3D a festészetben - avagy az illúzióról, csevegve
Nicolaas Matsier 3D a festészetben című könyvét több kritika is érte a magyar címéért: miért is ad egy kiadó ilyen modern megnevezést egy kötetnek, amely egyszerűen csak festményreprodukciókat tartalmaz az ókortól napjainkig... De vajon mit ajánlanánk helyette? Legyen A szem megtévesztése (mert ez az eredeti, holland címe)? Vagy épp A trompe-l'oeil ('tromplöj'), vagyis a kiejthetetlen művészettörténeti szakszó a jelenségre, amikor egy festő szándékosan rögzít olyan látványt papíron, vásznon, vakolaton, ami becsapja a szemünket és az érzékelésünket? Véleményem szerint a friss megnevezés olyasmire irányítja a figyelmet, ami meglepő: hogy a számítógépes képmanipulációk előtt is létezett élet, festészet és játék a látvánnyal.

Bátornak érzem a címválasztást, ahogy nagyon tetszett a kötet is. Szerzője ugyanis olyan útra vezeti a művészetkedvelőt, amelyen kevesen járnak: a trompe-l'oeil-képeket ugyanis szokás lesajnálni, puszta trükként kevesebbre tartani, mint a nevezetesebb témákat feldolgozó festményeket. Ha azonban az ember sok közismert képet már szeret, talán üdítően hathat rá egy három dimenziósan a vászonról szinte kidomborodó, tömött papírkosár látványa is, amelybe talán maga Madame Pompadour dobott bele egy levelet az előbb. (Louis Tessier: A delfti szemetesedény, 1756)  Állatvédőként megfájdulhat a szíve egy lábánál fogva a szögre akasztott, döglött kakasért, ám ha gondolatban le akarná akasztani a szögről, szembesül vele, hogy pusztán festett látvány, fikció, ami érzelmekre indította. (Melchior D'Hondecoeter: Halott kakas, 1670k.) Műtárgyvédő szándékkal odanyúlhat egy képkerethez, hogy lehessegesse róla a legyet, amely aztán festettnek bizonyul. (Petrus Christus: Egy karthauzi képmása, 1446) Vagy épp szívesen szemügyre venné a parkoló végében a különös alagutat, de kiderül, hogy festett. (Blue Sky: Alagútlátomás egy bank homlokzatán, Columbia, 1975) A trompe-l'oeil, avagy a festészeti 3D szinte egyidős a művészettel: nem csoda, hogy a könyv második elemző írása egy ókori mozaikról szól, amely az étkező takarítatlan padlóját szimulálja: halcsonttal, csigaházzal, félbetört dióval és egerekkel a fehér pádimentumon. (Héraklitosz: Mozaik, 130 után, lásd a könyv holland borítóján)

Matsier kötete ebből áll: képekből és rövid, szellemes, csevegő hangú elemzésükből, ha jól számoltam, kilencvenhatból. Mind meglepő és mulatságos, s javarészt ismeretlen a nagyközönség előtt. Íme néhány kedvencem.

Húzzuk el a függönyt!
(Pompacsendélet függönnyel, Frans van Mieris - Adriaen van der Spelt: Pompacsendélet függönnyel trompe-l'oeil-formában, 1658, The Art Institute of Chicago)

 Egy hamisítatlan trompe-l'oeil
(Samuel van Hoogstratennek sikerült megtévesztenie a császárt, Samuel van Hoogstraten: Trompe-l'oeil csendélet, 1664, Dordrechts Museum)

Politikus rendetlenség
(A Napóleont fenyegető üvegszilánk, Laurent Dabos: Végleges béke Spanyolország és Franciaország között, 1801 után, Musée Marmottan, Párizs)

Mi is a festészet valójában?
(Ez nem egy trompe-l'oeil, René Magritte, La Condition Humaine, 1933, National Gallery, Washington)

 Végül: egy cselesen lélegzetelállító mennyezet
(Az edény a citromfával, Andrea Mantegna: Camera degli Sposi: Oculus, 1461-74, Palazzo Ducale, Mantova)

Az öt kép csak ízelítő a könyvből, amely a Typotex Kiadónál jelent meg 2011-ben. Számomra nagy felfedezés volt az olvasása, lapozgatása: művészettörténeti kirándulás, s egyben annak a felismerése, hogy a vágy az illúziók után - örök.
Ekultura.hu - Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Amikor a könyvfesztiváli új megjelenések között válogattam, ez a könyv volt az első, amelyre felfigyeltem. Egy új sorozat, az Európa női szemmel egyik kezdőkötete, egy lengyel írónő regénye: Lidia Amejko A telepi szentek élete című kötete. Könyv a panellakók világáról, a panelek népéről, arról a társadalmi rétegről, amely nálunk, Magyarországon is olyan széles és nagyszámú, s amelybe félig-meddig én is tartozom. Nem az első kötet e különös univerzumról: azonban így, ahogyan Lidia Amejkonak sikerült, talán még senki sem írt róla.

A regény címe ugyanis nem hazudik: ebben a könyvben valóban ájtatos legendákat olvashatunk. Hiszen, mint kiderül, a Jerikó kocsma vonzáskörzetében élő lakótelepiek gyakorlatilag valamennyien szentek és boldogok, bölcsek és mártírok: a munka, az élet és a halál hitvallói. Ebbe az égi társaságba olyanok tartoznak, mint Hurkoló Szent Luca, Fűtő Szent Kaprolal, Pénztárosnő Szent Edit vagy épp Nyugdíjas Szent Egon, de helye van közöttük Szent Kunertának, az Ábrándok Sírásójának, sőt, Ateista Szent Szaniszlónak is.

S hogy milyen a világ, amelyben életüket leélik? Arról érdemes idézni egy újabb telepi szent, Áramkalóz Szent Henyó teremtéstörténetének egy részletét Pálfalvi Lajos pompás fordításában:

Kezdetben vala a nemlétnek betonja. Az örvénylő galaxisokban keverte az Úr, majd vett belőle egy kicsit, és a gondolatait formáiba öntötte – így teremtette a világot.
Elpiszmogott vele, kitikkadt, a hetedik napon alighanem már akart egy kicsit pihenni, még jó!
Nézi, de a galaktikus betonkeverőben még forog egy kevés szürke massza, és úgy megköt mindjárt, mint a szél! (…) Mivel az Úrnak már nem volt semmilyen ötlete, sehol egy forma vagy értelem, kiborította a maradék szürke masszát a világ végén, amikor nem látta senki.
Így keletkezett a Telepünk.”

Ez a kezdet nem sok jót jósol. A telepi szentek azonban mégis élik az életüket, s igyekeznek minden nagy kérdésre választ találni. Például hogy mi az élet értelme? Vagy hogy miért olyan a Telep, mint egy kacsacsőrű emlős? Hogyan lehet az életutunk szétcincált maradékaiból létrehozni emlékeinkben egy teljes, boldog életregényt? Vagy hogy miként lehet megszabadulni mások zavaró gondolataitól?

Minél többet olvasunk el az apró történetek egymásba fűződő sorából, a kis legendákból, amelyek afféle Aranylegendaként (vagy Betonlegendaként) nyájas és oktató hangon igyekeznek átadni a nagybetűs Tudást, telve iróniával és játékkal, annál jobban megismerjük a telep lakóit, s annál jobban magunkra ismerünk bennük.

Ott van például Hekker Szent Adalbert, aki egy ideig segít a Sátánnak abban, hogy meghekkelje a halál mennybéli Hálóját. De vajon mi történik akkor, ha már senki sem fél a halál közeledtétől? Feltűnik a Munkanélküli Pipaszárhal, aki éjszakánként járja a telep ösvényeit, becsönget minden kapucsengőn és beleordítja a nagy kérdést: „EGYÁLTALÁN MINEK VAGYOK ÉN?”. Ám amikor már mindenki túlesett a dologgal kapcsolatos káromkodásain, s lassanként az egész Telepet kezdi hatalmába keríteni a lételméleti töprengés, Pipaszárhal áldozatul esik egy nyúl fülének. Vajon ez is az Úr akarata volt?

Szintén a könyv szereplője Szent Spanglis, aki úgy gondolja, rájött arra, hogyan lehet kitépni a cérnákat az emlékezetből, hogy elfelejtsük, amire nem akarunk emlékezni. Szent Janina O. ezzel szemben képes kedves, szépen szegett gomblyukakat varrni a kérlelhetetlenül bekövetkező halál gombjainak. Az már csak természetes, hogy a mennybe kerülésük előtt mindketten szépszámú vevőkörrel büszkélkedhetnek: kinek nincs manapság szüksége ilyen képességekre! Talán még az Úrnak is: legalább is erre utal, hogy Iparos Szent Simont egyenesen személyesen látogatja meg. A rokkant Simon, aki a negyediken lakik, ahol nincs lift, egész életét a lakásában tölti, és egy maszek megbízásából golyóstollakat, brossokat és fülbevalókat rak össze apró alkatrészekből. Az Úr azonban mást szeretne tőle, „maradt egy halom alkatrész a teremtés után”, azokat kellene összepászintania. És Simon munkához lát: csakhogy egészen más műanyag pisztolyt barkácsolni, illetve összeegyeztetni a szépet és a jót, a halált és az örömet, vagy épp az életet és az értelmet...

A legszomorkásabb története azonban talán A Dunsztosüvegekhez Beszélő Szent Angélának van, aki soha senkinek nem akart problémát okozni, sem a szüleinek, sem a munkaadóinak, sem a szembejövőknek az utcán, sem annak az ismeretlen gazembernek, aki megerőszakolta.

Végül valaki megfojtotta.
És ez minden.
Teljesen el is felejtettük volna, ha nincs a kukásautó, amely minden hétfőn reggel négykor megérkezik, és fölpakolják rá a szemetet. De egyszer kiesett valami a kukából, a földre zuhant, nagy robajjal széttört, valósággal beleremegett a Telep! (…) kivonult a hadsereg egyik utászalakulata. Rohantak is rögtön a szeméttárolóhoz bombát keresni. Keresnek, lesnek, de nem lelnek semmit! Csak tele van minden uborkás-, céklás- és tormásüvegekkel. Mindegyik szép tisztára mosva, a tetejét meg olyan erősen szorították rá, hogy egyáltalán nem tudták lecsavarni róla. Mindegyiket gondosan felcímkézték, a papíron dátum, és mintha valamilyen címet írtak volna rá ceruzával; nézzük például ezt: »December 24., vasalózsinórral vertek, mert eltörtem a kistányért.« (…) A legnagyobb, ötliteres uborkásüvegre meg ezt firkálták: »Azt mondta a körzeti megbízott, hogy én tehetek róla!«

A haraggal, gyűlölettel és fájdalommal teli befőttesüvegeket végül a katonai lőtéren kell felrobbantani, s haragrepeszeik még sokakat megsebesítenek… Vajon hány írónak sikerült ilyen különleges narrációval, ilyen tökéletes személytelenséggel és ilyen felháborító egyszerűséggel szólni a bántalmazottságról?

Lidia Amejko különös legendáriuma, több mint félszáz kis, regénnyé összefonódó elbeszélése egyszerre élvezetes és mélyen szimbolikus, filozofikus olvasmány. Mindenkinek ajánlható, aki nyitott az újdonságokra, a stílusjátékra, a groteszkre és szereti a szép, de kegyetlen történeteket.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Megjegyzés: A bejegyzést kísérő első képen a magyar borító látható. Talán kissé megkérdőjelezhető a rózsaszín alapja, félek, esetleg kevesebb férfiolvasó veszi miatta kézbe ezt az egyébként kőkemény és sötét, vagyis a legkevésbé sem hagyományos értelemben vett "nőies" könyvet. E fenntartás ellenére mégis nagyon tetszik a magyar fedél, örülök, hogy ezt tarthattam a kezemben például a lengyel helyett (amely a bejegyzés negyedik képe). Különös még, hogy több helyen a net egy türkizkék magyar borítót hoz fel a címhez, vélhetően egy korábbi tervet (lásd harmadik kép), amelyen még kevesebb az ablak és sokkal rendezettebb az összkép. A magam részéről örülök, hogy az ablakok megsokasodtak: a végleges magyar borító szerintem minden púderszín ellenére tökéletesen kifejez valamit a beltartalomból.
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
A mai bejegyzés két igazán tehetséges magyar szerzőről szól. Tavaly jelent meg Varró Dániel harmadik "felnőttverseskönyve" és egy új Rejtő-emlékkötet. Mindkettő bekerült a 2016-os év legjobb könyvei közé - legalább is szerintem.

Varró Dániel: Mi lett hova?
Jelenkor, 2016
Amikor először kinyithattam Varró Dániel új, 2016-os verseskönyvét, amely a Mi lett hova? címre hallgat, megörültem. És ez az öröm azóta is tart. Ahányszor csak újra beleolvasok a könyvbe, vagy eszembe jut belőle egy sor, vagy csak visszagondolok az első olvasására, azonnal eltölt az elégedettség, az öröm, sőt, időnként a hangos nevetés is rám jön.
Varró Dánielről le szokták írni a kritikusok, hogy elképesztően bravúros szövegcsináló és rímfaragó, s az a zseniális könnyedség és játékosság, amellyel ifjú tehetségként 1999-ben váratlanul és feledhetetlenül befutott a Bögre azúr című kötetével, máig kitart, továbbá könnyen megkedvelhető és könnyen fogyasztható költővé teszi őt. Trendivé, de talán nem eléggé fontossá, kedvenccé, de talán nem elég komolyan vehetővé – egyesek szerint.
Nos, a bravúrossággal és a zsenialitással teljes mértékben egyet értek, azzal azonban már semmiképpen, hogy Varró Dániel új kötetében, vagy az eggyel korábbi, felnőtteknek írt könyvében, a 2007-es Szívdesszertben nemcsak könnyed versek lennének, de könnyűek is. A Mi lett hova? olyan verseket tartalmaz, amelyeket magától értetődő természetességgel lehet elolvasni, sőt, felolvasni, befogadni, megérteni vagy átélni, mégis mély nyomokat hagynak a képzeletünkben vagy a lelkünkön. Az egész kötet telis-tele van olyan versekkel, amelyek látszólag csak apróságok, könnyed tréfák, egy átlagember lírai önéletrajzának rímbravúrokkal teleszórt lapjai, posztmodern tisztelgések, vers-újraírások Dantétól Arany Jánosig, Shakespeare-től Villonig, Basótól Babitsig. Valójában azonban egy tökéletesen öntörvényű költőegyéniség könyvét olvashatjuk, amelyiket ráadásul először muszáj úgy kézbe venni, mint egy verses regényt, vagy netán eposzt, hiszen hat „fejezetével”, előhangjával, utóhangjával és részkezdő, mottószerű szösszeneteivel és verseivel mindenképpen azt követeli, hogy először egy ilyen rend fölé helyezett rendben olvassuk el… Aztán persze jöhet a lapozgatás: a rácsodálkozás egy virtuális trubadúrdalra, egy szesztinára, amelynek bűvész-rímelése már a költőt is untatja, egy igazi kávéházi versre, amely tökéletesen nyugatos, ám benne „zsongó háttérzaj meg wifi van”, néhány csodás makámára, egy professzionálisan szerelmes makaróniversre, vagy épp minden idők legelszabadultabb szabadversére, amelyik szerint „a költészet nyilvános sztriptíz”.
Az én kedvencem a kötetből a Hitvesi líra ciklus lett. Egy azonban bizonyos: mindenki talál benne olyan darabot, amit eltehet magának a legjobb versei közé. Varró Dániel hamisítatlan kortárs költő: örülök, hogy a kortársa lehetek.

Thuróczy Gergely: A megtalált tragédia - Rejtő Jenő emlékére
Szépmíves Könyvek, 2016
Nagyon szeretem Rejtő Jenőt. Hogy miért és hogyan, arról már a blog fennállásának második évében is írtam egy összefoglalót Rejtő Jenő, P. Howard, Gibson Lavery és a többiek címmel. E rajongás következménye, hogy évente-kétévente rám jön a Rejtő-láz, s ilyenkor mindenképpen el kell olvasnom a kedvenc Rejtő-regényeimet, sőt, néha az egész életművet is. (Rejtő regényeiről és kisregényeiről itt adtam összefoglalást.)
Legutóbb akkor tört rám a Rejtő-mánia, amikor a Csengőkert Kiadó jóvoltából egységes, szép (jó árú, de nem olcsó megoldású) köntösben napvilágot látott az összes Rejtő-nagyregény. (Ezzel kapcsolatos élményeimről és örömeimről itt írtam. Abban sajnos azóta is hiába reménykedem, hogy veszik a fáradságot, s mondjuk, hármas csoportokban kiadják a kisregényeket is, hiánytalanul.)
2016-ban azonban végre új tápot kaphatott a rajongásom, hiszen a Szépmíves Kiadó egy csodálatos Rejtő-emlékkötettel állt elő, amelyet a korábbi, kis példányszámú, hasonló könyvet, Az ellopott tragédiát jegyző Thuróczy Gergely írt és állított össze. A könyvben aprólékos és pontos áttekintést kaphatunk Rejtő Jenő életéről, annak minden igazolható tényéről, születéséről, felnövekvéséről, ifjúkori európai és más utazásairól, színdarabszerzői és újságírói karrierjének megindulásáról, írói befutásáról, házasságairól, népszerűségéről, életéről a zsidótörvények évtizedében és a háború alatt, haláláról, halála utáni népszerűségéről, s máig ható legendájáról. Thuróczy gondos kutatásainak köszönhetően rengeteg legendát megcáfol, számos sokkal izgalmasabb, ám merő véletlenségből igaz történetet viszont hozzátesz az író legendáriumához. Teljes bibliográfiáját nyújtja a Rejtő-műveknek (sokkal jobbat és alaposabbat, mint amilyen a régebbi kötetben szerepelt), továbbá közöl több, először Az ellopott tragédiában megjelent Rejtő-munkát, így a többek által kisregénynek hívott (de valójában csak huszonnyolc oldalas) Konzílium az őserdőben című írást is.
A könyv izgalmas, szép, ám kissé terhes olvasmány volt, forgatása közben ugyanis mindvégig nehezen szabadultam attól az érzéstől, mi mindent söpört el az indokolatlan nemzeti gőg és akarat, amely helyeselte a II. világháborút: egy európai mintájú, bohém, modern és életörömmel teli világot, s különös szerzőjét, a félbetört pályája ellenére is a zsenialitást felmutató Rejtő Jenőt.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény 
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok