Élőben a nappaliban - Elindult a SzínházTV

2020. november 12-ét, ezt a csütörtöki napot remélhetőleg egyszer majd a magyar művészet nevezetes dátumai között tartják számon. Ekkor indult el ugyanis a SzínházTV.

Kevéssel este hét óra előtt széthúzódott a digitális függöny, s a SzínházTV háziasszonya, Kovács Patrícia színésznő beinvitálta a nézőket a Jurányi Házba, mesélt egy kicsit róla, elbeszélgetett Bodó Viktor rendezővel, majd pár perccel hét után - megkezdődött az első előadás. Élőben közvetítve, sok kamerával, streamelve, hogy szinte abban a pillanatban, amikor a színpadon megtörténik, már láthassuk is az otthonunkban. Egy egyszeri és megismételhetetlen színházi élmény. Gogol Egy őrült naplója című monodrámája a zseniális Keresztes Tamás előadásában. (A Katona József Színház, a FÜGE, MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda közös produkciója.)

Ez a poszt nemcsak arról szól, mennyire lenyűgözött a közvetítés. Mert tény, hogy elképesztően eredeti, bravúros és mindenben - a színészi szövegmondás, teherbírás, játékbonyolultság, a hangulatok, a humor, a groteszk és a tragikum megidézése terén is - végletes volt az előadás. És bátor, mert látszólag semmit sem tett hozzá a műhöz: hiszen Popriscsin története éppen attól örökérvényű, hogy "pétervári elbeszélés", mindenféle erőszakos modernizálás csak csökkenti a jelképességét. Miközben persze tökéletesen mai és kísérletező volt az előadás, ahol minden összetéveszthetetlen és eredeti az evőeszközökből facsart spanyol koronától a háromnegyed-asztalkán át, amelyet bármely zavarba ejtően ferde falhoz oda lehet állítani, a függönykarikákig, amelyeknek még a jobbról balra gördülése is szigorúan szabályozott részlete a káosznak, vagy a vándorló cipőkig, Popriscsin csinovnyikosan égnek álló hajszálaiig, s az egész befejezetlen, örökké nyitott, mégis klausztrofóbiásan szűk mindenségig, amely a díszlet, s amely a darab végén szó szerint a feje tetejére áll. S mindennek a közepén Keresztes Tamás mondta a szöveget, bámulatosan, varázslatosan, úgy, hogy egyetlen pillanatra sem engedte el a figyelmemet. Minden furcsa tekintete, bandzsítása, néma hadarása, topogása, hadonászása precízen megtervezett és végrehajtott hadművelet volt, amely mégis spontán, "őrült" reakciónak tűnt. Hol Krisztus volt, hol koldus, hol Mefisztó, hol állat: s egyszerre játszotta el a bábút és a bábjátékost.  

Az Egy őrült naplója lenyűgöző színészi teljesítmény, csodálatos színházi játék, s lehetetlenség tőle szabadulni: gondolkodni kell felőle és utána. Boldog vagyok, hogy láthattam, nézése közben felváltva teltem meg szánalommal és kipukkadó nevetéssel, a befejezésén pedig természetesen sírtam. És megint nevettem: hiszen "tudtátok, hogy az algíri bejnek egy óriási bibircsók van az orra alatt?" Az előadás 2016 óta, amikor bemutatták a Thealter Fesztiválon, s ott elnyerte a Kritikusok díját, már majdnem 180-szor volt látható. Keresztes Tamás 2017-ben megkapta alakításáért a Színikritikusok díját és a Mastercard Év Színházművésze díjat, a MOST Fesztiválon pedig a Legjobb monodráma előadás mellett a Legjobb alakítás különdíját is neki ítélték, kiemelve, hogy a darabnak nemcsak főszereplője, de díszlettervezője és zeneszerzője, zenei alkotója is.

