Ekultura.hu - Philip Kerr: Halálos március
Fanyar a humora. Remek a szimata. Megveti a nácikat. Kergeti az igazságot. Nem lehet megvesztegetni. Tudja, kit kell megvesztegetni. Szereti a burgonyából készült töményet. Őt meg szeretik a nők. Német, nem zsidó, de egyes ellenségei már-már annak tartják. Bernhard Günther magánnyomozó a nemzetiszocialista Németországban, annak is a fővárosában, Berlinben, ami így, 1936 márciusában sötétebb, mint valaha.

A Halálos március, a brit Philip Kerr történelmi detektívregény-sorozatának első része egy nagyszabású és egy kisebb bűnténnyel indul. A gazdag és befolyásos iparmágnás, Hermann Six lányát és vejét nemrég holtan találták leégett házuk hálószobájában. A kérdés csak az, hogy ki és miért végzett velük. A másik probléma pedig, hogy bár a tűzbiztos széf megvédte tartalmát, a tűzeset éjszakáján mégis eltűnt belőle egy értékes gyémánt nyakék, s még néhány vagyont érő apróság. Günther elsődleges feladata csak az ékszer(ek) előkerítése lenne, mivel azonban folyton olyan bizonyítékokba botlik, amelyek inkább a tűzesetet helyezik új meg új megvilágításba, szükségből végül a házaspár halála után is nyomozni kezd. Minél mélyebbre ás azonban, annál zavarosabbá válik a helyzet. SS-egyenruhát talál, meg egy titokzatos szeretőt, el akarják csábítani, aztán meg akarják gyilkolni, gengszterekkel komázik és a Gestapo elől bujkál, tárgyalásokat folytat egy zsidó ékszerkereskedővel és egy férfias modorú ifjú hölggyel, aki később eltűnik… Talán nem csoda, hogy nyomozónk a végén Dachauban köt ki: de még a munkatáborban is küldetése van. De vajon megússza-e élve?

Igaz, az utolsó kérdésre választ ad az információ, miszerint 1989, a Halálos március megjelenése óta a szerző először még két regényt szentelt Bernie Günthernek (ebből lett a Berlin Noir-trilógia), majd további hét független kalanddal ajándékozta meg, így ma már összesen tíz könyvet olvashatunk el angolul a cinikus és szívós nyomozó kalandjairól: és 2016-ban már jön is a tizenegyedik… Szóval Bernie nem hal meg. De hogy hogyan sikerül politikai játszmákba keveredve, veszélyes emberek között őrlődve megőriznie az emberi tisztességét, az már izgalmas és érvényes kérdés marad a cselekmény végéig.

A könyv igencsak karcos, borongós és noiros, ahogyan egy Berlin Noirhoz illik. Jellemzi az az összetett és költőien egyszerű nyelv is, amelyen Ross Macdonald vagy Raymond Chandler írt. Ugyanakkor főszereplője és történetmesélése már nem Philip Marlowe, inkább a Continental Op vagy Mike Hammer akciódús kalandjait és szövegének kőkemény fordulatait idézi.

Pénz, szex, politika, nácik… A Halálos március a tűzzel játszik, amikor megismertet egy normális emberrel a náci Németország kulisszái között: de kiválóan veszi az akadályokat és pompás szórakozást nyújt a zsáner kedvelőinek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Philip Kerr: Halálos március
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Ekultura.hu - Balázsy Panna: Csuromvíz
Ez a könyv már akkor megtetszett nekem, amikor először a kezembe fogtam. Mivel felnőtt vagyok, bennem nosztalgiát ébresztett egy egyszervolt sorozat, a Már tudok olvasni… iránt: amikor még írott betűk szerepeltek a címlapján… Persze a Csuromvíz egy igazi gyerekregény, így a mai hétévesekből remélhetőleg nem múltba tekintést, hanem lelkes olvasási vágyat vált majd ki az, hogy ez a könyv ilyen – szép.

És nagyon ötletes is. Már a fülszöveg helyett is a regény főszereplőjétől, Szandrától olvasható levél, amely beavatja az olvasót abba a valóságos mesevilágba, amelyben Szandra és a 3. B. éli az életét: barátkozik, öltözködik, eszik és főz, rendez pizsipartit és megy színházba. Na meg indul a környezetvédelmi versenyen… A regény legnagyobb kalandja ugyanis az, miként próbálja meg az osztály megnyerni a környezetvédelmi verseny fődíját, a sítáborozást. Ahhoz azonban, hogy sikerrel járjanak, még rengeteg dolgot fel kell fedezniük választott témájukról, a vízről, és persze egymásról.

Balázsy Panna, akinek komoly, szemüveges fotóját is „beragasztotta valaki” ebbe a mókás naplófüzetbe, nagyon tud mesélni. S remekül ért ahhoz, hogy miközben vállalja a küldetést, hogy egy igencsak didaktikusan tálalható témáról, a környezettudatosságról ír, valójában ugyanolyan jó kis ifjúsági regényt kerekít, mintha csak a szokásos tematikával, a szerelemmel, barátsággal, osztályban-léttel foglalkozna. Miközben a fiatal (lány)olvasók rengeteg ismerős utalásba botlanak a Neveletlen hercegnőtől és Mozarttól a vágyott okostelefonon és a D. A. C.-könyveken keresztül az X-Faktorig és a zabfalatokig, minden felesleges cukiság nélkül sikerül felépíteni egy igazán bájos könyvet. Amelyben a meglepetés igazán az utolsó előtti fejezetben éri az olvasót (nem, nem az eredményhirdetéskor): a szerzőnek sikerül egy olyan ötletet csempészni a regénybe, ami abszolút eredeti, igazán meglepheti az olvasót, és ha visszagondolunk a korábbi fejezetekre, kiderül, hogy ráadásul kiválóan elő volt készítve…

S amilyen kedves a könyv, olyan helyesek Rippl Renáta illusztrációi. Bár a rajzolónő saját magáról elmulasztott portrét rajzolni a könyvbe, rengeteg bájos arccal megajándékozta az olvasót: az ő képein a csúnya lányok is szépek és elfogadják magukat, a feliratok pedig csinos, kanyargós betűkkel dobják fel az ábrákat.

Remélem, a Szandra és a 3. B.-sorozat hamarosan tovább folytatódik: igazi, magyar (bár szokás szerint budapesti) diáktörténet, amit már az olvasni épp megtanultaknak is érdemes ajánlani. Szerintem tetszeni fog mindenkinek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Balázsy Panna: Csuromvíz
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   
Könyvek és vélemények 12. - Friss történelem
Egészen csodálatos ez az év: rengeteg remek, történelemmel foglalkozó könyv jelent meg az eddig eltelt öt hónapban. Közülük négyről szól ez a bejegyzés, s egy ötödikről, amelyik tavalyi kiadású, de idén került a kezembe. Közös bennük, hogy mindegyik a huszadik század történelmének egy-egy eseménysoráról szól, így elmondható róluk, hogy mindegyik friss történelem.

Papp István: Szemek a láncban - Játszmák a magyar állambiztonság történetében
Jaffa, 2015
Most már egészen biztos: a Jaffa egyszerűen nem tud olyan könyvet kiadni a történettudományi sorozatában, ami ne tetszene nekem. Szinte alig tudtam kivárni, míg megjelenik ez a könyv, s még annál is érdekesebb volt, mint amit vártam. Bár tanulmánygyűjtemény, határozott szerkesztési elveinek köszönhetően úgy olvasható, mint egy folyamatosan megírt, megszületett kötet, az egyes esettanulmányokból ugyanis egy kerek, egész kép bontakozik ki a magyar állambiztonság  koronként megújuló, más, mégis sokban ugyanolyan munkájáról. Tavaly nagyon sokat olvastam a témáról, a számomra legemlékezetesebb könyveket (melyek közül többre Papp István is gyakran hivatkozik) össze is gyűjtöttem ebben a posztban.
Jelen kötetnek azonban az a különlegessége, hogy a vizsgálódást egy szokatlan szempontból folytatja. A szerző ugyanis a népi mozgalom fáradhatatlan kutatója, a sorozatban kiadott előző könyve, A magyar népi mozgalom története 1920-1990 is erről szól. Így ezúttal is szinte kivétel nélkül olyan személyek és történetek nyomában indult el, akik/amelyek valamilyen módon a magyar népi mozgalom 1945 utáni históriájához kapcsolhatók. Így olvashatunk a kötetben arról, hogyan próbálta Illyés Gyula népszerűségét kihasználni, őt magát mégis "rövid pórázon" tartani a Rákosi-korszak államvédelme - többnyire sikertelenül. Ezért esik szó arról, hogyan került ellentétbe 1948-ban Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt emblematikus alakja nemcsak az MKP-val, de saját pártja "balszárnyával" is, amikor naiv és őszinte módon remélte, hogy szembeszegezheti gyakorlatias, mégis filozofikus kötetét, A paraszti jövendőt a mezőgazdaságról szóló sztálini vízióval... Tanúi lehetünk, hogyan ügynökösködött egy sértett Szabó Dezső-kutató (Nagy Péter), s hogyan szerzett magának bizalmat a népi mozgalom "túlélő" teoretikusai és a volt Eötvös-kollégisták között, hogy azután mindezt elvesztegesse. Persze utóbbi már a Kádár-korszak terméke, ahogy azok a kétbalkezes ügynökök is, akik a hatvanas-hetvenes években a neves ókorkutatót, Borzsák István próbálták meg "befogni", felsőbb utasításra és jószerével teljesen sikertelenül. Egyikőjüknek, az ókortörténettel foglalkozó doktorandusznak alkalmatlan "József"-nek különösen elkeserítő a története: miután egyértelműen bosszúból vállalkozik Borzsák figyelésére, majd öt év munkájával végül semmit sem derít ki, kollégáit buzgón figyelő középiskolai latintanárként "végzi". Eközben az egyetemi körök védelmezően összezáró soraiba és az azt megérteni képtelen állambiztonság működésébe is beleláthatunk. De legalább ilyen érdekes Moldova György Az elbocsátott légiójának keletkezéstörténete és utóélete. Vagy Péter Gábor helyettesének, a népiek felől érkező, később a sorból kiálló, ráadásul emlékiratait is hátrahagyó Fehér Lajosnak, illetve az antiszemita színdarabjával magát kis híján tönkretevő, majd 1948-ban mégis teljes mértékben ártatlanként felmentett "népi tehetségnek", Kádár Lajos írónak a története. Igazából egyetlen dolgot nem értettem csak a szerkesztésben: hogy végül miért tért el a szövegek közlési sorrendje a belső időrendtől, amelyet (az írások eredeti helyét megadó lista sorrendje alapján) eredetileg követett volna a könyv. A Nagy Péterről írtak igen rossz helyre kerültek, csupa a Rákosi- és a koalíciós korszakkal foglalkozó írás közé, az Illyés-tanulmány pedig visszahivatkozik a Veres Péterről írtra, miközben az csak később következik a könyvben. Ez azonban csak apróság.
Ungváry Krisztián könyve után ezzel a második tanulmánygyűjteménnyel is azt bizonyítja a kiadó és a sorozat, hogy ha egy Jaffás történelemkönyvet veszünk kézbe, mindig többet fogunk kapni egy egyszerű, szerkesztett szöveggyűjteménynél. Papp István tanulmányai felelnek egymásnak és kérdeznek egymásra, amiből egységes narratíva alakul ki: egy újabb, amely a magyar állambiztonság játszmáiról állít valamit.

