Ekultura.hu - Ignaczy Karpowicz: Szálkák
Szálkák: azt hiszem, Magyarországon igencsak merész vállalkozás ezen a címen megjelentetni egy könyvet. Legalább is 1972 óta, amikor Pilinszky János meghatározó verseskönyve, a Szálkák megjelent. A Pilinszky-címmel kapcsolatban számos értelmezés látott napvilágot: a Szálkák nála utalhattak Krisztus keresztjének szilánkjaira, mint ereklyékre; sőt, arra, hogy valójában maga a megváltást jelképező kereszt gerendája csak szálkák összessége, hiába szokás a közmondásban is szembeállítani a szálkát a gerendával; vagy arra, miképpen degradálódik a keresztény és nem keresztény gondolatkörben a megváltás (így a kereszt már csak szálkának tűnik az emberiség szemében). Azonban ebben a kötetben is van egy vers, amelyet szeretek, s amelyben távolról sem egyértelmű, mit is jelentenek a szálkák. „Mérd az időt, / de ne a mi időnket, / a szálkák mozdulatlan jelenét, / a fölvonóhíd fokait, / a téli vesztőhely havát, / ösvények és tisztások csöndjét, / a töredék foglalatában / az Atyaisten igéretét.” (Metronóm)

Ignaczy Karpowicz lengyel író magyarul legfrissebben megjelent könyve, a Szálkák legalább ilyen rejtélyes és sokértelmű, ha a címe felől közelítjük meg. Hiszen első közelítésben egy bonyolult sztorijú és meglepően monumentális regény néhány mai, lengyel értelmiségi szerelmeiről, vitáiról és konfliktusairól. Vajon mik lennének itt a szálkák? A lengyel cím (Ości) és az ötletes magyar borító látszólag egyszerűvé teszi az értelmezést: halszálkákról van szó. De mégis, hogyan kerülnek ezek egy ízig-vérig nagyvárosi, kortárs történetbe? Ezek lesznek a szálkák, amelyek majd a szereplők vagy netán az olvasó torkán akadnak a történet egyes fordulataikor? Vagy épp a történések a szálkák, amelyekből kirajzolódhat egy néhai hal csontváza? Netán a szálkák maguk a szereplők: lehasadva és letörve egymásról, másfelé hajolva, mégis összenőve? A főhősök, az emberek „halak a hálóban”? Esetleg néhai halak, megevettek, kiköpöttek? Talán nem csoda, hogy a szerző egy interjúban tréfásan megjegyezte, tulajdonképpen ma már végig kell gondolnia, jól érti-e a saját címét.

Amilyen precízen posztmodern kötet a Szálkák, telve idézettel a teljes lengyel és világirodalomból, azt hiszem nem bánta a szövege, hogy az én értelmezési horizontomon végig ott lebegett Pilinszky is: igaz, nem feltétlenül a hit kérdéseivel vívódó versei (bár Karpowicz kötetében igencsak megjelenik a hit kérdéseivel való vívódás, amely a közismerten katolikus Lengyelországban igazi generációs ellentétet tud okozni), sokkal inkább azok a versek, amelyek a nagyvárosi magányról szólnak – amely időnként társas magány. A Szálkák ugyanis igazi, huszonegyedik századi nagyregény, a nagyváros modern eposza, amelyben vannak szerelmek, kapcsolatok, megcsalások és egymásra figyelések, mégis, valahogyan mindenki egyedül van, vagy legalábbis van legalább egy hely, közösség, ahova nem tartozhat. Főhősei, a hétköznapinál is átlagosabb tucatemberek, mégis valamennyien igazi egyéniségek és felejthetetlen karakterek: a fajgyűlölő és a vietnami; a házasember, aki férfiba szeretett bele, és a nős ember, aki egy idősebb nő iránt vonzódik; a férfi, akit kirekeszt a világból a külseje, és a nő, aki önmagát rekeszti ki a világból… A történet összegyűjti korunk összes normasértését, mintha sejtetné, hogy normalitás nem is létezik...

A szereplők mind különcek és furcsák, mégis, ismerősnek tűnnek. Sőt, a Szálkák helyenként kulcsregényként is olvastatja magát: még ha mi, magyar olvasók ebből jóval kevesebbet is vehetünk észre, mint a lengyel kortárs irodalmi berkekben járatos, vagy arról több (bulvár)cikket olvasó lengyel olvasóközönség.  A regény legalább olyan provokatív és élményadó, mint Karpowicz két, magyarul korábban már megjelent regénye, a groteszkül misztikus Csoda és a monumentális Égiek és földiek. Történetvezetésében és szerkesztésmódjában azonban teljesen eltér tőlük. Látszólag semmi más, mint hétköznapi emberi sorsok gyűjteménye és emberi játszmák bemutatása, valójában azonban sokkal többet ad. Szereplői – az elismert, ám végtelenül magányos és önmagát sem ismerő írónő, akinek van egy macskája, s aki szereti felrúgni a sablonokat, ám engedelmeskedni képtelen kamaszgyerekké vedlik vissza, amint hazatér a szülői házba; egy házasságában már semmit sem találó, de még mindig mindent kereső nő, aki beleszeret a férje szeretőjébe; a nyugodt, kedves, békés, otthonülő típusú (s nem mellesleg vietnami) férfi, aki éjszakánként transzvesztita énekesnőként bontakozik ki – színes karakterek lennének bármilyen lengyel sitcomban. De úgy, ahogyan Karpowicz ír róluk, valahogy elképesztően valóságosak a maguk örömeivel és bánataival együtt, sőt, egész generáció(ka)t jelképezhetnek.

S akkor még szó sem volt arról, hogy milyen különös nyelvezet és szerkesztésmód jellemzi a regényt. A történet hőseit egy-egy közbeiktatott jellemzésből ismerhetjük meg, amelyek a szerepjátékok kártyáira emlékeztetnek: s ezzel mindjárt kétséget is ébresztenek az olvasóban az átlagember hősök valóságosságával kapcsolatban. Az elbeszélést különös, lexikoncikknek látszó szövegdarabkák szakítják meg, amelyekből megtudhatjuk, hogy a vödör elsődlegesen többé nem a vízhordásra szolgáló primitív eszközt jelenti, hanem a marihuánaszívás egyik eszközét, vagy hogy a kosztüm „az öltöny női megfelelője”, és mégis, „beszélhetünk koszümös filmről, de nem beszélhetünk öltönyös filmről”. A regény első mondatát mindjárt érdemes idézni: „A busz állt a dugóban és a helytelen állandósult szókapcsolatban.” A briliáns és sokszor humoros szöveget ugyanis újra és újra a nyelv mibenlétéről és működéséről szóló rövid elmélkedések, aforizmák szakítják meg.

Nem csoda tehát, hogy a Szálkák 2014-ben a Nike Irodalmi Díj döntőse volt. Örülök, hogy magyarul is megjelenhetett, mégpedig Körner Gábor pompás fordításában, s így mi is elolvashatjuk. Szerteágazó és inspiráló történet emberi kapcsolatokról, szerelmekről, vonzódásokról, telve humorral, érzelmekkel és kis tragédiákkal. Ironikus találkozás közép-európai jelenünkkel, s furcsa párjaival egyben a világirodalom egyik legfurcsább szerelmes regénye… Kár volna kihagyni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ignaczy Karpowicz: Szálkák
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   
Ki nyer ma? - Agatha Christie egy percben
Ennek örülni kellene. Vagy mégsem? Két könyv, amely októberben érkezik a könyvesboltokba, filmképes borítóval. Az egyik az Európától, október 4-én, a másik a Helikontól október 2-án...

