Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 3. rész
Miután a kezembe került Roger Moore két pompás, magyar nyelven kiadott önéletrajza, ismét kedvem támadt elővenni a filmjeit. S minél többet néztem meg közülük újra, annál inkább fontosnak éreztem, hogy összeállítsak egy hetes listát arról, melyek a kedvenceim. Ez a bejegyzés a sorozat harmadik része: A vadlibák (7.), a Minden lében két kanál: Nyitány (6.) és a Karácsony a kastélyban (5.) után következik a negyedik és harmadik helyezett.

4. Tengeri farkasok (The Sea Wolves, 1980)

Biztos, hogy az ötvenes-hatvanas éveknek nem Andrew V. McLaglen a legjelentősebb rendezője. Az is biztos viszont, hogy azon kevés filmjében, amelyet nem a televíziónak rendezett, elképesztő mennyiségű klasszikus férfisztárt mozgatott együtt: az egyértelműen A piszkos tizenkettő ihletésére megszületett Piszkos osztagban többek közt William Holdent és Cliff Robertsont, a Távoli nyugatban Kirk Douglast és Robert Mitchumöt, A banditában James Stewartot és Dean Martint, A legyőzhetetlenben John Wayne-t és Rock Hudsont rendezte. Főleg westerneket és férficsapatokról szóló háborús és kalandorfilmeket bíztak rá. Roger Moore három egymás utáni mozijában is főszerepet kapott. Az első a már bemutatott A vadlibák 1978-ból, Richard Burtonnel és Richard Harrisszal. A második A 25 millió fontos váltságdíj (ffolkes, 1980) Anthony Perkinsszel a megszállott túszejtővezér szerepében. Ebben Moore egy embergyűlölő, nőutáló, zordon és mogorva, csupa-szakáll stratégát játszik, aki kommandósaival gyakorlatozva előre megjósol egy bekövetkező terrortámadást: így azután rábízzák, hogy megoldja a valódi helyzetet, s megakadályozza a brit olajkitermelő hajók megsemmisítését. Férfias, kőkemény, akrobatikusan ügyes, nagyon okos - továbbá menekül a nőktől (beleértve a miniszterelnök asszonyt), még a klubjából is kilépett, mert oda látogatóként beengedtek egy hölgyet. Kedvenc hobbija macskamintás gobelinek kihímzése, s a cicáival elképesztően figyelmes és gyengéd... Ha nem hetes, hanem nyolcas listát írtam volna a kedvenc Moore-filmjeimről, akkor az ezzel kezdődik. Mindkét filmben közös, hogy Moore kiléphetett bennük Bond sablonjaiból, s - különösen a ffolkes-ban - szabadon ábrázolhatott egy karaktert.


A harmadik McLaglen rendezte Moore-mozi a Tengeri farkasok volt. Első közelítésben a három közül ez kínált a leginkább olyan szerepet Roger Moore-nak, amilyen James Bondé (007-ként ekkor már a Holdkeltén is túl volt, következő filmje pedig egy év múlva a Szigorúan bizalmas lett). Gavin Stewart százados ugyanis kémként érkezik 1943-ban Goába, a portugálok ellenőrizte, semleges területre, hogy társával és parancsnokával, Pugh ezredessel (akit Gregory Peck játszik) nem hivatalosan felderítse, valóban a kikötőben állomásozó három német hadihajó ad-e le jelentéseket a brit tengeri hadmozdulatokról a német tengeralattjáróknak. Arra hamar fény derül, hogy a következtetés igaz volt, a Goában dolgozó német ügynököt viszont nem sikerül élve átrabolni a határon, sőt, eltávolítása után valaki nyomban a helyébe lép. Nem marad tehát más hátra, mint - továbbra is szigorúan nem hivatalosan, Nagy-Britannia minden támogatása nélkül és óriási kockázatot vállalva - csapatot szervezni, amely elfoglalja és felrobbantja a három hadihajót, továbbá - ha lehet - leleplezi az új német kémet. Pugh ezredes nem is olyan őrült ötlete, hogy a Calcuttai Könnyűlovasság egykor harcedzett, s ma is hazafias és bátor, ám némiképpen már megkorosodott és civillé vált tagságából szervezi meg a kommandóját. Családtagjaik úgy tudják, könnyű háborús gyakorlatra vonulnak ki, bukásuk esetén viszont nem lennének mások, mint beszeszelt öregfiúk gyülekezete, akik elkötöttek egy hajót és kirúgva a hámból, véletlenül besodródtak a goai kikötőbe. Miközben Pugh és Grice ezredes (David Niven) Goa felé hajózik a csapattal, Stewart százados feladata a szárazföldi előkészítés: nem számol azonban a káprázatosan szép és okos Mrs. Cromwell-lel (Barbara Kellerman)...


A jól megírt forgatókönyv, a kiváló történet, amely valódi háborús eseményeken alapult, a csodálatos színészgárda, a remek zene, a trükkök - mind, mind nagyon is élvezhető és újranézhető filmmé teszik a Tengeri farkasokat. Mindezt csak fokozza a magyar szinkron, amelyben egy-egy jelenetben olykor olyan három hang beszélget egymással, mint Bács Ferencé (Peck), Sinkovits Imréé (Niven) és természetesen Láng Józsefé (Moore)... Ugyanakkor az is elmondható a filmről, hogy sokkal azonosulásra késztetőbb, izgalmasabb, mint A vadlibák: a "mentek, mentek, s egyre csak fogytak" kommandósfilm-közhely helyett itt csodálatos módon van idő valóban megismerni a könnyűlovasság számos tagját (akiket remek színészek játszanak Patrick Mcneetől Kenneth Griffithig), s a néző - remélhetőleg - ugyanabban a helyzetben találja magát, mint Pugh ezredes - vagyis, hogy senkit sem akar elveszteni a támadásban, mégis mindnyájuk életét kockáztatja. A háborús tét pedig egyértelműen olyasmi, ami megéri az életveszélyt: mégis folyamatos bizonytalanságban tart afelől, melyik szereplő veszt rajta esetleg a következő pillanatban.