Jobst Ágnes: A Stasi működése Magyarországon - A keletnémet és a magyar állambiztonság kapcsolata 1955-1989
Jaffa, 2015
Ez a könyv legalább olyan jó, mint amilyen ötletes a borítója... A karambolozó Trabant fotója Hegyi Péter fedéltervén nem egyszerűen egy Fortepanos magánfénykép: egy egész rendszernek, sőt, egy egész szervezetnek, a német állambiztonságnak válik a jelképévé.
A szerzőnő kötete pedig szórakoztató, részletgazdag és olvasmányos betekintést nyújt egy számomra eddig teljesen ismeretlen, s véleményem szerint magyarul is nagyrészt feldolgozatlan témába. Azt ugyanis hallomásból mindenki szokta tudni, hogy a Balatonnál nemcsak a pihengető keletnémetek vagy esetleg a családegyesítő nyugatnémetek voltak fellelhetők a Kádár-korszak meleg nyári hónapjaiban, de ott rajzott a Stasi ügynökgárdája is. De hogy pontosan kik, hol, mikor, mennyi ideig, miért és milyen módon kiket is figyeltek: erre már sokkal nehezebb a válasz. Jobst Ágnes, a Történeti Levéltár munkatársa hihetetlen mennyiségű irat feldolgozása után, adatgazdag táblázatok és találóan kiválasztott fényképek segítségével, logikusan és szívós következetességgel jár utána az összes fenti kérdésnek. Könyvéből név vagy fedőnév szerint ismerhetjük meg azokat a bevetett ügynököket, akik Magyarországra költözve, vagy itt tartózkodva figyelhették a németeket és a velük találkozó magyarokat. Az operatív csoport működése mellett feltárul a döntéshozás kettős mechanizmusa is: beláthatunk a kulisszák mögé, ahol a német és a magyar állambiztonság felső vezetői gyakran egyáltalán nem értettek egyet abban, mi is lenne egy-egy probléma megoldása. (Talán vigasztaló, hogy még mindig általában a magyarok voltak a humánusabbak, például úgy vélték, hogy egy letartóztatott és visszafordítandó határátlépő anyát nem kell feltétlenül börtönbe zárni az ügye végéig, a gyerekeit pedig közben külön-külön gyermekotthonba utalni, az is elég, ha együtt, házi őrizetben maradnak egy állambiztonsági lakásban. Hm, humánus állambiztonság...) Olvashatunk konkrét esetekről és általános eljárásokról, megfigyelési módszerekről, levélellenőrzésről, sőt, egy speciális, magyar fejlesztésű levélbontó készülékről is (milyen kár, hogy mire rendeltek volna a németek a prototípusból, kitört a rendszerváltás...), menekültekről, hamisított vízumokról, üldözésről a határon és eszmecserékről Kelet-Berlinben. Mindemellett pedig a könyv körülbelül harmadát a magyar nyitás politikájának, a határnyitás előkészítése, megtörténte, s a Stasi általi fogadtatása történetének szenteli a szerző: erről sem olvashattunk még soha ilyen részletesen. Tudta például valaki, hová is "tette" a magyar állam azt a több mint tízezer keletnémetet, akik 1989 nyarán nálunk tartózkodtak és lelkesen reménykedtek a határnyitásban? (Például Csillebércre, az úttörőtáborba...) Miközben a könyv ebben a záró részében részletesen bemutatja Horn Gyula tevékenységét, a Páneurópai Pikniket és a határnyitás eseménysorát, olyan apróságokat is dokumentál, mint például az, hogyan hagyták hátra "javaikat", például autóikat a reménykedve távozó keletnémetek - minekutána igaz magyar virtussá vált arrafelé elkötni az állami őrzésű parkolókból egy-egy Trabantot...
A szakszerű és alapos, mégis magát olvastató áttekintés remek tagja a sorozatnak, s hű a célkitűzésekhez: olyasmiről szól, amiről máshol még nem olvashattunk, bárkit megszólít, akit érdekel a téma, mégis végjegyzetelt tanulmány, amelynek csak a forrásfelsorolása hat sűrűn teleírt oldalt tesz ki, ráadásul eredeti stílusú, szórakoztatóan tanulságos betekintés a közelmúltba.

Anders Rydell: Fosztogatók
Alexandra, 2015
A Fosztogatók hihetetlenül izgalmas oknyomozó írás: fiatal svéd szerzője a nácik által elrabolt műkincsek nyomába ered benne. Az eredetileg 2013-ban kiadott mű hamar bestsellerré vált, érthető módon. Hiszen kit ne érdekelne Göring Carinhallba összerabolt műkincsgyűjteményének, vagy a német sóbányákba rejtett európai műkincsek felfedezésének a titka... A The Monuments Men című filmből is ismerős szövetséges műkincsvadászok és Hitler egyetemi diplomával bíró hivatásos fosztogatójának, Mühlmann-nak a tevékenysége... A Speer és mások által Hitler részére megálmodott linzi múzeum terve, vagy épp az, hogyan kényszerítették a nácik a leggazdagabb zsidó családok tagjait műkincsgyűjteményük nevetséges áron való kiárusítására, vagy épp ingyenes átadására puszta életükért cserébe. Amikor először hallottam erről a kötetről, azonnal felujjongtam, ugyanis a témáról szóló átfogó kötet szerintem azóta nem jelent meg Magyarországon, hogy 1965-ben kiadták nálunk a nagyon alaposan és érdekesen író, de nagyon "keletnémet" Ruth és Max Seydewitz Hölgy hermelinnel - Remekművek tragédiája című könyvét. Tekintve, hogy azóta eltelt egy fél évszázad, már az az anyag is imponálóan izgalmas volt, amit pusztán tényekben felhalmozott Rydell.
A Fosztogatók valódi értékét azonban számomra egy sokkal elméletibb dolog adja meg. A szerzőt ugyanis nemcsak eseménytörténeti szempontból érdekli a náci fosztogatás. Emellett jogi és erkölcsi szempontokat is érvényesít: hiszen ma is együtt élünk egy csomó olyan műkinccsel, amelyik a nácik fosztogatása miatt "árvult el", s került "mit sem tudó" műgyűjtőkhöz, vagy épp, gazdátlansága miatt állami múzeumokba. Vajon vissza kell-e ezeket adni? Védhető-e egy múzeum álláspontja, ha fel tud mutatni egy harmincas évek végi papírt, miszerint a képet "méltányos áron" eladták neki vagy a jogelődjének a (zsidó) tulajdonosok? Érvényes hivatkozási alap lehet-e egy visszaadás ellen, hogy az adott kép vagy tárgy fél évszázada egy nemzet kincse, és ha valaki visszakapná, esetleg eltűnhetne egy bank páncélterme mélyén? (És tényleg eltűnne-e?) Ha egy holokauszttúlélő visszaköveteli egy műkincsét, akkor vajon kapzsi és üzleties szellemű? És miként vélekedjen az ember egy ügyvédről, aki akkora honoráriumot kér egy ilyen per megnyeréséért, amekkorát csak úgy tud kifizetni a visszakapás után a régi-új tulajdonos, hogy szinte azonnal, kényszerűségből elárverezteti a műkincset?
Siralmas, mozgósító és hihetetlenül izgalmas képet rajzol a könyv a témáról - Magyarországról viszont nem túl hízelgőt... Érdemes elolvasni.

Gregor Mayer: A nagy összeesküvés - A szarajevói merénylet és következményei
Noran Libro, 2014
Ezt a kötetet a címe miatt nem vettem meg az interneten. Ezzel szemben amikor a kezembe került, a magyar kiadáshoz írt szerzői előszó abszolválása után azonnal úgy döntöttem, hogy a polcomon a helye. Az 1960-as születésű újságíró szerző több osztrák és német médium közép-és délkelet-európai tudósítója (Profil, Der Standard, Deutsche Presse-Agentur / DPA), aki hosszabb ideje részben nálunk él. Fiatalon Grazban és Bécsben tanult filozófiát és matematikát. Élt Bagdadban és Belgrádban, tudósított a jugoszláv háborúról és a közel-keleti diktatúrákról. Jól beszél magyarul, s alkalma volt számos magyar közszereplővel interjút készíteni a közelmúltban. Rendszeresen ír a német és osztrák lapokba hazai témákról, kommentálja a különböző magyar ügyeket. 2010-ben (Bernhard Odenahllal közösen) Aufmarsch (Fölvonulások) címmel a magyar szélsőjobboldal előretöréséről publikált könyvet az osztrák Residenz Kiadónál, amely azóta második kiadásban is megjelent.
Eredetileg Verschwörung in Sarajevo - Triumph und Tod des Attentäters Gavrilo Princip (Összeesküvés Szarajevóban - Gavrilo Princip, a merénylő tündöklése és bukása) című kötete is itt jelent meg: s számomra az eredeti cím sokkal szerencsésebb, mivel precízebben tanúskodik arról, mi is a kötet tárgya. A magyar cím olvastán (és persze úgy, hogy sajnos még semmit sem tudtam a szerzőről és tevékenységéről) attól tartottam, hogy valami zavaros elméletsort fogok olvasni arról, miként hatott ki a szarajevói merénylet, Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása az első világháború eseményeinek alakulására. Az eredeti címből azonban kiderül, hogy Mayer kötetének kulcsfigurája maga a merénylő, Princip, s az ő és társai (nagynak egyáltalán nem nevezhető, mégis nagy hatású) összeesküvésének történetétéből bont ki olyan szálakat, amelyek akár napjainkig vezethetnek. Nacionalista ellentétek, idealista terrorizmus és hit a politikai világmegváltásban, impotens biztonsági erők és egy tévelygő magyar diplomata - mindezek csak izgalmas elemek a lebilincselő kötetből, amely nemcsak magának a merényletnek a megszervezését, lefolyását, s a tettesek elfogását és elítélését mutatja be, de foglalkozik Princip kortárs és máig tartó utóéletével is, orvosainak leírásai, a szépirodalom és a média Princip-képét is vizsgálva. Hogyan használta fel a politika a későbbiekben Princip és társai alakját? Melyek voltak az összeesküvők szellemi mozgatórugói?
Az alapos és olvasmányos könyvből minden kiderül, sőt még az is, miért keltenek ennek a százéves sztorinak a részletei "nyugtalanító asszociációkat" napjainkban is.

Ben Macintyre: Kém a csapatban - Kim Philby és a nagy árulás
Gabo, 2015
Ez a könyv nem egy életrajz - hanem két és fél. Eredeti címe, a Kém úr és barátai - A Spy Among Friends azért nagyon találó, mert a gyakorlott életrajzíró Macintyre-nek sikerült egy olyan szempontot találnia Kim Philby életének elmeséléséhez, amelyet korábban még senki sem alkalmazott.
Philbynek ugyanis volt egy egész életre szóló barátja, Nicholas Elliott, aki az MI6 újoncából végül a vezetőjévé küzdötte fel magát, alig volt fiatalabb Philbynél, nagyon hasonló családi háttérrel rendelkezett - és minden titkát megosztotta a legjobb barátjával... Amikor 1963-ban végérvényesen világossá vált, hogy Harold Adrian Russell Philby, akit Kipling regényének hőse után mindenki csak Kimnek becézett, s aki 1937-től az MI6 oszlopos tagja volt, valójában szovjet kém, aki már 1934-ben eljegyezte magát az NKVD-vel, Elliott volt az, aki elutazott hozzá Bejrútba, hogy tárgyaljanak. Ő volt az, aki barátságuk és közös munkájuk folyamán oly sok titokba beavatta, amelyet aztán Philby átadott a szovjeteknek. S sokak szerint ő tette lehetővé, hogy Philby végül elmeneküljön a Szovjetunióba, ahol 1988-as haláláig élt... Vajon mi vezette Elliottot különböző, Philbyvel kapcsolatos döntéseikor? Miért bízott problémás, 1963-ra már gyanúktól övezett, alkoholizmusba hajló és félreállított barátjában a végsőkig? Milyen volt 1940-től tartó, több mint húszéves barátságuk? Macintyre Elliott könyvei, a vele való interjúk és családja körében végzett kutatások után egy "ideális" MI6-es, egy igazi brit ügynök portréját is megrajzolja, párhuzamosan (és ellentétesen) Philby pályájával. S akkor még nem volt szó James Jesus Angletonról, aki fiatal CIA-ügynökként vált Elliott és Philby barátjává és munkatársává, s aki szintén minden titkát megosztotta a vonzó és kedélyes Kimmel - s így az oroszokkal is. Az ő életrajza a fél: ha oly bőségesen nem is ismerhetjük meg, mint Elliottot, azt azért láthatjuk, hogy idealista amerikai ügynökből hogyan válik a CIA szinte paranoiás igazgatójává, aki leszámolva ifjúkora álmaival vadul vadászik a szovjet kémekre mindenhol, ahol nincsenek, s igyekszik megsemmisíteni minden bizonyítékot arra vonatkozólag, milyen titkokat is osztott meg annak idején Philbyvel...
A ritka képekkel kísért könyv nagyon olvasmányos, remek anekdotákat tartalmaz, de az erkölcsi kérdések boncolgatása elől sem tér ki. Közben kirajzolódik a cambridge-i kémek (Donald Maclean, Guy Burgess és Anthony Blunt) története, beleláthatunk az MI6 háború alatti és utáni működésébe, feltűnik Graham Greene és Ian Fleming, a két kémből lett kémregény-író, George Blake, a fiatal MI6-es és szovjet ügynök, akinek a leleplezése végképp megijesztette Philbyt, a rejtélyesen eltűnt szuperbúvár, Lionel Crabb, akit utoljára egy szovjet hajó felé úsztában látott a brit titkosszolgálat, sőt, Philby három feleségével is megismerkedhetünk. A végeredmény egy izgalmas életrajz és sok-sok plusz érdekesség: ez egyébként az első (igazi) könyv Kim Philbyről magyar nyelven.

Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik 
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
Ekultura.hu - Samuel Bjørk: Magányos utazó
Magányos utazó. Ez a felirat áll azon a táblán, amelyet egy kislány holttestére akasztott a gyilkosa. Az Oslo közelében, az erdőben megtalált óvodáslányon babaruhák, nála egy elsős iskolás holmikkal megrakott táska. A körmébe karcolva egy római egyes szám. Holger Munch, a sokat látott nyomozó tudja, hogy a norvég rendőrségnek ismét sorozatgyilkossal van dolga. A holttesten talált nyomok, utalások és bűnjelek azonban valójában csak egyre messzebb vezetnek a megoldástól, a gyilkos felfedésétől. Különleges segítségre van tehát szükség. Így kerül a képbe Mia Krüger, a speciális esetek nyomozója, aki mindig olyasmit vesz észre az ügyek vizsgálata során, amit senki más. Ezért ered egy hat évvel korábbi felderítetlen gyerekrablás tettesének a nyomába. Elkövet azonban egy hibát…

Nehéz felvezetést írni ehhez a skandináv krimihez, ugyanis nem attól jó, amiről szól (bár az is nagyon érdekes), hanem attól, ahogyan meg van írva. A norvég szerző, a visszavonultan élő különös polihisztor, író, drámaíró és énekes-zeneszerző, Frode Sander Øien, írói nevén Samuel Bjørk debütáló könyvében már olyasféle módon ír, ami számomra márkává tette a nevét. Ha nem is vagyok meggyőződve a borítóra nyomott „Jo Nesbø-nak annyi!” felirat igazságáról (és miért is kellene megutálnom-megunnom ahhoz Nesbø-t, hogy megkedveljem Bjørköt?), biztos vagyok benne, hogy ezt a norvég detektívregényt érdemes felfedezni!

Olyasféle első krimikönyv ez, amivel írójának nemzetközileg is sikerült befutnia: nem véletlenül. Olyan történet, amely mély nyomot hagy az olvasóban, kiemelkedik mindenféle átlagból és minőségből, nagyon skandináv, de nagyon egyéni, s bátran lehet mondani, hogy remekül megírt. A főhősök jelleme ugyanúgy telitalálat, mint a rejtélyes és csavaros történet. Az öngyilkosságot fontolgató, törékenyen erős szuperelemző, Mia és a kályhacsőként füstölő, hízékony, öntörvényű veterán, Holger annyira más, mint a más szerzők által hasonló klisékből teremtett figurák: megkedvelhető, érdekes. A történetben pedig legalább négy szál fut össze: két magányos és nagyon megnyerően ábrázolt kisgyerek útkeresése, Mia szinte feloldhatatlanul tragikus múltjának cselekményszála, Munch családjának, házasodó lányának, idősödő édesanyjának krimibe forduló magántörténete, s végül természetesen a magányos utazók gyilkosának megtalálásáért folytatott hajsza eseménysora. Minden mindennel összefügg, a békés tempóban vezetett, aprólékos részletességgel és nagy teremtő erővel megírt, meglepően rövid fejezetek egymásutániságából végül egy teljes és részletes kép bontakozik ki. Az utolsó oldalakig nem tudhatjuk azonban, mi és miért fontos az eddigiekből. Engem többször is tévútra csalt a szerző, s bár végül (néhány lappal azelőtt, hogy főhőseink rátaláltak) rájöttem a gyilkos kilétére, ekkor még messze volt a regény vége, köszönhetően annak, hogy… De ezt már nem szabad leírni egy ajánlóban.

Csak azt tudom javasolni mindenkinek: bízzon meg a szerzőben és a könyvben, hiszen jól fordított, izgalmas, csavaros és fordulatos olvasmányt kap a Magányos utazóba belekezdve, és valami olyan sajátos ízt, amelyik kiemeli az erős mezőnyből Samuel Bjørk krimijét. Bárcsak írna egy újabbat…

A cikk az Ekultura.hu-n: Samuel Bjørk: Magányos utazó
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  
Ekultura.hu - Jeney Zoltán: Rév Fülöp és Nyár Lőrinc
Balatóniában megint súlyosbodik a helyzet. Veszedelmesen apad a Tó (na, vajon melyik?): a vízmagasság már csak egy rőf – fél arasz… Rév Fülöpnek, a lovagregénynek, pontosabban az ebben a rendhagyó lovagregényben vitézkedő lovaglegénynek ismét neki kell indulnia a világnak, hogy kiderítse, mi légyen a megoldás. Hűséges paripája, a sáfránykoma Litéri sárkány elkíséri tűzön és vízen át, csak a tűzzel vannak időnként problémái. Így jut el Fülöp Nagylapályba, ahol alkalma van megismerni egy lepedőbe (vagy löpödőbe) burkolt félmeztelen őrültet, aki nem más, mint Hatodik Hőbörödött, Nagylapály királya, aki megszólalván, csak ő-kkel beszél, itt és ott, s ha éppen kedve van… És még csak a regény közepén járunk. Lesz itt még Nagy Kút, próbatétel, eredetmonda, lakoma és verselés, hogy azután a magyar és nemzetközi mesekódexeknek megfelelően minden boldog véget érjen.

A harmadik balatóniai utazást épp olyan sok ötlet és sziporkázó nyelvi humor jellemzi, mint a (jelenleg) trilógia első két darabját. Szerzője, Jeney Zoltán francia szakon végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd középkori és reneszánsz francia irodalomból doktorált a Sorbonne-on. Műfordítói tanulmányai során meghatározó volt számára Lator László hatása az Eötvös Kollégiumban. Dolgozott tanárként, a Párizsi Magyar Intézetben és a Petőfi Irodalmi Múzeumban, folyamatosan jelentek meg fordításai. Első igazi önálló kötete azonban az első Rév Fülöp-regény volt, amely 2012-ben jelent meg a Kolibri Kiadónál. Ezt követte a folytatás, a Rév Fülöp Fajszföldön (2013), majd pedig a Pesti Magyar Színház bemutatója az első regény drámaváltozatából 2014 októberében. S íme, itt a harmadik könyv, amely legalább annyira fog tetszeni idősebbeknek és fiatalabbaknak, mint az első kettő.


Az új regényben is szellemesek már a fejezetcímek is. Az új könyvet is Haránt Artúr (és Fórizs Gergely) utánozhatatlan hangulatú, krónikaképhez, iniciáléhoz, középkori könyvjelhez hasonlatos aprólékosságú, mégis kissé groteszk illusztrációi díszítik. Ez a kötet is olvasható szabályos mesének és meseparódiának, magyar (nemzeti!) témájú fantasynak és örök gyerektörténetnek, amely mindenkihez szeretne szólni. A kiadó kilenc éves kortól ajánlja, de 99 évesen is ugyanolyan jól elszórakozhatunk vele és elnevetgélhetünk felette. (Elnövötgölhötönk fölötte.)

