített ürömöt. Ennek köszönhettem azonban nagy versolvasási lázamat az év közepén, amely végül létrehozatta velem a saját virtuális versantológiámat: a 70 költő 70 verse című vállalkozást. Így az évi poszttermésből hetvenet a számomra legfontosabb versek tették ki, ciklusokba rendezve.

A logó most szerepel itt utoljára...
Az év folyamán 136 posztom született: ennél csak 2013-ban, 2014-ben és 2015-ben, a három folyamatosan az ekultura.hu-val töltött évben publikáltam többet, 2012-ben pedig épp eggyel kevesebb, 135 bejegyzést írtam. Így elmondhatom, hogy összességében jó évem volt. Már csak azért is, mert a nem igazán kedvező körülmények közt is azokról a témákról tudtam írni, amelyek a leginkább érdekeltek: mind a 136 posztom ide készült ugyanis eredetileg is, a blogra. Közülük 7 volt a raktárbejegyzés (könyv-, filmlista vagy bibliográfia), 129 viszont könyvekről, filmekről, élményekről és az olvasásról szólt, vagyis arról, ami a világból érdekelt. Ilyen sok "mindenféle témájú" bejegyzést még egyik évben sem posztoltam: 94 volt a legtöbb 2019-ben. De még akkor is, ha a 129-ből levonom azt a 70-et, amely nekem kedves verseket tartalmazott (de miért is vonnám le, hiszen ezeket a költeményeket én válogattam és szőttem egymás után...), akkor is 59 ilyen poszt marad, amelyekre igazán büszke vagyok.

A blogon az év végéig 679.300 lekérés történt: ez óriási növekedés ahhoz mérten, hogy mielőtt a 70 verssel visszatértem volna, az év közepén majdnem négy hónapig látszólag teljesen elhallgattam, s nem volt nálam mit olvasni. Köszönöm minden olvasómnak a kitartást, hogy vissza-visszanézegetett hozzám, remélve, hogy egyszer még kinyitom újra a Könyvesházat! Az ő érdeklődésüknek és hűségüknek köszönhetően a blogom idei nézettsége gyakorlatilag azonos volt a tavalyival - minden nehézség ellenére!

Szintén óriási öröm, hogy idén írtam meg a blog 1500. bejegyzését! Ez június hónap 21. posztja volt, Jónás Tamás Szerelmes versével. Bízom benne, hogy 2021-ben legalább újabb száz poszt kitelik majd tőlem, s így elérem és meghaladom majd az 1600 bejegyzést: csak bírja a Blogger... Érdekesség egyébként, hogy a blogot 2010 májusában kezdtem, az ötszázadik posztot 2014 januárjában tettem ki, az ezredik bejegyzést 2016 augusztusában publikáltam, az ezerötszázadikat pedig 2020 júniusában. (Közben 4 év telt el, 2, majd ismét 4: kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik majd ez a sorozat...)

Végül 2020. december 31-ig összesen 1543 bejegyzés vált olvashatóvá a blogomon. Az év legolvasottabb posztjai a következők voltak:

1. Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 3. rész
James Darren amerikai színész, rendező és énekes, az Időalagút című televíziós science fiction sorozat egyik főszereplője, s az egyik kedvenc filmszínészem. Az életéről és pályájáról készített ötrészes posztsorozat egyik legnagyobb szívügyem volt az év elején. Több hónapig tervezgettem, lopott, éjszakázós időkben írtam, csak a képei válogatásán is rengeteget töprengtem, s bíztam benne, hogy elolvasása után talán másokban is érdeklődés ébred a színész és a korabeli mozi iránt. Az utolsó róla írt posztot azonban március 14-én sikerült publikálnom - mondanom sem kell, hogy a következő napokban én sem azzal foglalkoztam, ki is az a James Darren... Épp ezért örültem nagyon, hogy ahogyan telt az idő, egyre többen felfedezték maguknak a bejegyzéseimet: közülük végül a középső lett a legnépszerűbb, de annak, akit érdekel a téma, mind az ötöt szeretettel ajánlom az Időalagút, a Navarone ágyúi, a Star Trek: DS9 és a Let No Man Write My Epitaph színészéről: itt található az első.