Ekultura.hu - Walther von der Vogelweide Összes versei
Volt egyszer egy költő. Születése szerint nem volt nemes, érzelmei és erkölcsei alapján annál inkább. Keserű korban élt és rendkívül cinikus tudott lenni, a nők mégis rajongtak érte. Igazi tehetség volt, legyőzhetetlen a briliáns rímelésben, bravúros verselésben. Életében mégis izgalmas eseménynek számít, amikor a pártfogójától kapott egy kabátot – igaz, nem kopottat, hanem elegánsat. Legjobban versben tudott dühöngeni, de talán udvarolni is. Már egészen fiatalon ismertté vált, halála előtt néhány évvel viszont teljesen elhallgatott. No, és ilyeneket tudott írni:

Azt nem tudom
hogy közömbös vagyok-e neked én szeretlek
egyvalami nagy fájdalom
keresztülnézel rajtam szemeid távolba merednek
ha jobb nem fog tőled telni
én ezt nem bírom elviselni
az irántad érzett vágy lever
segíts hordozni túl nagy a teher!

Aki az előbbi sorok olvastán valahol a 20. század végén igyekezné betájolni az említett úr működését, óriásit tévedne és mégis, valahogyan igaza volna. A szóban forgó szerző ugyanis a leghíresebb német lovagköltő, Walther von der Vogelweide, aki 1170 körül született, talán valahol Alsó-Ausztriában és 1230 körül halt meg, talán Würzburgban – vagyis lassan nyolcszáz éve halott. Ennek ellenére szövegeit olvasva időnként olyan közel érezheti őt magához bármely versrajongó, mintha egy kortárs költőt fedezne fel magának. Olyasvalaki, akinek van mondanivalója, akit nem kegyes nosztalgiából, dölyfös sznobizmusból vagy iskolai kötelező olvasmányként ismerhetünk meg, hanem azért, mert – függetlenül saját korának, világának messzeségétől – ma is jelen van, ma is képes megszólítani bárkit.

Például, amikor efféle bölcsességeket ír: „Titkolt bánat alatt inogva /gondolj kedves nőkre így lesz lelked szabad…” Vagy amikor így értékeli korunkat – vagy a saját korát: „Hogy ilyen gonoszak a férfiak / az a nők hibája nem tudom másképp hívni / régen ha hírnévre tört egy lovag / a nők elismerését akarta kivívni (…) / most viszont gyakori jelenség / hogy a nőknek tetszik a gerinctelenség.” Amikor pedig felölti a szegény, poligám fiatalember szerepét, szinte ismerőssé válhat a szomszédból: „azt engedd meg hogy szórakozzam / amíg kegyeidre kell várnom / nem mondom meg mi az tudod te milyen vágy nyom / de halld meg mitől félek én / attól hogy rászokom ha ezt csinálom hosszan.”

Persze adódhat a kérdés, valóban ilyen-e Walther von der Vogelweide. Tényleg ennyire hozzánk szól? Tényleg ilyen szókimondó, modern, laza és okos az a költői személyiség, amely a versei mögött áll? Mennyi múlik a fordítón? Mennyit ajándékoz oda saját tehetségéből a régmúlt idők költőjének Márton László, aki valóban kortárs író, s mint ilyen, tényleg szókimondó, modern stb.? Nos, valóban, ilyen kérdések folyamatosan felmerülnek bármilyen lefordított irodalommal kapcsolatban. Közülük is kedvencem a „lehetséges-e egyáltalán bármilyen irodalmi művet, különösen verset lefordítani?”, amit általában több ezer magyarra fordított vers gondos áttanulmányozása, összevetése és elemzése (azaz olvasói kiélvezése) után szokás feltenni…

De véleményem szerint a fordítón múlik minden: ugyanis csak ő tudja megmutatni, mennyire hozzánk szól egy-egy idegen költő. Törekvése bizonyos szempontból valóban lehetetlenség, hiszen míg az eredeti mű korához és önmagához kötött (Walther például a maga középfelnémet nyelvváltozatához), a fordítás olyan újjászületés, amely klasszicizálódhat ugyan, de nem biztos, hogy megér ugyanannyi időt, mint az eredeti. Ellenben újdonságával és tiszteletlen bátorságával ismét ráirányíthatja a figyelmet régebbi, elvben már unásig ismert alkotásokra. És: bár a fordító szerethet egy rossz verset is, s emelhet rajta egy kicsit a maga fordításváltozatával, ha tisztességesen dolgozik, át nem írhatja. Így egyértelmű, hogy az a lenyűgöző zsenialitás, amely Márton László kötetének minden Walther-sorából árad, a lovagköltő sajátja kell, hogy legyen.

