Mit vártam leginkább a Könyvhéten? - 2013-2019
Itt a 2019-es Könyvhét. Idén a Vörösmarty tér átalakítása miatt új helyszínen rendezik, s három olyan dedikálás is a programja része, amit el nem mulasztanék semmi pénzért...
Ennek örömére készítettem el ezt a bejegyzést, amely azoknak a könyveknek a felsorolását tartalmazza, amelyeket 2013 óta a legjobban vártam az egyes könyvheteken. Ezek a rövid ajánlók az ekultura.hu-n láttak napvilágot, ahova 2012. november 15-e óta írok Baranyi Katalin néven. Idén ezt a hat írást is egymás mellé helyeztem, ahogyan a karácsonyi könyvkívánságaimról írt szövegekkel és az Év Könyvévé választott kötetek rövid méltatásaival, és a könyvfesztiváli kívánságokkal is tettem már. Bízom benne, hogy sikerül kedvet csinálnom vele ezeknek a mai is kapható könyveknek a kézbe vételéhez, megvásárlásához - élükön a legújabbal!

2019-ben
Edgar Allan Poe: A kút és az inga
Helikon, Babits Mihály és Pásztor Árpád fordítása
Sokáig töprengtem, John Updike A farmjának remek, új kiadását (21. Század) vagy a régen várt Kérdések és válaszok a rendszerváltásról című gondolkodtató könyvecskét (Napvilág) válasszam könyvheti kívánságomnak. Végül azonban rájöttem, sokkal egyszerűbb a válasz. Ahányszor ugyanis a Könyvhétre gondolok, a kíváncsiság mellett, hogy milyen is lesz majd új helyszínen csatangolni a Vörösmarty tér helyett, mindig egyetlen dolog jut eszembe. Hogy kézbe szeretném venni a Poe novelláiból szerkesztett harmadik Helikon Zsebkönyvet, Szabó Levente tervezte, szuggesztív borítóján a hollóval, s benne a borzongatás mesterének négy csodás novellával, amelyeket olyan fordítók jegyeznek, mint Pásztor Árpád és Babits Mihály.

2018-ban
Artúr király halála
L’Harmattan, Szalai Virág fordítása
Egy igazi, hamisítatlan, középkori lovagregény, amely mégis könnyen befogadható, színes és olvasmányos könyvélményévé válhat annak, aki megismerkedik vele. Van ilyen? Nos, egy már biztosan, mivel tavaly a L’Harmattan Kiadó megjelentette A Szent Grál felkutatása című művet, amely egy, a 13. században készült, s minden későbbi Artur-legenda alapjául szolgáló középkori regényfolyam egyik darabja. Idén, elődéhez hasonlóan álomszép külsővel és remek fordításban, érkezik az újabb kötet: bízom benne, hogy legalább ugyanolyan öröm lesz majd elolvasni.

2017-ben
Walter von der Vogelweide összes versei
Kalligram, Márton László fordítása
Először jelenik meg Magyarországon Walther von der Vogelweide összes verse: cenzúrázatlanul, megrostálatlanul, kiválogatatlanul. Ezek után, azt hiszem, nem kell hosszan megindokolnom, miért ez a könyv számomra a 2017-es könyvhét legnagyobb ígérete. Az utóbbi időben különösen megszerettem a középkor trubadúr- és lovagirodalmát, márpedig Vogelweide nemcsak egy német lovagköltő a sok közül, hanem minden Minnesängerek legkiválóbbika, pompás szerelmes versek és kíméletlen szatirikus költemények szerzője. A hozzá illő tolmács, a költő-író-drámaszerző Márton László pedig a Grimm-mesék, Novalis, Kleist és nem utolsósorban Goethe Faustjának ördögien tehetséges újrafordítója. Kettejük találkozása mindenképpen különleges olvasmány lesz: már alig várom.

2016-ban
Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya
Metropolis Media, Rácz Nóra fordítása
Alig akarom elhinni: itt a harmadik kötet! Az észt szerző eredetileg önálló könyvnek, majd trilógiának indult, de ma már öt kötetet számláló, világhíres történelmi detektívregény-sorozata elért a bűvös hármas számhoz! 1422-ben vagyunk: Melchior, a patikárius és amatőr nyomozó a Szent Olaf-templom rejtélye és a Kerekeskút utca lidérce után ezúttal a hóhér lányának, egy emlékezetét vesztett férfinak és egy láthatatlan gyilkosnak az ügyét bogozgatja a régi Tallinnban. Ráadásul a történelmi krimik és az észt kultúra szerelmesei külön örülhetnek annak, hogy a szerző június 9-én ellátogat Magyarországra! A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban 16.30-tól patikatörténeti előadás, író-olvasó találkozó és észt lakoma várható, ami egy rajongónak igazi ajándék.

2015-ben
Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában 1945-1989
Jaffa
Legnagyobb örömömre idén folytatódik a Jaffa Kiadó puha kötéses történettudományi sorozata, amelynek első, nagy sikerű, háromszor (vagy négyszer) utánnyomott darabja Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián Budapest a diktatúrák árnyékában című rendhagyó „útikönyve” volt, amely azóta is vissza-visszatérő olvasmányom. A második kötetet Tabajdi egyedül jegyezte, s ez, A III/III. krónikája az időrendi táblázat, a napló és a kortörténeti enciklopédia keverékét adta, megismertetve olvasóját az állambiztonság legbelső berkeivel. Most pedig itt egy újabb „útikalauz”, amely az ígéretek szerint a titkos épületek és a még titkosabb akciótervek tárháza lesz. Remélhetőleg a sajátos látásmód, s a sok-sok összegyűjtött tény és adat egy egészen új, „titkos” Budapestet mutat majd be olvasóinak. Izgalmas lesz, az már biztos!

2014-ben
Kovács Noémi: Gyilkos vágy
Athenaeum
Peter Page visszatér! Kovács Noémi új krimije, a Gyilkos vágy június elején jelenik meg az Athenaeum Kiadónál. Az írónő tavalyi detektívregényének, a Lélekölőnek azonnal igazi rajongójává váltam. Az első újraolvasás után pedig rájöttem, hogy nemcsak kriminek jó, de történetnek is, hiszen másodjára kézbe véve is, amikor már tisztában voltam a gyilkos személyével és indítékával, izgalmas és élvezetes maradt. Így remélem, hogy a rokonszenves nyomozó következő ügye is épp olyan érdekfeszítő, hiteles és humoros lesz, mint az első. A Gyilkos vágyban ráadásul együtt az összes sokat ígérő krimirészlet: saját démonaival küzdő hős, felfüggesztett detektív, titokzatos sorozatgyilkosságok... Alig várom, hogy olvashassam!

2013-ban
Marosi Ernő: A romanika Magyarországon
Corvina Kiadó
Végre-végre-végre! Folytatódik a Stílusok-korszakok általam nagyon kedvelt, de valamiért elképesztően lassan növekvő sorozata. Eddig valamennyi darabja alapos művészeti monográfia volt ékszerszépségű képeskönyvbe oltva, ráadásul Marosi Ernő korábbi, a gótikáról szóló műve is nagy kedvencem. Ezért nagyon sokat várok a könyvtől, főképp, mivel a hazai romanikáról külön szóló, a gótikával már nem foglalkozó áttekintés negyven éve jelent meg utoljára magyarul. Így máris spórolok a kötetre...


Ekultura.hu-s linkajánló
Valamennyi véleménycikkem: 
Ekultura.hu - 2019: Mit várunk a 90. Ünnepi Könyvhéten?
Ekultura.hu - 2019: Mit várunk a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon?
Ekultura.hu - 2019: 2018 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2018: Mi kerüljön a karácsonyfa alá 2018-ban?
Ekultura.hu - 2018: Mit várunk a 89. Ünnepi Könyvhéten?
Ekultura.hu - 2018: Mit várunk a 25. Könyvfesztiválon?
Ekultura.hu - 2018: 2017 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2017: Mi kerüljön a karácsonyfa alá 2017-ben?
Ekultura.hu - 2017: Mit várunk a Könyvhéten? - 2017
Ekultura.hu - 2017: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon? - 2017
Ekultura.hu - 2017: 2016 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2016: Mit várunk legjobban a Könyvhéten? - 2016
Ekultura.hu - 2016: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon? - 2016
Ekultura.hu - 2016: 2015 legmaradandóbb filmélményei
Ekultura.hu - 2016: 2015 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2015: Mi kerüljön a karácsonyfa alá 2015-ben?
Ekultura.hu - 2015: Legemlékezetesebb nyári olvasmányaink - 2015
Ekultura.hu - 2015: Mit várunk legjobban a Könyvhéten? - 2015 
Ekultura.hu - 2015: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon? - 2015
Ekultura.hu - 2015: 2014 legmaradandóbb filmélményei
Ekultura.hu - 2015: 2014 legmaradandóbb könyvélményei 
Ekultura.hu - 2014: Mi kerüljön a karácsonyfa alá 2014-ben?
Ekultura.hu - 2014: Legemlékezetesebb nyári olvasmányaink - 2014 
Ekultura.hu - 2014: Mit várunk legjobban a Könyvhéten? - 2014
Ekultura.hu - 2014: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon? - 2014
Ekultura.hu - 2014: 2013 legmaradandóbb filmélményei
Ekultura.hu - 2014: 2013 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2013: Mi kerüljön a fa alá?
Ekultura.hu - 2013: Mit várunk legjobban a Könyvhéten?
Ekultura.hu - 2013: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon?
Ekultura.hu - 2012: 2012 legmaradandóbb könyvélményei 
Találkozásaim Gábor Miklóssal 3.
Következik annak a posztsorozatnak a záró darabja, amelyben megpróbálom felidézni, melyek voltak a legfontosabb találkozásaim Gábor Miklóssal, a színésszel, az íróval, a zseniális művésszel. Persze ezek nem személyes összetalálkozások! De nagyon is szubjektív emlékeim filmekről, lemezekről és könyvekről.

4. A Rebecca szinkronja

Ez rádió, nem szinkron: feleségével, a most elhunyt Vass Évával
Gábor Miklós nem tartozott a sokat szinkronizáló magyar színészek közé. Az ISzDb mindössze huszonhat ilyen munkáját tartja számon, s abban, hogy mikor kinek a hangszerepét osztották rá, sem igen található a nézőnek kedves vagy általa elvárt ismétlődés: ugyanúgy adta Fred Astaire vagy Walter Matthau magyar hangját, mint Gary Cooperét. Számos szinkronja feledésbe is merült: ma már nem ő szólal meg sem Cary Grantként a Forgószélben, sem Yves Montand-ként A félelem bérében, sem Bádogemberként az Ózban, pedig e szereplőknek az első magyar bemutatókkor, még az ötvenes-hatvanas években, ő kölcsönözte a hangját. Igaz, négy filmben is szinkronizálta Marcello Mastroiannit, köztük a máig sokat nézett (és mindössze egyetlen szinkronnal rendelkező) 8 és 1/2-ben: ha tehát keletkezett legendás színész-szinkronhang-páros az életművében, akkor ez volt az.

Laurence Olivier A Manderley-ház asszonyában
Annál érdekesebb viszont, hogy Laurence Oliviert, azt a külföldi színészt, akit - talán - a legeslegtöbbre tartott, mint művészt és színházi gondolkodót, mindössze egyetlenegyszer szinkronizál-hatta: A Manderley-ház asszonya című Hitchcock-filmben. (1) A film 1940-ben készült, televíziós szinkronját viszont 1984-ben mutatták be. Ez azt jelenti, hogy míg a film Oliviernek korai filmje (a tizenhetedik), s mindössze harminchárom éves benne, Gábor Miklósnak viszonylag késői szinkronmunkája, amelynek elkészültekor hatvanöt felé járt. Mindebből azonban semmi sem érződik, ha a filmet nézzük: amellett, hogy maga a Hitchcock-mozi is pompás, s a szinkron is minden ízében kiváló (a további magyar hangok között megtalálni pl. Kútvölgyi Erzsébetet, Sütő Irént, Bujtor Istvánt és Egri Istvánt), egy nagy találkozás tanúi lehetünk, amikor Gábor Miklós hangját hallhatjuk Laurence Olivier filmjében. Olyan művész szinkronizálja Oliviert, aki végigkísérte az egész (a filmhez képest egyébként későbbi) pályáján: aki látta élőben Othellót játszani, s nem nézői, hanem színésztársi szemmel csodálta meg a szerepben, s aki már akkor hallgatta Shakespeare-lemezeit és tanulmányozta (film)színészi játékstílusát, amikor még eszébe sem juthatott, hogy valaha szinkronizálja majd. Ha valaki a tökélyig megismerhette Olivier színészi rezdüléseit, hangját, artikulációját, akkor az Gábor Miklós volt: s ezzel a ritka tudással kapta meg a lehetőséget, hogy ebben az egyébként művészi kommersznek tekintett, korai filmjében megpróbálja mindezt magyarul rekonstruálni, vagy inkább megalkotni.

Gábor Miklós (35) és felesége, Ruttkai Éva 1954-ben
A fentiek tökéletesen látszanak, amint Gábor Miklós-Maxim kiejti az első szavakat: a színész hangja fiatal, olykor ijesztően nyugodt, máskor kirobbanóan szenvedélyes - és meglepően mély... Ez a szinkronizálás ugyanis elképesztően átgondolt és minden ízében megtervezett hang-alakítás is, túl azon, hogy - mint minden jó szinkron - a maga eszközeivel igyekszik olyasféle lenni, mint az eredeti. Gábor Miklós ezúttal - néhány rövid részletet kivéve - egyáltalán nem a szokásos hangján szólal meg, hanem általában több regiszterrel mélyebben. Emellett artikulációját is jelentősen elváltoztatja: sokszor rendkívül zártan beszél, máskor csak leheli a sorok végét, megint máskor szinte torokból, fojtottan engedi fel a hangzókat, ugyanakkor nagyon finoman, akkurátusan és kiegyensúlyozottan artikulál, sehol semmi hadarás, torlódó hangzók sora, vagy elharapott szóvég, amely saját szövegmondását olyan energikussá szokta tenni. Megszokott hangját, az elképesztően gyorsan pergő, szinte egymás elé tolakodó szavakkal, s a dacos, szinte fiús szó végi elvékonyodással-felíveléssel néhány jelenet néhány sorára tartogatja, például a halottkémi tárgyalásra. ("Nem bírom tovább. Hát tudja meg mindenki...") Mindezzel a szereplő magyarul is éppoly titokzatossá, enigmatikussá, érthetetlenné és ellentmondásossá válik, mint Olivier hangjával volt, olykori patetikusságát pedig (amikor Olivier az égre tekint vagy a fejéhez kap) tökéletesen kiegyensúlyozza a precízen tagolt, olykor még az eredetinél is akkurátusabban ejtett, intimen csendes beszéd.

Olivier (33) és felesége, Vivien Leigh 1940-ben
Elmondható tehát, hogy - függetlenül attól, hogy nyilván sok múlik Bajor Edit szinkronrendezésén - ez a szinkron önmagában is kivételes Gábor Miklós-alakítás. Nemcsak egy hangszerep professzionális kivitelezése, de egyúttal Olivier megidézése, s álarcos játék is. Gábor Miklós Laurence Oliviert alakítja, olyan igényességgel és komolysággal, mintha nem a Rebeccában, hanem a Hamletben szinkronizálná, Laurence Olivier pedig Maxim de Wintert alakítja, de olyan igényességgel és komolysággal, amely az eredeti hanggal is kis híján szétfeszítette a melodrámai krimi kereteit, mintha már a világirodalom valamely nagy szerepét játszaná, mondjuk a Hamletet.

Ez a különleges élmény mindig elgondolkoztat róla, mi lett volna, ha Gábor Miklós valaha szinkronmunkául kap egy Humphrey Bogart-filmet is. Bogartot először 1966-ban, a Casablancában Kálmán György szinkronizálta, majd a hetvenes években Avar István, Mécs Károly és Lukács Sándor. (2) Számomra azonban megdöbbentő, hogy a befutott Bogart és a hatvanas években filmező Gábor Miklós hangképzése, artikulációja, szövegépítése és feszültségteremtő időzítése, lendülete között milyen sok a hasonlóság. Például az Alba Regia nézése közben (3), ha akarjuk, egy idő után magától bevillanhat pár pillanatra a Casablanca vagy a Hosszú álom Bogartja: aki olykor nagyon nyugodtan, lassan beszél, máskor kissé életuntnak tűnik, s beszéde tele ironikus és csúfondáros hangsúlyokkal, megint máskor viszont elképesztő tempóval és szenvedéllyel hadar, támad, érvel, vall. Pedig azt hiszem, Gábor Miklós ekkor, 1961-ben még nem is találkozott össze (igazán) a filmes Bogart-karakterrel: az majd csak jóval később válik ihletőjévé. Mint Bogart-rajongó, nagyon sajnálom, hogy színész és szinkronszínész eme találkozása sosem valósult meg: nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyennek alkotta volna újra saját hangját Gábor Miklós Bogartként...

Gábor Miklós szinkronizál
A képre kattintva egy rövid ízelítő nyílik meg, amelyen egymás után hallható a Rebecca néhány rövid jelenete angolul és magyarul. Így tanulmányozható néhány foszlány abból, amikor Laurence Olivier Gábor Miklós hangján szólal meg.

5. Egy Elveszett paradicsom, amely sosem létezett

Erre a kiadásra találtam rá
Sokáig töprengtem, megírjam-e ezt az ötödik, egyben utolsó, korai találkozásomat: amely valójában nem történt meg. Végül mégis arra gondoltam, érdekes lehet ennek a sorozatnak a végén (két hanglemez, három film, három könyv és egy filmszinkron után) egy film - amely nem is létezik.

Tizenöt éves voltam, amikor felfedeztem magamnak Sarkadi Imrét. A Körhinta című filmet ekkor már évek óta szerettem, a Soós Imrével való meghatározó, második találkozásom volt (de erről majd máskor írok): mindenesetre ennek hatására felfaltam az 1975-ben megjelent Novellák című kötetet, s annak is különösen a parasztnovellái (mint a Körhintához ötlet- és figuraadóként szolgáló Kútban) kerültek hozzám közel fájdalmas, naturalista, mégis mitikus szépségükkel. Az elbeszélések elolvasását követően aztán továbbhaladtam a könyvtár polcán, így került a kezembe az Elveszett paradicsom (az Oszlopos Simeonnal volt egybekötve, ezért jött a Novellák kötet után...). És egyszerűen revelációként ért, legalább három okból.