2. Az Időalagút sorozat
Az év elején a másik igazán fontos téma számomra az Időalagút tévésorozat és az általa felvetett időutazási kérdések sorba szedése volt. Bár a magáról a sorozatról írt nagyívű(nek) szánt bölcselkedés még szerkesztés alatt van, azért egy minden részletre kiterjedő, de a lehetőségekig spoilermentes epizódismertetőt, egy már-már fárasztóan tényszerű adatoló posztot, és egy, a cselekmény felvetette időutazási szabályok és lehetőségek felett töprengő könyvismertetést az elmúlt évben is sikerült megosztanom a blog olvasóival. Sőt, egy kisfilmet is készítettem a sorozatról. Remélhetőleg nemsokára két újabb Időalagút-poszt is napvilágot lát majd.

3. Olivia de Havilland - Gyönyörű és tehetséges
Alighanem legjobban szeretett filmszínésznőm, a mozi aranykorának first ladyje, Olivia de Havilland mindig is a kedvencem volt. Nagy szomorúsággal értesültem róla, amikor júliusban, 104 évesen elhunyt. Megemlékezésképpen azonban már régen tervezett posztjaimat sikerült megírnom  és befejeznem a tiszteletére. Beszéltem másik kedvenc színészem, Errol Flynn és az ő kapcsolatáról a mozivásznon és a valóságban, s 20 pontban összeállítottam egy áttekintést is Olivia de Havilland életéről és pályájáról. Ez az augusztusi poszt lett idén a blog harmadik leglátogatottabb bejegyzése, ami nagy örömmel töltött el. Kedvenc De Havilland-filmjeim felsorolásával még adós vagyok, de már nem sokáig.

4. A MacGyver sorozat epizódlistája
Ez az áprilisi raktárbejegyzés mutatta meg talán a legjobban, mennyire eltűnt az írói vénám egy időre. Megalkotásakor biztos voltam benne, hogy néhány nappal később elkészülök a kedvenc epizódjaimat bemutató poszttal, ez azonban még mindig csak készül: áprilisban ugyanis régi bölcsességemet követtem, miszerint ha választanom kell, írok-e könyvekről (ez esetben filmekről), vagy inkább olvasok (filmezek), akkor természetesen az utóbbit választom. (Már amikor egyáltalán volt idő ilyesmire, mivel tavasszal elsősorban aközött kellett választanom, hogy amikor épp nem dolgozom home office, akkor tudok-e aludni egy kicsit...) De ami késik, nem múlik... És addig is itt egy kisfilmem MacGyverről.

5. Öt történelmi krimi
6. Öt könyv a magyar történelemről
7. Öt nagyon rangos olvasmány
8. Egy tucat izgalmas könyv - Egy tucat hosszú mondat
Az öt műfajilag egyforma kötetről szóló ajánlósorozatomat ebben az évben is folytatni szeretném. Sajnos a március megakadályozott abban, hogy nyolcnál több szülessen belőlük, az őszi visszatérésem után pedig kénytelen voltam inkább tucatos könyvajánlókat írni (bár cseppet sem tizenkettő egy tucat könyvekről...). Azonban látom, hogy ezeket mindenki szívesen olvassa: hiszen épp az ilyen ajánlók közlése egy könyvesblog egyik fő célja. Szóval készül a folytatás. Posztonként egyébként a kedvenceim: Frank Tallis: Bécsi vér, Hahner Péter: Magyarország szerencséje, Ivan Turgenyev: Apák és fiúk, H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött. Teljességgel különböző könyvek, de mindet bátran ajánlom bárkinek.

9. Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról
10. Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Ha van kedvenc posztom az egész évből, akkor ez a kettő az. Az olvasók számára ez nyilvánvalóan csak két érdekes filmszínész- (avagy férfi-)lista, de számomra az összeállításuk a véleményem önmagam előtti tisztázásával, vállalásával, rengeteg pompás filmemlék felelevenítésével és igazán örvendetes képkeresgéléssel járt. És ami azt illeti, van még egy harmadik ilyen listám, immár hölgyekkel (is), amelynek a posztolására tavaly egyszerűen nem jutott méltó időm. De nemsokára következik... Ahogy a húsz úriemberről és filmjeikről is szeretnék még írni, hamarosan...