Csak talán eddig még nem vettük észre. Legalább is a többség nem: például azok, akik csak az iskolából ismerik őt, jobbára egyetlen verse, A hársfaágak csendes árnyán alapján, amelyet Babits Mihály fordításában szokott olvasni minden földi halandó. Ez a vers gyönyörű és káprázatos, van benne játék és humor, ölelkezés a fa alatt, fiatal, s cseppet sem előkelő női megszólaló – és itt a probléma. Az, amikor a bájos lányka fülemülés szerelmi emlékezései közben időről időre a honfoglaló magyarok lovas harci kiáltását hallatja a refrénben – „Ejhajahujj!” –, sokakat győzött már meg arról, hogy Walther von der Vogelweidénak fogalma sincs a nőkról... Hogy az egyébként kiváló fordító Babits miért döntött e fordulat mellett, nem tudni. Az egész vers újjászületik azonban, ha másként szólal meg: „Ott ő kirakta / tetszetősen / virágokból az ágyamat / bizony kacagna / szívből erősen / aki azon az ösvényen halad / ha rájönne a rózsaszirmot látva / tandaradei / hogy az volt fejem alatt a párna.”

Márton László bravúros fordításai ráadásul nemcsak könnyed látleletek Walther költészetéről: kivétel nélkül elképesztő filológusi munkára épülnek, amelyekről bárkit meggyőzhetnek az egyes versek bőséges jegyzetei és szellemes kommentárjai. Ezek elmagyarázzák, miért szabad az ich vriunde szókapcsolatot csajozoknak fordítani, hogy miért praktikus a mindent kimondó, szellemes bemondásokkal teli rövidverseket Spruchok helyett Beszólásoknak nevezni, s hogy miképpen indulhat ilyen strófával egy 12. századi, szabályos alba, vagyis hajnali búcsúdal: „Összefonódó taggal / fekszik egy lovag hűha milyen daliás / egy hölgy karjaiban látja virrad / rózsaszínű fénnyel dereng a felhő / a hölgy így szól szavában bánata feljő. / „Átkozott légy te nappal / miattad a kedvesem maradni nem bírhat / amit szerelemnek mondunk gyötrelem óriás.” (Ugyanez Weöres Sándornál még így kezdődött: „Nyájasan pihent / egy ifju szép vitéz / kegyes úrnője karján…”)

Márton László kötete tehát igazi irodalmi mérföldkő, emellett pedig óriási élvezettel olvasható, remekbe szabott verseskönyv. Magyarországon először tartalmazza Walther von der Vogelweide összes versét cenzúrázatlanul, megrostálatlanul, kiválogatatlanul, a legmodernebb német kritikai kiadások anyaga és értelmezése alapján sorba rendezve és lefordítva. Számomra azonban sokkal inkább abban áll a jelentősége, hogy benne minden Minnesängerek legkiválóbbika, a pompás szerelmes versek és kíméletlen szatirikus költemények szerzője új – irodalmi – életre ébred, s generációknak válhat kedvenc kötőjévé. Ha akarjuk. Hiszen: „Akik a tisztességes költészetet zavarják / azoknak száma nagyobb jóval / mint akik hallgatni akarják / de én hadd tartsak a régi példaszóval..." Viszont: „nem hitték nekem hogy vannak ezek a gondok / közben felnőtt egy új nemzedék / hozzájuk eljut amit mondok..."

A cikk az Ekultura.hu-n: Walther von der Vogelweide Összes versei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Az idézetek a kötet következő oldalairól származnak: 165., 49., 125., 91., 81., 85., 88., 138., 352. A képeken Vogelweide különböző korokban szoborrá merevülve Bozenben, a thüringiai Weissenseeben, Heidingsfeldben, Innsbruckban és Würzburgban.