Három szakszerű könyv a történelemről

Az elmúlt hónapokban három olyan olvasmányélménnyel is találkoztam, amelyről csak a legnagyobb elismerés hangján tudok írni. Mindhárom történelmi kötet, s mindhárom teljesen másféle, ám egyformán lenyűgöző kutatások eredménye. Mindegyikről leírtam, miért tetszett, s mindhez mellékeltem egy kis linkgyűjteményt, mivel a téma más vonatkozásaival már foglalkoztam a blogon korábban.

Ingrid Carlberg: "Itt egy szoba, és rád vár..."Raoul Wallenberg története
Noran Libro, 2020

Boldog vagyok, hogy ez az impozáns és lenyűgöző anyagú kötet magyarul is napvilágot láthatott. Úgy vélem, megjelentetése a kiadó, a fordító, Garam Katalin, és a szöveggondozó, Veres Mária részéről is misszió. Pontosan az emberi emlékezet határán vagyunk ugyanis itt, Magyarországon, ami a magyar holokauszt történetét illeti. Már azok is nyolcvanévesek, akik 1940-ben születtek, vagyis az átélt eseményekről és borzalmakról pusztán egy ötéves gyermek emlékeivel és tanúságával rendelkeznek. Most kell még emlékeztetni, feldolgozni és megörökíteni, s továbbadni azt a tudatot, hogy ezek az információk és emlékek fontosak, s megőrzendők.
A magyar holokauszt történetének kicsi, de annál jelentősebb részlete Raoul Wallenberg, a svéd diplomata halált megvető bátorsággal teljesített önkéntes missziója, amelynek során sok ezer zsidó származásúnak minősített ember életét mentette meg. Svéd menleveleivel hivatalosan 4500 magyart váltott meg a haláltól, valójában azonban segítőivel együtt ennél jóval több menlevelet is kiállított. Mentette továbbá az embereket a halálmenetekből, a svéd követség által megjelölt csillagos házakban, s a hatóságokkal folytatott folyamatos alkudozás során is. Sokak szerint nagy része volt abban, hogy a nyilasok/németek nem tették lehetővé a tömegmészárlást a budapesti gettóban, közvetlenül annak felszabadulása előtt. Itt a blogon is többször írtam már róla, például 2014-ben, a magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján.
Az 1944-ben mindössze 32 éves, gazdag családból származó, Magyarországra eredetileg kereskedelmi üzletek megkötése céljából érkező Wallenberg a svéd és a magyar történelem egyik hőse. Annál szomorúbb, hogy miután a szovjetek 1945 januárjában (kémként?) letartóztatták, eltűnt a diktatúra börtöneiben, s hiába várta haza családja egészen a családtagok életének utolsó pillanatáig (ahogyan a könyv címében szereplő idézetből is látszik), soha nem térhetett vissza Svédországba, s sohasem látta többé senki. Valószínűleg 34 évet élt.
Korábban magyarul a legjobb életrajzaként Bengt Jangfeldt biográfiáját tartották számon, bár nekem ez kicsit üres volt, a magyar származású Kati Marton rövid életrajza - pontatlanságaival együtt is - sokkal jobban tetszett. Ingrid Carlberg, a svéd író, újságíró monumentális, 2012-ben megjelent életrajza azonban egyértelműen a legsokoldalúbb, leglenyűgözőbb könyv, ami valaha a kezembe került Wallenbergről. 752 oldalán rendkívül olvasmányosan, minden részletre kiterjedően, rengeteg, a jegyzetekben részletezett eredeti, unikális forrás feldolgozásával mutatja be Wallenberg családját, életét, korát, a korabeli Svédországot, a fiatal Raoul utazásait, tanulmányait, eszméit és gondolatait, magyarországi működését, s mindazt, amit a Szovjetunióbeli tartózkodásáról tudni lehet. A legapróbb részletig hitelesen követi végig a család (szinte végig sikertelen) erőfeszítéseit azzal kapcsolatban, hogy megtudjanak valamit Wallenberg 1945 január utáni sorsáról, Svédország közönyét, Oroszország némaságát és ezek (szomorú, ostoba, szánalmas) okait. Ráadásul a történelmi oknyomozás, a precíz életrajzi szöveg és a sok-sok forrás közé olykor szinte szépirodalmi riportszövegek fűződnek be, amelyek a korszak tanúinak további életét, (2012-es) jelenét mutatják be.
Ezzel a kontraszttal szemlélteti a könyv, milyen messze van már tőlünk Wallenberg, s mégis, mennyire közel van hozzánk is. Nem szabad róla elfeledkeznünk!