És hogy mit ígérek 2021-re? Ahogyan az új évet köszöntő posztomban is írtam, inkább semmi konkrétat (a fent felsoroltakon kívül: de itt csakis olyan posztokról ígértem, amelyek már majdnem készen állnak a közlésre). Egyszerűen csak szeretnék többet posztolni mint tavaly (nyugodtabb és boldogabb körülmények között), szeretnék egy kicsit jobb, megújult blogot vezetni, s végül: minden kedves olvasómat várom ugyanitt, a Katherine's Bookstore - akárhogyan számoljuk is - tizenegyedik évében!

A szokásos évi táblázatom a posztokról

Már csak egy magyarázat hiányzik: hogy miért kerültek a kalapos hölgyek a bejegyzésbe. Nos, amellett, hogy nagyon szeretem a századfordulós illusztrációkat, ezeknek a képeslapladyknek sokkal több közük van a bloghoz, mint azt gondolhatnánk. A rajzolójuk és kiadójuk ugyanis Maud Humphrey (1868-1940), az amerikai rajzművész, könyvillusztrátor és szüfrazsett, aki nem volt más, mint Humphrey Bogart édesanyja. Bár elsősorban a gyerekeket ábrázoló, bájos képeiről híres, kalapos hölgyeket is szívesen rajzolt. Bogartnak meglehetősen távolságtartó, különös édesanyja volt, de még a vezetéknevét is nekiadta keresztnévnek... Képei pedig igazán alkalmasak arra, hogy boldog új évet kívánjanak.

Linkek
2019 és a blog
2018 és a blog
2017 és a blog
Blogról, könyvekről, 2016-ról 
Ilyen volt 2015 - számokban, nevekben, címekben
Ez volt 2014 - a blogon
Számvetés - 2013
Évzáró töprengés három részben (2012)
A századik bejegyzés - Boldog új évet! (2011)
Boldog új évet! (2010)

Újév MacGyverrel

Az előző év zűreit és zavarait jól szemlélteti, hogy még tavaly nyár elején készítettem egy montázsfilmet a MacGyver tévésorozat főcímeiről, itt, a blogon azonban egyszerűen elfelejtettem posztolni róla... Így a 2021-es, remélhetőleg nyugodtabb és boldogabb évet szeretném köszönteni vele.

A MacGyver című legendás sorozat 141 részét 1985-1994 között mutatták be az USA-ban Richad Dean Anderson főszereplésével. Ez hét évadot jelentett 139 epizóddal és további 2 tévéfilmet. Kezdettől nagyon tetszett a főcímzene, s mindig is érdekelt, hogy a sok-sok apró, az egyes évadok főcímeiben újra és újra felhasznált jelenetrészlet milyen sorrendben ismétlődik, mikor milyen MacGyver-féle problémamegoldást, grimaszt, gesztust, akciót tartottak olyan fontosnak a készítők, hogy beleszerkesszék a főcím képei közé. A főcímeket alaposan összehasonlítani azonban csak úgy lehetett, ha egymás mellett futnak. Miután a hét évad bevezető képsorait egymás mellé tettem, kedvem támadt melléjük illeszteni a két későbbi tévéfilm nyitó képsorait is, bár ezek alatt már nem a jellegzetes, Randy Edelman írta MacGyver téma volt hallható. A főcímzenéért egyébként a Golden Globe-jelölt zeneszerző 1991-ben elnyerte a BMI legjobb televíziós filmzenéért járó díját.


