Érkezőben 3.
Ebbe a posztba az általam leginkább várt szépirodalmi megjelenéseket gyűjtöttem össze. Ezekből szerencsére jó sok akadt: még a következő bejegyzésbe is jut majd.


A tavasz számos remek könyves hírt hozott. Közülük talán a legfontosabb számomra, hogy Márton László fordításában végre megjelent A Nibelung-ének új magyar szövege. Szász Károly több mint 150 éves magyar változata igazán gyönyörű, s nagyon szeretem. De alig várom, hogy elolvashassam az új fordítást. A másik remek bejelentés volt, hogy a 21. Század életműsorozatot indít Ernest Hemingwaynek: az első két kötet Az öreg halász és a tenger és a Búcsú a fegyverektől lesz. A Typotex Világirodalom sorozat is újabb remek kötetekkel bővült: a belga Isabelle Wéry Kicsontozott Marilynjével, ami talán az év legérdekesebb könyve, s a szlovén Goran Vojnović Jugoszlávia, édes hazám című regényével, amelyet ezúttal még a megjelenés előtt elolvashattam.

Az izgalmas klasszikusok között, úgy tűnik, ősszel ismét megjelenik Bram Stokertől a Drakula, Bartók Imre friss fordításában. Aminek örülök, hiszen így biztosan még több rajongója lesz a regénynek. De kicsit szomorú is vagyok: úgy látom, kiadói jogok miatt megint eltűnik egy nagyon jó fordítás a süllyesztőben. Hiszen az Európának van egy kiváló, mindössze tizennégy éves (2006-os) fordítása, Sóvágó Kataliné (a regény megszületése óta az első normális, teljes és jól sikerült magyar változat): a Helikon viszont láthatólag nem ezt veszi át, hanem szül egy újat. Miközben óriási híve vagyok a jól sikerült és izgalmas újrafordításoknak (lásd Turgenyev), néha egyszerűen nem értem, nálunk sok jó fordítás helyett gyakran miért inkább ugyanazt a könyvet fordítják (újra) egy időben többen...

A tavasszal három új Agatha Christie is megérkezett: A titokzatos stylesi eset (amely megjelenésének 100. évfordulóját ünnepli), a rég várt Gyilkosság Mezopotámiában és a sorozatba most már illeszkedő Gyilkosság az Orient Expresszen. Emellett a Raymond Chandler-kiadás is folytatódott a 21. Századnál az Asszony a tóbannal.


A Nibelung-ének, Pesti Kalligram, megjelent - Vélemény.
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger, 21. Század, április 30. - Vélemény.
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől, 21. Század, április 30. - Vélemény.
Isabelle Wéry: Kicsontozott Marilyn (Beavatási tündérjáték), Typotex Világirodalom, Typotex, megjelent - Vélemény.
Goran Vojnović: Jugoszlávia, édes hazám, Typotex Világirodalom, Typotex, megjelent - Vélemény.
Bram Stoker: Drakula, Helikon, október 5. - Vélemény.
Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset, Helikon, megjelent - Vélemény.
Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában, Helikon, megjelent - Vélemény.
Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen, Helikon, megjelent - Vélemény.
Raymond Chandler: Asszony a tóban, Klasszikus krimi, 21. Század, megjelent - Vélemény.

Linkek
Érkezőben 1.
Érkezőben 2.
Érkezőben 2.
Az elmúlt hetek sok különös dolgot hoztak a magyar könyvkiadásban. Elmaradt-elnapolódott az áprilisi Könyvfesztivál, s mára egyre inkább biztos az is, hogy a Könyvhét sem lesz meg - ha megrendezik is idén - júniusban. A könyvesboltok ideiglenesen bezártak, a kiadói munkatársak home office-ban gondozzák az újabb köteteket, ha még megvan az állásuk, cégük. Több bejelentett megjelenés máris eltolódott: azt gondolom, hogy ez ezekben a rendkívüli időkben normális, így semmi miatt nem zúgolódom, és mindennek nagyon örülök, ami még létezik vagy megjelenik. Legfőképpen pedig: szurkolok a magyar könyvpiac minden szereplőjének, hogy sikerüljön megtalálni azt az utat, amely megmenti a magyar könyvkereskedést és könyvkiadást, még mielőtt az új gazdasági válságnak köszönhetően végképpen tönkremegy a magyar könyvszakma. Egy biztos: én, ha módomban áll, vásárolok könyveket.