Amikor kézbe vettem, kíváncsi voltam, mi újat tud még nyújtani Balatónia: nos, sokat és sokfélét. Így azután bízvást mondható, hogy ha lesz negyedik, netán ötödik utazás, az is minőséget képvisel majd. Az, aki szerette a korábbiakat, bizonyára örömmel veszi meg ezt a regényt is, s várja az esetleges folytatásokat. De mindazok számára, akik valaha is olvastak már igazi varázsmesét, Rév Fülöp e harmadik kalandja is kiváló belépő lehet a fantázia (Magyar)országába.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jeney Zoltán: Rév Fülöp és Nyár Lőrinc
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  
Az előző két könyvről: Jeney Zoltán: Rév Fülöp / Rév Fülöp Fajszföldön  
A Typotex Világirodalom sorozat kötetei
Amikor az Isten megjelenésével a bűvös tizenhármasra nőtt a megjelent világirodalmi könyvek száma a Typotex Kiadónál, úgy éreztem, ideje egy könyvlistát összeállítani azokról a remek könyvekről, amelyek e sorozat keretében láttak napvilágot. Már az első kötet, a Mozart felébred megjelenésekor felfigyeltem erre a helyes, puha kötéses sorozatra: mégpedig a különös, bumfordian ötletes borítóképek miatt. Szerencsére a külső megformálás azóta is szinte változatlan maradt, bár a Mozarténál sokkal gondolatébresztőbb és játékosabb fedélrajzok is születtek azóta. A széria azonban alaposan kiterjeszkedett: az indulás évének két kötete után 2014-ben már öt mű jelent meg a keretei között, 2015-ben már egy tucat könyv került a boltokba, 2016-ban újabb kilenccel bővült a kiadott címek listája, 2017-ben pedig a sorozat a 12. megjelent kötetnél jár, holott még csak október van.
Nekem nagyon tetszik ez a széria: jóvoltából ötletes csomagolásban valódi kísérletező szépirodalmat vehetünk kézbe, ha elolvassuk valamelyik darabot. (Ráadásul az első öt évben kiadott negyven mű közül tizennyolcat hölgy írt: vagyis a sorozat egyszerre vezet be a kortárs férfi- és nőirodalomba.) A kiadó Science in Fiction sorozatához hasonlóan ez is igazi, modern, nem egyszer kísérletező szépirodalom, olyasmi, amilyen a Modern Könyvtár volt (igyekezett lenni) az 1960-70-es években... Várom az új köteteket!

2013
Eva Baronsky: Mozart felébred (német)
Tomáš Zmeškal: Az ékírásos szerelmeslevél (cseh)
2014
Imma Monsó: Sosem lehet tudni (katalán)
Ermanno Cavazzoni: A holdkórosok eposza (olasz)
David Szalay: Az ártatlanság (angol)
Jan Grue: Test és elme (norvég)
Afonso Cruz: Kokoschka babája (portugál)
2015
Ioana Pârvulescu: Az élet pénteken kezdődik (román)
Emil Hakl: Szülőkről és gyermekekről (cseh)
Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz (lengyel)
Leena Krohn: Hotel Sapiens (finn)
Polona Glavan: Éjszaka Európában (szlovén)
Erik Wahlström: Isten (finn-svéd)
Jens Johler: A világ hangolása (német)
Cecilie Enger: Anyám ajándékai (norvég)
Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard I. (dán)
Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom (litván)
Szczepan Twardoch: Morfium - Varsó 1939: nők, kábítószerek, árulás (lengyel)
Katri Lipson: A fagylaltos (finn)
2016
Jannah Loontjens: Talán bizony mégsem (holland)
Richard Harvell: A kasztrált (angol)
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város (szlovák)
Jaroslav Rumpli: Gabonakörök - A death metal rövid története (szlovák)
Birgül Oğuz: HAH! (török)
Dora Kaprálová: Egy férfi - Válasz Esterházy Péternek (cseh)
Milen Ruszkov: Nyakig a természetben (bolgár)
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek (orosz)
Denis Guedj: A papagájtétel (francia)
2017
Szofija Andruhovics: Felix Austria (ukrán)
Makisz Citasz: Isten a tanúm (görög)
Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard II. (dán)
Francesco Fioretti: Sötét erdő (olasz)
Ignaczy Karpowicz: Szálkák (lengyel)
Afonso Cruz: Virágok (portugál)
Afonso Cruz: Kokoschka babája (II. kiadás, portugál)
Jaroslav Rudiš: Nemzeti sugárút - Magányos bunyósok klubja (cseh)
Daniela Hodrová: Két szín alatt (cseh)
Paul McVeigh: A jó fiú (ír)
Martin Walser: Kényszervirágzás (német)
Selja Ahava: Az égből leeső dolgok (finn)
Łukasz Orbitowski: Egy másik lélek (lengyel)

Utolsó frissítés: 2017.10.18.
Ekultura.hu - Carmen Posadas: Öt kék légy
Furcsa ez. Amikor a Kossuth Kiadó beindította a Spanyol krimi című sorozatát, ezt a szlogent választotta hozzá: „Napfényes városok, sötét bűnök, mediterrán életbölcsességgel és humorral fűszerezve – ez a spanyol krimi.” Idén év elején immár a hatodik kötet jelent meg náluk, s ezeket elolvasva annyi bízvást leszögezhető, hogy a sorozat sokféle, de semmiképpen sem olyan, amilyennek a jelmondat ígéri. Persze a „Kísérletező szépirodalom krimiköntösbe öltöztetve, egyedi narratív megoldásokkal, sok-sok áthallással és gyakori abszurd humorral” félannyira sem tűnik terméket eladni képes reklámszövegnek (valószínűleg még egy vastagkeretes szemüveget viselő bölcsészt sem fogna meg): viszont igaz.

Számomra mindegyik spanyol (nyelvű) krimikötet egy-egy nagy meglepetés volt mind szövegszervezés, mind cselekményalkotás tekintetében: két szerzőé nem volt egyforma. Ám mintha mindegyikben az lett volna a közös, hogy a detektívregény és a krimi műfaji határait feszegeti, s úgy akar szórakoztatni, hogy közben nem szolgálja ki mindenben a zsánerkedvelő olvasó ízlését, inkább új és új utakra kísérli meg elvezetni. Az argentin Pablo De Santis a történelmi krimi műfajában végez akrobatikus irodalmi mutatványt (immár két ilyen is olvasható magyarul, a Párizsi rejtély és a Gyilkosok és kertek) egyszerre parodizálva és feltámasztva a Doyle-féle klasszikus, logikai feladványra épülő detektívregényt. A spanyol Francisco González Ledesma a kemény krimit újítja meg a szöveg felől közeledve (Szomszédom a halál). Ezzel szemben Marta Sanz (Black, black, black) inkább tagadja a kemény krimit: az ő tipikus hard boiled bűnesetét egy meleg és művészlelkű, ráadásul hatalmas fantáziával megáldott nyomozó oldja meg, nem utolsósorban egy másik szereplő fantáziálásaira támaszkodva…

A legkülönösebb képlet azonban a spanyol-uruguayi Carmen Posadasé. Az 1953-as születésű, mégis örökifjú írónő az Öt kék légy című, 1995-ös bűnügyi regényével lett világhírű (korábban az oxfordi egyetemre járt, bár sosem fejezte be, majd Spanyolországban volt tévés-forgatókönyv- és gyerekkönyszerző), nálunk mégis egy vérbelien posztmodern, újabb könyvével mutatta be a Kossuth Kiadó: a Meghívás gyilkosságra tisztelgés Agatha Christie történetfűzése, alakjai és konkrét regényei előtt, mégis sajátosan egyedi és nagyon humoros krimikönyv.

Nos, az Öt kék légytől is valami ilyet vártam, ám egészen mást kaptam. Bár ebben is akad némi Agatha Christie-hivatkozás (lásd már a címet is), sokkal sötétebb, kétesebb kimenetelű és melankolikusabb történetet kapunk, amely mint egy labda, rakoncátlanul pattog több elbeszélő között ide-oda… Egy régi gyilkosság és egy új eset kapcsolódik össze benne: de szinte csak előttünk, olvasók előtt, no meg a különös főszereplő, az idősödő, és egy nagy halálra készülő Rafael Molinet Rojas fejében. Túléli-e ő, a szemlélődő az öt kék légy esetét? Lelepleződik-e a (feltételezett) gyilkos? Nos, aki azt hiszi, mindkét kérdésre könnyű a válasz, olvassa el a regényt!

Ha megteszi, igencsak míves játék tanúja lesz: de emiatt talán kissé távolabb is marad a történet az olvasótól, mint a Meghívás gyilkosságra esetében. Ettől függetlenül én megint nagyon jól szórakoztam, s várom az újabb spanyol krimit: a hírek szerint Francisco González Ledesma következő opusát. Napfény és posztmodern: szeretem ezt a sorozatot…

A cikk az Ekultura.hu-n: Carmen Posadas: Öt kék légy
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 

Linkek
1. kötet: Pablo De Santis: Párizsi rejtély
2. kötet: Francisco González Ledesma: Szomszédom a halál
3. kötet: Carmen Posadas: Meghívás gyilkosságra
4. kötet: Marta Sanz: Black, black, black 
5. kötet: Carmen Posadas: Öt kék légy (lásd fenn)
6. kötet: Pablo De Santis: Gyilkosok és kertek
A Kossuth kiadó Spanyol krimi sorozatának kötetei 
Ekultura.hu - Håkan Nesser: Nő anyajeggyel
Adott egy főfelügyelő, magának való, zenekedvelő, aki szereti követni a megérzéseit. Továbbá egy új bűneset, egy megfoghatatlan, nemtelen és különös sorozatgyilkossal, aki csak azután öli meg az áldozatait, hogy telefonon lejátszott nekik egy baljós dallamot. Mire emlékeztet a zeneszám? Mi lehet az indíték a hidegvérrel elkövetett gyilkosságokra? Håkan Nesser új regénye ismét tipikus skandináv krimi: titokzatos, realista, szomorkás és intelligens.

Őszintén örültem, amikor végre ismét Nesser-kötet jelent meg az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozatában: A visszatérés. S íme, máris itt az újabb regény! Nem tudom, mi az oka, hogy hat év kihagyás után a svéd krimiszerző ismét oszlopos tagjává vált a sorozat szerzői gárdájának (talán fogytán a Nesbøk…), de én igazán örültem neki. Sokféle mű lát napvilágot a szériában, de kevés az olyan, mint az író immár négy regénye.

Olyan, amelyik nem akar nagyot, nincs benne sem világösszeesküvés, sem óriási bűnszövetkezet, sem nagyon-nagyon-nagyon rafinált sorozatgyilkos, állandó, idegölően titokzatos és bomlott belső monológokkal. Csak éppen szívósan, néha földhözragadtan, néha zseniális megérzésekkel, néha pedig nagyon emberien folyik egy-egy nyomozás. Bár az esetek is érdekesek és körmönfontak, számomra az igazi értékük a főszereplőnek, Van Veeteren felügyelőnek az alakjában, s a történetek utánozhatatlanul jóvátehetetlen, borongós hangulatában rejlik. A négy eset mély és igazi tragédiákat rajzol fel: nemcsak szórakoztat, de meg is lep és el is gondolkodtat. A felügyelő pedig mindig önmagával vívódva, kínlódva nyomoz: sokszor megsejt valamit abból, amire később bizonyítékot és talál – is többször is úgy érzi, kár megtalálni a bizonyítékot… Mégis, az igazságnak ki kell derülnie.

Håkan Nesser
A Nő anyajeggyel – azt hiszem – a legjobb az eddig magyarul kiadott négy regény közül. (Nekem még A Borkmann-elvnél is jobban tetszett, pedig a hangulatukban erős a hasonlóság.) A szokás szerint családias hangulatú nyomozás, amelyben minden „alrendőrnek” is van arca és saját sztorija, ezúttal az első perctől kezdve le van maradva a gyilkos mögött egy lépéssel. Ám az is egyre inkább bizonyossá válik, hogy a kulcs a rejtély megfejtéséhez valamiféle sötét és a múltban nagyon mélyre elásott titok: csak ha ez megvan, akkor sikerül majd utolérni a tettest. De vajon képes lesz-e a felügyelő gárdája felfedezni az igazságot?

A regénynek csak a magyar borítóképe előtt állok tanácstalanul: egyébként egy igen jól fordított, sejtelmes, érdekes és sötét történetet kap az olvasó, ahol talán nem is az a legfontosabb, hogy megtudjuk a gyilkos nevét – sokkal inkább az, hogy rájöjjünk, miért is cselekszik.

A cikk az Ekultura.hu-n: Håkan Nesser: Nő anyajeggyel
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
További linkek:
Håkan Nesser: A visszatérés 
Az Animus kiadó Skandináv krimik sorozata 
Apróság a könyvgerincen
A General Press Kiadó nemrég váltott szerkezetet - és kiadói szimbólumot. Míg a fennállásától kezdve 2015-ig egy összefonódó G és P betűt láthattunk könyveik gerincének alsó részén, vagy esetleg a címlapon, mostantól egy fellapozott könyv stilizált ábrája jelzi az olvasók számára, hogy a kiadó könyve van a kezükben.
Már Hérakleitosz is rávilágított, hogy a világon mindig minden megváltozik. Nem is azért születik ez az apró poszt, hogy kifejezzem nemtetszésem az új jellel kapcsolatban. Csak egy kis problémára szeretném felhívni a figyelmet, ami főleg akkor szembetűnő, ha olyan könyvesboltban próbálunk könyvet keresgélni, amelyikben kevés a hely, a s a könyveknek csak a gerince látható a polcokon: alsó részükön a kiadók apró jeleivel. Például ilyenekkel: sorban a Libri, az Athenaeum, a Kossuth, a General Press és a 21. Század Kiadó jelei láthatók. Színesek, vonalasok, és mindbe a könyvet lehet belelátni, talán az utolsót kivéve, amely a 21-es számot formázza.
Csakhogy a könyvekre általában egyáltalán nem színesben kerülnek rá a jelecskék, hanem csak árnyékolva, vagy egy színben. Márpedig elég csak beszürkíteni mindegyiket, s máris látható, mennyire hasonlítanak.
A Kossuth mintha csak elfordított Athenaeum lenne, vagy fordítva. Ha a Libri (egyébként rafináltan ötletes) jele körül nincs keret, a kinyíló könyv csak két villámvonal, s máris szinte az előzőek fordítottja. S az új General Press jelecske is ebbe a sorba illeszkedik. Sőt, ha teljesen fehér (mint például az új Lee Child-kötet gerincén), akkor arra a jól megtervezett 21-re hajaz - pedig semmi köze hozzá. De mindkettőből csak két irdalt, majdnem négyzetes fehér folt látszik már egy lépésről is.
Esetleg legközelebb nem lehetne olyan jelecskét tervezni, ami
1. egyszínű fehér vagy fekete változatban sem hasonlít egyik már létező jelhez sem
2. nem egy lapozott könyvet idéz meg
3. messziről is felismerhető?

(Megjegyzés: a Librinek van most egy új, apró L-gerincjele: kíváncsian várom, amint kibontakozik.)
Májusi vágyak - Megint megjelenésekről
Május van, már csak egy hónap a könyvhétig - s íme, a megjelenések is folyamatosan szaporodnak. Ebben a posztban tíz könyvet gyűjtöttem össze, amelyek az eddigi olvasmányaim alapján feltétlenül érdekelnek.

Egry Gábor - Ignácz Károly - Konok Péter - Sipos Balázs: Kérdések és válaszok a Horthy-korról
Eörsi László - Feitl István - Ripp Zoltán - Standeisky Éva: Kérdések és válaszok 1956-ról
Napvilág, 2015, megjelenés: május 29.
Egyik kedvenc történelemmel foglalkozó kiadóm számomra legkedvesebb sorozata tovább bővül. A Kérdések és válaszokban már esett szó az Európai Unióról és a cigányságról, az 1. világháborúról és a Kádár-korszakról. Idén pedig két újabb kötettel bővül a sor, amelyek ismét olyan témákról próbálnak közérthető, megbízható és rövid összefoglalást nyújtani, amelyekről - úgy tűnik - még mindig nehezünkre esik beszélni.
A Horthy-időszakról szóló kötet talán még a Kádár-kort bemutatónál is izgalmasabbnak ígérkezik, hiszen még az sem lehet tudni, valójában egy "rendszer" jellemezte-e az 1920-45 közötti kort. A Horthy-korszak fehérterrorral kezdődik (amit az sem tesz szebbé, hogy előtte volt vörösterror is), és a német megszállással, a magyar holokauszttal, Budapest ostromával és Magyarország háború utáni összeomlásával végződik. De mikor is ért véget egyáltalán? Egy időszak, amely tele volt anakronisztikus és megkérdőjelezhető döntésekkel, amelyben volt numerus clausus, zsidótörvény, fegyverkezési program, keresztény-konzervatív politika. Ugyanakkor egy kor, amelyben lett magyar rádiózás, magyar hangosfilm, európai hírű magyar divat, jó magyar (polgári) színház, magyar gasztronómia, modern magyar művészet, világszínvonalú modern építészet, feminizmus, na meg persze remek irodalom. Igazán kíváncsi vagyok, mit fog majd meg ebből a könyv.
S persze legalább olyan érdekes 1956 történetének áttekintése. Remélem, a könyv egymás mellé állítja majd a legfontosabb eseményeket, személyeket, tényeket, s objektivitásra törekedve leszámol a befeketítő és a túlhazafias mítoszokkal is. Annak ellenére, hogy 1956. október 23-ára emlékezik három nemzeti ünnepünk közül az egyik (a másik kettő március 15. és augusztus 20.), s így minden évben minden állampolgár legalább egy ünnepi beszédet kénytelen meghallgatni az események emlékezetével kapcsolatosan, azt gondolom, nagyon sokan még mindig nem tudják, "mit kell és lehet gondolni", ha ez a hozzánk még mindig (túl) közel lévő esemény szóba kerül. Ki volt Nagy Imre, mennyit, mikor és hogyan kormányzott? Mit csinált Kádár János november 4. előtt? Mi történt a Köztársaság téren, a Kossuth téren, a Corvin közben? Miért nem jöttek az amerikaiak, miért jöttek a szovjetek, és mikortól? Miért forradalom és szabadságharc 1956, és mikor melyik?
A sorozat darabjait remekül lehet(ne) használni az oktatásban, formátumuknál fogva azonban akár kiváló strandolvasmányok is, hisz fejezeteik rövidek szórakoztatók és érdekesek. Úgy vélem, minden, a történelem iránt akár csak felületesen érdeklődő ember is sokat nyerhet, ha kézbe veszi őket. Nagyon várom a két új darabot.
Frissítés: Mindkét kötet igazi élményt nyújtott, néhány melléütést és egy átkeresztelést kivéve abszolút megbízható, emellett pedig érdekes és szakszerűen provokatív olvasmánynak bizonyult. Csak azt sajnáltam, hogy az 1956-os kötet Tóth Ilona esetét olyan rövidre zárta, teljességgel figyelmen kívül hagyva az M. Kiss Sándor - Kiss Réka szerzőpáros eredményeit. Továbbá: a régebbi kötetek jobb papírra készültek... A legremekebb tíz kérdést a két kötetből (és az előzőekből is), amelyeket a bőség zavara miatt igen nehezen tudtam csak kiválasztani, itt találhatod.

Papp István: Szemek a láncban - Játszmák a magyar állambiztonság történetében
Jaffa, 2015, megjelenés: május 15.
Egy újabb kiválónak ígérkező könyv a kiadó történettudományi sorozatában. Az idei első, a Stasi magyarországi tevékenységét bemutató könyv (Jobst Ágnes munkája) után egy újabb állambiztonsági témájú kötet került be a szériába, melyben a szerző olyan tanulmányait gyűjti össze, amelyek egyes emberek sorsán keresztül mutatják be egy (két) diktatúra (a mi nem is olyan rég még létező diktatúránk, a Rákosi- és a Kádár-korszak) működését. Az ajánlószöveg emlegeti Illyés Gyulát és Moldova Györgyöt, utal korrupciós és elhallgatásos játszmákra, s már szokás szerint remekül megválasztott, szuggesztív borítóképével is sugallja, ismét nem akármilyen szembenézés lesz elolvasva a könyvet visszaidézni az elmúlt korszakot. Mivel Papp Istvánnak a magyar népi kollégiumi mozgalom történetéről írott könyvét is nagyon élveztem, bízom benne, hogy ez a kötet is kedvencemmé lesz majd.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Láng Benedek: Titkosírás a kora új kori Magyarországon
Balassi, 2015, megjelenés: május 29.
Minden A rohonci kóddal kezdődött. A kissé bulváros cím az egyik legizgalmasabb filológia-történelmi kalandozásom lett: Láng Benedek munkája nemcsak megismertetett egy igazi magyar különlegesség, egy aprócska, 450 oldalas, rajzokkal díszített, rejtélyes írásjelekkel teleírt minikódex, az 1838-ban  a Batthyány-család rohonci levéltárából előkerült Rohonci-kódex történetével és a jeleire tett ostoba, izgalmas és tudományos megfejtések sokaságával. Egyúttal felkeltette az érdeklődésem a titkosírások, a kódolás és a mesterséges nyelvek iránt. S bár úgy tűnik, hogy Tokai Gábor és Király Levente Zoltán időközben megfejtette a Rohonci-kódexet (legalább is annyiban, hogy be tudják bizonyítani, egy konstruált, mesterséges nyelvről van szó, mellyel sajnos semmilyen égbekiáltóan eretnek vagy titkos dolgot nem rejtettek el - csak bibliai eseményekkel kapcsolatos szövegeket és kommentárokat kódoltak át) - szerintem Láng Benedek e könyve még sokáig a népszerűsítő történetírás egyik mintapéldánya marad. Most pedig a szerző egy "komoly" kötettel jelentkezik, amelyben több mint háromszáz oldalon foglalkozik azzal, amiről A rohonci kódban csak egy kis ízelítőt adott: az újkori, magyarországi titkosírásokkal. Nem tudom, mi tartozik a könyv témájába: vajon a Zrínyiek és Rákócziak időszaka kora újkornak számít-e: de nagyon várom a könyvet.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Ben Mcintyre: Kém a csapatban - Kim Philby és a nagy árulás
Gabo, 2015, megjelenés: május 12.
Egy újabb izgalmas könyv Ben Mcintyre-től! Az 1963-ban született brit történész, aki remekül ír, s bármilyen történelmi témát képes objektíven és érdekfeszítően feltárni, immár a negyedik könyvével jelentkezik magyarul. Eddig megjelent tíz műve közül ötben a második világháború különleges eseményeivel foglalkozik: ezek közül nálunk a hazafias szélhámos történetét feldolgozó Cikcakk ügynök, a második világháború egyik legsikeresebb átveréséről szóló A Vagdalthús Hadművelet, és a szövetséges partraszállás előkészítésén dolgozó ügynököket bemutató Dupla csavar jelent meg. E legújabb könyvében azonban már a hidegháborúról ír. Főhőse Kim Philby, az MI6 oszlopos tagja, az 1950-es évek egyik legfontosabb brit titkosszolgája: akiről a hatvanas évek elejére derült ki egyértelműen, hogy mindvégig szovjet kém volt, a cambridge-i ötök kémcsapatának vezetője. Már alig várom az első objektív magyar életrajzát (mert 1969-ben a Kossuth Kiadó persze kiadott egy szép apologetikát Kim Philby csendes háborúja címen, de hát... tudjuk, hogy van ez).
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Kertész István: Regélő Róma
Kossuth, 2015, megjelenés: május 27.
A kiváló ókortörténész remekül döntött, amikor a Kossuth Kiadót kérte fel gazdag életműve gondozására. A 2013-ban megjelent Botrányok az ókorban című érdekfeszítő történelmi kalandozás után újabb könyvét adják ki új címen, átdolgozva, jól olvasható, nagy példányszámú kiadásban: az 1995-ben elrejtve, kis kiadó jóvoltából a boltokba került Római regék című kötetének felújítása. Ha az ember római mítoszokat és regéket akar olvasni, látszólag sok-sok könyvet talál a könyvpiacon. Ám ha azt szeretnénk, hogy iskolások és felnőttek számára is érthető, szép magyar nyelven megírt, forrásaihoz viszont nagyon hűséges mondafeldolgozásokat olvashassunk, kiderül, hogy mindössze négy ilyen van, valójában pedig csak kettő... A Móra Kiadó fáradhatatlanul adja ki új és új kiadásokban az 1960 óta szinte változatlan szövegű, Trencsényi-Waldapfel Imre szerkesztette Római regék és mondákat, amelyben Boronkay Iván feldolgozásai olvashatók: ez megbízható merítés, ám kissé avítt. A Merényi Kiadó többször is megjelentette egy bizonyos Tihanyi István Római regék című könyvét, ám fontos tudni, hogy ez a könyv Nemere István barkácsmunkája, amely később az Anno Kiadónál saját neve alatt is megjelent. Barkács, mert a Boronkay-könyv szabad átirkálása (vagyis elemelése), amelyről már az is árulkodik, hogy teljesen azonosok a fejezetei, csak épp azok a fejezetcímek változtak magyarra, amelyben latin szavak szerepeltek... Ezt tehát az égegyadta világon senkinek sem ajánlanám, mintha nem is lenne. Több könyv viszont nincsen ilyen: kivéve Kertész Istvánét, amely egy teljesen saját válogatás, a szerzőtől megszokott ízes, modern, a régi időket mégis megidéző, aprólékos nyelvezettel, sok érdekes történettel. Ideje, hogy újra megjelenjen!
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

James Lovegrove: Sherlock Holmes - Lidércnyomás
Szukits, 2015, megjelenés: június 15.
A kiadó nagy fába vágja a fejszéjét: sorozatot indítanak ugyanis, amelyben a legjobb Sherlock Holmes-folytatásregények látnának napvilágot. A széria mindjárt a Metropolis Mediánál nemrég megjelent Ré kora című könyv írójának, James Lovegrove-nak a mintegy háromszáz oldalas könyvével indul, amely ráadásul kemény kötésben és puha fedeles változatban is kiadásra kerül majd. Az eredeti könyvek tulajdonosa, a Titan Books számos Holmes-könyvet jegyez. Ezt a sorozatukat 2011-ben indították el, s hét kötetet ért meg mindmáig: közülük három Lovegrove munkája. Ha lehet hinni az ajánlóknak, a Holmes-legenda némi steampunk beütést kap bennük, ahogy az a (külföldivel megegyező) fedélképből is kikövetkeztethető. Mint a Holmes-folytatások lelkes rajongója, boldog vagyok, hogy újabb írásokhoz is hozzájuthatok. S bár számomra Holmes igazán a novellákban mutatkozik meg, remélem, e viszonylag hosszú történetben is szeretni valóan tér majd vissza.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt: Sír a hegyekben
Animus, 2015, megjelenés: június 1.
Amikor befejeztem a svéd szerzőpáros előző könyvét (a debütáló Ingoványt követő) A tanítványt, azt hittem megint legalább két évig kell várnom, míg a szerzők elkészülnek az új regényükkel, s az magyarul megjelenik. Szerencsére csalódnom kellett: hiszen máris itt az új könyv, a Sebastian Bergman-sorozat harmadik darabja. A rossz természetű, zaklatott életű, mindemelett a maga módján szinte romantikus módon megkedvelhető, s szakmájában zseniális kriminálpszichológus egészen közel kerülhetett az olvasóhoz a sorozat második darabjában. Ebben az új könyvben már ismét teljes jogú tagja a nyomozócsapatnak, ám máris egy zűrzavaros bűnesetbe botlik: két túrázó diáklány hat egy időben elföldelt holttestre bukkan a vadregényes svéd vidéken, s hamar kiderül, hogy az ügynek titkosszolgálati vonatkozásai is lehetnek. A szerzőpáros (akiknek egyébként más nyelvterületen nem párosként, hanem egy emberként, Hjorth Rosenfeldtként írják fel a nevét a könyvük elejére...) biztos, hogy most sem okoz majd csalódást.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Carcosa árnyai
Delta Vision, 2015, megjelenés: június 25.
És igen! Ezzel a kötettel végre elindul a kiadó MesterMűvek szériájának Dark alsorozata is. A kezdő novelláskönyvet az eredetileg Ambrose Bierce megalkotta Carcosának és a Robert W. Chamberstől származó Sárga Király mítoszának szentelték a szerkesztők, lehatolva a horror-fantasy-borzongatás nagy klasszikus történeteinek az eredetéhez. A könyv, amely a Lovecraft világa 1. alcímet viseli, természetesen végső soron a nagy HPL-hez vezeti el az olvasóját, a Necronomicon megalkotójához, Cthulhu megteremtőjéhez... Bár tartalomjegyzék még nem ismeretes (mert az lesz csak a meglepetés, ha kiderül végre, kiktől is szerepel írás a kötetben...), de borzongató szemelvények már kikerültek a kiadó fórumára. Egyetlen dolog nem tetszik: a sokak által dicsért borítókép. Az igen jó, hogy sárga az alapszíne, így jól illik a témához és a bordó fedélhez, valamint minden rajta van, amit egykor Chambers elhelyezett a saját képén, de a főalakja anatómiai hibákkal küzd.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Renée Holler: Nyomozás a Nílus partján
Naphegy, 2015, megjelenés: május 15.
Mióta az írónő Mentsük meg a fáraót! című könyve megjelent magyarul, Fabian Lenk Idődetektív-sorozata kapott egy (majdnem) méltó párt. Azok a gyerekek, akik szeretnek történelmi detektívregényeket olvasni (és én is ilyen vagyok, felnőtt létemre), azóta válogathatnak a német írónőnek e sorozatából is. Most azonban még nagyobb öröm ért, mivel a széria következő darabjában ismét az ókori Egyiptomban játszódó nyomozásról olvashatunk. Ezúttal egy házimacska megmérgezése indítja el az eseményeket, amelyek a gyerekdetektíveket kincstárfosztogatókhoz és a fáraó udvarába vezetik majd el. Bár nehéz igazán meghatározni, melyik korosztálynak is készülnek ezek a könyvek (11-14 éveseknek ajánlják, de egy 14 éves talán már vaskosabbat akar olvasni, egy kilenc-tízéves pedig már nyugodtan kézbe veheti őket), bízom benne, hogy ismét gyönyörű rajzokkal illusztrált történelmi kirándulást tehetek majd a múlt kulisszái között.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Link
Túl korán van még kívánni, de azért... - 11 új könyv
Jön, jön, jön...! - A második könyvkívánság-poszt 
Ezeket is várom - Még egy könyvlista
Megint itt az április, könyvekkel tele 
Későtavaszi könyveim
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
Az alábbi öt könyvben két közös van. Mind az öt krimi: egy kriminovellák gyűjteménye, kettő rendhagyó detektívtörténet, kettő pedig még rendhagyóbb kalandtörténet. És: mindegyik különc a maga módján, ahogy az alábbiakban kiderül.

Mary Robinette Kowal: Sosemvolt nyár
IPC, 2015
A különcködésről röviden: Nyomozásos kémtörténet, ami tárgyalótermi drámába fut bele, miközben történelmi regény, amelyben van egy kis romantika, mindemellett sci-fis fantasy is...
Hosszabban: Az írónőnek már megint sikerült. A Bűbájoló történetek sorozat előző két, Nebula-díjra is jelölt kötetében, a Tünékeny illúziókban és az Üvegbűbájban egyszerre kaptam állandóságot és változást. Míg az első könyv egy mágikus-fantasys világba helyezett Jane Austen-parafrázis volt, amelyben sötét titkokra csak a végső bonyodalommal derült fény, a második regényben már őfelségének, az angol királynak kémkedhettünk a Napóleon seregei által megszállt Belgiumban - továbbra is fantasztikus díszletek között. Míg az első kötet azzal lepett meg, hogyan lehet mágikus ötletekkel és praktikus fantasztikummal feldíszíteni a régensség korának vidéki Angliáját, s ezzel új kontextusba helyezni Jane Austen regényeinek tipikus szereplőit, helyszíneit és eseményeit, a második könyvben már önálló életre keltek a hősök, s bár a cselekmény mindvégig rendkívül korhű maradt, a szerző - egyre otthonosabban mozogva tündéri világának díszletei között - a tudománnyal és a történelemmel is eljátszadozott egy parádés, a vége felé már letehetetlenül izgalmas történetben. Fogalmam sem volt arról, hogyan lehet mindezt úgy folytatni, hogy az ugyanilyen jó legyen.
A megoldás a Sosemvolt nyár: egy olyan bűbájoló regény, amelyik elődeitől egészen eltérő hangulatú, telve van saját ötletekkel - ugyanakkor épp olyan lebilincselő és olvasmányos, mint a másik két regény. Főszereplőnk ismét a házaspár, az immár saját jogán, háborús érdemeiért lovaggá avatott Lord David Vincent és felesége, Lady Jane, "a régensherceg bűbájolói". 1816-ot mutat a naptár, Napóleon végképp elbukott (ebben az univerzumban nem Waterloonál, hanem Quatre Bras-nál...), Angliára azonban új gondok várnak: például a rettenetes hideg. Ebben az évben olyan zord az időjárás, hogy tulajdonképpen kimarad a nyár a a naptárból (a regény eredeti címe, a Nyár nélkül is erre utal...): az emberek pedig a hidegárusokat, vagyis a piaci árukat hidegen tartó bűbájoló-fiúkat gyanúsítják az időjárás "elrontásával". Miközben nő a munkanélküliség, szervezkednek a géprombolók, s a városban és a vidéken is lázadás fenyeget, Jane-nek látszólag csak két gondja van: hogy férjével megtervezzen egy bűbájképet egy ír nemesnek, s hogy férjhez adja a húgát, Melodyt. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek: összeesküvés készülődik, Melody legvonzóbb kérője egyre gyanúsabb, ráadásul felbukkan Vincent rég nem látott apja is, aki egykor kitagadta a fiát. Jane-nek intrikák, hazugságok, titkok, szerelmek, elhallgatások és régi emlékek között kell eligazodnia, ám arra ő sem számít, hogy nyomozása közben egyszer csak felségárulással fogják vádolni. A regény a közepétől kezdve maximális tempót diktál: egyszerűen képtelen voltam abbahagyni.
Jane és Vincent szerelme a szokásos őszinte és átélhető bájjal ábrázoltatik, ám ezúttal házasságuk jelenénél még sokkal érdekesebb a titokzatos múlt, amelyik utánuk nyúlik. Az író emellett Jane Austen Emmája előtt is tiszteleg a történet bonyolítása folyamán. Ez a könyv is óriási élmény: kár lenne kihagyni!

Akif Pirinçci: Francis - Bársonytalpon oson a világ legjobb nyomozója
Metropolis Media, 2015
A különcködésről röviden: Macskakrimi. Többet nem is kellene írni, de mégis: egy valódi hard boiled krimi a műfaj összes kellékével, de macskában, egy némettől, aki török.
Hosszabban: Nem is tudom megmondani, hányszor olvastam már Akif Pirinçci első macskakrimijét, az eredetileg Felidák címre hallgató, magyarra Bársonytalpon oson a halál címmel lefordított remek detektívregényt. Az egykori Magyar Könyvklub kiadásában, Sárközy Elga kiváló fordításában egy igazi kemény krimit vehettem a kezembe, amelynek azonban az áldozatai, a tanúi és a tettesei is macskák voltak, s persze a nyomozója is. A csavaros és borzongatóan izgalmas történetet a sajátos modorú, egyes szám első személyű elbeszélésmód tette igazán remekké. Miközben a sztoriban szerepelt az összes hard boiled közhely a gyönyörűszép (macska)szerető meggyilkolásától a félelmében épp vallomást tenni készülő (macska)tanú kiiktatásán át a (macska)gengszterek erőfitogtatásáig és egy atyai (macska)mentor jótanácsaiig - narrátorunk csak beszélt és beszélt. S ezzel rajzolt csak igazán kemény krimibe illően kíméletlen, cinikus, sötét és filozofikus képet a(z emberi és a macska)világról.
Nem csoda, hogy az első könyvnek olyan sikere volt, hogy a szerző folytatást, majd további folytatásokat írt: így mára a Felidák-ciklus már nyolc regényből áll. A Francis a második könyv (az első, 1989-es regényt 1993-ban követte ez az újabb), s a címéből egy dolog máris kiderül: hogy sajnos az első regény fordításában egy változtatás történt, mivel ott a főszereplőt Félixnek hívják... Ami azonban teljesen lenyűgözött, hogy egyebekben az új regény fordítója, az íróként is kiváló Varga Csaba Béla mindenben követte a korábbi megoldásokat, így a két könyvet egymás után olvasva, úgy, hogy sok részletét kívülről tudom a régebbi regénynek, sem ért csalódás, sőt, teljesen folytonosnak éreztem a két könyvet. (Ahogyan nyilván németül is az.)
Az új történet pedig igazán remek: az otthonából váratlanul távozni kényszerülő Francis nemcsak a csatornák titokzatos alagútjait járja meg különös szektatagokkal és talán vérszomjas gyilkosokkal találkozva, de a mesébe illő vidékre is eljut: amelyről persze mindjárt kiderül, hogy hamis idill, hiszen telve van fejüket vesztett, félig széttépett házimacskák hullájával. Ki lehet a sorozatgyilkos és mi az indítéka? Mi köze a vérengzéshez egy kudarcba fulladt ökoprojektnek, egy megszállott festőművésznek, egy álarcos gyilkosnak és a Fekete Lovagnak? Sikerül-e Francis násza egy kábító és különös nősténnyel?
A fordulatos detektívregény hallatlanul szórakoztató, s minden kérdésre választ ad.

Isaac Asimov: Fekete Özvegyek Klubja
Metropolis Media, 2015
A különcködésről röviden: Idegesítően csavaros, asimovian szószátyár és Agatha Christie-sen körmönfont kriminovellák csokra feltűnősködő címmel és egy csodálatos detektívvel.
Hosszabban: Legnagyobb örömömre a Metropolis Media folytatja Asimov magyarul még kiadatlan műveinek a lefordítását. A decemberi Azazel-történetek után, amelyek a maguk módján szintén egészen krimisek voltak (meg sci-fisek, meg abszurdak) most pontosan egy tucat szabályos kriminovella érkezett: tizenkét apró detektívtörténet Agatha Christie mintájára. A módszer Miss Marple-től származik: a kötögető öregkisasszony oldotta meg ugyanis a Tizenhárom rejtélyt (lásd Miss Marple) úgy, hogy a többiek csak elmeséltek neki egy-egy bűnesetet, ő pedig máris rájött a megoldásukra. A Fekete Özvegyek Klubjában, a nőtlen vagy szalmaözvegy férfiak havi egyszeri gyűlésén hat jóbarát találkozik: Geoffrey Avalon, a minden irodalmi hivatkozást tökéletesen feltérképező, kissé Asimovra emlékezető úriember, Thomas Trumbull, a harsány hangú kódfejtő, akiről nehéz elhinni, hogy diszkrét is tud lenni, Emmanuel Rubin, a ritkás szakállú író, akinek a felesége bikaszobrokat gyűjt, a derékszögarcú James Drake, aki szerves kémiával és ponyvairodalommal foglalkozik, Mario Gonzalo, az enyhén terpentinszagú festőművész és Roger Halsted, a matematikus, akinek feltett szándéka, hogy mint limerickíró válik híressé, rövidversbe foglalva az Íliász és az Odüsszeia minden énekének tartalmát. Miközben a pazar havi lakoma alatt folyik a csevegés, véletlenül mindig bűneset kerül szóba: lopás, rablás, kémkedés, gyilkosság, kódolt végrendelet, egy gyilkos megfejthetetlen figyelmeztetése... A sok-sok megoldás közül azonban csakis egy lehet találó: a csendes és okos pincéré, Henryé!

Jean Ray: Kárhozott istenek
Metropolis Media, 2015
A különcködésről röviden: Nagy elődként tisztelt, de szinte teljesen elfelejtett, flamand szerző bevezetése Magyarországon egy magát igencsak nehezen adó regénnyel.
Hosszabban: Őszintén tetszik, hogy a Metropolis Media nemrég odafordult a sci-fi-fantasy múltidézés felé. Miközben igyekeznek igazán friss újdonságokat is magyarítani, kínálatukban megjelentek a régi mesterek, a műfaj nagy öregjei, azok, akiknek köszönhetően most ott tartunk, ahol. És itt nemcsak Asimovra gondolok (lásd fenn), a mindig megújuló Clarke-ra, vagy a Sztrugackijok rendkívül trendi, mégis, bizonyos szempontból "nem új" regényeire. Sokkal inkább arra, ahogy először csak a Galaktika Baráti Kör részére készült kiadványokban szerepeltek régi nagy nevek (Chesterton, Jack London, idén Stanley Weinbaum), majd már a normál sorozatba is beválogattak egy pályáját még az előző századfordulón kezdő írót: Jean Rayt (Raymundus Joannes de Kremert), a "flamand Lovecraftot".
Vele kapcsolatban két megjegyzés: az első, hogy fogalmam sincs, miért nem a saját nevén publikálta e leghíresebb regényét. Mintha H. P. Lovecraft a John Smitht választotta volna álnévnek... A másik, hogy ez a könyv azért sokkal inkább a sóhajokkal, neszekkel, padlórecsegésekkel és rossz közérzettel operáló, klasszikus horrorok közé tartozik (1943-ban íródott): Ray még annyi véres hullát, mérges patkányt és deliráló őrültet sem írt bele, mint amennyi egy jó kis, elmebajos Lovecraft-novellában megtalálható... A Malpertuis ugyanis (és itt kell leszögeznem, egyszerűen fel nem foghatom, miért kellett egy ennyire "közismert", emblematikus, ráadásul tulajdonnév címet lecserélni egy vallásosnak tűnő, ráadásul poéngyilkos másikra...) egy elképesztően misztikus és filozofikus kísértetház-történet, amely egyszerű rémregényként indul: egy rendkívül taszító öregember haldoklásával és végrendeletével, miszerint minden örökösének be kell költöznie az ódon kúriájába, s végül az örököl majd mindent - nos, aki életben marad... A gyilkos ház történelmét azonban kusza és különös visszaemlékezésekből ismerhetjük meg, s igazán csak a második rész segítségével értehtjük meg, mi is a titkok magyarázata. A befejezés pedig egészen megdöbbentő.
A vitathatatlanul jó könyv azért meglehetősen próbára teszi olvasóját türelmet igénylő késleltetéseivel, aprólékos kaotikusságával, franciás neveivel, a sok-sok látszólag lényegtelen adattal: a hangulata azonban tökéletes.

Borisz Akunyin: A cár könyvtára
Európa, 2012
A különcködésről röviden: Eget verően posztmodern kalandtörténet két, időben párhuzamosan folyó kincskereséssel, orosz nyelvleckékkel és rengeteg limerickkel.
Hosszabban: Eljött az ideje, hogy mégiscsak megbarátkozzam Nicholas Fandorine-nal, a zseniális Eraszt Fandorinnak, a századforduló orosz Sherlock Holmesának az unokájával. Egyszer már belekezdtem ebbe a könyvbe, de annyira nem tetszett, hogy eltettem jobb időkre: amelyek most jöttek el.
Nos: ettől még mindig utálom Nicholast - ennyire idegesítően csetlő-botló, félvak, félsüket, tapintatlan és szerencsétlen hősről talán még nem is olvastam. Legalább is jó könyvben. Mert amúgy A cár könyvtára nagyon jó könyv. Egyszerű filológus-krimiként indul: az angol történész Nicholasnak van pár családi sztorija és egy félbetépett végrendelete. A lap másik felét felkutatni érkezik meg nagyapja és apja országába, a frissen kapitalizálódott Oroszországba, ám amint sikerül összeillesztenie a titokzatos üzenet darabjait, máris minden széthullik körülötte. Négyszer meglopják, háromszor megpróbálják megölni: és még a könyv felénél sem vagyunk.
Mi olyan fontos a Fandorinok 17. századi ősének, Von Dorn kapitánynak az irományában, és kik vadászhatnak még a megfejtésre és a megfejtőkre? Kiderül a párhuzamos történetből: míg minden első fejezet a jelenben, addig minden második az 1600-as években játszódik, amelyekből megismerhetjük Von Dorn kapitányt, Matfejev úr jobbkezét, aki tanúja Oroszország egy mérsékelten zavaros időszakának. Alekszej Mihajlovics cár épp meghal, s kérdés, ki lesz az utódja: az első házasságából származó beteges Fjodor és gyengeelméjű Iván, vagy a második feleségétől született fiú, a leendő Nagy Péter? (Válasz: Fjodor... Hát igen. Lesz itt még zavar.) Eközben Von Dorn kapitány szerelmes lesz, majdnem meghal, s egy rejtelmes könyvtárat üldöz: Rettegett Ivánét, amelyben titokzatos, a megbukott Bizáncból ide átszállított fóliánsok is lapulhatnak. A múltbeli történet véleményem szerint fényévekkel jobb a napjainkban játszódónál, ám ennek talán az is oka lehet, hogy a szöveg egy csomó posztmodern kalandja számomra elérhetetlen. A szovjet filmekből, dalocskákból és olvasókönyvből való idézetek (amik nyilván egy otthoni olvasó számára felségesen viccesek) engem még lábjegyzettel magyarázva se érintenek meg, a mai orosz szlengből való szemelgetésnek magyarra fordítva már sajnos semmi értelme...
Szóval Nicholas sztorija valószínűleg attól jó, amihez orosznak kell lenni. Von Dorn történetét viszont még én is felérem ésszel az összes ironikus kikacsintásával együtt. Jöhet a folytatás, az Ajánlott olvasmányok! (Egy majdnem kétszer vaskosabb szépirodalmi kalandtörténet, amelyben a múltbeli szál Nagy Katalin korába vezet!)

Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
Ekultura.hu - Agatha Christie: A karácsonyi puding esete
A karácsonyi puding esete című novelláskötet szerencsés is, meg nem is. Decemberben, amikor közeledik a mézeskalácsszagú, fenyőillatú ünnep, valószínűleg számosan megvásárolják ideális ajándékként, hisz már a címében is ott viseli a karácsony nevét. Év közben azonban talán könnyen lebeszéljük magunkat róla, mondván, ez afféle alkalmi csemege. Pedig A karácsonyi puding esete különleges novelláskönyv, amely bármikorra tökéletes szellemi táplálék lehet: főleg új fordításában, melyet tavaly jelentetett meg az Európa Kiadó – természetesen karácsonyra.

Agatha Christie krimiszerzői pályája ugyan egy regénnyel indult el 1920-ban, A titokzatos stylesi esettel, de egész fiatalkorában folyamatosan publikált novellákat és elbeszéléseket a különböző folyóiratokban (ezeket aztán nem sokkal halála előtt jelentették meg végre könyvbe szerkesztve is). Ahogyan azonban egyre sikeresebb lett és egyre többet kísérletezett az írással, lassanként megszabadult a novellaformától, s szinte csak regényeket publikált. Számomra Sir Arthur Conan Doyle hőse, Sherlock Holmes, a tanácsadó detektív egyértelműen novellaszereplő, akit a róla készült ötvenhat elbeszélésből jobban meg lehet ismerni, mint a négy főszereplésével íródott, és klasszikussá vált, de személyére sokkal kevésbé koncentráló regényből. Ezzel szemben Poirot igazi regényhős, akinek a karaktere nem a holmes-i mintára íródott korai novellákból, hanem sokkal inkább a csavaros, logikus és terjedelmes regényekből bontakozik ki.

Épp ezért különleges könyv A karácsonyi puding esete. Először is elbeszéléskötet, nagyrészt Poirot főszereplésével, amely 1960-ban jelent meg, amikor Agatha Christie hazájában már tizenkét év óta nemigen jelentkezett mással, csak regényekkel. Másrészt szerkesztett válogatás, s a benne szereplő hat elbeszélés korábban folyóiratközlésben már megjelent: ám az írások nagyobbik fele, a három hosszabb történet (A karácsonyi puding  esete, A spanyol láda rejtélye, Greenshaw Bolondvára) mégsem „újrafelhasználás”, hiszen újságpremierje is csak az ötvenes évek végén volt: vadonatúj, s amint a kötet előszavából kiderül, Christie számára is szívmelengető, fontos írás…

Ráadásul a könyv mindegyik darabjának van valami saját különlegessége. A karácsonyi puding  esete, és A spanyol láda rejtélye eredetileg egészen rövid történetek voltak. Az előbbi eredeti változata, a Karácsonyi kaland 1923-ban jelent meg a Sketchben, s bár a sztorija szinte azonos volt a jelen gyűjteményben szereplő íráséval, pontosan az a különleges hangulat hiányzott belőle, amiért A karácsonyi puding esetét nagyon lehet szeretni: a modernizálódó ötvenes évek végének a múltbeli karácsonyokat visszakívánó, sóvárgó, emlékeket felidéző nosztalgiája. A ládás gyilkossági rejtély aprócska Hastings-történet volt – A bagdadi láda esete címmel 1932-ben jelent meg a Strand Magazine hasábjain –, s mivel új változata a szereplők jellemének jóval alaposabb kidolgozásával, több gyanúsítottal és sokkal humorosabb leírásokkal lepi meg olvasóját, Sir Henry Clithering ezzel kapcsolatban is felkiálthatna, mondván: eredetileg a novellában „Nem kaptunk egyebet, csak egy csupasz csontvázat – most pedig már milyen sok jó husika van rajta!” (Igaz, a nyugalmazott rendőrfőnök eme felkiáltását még Mrs. Bantry is morbidnak minősítette a Miss Marple című, tavaly megjelent kötetben – de azért igaz volt.)

Aztán ott van a Greenshaw Bolondvára, amelynek a háttértörténetéről tavaly, A Greenshore-gloriett megjelenésekor sokat lehetett olvasni. Ez a Miss Marple-novella eleve kakukktojás A karácsonyi puding esetében, hiszen nem Poirot-ról szól. Ráadásul a novella furamód egy címhez íródott sztori. Christie ugyanis korábban nagylelkűen szerződésbe foglalta, hogy megír egy The Greenshore Folly című történetet, amelynek a bevételeiből egyházközsége templomának fog üvegablakot készíttetni. A végül megszületett írást azonban a kiadók túl hosszú novellának minősítve elutasították, s így csak két éve jelent meg először angolul, tavaly pedig magyarul, A Greenshore-gloriett címmel. Christie-nek azonban fontos volt az ígérete, így gyorsan megírta a Greenshaw Bolondvárát (az eredeti cím csak egy kicsit tért el az előre rögzítettől, mivel így hangzik: Greenshaw’s Folly), s a bevételből igenis elkészült az üvegablak, egy nyájas Jó Pásztorral és szépen felismerhető, a gyerekeknek kedves állatokkal.

A kötetben további három novella olvasható még, melyek közül Az elnyomott feltétlenül kiemelkedik, legalább is a terjedelmével. Az én két kedvencem azonban A szedertorta és Az álom. Ha már emlegettem Sherlock Holmes-t, hát számomra ezek igazi Holmes-rejtélyek, ahol semmi sem igaz, amit látunk, Poirot-nak pedig egyszerűen a képzelőereje és az emberismerete segítségével kell kikövetkeztetnie, mégpedig hallatlanul gyorsan, miért és hogyan lett öngyilkos a különc milliomos, aki korábban megálmodta saját halálát, s mit árul el a szedertorta a vénséges vén ikerpár egyik tagjának halálos balesetéről.

A karácsonyi puding esete szórakoztató krimikaland: nem csak karácsonyra. Ráadásul új, Sipos Katalin jegyezte fordítása különösen jól sikerült. Amint elkezdtem olvasni a már szinte unásig ismerős, korábban magyarul két kiadásban is napvilágot látott Poirot-novellákat, azonnal úgy éreztem, hogy szinte ismeretlen terepen vagyok, mintha nem is ezeket a szövegeket tartottam volna a polcomon évek óta, és csak a történetek lennének azonosak: ennek oka pedig az, hogy rá kellett jönnöm, az előző fordításból egész bekezdéseket hagyott ki az egyébként jóízű, egészen Christie-féle, bár itt-ott félrefordított változatot megalkotó első fordító. Most klasszikus utalások, sok-sok Shakespeare, ételnevek, apróságok kerültek vissza a szövegbe, s színezik tovább ezt a bájos, igazi (néha karácsonyi) világot, amelynek hat novellájából az öt Poirot-ról szólót David Suchet főszereplésével filmen is élvezhetjük. Nem lehet mást tanácsolni: polcra vele!

A cikk az Ekultura.hu-n: Agatha Christie: A karácsonyi puding esete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Linkek
Agatha Christie: A Greenshore-gloriett
Agatha Christie: A Nagy Négyes
Agatha Christie: A titkos ellenfél
Agatha Christie: Az elefántok mindenre emlékeznek
Agatha Christie: Bűnszövetkezetben
Agatha Christie: Eljöttek Bagdadba
Agatha Christie: Frankfurti utas
Agatha Christie: Grand Tour - A krimi királynőjének nagy utazása 
Agatha Christie: Gyilkosság a diákszállóban
Agatha Christie: Miss Marple
Agatha Christie: Nyílt kártyákkal