A hasonlítgatás során sok (számomra) érdekes dolgot vettem észre. Pl. miként tartották meg több, eredetileg különböző epizódokból való, de már az első évadban egymás mellé vágott képsor egységét évadokkal később; miként csúsztatták el ugyanazt a jelenetsort egyik főcímtől a másikig pár másodperccel úgy, hogy ismét, de most másként illeszkedett a zenéhez; hogyan rövidítették le a harmadik évad főcímét, de azután miként tértek vissza a korábbiakkal azonos hosszúságú főcímhez néhány epizóddal később. Az is mindennél jobban látszott, hogyan kezelte a főcím azt, hogy bár sokat emlegetik - vagy nevezik (bár ezt utálom) Bundesliga-frizurának is -, olyan, hogy "tipikus MacGyver-hajviselet", valójában nem létezik: Richard Dean Anderson a hét évad alatt legalább tízféle különböző hajjal mutatkozott, ami a frizurája hosszát, színét és fazonját illeti, ám ezek mégis egyfajta jól szervezett (és csak rá jellemző) egészbe álltak össze...

Végül, ami külön érdekes volt, hogy így, együtt nézve a főcímeket, jól látszik, ahogyan az ötödik évadban újraforgattak néhány jelenetet, amely a korábbi főcímekben már benne volt egy-egy epizódból kivágva. Így pl. azt, amikor MacGyver jellegzetes egykedvűséggel belenyal egy vaníliafagyiba (eredetileg az első évadban, Magyarországon, egy közlekedési lámpa mellett, az újraforgatás szerint viszont egy miniatűr Big Ben társaságában, valahol máshol), vagy amikor egy táskába rejtett kobra üti fel a fejét elé (eredetileg a harmadik évadban, MacGyver pedig dzsekiben rémül meg tőle, az újraforgatás szerint viszont már farmeringet visel), vagy amikor épphogy kiszáguld egy épp záródó kovácsoltvas kapun (eredetileg az első évadban, ingben, az újraforgatás szerint bőrdzsekiben).

Talán két dolog igazán mókás. Az első, hogy MacGyver figurája sosem volt az a férfitípus, aki villogtatja - egyébként nagyon is létező - izmait. Az egyik ilyen újraforgatott jelenetben, amikor MacGyver dühösen megfordul és nekiveti a hátát egy gótikus ívű ajtónak, mégis egy fekete izompólót (sőt, izomtrikót) adtak Andersonra (bár az eredeti, első évados jelenetben még ing és mellény volt rajta). Filmen valójában soha ilyen ruhában nem lehetett látni MacGyvert, sőt, már az első évadban elhangzott róla, hogy szégyellős, és vetkőzni sem szeret mások előtt. A másik, hogy a négy éven keresztül a főcím végét jelentő néhány kockát is újraforgatták, amelyben MacGyver egy nagy üldözés után leguggol, kiles egy faláda mögül és megkönnyebbülten fúj egyet (rózsaszín ingben, mellényben). Az ötödik évad főcímének újraforgatásában szőkébb lett, és türkizkék inget viselt. Majd a hatodik évadra az újraforgatást is újraforgatták: MagGyver még szőkébben, sötétkék ingben egy téglafal mögül nézett ki fújni egyet. Még nem tudtam rájönni, miért kellett ebben az egy esetben a lecserélt képkockákat is lecserélni...


Végül az olyan minden iránt érdeklődő rajongó számára, mint én, szintén érdekes, hogy miközben Richard Dean Anderson repülőszárnyra támaszkodva ránk mosolygó és Dana Elcar térkép előtt felénk forduló bemutatkozó jelenetét is újraforgatták az ötödik évad főcímébe, azoknak kivételesen már az eredetije se volt benne a valódi filmekben. Az a pár pillanat például, amelyre RDA nevét kiírták, ugyan egyértelműen egyik kedvenc epizódomból, Az utolsó állomásból való (1. évad 7. epizód: a jelmez, a hajviselet, a repülő is pontosan ebben szerepel), de a kész tévéfilmben sose volt benne: vagy eleve a főcímhez készítették, vagy kivágták. Vagyis, mivel ez a jelenet nem is epizódrészlet volt, bármire lecserélhették volna az újraforgatáskor. Mégsem tették, őrizve a hagyományt. Ami igazán tetszik nekem.

Linkek filmekkel és anélkül
A MacGyver sorozat epizódlistája
Tisztelgés az Időalagút előtt - Tribute to The Time Tunnel
A Vörös Pimpernel és a költészet - Linkgyűjteménnyel