Például azokat szeretném magaménak tudni, elolvasni előbb-utóbb, amelyek az elmúlt hetekben megjelentek, vagy amelyeknek a korábban bejelentett megjelenési dátuma már ismerhető. Még ha lesznek is változások, és csúszások, mégis, itt az új, háromrészes listám az érkezőben lévő, számomra fontos könyvekről.

Két út, egy pálya, 100 év - Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós emlékére
PIM-OSZMI, megjelent
Tavaly hatalmas élmény volt számomra a Bajor Gizi Színászmúzeumban rendezett kiállítás a két színészóriásról, Bessenyei Ferencről és Gábor Miklósról, akik mindketten 2019-ben lettek volna 100 évesek. Idén (tavalyi dátummal) végre forgalomba került a kiállítást kísérő kötet is.

Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?
Corvina, megjelenés: április 16.
Ha lenne Könyvfesztivál, biztosan haboznom kellett volna, melyik kötetet is nevezzem meg a legjobban vártnak: Nádasdy Ádám eme "se nem tankönyv, se nem kézikönyv", viszont annál inkább okosabbnak és izgalmasabbnak ígérkező összefoglalóját, vagy a Nibelung-éneket...

Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma - Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története
Modern magyar történelem, Jaffa, megjelenés: június 10.
Eleget dicsértem már a blogon Hatos Pál előző, a Jaffa sorozatában megjelent könyvét, Az elátkozott köztársaságot. Ha ez csak fele olyan jó lesz, mint az volt, akkor már - a téma ellenére - élmény lesz elolvasni! Csak, ha már az elődébe nem jutott, egy részletes tartalomjegyzék nem ártana bele!

Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat - A magyar-lengyel ellenzéki együttműködés 1976-1989
Modern magyar történelem, Jaffa, megjelent
A Jaffa történelmi sorozata annyira időben elindult idén is, hogy ez a kötet már a boltokban (illetve webshopokban) található, míg két testvére május-június előtt biztosan nem lesz kézbe vehető. Bízom benne, hogy a különleges témát különlegesen sikerült megírni.

Ungváry Krisztián: Horthy Miklós - 1920-1944
Modern magyar történelem, Jaffa, megjelenés: május 4.
A szerző nagymonográfiája, A Horthy-rendszer mérlege (később kibővített címen, átdolgozva, jobbítva) megkerülhetetlen és igazán okos könyv a korszakról. Várható volt, hogy a témáról ír egy rövid áttekintést: én alig várom.

Ingrid Carlberg: Raoul Wallenberg története - "Itt egy szoba, és rád vár..."
Noran Libro, megjelenés: június 30.
A második világháborús embermentés, s ezen belül Raoul Wallenberg története régóta foglalkoztat. Örülök, hogy ez az életrajz is megjelenik magyarul. Egyelőre nehezen tudom eldönteni, jobb lesz-e, mint a már kiadottak, de nagyon várok rá.

Kertész István: Ókori hősök
Kossuth, megjelenés: április 20.
Ha A hódító Róma Kossuth-féle kiadása meglepett, hát, az Ókori hősöké még inkább: olyan időben került fel a megjelenések közé, amikor mindennel foglalkoztam, csak könyvekkel nem. Bár ez nem átdolgozás, inkább válogatás két korábbi kötetéből, szép tisztelgés az életmű előtt.

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok - Női életutak és mindennapok a történelemben
Álomgyár, megjelenés: október 20.
Nem hittem, hogy a pompás Rizsporos hétköznapoknak ilyen hamar bejelentik a folytatását. Pedig megtörtént. Az az album kész élvezet volt: remélhetőleg folytatása, amely a mindennapi életbe ígér betekintést, hasonlóan izgalmas és szép lesz.

Sally Hines: Mi a gender? - Bevezetés a XXI. századhoz
Nagytotál, Scolar, megjelent
A Scolar új sorozata, amelynek kezdőköteteiben a gender mellett a világűrről, a mesterséges intelligenciáról és a nyugati orvoslásról olvashatunk még a fiatalokat is lekötő, mégis szakszerű, tömör és okos szöveget, nem is indulhatott volna jobbkor. Ránk fér.

Martin Rees: A jövőről - Az emberiség kilátásai 
Talentum Tudományos Könyvtár, Akkord, megjelenés: április 7.
A szerző Kozmikus otthonunk című kötete egy évtizede egyik kedvenc tudományos könyvem. Idén tavasszal - vagy legalábbis előbb-utóbb - újabb izgalmas, s teljesen friss, eredetileg 2018-as műve lát napvilágot, amelyben a jövőről beszél. Képzeletben már olvasom.