A bejegyzés azonban arról is szól, mekkora öröm, hogy létezik olyasmi, mint a SzínházTV. Ahogyan a honlapjukon is írják, a közvetítés professzionális, ULTRA HD (4K). Számos kamera dolgozik: úgy gondolom, aki látta személyesen, élőben a darabot, annak is okozhatott így, újranézve meglepetést sok részlet, közeli és félközeli, az, amit csak egy kamera láthat ennyire élesen és pontosan. Láthatóan nagyon alapos terv alapján váltottak az egyes kamerák és beállítások: minden fontos dolgot (olykor csak díszletelemet, felgyúló fényt, egy-egy gesztust, tekintetet, máskor változatos mozgást vagy teljes színpadképet) a megfelelő pillanatban láthatott, vehetett észre a néző. A hang kiváló volt: ami ennél a darabnál alapkövetelmény. Igazán őrült, sőt, néhol őrjítő ugyanis attól lesz ez az előadás, hogy a zenéje (hangkáosza) élőben jön létre egy loop segítségével. Keresztes motyogása, hümmögése, evőeszköz- és zacskócsörgetése, rikoltása és dudorászása időről időre teljesen más hangulatú, sokszólamú zenét, zajt, akusztikus rémálmot hoz létre, az általa észrevétlenül és elképesztő ritmusban kezelt felvevő-visszajátszó eszköz segítségével tökéletesen élőben. Meglehetősen zavarba ejtő volt, de lenyűgöző is, ahogyan az egész, sötét hálószobám megtelt Popriscsin hangőrületével... Tulajdonképpen a lakásom vált színházzá.

Miután bankkártyás fizetéssel megvettem a jegyemet, nem sokkal az előadás kezdete előtt megjelent egy lejátszó az oldalon, amelyre kattintva kicsivel hét előtt elindult a közvetítés. Maga az előadás azonban pontosan 19.00 óra után kezdődött: nem lehetett lekésni. Az oldalon egyébként az olvasható, hogy a kezdet után 20 percig még be lehet lépni az élő adás közvetítésbe. Ha pedig valakinek ez nem sikerül, de vett jegyet, akkor a következő 24 órában felvételről tudja megtekinteni az előadást. Ez ajánlott azoknak is, akik épp az adott csütörtök este nem érnek rá, vagy más időzónából, pl. külföldről néznék az adást, és a magyar 19.00 óra nekik nem alkalmas idő egy színházi estére. De a felvételről nézés is egyszeri élmény: ha valaki elkezdte, megállítható, de nem tekerhető és nem újrázható. Így megmarad az élő, egyszeri színházi előadás varázslata. Én egyébként valóban élőben sosem láthattam volna ezt az előadást, főképp, mert nem vagyok budapesti, így számomra külön ajándék volt a megtekintése.

Persze azt sem szabad eltitkolni, hogy semmi sem tökéletes. Ez alatt az első stream alatt az én gépem egyszer elvesztette a közvetítést, bár frissítve pillanatokon belül vissza tudtam lépni. A darab utolsó néhány mondata pedig valamiért lemaradt az élő közvetítésből, bár a felvételen profin rajta van. A SzínházTV szerencsére azonnal lépett: ezúttal egészen vasárnapig megnézhető lett a felvétel, így aki - mint én - igényt tartott a kimaradt pár percre, ezúttal kivételesen megnézhette újra a darabot. Mindezért mindenkinek bátran ajánlom a SzínházTV következő adásait, mert professzionális munkát, problémamegoldást, kommunikációt tapasztaltam már az első alkalommal is. És persze minőségi, őszintébb szóval pedig felejthetetlen és varázslatos színházi élményt kaptam. Ugyanezt remélem a jövő hét csütörtökétől is, amikor Woody Allen New Yorki-i komédiát láthatjuk a Centrál Színházból Básti Juli, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Sztarenki Dóra és Puskás Tamás szereplésével. Ahogyan az alábbi képen látszik, én már meg is vettem rá a jegyet.


Egészen elképesztő élmény úgy nézni egy színházi közvetítést, hogy az valóban élő, s segítségével olyasféle kapcsolat jöhet létre köztem és a színpadon játszó színészek között, mintha ott ülnék a nézőtéren, személyesen. Most, amikor a színházak zárva tartanak, nincs is jobb lehetőség mégis színházba menni, s egyúttal támogatni a magyar színjátszást, mint jegyet váltani a SzínházTV valamelyik előadására. Lesz itt Bernard Shaw a Radnóti Színházból, kortárs Jeanne D'Arc a Katonából, A szőke ciklon a Játékszínből és kísérleti Second Life az Orlai Produkciós Irodától. Játszik majd (a teljesség igénye nélkül) Csonka András, Elek Ferenc, Hajduk Károly, Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Kerekes József, László Zsolt, Ötvös András, Máté Gábor, Mészáros Blanka, Mészáros Máté, Radnay Csilla, Sodró Eliza, Szölöskei Tímea, Tasnádi Bence...

Az én csütörtökjeim máris foglaltak. De azt is remélem, minél többen megszeretik a SzínházTV-t, ami akkor is pompás alternatíva lesz majd, ha végre kinyithatnak a színházak... Sok sikert kívánok a kezdeményezésnek!

Megjegyzés: Ez a poszt nem reklám, hanem lám-lám! Vagyis: annyira tetszett a dolog, hogy nem tudtam megállni, hogy írjak róla! Ahogy áprilisban is írtam: a posztom ajánló is, de bízom benne, hogy leginkább a váratlan örömről szól. Elnézést azoktól, akiknek ma nincs vidám kedvük...

Egy tucat izgalmas könyv - Egy tucat hosszú mondat

A cím hasonló, de nem azonos: szeptember 30-án már közzétettem tizenkét hosszú mondatot tizenkét tudományos és történelmi témájú kötetről. Most viszont egy tucat izgalmas regényről szeretnék írni itt. Egyebekben a szeptemberi bevezető szinte változtatás nélkül szerepelhet itt: az idő igencsak elszaladt azóta, amióta beharangoztam jelen bejegyzés legkorábbi kötetét, a Sir Nigelt. 2019 októbere óta volt karantén és home office, karácsony és húsvét, olvasás és könyvrendezés az otthonomban, elhallgatás és újrakezdés a blogban, sőt, első és második hullám, és még nincs vége... Következzen 12 mondat 12 nagyon jó olvasnivalóról.

Nancy Springer: Enola Holmes - Az eltűnt márki esete
L&L Kiadó
Az év filmsikerének sikere előttem egyelőre értelmezhetetlen, s pusztán Henry Cavill karizmája és a gyönyörű fényképezés menti meg attól, hogy érdektelen, s az alapanyagát is félreértő mozinak nevezzem: a könyv azonban, mivel önmagában nem akar mást, mint izgalmas, klasszikus ifjúsági krimit adni a hatalmas betűs könyveket már éppen olvasni merő tízévesek kezébe, meglepően élvezhető, stílusos, s ami nem utolsó dolog, remekül fordított olvasmánynak bizonyult.

Andrew Lane: Kígyómarás

Ifjú Sherlock Holmes, Főnix Nova
Fentiek ellenére azt mondanám, hogy ha Sherlock Holmes legendája és ifjúsági detektívregény, akkor csakis a díjnyertes Andrew Lane és az ő Ifjú Sherlock Holmes-sorozata, amely a még nem nagykorú olvasót is felnőtt, teljes értékű rejtélyekre vágyó emberként kezeli, s nyolcrészes szériája ötödik részében is képes éppoly érdekes, csavaros és a Doyle-féle ősmítoszhoz hű kalandokkal megajándékozni hősét, mint az elsőben.

Irene M. Adler: A cilinderes férfi rejtélye

Sherlock, Lupin és Én, Manó Könyvek
Újabb remekül olvasható, szerethető, rajongható ifjúsági krimi ez, az olasz Holmes-sorozat második etapja, amely már a felnőtt és némiképp őszbe csavarodott detektívvel ismerteti meg az olvasót, az Anasztázia nyomában szoros folytatásaként pedig újabb izgalmas rejtélybe és nyomozásba keveri a szókimondó, ifjú Irene-t, nevelőanyját, Irene Adlert, s a kalandvágyából semmit sem vesztett Lupint: ám én azért örülök, hogy az Öt karácsonyi rejtélyben nemsokára az eredeti, ifjú hármas is visszatér.

Marco Malvaldi: Da Vinci gyilkos találmánya

Alexandra
Történelmi krimi, mégpedig a javából, elképesztően egyéni hangú, humoros, huszonegyedik századi és szellemes, történetében tökéletesen bonyolított rejtéllyel és pompás, pontos, lelkesítően megalkotott korrajzzal, a főszerepben pedig a titokzatos, szerethető, mégis rejtélyes botcsinálta nyomozóval, zseniális művésszel, s egyáltalán nem könnyű emberrel, Leonardo Da Vincivel: csak azt nem értem, miért kellett ezt a könnyű és kedves könyvet 18-as betűvel szedve féltéglának álcázni...

Bella Ellis: Az eltűnt hitves

General Press
Nagyon igyekeztem kritikátlanul rajongani ez iránt a regény iránt, de nem sikerült tökéletesen: bár a három Brontë-nővér nyomozása botrányosan, izgalmasan, s történelmileg rendkívül hűségesen kezdődik, egy idő után kissé leül, mivel a könyv legalább egyharmaddal hosszabb, mint amennyi történet benne van - ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek a nőírók, a történelmi rejtélyek, vagy az álomszép borítóval rendelkező kötetek...

Frank Goldammer: Rémember

Európa
Az év meglepetése volt számomra ez a pompás történelmi krimi, amely az 1944-45-ös Drezdában játszódik: nem hittem, hogy lehetséges megalkotni olyan német nyomozófigurát, amely rokonszenves, tiszta kezű-lelkű és vállalható tud maradni a korszakban, sem azt, hogy létezhet olyan történet, amely 1945-ben össze tud hozni megszálló oroszokat és drezdai németeket úgy, hogy nem hazudik, nem menteget és nem hamisít - ez a remek könyv rácáfolt minden kételyemre.

Réti László: Megölni Telekit

Művelt Nép
Azt hiszem, egy kissé túlságosan sokat vártam ettől a könyvtől, és minden elvárásom nem teljesült, ettől függetlenül egy olvasmányos, s címénél sokkal kevésbé bulváros történelmi krimit vehettem a kezembe, amely a háború felé siető Magyarországon játszódik: legnagyobb erénye talán nyomozófigurája volt, akit valóban meg lehetett kedvelni minden hanyagsága, lustasága és macsósága ellenére.

Theodora Gross: Az alkimista lányának különleges esete

Metropolis Media
Bár leginkább a krimihez, a thrillerhez, a természetfeletti irodalomhoz fogják a legtöbben besorolni, ez a könyv egy ritka és különleges kincs, s igazi szépirodalom, túl minden zsáneren: mert mégis mi mást lehetne állítani arról a regényről, amelyben a szereplők folyamatosan kommentálják, kiegészítik és kritizálják azt, hogy a narrátor mit mesél róluk, s ők maguk is nevezetes, klasszikus művek (a Dr. Jekyll és Mr. Hyde, a Dr. Moreau szigete, a Frankenstein, a Drakula) egykori szereplői - aki pedig ezt a csodás játékot megalkotta, egy magyar (származású) írónő...

Arnaldur Indriðason: Reykjavíki éjszakák

Animus
Az izlandi író pompás módon újította meg az Erlendurről szóló krimisorozatát, amelyet - úgy tűnt - a Rókalyuk után szinte már nem lehetett folytatni: ez a regény a későbbi felügyelő ifjúkorába repíti vissza az olvasót, vagyis bemutatja azt is, milyen volt az élet Izlandon 1974-ben (bár felmerül bennem, vajon miért a második a hetvenes években játszódó kötet jött ki nálunk először, nem pedig az első), s teljesen új dolgokat tesz hozzá a felügyelő alakjához is, hogy még szinte amatőr, de elszánt, fiatal rendőrként láthatjuk.

Philip K. Dick: Űrlottó

Agave
Egyszer Philip K. Dick, a zseni is elkezdte valahol - pont itt, ez ugyanis az első regénye, amelyet 1955-ben adott ki, s nem kevésbé jó, mint a későbbiek, hiszen már minden olyasmit tartalmaz a profetikus szimbolizmustól a rendezett káoszon át a különleges társadalmi fogalmakig és disztópiás részletekig, amit annyira szoktunk szeretni az író műveiben: amikor összeszedtem az abszolút kedvenc kilenc Dick-regényemet, kiderült, hogy közülük négy is - hasonlóan az Űrlottóhoz - még az ötvenes években íródott...

H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött

Helikon Zsebkönyvek, Helikon
A Helikon Zsebkönyvek szavának állt, s az Onnan túlról című gyűjtemény után újabb alapvető Lovecraft-válogatást adott ki, amely a szerző három legendás hírű, hosszabb elbeszélését tartalmazza, köztük egyik nagy kedvencemet, A dolog a küszöbönt (csak zárójelben jegyzem meg, mennyire számít az első találkozás, amely számomra a Holdárnyékban című kötet volt, amelyben ez az írás is szerepelt).

Sir Arthur Conan Doyle: Sir Nigel

Mesterművek, Delta Vision
Már újra is olvastam ezt a könyvet, mire végre írok róla: a nagy borzongató, Sherlock Holmes kitalálója ezúttal nem a természetfelettivel és a bűnügyekkel foglalkozik, hanem monumentális, színes, érdekes és egyéni hangú történelmi kalandregényt ad az olvasók kezébe egy másik Sir, Sir Walter Scott méltó utódaként, amelybe teljességgel bele lehet feledkezni - akkor is, ha nem olvastuk előzményét, A Fehér Sereget.

Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról

Amikor márciusban közzétettem a blogom születésnapját ünneplő bejegyzésem tíz olyan filmszínészről, akik sokat jelentenek nekem, szinte azonnal biztos voltam benne, hogy készíteni fogok egy második hasonló posztot is. Az első négy hely (pontosabban a négy első hely) ugyan soha, egy pillanatig sem volt kérdéses számomra: Errol Flynn, Dana Andrews, Humphrey Bogart és Tyrone Power az a négy művész, akiknek soha sem unom meg újra- és újranézni a filmjeit, s gyakorlatilag bármikor, bármelyik mozijuk lebilincsel. A következő négy helyre azonban már egy tucatnyian pályáztak. Végül az alapján döntöttem ezek között az általam kivétel nélkül nagyon tisztelt és szeretett színészek között, hogy kik voltak azok, akiknek gyakorlatilag a teljes munkásságát láttam már, az utolsó percig, s kik voltak azok, akiknek még maradtak számomra elérhetetlen, megismerhetetlen filmjeik, vagy játszottak olyan moziban is, amit egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Előbbiek - Roger Moore, Louis Hayward, Guy Williams és James Darren - kerültek a márciusi posztba, utóbbiakról pedig ebben a bejegyzésben olvasni: de felsorolásuk egymáshoz képest nem igazi rangsor, hiszen valamennyiüket nagyon-nagyon jó színésznek tartom. Hasonló módon a márciusi bejegyzésben esett szó a kortársak közül Richard Gere-ről és Tom Cruise-ról, most pedig két újabb sztárról írtam.

Dirk Bogarde
(1921-1999)
1948-ban lett a brit filmtársaság, a Rank Organisation matinébálványa, s a hatvanas évekig sztár maradt. Hibátlan, finom férfiszépség volt, mégis akadt az arcában valami manószerű. Filmes egyéniségét is egyszerre alkotta a romantikus, heroikus, tragikus hősszerepek sokasága és a bizonytalan erkölcsiségű, vagy legalábbis sérülékeny és szenvedő-vívódó karakterfigurák sorozata. Csodálatra méltóan tisztességes, nagyvonalú, segítőkész és perfekcionista színész volt: soha nem játszott igénytelenül, még rossz filmben sem. 1961-ben olyat mert, amit nagyon kevesen: elvállalta a Victim főszerepét, a filmét, amelyben először mondták ki a brit mozivásznon a homoszexuális szót. Ez elindította a pályán, amely Fassbinder, Alain Resnais, Frankenheimer vagy Visconti nagy művészi kihívást jelentő klasszikusaihoz vezetett. Én azonban lelkesedem korábbi filmjeiért is, mint a Hunted, a The Spanish Gardener és a Song Without End. Sikerei csúcsán szinte visszavonult, s önéletrajz- és regényíróként is nevet szerzett magának.

Donald Woods
(1906-1998)
Ő számomra a nagy rejtély. Valaki, aki átkozottul tehetséges, igen sokoldalú, könnyed és romantikus, fölöttébb jó külsejű, rokonszenvesen önironikus, s egész életében fáradhatatlanul dolgozott: mégis, a nagy, hollywoodi stúdiórendszer akaratából A-kategóriás mozifilmben soha mellékszerepnél nagyobbat nem kapott. Valahogy jó lenne értelmes magyarázatot találni rá, a Warnernél vajon miért nem vette észre senki, hogy van egy olyan pályakezdőjük, aki hitelesebb az Anthony Adverse-ben, mint a főszereplő Fredric March... Woods ehelyett - ahogy maga mondta - "a B-filmek királyá"-vá avanzsált, vagyis a körülbelül hatvan perces, szakmányban gyártott, bár élvezetes, de kis költségvetésű filmek nyugodtan agyonterhelhető nagyágyújának használták évtizedeken keresztül, míg azután a televízióban második karriert befutva bizonyíthatta, milyen jó színész. Csak az a jó, hogy ez az életpálya állítólag őt nem zavarta: mellékállásban sikeresen ingatlanügynökösködött, így megőrizve lelki békéjét.

Paul Henreid
(1908-1992)
A színész sokkal-sokkal több, mint amennyit a Casablanca nemes szívű és karót nyelt ellenállója, Viktor László mutat belőle, még ha ez is a legismertebb szerepe. Paul Georg Julius Freiherr von Hernried Ritter von Wasel-Waldingau Triesztben született, osztrák(-magyar) állampolgárként, egy nemesi rangra emelt zsidó bankár fiaként. Max Reinhardt keze alatt debütált bécsi színpadokon, s a nácik elől menekült Angliába. Már német nyelvű filmekben is szerepelt, ám igazán az Éjszakai vonat Münchenbe, amelyben nácit játszik, nyitotta meg az utat amerikai karrierjéhez. Következő filmjei aztán, köztük a Joan of Paris, az Összeesküvők, vagy a Deception, megmutatták varázslatos sokarcúságát. Játszott kalózkapitányt, gengsztert, hős ellenállót, kallódó átlagembert, boldogtalan művészt: külön emlékezetes szerepe az Utazás a múltból orvosa, aki cigarettára is úgy gyújt Bette Davisnek, mintha csókolna. Friss, s a szó szoros értelmében nemes férfihangja szintén felejthetetlen.

Alan Ladd
(1913-1964)
Szinte hihetetlen, hogy a This Gun for Hire-től, amelyben először felhívta magára a közönség és a kritikusok figyelmét, Ladd fájdalmasan korai haláláig mindössze huszonkét év telt el. Ez alatt az idő alatt azonban a nagyon magas, aranyszőke és meglepően mély hangú színész több mint félszáz szerepet játszott el a hősöktől és a makacs lázadóktól az önfeláldozó átlagembereken és a sötét múltú antihősökön át a megfáradt tartású, de töretlen lelkű, volt konföderációs tisztek sokaságáig - s producerei legnagyobb bosszúságára mindeközben egyszer sem vált meg a bal kezén viselt jegygyűrűjétől. Egyformán izgalmas volt film noirban és westernben, drámában és háborús filmben, ráadásul abban, ahogyan a néha közhelyesnek tűnő szerepeket alakította, mindig volt valami ellentmondásosság, titkolt feszültség, ami érdekessé tette őket. Legjobban a The Glass Key rejtélyes Ed Beaumontja tükrözi, mennyire sokarcú tudott lenni, s a hollywoodi elvárásoknak is megfelelve miként tudta egyéniségével mégis újra és újra meglepni a nézőket.

Cornel Wilde
(1912-1989)
A negyvenes-ötvenes évek egyik legizgalmasabb és legférfiasabb amerikai hősszínésze a Monarchia Magyarországán született Weisz Kornél Lajos néven, mielőtt szülei az USA-ba menekültek volna. A feltűnően magas, született nyelvtehetség fiatalember orvosnak tanult, sportolt, s 1936-ban kvalifikálta magát az olimpiai vívócsapatba. Ám végül a színpadot és a filmezést választotta, hogy azután nagyszabású kalandfilmek és történelmi mozik főhősévé váljon. Játszotta Aladdint és Robin Hood fiát, D'Artagnant és D'Artagnan fiát, Sir Lancelotot és Omár Hajjámot, ám egy idő után már nem elégítette ki annyi, hogy minden filmben bemutathatta izmos és arányos felsőtestét és páratlan vívótudományát. 33 évesen Oscar-díjra jelölték az A Song to Remember című film Chopin-szerepéért, az olyan, ma is emlékezetes drámákban pedig, mint a Leave Her to Heaven, s főleg saját rendezéseiben, köztük a bátor és ma is elgondolkodtató The Naked Prey-ben azt is megmutathatta, mennyire sokoldalú, jó színész.

Randolph Scott
(1898-1987)
Bár ő a húszas lista korelnöke, ez soha, egy pillanatig sem látszott rajta: ugyanolyan kortalan volt, amikor harmincon túl bebocsátást nyert a filmszínészek soraiba, amikor 1932-ben beköltözött barátjával, Cary Granttel közös Agglegény-villájukba Malibun, amikor túl a harmincnyolcon végre ifjú sztárrá vált az 1936-os The Last of the Mohicansszal, vagy amikor negyvenhat évesen belekezdett második házasságába, amely azután negyvenhárom évig tartott. Zane Grey-westernek karakteres hőseként kezdte, s hamar a vadnyugati történetek specialistájává vált, amelyekben rendezte őt John Ford, Fritz Lang és Sam Peckinpah is: s ugyanolyan sokféle és izgalmas volt ezekben hatvanévesen, mint ifjan. Nagy szerepe van abban, hogy megtanultam értékelni a jó amerikai westernt, amióta pedig megismerkedtem a Mohikánnal, kétség nélkül Scott számomra a lehető legtökéletesebb Sólyomszem. Finom, mély hangja, varázslatos mosolya és rendkívül visszafogott, mégis szuggesztív játéka igazi egyéniséggé teszi ma is.

William Holden
(1918-1981)
Első nagy sikerét a Golden Boy című filmben aratta, ám partnernője és a forgatás alatt őt végig bátorító, pártfogó jó barátja, Barbara Stanwyck nem véletlenül nevezte őt magát Golden Boynak. A magas homlokú, barnásszőke, karcsú fiatalembernek valósággal világított a mosolya, s már pályakezdőként megdöbbentő súlya volt a vásznon. Minél érettebb lett, annál tudatosabban és visszafogottabban játszott, és annál jobb színésszé vált. Háromszor jelölték Oscarra, s A 17-es fogolytábor főszerepéért meg is nyerte a díjat. Leghíresebb filmje azonban mégis az Alkony sugárút. Ám elképzelhetetlen lenne nélküle a Híd a Kwai folyón, A vad banda, a Hálózat vagy a Piszkos osztag is. Nem is beszélve a Sabrináról, amelynek talán a legnagyobb erénye és a legnagyobb hibája is, hogy ő szerepel benne: Audrey Hepburnnel ugyanis olyan tökéletes párost alkotnak, ami teljességgel ellentmond annak, hogy e történtben Sabrinát nem Holden karaktere, hanem a Humphrey Bogart alakította, idősebb Larrabee-fivér nyeri el.

Ramon Novarro
(1899-1968)
Ha a kortársak Valentinót érezték is a némafilmkorszak legnagyobb sztárjának, visszatekintve szinte teljesen bizonyos, hogy az éra legtehetségesebb színésze nem ő volt, hanem a mexikói származású Novarro. Ő is rendelkezett a női rajongók által elvárt gyönyörű arccal, kecses mozgással és szép testtel, játékát azonban sokkal letisztultabb, természetesebb, finomabb eszközök jellemezték, az általa játszott karaktereket pedig sokkal összetettebben és sokértelműbben ábrázolta. A Scaramouche, amely igazi sztárrá tette, s mindenekelőtt az 1925-ös Ben Hur ma is minden elemzésnél ékesszólóbban tanúskodik zsenialitásáról. Ráadásul karrierje a hangosfilm betörésével sem hanyatlott le. Egyrészt kiderült, hogy pompás komikus, másrészt, hogy remekül énekel: az Ének az esőben sztorija így részben az ő történetén alapszik (ha Don Lockwoodnak nem is kellett megküzdenie mexikói akcentusával). Ma a legtöbben mégsem vígjátékaiból vagy zenés filmjeiből ismerik, hanem a Mata Hariból, amelyben Greta Garbo szerelmét, a megvakuló orosz katonatisztet játssza.

Matt Damon
(*1970)
A színész olyan fiatalon kezdte a pályáját, s olyan sokáig volt Hollywood szép mosolyú, tehetséges kisfiúja, hogy sokaknak talán fel sem tűnt, miként érett csodagyerekből nagy művésszé. Eddig összesen ötször jelölték Oscarra, legjobb mellékszereplőként, legjobb főszereplőként, producerként, s forgatókönyvíróként is: ez utóbbi díjat huszonnyolc évesen meg is nyerte barátjával, Ben Affleckkel megosztva a Good Will Huntingért. Afflecknek, méltán, azóta már van egy újabb Oscarja Az Argo-akcióért: így alig várom, hogy Matt Damon is újra részesüljön az elismerésben. Hiszen nemcsak olyan (remek) kasszasikerekben játszik, mint a Bourne-filmek vagy A Nagy Fal, hanem gyakran vállal kockázatot, s megy a saját, művészi feje után, az olyan nagy filmekben is, mint Scorsese A téglája, vagy a Mentőexpedíció, amely látszólag ugyan cselekményes, izgalmas sci-fi, ám egyúttal Damon tehetségéhez illő, lenyűgöző one-man-show, rengeteg szöveggel és egyetlen színésszel a vásznon az idő nagy részében.

Pierce Brosnan
(*1953)
Így van ez: míg az előző listámon szerepelt Roger Moore, akinek a nevéről mindenkinek elsőként James Bond jut eszébe, ez a felsorolás Pierce Brosnannel záródik, akiről ugyanezt lehet elmondani. Vele újult meg tökéletesen a sorozat a rövid huszadik század legvégén, s ő játszotta a 007-es ügynököt a jubileumi, huszadik filmben, a Halj meg máskorban is. A magánemberként is lenyűgözően szimpatikus, mindig jó modorú, családszerető, tehetséges amatőr festő Brosnan azonban jóval több, mint Bond: s Bondként is azért tudott karakteres és egyéni lenne (és páratlanul elegáns), mert nagyon jó színész. Sajnos ezt a tudását a Bond-filmek előtt jószerével csak a televízióban kamatoztatta, későbbi filmjei közül viszont kifejezetten szeretem A Thomas Crown-ügyet, a Robinson Crusoe-t, a Dante poklát, a Mamma miát, sőt, még a Kiút nélkült is. Ha pedig csak egyetlen filmet lehetne megnézni, ami tanúskodik a tehetségéről, akkor biztosan a Seraphim Falls lenne az, ez a különleges, átokverte példázat az erőszakról, amelyben Brosnan iszonyúan nagyot játszik.

Korábbi ünnepi posztok:
10 éves a blog!

Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"

Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó

Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról

Tízéves a blog 4. - Utazás egy könyv körül három óra alatt
A 70 költő 70 verse linkgyűjteményről

70 költő 70 verse