Ugyanígy Moore szerepe is sokkal jobban megírt, mint A vadlibák-beli, s ha egy kicsit közelebbről is megnézzük, már legfeljebb abban idézi a 007-est, hogy Stewart jól szót ért a nőkkel, pompásan néz ki és elegáns a modora. A karakter a film közepétől külön történetszálat kap, amely szinte önmagában is megáll: minden néző tudja, ki a német kém, a százados azonban - logikus módon, vagyis semmiképp sem saját ügyetlensége miatt - nem is sejti a kilétét. Így megkezdődik az izgalmas versenyfutás az idővel. Vajon hány csapdát kerül el véletlenül Stewart? Mit sikerül kiderítenie? Mit kell feláldoznia? Leleplezik-e? És ha igen, mi lesz a Calcuttai Könnyűlovassággal, a rá számító barátaival? Míg James Bondban sosem kell kételkednie senkinek, hiszen ha téved, utólag úgyis kiderül, hogy igaza volt, ebben a barátságos, mégis sokkal valóságosabb történetben sosem lehetünk biztosak semmiben. Egy dolog azonban érdekes: A vadlibákban a Moore által életre keltett karakter szinte a második perctől kezdve együtt szerepel, és egységben cselekszik a többi főhőssel: emiatt viszont kevésbé tud kibontakozni. Ezzel összehasonlítva a Tengeri farkasok talán azért is jobb film, mert a közepétől két történetszálra bomlik, amelyből az egyikben Roger Moore, a másikban Gregory Peck és David Niven a főszereplő: így mindenre és mindenkire jut idő, miközben a cél, a tét jól összetartja a két sztorivonalat.


Ez egyébként a második olyan film, amelyben Roger Moore együtt játszik atyai jóbarátjával, David Nivennel. Az első az 1979-es Műgyűjtők és kalandorok előnyben (másik címén Szökjünk Athénba, Escape to Athena) volt, amely szerintem nem csak előttem dupla rejtély. Az első ezek közül: hogyan lehetett egy ilyen nagy költségvetésű, csodálatos tájakon leforgatott, zseniális színészekkel telerakott, s alapvetően érdekes ötleten alapuló filmet ennyire elrontani? Mert az biztos, hogy a mozi háborús filmnek komolyan vehetetlen, szatirikus alkotásnak sótlan, sőt, néhol ízetlen, kalandtörténetnek pedig lassú és patetikus. S hiába látható benne Claudia Cardinalétól Elliot Gouldon át Telly Savalasig csupa sztár, sehogy sem áll össze az egész, elsősorban a tökéletesen megíratlan szerepek miatt. A második rejtély viszont az, miért emlékszik mégis mindenki lelkes nosztalgiával erre a filmre: beleértve engem is... Mindenesetre Niven és Moore itt állhattak először együtt a kamera elé, s nyugodtan mondható, hogy méltó színésztársai voltak egymásnak: Moore ezúttal nem a nyugodt és hazafias angolt alakította (az Niven bátor professzora), hanem a haszonleső és megbízhatatlan, ámde kulturált és elegáns osztrák táborparancsnokot, aki némi szerelem hatására mégis képes jó útra térni, s még a hőst is felfedezi magában. Ha van film, amiben látszik, milyen jó színész Moore, akkor ez az: elméletileg egy náci akkor is náci marad, ha osztrák, a műtárgyak iránti mély esztétikai vonzalom nem mentség a csinos kis svájci bankszámlára, amelyet Hecht őrnagy az idők során összerabolt, pardon, összegyűjtött, s az is nehezen elképzelhető, hogy egy instant sikkasztóból és műtárgyhamisítóból a történet leglovagiasabb hőse váljon csak azért, mert beleszeretett egy amerikai táncosnőbe... És mégis: amit sok-sok szöveggel nem sikerült logikusan elmondani, azt Moore hihetővé teszi - legalább arra az időre, míg megnézzük a filmet. Nem kell hozzá más, mint kék kesztyűs keze néhány mozdulata, egy kis szálegyenes sétálgatás, s némi nagyon szuggesztív játék a táborparancsnok számára mindig rokonszenvesnek tűnt professzorral, vagyis Nivennel közös jelenetekben.


Szerencsére a Tengeri farkasokban nincs szükség ilyesféle erőfeszítésekre: hiszen itt sokkal jobb a forgatókönyv, s maga a film is. Igaz, Moore-nak és Nivennek kevesebb a közös jelenete. Moore Stewart századosa és a Calcuttai Könnyűlovasság bátor hajósai egy olyan pompás háborús történetben szerepelnek, amelyben még az utolsó percekben is akad izgulni való, a stílus elegáns és könnyed, a történet azonban komoly és fordulatos. Bárkinek csak ajánlani tudom a filmet, s Roger Moore-t benne.