Link
Érkezőben 1.
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Bár sosem gondoltam volna, hogy a Katherine's Bookstore ilyen különös időkben fogja ünnepelni fennállásának tizedik évfordulóját, mégsem adom fel a reményt, hogy egyszer majd örömmel fogom visszaolvasni 2020-as, jubileumi bejegyzéseimet egy békés, nyugodt, egészséges és boldog világban. Ez a harmadik ünnepi poszt tíz olyan filmszínészt ültet egymás mellé, akik sokat jelentenek nekem. Filmjeik és alakításaik részei az életemnek: gyakorlatilag a teljes életművüket megismertem és szeretem, s közülük a nekem legkedvesebb filmeket újra és újra megnézem, elbűvölve a főszereplők tehetségétől és sokarcúságától. A színészek felsorolása nem rangsor, lehetetlen is lenne ennyire különböző és különféleképpen kiváló művészeket összehasonlítani. Mégis, ha már ezekben a bejegyzésekben próbálok összegezni valamit önmagamból is: ők azok, akik megtestesítik azokat az ideálokat, filmes eszményeket, amelyek fontosak számomra.

Errol Flynn
(1909-1959)
Minden valaha élt, legendás filmszínész közül ő volt az első, akiért elkezdtem rajongani. Lelkesedésem iránta mindmáig töretlen, bár immár három évtizedre nyúlik vissza: s természetesen a róla alkotott képem is sokat változott közben, míg a Blood kapitány és Robin Hood legnemesebb tulajdonságaival felruházott Flynn-alaktól eljutottam a valóságos, olykor metszően cinikus és önironikus, botrányhős kalandorig, aki mégis szépírói vénával rendelkezett, szerette a festészetet, határozottan tudatos és tehetséges színész volt, s mély önismerettel azt írta magáról, az élete olyan, mint egy Degas-kép, "örökké táncoló lányokkal, színházzal, burleszkkel és vodkagőzzel…" Számomra Flynn nemcsak szép férfiarc, vagy macskaszerű kaszkadőrügyességgel rendelkező karcsú óriás, hanem olyasvalaki, aki jelenség a vásznon, legjobb filmjeiben sajátos ragyogással tölt be mindent maga körül, emellett vígjátéki tehetség és kiváló karakterábrázoló. Ráadásul halk, finom, modern hanghordozású hangja is összetéveszthetetlen.

Dana Andrews
(1909-1992)
Legtöbbször a film noir legjellegzetesebb arcának szokták nevezni, Dana Andrews azonban a negyvenes és ötvenes években a filmvászon számos különböző alaptípusát egyesítette filmes személyiségében az erős, bátor, higgadt, olykor önmagában mégis bizonytalan vadnyugati hőstől a hidegháború kémjátszmáiba keveredett, felmorzsolódó lelkű átlagemberig. Ha kellett, hiteles és mindenki férjét-fiát megtestesítő katonatiszt volt: az Életünk legszebb éveiben azonban drámai minimalizmussal mutatta be, mi történik a háborús hősökkel, ha hazatérnek. A The Ox-Bow Incidentben mély emberséggel ábrázolt áldozatát játszotta az értelmetlen erőszaknak, a Where the Sidewalk Endsben viszont torokszorítóan mutatta be egy eszméiben igaz ember útját, aki képtelen ellenállni az erőszakra való hajlamának. Sajátos, mély hangja, férfias, mégis meglepően érzékeny arca, szája ma is igazi védjegyei. Rendezői és színésztársai szerint ráadásul az egész filmvilág legjobb természetű kollégája volt, egy igazi úriember.

Humphrey Bogart
(1899-1957)
A színész az érzékeny, töprengő, felelősségteljes értelmiségit testesíti meg számomra, a helyes elvek és nagyszerű eszmék visszafogott és póztalan képviselőjét. Így van ez annak ellenére, hogy Bogart pályája során elképesztően széles skáláját játszotta végig a figyelemre méltó embertípusoknak a gyáva és megalkuvó gazemberektől a kisstílű kallódókon és a becsületes elveszetteken át a szélmalomharcot folytató, vagy saját démonjaikkal, alkohollal, becsvággyal, illúzióvesztéssel küszködő felesleges emberekig. A színész sokarcúsága, tehetsége bármely filmjében lenyűgöz, mégis, titkon mindig arra vágyom, hogy hősként láthassam, még ha olyan a véletlen, vagy a szükség teremtette hős is, mint a Casablancában, Marlowe-ként, Sam Spade-ként vagy a Key Largóban. Magányos tekintete, finom alsó ajka, s pergő-hadaró hangja eltéveszthetetlen. Ráadásul a magánember-Bogart, a valóban elvek szerint élő ember szintén vonz.

Tyrone Power 
(1914-1958)
A mozivászon összes nagy hollywoodi ikonja közül az egyik legkülönösebb: az angyalarcú, figyelemre méltó szemöldökű, hosszú szempillájú, káprázatosan elegáns színész filmjei többségében a freskóról lelépő, szálegyenes tartású történelmi hőst, a herceget, a lovagot, a katonatisztet, a megmentőt, a hódítót alakította, ám valamennyit olyan sodró energiával, drámai mélységekkel és komoly szenvedéllyel, hogy a legközhelyesebb szerepben is beég az ember emlékezetébe. Néhány valóban nagy színészi kihívást jelentő filmjében pedig mindazt tudatosan  önmaga ellen használta, ami miatt sztárrá vált, jóképűségtől a sajátosan ironikus, száraz hanghordozásig. Tragikusan korai halála előtt készített utolsó filmje, A vád tanúja, amelyet ráadásul még kellemes kaland is megnézni, mindennek fényes bizonyítéka: benne Powerrel, egy igazi, szeretni való, koldusszegény fiatalemberrel, aki már nem is olyan fiatal, viszont egyetlen kincse az arcán ülő, naiv, egyértelmű ártatlansága...

Roger Moore
(1927-2017)
A színész esetében a kellemes, rajongóbarát és szeretetre méltó magánember-személyiség találkozik számtalan legendás szerep megformálásával az Angyaltól James Bondig és Sherlock Holmestól Lord Sinclairig. A végtelen elegancia, magától értetődő előkelőség és vonzó, könnyed finomság, amely Moore-t minden szerepében jellemzi, olyan tökéletes, hogy szinte már nem is lehetne igaz. Másik titka meglepően mély, kemény és férfias hangja, amely különös paradoxonként évtizedekig ellentétben állt eleinte egészen kölykös, s később is örökifjú arcával. A harmadik dolog, ami Moore elkötelezett rajongójává változtathat bárkit, az önirónia, amely minden alakítására jellemző. Dacára Errol Flynn számos kalandfilmjének vagy Tyrone Power sok-sok történelmi mozijának, a felsorolásban szereplő férfiszínészek közül mégis talán Moore-nak volt a legkevesebb lehetősége különféle szerepekben megmutatnia a tehetségét. Számomra azonban így csak még lenyűgözőbb, hogyan játszott mégis mást látszólag hasonló szerepek esetében. 

Louis Hayward
(1909-1985)
Talán nem is létezett másik ennyire sokarcú férfisztárja a korszaknak, mint ő. A dél-afrikai születésű színész, aki - igaz, olykor hosszú, hullámos fürtű parókában, hetyke bajusszal - olyan regényes szerepek sokaságát játszotta el, mint Edmond Dantes, a Vasálarcos, D'Artagnan, a Szent és Blood kapitány, más filmjeiben közben a tökéletes átlagpolgárt alakította, a fiatalembert a szomszédból, vagy a szívós nyomozót, akinek nem tudnánk felidézni az arcát, miután elment. Egyszerre volt mindennapi és lenyűgöző, reális és romantikus. Ráadásul Bogarthoz hasonlóan karrierje viszonylag későn indult be, így rendkívül hosszú ideig volt meghatározó férfi főhőse a mozivilágnak: a harmincastól egészen az ötvenes évekig. Szuggesztív tekintete, bársonyos, meleg, mély hangja, finom eleganciája minden egyes filmes megjelenésekor lenyűgöz: ám egyik legizgalmasabb alakítását talán a René Clair rendezte Tíz kicsi négerben nyújtja, bizonyítva, hogy Philip Lombard karaktere akkor is érdekes, ha hű marad Christie elképzeléséhez.

Guy Williams
(1924-1989)
A színészt nagyon nehéz elválasztani leghíresebb szerepétől, Don Diego de la Vegától, vagyis Zorrótól a Walt Disney-cég nagy sikerű, rövid életű tévésorozatából. Mégis: Guy Williams sosem lett volna olyan kiváló és emlékezetes Zorro, ha nem sokkal több, mint kalandhős. Az a néhány szerep, amelyet még rövid karrierje alatt eljátszott Miles Hendontól Damónig, Szindbádtól Robinson professzorig, de különösen a Bonanza sorozat kallódó, de végül a becsületet választó Will Cartwrightja, egyértelműen arról árulkodik, hogy figyelemreméltó színészegyéniség volt, jó adag tehetséggel, akinek egy másik évtizedben talán a mozivásznon is sikerült volna kibontakoznia. Ám ennek hiányában is neki köszönhető, hogy olyan tartást, személyiséget, igazi emberi arcot adott Zorrónak - nem függetlenül a rendezőktől, forgatókönyvíróktól, színésztársaktól, mégis alapvetően önmagából, saját felfogásából építkezve -, amely máig velünk van, s alapjaiban határozza meg képünket a hősről.

James Darren
(*1936)
A színész különleges képlet: alapvetően az Időalagút televíziós sorozatot megismerve vált kedvencemmé, az iránta való rajongás azonban elvezetett számos remek mozifilmhez, amely az ötvenes-hatvanas évek fordulóján készült, s amelyben a fiatal Darren jó néhány izgalmas szerepet formált meg A pisztoly igazsága című western fiatalemberétől a Let No Man Write My Epitaph fiúalakjáig. Bár a felsorolásban szereplő művészeknek érdekes hobbijaik voltak - Flynn és Bogart professzionálisan vitorlázott, Guy Williams imádta a lovakat és már azelőtt vívott, hogy Zorro szerepe egyáltalán szóba került, Roger Moore ifjan animátorként és filmvágóként dolgozott, Louis Hayward pedig a II. világháború alatt harctéri fotósként -, kedvenc színészeim közül valószínűleg James Darren az, akiről leginkább elmondható, hogy a filmezés mellett van-volt egy teljes másik élete is: az énekesé. A Goodbye Cruel World, az All, a Because They're Young, vagy a The Life Of The Party pedig legalább olyan jó énekesnek mutatja őt, mint amilyen kiváló színész.

Richard Gere
(*1949)
Ő a nagy rejtély: a színész, aki a kilencvenes és kétezres években sok millió nő hollywoodi álomlovagját testesítette meg filmjeiben a Micsoda nőtől a Hölgyválaszig, miközben egész idő alatt kívülálló maradt az álomgyárban őszinte és nagyon tisztességes művészi választásaival, s makacs és következetesen képviselt, Tibet-barát buddhizmusával. Olyasvalaki, akinek pályája kezdetétől határozott véleménye van a világról, mégis megható módon keresnie kellett a szavakat élete egyetlen igazi, megnyert díjának, a Golden Globe-nak az átvételekor. Olyan színész, aki minden alakításáért ugyanolyan professzionálisan megdolgozik, s aki sosem fél járatlan utakon végigmenni, legyen szó az illúzióűző Amerikai dzsigolóról, az amerikai módra költői Vörös sarokról, vagy a keserű humorú Rókavadászatról. Nagyon korán elkötelezett hívévé tett Az első lovag, sokak számára pedig ő a modern férfi megtestesítője: mgéis úgy gondolom, ha nem a legjobb filmje, de mindenképpen a legjobb alakítása a Sommersby történelmi címszerepe, a gyenge és gyáva ember - aki erőssé és hőssé válik.

Tom Cruise
(*1962)
Ő a legfiatalabb, s tulajdonképpen az egyetlen mindmáig aktív színész ebben a felsorolásban. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer majd az egyik igazi, utolsó hollywoodi csillagként fogják emlegetni, aki nem egyszerűen sztár volt, de elképesztő munkabírásával, eltökélt és tudatos művészi munkájával és sajátos karizmájával egy csak a régi nagyokhoz hasonlítható filmes ikonként marad meg mindenki emlékezetében. Mélységesen tisztelem mint színészt, vitathatatlanul tehetségesnek tartom, s gyakorlatilag minden szerepválasztásával, minden újabb alakításával lenyűgöz az Esőembertől a Feledésen és a Valkűrön át a Barry Sealig. Mindaz előtt viszont, amit a szcientiológiával való kapcsolatáról tudni lehet, értetlenül állok. Ezen a listán akadnak alkoholisták, nőfalók, házasságban, szerelemben vagy karrierépítésben sikertelen emberek, de az, hogy Cruise csak ennek az egyháznak a tagjává válva tudta elérni belső békéjét, szomorú, mert érinti tehetségének megítélését is.

Linkek
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"
Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó