Stauffenberg háborúja 1. - A Hitler-ellenes júliusi összeesküvés
Gróf Claus von Stauffenberg ezredes (1907-1944)
2008-ban készült, nálunk pedig 2009 elején mutatták be Bryan Singer filmjét, a Valkűrt (Valkyrie), amely Claus Schenk von Stauffenberg gróf Hitler ellen elkövetett merényletét és az általa vezetett puccskísérletet mutatta be, a főbb szerepekben Tom Cruise-zal, Bill Nighyval és Kenneth Branagh-val. Ennek az apropóján jelent meg magyarul egy könyv, Christian Graf von Krockow A Valkűr-hadművelet című kötete, amely máig meghatározó történelmi olvasmány az életemben, s alaposan felkeltette az érdeklődésemet a korábban csak felületesen ismert 1944. július 20-i merénylet története iránt. Először csak magáról a Stauffenberg-összeesküvésről kezdtem lelkesen olvasni (meg filmeket nézni), később azonban tágult a kör, s sok izgalmas olvasmányélményt sikerült szereznem a Hitler elleni ellenállás különféle módozataival és próbálkozásaival kapcsolatban.
Mindezt annak köszönhetem, hogy a német történész és politikai író élményadóan személyes könyve elindított ezen az úton: illetve természetesen a Gabo Kiadónak, hiszen a film bemutatására készülve ők fordították le és adták ki 2008-ban A Valkűr-hadműveletet. Blogomat a Singer-film magyar bemutatását követő évben indítottam el, s tulajdonképpen már az első évben bejegyzést terveztem a Stauffenberg-összeesküvésről. Azóta sem értem, miért nem született meg mégsem az elmúlt több mint nyolc évben. Nemrég azonban vitáztam valakivel a témáról, s hirtelen rájöttem, itt a pillanat, hogy az évek óta írogatott posztot befejezzem és publikáljam. Úgy gondolom, Stauffenberg meglepő bátorsággal, energiával, önfeláldozással és küldetéstudattal csinálta végig Hitler-ellenes vállalkozását: egy nagyon különös, részben egyszemélyes háborút, amely akár győzelmet is hozhatott volna. Mindenképpen érdemes róla többet tudni. Az alábbiakban - egy korábbi, Hitler halálával kapcsolatos bejegyzésemhez hasonlóan - először az összeesküvésről írok, majd azokat a magyarul megjelent könyveket és filmeket mutatom be (külön posztokban), amelyek a témával kapcsolatosak.

Út 1944. július 20-ához

Henning von Tresckow (1901-1944)
Stauffenberg gróf merénylete mellett gyakran szokás az eseménysort Stauffenberg-összesküvésként emlegetni: pedig a Hitler-ellenes szervezkedés jóval korábban kezdődött annál a pillanatnál, amikor a gróf a Führer ellen fordult. Hans Oster, akkor az Abwehr alezredese, már 1938-ban megkísérelte megszervezni "a tábornokok összeesküvését", vagyis megpróbálta magas rangú katonatisztek segítségével egy puccsal megbuktatni Hitlert, még mielőtt az kirobbanthatta volna a világháborút. Ebben a szervezkedésben sokan részt vettek azok közül, akik később, 1941-42-től csatlakoztak az akkor már alapvetően Henning von Tresckow ezredes, vezérőrnagy, majd tábornok által koordinált újabb ellenállási mozgalomhoz, amely szoros kapcsolatot tartott aktív és félreállított katonatisztekkel éppúgy, mint a civil ellenállás tagjaival.

Bár akadt közöttük szociáldemokrata, liberális és konzervatív politikus, volt nemzetiszocialista, sőt SS-tag is, s távlati céljaik sem mindenben egyeztek, az összeesküvők egyértelműen Hitler és legközelebbi társai (Göring, Goebbels, Himmler, Bormann) eltávolításában látták az egyetlen lehetséges kiutat a háborúból. Hitler kiiktatását legkésőbb 1943-tól már csak a meggyilkolásával tartották elképzelhetőnek, amelyre több tervet is kidolgoztak. A legismertebb megvalósított merényletkísérlet Tresckow tábornok nevéhez főződik, aki egy konyakosdobozba rejtett bombát juttatott fel egy Hitlert szállító repülőgépre: ám a csomag a hideg miatt nem robbant fel. Tresckow és munkatársai vakmerő elszántságát mutatja, hogy a sikertelenség után képesek voltak tévedésre hivatkozva visszakérni az üveget az azt szállító Brandt ezredestől, s így nem lepleződtek le.

Stauffenberg 1942-ben a keleti fronton
Stauffenberg ezredes 1943 tavaszán került közvetlen kapcsolatba Tresckow tábornokkal, majd hamarosan az összeesküvés valódi részesévé és motorjává vált, párhuzamosan azzal, hogy Oster tábornokot félig-meddig leleplezték és házi őrizetbe került, Tresckow tábornokot pedig a keleti frontra helyezték. A posztra, amely lehetővé tette a július 20-i merényletet, 1943. október 1-én nevezték ki Stauffenberget: ekkor került hadműveleti tisztként Berlinbe, a Bendlerstrasséra, Friedrich Olbricht mellé, aki gyalogsági tábornokként a Fegyveres Erők Tartalékhivatalának parancsnoka volt Friedrich Fromm, az összeesküvést végül nem támogató főparancsnok mellett. Így Stauffenberg kapcsolatot tudott tartani a berlini polgári ellenállás tagjaival, könnyen kommunikálhatott a hadsereg vezetőivel, felhasználhatta saját céljára a Berlinben állomásozó tartalékhadsereget, hiszen ő felelt bevetésük új szabályrendszeréért és haditervéért is, továbbá - mint később kiderült - személyesen is eljuthatott Hitler főhadiszállására. Így tudta megszervezni az 1944-es júliusi összeesküvést.

Egy összeesküvő ifjúkora

A fiúk apjukkal: Berthold (b.), Claus (k.), Alexander (j.)
Claus Philipp Maria Schenk von Stauffenberg gróf 1907-ben született, a merénylet idején tehát harminchat éves volt. Előkelő porosz arisztokrata családból származott: apja a württembergi király főudvarmestere volt, anyja Üxküll-Gyllenbald grófnő.

Tizenkilenc évesen kezdte meg katonai pályafutását a bambergi 17. bajor lovassági ezredben, majd tanulmányait a drezdai gyalogsági iskolában, a hannoveri lovassági kiképzéssel, majd az 1929-es tiszti vizsgával folytatta. 1933 tavaszán főhadnaggyá léptették elő: huszonöt nappal később elvette feleségül három éve eljegyzett menyasszonyát, Nina von Lerchenfeld bárókisasszonyt. Katonai pályáját a hannoveri lovassági iskola tisztjeként folytatta, letette az angol katonai tolmácsvizsgát és többször járt Angliában. 1936 őszétől két éven át a Berlini Vezérkari Kollégium vezérkari tiszti képzését végezte: 1937-től már századosként.

Nina és Claus von Stauffenberg az esküvőjük napján
Elmondható tehát, hogy a klasszikus német tiszti karriert valósította meg, amely családjában is hagyományos volt: tette ezt annak ellenére, hogy igen beteges gyermek volt, aki iskoláit is magánúton végezte el, s mindig gyengébbnek tartották, mint ikerbátyjait, Bertholdot és Alexandert. Ám míg ők más foglalkozást választottak, épp a gyengének tartott kisöccsből vált magas rangú katona. Berthold jogásznak tanult, a tengerészet nemzetközi jogi osztályát vezette, s részt vett a júliusi összeesküvésben, amiért kivégezték. Alexander ókortörténész professzor lett és túlélte a háborút.

1917: házimuzsikálás (a tízéves Claus jobbra ül)
A Stauffenberg-fiúk kiváló nevelést kaptak: a társadalmi hierarchia tisztelete mellett anyjuknak köszönhetően erős szociális érzékenységre is szert tettek, továbbá megtanulták értékelni az irodalmat és a művészeteket. Claus von Stauffenberg és hozzá sokban közel álló bátyja, Berthold, fiatalon a misztikus költő, Stefan George tanítványi körébe is beletartozott. Mindhárom fiú jól zenélt: Claus von Stauffenberg csellózni tanult meg kiválóan, míg testvérei zongorázni és hegedülni.

Von Stauffenberg százados 1938-ban kapta első megbízatását 2. vezérkari tisztként a wuppertali 1. könnyű hadosztályhoz: 1939 szeptemberében a hadosztály Sziléziából nyomult be Lengyelországba és súlyos harcokon esett át, az azokat követő megszálló munkában azonban már nem vett részt, mivel nyugatra vezényelték.

Stauffenberg Lengyelországban 1939-ben
A 6. páncéloshadosztállyal együtt ott voltak Franciaor-szág lerohanásánál, majd Stauffenberg a vezérkarhoz került, a főhadiszállás szerve-zési részlegére. Ekkor lett főnöke az összeesküvésben később fontos szerepet játszó Ludwig Beck, majd Franz Halder tábornok. Új posztjának köszönhetően kiváló rálátása volt a Balkán-hadjáratra, a Barbarossa-terv, a Szovjetunió elleni támadás sikereire és balsikereire, a Luftwaffe kudarcaira, az SS, a Wehrmacht és az egyéb haderők presztízsharcára, az önkéntes alakulatok szolgálatára, és a német logisztika hiányosságaira.

Stauffenberg Afrikában, 1943-ban a hadosztályparancsnokával
Szemlélete alapvető változását két eseménysor válthatta ki. Az első, hogy 1941 decemberében Hitler, ahelyett, hogy belátta volna saját felelősségét a rosszul előkészített, ígéretekre és mítoszokra épített Barbarossa-terv sikertelensége miatt, leváltotta az OKH (vagyis a Wehrmacht szárazföldi főparancs-noksága) vezetőit és magát nevezte ki a vezérkar élére. Stauffenberg számára, aki a helyszínen szolgálva pontosan tisztában volt a keleti hadjárat hibáival és problémáival, mindez egyértelműen jelezte, hogy nincs többé visszaút: Hitlernek semmi sem számít szólamain kívül és rendületlenül hisz saját katonai zsenialitásában. A másik eseménysor szintén a keleti fronthoz köthető: Stauffenberg itt szembesült az SS (és a Wehrmacht) katonai becsülettel összeegyeztethetetlen népirtó tevékenységével. Megfigyelhető, hogy az 1943-44-es szervezkedés számos kulcsfigurájának ez adta meg a késztetést a cselekvésre: így például a huszonnégy éves Axel von dem Bussche-Streithorst báró is ukrajnai élményei miatt jutott el addig, hogy 1943 őszén öngyilkos merénylőként is hajlandó lett volna megölni Hitlert (egy egyenruha-bemutatón, amelyet azonban végül nem tartottak meg).

Afrikától Berlinig

Stauffenberg 1940-ben fiaival (Berthold, Franz-Ludwig és Heimeran)
Stauffenberget 1943 elején alezredessé léptették elő és a 10. észak-afrikai páncélos-hadosztályhoz helyezték. Április 7-én a hadosztály Tunéziában harcolt, amikor szövetséges bombatámadás érte. Az első hullám távozása után Stauffenberg egy páncélozott gépkocsiban állva igyekezett szervezni emberei visszavonulását, amikor autója elejére újabb bomba zuhant. Bár a gróf kiugrott a kocsiból és a földre vetette magát, számos repesz eltalálta és súlyos sérüléseket szenvedett. A következő három hónapban műtétek sorozatán esett át, ám így is megnyomorodott: elvesztette a bal szemét, s amputálni kellett a jobb kezét és a bal keze gyűrűs és kisujját.

Családi kép 1944-ből: Stauffenberg ölében lánya, Valerie
Egy időre hazatért a családjához, hogy felépüljön. Súlyos sebesülése ellenére sem adta azonban fel a céljait: mindenkit meglepett élni akarásával, és azzal, hogy elkeseredett erőfeszítéssel próbált ismét egész, szolgálat-képes emberré válni. Megtanult bal kézzel írni. Egyedül öltözködött az egyenruha gombjainak bekapcsolásától a cipőfűző bekötésééig (holott mindehhez csak három megmaradt ujját és a fogait használhatta). Megszokta a fekete szemkötő használatát (amelyet állítólag romantikusabbnak tartott, mint az általa gyűlölt üvegszemet). Lemondott a hosszadalmas előkészítő műtétekről, amelyek lehetővé tették volna, hogy karcsonkján műkezet viselhessen: helyette kérte, hogy helyezzék a frontra, de legalábbis vissza, szolgálatba. És - ugyanekkor szoros kapcsolatra lépett az ellenállást tervező katonatisztekkel.

1934-es portré
Sebesülése után tehát Stauffenberg ugyanolyan energikus, megállíthatatlan és lenyűgözően szuggesztív ember maradt, mint korábbi pályafutása idején. Innentől kezdve azonban minden erőfeszítését arra fordította, hogy forrpontra juttassa a Hitler-ellenes összeesküvést. Korábban is hatékony szervezőnek, kiváló katonának, eszméihez szilárdan ragaszkodó és nagyon becsületes embernek tartották azok, akik a közelébe kerültek. Mostantól kezdve viszont mindezeket a tulajdonságait egyetlen célnak rendelte alá: megmenteni Németországot Hitlertől. Az, hogy ő fogja majd össze azok tevékenységét, akik részt vesznek a puccskísérletben, s ő maga hajtja majd végre a Hitler-ellenes merényletet, csak fokozatosan alakult ki: hiszen az ezredes fiatalabb és alacsonyabb rangú volt az összeesküvés számos vezetőjénél, ugyanakkor sebesülése miatt mozgásában korlátozott. Részben a véletlen, részben viszont személyes tulajdonságai végül mégis a júliusi összeesküvés vezető szerepére predesztinálták.

A Walküre-terv

Friedrich Olbricht (1888-1944)
Stauffenberg és társai merész elképzelése egyetlen dolgon alapult: a Walküre kódnevű bevetési terven, amelynek a felfrissítését és átdolgozását 1943 októbere után maga Stauffenberg végezte új pozíciójában. A tervet az állam vezetését fenyegető puccs, egy államellenes felkelés esetére dolgozták ki, s eredetileg Friedrich Olbricht tábornok alkotta meg. Lényege az volt, hogy a megfelelő parancs kiadásakor a berlini őrzászlóalj és a rendőrség azonnal megszállja a kulcsfontosságú igazgatási pontokat (a birodalmi kancelláriát, a minisztériumok épületeit, a rádiót), így átveszik a központi irányítást, majd riadóztatják a Berlin közelében állomásozó tartalékhadsereget, amely biztosítja a hatalom megtartását. Az összeesküvők ezt a tervet kívánták beindítani Friedrich Fromm tábornoknak, a tartalékhadsereg már említett parancsnokának a hivatalából: a kulcsfontosságú pontok megszállásával és a mozgósítással azonban nem megtartani, hanem átvenni akarták a hatalmat; nem megakadályozni, hanem megcsinálni a puccsot. Ehhez egyetlen dolog szükségeltetett: Hitler likvidálása. Amíg ugyanis a hadsereg főparancsnoka, az ország egyszemélyi vezetője életben volt, mégpedig hegyi menedékében vagy kelet-poroszországi főhadiszállásán, s így kiadhatott onnan parancsokat, addig remény sem volt rá, hogy Berlin és egy új kormány átveheti az irányítást.

A gróf Mertz von Quirnheimmel (1905-1944) 1942-ben
Hitlerhez viszont eddigre már nagyon nehéz volt közel kerülni: a korábbi évektől eltérően a Führer egyre kevesebbet mutatkozott nyilvános helyen, nem mondott beszédeket és nem vett részt hosszadalmas díszszemléken és ünnepségeken. Leginkább katonák között jelent még meg (kitüntetéseket adott át, egységeket látogatott, fegyverfejlesztéseket szemlélt meg), de ilyenkor is rendkívül türelmetlen és kiszámíthatatlan volt, így az ezeket az alkalmakat kihasználni akaró merényletter-vek mind sorra kudarcot vallottak. (Amikor például Rudolph-Christoph Freiherr von Gersdorff öngyilkos merénylőként próbálta megölni Hitlert az 1943-as, hősök napi hadikiállításon, s egy, az üdvözlő karlendítéskor kibiztosított bombával a testén a közelébe került, a Führer mindössze két percet töltött a teremben, majd távozott: ennyi idő pedig egyszerűen nem volt elég a gyújtószerkezetnek...) Ahol Hitler megszakítás nélkül, hosszabban tartózkodott, mindössze két hely volt: berchtesgadeni birtoka (a Sasfészek, Adlerhorst) és a rastenburgi főhadiszállás (a Farkasodú, Farkasverem, Wolfsschanze). Az összeesküvő tisztek közül azonban senki sem volt abban a helyzetben, hogy bejusson ide.

Stauffenberg lovon
Egészen addig, míg 1944 júniusában Stauffenberg új beosztást nem kapott: ő lett Fromm vezérezredes vezérkari főnöke, akinek fő feladatává vált a kapcsolattartás Berlin és a Führer között. Így életének utolsó másfél hónapjában Stauffenberg ötször vett részt hadműveleti megbeszélésen Berchtesgadenben, illetve a rastenburgi Führerhauptquartierban. Korábbi tisztségét Fromm és Olbricht alárendeltjeként pedig egyik legjobb barátja, Albrecht Mertz von Quirnheim lovag "örökölte".

Így tulajdonképpen összeállt a végleges terv: Stauffenberg valamelyik látogatásán bombamerénylettel meg-semmisíti Hitlert és körét, miközben Olbricht és Mertz von Quirnheim kiadja a Walküre-parancsot. A berlini összeesküvő kör átveszi a hatalmat és az irányítást, Erwin von Witzleben tábornagy lesz a hadsereg új főparancsnoka, Ludwig Beck tábornok az új államfő, s megalakul az új kormány Carl Goerdeler, Lipcse egykori főpolgármestere vezetésével. A cél: a mielőbbi békekötés, a hadi cselekményeknek, a táborok működésének  és az atrocitásoknak azonnali leállítása, s annak megakadályozása, hogy a német hadsereg még több felesleges veszteséget szenvedjen.

Stauffenberg 1936-ban
Mire azonban ez a pillanat elérkezett, Németország sorsa bizonyos szempontból már eldőlt. 1944. június 6-án, egy nappal azelőtt, hogy Stauffenberg először megjelenhetett Hitler megbeszélésén Berchtesgadenben, a szövetségesek partra szálltak Normandiában. Az összeesküvők mégis megkísérelték a lehetetlent, erkölcsi megfontolásból. Ahogyan Tresckow tábornok megfogalmazta: "A merényletnek meg kell történnie, coûte que coûte (kerül, amibe kerül). Ha nem sikerül, Berlinben akkor is cselekedni kell. Ugyanis már nemcsak a gyakorlati célról van szó, hanem arról is, hogy a német ellenállási mozgalom a világ és a történelem szeme láttára el merte vetni a kockát. Emellett semmi másnak nincs jelentősége." (1)

Ezzel kapcsolatban izgalmas belegondolni, miként viszonyulhatott Stauffenberg ahhoz, amit elkövetni készült. Ha nem is ment végbe a lelkében olyan gyökeres fordulat, mint azt néhány életrajz feltételezi - a közhiedelemmel ellentétben sosem volt annyira fanatikus nemzetiszocialista szimpatizáns, hogy fiatalon vezesse egy felvonulásukat, s soha nem volt náci párttag -, nagy lépést kellett megtennie a német katonai győzelmek iránti lelkesedéstől a hitleri hadvezetést illető finom, majd egyre kevésbé óvatos kritikán át odáig, hogy puccsot szervezzen Németország vezetői ellen és elinduljon meggyilkolni Hitlert. Mint katonatisztnek és német arisztokratának, egyértelmű volt számára, hogy amikor megöli Hitlert, a hadsereg főparancsnokát, a személyt, akinek a nevére - mint minden német katona - ő is letette a hűségesküt, akkor egy nézőpontból hazaárulást követ el. Ráadásul biztosra kellett mennie, így nem végezhetett a Führerrel szemtől szembe, fegyverrel, vagyis tudnia kellett, lesznek majd olyanok, akik magát a bombamerényletet is becstelenségnek tartják majd, függetlenül a puccs kimenetelétől. Stauffenberg nem volt mártíralkat. Katolikus volt és boldog házasságban élt, amelyből négy gyermeke született (Berthold 1934-ben, Heimeran 1936-ban, Franz-Ludwig 1938-ban, Valerie pedig 1940-ben): az ötödiket, Konstanzét már férje halála után, 1945 januárjában hozta világra Nina grófné. Stauffenberg tehát nem öngyilkos merénylőként érkezett meg Hitler tanácskozására, mégis, tudnia kellett, hogy bármilyen kudarc esetén meghal vagy kivégzik. A családját igyekezett megvédeni: vidékre küldte őket, míg maga élete utolsó heteit bátyja, Berthold berlini házában töltötte. Felkészült azonban az önfeláldozásra, ami mutatja, mit jelentett számára a hazafiság és Németország szeretete.

1944. július 20.

Stauffenberg és Hitler az 1944. július 15-i megbeszélés előtt
A vezérkari ezredessé előléptetett Stauffenberg 1944. június 7-én vett részt először Hitler hadműveleti megbeszé-lésén, majd július 6-án és 11-én ismét jelen volt a tanácskozásokon. Július 11-én már biztosan volt nála robbanóanyag, amelyet azonban ekkor még nem tudott felhasználni. A döntőnek tűnő alkalom július 15-én jött el, amikor az ezredes olyan megbeszélésre kapott meghívást (immár Rastenburgba), amelyen Himmler és Göring is meg kívánt jelenni. Végül azonban a két náci főember mégis távol maradt.

Érdekes módon erről a napról fennmaradt egy nevezetes fénykép: az egyetlen, amely Stauffenberget Hitlerrel ábrázolja, s valószínűleg az utolsó, amely Stauffenbergről valaha is készült. Az ezredes a fotón balra áll katonás vigyázzban: jól látszik 185 centiméteres magassága, szemkötője zsinórját viszont azért nem látni, mert Hitler tiszteletére a gyűlölt üvegszemét viseli. Hitler már üdvözölte őt, s most mással fog kezet. Jobbra Keitel vezértábornagy áll, baljában egy mappával: rövidesen valamennyien indulnak a tanácskozásra. Stauffenberg bal kezével egy táskát tart maga előtt, amelyben - ma már biztosan lehet tudni - ott van a robbanóanyag, amelyet az összeesküvők Hitler elpusztítására szántak.

Keitel, Göring, Hitler és Bormann a rastenburgi bunker előtt 1944-ben
Az ezredes érzékelve, hogy eljött a megfelelő pillanat, 15-én már élesíteni kívánta a bombáját. Összeesküvő társai azonban nem értettek egyet abban, hogy érdemes-e megcsinálni a merényletet úgy, hogy Himmler és Göring végül még sincsen jelen, majd mire döntésre jutottak volna, a tanácskozás véget ért. Olbricht tábornok ráadásul elkövette a hibát, hogy - későn egyeztetve társaival - közben kiadta a Walküre-jelszót, amit azután csak nagyon nehezen sikerült kimagyarázni Fromm tábornok előtt (mondván, hogy a tartalékhadsereg mozgósítása csak gyakorlat volt). Frommnak csak félig-meddig volt tudomása az ellenállók terveiről, így viszont felébredt a gyanakvása, amely július 20-án óriási gondot okozott. Ez a tévedés járulhatott hozzá ahhoz is, hogy amikor 20-án Stauffenberg végül robbantott, Olbricht és társai, kivédendő az újabb tévedést, óvatosságból tulajdonképpen semmit sem csináltak délután három óráig, amíg az ezredes Berlinbe nem ért. Ez részben meg is pecsételte a puccs sorsát.

Werner von Haeften (1908-1944)
A júliusi összeesküvés igazi napja tehát végül július 20-án jött el. Stauffenberg ezredes reggel hatkor hagyta el Berlint: hadsegédével, s egyben hűséges összeesküvő-társával, Werner von Haeften főhadnaggyal repülőre szállt Rangsdorfban. A gép a köd miatt csak késve indulhatott el, így csak negyed tizenegy tájban landolt Rastenburgban. A tisztekkel elfogyasztott villásreggeli és a Keitel tábornaggyal folytatott megbeszélés után Stauffenberg váratlanul tudta meg, hogy az eredetileg egy órára tervezett hadműveleti megbeszélés fél egyre csúszik, mert délután Hitler Mussolinit szeretné fogadni. Ezért nem egészen negyedórája maradt, hogy megkeresse Haeften főhadnagyot, félrevonuljon valahova és élesítse a bombát.

Az angolok által az összeesküvők rendelkezésére bocsátott kis térfogatú, mégis nagy hatásfokú, hangtalan gyújtószerkezettel rendelkező bombát kézzel kellett beindítani. A gyújtószerkezetet egy ponton meg kellett törni ahhoz, hogy a savval teli üvegampulla tartalma elkezdhesse szétmarni az ütőszeg rugóját tartó drótot. A gyújtószerkezetet a robbanóanyaghoz kellett rögzíteni, aztán már csak ki kellett várni a robbanásig hátralévő mintegy negyedórát. A gróf egy speciális laposfogóval már korábban begyakorolta az eltörés mozdulatát, ennek ellenére a munka lassú és nehézkes volt. Ráadásul a rendelkezésére álló néhány percben Stauffenbergnek - legalább látszólag - még inget is kellett váltania, korábban ugyanis erre hivatkozva vonult félre egy kis öltözőszobába a bombával.

A rastenburgi telefonközpont
Így történhetett meg a végzetes hiba: a túl óvatos Fellgiebel tábornok, akinek a merénylet után a főhadiszállás telefon- és távíróvonalait kellett megszakítania, telefon-hoz kívánta hívatni Stauffenberget, hogy még megkérdezhessen tőle valamit. Az üzenettel megérkező főtörzsőrmester így rányitott a bombával foglalkozó két tisztre, s bár nem értette meg, minek a tanúja, Stauffenberg-nek azonnal be kellett fejeznie az élesítést. Mivel még csak az egyik gyújtószerkezet állt készen, Haeften a váratlan helyzetben a saját táskájába rejtette a második csomag robbanóanyagot, majd távozott vele, hátrahagyva a "még öltözködő" ezredest. Így a tervezett kettő helyett mindössze egy kilogramm robbanóanyag került Stauffenberg táskájába. Sajnos az összeesküvők nem tudták, hogy ha az élesített mellett hagyják a másik adag robbanóanyagot, az valószínűleg gyújtószerkezet nélkül, az első detonációjától is berobban, s így a pusztító hatást több mint kétszeresre fokozza...

A barakk a robbanás után
A gróf végül elkésett a megbeszélésről: csak 12.32-kor lépett be a hadműveleti barakkba, táskájában a körülbelül öt perccel korábban élesített bombával. Elhelyezte a táskát a nagy méretű, tölgy tanácskozóasztal alatt, közvetlenül Hitler lábánál, majd arra hivatkozva, hogy telefonálnia kell, két-három perccel később elhagyta a termet. A bomba 12.42-kor robbant fel, ezt Stauffenberg és Haeften  már mintegy 200 méterről nézte. Látták, amint a barakk romba dől, minden ablakán füst száll ki, a levegőt pedig fekete törmelék hinti tele. Néhány égő alak támolygott elő a falak közül, majd kihoztak valakit egy hordágyon. Több megfigyelésre nem volt idő: 12.45-kor a két tiszt autójával elhajtott az ellenőrzőkapuk felé. Miután mindhárom záróövezeti ponton átjutottak (egyen már csak úgy, hogy Stauffenberg felhívta Möllendorf lovassági századost, hogy adjon engedélyt a távozására), egyre elértek a repülőtérre, negyed kettőkor pedig felszállt a gépük Berlinbe, ahová délután háromra érkeztek meg.

Hitler Mussolininek mutatja a merénylet helyszínét
Hitler azonban - mint köztudomású - nem halt meg. Ebben közrejátszott a szerencse és a véletlen is. A bomba mellette robbant, de a vastag tölgy asztal megvédte a legrosszabbtól: részben azért, mert a Führer nagy igyekezetében, hogy kövesse a térképen Heusinger tábornok magyarázatát, szinte rajta feküdt felsőtestével az asztallapon; részben pedig valószínűleg azért, mert a Stauffenberg távozása utáni néhány percben valaki lábával véletlenül beljebb tolta a táskát a súlyos asztalláb mögé. (Egyes beszámolók szerint épp Brandt ezredes volt az, aki annak idején tudtán kívül Tresckow konyakbombáját is szállította, és aki ezúttal meghalt a robbanásban.) Egyesek szerint számíthatott az is, hogy a bomba nagyobb hatást ért volna el teljesen zárt térben, föld alatti bunkerszobában, de Stauffenberg és társai ezzel elvben számoltak, mivel már a július 15-i megbeszélés sem lenn, hanem ugyanebben a barakkban volt, amelyet nem egyszerűen fából, hanem kő és beton felhasználásával építettek meg. Sokkal nagyobb baj volt azzal, hogy csak a tervezett robbanószer fele került a táskába.

Hitler a robbanáskor viselt, szakadt, égett ruhái
A pusztítás így is nagy volt: a megbeszélésen részt vevő huszonnégy emberből négyen meghaltak, kilencen súlyosan megsebesültek. A közvetlenül Hitler mellett álló négy ember közül ketten is áldozatul estek a robbanásnak, egy pedig megsérült: tehát volt rá esély, hogy a Führert is sikerül megölni. Hitlernek mindkét dobhártyája beszakadt, jobb oldala és a haja megégett, jobb karja kificamodott, a nadrágja apró darabokra szakadt, a lábába pedig több mint száz faszilánk fúródott. Amikor előtámogatták a romok közül, a legtöbben nem ismerték meg, s leírások szerint - annak ellenére, hogy délután valóban fogadta Mussolinit - a nap egész folyamán enyhén zavart maradt, a jobb karját pedig képtelen volt kiegyenesíteni. Belső fülének sérülései miatt élete hátralévő részében erős szédüléses rohamok kínozták, hallása pedig megromlott. De élt.

Göring és mások a merénylet helyszínén
A puccs sikerét emellett számos további dolog veszélyeztette. Fellgiebel tábornok egyetlen mondatban értesítette összeesküvőtársait a merényletről, majd megszüntette a kimenő vona-lakat. Azonban nem fogalma-zott teljesen egyértelműen: így berlini munkatársai kétségek közt maradtak. Ugyanakkor ígéretével ellentétben sajnos nem sikerült teljesen megsza-kítania Rastenburg és a külvilág telefon-összeköttetését: azt nemsokára helyreállították. A Bendlerstrassén várakozók július 15-e kudarca miatt órákon át nem adták ki a Walküre-jelszót, ehelyett Stauffenbergre vártak. Közben Keitel tábornagy, aki egyáltalán nem sebesült meg (holott ő volt a negyedik ember, aki közvetlenül Hitler mellett állt), telefonon értesíteni kezdte a fontosabb központokat a sikertelen merényletről.

Stauffenberg lovon (nem óhajtok Remerről képet közölni)
Az összeesküvők terve csak három után öt perccel indult be, amikor Haeften telefonált a repülőtérről, beszámolva a - meggyőződése szerint - sikeres merényletről. (2) Ekkor kezdték el kiküldeni az előre megfogalmazott parancsokat a berlini őrzászlóaljnak, a tartalékhadseregnek, Prágá-nak, Bécsnek, Kasselnek, Párizsnak és a harcoló alakulatoknak. A parancsoknak azonban a rastenburgiak ellentmondtak, így számos, az összeesküvésben érintett tiszt sem hajtotta végre azokat, hanem visszaigazolásokat és megerősítéseket kért. A gyalogsági iskola rohamcsapata elfoglalta a Deutschlandsender rádióadót, annak adása azonban valójában nem a rádió épületéből, hanem egy közeli barakkból ment, így nem állt le. Stauffenberghez az a hír érkezett meg, hogy a Farkasverem kommunikációját sikerült megszakítani, s van egy rádióadás, amelyen át a puccsisták kapcsolatba léphetnek a német néppel, ez azonban hamis hit volt. Végül, ami a legfontosabb: hiába lett volna rá esély, Berlinben nem sikerült az, amit Stülpnagel tábornok Párizsban végrehajtott, vagyis az SS és az SD összes embereinek szigorú őrizetbe vétele. Ehelyett a berlini Grossdeutschland őrzászlóalj parancsnoka, Remer, elbűvölve a Goebbelsszel való konzultációtól, Hitler hangjától és attól, hogy egyetlen telefonbeszélgetés alatt őrnagyból ezredessé avanzsált, szabadon engedte a már letartóztatott tiszteket és SS-vezetőket, majd csapataival körbezárta a minisztérium épületét és felkészült a puccs leverésére.

Stauffenberg végzete
 
Ritka civil kép 1935-ből
Így összefoglalva elmondható, hogy nemcsak a Hitler elleni merénylet volt egyszemélyes (Haeften főhadnagy komoly segítséget nyújtott benne, de ő nem léphetett be a hadműveleti barakkba), hanem tulajdonképpen a puccs is. Végigtekintve a történetén, jól látszik, hogy nem ártott volna, ha Claus von Stauffenberg gróf egyszerre tud két helyen tartózkodni, vagy ha legalább van egy rá mindenben hasonlító ikertestvére. A puccs ugyanis sok szempontból azon bukott el végleg, hogy a merénylet (12.42) és a Walküre beindítása (15.05) között több mint két óra eltelt: az a két óra, amelyet mindenki bátorságának fenntartója, az összeesküvők szuggesztív irányítója és céltudatos vezetője a levegőben töltött Rastenburg és Berlin közt. Stauffenberg a délután folyamán emberfeletti erőfeszítéssel tárgyalt, alkudozott, torkolt le és győzött meg mindenkit, akit csak telefonon elért. Be volt azonban zárva a Bendlerblock falai közé és fokozatosan egyre kevesebb összeesküvő társa segítette. Mivel Hitler valójában nem halt meg, Stauffenberg és hívei egyetlen módon arathattak volna legalább részgyőzelmet: ha megelőzik a hitleri gépezet újraindulását a merényletet követő egy-két órában, amikor még az sem volt tisztázott, mi okozta a robbantást. Ez azonban nem történt meg.

1934-es portré
Este tíz órára világossá vált a bukás. Az összeesküvők felfegyverkeztek: a fél óra múlva bekövetkező rövid tűzharcban Stauffenberg is részt vett mindaddig, míg meg nem sebesítették a bal karján - ezután már nem tudott többé pisztolyt fogni. Fromm vezérezredes sietett eltörölni korábbi megingása bizonyítékait, ezért rögtönítélő bíróságot alakított és perceken belül halálra ítélte Stauffenberget, Haeftent, Olbrichtot és Mertz von Quirnheimet. (A velük együtt elfogott vezetők közül Ludwig Beck tábornok pisztolyt kért, hogy öngyilkos lehessen: mivel második lövésével sem sikerült végeznie magával, percekig tartó szenvedés után katonák ölték meg. Erich Hoepner tábornokot, Berthold von Stauffenberget és másokat letartóztatták, s később, egy-egy kirakatper után végezték ki.) Fromm Haeftennek a nevét sem tudta, Stauffenberget pedig nem volt hajlandó többé néven nevezni, így esetükben azt, kiket kell megölni, ezekkel a szavakkal hirdette ki: "ezt az ezredest, akinek a nevét többé nem ismerem, és ezt a főhadnagyot." (3) Stauffenberg ezután még kísérletet tett arra, hogy egyedül vállalja a felelősséget, mondván, minden az ő parancsára történt, és a többiek az alárendeltjei. Ez egyébként Olbrichtra nem volt igaz, de az ezredes talán abban reménykedett, hogy legalább a barátját és a hadsegédét nem végzik ki.

A Bendlerblock udvara ma
A négy halálraítéltet a Bendlerblock udvarán, egy homokdomb előtt lőtték agyon az őrzászlóalj tagjai tíz perccel éjfél után: a kivégzendőket autók fényszórói világították meg. Az ítéletek végrehajtásának sorrendjére többen többféleképpen emlékeztek. A legva-lószínűbb, hogy először Olbrichtot, másodiknak Stauffenberget szólították, Haeften azonban az ezredes elé lépett vagy ugrott, így vagy vele egyazon pillanatban, vagy előtte halt meg, s így végül Mertz von Quirnheim maradt negyediknek. A járó motoroktól nem lehetett egészen tisztán érteni Stauffenberg utolsó szavait, de valószínűleg azt mondta: "Éljen a szent Németország!"

Berthold von Stauffenberg az ítéletet hallgatja
Fromm egyébként a gyors ítélethozatallal sem mentette meg magát: ő is egyike lett annak a mintegy kétszáz embernek, akiket megtorlásképpen kivégeztek. Paradox módon, hiszen semmi efféle célja nem volt, az elsietett ítélet épp Stauffenberget és három társát kímélte meg a további megaláztatásoktól és a koncepciós kirakatpertől: így a félszemű, félkezű ezredes elkerülte a kínzókamrát. Holttestét azonban Hitler parancsára kiásták a sírjából és elégették. Társainak sem volt kegyelem: Hitler kihasználta az alkalmat és gyakorlatilag lefejezte a hadseregét és a titkosszolgálatát, felszámolva ezzel az autonóm gondolkodásra és döntésre képes ellenzék utolsó menedékét. Az egyre távolabbi körökre is kiterjedő nyomozás során mintegy ötezer embert tartóztattak le. Többen öngyilkosok lettek (mint Tresckow tábornok), másokat a nácik kényszerítettek öngyilkosságra (például Rommel tábornokot). Az összeesküvők rokonait is elhurcolták, függetlenül attól, volt-e tudomásuk hozzátartozóik terveiről. A Stauffenberg-család legtöbb tagját koncentrációs táborba szállították, az öccsére sokban hasonlító, s mellette és elvei mellett mindvégig bátran kitartó Berthold grófot pedig 1944. augusztus 10-én felakasztották.

Emléktábla Stauffenberg kivégzésének helyszínén
Sokan túlélték azonban Hitlert és rendszerét. A Führer kilenc hónap múlva öngyilkos lett a körülzárt Berlinben. A második világháború véget ért, a nemzetiszocializmus a történelem szemétdombjára került. Az utókor viszont lassanként kezdte megérteni, miben állt Stauffenberg és társai nagysága. Áruló helyett ma annak látják őket, akik valójában voltak: hősöknek és mártíroknak. Kockázatos államcsínyüket, a Goebbels által gúnyosan "telefonforradalomnak" emlegetett július 20-i eseménysort többé nem önmagában szemlélik, hanem a megelőző történések és a következmények tükrében, s annak alapján, amit Tresckow tábornok mondott barátjának, Fabian von Schlarbendorffnak röviddel az öngyilkossága előtt: "Ahogy Isten egykor azt mondotta Ábrahámnak, hogy nem pusztítja el Szodomát, ha csak ötven igazat talál, ugyanúgy remélem, hogy Isten Németországot miattunk nem fogja elpusztítani. Közülünk nem panaszkodhat senki azért, mert meg kell halnia. Aki egyszer belépett a köreinkbe, az magára öltötte Nesszosz ingét. Egy ember erkölcsi értéke ott kezdődik, ahol kész a meggyőződéséért kockára tenni az életét." (4) Talán misztikus, s egyben kissé gőgös szavak: de kimondójának tettei igazolják az érvényességüket.

Stauffenberg egyenruhában
Stauffenbergtől egy gyakorlatibb, nagyon tisztán látó, paradox gondolatsort őriztek meg a visszaemlékezők 1944 júliusából: "Ideje tenni valamit. Annak az embernek, akiben lesz elég bátorság ahhoz, hogy megtegye, tudatában kell lennie, hogy árulóként fog bevonulni a német történelembe. Ha nem teszi meg, akkor viszont saját lelkiismerete ellen követ el árulást." (5)

Engem épp azért érdekel igazán Stauffenberg ezredes személyisége, mivel számos szempontból is választania kellett. Például saját túlélése és a nyilvánvalóan valószínű halála között: ami harminchat évesen talán akkor sem könnyű döntés, ha katona valaki. Azután, ami fontosabb, az erkölcsi érzéke és józan gondolkodása diktálta út, illetve neveltetésének, pályájának alapelvei, katonai becsülete között: hiszen esküje megszegésével automatikusan árulóvá vált. A békés, ám már sokszorosan lehetetlennek bizonyult megoldás és az erőszak vállalása között: döntése miatt pedig még egyes összeesküvő társai is elfordultak tőle, s a merénylet tervezésekor szembesülnie kellett azzal, hogy bár tette sikerének örülnének, közben többen már előre elítélik érte, mint barbár katonát. Továbbá, az erőszak formái között: azt hiszem, furcsa módon másképp viszonyulunk egy politikai merénylőhöz, aki lelövi áldozatát, mint egy olyanhoz, aki felrobbant egy bombát mellette. Végül a küldetése és a családja között: a családját óhatatlanul veszélybe sodorta, és bizonyosan tudhatta, hogy kudarc esetén egy határon túl nem lesz képes őket megvédeni. Ezek a döntések olyan nehéz kérdéseket vetnek fel, amelyeket szinte lehetetlen tökéletesen megválaszolni. Mindennek ellenére azt hiszem, Stauffenberg jól választott.

Stauffenberg egyenruhában (6)
Az is nagyon érdekel, hogy pontosan miben hihetett, milyennek képzelhette Németország és a saját jövőjét a vállalkozás sikere esetén. A rengeteg ellentmondó elképzelés, amely összeesküvő társaitól fennmaradt, legfeljebb azt bizonyítja, hogy nagyon különböző jövőképpel rendelkezve jutottak el egyazon cél megvalósításához. Legrokonszenvesebb számomra az a vízió, amelyet elsősorban a Stauffenberggel egykorú Helmuth James von Moltke gróf és Peter Yorck von Wartenburg gróf vezette Kreisaui Kör vázolt fel: hosszú távon egy föderatív Európáról, a társadalmi igazságosság, a demokrácia és önkormányzatiság jellemezte, egyszerre nemzeti és keresztény Németországról, rövid távon pedig a háború gyors és teljes befejezéséről, és a háborús bűnösök nemzetközi bíróság elé állításáról. Bár van, aki mindezt gyakorlati megvalósításra vonatkozó ötletek hiányában idealistának és illuzórikusnak tartja, tény, hogy Yorck von Warten-burgot Stauffenberggel együtt fogták el július 20-án a Bendlerblockban. Ezért úgy gondolom, hogy a Valkűr-terv vezethetett volna mindennek a tényleges valóra váltásához.

A történészek nem egészen értenek egyet a kérdésben, mekkora eszmei utat tett meg Stauffenberg július 20-ig: hogy pontosan mennyire hitt huszonévesen Hitlerben és mit várt tőle; mikor lendült át azon a ponton, ameddig a hagyományos katonaszemléletnek megfelelően, a német győzelem kedvéért még kész volt elviselni a közben általa már társaságban is őrült bűnözőnek nevezett Führert, s mikortól számolt le egyszer s mindenkorra ezzel a kényelmes, a cselekvést akadályozó állásponttal. Ám ahova a gróf megérkezett, mindenképpen tiszteletre méltó végpont. Ha Stauffenberg egyes fennmaradt szavai vagy az általa élete végéig kedvelt, s tetteihez mottóul választott Stefan George-versek talán túl patetikusak is egy 21. századi olvasónak, az ezredes cselekedetei ma is érthetőek és egyértelműek. S például szolgálnak arra, hogyan kell bátran és tántoríthatatlanul szembeszállni egy diktátorral, és mindent, akár az életünket is feláldozva küzdeni a hazánkért és az elvekért, amelyekben hiszünk.

A német ellenállás emlékműve
Linkek
Stauffenberg háborúja 2. - Könyvek a Hitler-ellenes összeesküvésről 1. (nemsokára)
Stauffenberg háborúja 3. - Könyvek a Hitler-ellenes összeesküvésről 2. (nemsokára)
Stauffenberg háborúja 4. - Filmek a Hitler-ellenes összeesküvésről (nemsokára)
Adolf Hitler halott - Könyvek a Führer haláláról 
Hat könyv Churchillről
Gyümölcskosár 2.: John Lukacs a történelemről

Jegyzetek
(1) Az idézet helye: Christian Graf von Krockow: A Valkűr-hadművelet: A Hitler-ellenes összeesküvés, Gabo, 2008, 175. oldal.
(2) Az időrenddel az egyszerűség kedvéért Krockow könyvét követem. A lényeg mindenhol azonos, de az időpontok között az általam ismert könyvek között (Hoffmann, Kershaw, Krockow, Ueberschär: ezekről lásd a következő bejegyzésemet) néhol félóra eltérés is akad, attól függően, hogy a szerző melyik visszaemlékezésnek adta a legnagyobb hitelt. Az olyan érdekességekért is a könyveket érdemes felkeresni, mint hogy 20-a délutánján hova érkezett Stauffenberg: egyesek szerint Rangsdorfba, de elfelejtettek érte kocsit küldeni, máshol azt olvasni, a kocsi várta, de a gépe a Tempelhofon szállt le, ez okozta a fennakadást. Az apró eltérések, nyitott kérdések azért léteznek, mert a Stauffenberggel közvetlen kapcsolatban állókat, akik közeli szemtanúként tanúskodhattak volna a nap eseményeiről, gyakorlatilag kivétel nélkül kivégezték. Az időpontok ingadozása azonban nem változtat sem az események sorrendjén, sem a nap biztos tényein.
(3) Krockow, 211-212.
A szobor arca
(4) Krockow, 251.
(5) Ian Kershaw: Hitler 1936-1945: Nemezis, Szukits, 2004, 555. 
(6) Azt gondolom, ez egy kiváló fotó Stauffenbergről. Sehol sem lehet azonban hozzájutni a "firkálások" nélküli változatához, mivel ezeknek is története van. Ezt a képet használta ugyanis Richard Scheibe az arányok meghatározásához, amikor 1953-ban elkészítette szobrát, amely a német ellenállás emlékművének főalakja lett. Ma az immár a Német Ellenállás Múzeumaként működő egykori Bendlerblock udvarán áll egy, a földbe helyezett emléktábla kíséretében. Az épület új címe Stauffenbergstraße (az utcát, amelyet az építészről hívtak Bendlerstraßénak, 1955-ben nevezték át Stauffenberg tiszteletére), a szobor pedig a teljes német ellenállást jelképezi: mezítelen, kezén bilincsek vannak, de arca elszánt és töprengő. Általános és szimbolikus jelentésétől függetlenül azonban különös módon őrzi Stauffenberg alakját is.
Kertész Erzsébet könyvei
Kertész Erzsébet (1909-2005) neve generációk számára fogalommá vált. Mai olvasóinak már a déd- vagy üknagymamái is lehettek az írónő rajongói: s regényes életrajzait ismerve közös témát találhatnak azok, akik a hatvanas-hetvenes és azok, akik a kétezres években voltak fiatal lányok. Kilencvenöt évet élt, s ebből több mint hetvenet végigírt: első könyve, egy elbeszéléskötet 1929-ben jelent meg, utolsó kötete, önéletrajza pedig 2000-ben látott napvilágot.
Összesen ötvenhat könyvet, köztük ötvenkét regényt publikált, művei között találni gyermekkönyvet, bakfistörténetet, lányregényt, képeskönyvet, elbeszéléskötetet és szerelmes-romantikus kalandregényt is. Legnagyobb népszerűségnek azonban tizenhét történelmi tárgyú életrajzi regénye örvend, amelyekben egy-egy híres nőalaknak állított emléket Hugonnai Vilmától Szendrey Júlián át Elizabeth Barrett-Browningig. Magam is ezeket olvasva szerettem meg Kertész Erzsébetet, s biztos vagyok benne, hogy e regényei még hosszú évtizedekig szeretett írójává teszik az egymást követő lánygenerációknak.
Ez a raktárbejegyzés az írónő összes könyveit sorolja fel: műfajok szerint külön-külön, illetve azt is bemutatva, mely könyvei jelentek már meg a jelenleg is futó, Kertész Erzsébet könyvei nevű életműsorozatban.

1. Híres nők élettörténetei

Szonya professzor, 1939
Harriet regénye, 1940
Elizabeth: Elizabeth Barrett-Browning életregénye, 1948 
Vilma doktorasszony, 1965
Teleki Blanka, 1966
Szendrey Júlia, 1969
Az első Gertrudis: Kántorné életregénye, 1970
Csipkebolt Brüsszelben: Jósika Júlia életregénye, 1974
A lámpás hölgy: Florence Nightingale élettörténete, 1976
A tábornok lánya: Alekszandra Kollontaj életregénye, 1978
Úttörő asszonyok: Életrajzi elbeszélések, Gondolat, 1979
Bettina három élete, 1981
Kossuth Zsuzsanna, 1983 
Jenny, Laura, Tussy, 1984
Titkos házasság: Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona élettörténete, 1985 
A fejedelemasszony: Zrínyi Ilona élete, 1986
Zöldfa utcza 38.: Veres Pálné regényes élete, 1987
A három Róza, 1995

Kertész Erzsébet tizenhét életrajzi regényt és regényes életrajzot, továbbá egy híres nők életét bemutató elbeszéléskötetet írt. Az első ilyen regényt még a háború előtt, 1939-ben publikálta, az utolsó pedig az utolsó-előtti megjelent műve volt 1995-ben. A legtöbb (a tizenhét regényből tizennégy) legalább egyszer a Móra Kiadó híres Csíkos könyvek sorozatának is tagja lett, ekkor a korábbi megjelenésű műveit is átdolgozta a szerző: ezekről szól a 9. pont. A listán a regények a legutolsó átdolgozáskor kapott címükön szerepelnek, a korábbi címváltozatok kikereshetők a 2. pont adataiból. Kertész Erzsébet könyvei jelenleg a Móra Kiadó Kertész Erzsébet könyvei nevű életműsorozatában látnak napvilágot: ezekről a 8. pont tájékoztat.

2. A híres nők élettörténeteinek összes kiadásai

Szonya professzor, 1939
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2016
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2006
Csíkos könyvek, Móra, 1977
Csíkos könyvek, Móra, 1962
Hungária, 1939 (Szonja címen)
Harriet regénye, 1940
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2013
Csíkos könyvek, Móra, 1967
Dante, 1940 (A szabadság angyala: Harriet Beecher-Stowe életének regénye címen)
Elizabeth: Elizabeth Barrett-Browning életregénye, 1948
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2016
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2007
Móra, 2001
Csíkos könyvek, Móra, 1971
Csíkos könyvek, Móra, 1964
Hungária, 1948 (Elisabeth: Elisabeth Barrett Browning életrajza címen) 
Vilma doktorasszony, 1965
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2017
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2008
Lepke könyvek, Jelenkor, 1998
Csíkos könyvek, Móra, 1972 (Az első magyar orvosnő életregénye alcímmel)
Csíkos könyvek, Móra, 1969 (Az első magyar orvosnő életregénye alcímmel)
Csíkos könyvek, Móra, 1965 (Az első magyar orvosnő életregénye alcímmel)
Teleki Blanka, 1966
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2010
Lepke könyvek, Jelenkor, 1998 (Szeretném Blankát boldognak látni: Teleki Blanka életregénye címen)
Csíkos könyvek, Móra, 1983 (Életrajzi regény alcímmel)
Csíkos könyvek, Móra, 1978 (Életrajzi regény alcímmel)
Csíkos könyvek, Móra, 1966 (1806-1862 alcímmel)
Szendrey Júlia, 1969
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2012
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2008
Móra, 1998
Csíkos könyvek, Móra, 1969 (Életrajzi regény alcímmel)
Az első Gertrudis: Kántorné életregénye, 1970
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2012
Csíkos könyvek, Móra, 1970
Csipkebolt Brüsszelben: Jósika Júlia életregénye, 1974
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2014
Móra, 2002
Csíkos könyvek, Móra, 1982
Csíkos könyvek, Móra, 1974
A lámpás hölgy: Florence Nightingale élettörténete, 1976
Holnap, 2001
Csíkos könyvek, Móra, 1976 (Florence Nightingale életregénye alcímmel)
A tábornok lánya: Alekszandra Kollontaj életregénye, 1978
Csíkos könyvek, Móra, 1978
Úttörő asszonyok: Életrajzi elbeszélések
Gondolat, 1979
Bettina három élete, 1981
Lepke könyvek, Jelenkor, 2000
Csíkos könyvek, Móra, 1981
Kossuth Zsuzsanna, 1983
Holnap, 2006
Nők a történelemben, Kossuth, 1983
Jenny, Laura, Tussy, 1984
Csíkos könyvek, Móra, 1984 
Titkos házasság: Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona élettörténete, 1985
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2014
Holnap, 2001
Csíkos könyvek, Móra, 1985
A fejedelemasszony: Zrínyi Ilona élete, 1986
Holnap, 2007
Kossuth, 1986
Zöldfa utcza 38.: Veres Pálné regényes élete, 1987
Csíkos könyvek, Móra, 1987
A három Róza, 1995
Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2011
Móra, 1995

A listán az egyes művek megírásuk időrendje szerint a legkorábbitól kezdve szerepelnek, az egyes könyvek kiadási adatainál viszont legfelül mindig a legfrissebb kiadás adatai találhatók, mivel sok esetben ezek szerezhetők be vagy kölcsönözhetők ki a legkönnyebben. A kiadási adatoknál először mindig a sorozatcím szerepel (ha van), majd a kiadó neve és a kiadás éve.

3. Regények, ifjúsági regények, elbeszélések és gyerekkönyvek

A, Saját néven kiadottak
Úrilányok, Holnapután, 1929 (elbeszélések)
Gyönyörű nyár, Franklin, 1936, Móra, 1991, Pöttyös könyvek, Móra, 2004, Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2006
Júliusi szerelem, Jó könyvek, Pantheon, 1936 (regény)
A családi pensió, Pantheon, 1937 (regény)
Nagylányok, Franklin, 1938
Kislányok a nagyvárosban, Tolnai, 1939
A ligeti nagytanács, Tolnai, 1939
Kandi és Bandi az állatkertben, Officina mesekönyvek, Officina, 1939
Vidám vakáció, Eleven képeskönyvek, Pantheon, 1939
Riporterkisasszony, Pantheon, 1941
Testvérke, Pantheon, 1941
Négylevelű Lóhere, Pantheon, 1942, Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2008
Csévi-utca 11/d, Pantheon, 1947
Mint fűszál a réten..., Pantheon, 1950
Szamóca-lányok, Móra, 1957, 1959 (Kaland a Szamócában címen), Csíkos könyvek, Móra, 1973,  Kertész Erzsébet könyvei, Móra, 2009

B, A Nova Kiadó Ingrid Holsen-sorozatának kötetei
Zsuzsi vakációja, Nova, 1942, 1944, Gondolat, 1991 (Kertész Erzsébet néven)
Zsuzsi az intézetben, Nova, 1942, 1944
Zsuzsi Virágospusztán, Nova, 1942, 1944 
Zsuzsi a Vadrózsa Szövetségben, Nova, 1943, 1944
Zsuzsi pénzt keres, Nova, 1947
Zsuzsi menyasszony lesz, Nova, 1947
Zsuzsi férjhez megy, Nova, 1947

Kertész Erzsébet összesen tizenkilenc ifjúsági- és gyerekregényt, két gyerekeknek szóló képeskönyvet és egy ifjúsági elbeszéléskötetet írt. A Gyönyörű nyár volt az első megjelent regénye 1936-ban. (Néhány életrajz a Júliusi szerelemről állítja ezt, de helytelenül.) Első kiadott könyve az Úrilányok című volt 1929-ben, ez azonban még nem regény, hanem egy hatvannyolc oldalas novelláskötet.
Az írónő művei közül a két háború között adott ki a Franklin, a Tolnai, az Officina, a Holnapután (regényes életrajzot pedig a Hungária és a Dante is), mégis, legtöbb saját nevén megjelent ifjúsági regénye a Pantheonnál látott napvilágot (nyolc a huszonkettőből).
Hét ifjúsági regénye külön sorozatot alkot: főhősük Zsuzsi, s látszólag egy bizonyos Ingrid Holsen könyveiből dolgozták át őket magyarra. A Zsuzsi-sorozatot azonban valójában szintén Kertész Erzsébet írta, s eredeti művekből áll: csak a Nova Kiadó kérésére szerepelt a könyvekben szerző helyett fordítóként. Az utolsó három regény fedelén épp ezért már Kertész Erzsébet nevét írták nagyobb betűkkel, s az álnév csak zárójelben állt.
Az első négy könyv Zsuzsi kislány- és kamaszkorát mutatja be, a háború után kiadott három kötetben pedig a lány már majdnem felnőtt, s végül révbe ér (hasonlóan Tutsek Anna Cilikéjéhez, Clara Nast Csöppikéjéhez és Henny Koch Bébijéhez, akik eredetileg még a kilencszázas és a tízes években születtek meg, de még a harmincas-negyvenes években is nagyon népszerűek voltak nálunk). Az első Zsuzsi-könyvek erős rokonságot mutatnak Kertész Erzsébet korai regényeivel: a Gyönyörű nyárral és a Nagylányokkal. 1991-ben az első Zsuzsi-regény ismét megjelent, immár Ingrid Holsen nevének bármiféle megemlítése nélkül.
A könyvkiadás államosítása után Kertész Erzsébet az életrajzi regények írása felé fordult, 1957-ben mégis született még egy igazi lányregénye, a Kaland a Szamócában (későbbi címén: Szamóca-lányok). Ezzel tökéletesen bizonyította, hogy nemcsak a két háború között divatos bakfisregény, de a modern lányregény műfajához is ugyanolyan kiválóan ért. 

4. Önéletrajz

Fiút vártak, lány született: Ez az életem, Móra, 2000, Móra, 2002

Az írónő utolsó, ötvenkettedik regénye (s ötvenhatodik önálló kötete) 2000-ben jelent meg, amikor Kertész Erzsébet már elmúlt kilencvenéves. Ekkor írta meg regényes önéletrajzát, amely egész pályáját bemutatja.

5. Fordítások és átdolgozások

James Oliver Curwood: Szerelem a hómezőkön, Milliók könyve, Singer és Wolfner, 1937 (Szerencsés hasonlatosság címen), Nesztor, 1990
Gerda Schmitt: Két szív egymásra talál, Milliók könyve, Singer és Wolfner, 1937
Daniel Defoe: Robinson Crusoe utazásai és kalandjai, Nova, 1942 
Báró Münchhausen utazásai és kalandjai, Nova, 1943
Vlagyimir Germanovics Ligyin: A nagy folyó, Új Magyar Könyvkiadó, 1954
N. Kalma: Liftes Jim, Ifjúsági, 1954
Sz. Mogilevszkaja: A pintyőke, Ifjúsági, 1954
Lev Kasszil: A napsugár szerelmese, Ifjúsági, 1956
Nyikolaj Nyikolajevics Noszov: Hurrá, itt a nyár!, Móra, 1960

Az írónő fordított angolból, németből és oroszból is. Kilenc könyv jelent meg, amelynek ő volt a fordítója, ezek közül kettőnek (a Münchhausennek és a Robinsonnak) ő volt az ifjúsági átdolgozója, tehát tulajdonképpen szerzője is. Ifjúsági fordításai nagyobbik felét az ötvenes évek közepétől addig készítette, amikor már ismét megjelenhettek saját regényei.

6. Romantikus füzetes regények 

Dráma az Andesekben, a szerző kiadása, 1940 (Marjorie Wyne)
Hiába: szeretlek!, Mátyás Könyv- és Lapterjesztő Vállalat, 1941 (Marjorie Wyne) 
Afrikai éjszakák, a szerző kiadása, 1941 (Marjorie Wyne)
Doktorkisasszony szerelme, a szerző kiadása, 1941 (Marjorie Wyne)
Visszahív a préri, a szerző kiadása, 1941 (Marjorie Wyne)
Asszonyszeszély, Duna, 1941 (Marjorie Wyne)
Szegény leány férjhez megy, Auróra, 1941 (Marjorie Wyne)
Csókzivatar, Modern Könyvterjesztő Vállalat, 1941 (Marjorie Wyne)
A vágyak asszonya, Auróra, 1941 (Marjorie Wyne)
A kalandornő szerelme, Aurora, 1941 (Marjorie Wyne)
Cowboycsapda, Duna, 1941 (Elbert S. Payne)  
Hamis szerelmek, Duna, 1941 (Marjorie Wyne)
Szerelemből kitűnő, Duna, 1942 (Marjorie Wyne)
Riport és szerelem, Csillagos regény, 1942
Nincs hozománya!, Csillagos regény, 1942

Viszonylag kevesen tudják egyik kedvenc írónőjükről, hogy életművének majdnem egyharmadát teszik ki az olcsó kiállításban megjelent, szerelmes-kalandos füzetes regények, amelyek legnagyobb részét angol írói álnéven publikálta 1940 és 1942 között. Tizenöt ilyet írt (regényes életrajzi munkája tizennyolc van, gyermek- és ifjúsági könyve pedig huszonkettő): többségük az Aurora és a Duna tízfilléres regénysorozatában jelent meg, a legdrágább magánkiadású sem volt drágább húsz fillérnél. Ezek a harminckét-hatvannégy-százhuszonnyolc oldalt számláló kisebb füzetek nagyon népszerűek voltak a korszak kevésbé igényes olvasóközönsége körében. Ezekben is megmutatkozik Kertész Erzsébet mesélő tehetsége és írói fantáziája.
A legtöbbet (tizenkettőt) a Marjorie Wyne álnéven adta ki, egyszer használta az Elbert S. Payne nevet, két műve pedig saját neve alatt jelent meg. Ezzel "igazi" regényei mellett egy hasonló "ponyvaéletművet" is létrehozott, mint az általam nagyra tartott Barsi Ödön, a sokak által tisztelt Hamvas H. Sándor, a magyar sci-fit megálmodó Leleszy Béla, vagy a sokoldalú Havas Zsigmond. Legjobban talán a pompás történelmi regényeivel máig ható, kiváló irodalmár Erdődy Jánoséhoz lehet hasonlítani Kertész Erzsébet teljesítményét: fiatalon, a két világháború között mindketten számos remek ponyvát írtak, közben azonban folyamatosan publikáltak "komoly" műveket is, majd a Kádár-korszak kezdetétől egy-egy jellegzetes műfaj lett a sajátjuk (Erdődynek a történelmi regény, Kertész Erzsébetnek a történelmi-életrajzi regény), s ebben alkottak maradandót. (Egyébként azonos évben születtek.)

8. A Móra Könyvkiadó jelenleg futó Kertész Erzsébet könyvei életműsorozatában megjelent kötetek 

A három Róza
Az első Gertrudis
Csipkebolt Brüsszelben
Elizabeth
Gyönyörű nyár
Harriet regénye
Négylevelű lóhere
Szamóca-lányok
Szendrey Júlia
Szonya professzor
Teleki Blanka
Titkos házasság 
Vilma doktorasszony

A Balassa Anna szerkesztette sorozat 2006-ban indult: egy évvel azután, hogy a kilencvenötödik évét is betöltött Kertész Erzsébet elhunyt.
Az elmúlt tizenhárom évben tizenhárom regény jelent meg a gyönyörű, egyszerre modern, mégis kissé nosztalgikus külsőt kapott szériában.
Az első években három klasszikus lányregény is napvilágot látott újra: a Gyönyörű nyár, Kertész Erzsébet első megjelent regénye, amellyel a sorozat indult, a Szamóca-lányok, az írónő legkésőbb publikált ifjúsági könyve, és - talán mintegy kísérletként - a negyvenes évek egyik jellemző kötete, a Négylevelű Lóhere, amelynek 1942, az első megjelenés óta nem volt újabb kiadása.
A sorozat alapvetően mégis Kertész Erzsébet legkiválóbb és - talán - leginkább értékálló műveire, a történelmi életrajzokra koncentrál. A tizenhét életrajzi regényből eddig tíz látott napvilágot: a legkorábbi nyolc regény, amelyek 1939 és 1974 között születtek eredetileg, a mind közül talán legnépszerűbb, 1985-ös Titkos házasság és az írónő utolsó regényes életrajza, az 1995-ös A három Róza.
Nem került még újra-kiadásra hét regény: A lámpás hölgy, A tábornok lánya, a Bettina három élete, a Kossuth Zsuzsanna, a Jenny, Laura és Tussy, A fejedelemasszony és a Zöldfa utcza 38. Bízom benne, hogy mielőbb ezek is bekerülnek a sorozatba: most, hogy - úgy tűnik - ismét a teljes életművet a Móra Kiadó gondozza.
Míg ugyanis a rendszerváltásig egyértelműen a Móra (s ezen belül a Csíkos könyvek híres sorozata) adott helyet Kertész Erzsébet műveinek, 1995 után a helyzet összetettebbé vált. 1996 és 2001 között a Móránál mindössze egyetlen Kertész Erzsébet-regénykiadás (az 1998-as Szendrey Júlia) jelent meg. Ezzel szemben először a Jelenkor, majd a Holnap Kiadó indított Kertész Erzsébet-sorozatot. A Jelenkor Lepke könyvek nevű sorozatában 1998-2000 között a Vilma doktorasszony, a Teleki Blanka és a Bettina három élete jelent meg, a Holnap pedig 2001-2006 között A lámpás hölgy, a Titkos házasság, a Kossuth Zsuzsanna és A fejedelemasszony című könyveket adta ki újra.
2002-ben azonban, az írónő önéletrajzának megjelentetése után ismét a Móra vette fel a kiadás fonalát. A más kiadónál megjelent  hét regényből azóta a Móránál is ismét kiadásra került három. Így bízom benne, hogy a többi négy sem várat már sokáig magára a jellegzetes sorozatköntösben
De szívesen látnám azt a három regényt is friss megjelenésként, amely eredeti kiadása (1978, 1984, 1987) óta még soha, semmikor nem jelent meg újra: A tábornok lányát, a Jenny, Laura és Tussyt és a Zöldfa utcza 38.-at. Bízom benne, az, hogy az első Alekszandra Kollontájról, a második pedig Karl Marx lányairól szól, nem fogja visszafogni a szerkesztő kezét, hiszen az első diplomatanő, s az egyik első feminista, illetve Marx családjának története ma is izgalmas témát nyújthat az olvasónak (utóbbiban ráadásul magyarul először olvashattunk arról, hogy Marxnak volt egy törvénytelen fia is...). Veres Pálné élettörténete pedig méltán csatlakozhat Teleki Blankáé vagy Szendrey Júliáé mellé.

9. Kertész Erzsébet könyvei a Csíkos könyvek sorozatában 

1962 - Szonya professzor 
1964 - Elizabeth 
1965 - Vilma doktorasszony
1966 - Teleki Blanka
1967 - Harriet regénye
1969 - Szendrey Júlia
1969 - Vilma doktorasszony (II.)
1970 - Az első Gertrudis
1971 - Elizabeth (II.)
1972 - Vilma doktorasszony (III.)
1973 - Szamóca-lányok
1974 - Csipkebolt Brüsszelben
1976 - A lámpás hölgy
1977 - Szonya professzor (II.)
1978 - A tábornok lánya
1978 - Teleki Blanka (II.)
1981 - Bettina három élete 
1982 - Csipkebolt Brüsszelben (II.)
1983 - Teleki Blanka (III.)
1984 - Jenny, Laura, Tussy
1985 - Titkos házasság
1987 - Zöldfa utcza 38.
(1995 - A három Róza - "olyan, mintha" Csíkos könyvek)
(2004 - Gyönyörű nyár - Pöttyös könyvek)

Ez a lista Kertész Erzsébetnek azokat a regényeit sorolja fel, amelyek a méltán híres Csíkos könyvek sorozatban jelentek meg. Egyelőre ugyanis az olvasóknak, rajongóknak az a többsége, aki nem épp ma fiatal lány, hanem inkább nosztalgiával emlékszik vissza az írónő regényeire, még a rendszerváltás előtti kiadásokhoz kötődik: vagyis számára Kertész Erzsébet és a Csíkos könyv sorozat egyet jelent.
Összesen tizenöt Kertész Erzsébet-regényt adtak ki a Csíkos sorozatban. Ezek közül egy lányregény (Szamóca-lányok), a többi tizennégy történelmi életrajz volt. Utóbbiak közül ötnek második, egynek harmadik kiadása is megjelent a sorozaton belül (a római számok a Csíkos könyvek megjelenéseit számlálják, nem az összeset, azokért lásd a 2. pontot!): ez is bizonyítja népszerűségüket.
1962 és 1987 között, huszonhat év alatt az írónőnek huszonkét különböző megjelenése volt a Csíkos könyvek sorozatában.
Ezekhez járul még két kakukktojás: 1995-ben, már a sorozat megszűnése után, de erősen rá emlékeztető borítóval jelent meg A három Róza című regény, 2004-ben pedig a Pöttyös könyvek sorozatba került be egy Kertész Erzsébet-lányregény (a Gyönyörű nyár). Érdekes módon ugyanis a kiadó a Pöttyös sorozatot a Csíkos befejezése után is megőrizte, s így az ma is létezik: 2006-tól viszont Kertész Erzsébet regényei már nem ebben, hanem külön életműsorozatban jelennek meg (amelyről lásd a 8. pontot).