3. Sherlock Holmes New Yorkban (Sherlock Holmes in New York, 1976)

Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteinek elképesztő mennyiségű filmes és televíziós feldolgozása született a huszadik században. A mozik sora azonban 1946-ban egy időre lezárult: ekkor mutatták be Basil Rathbone utolsó Holmes-filmjét. Még 1939-ben öltötte magára először a tanácsadó detektív jelmezét A sátán kutyájában, s tizenöt filmben, fekete-fehérben és színesben, sőt, modernizált változatokban is eljátszotta Sherlock Holmes-t. Neve, arca, játéka annyira egybeforrt a detektívvel, hogy még ma is hat, s őutána hosszabb ideig senki sem kívánta megeleveníteni a figurát nagyfilm-hosszúságú alkotásban: így Holmes átköltözött a tévé képernyőjére, alapvetően sorozathősként. Leszámítva néhány horrorfilmet, s az olyan, csak a figurát felhasználó, de a kánonnal direkt szembemenő műveket, mint a Sherlock Holmes magánélete (1970) vagy a Sherlock Holmes legkedvesebb bátyjának kalandjai (1975) - a nagy detektív a következő negyven évben tulajdonképpen mindvégig televíziós sorozatok szereplője maradt, amelyekből az ötvenes évektől a nyolcvanas évtizedig több mint egy tucat készült, több száz epizóddal. E Holmes-szériák közül ma a leghíresebb az, amelyben Jeremy Brett bújt Holmes bőrébe.


Kísérlet viszont arra, hogy a régi recept szerint, nagyfilmes módra (90-120 percben, egyetlen kerek történetet elbeszélve, Holmes és a többi főszereplő eljátszásához neves színészeket felkérve), s többé-kevésbé a Doyle-féle történeteket adaptálva készüljön Sherlock Holmes-film, csak néhány történt. Ilyen volt a Stewart Granger főszereplésével leforgatott The Hound of the Baskervilles 1972-ben, a teljességgel egyéni hangú és igazán élvezetes Törvényes gyilkosság (Murder by Decree, 1979), amelyben a nagy nyomozót Christopher Plummer keltette életre, sajátosan, szomorkásan és sötéten, és - Roger Moore egyetlen Sherlock Holmes-mozija, a szintén a televíziónak készült, de a 20th Century Fox által gyártott, Sherlock Holmes New Yorkban (1976). Az ezredforduló utánról visszanézve (amikor épp létezik sikeres televíziós és mozis Holmes-franchise is) szinte érthetetlen, hogyhogy nem volt igény a hetvenes-nyolcvanas években ilyen filmekből többre: hiszen, ami született, inkább néhány útkeresés volt, miközben a tévésorozatok dicsőségesen törtek előre mellettük-helyettük. Ám a Moore-féle film, ha nem is örvendett nagy kortárs sikernek, ma megnézve is megállja a helyét. Sőt, szerintem kifejezetten jó, a Doyle-féle hangulathoz hűséges, érdekfeszítő adaptáció.


Ami, talán, sokakat meglephet. Roger Moore neve ugyanis annyira összekapcsolódott két híres szerepével, James Bondéval és az Angyaléval, hogy szinte hihetetlen, hogyan sikerült átváltoznia egy harmadik, ennyire legendás és jellegzetes hőssé is, mint Holmes. Lehet, hogy ez a hitetlenkedés okozta, hogy a Sherlock Holmes New Yorkban maradt a színész egyetlen ilyen filmje, pedig az okos forgatókönyvben finoman egy folytatás lehetősége is ott lebegett. A kortárs nézők azonban nem igazán akarták Moore Holmes-át autentikusnak elfogadni, talán rajongóként valami olyasmit láttak benne, hogy "Bond játszik Holmes-t". Pedig a színész egyedi, de a klasszikus elvárásokhoz hűséges, s más szerepeitől igencsak különböző alakot adott a nagy detektívnek. Nemcsak a haja, a mozgása és a modora (sőt, az angol kiejtése), de a játéka is eltérő Holmesként, mint amit megszokhattak tőle a nézők. Míg első két Bond-filmje, az Élni és halni hagyni és Az aranypisztolyos férfi között csak egyetlen kalandfilmet ért rá leforgatni, Az aranybányát, félúton a második és a harmadik film (A kém, aki szeretett engem) között már igyekezett mindent megtenni, hogy ne csak James Bond legyen a nézők szemében: játszott a Szerelmi hadviselésnek keresztelt angol vígjátékban, szerepet kapott A szicíliai keresztben, amely olasz maffiatörténet, és a Kiálts az ördögre című, Wilbur Smith regénye nyomán készült egzotikus, történelmi kalandormoziban - meg persze a Sherlock Holmesban. Azt hiszem, nem rajta, hanem a mozirajongók mániákus természetén múlott, hogy mindez idő alatt mégis mindvégig ő maradt Bond, James Bond. 33 évvel azután viszont, hogy Moore szögre akasztotta a 007-es kütyüit, esetleg belátható, hogy egy igen-igen jó Sherlock Holmes is elveszett benne...


A Sherlock Holmes New Yorkban címéhez illően nagyrészt Amerikában játszódik. 1901-ben járunk: a nagy detektív éppen felszámolta az ördögien gonosz Moriarty professzor teljes szervezetét, s most - annak ellenére, hogy magát a professzort még nem sikerült kézre kerítenie - élénken panaszkodik az unalomra. Ám váratlanul küldeményt kap a tengerentúlról, ahol Irene Adler, a különleges szépségű színésznő él, akivel egyszer, régen találkozott. Miss Adler kilenc éve minden bemutatójára meghívja Holmest: a borítékban mindig két jegy érkezik a premierekre, a földszint, B sor, ötös és hetes székre - Holmes pedig sosem megy el. Ezúttal azonban a látszólag lezárt boríték szétszaggatott jegyeket tartalmaz. Holmes biztos benne, hogy mindez csakis egy dologgal függhet össze: a megszökött Moriarty bosszújával. Épp ezért azonnal Amerikába utazik: s amint megérkezik New Yorkba, máris egyszerre kezdhet el nyomozni egy alattomos emberrablás és egy világméretű bankrablás után - s alkalma van bevetni zseniális maszkmesteri és álcázóképességét is... Én mindent megkaptam ettől a filmtől, amit egy Sherlock Holmes-történetben szeretek: az ötletes bonyodalmat, a pompás főgonoszt (Moriarty szerepére a zseniális színész-rendezőt, John Hustont sikerült megnyerni!), a gyönyörű, titokzatos hősnőt (az egzotikusan mély hangú és fantasztikusan törékeny Charlotte Ramplinget Irene Adlerként), a kiváló Watsont (Patrick Macnee kifejezetten erre a szerepre született: jó doktora verhetetlenül kedves, nagyon angol és tökéletesen földhözragadt), Holmes kellékeit a pipától a hegedűn át a különös fejfedőkig, valamint álöltözeteket és következtetéseket. Hacsak nem tartja valaki szentségtörésnek, hogy a sztori a Nővel, a Holmes által egyedül becsült nőnemű személlyel kapcsolatos, elméletileg egy Doyle-rajongónak mindenképpen kedvelnie kellene valamennyire ezt a filmet. Valójában azonban az értékelése ma is igen megosztó: fő azonban, hogy én nagyon szeretem.


Moore Sherlock Holmes-a a novellákból megismert különc, aki elképesztően zseniális, aggasztóan elbizakodott, ha akarja, lenyűgözően megnyerő tud lenni, máskor viszont öntelt, goromba pokróc. Villámgyorsan következtet, szinte sosem téved, bátor, sőt vakmerő, kissé önző, mégis nagyvonalú, néha túl talányos, s olykor szarkasztikus a humora. És - tartózkodik a nőktől, sőt, a Nőtől is. Amikor az erős és távolságtartó Irene Adler elveszti a fejét és zokogva a karjára dől, eltolja magától és okos kérdéseket intéz hozzá a bűnténnyel kapcsolatban, ám ugyanakkor időnként meglepően megértő és érzelmes tud lenni. (1) Igazán sokoldalú és életszerűen élvezetes karakter: aki azonban gyakorlatilag mindenben különbözik a Roger Moore által általában játszott hősöktől. (Talán egyet kivéve: az úriemberséget.) Holmes azon trükkje pedig, hogy szívesen álcázza magát, lehetőséget ad Moore-nak, hogy még öt különböző, érdekes maszkot viseljen a filmben, amelyekhez mind mozgásában, mind akcentusában is tökéletesen átváltozik: bár utóbbi az egyébként kiváló magyar szinkronban persze nem élvezhető egy az egyben.


Mindezek miatt a Sherlock Holmes New Yorkban nagy kedvencem: mint Holmes-adaptációt és mint Roger Moore-filmet is nagyon kedvelem. A mai, felgyorsult világban, a Sherlock-sorozat után persze lassabb menetűnek tűnhet, de ha valaki rászánja az időt, képes ma is ugyanúgy szórakoztatni és elvarázsolni: ráadásul mindez legalább hetven százalékban egyedül Roger Moore-nak köszönhető.

A listámról már csak az első két helyezett hiányzik: továbbá a +1 film, amely másképp nem kerülhetett fel rá... Erről szól a folytatásposzt.

Linkek (nemsokára)
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 1. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 2. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 4. rész

Megjegyzés:
(1) Az irodalmi Holmes fiktív személyiségéről alkotott vélemények között persze újra és újra feltűnik az is, hogy a detektív az aszexualitás tökéletes példaképe, Moore Holmes-a viszont ennek az elvárásnak nem felel meg. Én azonban a Holmes-szövegeket olvasva sem igen tudom belátni, hogy a felületes rátekintésen kívül mi hozta létre ezt a következtetést: hiszen ahhoz, hogy megtudjuk, egy személy aszexuális-e, ismerni kellene (az esetleg nem is igen létező) szexuális élete részleteit. Ezt pedig nyilván hiába várjuk egy Viktória-kori (kitalált) figurától. Az azonban, hogy Holmes számos történetben hoz össze szerelmeseket, old meg házassági viszályokat és kezel megértőn tragikus szerelmi bűntényeket, s hogy a novellabeli Irene Adlerben egyszerre nyűgözi le a csavaros és vakmerő észjárás, amellyel kifogott rajta, s a női büszkeség és bölcsesség, amivel erkölcsileg is megsemmisítette az ellenfeleit, olyasmit sejtet, hogy az irodalmi Holmest is nyugodtan lehet olykor romantikusnak, érzelmesnek, netán szenvedélyesnek tartani.
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 2. rész
Roger Moore önéletrajzi könyveinek az olvasása meghozta a kedvemet a színész filmjeinek újranézésre, s arra, hogy összeállítsam a listát, melyik hét filmjét is szeretem a legjobban, s miért. Ebben a bejegyzésben A vadlibákkal megkezdett felsorolás két televíziós munkával folytatódik: a hatodik és ötödik helyezettel.

6. Minden lében két kanál: Nyitány (The Persuaders: Overture, 1. epizód, 1972)

Mivel Roger Moore-t igazán a televízió tette színésszé, a filmjei közé a lehető legnyugodtabb szívvel vettem fel tévéseket is. Önéletrajzában ő maga is kiáll amellett, hogy sok szempontból nevetséges a tévés és mozis színészek kasztszerű elkülönülése: részben, mert a televízió az adott időszakban például sokkal nagyobb népszerűséget nyújtott, másrészt, mert épp az lehet nagyon különleges, amikor van átjárás a két médium között. Mondja ezt az örök Angyal és a legtöbb filmet forgatott James Bond: úgyhogy neki mindenképpen el lehet hinni...

Moore kisebb tévészerepek után 1957-1959 között vált híressé a félórás epizódokból álló Ivanhoe-sorozattal, amely ma is bárkit elszórakoztat, aki szereti a romantikus kalandokat és a humort. A tempója talán kissé lassú - hatvan év után nem is csoda -, a vívások viszont igazán izgalmasak benne, nem is beszélve Roger Moore-ról, aki harmincévesen a húszas éveik elején járók tökéletes bájával lovagoskodik benne. Az Ivanhoe-t követte 1959-1960-ban egy évad a The Alaskans című sorozatból, majd 1960-1961 között Moore átvette a szériától távozó James Garner szerepét a Maverick ötödik évadjában: pontosabban eljátszotta Bret Maverick (Garner) angol unokaöccsét, Beau-t (igen, ezt a találó nevet kapta a figura...), aki új főszereplővé vált Jack Kelly Bart Maverickje mellett. Ezeket a Warner stúdió gyártásában készülő amerikai tévésorozatokat követően kapta meg Moore az Angyal szerepét a brit gyártású The Saint sorozatban, s 1962-től 1969-ig játszotta. (Erről természetesen még fogok írni.)


1971-72-ben azonban új időszak következett a színész életében: sikerült megvalósítania egy olyan sorozatot, amely már régóta foglalkoztatta. Egy elegáns, angol nyomozófigurát alakíthatott (amilyen kissé az Angyal is volt), egy tőle mindenben különböző detektívpárral, a laza és furmányos, továbbá erősen beszédkényszeres amerikaival. Lord Brett Rupert George Robert Andrew Sinclair kékvérű arisztokrata, Danny Wilde New York nyomornegyedéből önerőből kikapaszkodott milliomos. Tökéletesen kiegészítik egymást, nyomozásaik pedig nemcsak izgalmasak, de elképesztően mulatságosak is ízlés-, modor- és öltözködésbeli különbözőségeik, állandó férfiúi versengésük és luxus életstílusuk miatt. A sorozat epizódjai számomra elsősorban a komikus elemek miatt maradandóak: hiszen a nyomozás bennük sok esetben lassú, s a legtöbb ügy mai krimirajongó-szemmel meglehetősen hihetetlen. Persze mindez nem véletlen, hiszen a sorozat lényege az olykor szatirikus, máskor frenetikus humor, amely tökéletesen hat. Moore és Curtis - a két teljesen eltérő személyiségű színész - párosítása óriási ötlet volt: kifejezetten inspirálóan hatnak egymásra, tökéletes komikus együttest alkotnak, és - ha szabad ilyet mondani - remekül néznek ki együtt.



Bár gyakran szokták kritizálni a sorozat magyar címét, belátható, hogy az angol sem volt túl - értelmes. A magyar szinkron pedig egyenesen bravúrosra sikerült: valamennyi... Az idők során ugyanis egyes forgalmazók újra és újra magyarították az egyes epizódokat, de a két főhang mindvégig maradt Láng József és Sztankay István, az örök Moore és Curtis. Egyetlen újító próbálkozás történt Kautzky Armand és Szolnoki Tibor főszereplésével, ám olyan forradalmat inspirált a kezdeményezés, hogy a forgalmazó inkább visszatért a bevált recepthez. Aminek csak örülni lehet, és nemcsak Moore miatt. Láng József mindig tökéletes Roger Moore: fegyelmezett, érzelmes, ironikus. (Erről még fogok írni.) Lágy, elegáns hanghordozása tökéletesen hozza az eredetiben az előkelő akcentussal megalapozott figurát. Úgy gondolom azonban, hogy Tony Curtis még többet veszített volna egy másik (talán precízebb) magyar szinkronnal. Sztankay István ugyanis, aki a legfrissebb Minden lében két kanál-szöveg felvételekor már több mint harminc éve szinkronizálta Curtist, elképesztően érezte nemcsak a színészt és játékát, de az általa elképzelt autóskesztyűs, self-made-man-ségét direkt tahó rájátszással hangsúlyozó, hiperhiú, bátor, szeretni való, titokban romantikus, és erősen dumamániás figurát is. Így az eredeti film rögtönzéseihez hasonlóan, lazán eltérve az angol szövegtől, sőt, olykor akkor is zseniálisan dünnyögve, motyogva, amikor Curtis az eredetiben meg sem szólal, gyakorlatilag újraalkotta magyar nyelven azt a karaktert, amelyről Curtis és Moore is kimerítően írnak az önéletrajzukban, de - becsületszavamra - nekem angolul nem jön át egészen. Csak Curtis játékával és a magyar szinkronnal...


Roger Moore a Minden lében két kanállal nem ismételte meg Az Angyal sikerét, de a Nyitány című epizód, a kezdő, remek zenéjű, osztott képernyős autóversennyel feltétlenül felkerülhet a legmaradandóbb tévés pillanatok ranglistájára. Az egész sorozat rendkívül szerethető, egyedi és különleges. Szerintem még generációk sorát szórakoztatja majd: köszönhetően Curtisnek és Moore-nak.

5. Karácsony a kastélyban (A Princess for Christmas / Christmas at Castlebury Hall, 2011)

Lehet, hogy van, aki nemigen érti, hogyan kerülhet e ranglista előkelő, ötödik helyére egy csak a televíziónak készült családi vígjáték, amelyben az amerikai és brit főszereplőkön kívül sok román színésznőt és színészt láthatunk mellékszerepekben, mivel a film számos felvétele a gyönyörű, neoreneszánsz Peleș-kastélynál készült, Sinaiában, a belsők egy része pedig a Bragadiru-palotában, Bukarestben. Nem túl nagy költségvetés, romániai forgatás, televíziós színészek: ugye, hogy ismét a tévé kontra mozi előítéleteknél vagyunk! Szerencsére én ugyanúgy a televízióban vetített karácsonyi filmként láttam először, mint oly sok mozifilmet is, így mindez egyáltalán nem zavart a véleményem kialakításakor. Tény számomra, hogy a Karácsony a kastélyban-nak itt a helye a listán.


A történet egyszerű és klasszikus: amerikai főszereplőnője, Jules Daly (igen, ez egy női név), a régiségekkel foglalkozó lány Buffalóban él és már rég elfelejtett álmodozni. Éppen állástalanná vált, sokkal nagyobb azonban a baj unokaöccsével, Milóval és unokahúgával, Maddie-vel, akiket ő nevel. A gyerekek épp egy éve vesztették el mindkét szülőjüket: boldogtalanok, fegyelmezetlenek és egyre dühösebbek a világra. Ekkor érkezik meg a váratlan mentőangyal, Castlebury hercegének komornyikja, aki a gyerekek nagyapjának meghívását hozza a hercegi rezidenciára. Edward herceg annak idején kitagadta az idősebb fiát, amikor az egy egyszerű, amerikai Miss Dalyt vett feleségül: most azonban végre szeretné megismerni az unokáit. Jules tehát repülőre ül, és elutazik Európába, Castlebury Hallba, Milóval és Maddie-vel: a megismerkedés a nagyapával azonban nem egészen úgy sül el, ahogyan remélte. Edward herceg zord, mogorva, türelmetlen és hallani sem akar a karácsony megünnepléséről: mindez kis híján megfutamodásra készteti az amerikai családot. Szerencsére a fiatal herceg, Ashton, a segítségükre siet: de sok mindennek kell még történnie, hogy végre beköszöntsön a karácsony a kastélyba.


Mindebből sejthető, hogy ez egy szívmelengető történet (amit szándékosan nem akarok giccsnek nevezni). Úgy érzem, sok embernek támad kedve a karácsonyra készülve megnézni egy kedves filmet, ami valójában tündérmese, visszaadja a hitet az emberekben és a jó győz benne. A Karácsony a kastélyban pedig pontosan ilyen film: nem találni benne különös eredetiséget, sőt, elemeiben kiszámítható, viszont bájos, mulatságos, és újra és újra meg lehet nézni, szeretettel, örömmel és sok nevetéssel. Az érzelmes-humoros filmek között igazán minőségi, köszönhetően a szereplőgárdának és a jó forgatókönyvnek. A rigorózus házvezetőnő, Mrs. Birch (Oxana Moravec), a mindig mosolygó szobalány, Abigail (akit az azóta nemzetközileg is ismertté vált Madalina Anea játszik bájos frufruval), a mindent elrendezni vágyó tökéletes komornyik, aki a Paisley Winterbottom névre hallgat (Miles Richardson, Kerekes József magyar hangjával) és a személyzet többi tagja Jules (Katie McGrath) különös tündér-keresztszülőjévé szegődik, hogy a lány elnyerhesse a nagyon jóképű és jószívű Ashton herceg (Sam Heughan) kezét. Előtte azonban még le kell győzni Ashton ármánykodó, kékvérű menyasszonyát: és meg kell nyerni Edward herceg szívét...


Akit Roger Moore játszik, egy valódi herceg eleganciájával. Neki köszönhetően az amerikai módra tündérmesés sztori képes valósággá válni: amikor kimondja első, gyanakvó mondatát a filmben ("Biztos jó családot hozott?"), Castlebury Hall létezni kezd. Moore nyolcvannégy éves a film forgatása idején, nincs azonban, aki elegánsabban táncolna, lelkesebben beszélne a krikettről, jelentőségteljesebben lépne be egy szobába, ironikusabban húzgálná a szemöldökét - és megnyerőbb lenne, mint ez az idős gentleman. (Magyarul természetesen Láng József örökifjú szinkronjával.) Moore-nak ez volt az utolsó igazi filmje: a következő héthez már csak a hangját adta, vagy rövid cameókban jelent meg. Ebben azonban még egyszer olyan, amilyennek mindenki megszerette: egy angol úriember. Ráadásul a báljelenetbe még a "civil" feleségét is sikerült becsempésznie "Lady Cristinaként". 

Sok színész váratlanul hagyja abba a forgatást, sok nagy legenda utolsó filmje nem igazán jó, vagy épp nézhetetlen. A Karácsony a kastélyban önmagában nem meghatározó filmalkotás, de bizonyos szempontból igazi Roger Moore-mozi, s az adventi matinék kedvelt darabjaként valószínűleg sokáig őrzi majd a színész emlékét.

A posztsorozat nemsokára folytatódik, következik a 4. és 3. helyezett... Addig is még egy kép a Karácsony a kastélyban-ból advent második vasárnapjára.


Linkek
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 1. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 3. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 4. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 1. rész
Több mint másfél éve már, hogy nyolcvankilenc évesen elhunyt Sir Roger Moore, a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoka (KBE), a UNICEF jószolgálati nagykövete, James Bond harmadik filmes alakítója, a televíziós és mozisztár. Mindig is nagyon kedveltem őt színészként és a rajongók előtt feltűnő magánemberként is. Az utolsó angol úriember volt számomra.

Mielőtt azonban elolvastam volna önéletrajzi könyveit, sosem hittem volna, hogy ennyire szerethető és becsülhető ember volt. Bár az önéletrajzok lényege, hogy maradandó, kerek és problémamentes képet hagyjanak megírójukról az utókor számára, azért egyértelmű, hogy a szerkesztők és szellemírók minden igyekezete ellenére sem tudunk olvasóként megkedvelni minden embert, miután befejeztük az önvallomásait. Különösen így van ez a nagy színészek esetében. Ők ugyanis képesek csak úgy élni az életüket, s könyvükben általában arról akarnak mesélni (találkozásokról, összejövetelekről, barátságokról), ami valóban érdekelte őket, ahelyett, hogy lexikonát nyújtanák összes filmjük forgatási anekdotáinak. Nem egy közülük bevallja, hogy a filmvásznon állandó romantikus társával elviselni sem tudták egymást. Mások nem átallják leírni, hogy világéletükben utálták a filmezést, azt a munkát, ami miatt rajongani kezdtünk értük! Sőt, néhány filmszínész-önéletrajz-szerzőről - minden kiadói csiszolás ellenére - még az is kiderül a könyvéből, hogy modortalan, önző, nyűgös, öregedő ember...

À bientôt..., 2017 (Kossuth, 2018)
Persze ezeket az önéletrajzokat aztán - szerencsére - elfújja az idő: az igazán jók viszont megmaradnak. A botrányhős Errol Flynn például kiváló érzékkel töltötte élete utolsó napjait is az önéletrajza csiszolgatásával. Van egy olyan benyomásom, hogy szinte mindent, amiben nagyon  tehetséges volt, csak mellesleg csinált, legyen szó filmezésről, színházról, írásról (helyette inkább ivott, mulatott, hajózott, nőzött és házasodott) - ettől függetlenül viszont átkozottul jól tudott írni is. Először a - szokás szerint - botrányos és sajnos, korai halála után okozott meglepetést az őt rég leíróknak, amikor megjelent a My Wicked Wicked Ways című önéletrajza - és nemcsak hatalmas üzleti siker lett, de ismét feltámasztotta Flynn egykori legendáját. Azóta pedig újra és újra meglep mindenkit. Szövege ugyanis tele van ivással, mulatással, hajózással és nőkkel, ennek ellenére sikerült olyan szenvedéllyel, iróniával és szeretetreméltósággal megfogalmazni élete történetét (és olyan bájosan-őszintén átkelni az ingoványos részeken), hogy bármely olvasója azzal érhet a kötet végére: becsüli az embert a Robin Hood-maszk mögött, vagy egyenesen meg akarja menteni... (Hatvan év távlatából is: az 1959-es könyv legfrissebb kiadásai mind az ezredforduló után jelentek meg, sőt, hangoskönyvben is kaphatók!)

My Word Is My Bond, 2008 (Európa, 2010)
Roger Moore esetében azonban talán nem is kellett volna meglepődnöm, mennyire hatásos, szórakoztató és élvezetes embernek mutatja az önéletrajza. Elég megnézni bármely televíziós beszélgetését (még azt a rendkívül ügyetlent és tiszteletlent is, amelyet 2010-ben egy magyar tévécsatornán folytattak vele), hogy lássuk, remek anekdotázó volt, félelmetesen gyorsan tudott reagálni, ha ostobasággal vagy pimaszsággal találkozott, vagy egyszerűen csak szerette volna elterelni a beszélgetést más témákra. Nem csoda, hogy élete utolsó éveiben pontosan egy olyan pódiumműsorral tért vissza a színpadra, amelyben egyik barátja beszélgetett vele az életéről - a közönség dőlt a nevetéstől és vette a jegyeket... Ugyanakkor történetmesélései közben Moore mindvégig udvarias volt, korrekt és finom. Úriemberhez méltón sokkal szívesebben beszélt a barátairól, mint az ellenfeleiről. A kellemetlen történetek hőseit sosem nevesítette, ezzel szemben nála sokkal kevésbé "fontos" színészekre, filmes-tévés munkatársakra is igyekezett pontosan visszaemlékezni. A végsőkig önironikus volt, másokat azonban szinte sosem bántott: úgy tűnik, ez már csak azért is nehezére esett volna, mert szinte mindenki szerette őt. Ami az ő szakmájában szerintem nagy ritkaság.

Találkozásom Moore-ral a színész szellemes szösszeneteit és szeretettel teli optimizmusát örökül hagyó, posztumusz kötetével, a Viszlát...-tal kezdődött néhány hete, amely véletlenül akadt a kezembe. Majd A nevem Moore... Roger Moore című, vaskos, de legalább ugyanannyira izgalmas, szórakoztató és egyéniséggel rendelkező önéletrajzi kötetével folytatódott, amelyhez ugyan nagyobb kihívás volt hozzájutni, de nagyon megérte.

Miközben mindenkinek ajánlom a két kötetet, amelyek őrzik egy rokonszenves, s az általa bevallottnál jóval tehetségesebb, klasszikus sztár emlékeit, eszembe jutott, hogy készítek egy listát Roger Moore szerintem legjobb filmjeiről. A szubjektív felsoroláson 7+1 film szerepel majd. Íme: a hetedik.

7. A vadlibák (The Wild Geese, 1978)

Ha egy háborús akciófilm szeretne társadalmi-politikai mondanivalóval is bírni, nagyon jó forgatókönyvvel kell rendelkeznie. Az Andrew V. McLaglen rendezte brit film sajnos nem ilyen: ezért kerülhet csak a hetes lista végére. A történet szerint egy korrupt afrikai diktátor gépeltérítéssel elraboltatta demokratikus ellenfelét, de nem jutott el addig, hogy kézre keríthesse és kivégeztesse: Limbani elnök az őt elrabló terroristahadsereg fogságában maradt, s immár két éve zsarolják vele a diktátort, amikor az - vörösréz-koncessziókért cserébe - szívességre kér egy brit bankárt. Zsoldoshadsereget kell felfogadnia, amely kiszabadítja Limbanit, és - átadja a diktátornak, hogy az végre kivégeztesse: ez a kommandóscsapat lesz a film főszereplője...

Nos, gondolom, ennyiből is érezhető a fő probléma: ha a főszerepeket nem Richard Burton, Roger Moore, Richard Harris, Stewart Granger és a korabeli filmgyártás szinte összes nagy karakterszínész-öregje játszaná, élő ember nem ülne be egy (látszólag) igazságtalan célokért és pénzért elszegődő, ráadásul hangsúlyozottan túlkoros, rég leszereltekből újraverbuvált katonai egység afrikai kalandozására. Persze épp a színészek neve a garancia arra, hogy a zsoldosok végül erkölcsös és nemes célokért fognak majd élni vagy meghalni: ez azonban igazán csak a film közepén derül ki, amikor bankár megbízójuk becsapja és magára hagyja őket. A nézőnek viszont az első perctől rokonszenvesnek kell találnia a mindenért felelős főhősöket, puszta bemondásra, mert azok alakítják a szerepeket, akik.


A film kortárs fogadtatását ráadásul megnehezítette, hogy - értelemszerűen - csupa feketét ölnek benne - többnyire - fehér zsoldosok, Afrikában: így a bemutató idején - Európában - többen bojkottálták a mozi megtekintését, mondván az apartheid-politikát támogatja. Nem is tévedhettek volna jobban: a nagyrészt eredeti, afrikai helyszíneken forgatott filmben minden afrikai szerepet afrikai színészek játszottak, s az érintett országok kifejezetten biztosították támogatásukról a gyártókat politikai szempontból is. Ezt bárki könnyedén megértheti, ha megnézi a filmet, amelynek legjobban megírt szerepe épp a magatehetetlen, ám szellemileg az utolsó percig friss, nagy álmodó, Limbani elnöké (akit Winston Ntshona dél-afrikai színész játszik).


A főcímben Roger Moore a második helyen szerepel Richard Burton után, s Richard Harris csak a harmadik helyen következik, mégis, ahányszor megnézem A vadlibákat, annyiszor leszek biztos benne, hogy ez igazán Harris filmje. Részben azért, mert Janders századosé hálás szerep, másrészt, mert ez a mozi másik olyan karaktere, amelyet nem felejtettek el megírni. Burton jóval halványabb, mint az tőle megszokott. A film katonai jeleneteiben legtöbbször szinte nem is játszik, csak van: pusztán akkor válik többdimenzióssá és félelmetessé, amikor a film végén civilben mutatkozik.

Moore, aki egy vagány, nőcsábász, de a saját etikai kódexéhez mérten erkölcsös írt játszik, képes úgy humort csempészni a filmbe, hogy mégsem teszi túl könnyeddé vagy játssza túl a szerepét. Sőt, többször, mintha szándékosan háttérbe húzódna a közös jelenetekben. Mivel ekkor volt Bond-sága csúcsán (A kém, aki szeretett engem és a Holdkelte között), talán örömét lelte egy másokkal összhangban játszható és nem túl tökéletes szerepben (Fynn hadnagy például a kiképzésen olykor elképesztően rosszul teljesít, ejtőernyővel is vacakul ugrik, igaz, éles helyzetben viszont ellőtt lábbal is megállíthatatlan). Mindettől függetlenül Moore ebben a filmben is épp olyan jól néz ki, mint mindig: hiába próbálja hosszabbra hagyott hajjal és a csatajelenetekben bőszen szívott szivarral karakterré alakítani és öregíteni magát, továbbra is átkozottul jófiús, s ötvenegy évével fiatalabbnak tűnik a vele egyidős Hardy Krügernél és a nála fiatalabb Richard Harrisnél is. Persze szerencsére vannak jól kinéző zsoldosok is.


Roger Moore annak idején büszke lehetett a filmre, amely az USA-ban ugyan nem hozott sokat, de nemzetközi szinten végül szép sikert aratott, mára pedig valósággal legendás hírűvé vált. Egyértelmű azonban, hogy nem ez a legjobb filmje. A legjobb hetes listára viszont még épp felfér: megnézése ma is élmény lehet.

Nemsokára következik a 6. és 5. helyezett...

Linkek
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 2. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 3. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 4. rész