Zoltán és Mira
Az első, hogy addig főképpen verses, kötött formájú drámákat olvastam Shakespeare-től Moliére-en át Lope De Vegáig. Ez a mű viszont próza volt, gyönyörű, de teljesen élőbeszédszerű, természetesen mondható, magamnak felolvasható. A második, hogy ha volt is már a kezemben prózában íródott színpadi mű, az mindig külföldi volt (G. B. Shaw, Csehov), s térben-időben távoli, "régi" világban játszódott. Ez a dráma viszont olyan volt, mintha épp itt és most játszódna, így tökéletesen kortársnak éreztem (bár persze nem volt az). E két felfedezés mellett a harmadik okom arra, hogy lenyűgözzön az Elveszett paradicsom, a történet gyakorlatias filozofikussága volt. Ha akartam, olvashattam egyszerű "igaz" fikcióként, de ha akartam, csupa jelkép volt, megfejtendő képletként "feladott" szereplőkkel és etikai dilemmákkal. Elképesztően sokat gondolkodtam ezeken, s az egész cselekményen. Küzdöttem azzal, mennyire rokonszenves számomra Sebők Zoltán, s közben mennyire gyűlölöm, amit tett; azonosultam Mirával, hiszen én is meg akartam menteni az elbukott hőst, s közben éreztem, hogy én biztosan nem tudnám megváltani, sőt, lehet, hogy már megválthatatlan... Egyszóval: nagy olvasmányélmény volt a darab.

A film főcíme
Miután pedig - akkor még nem lévén blogom, csak szűk körben - mindenkinek elregéltem, mit olvastam és mennyire tetszett, valaki megemlítette, hogy ebből a darabból film is készült, mégpedig Gábor Miklóssal és Páger Antallal; a Mirát játszó színésznő neve nem jutott eszébe az illetőnek. Nos, mivel Gábor Miklóst ekkor már nagyon szerettem, és úgy éreztem, egyértelműen ő a tökéletes Sebők Zoltán, Págert pedig - főleg nagyszüleim hatására - szintén nagyra értékeltem, s számos filmben láttam már, újra elolvastam a darabot, s közben kitaláltam a saját filmemet. Elképzeltem, milyen lehet az idősebb és az ifjabb Sebők, hogyan beszélnek egymással, hogyan koccintanak, hogyan veszekszik a fiú az apával, miként simogatja meg fia haját az apa az utolsó jelenetben...

És persze elképzeltem Mirát is: láttam egyszer egy képet az egyik újságban, amelyen Gábor Miklós karcsúsított férfipulóverben (4), amelyből kihajtották széles, romantikus fehér inggallérját, egyszerre álmodozóan és menekülően, csukott szemmel simult hozzá Váradi Hédihez, aki elképesztően fiatal, szinte gyerekes tisztaságú arccal, mégis nőies mosollyal, hátrafésült hajjal, könyökére támaszkodva visszanézett rá. Ő lett az én Mirám.

Apa és fiú a filmben: Pálos György és Páger Antal
Teltek az évek, végre alkalmam nyílt megnézni az 1962-es Elveszett paradicsom című mozit, Makk Károly rendezését: s szinte hideg zuhanyként ért, hogy a film Sebők Zoltánja nem Gábor Miklós, hanem - természetesen - Pálos György volt. Apját valóban Páger játssza (5), Mirát pedig a csodálatos, üde és tündérléptű Törőcsik Mari. Szeretem ezt a filmet, de soha nem tudtam érte annyira rajongani, mint mondjuk a Körhintáért, a Liliomfiért vagy a Szerelemért. S ez, azt hiszem, nem(csak) egykori csalódottságomból ered, hanem számos más dologból: például, hogy nagyon zavar a sok kritikus által oly nagyra tartott, fő cselekményváltoztatás, vagyis hogy az idős Sebők a film felénél váratlanul meghal. (6) Vagy az, hogy a Pálos játszotta Zoltán sokkal puhább, sokkal összetörtebb, szótlanabb, s sokkal profétikusabb, viszont kevésbé cinikus, kevésbé az élet-halál szélén táncoló, életuntan, mégis kihívóan a végzettel kacérkodó ember, mint a darabbeli, holott számomra éppen ez az állandó, önpusztító, ördögien megveszekedett harc önmagával teszi igazán érdekessé a karaktert. (7) Mindettől függetlenül az 1962-es filmet csak ajánlani tudom mindenkinek, még ha Gábor Miklós nem is játszik benne...

Apa és fiú színpadon: Gábor Miklós és Horváth Jenő
Ám itt jutunk vissza az én megálmodott mozimhoz. Mert aki jó ismerője Gábor Miklós pályájának, az nyilván  tudja, hogy annak idején a film ajánlója nem is tévedett olyan nagyot. A színész Makk Károly filmjében ugyan nem játszott, de az 1961-es ősbemutatón, a Madách Színház kamaraszínházában ő volt a legeslegelső színpadi Sebők Zoltán... Az előadásban apját Horváth Jenő (1910-68), a Madách Színház neves tagja alakította, Mirát pedig - bármily hihetetlen - épp Váradi Hédi formálta meg. Mire a darabot bemutatták (1961. május 26-án, Pártos Géza rendezésében), Sarkadi Imre már nem élt. De azt hiszem, ahogyan Gábor Miklós játszhatta Zoltánt, az igen közel áll ahhoz, amilyennek a szöveg és a színpadi utasítások alapján az író megalkotta saját hősét.

Persze az előadást nem láttam, sőt, tudtommal filmfelvétel sem készült róla. Az MTVA Archívumában azonban található néhány pontos, éles fotó, amelyeket a főpróbán fényképeztek. Az egyiken Zoltán a tipikus értelmiségi pózban, elégikus arccal maga elé meredve, bal kezében cigarettát tartva, könyökére támaszkodva ül az asztalnál: jobbja a pohártörés miatt bekötözve. Mögötte ott az apja, aki mintha épp próbálná felfogni, amit hall. Zoltán valószínűleg még a vallomása elején tart: maga elé néz, mintha nem is egy világban lenne az idős Sebőkkel. Egy másik fotón tiszteletlenül és cinikusan tekint Évára (Szemere Vera), miközben megfogja a mellét. A harmadik képen János (Újlaky László) meg nem érdemelt gratulációját fogadja: pompásan néz ki hófehér ingujjban, ám hajlott tartása, a szája mellett elmélyülő keserű ránc, s tágra nyílt, fájdalmas szeme mutatja, alakoskodnia kell, hogy mindezt el tudja viselni. Végül a negyediken patetikus pózban, tehetetlenül széttárt karokkal, az égre tekintve, sírva panaszkodik. Apja nézi a túljátszottságában is őszinte kitörést, kezét óvón fia hátára teszi, de Zoltán épp kilép ebből a támaszból, előre. Egy másik fényképen Mira (Váradi Hédi) mosolyog, egyszerű szoknyában, blúzban, a smink és a műszempillák ellenére gyermeki ártatlansággal az arcán, s olyan erotikát sugározva, amelyről láthatóan nincsen tudomása.