Könyvek magyarul Wallenbergről:
Bern Andrea: Wallenberg eltűnése, A magyar történelem rejtélyei, Kossuth, 2016
Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete, Park, 2014
Kovács Gellért: Alkony Budapest felett - Az embermentés és ellenállás története 1944-45-ben, Libri, 2014
Kati Marton: Wallenberg - Stockholm, 1912 - Moszkva, 1947?, Corvina, 2012
Szita Szabolcs: A hiányzó ember - Raoul Wallenberg, a humánum lovagja, Hetek, 2014

Pető Andrea: Árnyékban - Rajk Júlia élete

Modern magyar történelem, Jaffa, 2020

Amellett, hogy nagyon szeretem a Modern magyar történelem sorozatot, gyűjtöm, figyelem, s nagy élvezettel olvasom a köteteit, Pető Andrea könyveivel találkozni a keretében a szokásosnál is nagyobb felfedezést jelentett. Az MTA doktori címét elnyerő, a CEU-n oktató történész elképesztő logikával, tisztánlátással és szokatlan, friss szempontokkal közelít minden témájához. Ez volt az, ami már a a nemi erőszak Magyarországon elkövetett, második világháborús eseteiről szóló könyvében is annyira lenyűgözött, hogy még most is, amikor egy 2018-as olvasás és egy 2019-es újraolvasás után gondolok vissza a kötetre, a téma hatása alatt tart.
Az a felelősségteljes, üdítően becsületes, történészi és közéleti nézőpontból is szigorúan etikus, ugyanakkor radikálisan új problémákat - számomra - teljesen újszerűen felvető történelemírás, amely az Elmondani az elmondhatatlantban megmutatkozott, maximálisan példaértékű. Nem tudok mást kívánni, mint hogy a magyar történelemtudomány minél több részterületén váljék jellemzővé. Amikor a történész következő könyve, a Láthatatlan elkövetők a nyilasmozgalomban részt vevő nők életrajzaival, példatörténeteivel, választási és döntési lehetőségeivel, élet-, kényszer- és politikai pályáival foglalkozott, már rájöttem, hogy ettől kezdve ha bármilyen köteten meglátom a Pető Andrea nevet, gondolkodás nélkül megveszem és elolvasom.
Így amikor napvilágot látott a nevezetes per vádlottja, Rajk László kommunista belügyminiszter feleségének, Rajk Júliának az életrajza, azonnal lecsaptam rá. Be kell valljam, nem ismertem a könyv 2001-es első változatát, bár tudom, hogy volt a kezemben, emlékszem ugyanis a címlapjára. Mindez azért fontos, mert ebben a jelentősen átdolgozott, kibővített, hivatkozások szempontjából is megújított és felfrissített kiadásban a szerző elképesztő precizitással arról is beszámol, nőtörténelmi szempontból miért volt megkérdőjelezhető az a címlapkép, amely végül könyve első kiadására rákerült.
Ez a mély önkritika, szembenézés azzal, mit lehetett megírni Rajk Júliáról régen és most, illetve mit sikerült megírni 2001-ben és 2020-ban, már önmagában megéri az elolvasást. Ám természetesen az Árnyékban egy hallatlanul izgalmas, kerek biográfia is, amely rengeteg vitatott ténynek és legendának a nyomába ered, s az igazsághoz vezető nyomokat az utolsó percig követve, kicsit a történész munkájába, s az emlékezet működésének anomáliáiba is beavatva (Rajk Júlia ugyanis adott életinterjút, izgalmas módon saját, de őt történészként kérdező fiának, a nemrég elhunyt ifjabb Rajk Lászlónak, s bizony számos dologra többféleképpen emlékezett vissza) összerakja az utolsó mozaikkockákat is. Végül mindaz megismerhetővé válik Rajk Júliából, ami felidézhető.
A hihetetlenül erős, ám egyáltalán nem szép nő Rajk László mozgalmi társából válik a rendkívül jóképű, ragyogóan okos, ám kissé távolságtartó férjét mindenekfelett idealizáló, s neki mindent megbocsátó feleséggé. Éli a kommunista politikusfeleségek életét, de nem ügyes a reprezentációban és a helyezkedésben. Nagyon nehezen lesz várandós, de rajongva szereti végre megszülető fiát, amely büszke apa Rajkkal is új alapokra helyezi a házasságát. 1949-ben viszont mindent egyetlen pillanat alatt veszít el: amikor férjével együtt letartóztatják, halálos ítélettel fenyegetik, férje elleni vallomásra akarják kényszeríteni, elveszik tőle a gyermekét, a gyermektől pedig a nevét, s nevelőszülőkhöz adják, megszületik egy új Rajk Júlia. Aki azután mindvégig (ugyanúgy árnyékban, a háttérben élve, mint korábban, férje mögött) a Kádár-korszak élő lelkiismereteként harcol férje és a maga rehabilitálásáért, egyfajta abszolút "igazság" bevallatásáért.
A könyv pompás portrét ad róla, miközben azt is bemutatja, miért nem írható meg az élete a szokásos nőéletrajzi keretek (hősnő, politikusnő, funkcionárius, ellenálló) között, s miért tekinthető mégis az egyik első modern feministának - holott sosem volt az.

