Rejtélyes magyar történelem 11. - Három rekord búcsózóul
A múlt héten szomorúan vettem kézhez a korábban előfizetett A magyar történelem rejtélyei sorozat utolsó csomagját: a három zárókötetet. Szerencsére azt, hogy véget ért a kellemes, mindig örömmel befejeződő várakozás - vajon milyen is lesz ez vagy az az album, megtalálom-e majd benne a kedvenc témámat, rögeszmémet, s mivel fog meglepni az adott könyv szerzője: és mindig jó lett, meglepett és megörvendeztetett egy-egy kötet - felváltotta az elégedettség. Egyrészt úgy gondolom, aki beszerezte a sorozatot vagy csak egy-két kötet belőle, nem csalódott, hanem ugyanazt érezte, mint én. Ez a gyűjtemény valóban azt adta, amit ígért, vagyis megbízható, szakszerű, ötletesen és szép külsővel összerakott ismereteket roppant érdekes témákról, s egyenesen a téma szakértőitől. Másrészt az utolsó három kötet is igazi csemege volt, s visszafogottabb címük és borítójuk ellenére is nagy-nagy meglepetést kínált mindegyik.

Ott volt rögtön Zeidler Miklós Trianon című kötete, amely méltán pályázhat a legadatoltabb album címre. Ez lett a széria utolsó darabja, amelynek szokásos negyvennyolc oldalára sikerült áttekinthető rendben beszorítani tizennégy színes térképet, tizennyolc hosszabb-rövidebb keretes írást olyan páratlanul érdekes dolgokról, mint a titkos magyar-francia béketárgyalások, a Vörös térkép, a Millerand-levél vagy épp a trianoni béke aláírása körüli politikai és nemzeti hercehurca, egy duplaoldalas időrendi táblázatot arról, amivel senki sem szokott tisztában lenni: vagyis hogy miként születtek meg a Monarchia utódállamai, Csehszlovákia, "Nagy-Románia" és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Szerepel továbbá negyvenhárom fekete-fehér és tizennégy színes fénykép, egy imponáló irodalomjegyzék, amelyben egyébként a Trianonról sokat publikáló, mindent tudó szerző szerényen a háttérbe húzódik. S elég megnézni egy-egy oldalt, hogy kiderüljön, milyen aprólékos adatoltság jellemzi a könyvet. Az általam találomra kiválasztott 31. oldalon például, egyetlen hasábban tíz szám és évszám, mintegy huszonöt személy- és földrajzi név, s legalább tíz-tízenöt történelmi fogalom szerepel. Igaz, így a kötetnek kevésbé csevegő, rejtélyekre rákérdező és azokat megfejtő a hangvétele: de ezt a szerepet Ablonczy Balázs Trianon-legendák című könyve már úgyis pompásan ellátta. E kötetben viszont páratlanul sok pontos adatot találhatunk a témáról, szemléletesen összefoglalva.

A másik friss album, Fónagy Zoltán Kufstein, a megtorlások jelképe című könyve nálam mindenképpen kiérdemelte a legteljesebb témafeldolgozás címet. Adott ugyanis egy nem túlságosan nagyméretű tiroli vár, amelyet a 13. században építettek, de igazi történelmi szerepre csak a 18. század végétől kezdett szert tenni: ekkorra alakították ugyanis várbörtönné. Itt raboskodott Kazinczy Ferenc és Wesselényi Miklós, de nagy számban 1849 után érkeztek ide magyar rabok: Czuczor Gergely, a nyelvészprofesszor, Lázár György gróf, Beniczky Lajos, akiről Jókai Az új földesúr romantikus hősét, Garanvölgyi Aladárt mintázta, vagy épp Teleky Blanka grófnő és segítőtársa, Leövey Klára. A szerző bemutatja a szabadságharc utáni megtorlás mechanizmusát, az 1849 előtti kufsteini és birodalmi börtönviszonyokat, majd azt, hogy Kufsteinben rémítő híre ellenére viszonylag kevesen raboskodtak, s köztük is mindössze ötven magyar, a szabadságharc bukásához kapcsolhatóan ideküldött fogoly. Ők azonban tökéletesen leképezték a Világos után felelősségre vont társadalmat, hiszen akadt köztük férfi és nő, egyházi és világi személy, katona és polgár, katolikus szerzetes és görögkatolikus pap, református lelkész és evangélikus szuperintendens, honvéd őrnagy, százados, alezredes és tábornok, de gerilla őrnagy is, gyógyszerész, jegyző, ügyvéd, kormánybiztos, főispán és képviselő, öreg és fiatal, tüdőbeteg és makkegészséges, belenyugvó és makacsul ellenálló, a börtönben meghaló, s Kufsteint fél évszázaddal túlélő. Az album bemutatja egyéni sorsukat, s ezen keresztül egy egész, egyszervolt történelmi korszakot: elképesztően kerek összefoglalás.

Végül a legizgalmasabb a három utolsó album közül egyértelműen Csorba László Széchenyi Döblingben című, szerény címet viselő könyve. A szerző, Széchenyi modern életrajzírója hosszú idő óta kutatja és kíséri figyelemmel annak a rejtélykomplexumnak a bogozódását, amelynek fő kérdése: öngyilkos lett-e Széchenyi és ha igen, hogyan tehette? Ez az unikális album nemcsak mindent tartalmaz a kérdéskörről, de - igazi "rejtélykönyvhöz" illően - sok apró, különleges, fura, meglepő vagy épp megdöbbentő mozaikdarabkából rakja össze a nagy egészet: abszolút izgalmas, lebilincselő, mint egy krimi, ám eközben tökéletesen szakszerű, megbízható és adatolt is. Már az megtetszett, hogy az előszó Baka István Döbling című verséből idézett... Kísérteties volt megnézni azt a két fotót, amely Széchenyi döblingi ingét és kendőjét ábrázolja: vélhetőleg ezeket viselte az öngyilkosságakor, s ma is van rajtuk egy kis folt - az ing fehér alapon rózsaszín kockás... De nem kevésbé megrázó végignézni Angerer fényképfelvételeit a gróf szobájáról, amelyek a halál után készültek: látni azt az otthonosan összevissza környezetet, amelyben meghalt. És csak úgy sorjáznak a témák: miért omlott össze Széchenyi 1848 nyarán? Mit árulnak el betegségéről a naplói és orvosainak feljegyzései? Egyáltalán, miféle intézet volt ez a döblingi Görgen és őrültek lakják-e ma is? Milyen körülmények között, hogyan élt itt a gróf 1860-ig? Kényszerítették? Dühöngött? De hát akkor hogyan írhatta meg a Blicket? És számos újságcikkét? Kik segítették abban, hogy a Timesban publikáljon? Hány betegsége volt egyáltalán? Több? Miért tagadják sokan a betegség tényét? Milyen volt a gróf és családja viszonya a döblingi tíz év alatt? Ki felügyelte a birtokait? Hogyan készült Széchenyiről arckép 1858-ban, anélkül, hogy a rajzoló meglátogatta volna? Mivel töltötte a gróf utolsó heteit? És honnan szerzett fegyvert? Miért volt halálakor lőporos a bal keze is? Hívő létére hogyan ölhette meg magát? És ha öngyilkos lett, hogyhogy egyházi temetést kapott? A sok-sok kérdésre mind választ ad a könyv: szellemes, érdekes, izgalmas - a széria egyik legjobb darabja. Méltó búcsúzás az egész sorozattól.

Linkek
Rejtélyes magyar történelem 1. - A Szent Korona
Rejtélyes magyar történelem 2. - Ki bombázta Kassát?
Rejtélyes magyar történelem 3. - Sisi-legendák
Rejtélyes magyar történelem 4. - Avarok és magyarok
Rejtélyes magyar történelem 5. - Gyémánt, botrány, korrupció 1849-ben
Rejtélyes magyar történelem 6. - Az Árpád-házi királysírok
Rejtélyes magyar történelem 7. - "Koporsó tömlöcét aki elkerülte" - Petőfi halála és a legendák 
Rejtélyes magyar történelem 8. - Három szerző - négy titok
Rejtélyes magyar történelem 9. - Három album - három száműzött
Rejtélyes magyar történelem 10. -  Árpádok, Hunyadiak, Jagellók - Középkori királyrejtélyek
A magyar történelem rejtélyei sorozat kötetei
Olvasmányposzt 10. - Donna Leon visszatér
Ez a rendhagyó olvasmányposzt, amelyet (miután az előde négy könyvről szólt), mindössze két kötetnek szeretnék szentelni, valójában egyetlen diadalüvöltés - amúgy, csendesen. Ezzel ugyanis mindenképpen tartozom azután, hogy egyik kedvenc kortárs krimiszerzőmnek, az amerikai, de Velencében élő Donna Leonnak ismét detektívregényei jelentek meg magyar nyelven.

Az írónő immár huszonöt regényt írt pompásan megalkotott felügyelője, Brunetti nyomozásairól: az első, a Méregpohár az operában 1992-ben jelent meg, az utolsó, The Waters of Eternal Youth című pedig idén. Én 2012-ben ismerkedtem ezekkel a könyvekkel, jelesül először A névtelen velenceivel, amely magyarul ugyan csak 2012-ben látott napvilágot, de eredetileg a széria harmadik kötete volt 1994-ben. Ám semmit sem öregedett, 2013-ban, amikor lehetőséget kaptam rá, hogy ajánljam, ezt írtam róla: "A névtelen velencei tehát kiváló kikapcsolódás, hiteles detektívregény egy megnyerő nyomozóval, de – egyszerűen – jó olvasmány is. Nehéz letenni, sajátos hangulattal bír, s a gyors lélegzetű krimitörténet mögött olyan kérdéseket feszeget, mint például az, hogy miként viszonyulunk a prostitúcióhoz, hogy mennyire tudunk toleránsak lenni a homoszexualitással kapcsolatban (...). Leon leplezetlen őszinteséggel, csipetnyi cinizmussal és mély emberismerettel teli tükröt tart az átlagemberek elé: miközben elszórakoztat és lebilincsel a nyomozással, s azzal, hogy mindezek a szinte ismerős átlagemberek nem itt, nálunk, hanem a csodás Velencében élik az életüket."

Talán a leírtak alapján érthető, miért olvastam azután el szép szorgosan Donna Leon magyarul megjelent valamennyi regényét, szám szerint kilencet (Méregpohár az operában, Halál idegenben, A névtelen velencei, Végzetes áradás, Nemesi kisugárzás, Gyilkosság receptre, Felsőbb körök, Vérző kövek, Bíbornál is sötétebb), majd pedig miért is gyűjtöttem össze: igazi rajongóvá váltam, s időnként semmi sem okozhatott volna nagyobb örömet, mint ismét belefeledkezni Brunetti világába egy vagy több regény újraolvasásával. Egy hosszas, pamfletszerű posztot is írtam Donna Leon regényeiről, amelyek - úgy éreztem és érzem - nemigen kapták meg nálunk azt a pozitív kritikai visszhangot, amit más országokban igen, sőt, hajlamosak voltak elveszni a bestsellerek tengerében. Ez az írás, a Vita Velence felett - Donna Leon sok érdekes kommentet és reakciót váltott ki, amelyek alapján azután meggyőződhettem róla, hogy szerencsére rajtam kívül még sok-sok olvasó kedveli Donna Leon regényeit Magyarországon. Annál szomorúbb voltam azonban, hogy miközben én épp rajongóvá váltam, a Leon-regények kiadása leállt, s négy éven át nem jelentek meg újabb kötetek.

De azért bíztam a Geopen Kiadóban. Számomra ők elsősorban az igényes szépirodalom megjelentetői, s igen sok könyvük megvan a könyvtáramban. Sorozataik kiválasztásában is mindig a jó ízlés és a különleges, az átlagtól érdekesen eltérő dolgok keresése vezeti őket: gondolom, ezért szerepel szerzőik közt Donna Leont is. Bizalmam ismét megtérült: legnagyobb örömömre 2016 végén két Donna Leon-krimi is megjelent az idén húszéves cég gondozásában!

A korábbi, Ha nincs kegyelem című könyv, amely angolul 2002-es, s elnyerte a Chorine Nemzetközi Könyvdíjat, már az első néhány oldal után olyan érdekesnek tűnt, hogy nem tudtam letenni. Ebben Brunetti - tőle szokatlanul - a múltban kényszerül kutatni, hogy rájöhessen, ki ölhette meg a fiatal, kedves egyetemista lányt, Brunetti feleségének diákját, aki mindössze egy kérdést tett fel a felügyelőnek: kegyelmet kaphat-e valaki a halála után, akit közvetlenül a második világháború után, tulajdonképpen kisebb háborús bűnért ítéltek el. A felügyelő olyasmibe ártja magát, ami tulajdonképpen nem is tartozna rá, hiszen munkahelyén meg vannak róla győződve, hogy Claudia halálának semmi köze fogadott nagymamája panaszaihoz, s egyáltalán, ehhez a különc osztrák nőhöz, aki egy pazar lakásban él, elképesztő értékű műkincsek között, mégis éhezve és nyomorogva. Brunettit azonban igenis érdekli ez a kapcsolat, s nyomába ered a több mint fél évszázada történteknek: elsikkasztott és elkótyavetyélt zsidó vagyonoknak, embermentőknek és olasz partizánoknak, szélhámosoknak és műtárgyaknak - míg végül elszomorító és különös véget ér a nyomozása.

A másik Az aranytojás című krimi sokkal frissebb, 2013-ban jelent meg eredetileg: s sokkal tempósabban, kevésbé meglepően indul, mint az előző regény. Most viszont, hogy elolvastam, azt mondom, elképesztően jó, súlyos és megdöbbentő könyv, amit feltétlenül érdemes elolvasni. Brunetti itt is egy apróságra figyel fel a történet kezdetén: tragikus körülmények között meghal a szellemi fogyatékos és süket, furcsa fiú, aki a lakásukhoz közeli mosodában dolgozott alkalmi kisegítőként. A felügyelő először csak azért foglalkozik az üggyel, mert a felesége, Paola eltelik lelkifurdalással, amiért nem figyelt eléggé a fiatalemberre, aki - úgy tűnik - öngyilkos lett. Azonban hamarosan különös dolgok derülnek ki: először, hogy a fiú valójában a negyvenes éveiben járó felnőtt ember volt, másodszor, hogy a boncolás alapján semmi baja nem volt a hallásának, harmadszor, hogy viszont mintha soha nem is élt volna - nincs semmilyen papírja,  személyi igazolványa, útlevele, még születési anyakönyvi kivonata sem. Vajon hogyan élhetett le mintegy negyven évet úgy, hogy a bürokrácia szempontjából nem is létezett? Miért zárkózik el mindenféle vallomástól az anyja? Egyáltalán az anyja-e a különös nő, aki valamiféle titkot őriz, s valamilyen jó hírre vár? A detektívrejtély megoldása frappáns és tökéletes, ám végtelenül izgalmas és elkeserítő is. Remekül ábrázolt alakok, gazdagok és szegények, kiválasztottak és átlagemberek lépnek elénk a regényben, s egy tökéletesen felépített világot mutatnak be, amelyben a pénz az úr és nincs helye szánalomnak...

Örülök, hogy olvashattam a két regényt: bizalommal ajánlom másoknak is. Ideális karácsonyi ajándékok krimi- és Velence-kedvelőknek. Ráadásul A névtelen velencei és a Vérző kövek kétségbeesett könyv-áttervezői próbálkozásai után a két új kötet a megszokott, elegáns, hosszúkás méretben, jól olvasható szövegtükörrel, pompás borítóval került a boltokba. Csak remélni tudom, hogy mihamarabb követi majd őket a következő regény is!


Linkek
Vita Velence felett - Donna Leon
Ekultura.hu - Donna Leon: A névtelen velencei
Donna Leon velencei detektívregényei
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
Olvasmányposzt 4. - Három jó regény
Olvasmányposzt 5. - Művészet, történelem és tudomány karonfogva
Olvasmányposzt 6. - Semmi sem az, aminek látszik
Olvasmányposzt 7. - Kicsi képes könyvek
Olvasmányposzt 8. - Négy legendás nyomozás 
Olvasmányposzt 9. - Akik hozzák a formájukat
Olvasmányposzt 9. - Akik hozzák a formájukat
Ez a bejegyzés négy krimiről szól. Mindegyik igazán élvezetes olvasmány: számomra azonban az is összeköti őket, hogy mind a négy szerzőtől számos könyvet olvastam már, így azután el is vártam, hogy ezek a könyvek jók legyenek. Azok voltak, ahogy azt megszokhattam, hozták a formájukat.

Faye Kellerman: Orosz rulett 
Harlequin, 2016
Most már tény: Faye Kellerman ismét olvasható és olvasott krimiszerzővé vált magyarul! Köszönhetően a Harlequinnek, amelyet általában a romantikus szerelmi történetek és regényfüzetek kiadójaként szokás ismerni, egy idő óta azonban igényes és minőségi thrillereket és detektívregényeket is megjelentet a Mira sorozatban. Brenda Joyce, Lori Foster, Tess Gerritsen véleményem szerint még inkább nevezhetők romantikus írónőknek, akik krimiszerű történeteket írtak, a frissebben kiadott írók, Faye Kellerman, Daniel Silva, Karin Slaughter és May Kubica viszont egyszerűen csak és kizárólag jó krimi- és pszichothriller-szerzők, így mára a sorozat köteteit azoknak is érdemes figyelni, akik a romantikáért nem különösebben lelkesednek. A felsoroltak közül számomra egyértelműen Kellerman a legjobb: az 1952-ben született írónő igazi amerikai nagymester: Decker és Lazarus sorozata immár huszonhárom kötetes, s legalább olyan elismert, mint a férje, a szintén thrilleríró Jonathan Kellerman könyvei. A Harlequin a széria 18., Szemfényvesztés és 19., Fojtogató szenvedély című kötetei után ezúttal a 20., magyarul Orosz rulett című kötettel jelentkezett, amelyik egyaránt kedvez azoknak, akik a sorozatot Peter Decker nyomozó, felesége, a kedves és öntudatos Rina és fogadott fiuk, az öntörvényű zongorazseni, Gabe alakjáért követik, s azoknak is, akik egy kiszámíthatatlan és kegyetlenül izgalmas krimire vágynak.

Arnaldur Indriðason: Gyalázat
Animus, 2016
Arnaldur Indriðason 1961-es születésű izlandi író. Nemcsak skandináv krimit ír tehát, de kifejezetten izlandit. Állandó főhőse a töprengő, megértő, okos és empatikus, mégis egyre szörnyű múltjával és problémás gyermekeivel kínlódó Erlendur felügyelő, akinek 1997 óta 15 regényt szentelt. Ezek közül magyarra sajnos csak azokat fordították le, amelyek más országokban is megjelentek, így valószínűleg sosem fogom megtudni, hogyan is lépett színre Erlendur az első, Synir duftsins című kötetben: a legkorábbi magyar nyelven kiadott könyv ugyanis a sorozat harmadik tagja, a Vérvonal. Amilyen fájó a hiány, annyira jó azonban ez a kötet, s követői, a Kihantolt bűnök, a Távoli hangok, a Hidegzóna, a Hideg nyomon és a hosszabb várakozás után végre kiadott Hipotermia. A Gyalázat a széria kilencedik tagja, magyarul a hetedik kötet Arnaldur Indriðasontól, s mindjárt rendhagyó történet is. Benne ugyanis a szakácstudásával már a korábbi kötetekben feltűnt Elínborg nyomozónő, Erlendur munkatársa viszi az ügyeket: az ő feladata kinyomozni a meggyilkolt fiatalember halálának rejtélyét, akinek a szervezetében és a ruhájában is életveszélyes randidrog van, s aki - úgy tűnik - maga volt a szexuális ragadozó, ám most mégis áldozatul esett. Vajon ki és miért gyilkolhatta meg? Csendes, szomorkás, lebilincselő történet a könyv, amely nem hangoskodik, nem bestsellerkedik és nem fontoskodik. Csak teszi a dolgát: jó olvasmányt ad szürke napokra.

Håkan Nesser: Az utolsó csepp
Animus, 2016
Håkan Nesser 1950-es születésű svéd író. Dél-Svédországban született, de ma már New Yorkban és Londonban él. Eddig összesen harmincnégy könyvét adták ki, melyeknek mintegy fele detektívregény: közülük tíz pedig egy sorozatot alkot, mivel mindegyikben Van Veeteren főfelügyelő, a mogorva és öntörvényű detektív a főszereplő, akit ügyei felderítésében mindig a logikája és a megérzései vezetik, s aki, ahányszor csak teheti, kilép a rendőri munka monoton és elkeserítő rutinjai közül, de igazságérzete és bölcsessége mindig visszakergeti nyomozni. Nesser a hazájában már a kilencvenes évtizedben befutott ezzel a sorozattal, de 2006-ban, amikor a széria második regényét számos nyelvre lefordították, hirtelen nemzetközi sikert is aratott, mint skandináv krimik szerzője. Magyarul 2007-ben lett egy könyve a  Skandináv krimik sorozat egyik nyitókötete. Ezután öt könyvvel folytatódott a széria. Az utolsó csepp a legfrissebb ezek közül: egy elkeserítő és mégis olvasható, súlyos tematikájú, mégis ironikus hangvételű, s véleményem szerint meglehetősen férfias sztori Münster nyomozásáról, nagyon öreg, elhanyagolt és meglepő módon mégis lottónyertes férfiakról és magányos, házsártos idős asszonyokról, négy váratlan halálról és eltűnésről, meg arról, hogy miért is nem talált Van Veeteren megnyugvást az antikváriusságban. A könyv csak megerősített abban, hogy most már aztán tényleg nagyon megszeressem Nesser sajátosan sötét hangulatú könyveit: ezért készítettem róla egy raktárbejegyzést is - s alig várom a további négy Van Veeteren-regényt.

Lee Child: A baj nem jár egyedül
General Press, 2016
Lee Childnak (*1954) immár húsz könyve olvasható magyarul: 1997 óta ugyanis minden évben ír egyet. Valamennyinek Jack Reacher a hőse, a becsületes, intelligens és brutális igazságosztó, a magányos vándor, aki sehová sem tartozik, de bárhol feltűnhet, hogy segítsen az ártatlanokon és elnyomottakon. A General Pressnek köszönhetően az író összes regénye szép kiadásban és remek fordításban jelenik meg 1999 óta folyamatosan: mára tizenegy kötet második kiadásban is a boltokba került, segítve azokat, akik később szegődtek az író és hőse rajongóivá. A legújabb Reacher-újrakiadás a Nincs visszaút, amelyből most készült film Tom Cruise-zal a főszerepben. Én azonban nagyon örültem A baj nem jár egyedül ismételt megjelenésének is: ebben ugyanis Reacherrel ugyan a jelenben találkozhatunk, mégis egy kissé bele lehet látni a katonai múltjába. A Hiba nélkülből már ismerős volt katonanő, Neagley és Reacher ugyanis ismét összeállítják az elitcsapatot, a különleges nyomozók teamjét - már aki életben maradt közülük. A feladatuk: rájönni, kik azok, akik immár a sokadik embert gyilkolják meg az egykori különleges egységből, még élve kilökve őket egy helikopterből a sivatag felett. A pergő thriller igazi olvasmányélmény, s hozza azt a pluszt, amiért nemcsak rajongója vagyok Lee Childnak, de a legtöbb könyvét már sokszor újra is olvastam: hiszen ha tudom is, mi egy Reacher-történet megoldása, az elbeszélésmód ötletessége mindig újra meglep.

Linkek
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
Olvasmányposzt 4. - Három jó regény
Olvasmányposzt 5. - Művészet, történelem és tudomány karonfogva
Olvasmányposzt 6. - Semmi sem az, aminek látszik
Olvasmányposzt 7. - Kicsi képes könyvek
Olvasmányposzt 8. - Négy legendás nyomozás