Homályos újságfotó az előadásról
Amikor rájöttem, hogy az én sosem létezett, elképzelt filmem a valóság elemeiből állt össze, nem győztem csodálkozni. Először Páger filmes alakítását vethettem össze saját képzeletem játékával, azután a tényt, hogy a színházban valóban Gábor Miklós és Váradi Hédi játszották a másik két főszerepet. Végül, nem is olyan régen, már láthattam az említett fotókat is az egykori előadásról, amelyek végképpen megdöbbentettek: bár Váradi Hédit a drámát olvasva ma is sötét hajjal látom magam előtt, valójában pedig szőkén szerepelt az 1961-es bemutatón, a néhány képkocka összességében nagyon erősen emlékeztetett arra, amit annak idején magamnak kigondoltam.

Megjegyzendő egyébként, hogy arra csak sokkal-sokkal később jöttem rá, hogy a a kihajtott inggallérban Váradi Hédihez simuló Gábor Miklósról készült fotó, amely annak idején megihletett, a szintén 1961-ben, a Madách Kamaraszínházban, épp az Elveszett paradicsom után bemutatott Libikóka című darab próbáján készült, amelyben a két színész ismét együtt játszott. Egy régi Film-Színház-Muzsikában láthattam: az újságlapot Kocsis Katalin Gábor Miklós-oldalán fedeztem fel újra.

Hát ennyi véletlen kellett ahhoz, hogy elképzeljek egy olyan Gábor Miklós-filmet, amely valójában nem is létezik. Sok-sok a színésszel kapcsolatos emlékemnek, s az Elveszett paradicsom című Sarkadi-darab iránti rajongásomnak köszönhetően azonban ez a film most, húsz év után is itt van velem. Bármikor lejátszhatom magamnak újra, ám én vagyok az egyetlen, aki láttam, és csak addig létezik, amíg élek.

Linkek
Találkozásaim Gábor Miklóssal 1.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 2.
100 éve született Gábor Miklós
Gábor Miklós könyvei

(1) Csak tényleg zárójelben: fogalmam sincs róla, miért terjedt el, hogy ennek a filmnek a címe A Manderley-ház asszonya magyarul. Az elején ugyanis egyértelműen azt mondják be: "bemutatjuk Daphne Du Maurier A Manderley-ház asszonya című regényéből készült Rebecca című filmet". Szóval valójában az eredeti regény címe is Rebecca, a film eredeti címe is Rebecca, sőt, a magyar szinkron címe is Rebecca, ahogy a nálunk is bemutatott musical címe is Rebecca: csak a könyv fordítását hívják A Manderley-ház asszonyának. De persze mindez lényegtelen...
(2) Amellett, hogy nagyon szeretem a Casablanca halhatatlan szinkronját, az én magyar Bogartom Mécs Károly.
(3) Ebben az 1961-es filmben Gábor Miklós (Hajnal doktor szerepében) ráadásul az idő jó részében felhajtott gallérú, gyűrött ballonkabátban járkál, olykor megfáradt vagy cinikus, míg máskor elkötelezett, s néha még szerelemről is beszél.
(4) Pulóverre emlékeztem, de ma már tudom, hogy bő, sötét zakóban van.
(5) Ahogyan majd a jelképes erejű, mivel Páger halála miatt töredékben maradt 1987-es változatban is, amelyben Cserhalmi Györggyel és Hegyi Barbarával szerepel együtt. Az 1962-es cselekményváltoztatás, s Páger 1986-ban bekövetkezett halála egyben azt is jelenti, hogy ő, a - véleményem szerint - tökéletes idősebb Sebők, akinek valóban el lehetne hinni, hogy létezhet a fia számára újrakezdés, soha olyan feldolgozásban nem játszott, amelyben a Sarkadi által megírt, közös, nagy zárójelenetet megcsinálhatta volna...
(6) Efelett nem tudok napirendre térni. Őszintén szólva - bár a halottmosdatás jelenete megrendítő és gyönyörű - minden újranézésnél azt érzem, hogy ezért a változtatásért kár volt. Egyrészt teljesen indokolatlan, hogy az apa miért épp akkor hal meg, amikor. Ha idős is, s rossz is az egészségi állapota, a legkínosabb művi véletlen, hogy hallva fia tettéről még higgadt, nyugodt, erős, semmi baja, majd egy napra rá váratlanul összeesik és meghal. Másrészt tökéletesen hihetetlen - még ha Zoltán orvos is -, hogy a váratlan halál esetén nincs semmilyen vizsgálat, nem jön ki egy halottkém, orvos vagy legalább halottszállító, semmilyen papírmunkát sem kell intézni, mégis, másnap már az idős Sebők sírja mellett áll a fia és Mira. Az, hogy a film eltünteti a darabban még megjelenő, "felesleges" szereplőket (Mira apját, a rokonságot), sokáig remekül erősíti az időtlen-időbe-vetettség érzését, de itt, amikor már azt kellene elhinni, hogy egy vasutas kivételével a falu is kihalt, a cselekmény átlépi a maga fiktív valóságában még hihető határokat, és teljesen mitikussá-szimbolikussá válik, amiért talán kár, hiszen így egy egy jelentésréteggel szegényebb lesz.
(7) Ez nem Pálos György zseniális játékának, csak a karakter filmbeli értelmezésének a bírálata részemről.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 2.
Folytatom a posztsorozatot, amelyben megpróbálom felidézni, melyek voltak a legkorábbi találkozásaim Gábor Miklóssal, a színésszel, az íróval, a zseniális művésszel. Persze ezek nem személyes találkozások! De nagyon is szubjektív emlékeim filmekről, lemezekről és könyvekről.

2. A helység kalapácsa, a Mágnás Miska és a Valahol Európában

Ha először Gábor Miklós hangjával ismerkedtem is meg, nem sokkal később már filmekben is láttam őt: ahogyan mozog, beszél, énekel, táncol - játszik. Tény, hogy amit igazán fiatalon megszeretünk, sokkal inkább megmarad nekünk, mint bármi későbbi élmény: ha azokat a filmeket nézem újra, amelyekkel még kisiskolás koromban találkoztam először, minden rezdülés, hangsúly, játék azonnal újra eszembe ötlik, még mielőtt a képernyőn megtörténne. Így van ez Zsurzs Éva fekete-fehér tévéfilmjével, A helység kalapácsával is, amelyet először 1965. március 13-án sugárzott a Magyar Televízió. (1) Ez az adaptáció - véleményem szerint - igazán zseniális, s kora (és fekete-fehérsége) ellenére mára is bárki számára élvezetes és érthető maradt. Bár én mintegy negyed évszázaddal az elkészítése után láttam először, azonnal megkedveltem, s lelkesen kezdtem tanulgatni a nagy neveket, amelyek benne szerepelnek: a sok-sok hősszerep után a komikus eposz még komikusabb hősét, Fejenagyot játszó Bessenyei Ferencét, a nagyon is csinos, a kántorral viszont igazán gonosz Erzsókot alakító Mészáros Ágiét, a macskabajuszt és emeletes süveget viselő Major Tamásét, meg Garas Dezsőét, Gobbi Hildáét, Agárdi Gáborét... És Zsurzs Éváét, akinek másodikként jegyeztem meg a nevét a filmrendezők közül Várkonyi Zoltáné után. (2)

Gábor Miklós iránti rajongásom azonban ennél is nagyobb volt: kicsit bele kellett szeretnem, amikor megjelent a filmen. Hiszen világéletemben éppen ilyennek képzeltem el Petőfi Sándort, akinek a verseit (többek közt a Füstbement tervet, az Arany Lacinakot, A tintásüveget és A négyökrös szekért) folyton olvastuk az Anyám tyúkja című, számomra meghatározó verseskönyvből. (3) A filmkészítéskor merész ötlet lehetett, hogy a kihagyhatatlan, de kiíráshoz, háttérfelolvasáshoz végtelenül hosszú narrátorszöveget szereplővé változtatták: de ma is tökéletesen működik. Az, ahogyan a vándor énekmondóval állíttatják vásári színpadra az egész játékot, s ez a Lantos - az eredeti elbeszélő hanghoz hasonlóan - minden történésbe beleszól, belekotyog, beleavatkozik vagy belerendez, egyszerre játszva Petőfit és Petőfi komikus paródiáját - különleges lehetőséget biztosít a filmben Gábor Miklósnak. Az egyetlen olyan főszerepet, amely egyszerre két (fiktív) világban létezik, így ellentétben a többiekkel, olykor önmagára is reflektálhat. Nagyon is rafinált, duplafedeles szerepformálást igényel tehát, továbbá komédiás kedvet és jellegzetes, pompás szövegmondást - vagyis mindazt, amiben Gábor Miklós, úgy gondolom, zseniális volt.

Ami pedig csak még különlegesebbé tette számomra A helység kalapácsát, hogy nem sokkal később megismertem a Mágnás Miskát, az 1949-es mozifilmet, amelyben Gábor Miklós és az ezúttal nemcsak csinos, de egyenesen gyönyörű Mészáros Ági komédiáznak együtt, mint Miska és Marcsa, avagy gróf Eleméry Tasziló kegyelmes úr és a sértődős Anasztázia grófnő. A pompás mozit (amely minden idők legnézettebb magyar filmje) bizonyára mindenki ismeri: igazi legenda (nemsokára én is írok majd róla). Így persze egyszer s mindenkorra megjegyeztette velem, ki az a Gábor Miklós, aki elképesztő energiával és tökéletesen precíz időzítéssel játszik benne - látszólag teljes féktelenséggel.

Érdekes, hogy a Mágnás Miska kifejezetten Gábor Miklós-film, annak ellenére, hogy az eredeti darabnak nem (feltétlenül) Miska a főhőse. Bár az egész szereplőgárda pompás, élen a két Latabárral, akik valósággal sziporkáznak, s a mellékszerepeket is olyan csodálatos színészek játsszák, mint Sulyok Mária, Gobbi Hilda vagy Pécsi Sándor, szembetűnő, hogy ennek a Mágnás Miskának máshová kerültek a hangsúlyai: így a mű történetében talán először címszereplője az egyetlen valódi főszereplő is egyben. (4) Ebben a történetben Miskát legfeljebb mások tartják "kicsit ütődött"-nek, de a legkevésbé sem az, Marcsával való enyelgéseinek népszínműves-kínos részletei többségében kimaradnak, eredetileg alaptalan és mulatságos féltékenykedése pedig valóságos harccá válik, amelyet a Marcsát csábítgató két gróf ellen vív. Így lesz a tőle telhetően szerepet játszó, bumfordi, de furfangos lovászfiúból a Gábor Miklós-változatban mesterien szálakat bonyolító, a falunak jót hozó, a grófokat kifigurázó és egymással büntető, sőt, még a bátortalan szerelmeseket is összekommendáló, mindenki sorsát eligazító hős, aki ráadásul önfeláldozó: a pompás tréfa végeredményeként ugyanis a film végén egyedül neki kell elhagynia a a falut, igaz, a hozzá most már tényleg hű Marcsával az oldalán, s afféle garabonciásként, aki elmegy más faluba, "hátha ott is akad valami elintéznivaló".

Egyébként úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy - későn születettként - találomra találkoztam Gábor Miklós filmjeivel. Épp ezért életemben először nem fáradt vagy agilis, jobbító szándékú vagy elveit feladó értelmiségiként ismerhettem meg (pedig filmjei legtöbbjében ilyesféle szerepeket játszott): hanem egyszerűen végtelenül sokoldalú színészként. Romantikusan vonzó, ámde kissé hencegő, mesebeli Petőfiként, s csárdásozó, éneklő, táncoló, gavallérkodó és gúnyolódó Miskaként. Pedig ha valaki megnézi a filmográfiáját, a fenti két alkalmat leszámítva filmen tulajdonképpen soha nem játszott semmi hasonlót: még a besorolásuk szerint vígjátéknak minősített alkotásokban is inkább komoly, töprengő, felelős karakterek jutottak neki. (5)

Hasonló módon, bár a legkevésbé sem vidám szerep, de egész pályáján egyedülálló volt a Valahol Európában Hosszúja is: nekem pedig ez volt a harmadik film, amelyben láttam őt játszani. Hosszú nagyon furcsa alak: egy fiú, aki más fiúk vezetőjévé válik, senki, akiből végül hős lesz, vagy legalábbis felelős felnőtt, s olyasvalaki, akit nagyon nehéz megismerni, mivel alig beszél, semmit sem árul el magáról, a múltja is teljesen ismeretlen, így szinte csak a tetteiből lehet rájönni, milyen ember. Elképesztően nehéz szerep, több okból is. Egyrészt a két fiatal főszereplő, Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa, csupa amatőr, részben önmagát adó gyerekszereplő között játszik, alakításuknak mégis összhangban kell lennie az övékkel. (6) Másrészt Hosszú legfeljebb húszéves, hiszen a javítóintézetből szökött meg, míg az őt játszó Gábor Miklós huszonnyolc, s külsejét tekintve sem a fiús színésztípusba tartozik: másképp kell tehát hiteles, bizalmatlan, félelemmel, agresszióval és reménnyel teli kamasszá válnia. Harmadrészt míg a film három főalakja közül Somlay Artúr szerepe tökéletesen zárt, logikus és minden ízében kidolgozott, hiszen az ő eszmeisége azonos a film eszmeiségével, s Éva karaktere is minden részletében érthetővé válik, amikor megismerjük a múltját, Hosszút, akinek pedig a legtovább kell eljutnia a történet során a jellemfejlődésben, a film megfejtendő enigmaként állítja a néző elé, közvetlenül alig közölve róla valamit. Különleges szerep: itt lehet csak igazán játszani... Radványi Géza nemcsak az egész filmmel, de önmagában ezzel a filmalakkal is valami olyasmit teremtett, ami a maga nemében tökéletes.

Már csak azért is, mert én ezt a filmet tényleg gyerekként láttam legelőször: Kuksi és a többi gyerek (beleértve ebbe az akkor általam nagyobb fiúnak tekintett Hosszút és Ficsúrt is, 7) képzeletemben a kortársam volt. Épp ezért is gondolom, hogy a filmet nem lehet túlértékelni: hiszen számomra kezdettől fogva működött, s nem volt benne hamis, vagy, ahogy néhanapján írták, szentimentális hang. Gyerekként pontosan megéreztem volna, ha valamelyik gyerekekről szóló részlet hiteltelen. Természetesen elszomorított, hogy ilyen volt a háború és ilyen szörnyűségre kényszerítette a gyerekeket és a felnőtteket is, és igen, sírtam a tragédián: de megértettem a film reménykedését és bizakodását is. Egyszer erről a filmről is írok a blogon részletesen: a bizakodásról most csak annyit, hogy nekem is volt szalmakalapom, ahogyan Hosszúnak a film utolsó jelenetében (ő nyilván Simon Pétertől kapta, s mindez egyúttal azt is mutatta, hogy most már otthon lehet valahol): nos, számtalan alkalommal játszottam el, ahogyan integetek a kalapommal, és közben nagyon, nagyon reménykedő vagyok... (8) Így vált az életem részévé ez a filmes Gábor Miklós alakítás is: immár a harmadik.

3. Az Egy csinos zseni és a Sánta szabadság

Nagyszüleim sok színész iránt érdeklődtek, lelkesen nézték a színházi közvetítéseket a televízióban, s különösen nagymamám rajongott a színészéletrajzokért. Így azután könyvtárukban szép számmal akadtak ilyenek. Mindig is szívesen olvastam őket, ám idővel rá kellett jönnöm, bármennyire is érdekelnek a színházi történetek és anekdoták, mindig egy kicsit mást és többet keresek a könyvben, ha annak a szerzője maga a színész. Így lett kedvencem Gobbi Hilda Közben című kötete, amelyet ma is nagyra becsülök, s figyelemreméltó műnek tartok.

Gábor Miklóssal, az íróval azonban érdekes módon nem ekkor találkoztam, pedig nagyapám megvette a Tollalt, sőt, megszokott módján ceruzás olvasói széljegyzetekkel is ellátta. (Ami talán - mivel saját bevallása szerint ő is így olvasott - a szerzőnek is tetszett volna.) Amikor azonban meglátta nálam a könyvet (nagyapám, nem a szerző), kedvesen figyelmeztetett, hogy ehhez még kicsi vagyok. Mivel ekkor még csak a Jago című fejezet első néhány oldalán voltam túl, s rögtön engedelmesen letettem a kötetet (nagyapám okos ember volt és általában érdemes volt rá hallgatni), végül nemcsak ez az olvasói találkozás maradt el. Sajnos már azt sem fogom megtudni, miért gondolta nagyapám, hogy kicsi vagyok Gábor Miklós szövegeihez (9). És elmulasztottam azt is, hogy rájöjjek, neki mi tetszett a kötetben: mire ugyanis felnőttem, ez a példány furcsa módon eltűnt a könyvtárból - talán nagymamám ajándékozta oda valakinek. Így már sosem fogom elolvasni a benne szereplő olvasói széljegyzeteket.

Gábor Miklósra pedig még várnom kellett négy évet: ekkor bukkantam nagybátyám könyvei között az Egy csinos zsenire, azzal az elképesztően csábító és mégis ellentmondásos, vaníliasárga borítóval. Mivel vendégségben voltunk, nyár volt, meleg, mindenki ki-be járkált a szobák és a terasz között, nyilvánvalóan a legnagyobb tapintatlanság és ostobaság volt azonnal lekuporodni a polc előtt a földre, elfeledkezni mindenről és mindenkiről, és belemerülni a könyvbe. Mégis megtörtént, s körülbelül egy óra múltáig, amikor elkezdtek keresni, egyszerűen képtelen voltam elszakadni Jagótól, 1954-től, attól a hangulattól, amiben egy ország és egy főhős épp számot vet a múlttal és a bűneivel. Akartam ezt a szöveget, olvasni és újraolvasni,  megérteni, élvezni: pedig már közelgett a távozás ideje. (10) Nagybátyám talált rám, s miután csodálkozva konstatálta, mire bukkantam, nagyvonalúan felajánlotta, hogy vigyem haza magammal a könyvet. "De mikor fogom tudni visszaadni?" - kérdeztem. "Nem fontos, nem tetszett annyira, mint akartam, úgyhogy tartsd meg nyugodtan, ha kell" - mondta ő. És némi töprengés után a kezemben tartott sárga kötetre rátette a kéket is, amit addig észre sem vettem: egyúttal nekem ajándékozta a frissen megjelent Sánta szabadságot is.

Azt sem fogom már megtudni, ő mit várt az Egy csinos zsenitől és miért érezte azt, hogy kevesebbet kapott. Arról sem kérdezhetem meg, mit jelentett az a pillanatnyi töprengés a Sánta szabadság felett: talán az jobban tetszett neki, s épp a nagylelkűsége küzdött az érdeklődésével? Tény viszont, hogy nagyvonalúsága miatt mindörökre birtokolja a címet: Aki Megismertetett Engem Az Író Gábor Miklóssal. A két kötet azonnal kedvenc könyvemmé vált, a lehető legjobbkor talált meg, s azóta is minden újraolvasáskor lelek bennük valami addig még felfedezetlent. És persze minden alkalommal, amikor kézbe veszem őket, a nagybátyám is eszembe jut.

Linkek
Találkozásaim Gábor Miklóssal 1.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 3.

(1) Két nappal március 15-e előtt, amelyet azonban a ma megszokott módon akkor éppen nem ünnepeltek...
(2) Tízévesen mindenkinek azt mondtam, ők az én két kedvenc rendezőm. Hiszen Várkonyitól imádtam A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt, Zsurzs Évától pedig A koppányi aga testamentumát, A helység kalapácsát és az Abigélt.
(3) Biztosan más is emlékszik rá: 1982-ben jelent meg Kass János rajzaival, címlapján egy narancsszín tollazatú, kerekded tyúkkal, többé-kevésbé négyzetes alakú volt, hatvan oldal, s minden oldalán színes foltok-képek-alakok.
(4) Az eredeti színdarab főszereplője némiképp rejtetten, némiképp nyilvánvalóan Marcsa volt, aki ugyan fellép egy ponton, mint álruhás arisztokrata, de a magát a frakkjában felejtő Miskával ellentétben egy percre sem feledkezik el arról, ki ő, honnan jött, s kit szeret igazán. Ezt a szerepet Fedák Sárinak írták a szerzők (lásd: Hoppsza, Sári...), mellette Rátkai Márton alakította Miskát, komikus partnerként, de nem főhősként. A később készülő némafilmben is - amely sajnos nem maradt fenn - Marcsa alakja volt a leghangsúlyosabb, akit a némafilmsztár Berky Lili játszott. A szubrett-bonviván (Rolla-Baracs) párosa mindig háttérbe szorult. Az 1942-es Pista tekintetes úr felismerhetetlenségig átírt forgatókönyvében viszont épp ők léptek elő főszereplőnek (a romantikus és a komikus jelenetek főszerepét is maguk eljátszva): Tolnay Klári és Jávor Pál alakításában, akik mellett Turay Ida Marcsája bájos színfolt maradt, Miska pedig puszta mellékszereplőként, a sztori ürügyeként ténfergett (és Halmay Tibor karakterszínész formálta meg). Ezzel szemben az 1949-es változat grófkisasszony-mérnök szerelmespárja, Németh Marika és Sárdy János csak az éneklés terén tekinthetők főszereplőknek, egyébként másodhegedűsök Mészáros Ági és Gábor Miklós mellett: de Marcsa is háttérbe szorul Miska mögött.
(5) Például: mit csinál Ruttkai Éva az 1970-es Csak egy telefonban? Énekel, táncol, nevet, hazudik, majdnem elájul, padlót súrol, busz után szaladgál, egyszóval: lenyűgözően komédiázik. És mit csinál Gábor Miklós? Autót vezet és aggódik Ruttkai Éváért... Még a fergeteges humorú, épp ezért sematizmusa ellenére mindenki által ma is szeretett Állami áruházban is ő az egyetlen főszereplő, akinek nincs egy árva poénja sem...
(6) Hasonló a helyzet a Ficsúrt játszó Rónai Andrással is, aki ugyan mindössze tizenöt éves volt a forgatás idején, de tízéves kora óta hivatásos színésze Lakner Artúr gyermekszínházának. Az ő neve nem szerepel a film lakonikus-szimbolikus stáblistáján, besorolódik a négy főszereplő mellett megemlített "25 gyerek" közé, mégsem tekinthető amatőr gyerekszínésznek: s méltó, kiváló társa Gábor Miklósnak számos jelenetben.
(7) Be kell valljam, amikor először megnéztem a filmet, úgy gondoltam, hogy Hosszú tizenhét éves: mivel ez volt a legmagasabb fiúéletkor, amit akkor el tudtam képzelni...
(8) Pontosan ezért gondolom, hogy ez a mozi nem propagandisztikus film, mint ahogyan még ma is írják néhol. És nemcsak azért, mert a bemutatásakor éppen azt kritizálták, hogy nem esett szó benne szovjetekről, kommunizmusról és a jövő eszmeiségéről. A filmből magából sem derül ki, kik az új emberek, akik a városban új törvényt írnak: még ha a valós történelemhez ragaszkodunk is, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy azok ott éppen a kommunisták - de a film annyira jelképes, hogy eleve kissé időn és téren kívül is játszódik. Ugyanígy: az, hogy az emlegetett kalapos jelenetben egy pillanatra felrebben egy később közismertté vált dallam (a Drága föld), amely átvált a Marseillaise-be, átmegy a Rákóczi-indulóba, s végül visszaolvad a főtémába: az valószínűleg beszél mindarról a várakozásról, sokféleségről és reményről, ami 1947-ben, a film forgatása idején jellemezte Magyarországot, de hogy nem dicsőíti a kommunista pártot (amely egyébként csak gyártatni kezdte a filmet, de végül teljesen át kellett engedje azt Radványi Gézának, a rendezőnek) - az is biztos.
(9) Túl Gobbi Hilda önéletrajzán vajon mitől féltett: a gondolatok súlyától? vagy az unalomtól?
(10) Persze hogy miért nem jutott eszembe, hogy akár meg is vehetném a könyvet: ezt megint csak a korom és a még jószerével az internet előtti világ magyarázhatja, amelyben ha lemaradtál vagy nem tudtál egy könyvről, akkor - lemaradtál és nem tudtál.