Pető Andrea más művei:
Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők - Nők a magyarországi nyilasmozgalomban, Modern magyar történelem, Jaffa, 2019
Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant - A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt
, Modern magyar történelem, Jaffa, 2018

Szabó Balázs: Kincstár a Budai vár alatt - A Magyar Nemzeti Bank titkos trezorjai és a Teherelosztó története 1884-2004

Magyar Napló, 2020
Szabó Balázs okleveles építőmérnök, statikus, okleveles mérnöktanár, egyetemi tanársegéd, s olyan műemléképületek rekonstrukciójának-átépítésének volt a résztvevője, mint a Párizsi Nagyáruház, a Karmelita épületegyüttes, az Aquincumi Múzeum, vagy a Gozsdu Udvar. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy van egy hobbija - szenvedélye - szakterülete: a barlangpincék és óvóhelyek történetének, térképészetének, műszaki jellemzőinek és korszerű, modern tervezésének a kutatása. Ez pedig csodálatos kutatásokhoz és feltárásokhoz vezette már el. Az egyik legújabbnak a foglalata ez a kiállításában rendkívül szép kötet.
A történet számomra majdnem egy évtizede kezdődött, amikor először látogattam el a Sziklakórházba. (Mindenkinek ajánlom, ha ismét lehet turistáskodni, feltétlenül menjen el a Sziklakórház Atombunker Múzeumba, ahol - eredeti helyén, ahol mindig is volt - megtalálható egy gyönyörű barlangrendszer, amelyben óvóhelyet alakítottak ki, amelyben kórház működött többek közt a második világháború idején, de 1956-ban is, majd titkos oltóanyaggyár üzemelt, végül pedig kialakításra került egy teljes felszereléssel rendelkező atombunker...) Itt jutottam hozzá Szabó Balázs első kötetéhez, amely az F-4 létesítményről egy másik, csak kialakítani kezdett atomháborús vezetési pont és bunker történetét mutatta be, egyedülálló fényképfelvételek, források és dokumentumok segítségével nyújtva betekintést az elmúlt évtizedek titkos történelmébe.
Valószínűleg nem sokkal ezután már megjelent, de nekem végül csak 2016-ban sikerült megszereznem a szerző újabb pompás, s nagyon szép kötetét, amely a Budai Várhegy Alagút teljes történetének és minden titkának adta a foglalatát. Talán még elődénél is jobban tetszett, így ettől kezdve folyamatosan figyeltem a szerző újabb művét, amely - hosszas vajúdás után - már új kiadónál, a Magyar Napló gondozásában jelent meg tavaly. Ez is egy óvóhely sztorija, ám egészen különlegesé.
A budai vár pincéi ugyanis még rengeteg, a nagyközönség előtt ismeretlen titkot rejtenek. Ilyen az Uri utca utolsó háza alatt elhelyezkedő létesítmény, amely eredetileg az MNB titkos értékmegőrzőjének és óvóhelyének épült ki, szokás szerint felhasználva a természetes barlangok adta lehetőségeket. A második világháborúban használatba is vették. Az ötvenes években viszont ide települt Magyarország és a főváros villamosenergia-ellátásának a teljes rendszerirányító központja. Innen bármilyen támadás esetén irányíthatóak lettek volna az ország villamos rendszerei. A titkos földalatti birodalmat szigorúan őrizték, a legújabb technikával szerelték fel újra és újra, s folyamatosan bővítették. Bár ma már csak "romjai" találhatóak meg, a fennmaradt jelentős iratanyag, s a még élő, egykor ott dolgozók emlékezete segítségével a szerző Magyarország történelmének és építészettörténetének egy tökéletesen ismeretlen fejezetét rekonstruálta könyvében.
A kötet elődeihez hasonlóan teljesen egyedi, páratlanul izgalmas, nagyon szép kiállítású, számomra kihagyhatatlan. Alig várom, legközelebb merre fordul a szerző érdeklődése.

Ha ez a kötet felkeltette az érdeklődésed, ezek is érdekelni fognak:
Szabó Balázs: A Budai Várhegyi Alagút története 1837-2014, Sziklakórház Kft., 2016 (2014?)
Szabó Balázs: Rákosi titkos bunkere 1951-2011 - Az F-4 létesítmény, az MDP titkos bunkerének története, Sziklakórház Kft., Bp., 2013
Tatai Gábor: A Sziklakórház rövid története
, Sziklakórház Kft., 2011

Linkek

Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről

Három népszerű könyv a történelemről

Ebben a posztban három kötet szerepel: mindegyik igen népszerű hangú és olvasmányos, mindhárom a huszadik század történelméről mesél.

A könnyedén népszerű
Richard Dargie: Merényletek Hitler ellen - Férfiak és nők, akik megpróbálták megváltoztatni a történelmet
Kossuth, 2020
Ha nem várunk nagyon sokat ettől a kötettől, akkor sikerülhet sokat kapni tőle. Magyarul ugyanis komoly (fordított) irodalma van a Hitler-ellenes merényleteknek és összeesküvéseknek, ahogyan arról 2018-ban, a Stauffenberg-féle összeesküvés tiszteletére publikált posztsorozatomban magam is írtam. Ezek között a könyvek között alapos történészi munkák is akadnak. Richard Dargie frissen kiadott könyvére különösen Susan Ottaway Hitler árulói - A német ellenállás a Harmadik Birodalomban című műve (Gold Book, 2006) hasonlít nagyon a tematikájában, s abban is, hogy szintén viszonylag népszerű összefoglalása volt a legfontosabb merényleteknek is. Időről időre viszont nagyon jó dolog kiadni egy-egy új összefoglalást azok kedvéért, akik most szeretnének megismerkedni a témával, ezért lehet örülni a Kossuth kötetének.
Jelen mű szerzőjétől, aki a történelemtanítás módszertanának szakértője, az Amazonon sok-sok képes ismeretterjesztő történelmi gyerekkönyvet lehet találni (különös tekintettel a skót történelemre), egy nagyszabású, ám rövid Nagy-Britannia-történetet, s három népszerű kötetet a 2. világháború koráról. Ezek közül adta ki az egyiket tavaly a Kossuth Kiadó (The Plots to Kill Hitler: The Men and Women Who Tried to Change History, 2019), a másik pedig, a Hitler utolsó napja most januárban várható. Dargie tehát bevallottan népszerűen foglalkozik a hálás témával, mások munkája nyomán, fontos számára a gördülékeny, könnyed stílus, a csevegő hangvétel és a sok-sok információ olvasó elé szórása.
Ennek persze megvan az a hátulütője, hogy az információkat nehézkes ellenőrizni (a könyvben nemcsak jegyzetek-rész, de irodalomjegyzék vagy szakirodalmi ajánló sem szerepel), a stílus olykor talán kissé túl erőltetetten humoros vagy könnyed a témához képest (egy nem különösebben rokonszenves ember koncentrációs táborbeli halálát sem nevezném pl. eltakarításnak...), s olykor a narrátori egó is kidülled a kötetből. Amikor pl. a bevezető így zárul, "Minden esetben feltárjuk a történelmi összefüggéseket annak megértéséhez, hogyan sikerült (... Hitlernek) oly sokáig életben maradnia", nos, akkor nyugodtan elmondható, hogy ez a vállalás messze túlzás ahhoz képest, amit a könyvben sikerül felmutatni. (10., a könyvet Kelemen László fordította)
Az is furcsa kicsit, mit is tekintünk merényletnek. A könyvben ugyanis olyan elképzelések is szerepelnek, amelyek sosem jutottak túl a papíron való tervezésen, vagy amelynek a szándékát bevallotta valaki, aki azonban egészen mással kapcsolatban került a nácik kezébe. Én valószínűleg csak azt tekinteném merényletnek, amit meg is kíséreltek, legalább addig a szintig, hogy tervezzenek, előkészületeket tegyenek és kijelöljék a merénylő(ke)t. Ám attól, hogy a szerzőnek más a szemlélete, természetesen még igen érdekes olvasmányt kaphat a kezébe, aki elolvassa az áttekintést.
Épp ezért kár, hogy a szövegben van tévedés, elírás és félreértés is. A Stauffenberg-fejezet esetében pl. az olvasónak olyan érzése lehet, hogy az ezredes csak azért kezdett el a Hitler-ellenes ellenállással foglalkozni, mert unatkozott otthon. Először úgy tűnhet, a valóság csak a kedélyes megfogalmazásnak esett áldozatul, amikor a szerző így ír: "A tiszt egy Münchenhez közeli szanatóriumban részesült utókezelésben, és két arany érdeméremmel tüntették ki sebesülései miatt. Ennél azonban fontosabb volt számára, hogy többé nem vezényelték aktív frontszolgálatra. A legjobb esetben is csak unalmas hátországi irodai munkában reménykedhetett. A háború további részére "a fiú a hátsó szobában" szerepköre, nem volt örömteli kilátás Claus von Stauffenberg számára, aki német hazafiként és ambiciózus katonaként jobban szerette a harctéri akciókat." (176.) Amikor ezt olvastam, úgy gondoltam, ez csak afféle anekdotikus felvezetés. Később azonban egyértelművé vált, hogy Dargie valóban azt gondolja, a fél szemére megvakult, másik szemére a robbanás miatt rosszul látó, félkezű, megmaradt (eredetileg nem domináns!) kezéről is két ujjat elvesztő Stauffenberg alkalmas lett volna frontszolgálatra ("harctéri akcióra")! "A sérülései miatt többszörösen hátrányos helyzetbe került férfi még így is hasznos és értékes szerepet tölthetett volna be a Wehrmachtnál, mert rátermett, intelligens és tapasztalt katona volt. Ám amikor 1943 júliusában elbocsátották a kórházból, Berlinbe helyezték, a tartalékosok törzstiszti állományába, ahol a hadiállapot végéig nem számíthatott másra, csak papírmunkára" - írja (178.), s ebből vezeti le Stauffenberg további tetteit. Közben az sem zavarja, hogy szövegében ugyanakkor az is szerepel, hogy Stauffenberg már a sebesülése előtt találkozón vett részt pl. Tresckow-val, az ellenállás vezetőjével (179.), vagyis szemléletváltozásának talán mégsem a Bendlerstrasse unalma lehetett az oka...
Összefoglalva: ha valakit nem zavar, hogy a könyv által üdítően érdekesen feldobott témák közül mindnek külön, alaposabban utána kell néznie, amennyiben tudni akarja, valójában mi történt, akkor valószínűleg élvezni fogja a történelmi kalandozást. Ha viszont allergiás a nagyvonalú, "népszerű" tévedésekre, nem ez lesz a kedvenc kötete. Csak remélni tudom, hogy a szerző Hitler utolsó napját alaposabban mutatja majd be. Van honnan merítenie.

A joggal népszerű
Király Levente: Zsugabubus - Hihetetlen történetek Terence Hillről
Macro-Media, 2020
Amikor 2014-ben végre magyarul is megjelent a Terence Hill-ről írt első, "exkluzív" életrajz, Ulf Lüdeke nagy várakozásokkal várt munkája, a legteljesebb mértékig csalódott voltam. Máig sem értem, miért akar valaki pozitív hangvételűnek szánt életrajzot írni egy olyan művészről, akinek a pályafutását, a filmjeit és a képességeit egyáltalán nem tartja nagyra... Mindenesetre e fanyalgó, rosszkedvű fiaskóból az is következett, hogy egyik nagyon szeretett filmsztáromról valójában semmilyen értékelhető biográfia nem volt olvasható magyarul.
Király Levente azonban, aki nagy sikerű Piedone nyomában - Hihetetlen történetek Bud Spencerről című könyvében egyszer már a két Mester egyikének a nyomába szegődött, 2020-ban szerencsére úgy döntött, hogy Terence Hillnek is szentel egy népszerű életrajzi kötetet.
Ahogyan a Budról szóló előzmény, a Zsugabubus is egy igazi, nagyon szépen megformált patchwork. A szerző összegyűjtötte, feldolgozta, lefordította a lehető legtöbb cikket, interjút, sajtóközleményt, amely Terence Hillről hosszú élete folyamán bárhol, bármilyen nyelven megjelent, s alaposan kijegyzetelte Lüdeke könyvét is. Majd az idézeteket tematikus és időrendi sorrendben szétválogatta, ellátta rövid összekötő kommentárjaival és rengeteg ritka, kevéssé ismert képet szerzett meg hozzájuk kísérőnek. Az eredmény mindenki vágyálma: egy olyan életrajz, amely nem jut gyökeresen új következtetésekre, nem tár fel korábban ismeretlen titkokat, s nem is túl hosszú, viszont mindazt csinosan elrendezi és egy helyre gyűjti, amit csak egy Hill-rajongó tud vagy tudni szeretne a színészről.
Lenyűgöző információ az is, ami a borítón olvasható: eszerint a sorozatból már tízezer példányt sikerült eladni! Ezt el is tudom hinni: napról napra tapasztalom, milyen sok rajongója van Bud Spencernek és Terence Hillnek Magyarországon, olyanok is szép számmal, akik már az ezredforduló után születtek. A sok olvasó azonban a későbbi köteteknél már mindenképpen megérdemelne egy lektort. Szomorú látni, hogy mennyi elütés, sajtóhiba tarkítja a szép könyveket, ami rontja az értéküket. Ugyanígy ki lehetne küszöbölni néhány fura fordítási megoldást is.
Ettől függetlenül ennek a Hill-könyvnek azt sikerül nagyon jól elkapnia, amit Lüdekéének egyáltalán nem. Szinte tökéletesen összeáll belőle az a filmes és magánember-személyiség, amilyennek Terence Hill tűnik mindannak alapján, amit tudni enged magáról. Rendkívül intelligens, idealista, mélyen vallásos, depresszióra hajlamos, már-már zavaróan szerény, a népszerűséggel azonban ügyesen bánó, elveiben igen következetes, szimpatikus embernek mutatkozik, akiről és akitől olvasni is jó.
Épp ezért a könyvet mindenkinek bátran ajánlom, aki Hill rajongója, vagy csak érdeklődik a filmtörténet és az olasz mozi iránt. Bevezet egy régi filmes világba, sok mindent megmutat az 1960-80-as évek mozitörténetéből, s újra kedvet csinál régi klasszikusok megnézéshez is.

A túlságosan népszerű(re vett)
Amerikai elnökök könyve - Történelemformáló ikonikus vezetők

Bookazine Plusz, Ringier Axel Springer Magyarország, 2020
Sajnos ennek a könyvnek nincsen szerzője. Pedig nagyon érdekelne, kik írták, pontosabban kik a szerzői az eredetijének, a még Trump megválasztása előtt megíródott, de utolsó kiadásában már az ő elnökségének történetével is kibővült All About History - Book of US Presidents című kötetnek. A nagyalakú, rengeteg képpel illusztrált (vagyis szokásos, Bookazine-formátumú) albumban ugyanis alapos és adatolt elnökéletrajzok váltakoznak a végtelenül felületesekkel.
A kötet részletesen bemutatja az USA 45 elnökének életét és elnöki munkásságát Washingtontól Trumpig (habár ezt a két nevet egymás után leírni önmagában igen különös, és az volt már novemberben is). Az egyes elnökökkel 2-4 képes oldal foglalkozik, mindannyiukról kapunk legalább egy nagyalakú képmást, egy rövid életrajzi jegyzetet, egy hosszabb ismertetőt, s néhány érdekességet. Négy elnök, Washington, Lincoln, Kennedy és Nixon (utóbbi a Watergate-ügy miatt) többet, 6-8 oldalt kapott. Számos elnök esetében olvashatunk egy Az élet X Y idejében című kiegészítő anyagot és egy évszámos áttekintést is, de ez jó néhány - véleményem szerint - fontos elnök, pl. Jefferson, Kennedy, Nixon esetében valamiért (helyhiány?) kimarad. Az illusztrációs anyag lenyűgöző, beleértve a szokásos, fotorealisztikus festményportrékat Washingtonról, Lincolnról vagy Kennedyről: rengeteg fényképet, plakátot, térképet ismerhetünk meg reprodukcióban az amerikai elnökség történetéről. Letagadhatatlan azonban, hogy az életrajzok minősége igencsak hullámzó, a korszakra való tekintet nélkül.
Például nem vagyok biztos benne, hogy Trumpnak muszáj volt dupla oldalt kapnia, amikor a kétszer annyi ideig szolgáló Clinton és Obama csak egy-egy oldalpárra volt érdemes. S bár egy képes albumnak semmiképpen sem feladata bírálni egy épp hatalmon lévő elnököt, a Trump-életrajz íróinak döntése, hogy mindenkinek adnak valamit, oda vezet, hogy a szöveg pl. egyszerre említi patetikusan, kiemelten miszerint Trump "megesküdött, hogy megoldja" az Észak-Korea-problémát, miközben ugyanott szárazon az is olvasható: "de nem jelentettek be intézkedéseket" az elnöki találkozó óta sem; vagy felsorolja Trump összes rasszista megnyilvánulását, de ezt így kommentálja: "Trump soha nem volt az az ember, aki tartózkodik a faji vitákól.", Vagyis az, hogy "kitartóan érdeklődött" Obama születési bizonyítványa iránt, vagy hogy "igen kitűnő embereknek" nevezte Heather Heyer alt-right-os gyilkosát és tüntető társait, pusztán részvétel valamiféle érdekes, elméleti vitában...
De nem lovagolva tovább a Trump-témán, semmiképpen sem stimmel ez után (időrendben ez előtt), hogy Obamával kapcsolatban a könyv már bátran levon konklúziót, miszerint "becsületére legyen mondva, sok belügyi problémát megoldott, megmentette a gazdaságot, és sokat tett az Egyesült Államok külföldi megítélésének helyreállításáért, ugyanakkor jó néhány ígéretét nem váltotta valóra, sokan a kritikus helyzetekben határozatlannak tartották." Becsületére legyen mondva? Az utolsó két tagmondat meg ugyanígy elmondható lenne George W. Bushról vagy Ronald Reaganről is... Szintén zavaró, hogy míg a "kétoldalas" elnökök közül Eisenhowerről azt tudjuk meg kiemelt érdekességként, hogy gyerekkorától megvédett másokat és támogatta az öccse tanulmányait, Fordról, hogy hosszú életű volt, és remek felesége volt, Carterről, hogy milyen sok könyvet írt, s hogy az emberi jogok élharcosa, George H. W. Bushról, hogy 58 harci bevetése volt, s számos kitüntetése, ezzel szemben Clintonról az szerepel, hogy szaxofonozik és hogy megvádolták azzal, hogy kibújt a vietnámi sorozás alól, Obamáról pedig, hogy nem szereti a fagyit... Na, ne már...
De nemcsak a modern elnökök esetében hagy kívánnivalót maga után a szöveg. A Washingtonról és Adamsről szóló áttekintés például remek, Jefferson azonban (aki ugyanannyi oldalt kapott, mint Adams, de az övéi főleg képeket tartalmaznak, a szöveg mennyisége csak körülbelül harmadannyi) teljes mértékben áldozatul esik egy véljetőleg politikailag korrektnek szánt hozzáállásnak. Életrajza első mondata már rabszolgatartónak nevezi őt és a családját: holott ugyanez Madison esetében szóba sem kerül, sőt, pl. Monroe esetében is csak apró betűkkel szerepel, hogy a rabszolgasághoz való hozzáállása "valamelyest rontott a megítélésén". Jeffersonról valamiért a fő- és három kiegészítő szöveg is azt hangsúlyozza, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot nem egyedül írta: nem mintha bárki erősködött volna, hogy de... Továbbá ilyesféle féligazságok olvashatók az életrajzában: (a kentucky és virginiai határozatokban) "aktívan felvetette a lázadás lehetőségét az ellen a kormányzat ellen, amelynek alelnöke volt. Ha felfedte volna, hogy ő a határozatok szerzője, gyaníthatóan megvádolták volna hazaárulással." (Ilyenkor érdemes emlékezni rá, Jefferson mondta elnöki beiktatása után: "Mindannyian republikánusok vagyunk és mindannyian federalisták vagyunk!") Vagy: "Egy Jefferson által teremtett probléma volt az őslakos népekhez való hozzáállása (ez külön is ki van emelve, bár egyébként értelmetlen félmondat), akik a nyugati terjeszkedésről szőtt álmainak gátját képezték. (...) a nyugati törzsek békés beolvasztása mellett érvelt (....) Amennyiben ez nem sikerül, kész volt erőszakot alkalmazni". Mármint elméletben. Mert azt a szöveg sem tagadja négy sorral később, hogy ilyesmire sosem kerített sort. Ezzel persze nem mentegetni szeretném Jeffersont: de rendkívül igazságtalan, hogy a nagy amerikai elnökök egyikét portréjának írói az objektivitás jegyében azért is megróják, amit csak elméleti elképzelésként vetett papírra, vagy amely meggyőződésében elnök kortársai is osztoztak. S teszik ezt valószínűleg pusztán azért, mert lelkesen küzdenek a Jeffersont korábban teljesen idealizálni kívánó legendával. Ám eközben, ugyanezen objektivitás szellemében Harrison elnök sikertelen tárgyalásait Tecumsehhel "a kölcsönös jó szándék" megnyilvánulásaként jellemzik, Ulysses S. Grantről pedig az szerepel a kötetben, hogy "hivatali eredményei figyelemre méltók voltak", az indián háborúkat viszont a róla szóló szöveg egyszerűen meg sem említi... (A könyv fordítója R. Kovács Anna, idézetek: 142-143., 139., 24-27., 30., 41., 55.)
Összefoglalva: nagyon érdekesnek találtam a könyvet, de határozottan úgy vélem, hogy megbízhatatlansága és összeférceltsége miatt pont arra nem alkalmas, aminek készült. Gyors, megbízható, népszerű, enciklopédikus összefoglalónak a történelem iránt érdeklődő idősebb és fiatalabb olvasók számára. Helyette bizalommal ajánlom Hahner Péter Az USA elnökei című, az Animusnál 2012-ben megjelent összefoglalását (vagy e kötetnek a Maecenas Kiadónál 2006-ban és 1998-ban megjelent előzményét, Az Egyesült Államok elnökeit, amely antikvár számos helyen kapható). Képből sokkal kevesebb van Hahner könyvében, amit viszont a szövegben állít, az átgondolt, adatolt, kritikus és megbízható - ráadásul kiváló stílusa miatt olvasni is kellemes.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek

Három regény a Typotextől, kékben
Három regény a Typotextől, kékben

Valószínűleg csak a véletlen okozta, de a 2020-as év utolsó négy olyan kötete, amely a Typotex Világirodalom általam nagyra értékelt sorozatában napvilágot látott, kék borítóba öltözött. Bár természetesen annyiféle kékbe, amennyi egészen különféle írói világba vezettek be maguk a művek. Miközben egyik kedvenc 2020-as olvasmányomról, Ivana Dobrakovová Anyák és kamionsofőrök című novelláskötetéről később szeretnék írni, íme három másik kékbe csomagolt, északi regény ízelítője.

A türkizkék és fagyos
Espen Ytreberg: Amundsen
A három regény közül, azt hiszem, ez volt a legkönnyebben elolvasható, az írástechnikailag legkevésbé bravúrosnak tűnő. Meglepett tehát, hogy mégis ez maradt velem a legjobban. A norvég szerző, eredeti foglalkozását tekintve médiakutató eredetileg a híres felfedező Déli-sarkra vezetett sikeres expedíciójának korabeli médiavisszhangját kutatta: ebből nőtt ki első regénye.
Ami azonban nagyon különleges lett. Olvasható ugyanis kalandos, érdekes életrajznak, vagy inkább útleírásnak, amelyből rengeteget megtudhatunk a bátor vállalkozásról és még bátrabb vezetőjéről. Amundsen ugyanis már a startnál világtörténelmi jelentőségű döntést hozott: elvileg az Északi-sarkra indult volna, hírül véve azonban Peary és Cook sikerét, titokban a Déli-sark meghódítását pályázta meg. Vagyis ha elbukik, ma nemcsak Scott sikertelen vetélytársaként, de egyfajta csalóként tarthatnák számon... Története azonban különös jellemrajz is: egyszerre mutatja be hiú, önző, nagylelkű és elhivatott embernek, vagyis rémálomnak és példaképnek. És itt lép át a szerző egy határt, mert már regényt ír, nem pedig regényes életrajzot: képes ugyanis végig úgy kísérni Amundsent, hogy nem ítélkezik felőle. Nem idealizálja, ahogyan egy útleírás vagy kalandregény tenné. Nem elemzi és boncolgatja, ahogyan az egy pszichologizáló életrajzban történne. Csak megörökíti, pontosan, mégis fiktíven, nagyszerűségében és mindennapiságában, szenvtelenül, de lelkesítve: hiszen Amundsen mégiscsak olyasvalaki, akinek a neve ma is elegendő egy könyv címéül, hogy a vásárlók értsék, kiről van szó.
A könyvet kísérő korabeli fényképek remekül kiegészítik ezt a nem kimondani akart mondanivalót: szépek, titokzatosak, és a fényhiba miatt pontosan azokon nem vehető ki igazából semmi, amelyen az emberek látszanak. Vajon mennyire kerülhetünk közel a múlt alakjaihoz? Az Amundsen igazi, sokértelmű válasz a kérdésre.

A mélykék és Ulysseses
Jón Kalman Stefánsson: A mindenséghez mérhető
Nem tudom, milyen lehetett Joyce Ulyssesével kortársként, a könyvkereskedésben találkozni, s kinyitva rájönni, hogy így is lehet irodalmat írni. Mindenesetre ez rég volt, s azóta - látszólag - szokva vagyunk már a különc és különleges könyvekhez, Leopold Bloom története pedig bevonult a klasszikusok közé és a tankönyvekbe.
Viszont talán el lehet képzelni az 1922-es találkozást olvasó és mű között, ha valaki végiggondolja, mit jelentett számára belekezdeni az izlandi költő és író, Jón Kalman Stefánsson előző, a Typotex kiadta regényébe, A halaknak nincs lábukba. Ez a mű minden régi és új szokás megsértése volt. Egyrészt úgy mesélt, anekdotázott és úgy varázsolt el költői részletekkel, ahogyan csak a hagyományos nagyregények szokták az olvasójukat. Másrészt az idő és tér ábrázolását a végletekig tágította: egyetlen nap keretében fel-alá járt több nemzedéknyi történetben és történelemben, egész Izlandon és a világon... A mindenséghez mérhető sajátos folytatásként, amely önmagában is el tudja ragadni az olvasóját, pontosan ugyanezt művelte. Az előző kötetről írtam, de erről sem tudnék mást mondani: a monumentális családregény nem hangoskodik, nem akar lenyűgözni, nem siet, és nem kísérel meg olcsó trükkökkel megfogni és "beszippantani" az első lapokon. Türelmesen, alázatosan, a saját tempójában épül fel, s minden belekezdőt arra kényszerít, hogy lelassuljon, odafigyeljen, kiélezze az érzékeit, együtt hullámozzon a tengerrel és a szöveggel - így jutunk azután egészen közel a mai Izlandhoz és az egyszer volthoz. A könyvben leheletfinom, érzékeny megfigyelések, költői szépségű jelenetek, nagyívű, szinte patetikus természetleírások és földhöz ragadtan realista vagy anekdotikus pillanatok váltakoznak egymással. Összességében meglepő és meghökkentő a cselekmény, de sokkal inkább emlékszem majd a könyvre azért, mert annyira sajátos hangja és hangulata volt.
Azután egy évvel, hogy a Typotex bevezette Magyarországon az író nevét, a Jelenkor kiadásában megjelent híres Menny és Pokol trilógiája is (Menny és pokol, Az emberek bánata, Az angyal szíve), amellyel nálunk is rendkívül népszerű lett. Én azonban, ha már monumentalitás, inkább erre a (két) kék könyvére szavazok.

Az álomkék és ártatlan
Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok
Ebben a könyvben az álmok valóra válhatnak: de vajon valóban akarjuk-e ezt? A borítókép fogva tartja a szemet, s egyszerre gyerekesen bájos, absztraktul infantilis és mégis megdöbbentően harmonikus. A finn író helyében én nem is akarnék másmilyen csomagolást: hiszen tökéletesen sikerült kifejezni, milyen is ez a regény.
Főhőse egy kiadó vezetője, akinek nagyon is gyakorlatias és cinikus véleménye van arról, hogyan működik az irodalom, és főképpen az irodalom eladása. Éli hétköznapi, jól működő életét, s miközben fantáziával kereskedik, maga csak igen ritkán enged a saját fantáziájának. Amikor azonban váratlanul előkerül gyerekkori szerelme, körülötte hirtelen minden a feje tetejére áll. Az egykor sikeresen eltemetett, titokzatos és rendkívüli múlt betolakszik a jelenébe. Alternatív valóságok, elmulasztott lehetőségek, erotikus álmok és gyerekkori fantáziák rendezik át az életét, s lassanként már sokkal inkább ebben az új világban él (sőt tévelyeg), mint a valóságosban. A feloldást pedig nehéz még csak remélni is: nem csoda, hogy a történetnek több befejezése van!
Olvastam, hogy miközben több kritikus is a mágikus realizmus fogalmával igyekezett jellemezni a könyvet, a szerző inkább reálfantáziának (reaalifantasia) szereti hívni, hiszen szigorúan csak a valóság elemei válnak benne fantáziává. Ezzel a megkülönböztetéssel csak egyetérteni lehet: hisz a könyv annyira egyéni, annyira van benne valami olyan - északi, és valami igazán zseniális, hogy mindenképpen külön nevet érdemel.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek