Ekultura.hu - Michael Prestwich: Lovagok - A középkori harcos nem hivatalos kézikönyve
Lovagok. Ha az ember hallja, vagy megpillantja ezt a szót, azonnal gyönyörű paripákon száguldozó, csillogó páncélba öltözött, hősiesen küzdő, önfeláldozó harcosok jutnak az eszébe. Párbajok, lovagi tornák, ütközetek, kalandos lovagregények és romantikus, karcsú tornyú lovagvárak. De vajon milyen volt a valóság? Mit kellett tudnia, mihez kellett értenie egy igazi középkori lovagnak? Ezekre a kérdésekre ad választ a Corvina kiadó könyvújdonsága, a Lovagok – A középkori harcos nem hivatalos kézikönyve.

A tavalyi nagy sikerű Szamurájok – A japán harcos nem hivatalos kézikönyve után igazi európai témával folytatódott a sorozat: Michael Prestwich könyve az érett középkor lovagvilágába vezet be, időhatárait 1300 és 1415 közé téve. Ekkor zajlottak a legfontosabb összecsapások a skótok és az angolok, illetve a franciák és az angolok között (utóbbi a százéves háború első szakaszának keretei között), de folytak mór- és arabellenes, illetve eretnekek elleni hadjáratok is. Közben pedig virágzott az érett középkor lovagi kultúrája: ez volt a trubadúrlíra és a lovagregények, valamint a bizarrul gótikus burgundi divat (a szarvra emlékeztető fátylas főkötők, a henninek, a turbánszerű férfifejékek és a méterhosszúságú cipőorrok divatjának) legszebb időszaka. Van tehát miről írni, a szerző pedig meg is teszi: könyvét lapozgatva odaképzelhetjük magunkat a 15. század nemesifjai közé, akik azért veszik kezükbe e (nem hivatalos) kézikönyvet, hogy egyszer majd kiváló lovagok legyenek.

Olyan kiválóak, mint például Boucicaut volt. Hogy kicsoda Boucicaut? Igazi kalandor, a francia lovagok egyik legkiválóbbika, aki huszonöt évesen vált Franciaország egyik marsalljává, harcolt a nikápolyi csatában a törökök ellen (és elfogták, de kiváltotta magát), majd a bizánciak és a genovaiak érdekeiért, végül Agincourt-nál, az angolok ellen (és elfogták, de sajnos nem tudta kiváltani magát). Megírta az emlékiratait is, amelyek például szolgálhatnak minden kezdő lovag számára („ám a szerző őszintén szólva egy öntelt majomnak tűnik”).

De nem ő az egyetlen, akiről a kötetben olvashatunk: szerepel itt rengeteg más lovag is. Megtudhatjuk, hogy az angol II. Richárd király már kisgyerek korában kis ágyúkkal játszott (bár képességeire elég rossz fényt vet, hogy később letaszították a trónról, ágyúk ide vagy oda), és hogy III. Edvárd király már tizennégy évesen sereget vezetett a skótok ellen. Olvashatunk arról, hogy 1356-ban egy francia és egy angol lovag úgy járt, mint manapság színésznők szoktak Oscar-díjkiosztó előtt: megérkeztek ugyanis a poitiers-i csatába, ám kiderült, mindketten egyforma címert, egy kékruhás, napsugaras hölgyet viselnek. A francia kapott észbe először, így ő vádolhatta meg angol társát címerlopással. Ulrich von Liechtenstein német lovag története is érdekes, ő ugyanis úgy győzedelmeskedett egy tornán, hogy Vénusznak öltözött. Persze feltehető a kérdés, ellenfelei fegyverei vagy rettenetes kinézete miatt rémültek halálra tőle. Robert Knollys esete is tanulságos. Az élelmes lovagtól ugyanis 1354-ben a következő jogtalanul zsákmányolt tárgyakat kobozták el: egy ezüst mosdótál kancsóval, 4 ezüsttál, 18 ezüst csészealj, 2 kecskebőr, 2 pár új csizma. És mindezt egyetlen nap alatt szerezte…

A szerző elárulja azt is, mi a legkellemetlenebb a lovaggá avatásban, nos, a fürdés, amely „nem annyira a testi tisztaságért (történik) (bár ez a nemkívánatos mellékhatás természetesen előállhat), hanem hogy jelképesen megtisztulj a bűneidtől”. Olvashatunk a lovakról, fegyverekről és páncélokról, arról, hogy miben tér el egy csöbörsisak és egy csőrsisak, hogy a páncél felvételének melyik szakaszánál kell megfésülködni, és hogy mi a különbség a poroszka és a csataló között. Megtudhatjuk, mit kell tenni, ha lovagrendet akarunk alapítani, és mit rontottak el a Fehér Hölgy Zöld Pajzson rend alapítói. Gazdasági képzést is kapunk, hiszen nem lovag a lovag, ha nincs kísérete, mert nem tudja azt eltartani, illetve ha fogalma sincsen róla, mi is az a hűbéri szerződés. Szerepel a könyvben a lovagi torna minden fontosabb szabálya, a zsoldosnak álláshoz, a hadvezetéshez, a várostrom és a csata irányításához szükséges legfontosabb jótanácsok, sőt, arról is felsorolást kaphatunk, milyen célpontokat érdemes meglátogatni, ha keresztes hadjáratot szeretnénk indítani. Nem maradhat ki a végső útbaigazítás sem: mit vésessen egy hős lovag a hozzá méltó sírkövére.

A mulatságos és adatgazdag kultúrtörténeti kalandozást számos gyönyörű színes tábla, térkép, időrendi függelék és sok apró, tűéles, fekete-fehér ábra egészíti ki. Aki eljátszott már a gondolattal akár csak néhány percre is, milyen jó lenne lovagnak lenni és a középkorban élni, a Lovagokban megtalálta élete nagy könyvét: amin nemcsak szórakozni fog, de olyan képet kap belőle a lovagkorról, amilyen még nem volt!

A cikk az Ekultura.hu-n: Michael Prestwich: Lovagok - A középkori harcos nem hivatalos kézikönyve
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Sokáig töprengtem, milyen képek kísérjék a bejegyzést. Végül kedvenc viktoriánus festőm képzelt középkort ábrázoló romantikus képeit választottam ki. Az első kép A jutalom, a második a Sok szerencsét!, a harmadik pedig Az árnyék című festmény Edmund Blair Leightontól.
Könyvheti krimik
A Könyvhéthez mindenki viszonyul valahogy, aki könyves blogot vezet: sajnálja, hogy nem tud elmenni, örül, hogy ott lesz, kívánságlistákat készít, tervez, szervez, spórol... A kívánságlista-készítés rám is teljes mértékben igaz: íme azoknak a könyveknek a listája, amelyeket előbb vagy utóbb szeretnék megszerezni, és most jelennek majd meg, júniusban, vagy épp a Könyvhétre. A furcsa az, hogy egyet kivéve valamennyi krimi - az meg krimiizgalmú történelem lesz...

1. Arnaldur Indriðason: Hipotermia
Animus (már kapható)
Nemrég szomorúan panaszoltam, hogy - bár örülök, hogy Kristina Ohlssontól már a negyedik regény jelenik meg magyarul - mennyire sajnálom, hogy nagy kedvencem, az izlandi Arnaldur Indriðason tollából három éve nem látott napvilágot detektívregény magyarul. Valószínűleg olyan hangosan írhattam, hogy meghallották az égiek, ugyanis az Animus Kiadó idén ott folytatta, ahol 2011-ben abbahagyta: a következő Erlendur-történetben a felügyelő a fülszöveg szerint egy öngyilkos nő múltjában keresgél, és rendhagyó módon magánnyomozásra kényszerül. Épp most olvastam újra az eddig kiadott öt remek Erlendur-regényt - jöhet a következő! Egészen elképesztő, borongósan, magányosan magához vonzó hangulata van ezeknek a könyveknek: kellenek! (A szerző könyveiről itt írtam, a skandináv krimikről pedig itt.)
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

2. Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt: A tanítvány
Animus
Erre is izgatottan vártam már egy ideje: folytatódik a svéd szerzőpáros nálunk 2012-ben kiadott első regénye, az Ingovány, amely a rokonszenves rendőrcsapat mellett megismertetett a keserű múltú, ám zseniális Sebastian Bergman kriminálpszichológussal. Ahogy a legjobb skandináv krimik szokták, az Ingovány is nagyívű, és sok problémával, sok témával terhelt, ám izgalmas és fordulatos, nagyon mai nyomozás volt, ám igazán meglepő, sokcsavarású véggel. Bízom benne, A tanítvány is ezt a receptet követi majd: ezúttal egy sorozatgyilkos állítva a középpontba. Bergman nagyon érdekes és emberi figura, aki ráadásul az előző kötetben rájött, ki a sosem ismert lánya: remélem, a nyomozás mellett ez az izgalmas magánéleti szál is kibomlik majd a könyvben.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

3. Steven Saylor: A nílusi rablók
Agave
A kiadó már januárban beharangozta, hogy - a kényszerű, ám kellemes kitérő után, amit a 19. században játszódó A holtak méltósága jelentett - folytatódik a szerző hihetetlenül egyéni és különleges Gordianus-sorozata. Az angolul is idén megjelenő A nílusi rablók  a Gordianus fiatalkorába elvezető A hét csoda címet viselő novellagyűjtemény (regény?) egyenes folytatása. Magamban szeretem azt hinni, hogy nemcsak azért áll a sorozat lineáris idővonala Caesar győzelme pillanatában, s nemcsak azért születnek mostanában olyan Saylor-művek, amelyek a római nyomozó ifjúkorát mutatják be "visszamenőleg", mert az író enged a kiadói akaratnak. Inkább arra tippelek, hogy bármilyen bátor választás is volt tőle első regényében egy középkorú átlagember-nyomozót felléptetnie, aki azóta egyre öregebb, s nemsokára a hetvenes éveit tapossa, hisz benne, hogy a fiatalságnak van varázsa, s engedi olvasóinak, hogy egy kicsit még élvezzék Gordianus ifjúkorát a nagy finálé előtt... 
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla. 

4. Baráth Katalin: Az arany cimbalom
Agave
Az Agave hisz abban, hogy a szerzői sorozatoknak mindig nyert ügye van a krimifronton. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet: szeretem a sokszerzős zsánersorozatokat is, s szívesen veszek "független" könyvet a kezembe, ha valamiért megtetszik. Mégis örülök, hogy Baráth Katalin ékes nyelvű, monarchiás történelmi krimijéből sorozat lett, amely A fekete zongora óta immár a negyedik kötetét éri meg. Ez az új regény 1914-ben, közvetlenül a boldog békeidők végső lezárulása, az első világháború kitörése előtt játszódik, s remek új kalandokat ígér. Meg remélem, egy kis feminista szerelmet is. Csak azt sajnálom, hogy ezzel lassan betelik a sorozat kerete: a világháború elvesztése, a forradalmak, a vörös- vagy a fehérterror napjaiban nem hinném, hogy nőne még fű a bátor, okos, független és bájos Dávid Veron számára.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla

5. Carola Dunn: Daisy és a télikert rejtélye
Ulpius-ház
Erről a könyvről már írtam, de azért meg kell említeni, hogy jön, jön, jön. Az angol hölgy, Daisy Dalrymple, aki az újságírói pályán jeleskedik, remek húszas évekbeli alak, aki először a Daisy és a jégbefagyott Don Juan című könyvben nyomozott. Míg abban a regényben a korcsolyapályán lelt egy félig lékbe fagyott férfihullát, második történetében a télikertben bukkan egy szobalány elásott holttestére: a lány ráadásul várandós volt. Remélem, olyan kedélyes és izgalmas lesz a második nyomozás is mint az első. Nem tudom, mi a célja az Ulpiusnak azzal, hogy ebben az évben elárasztja mosolygósan angol-amerikai krimiregényekkel az olvasóit: én mindenesetre örülök, hogy idén Agatha Raisin és Hamish Macbeth, a (nem bűnügyekben nyomozó) Miss Pym, a Fánkpalotát fenntartó Suzanne Hart és az új lelkész, Peter Harris mellé felzárkózott Maisie Dobbs és Daisy Dalrymple is. Várom az új kalandokat. 
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

6. Daphne Du Maurier: Madarak
Gabo
Nagyon szeretem az írónő regényeit és elbeszéléseit: legyenek akár detektívtörténetek, akár bűntörténetek, akár hangulatnovellák, akár történelmi művek. (Itt már írtam is róluk, itt pedig A Manderley-ház asszonyáról külön is.) Legnagyobb kedvencem a nálunk A fogadó titka címen megjelent kalandos könyv és persze A Manderley-ház asszonya. Ám igazán érdekes volt megismerkedni rövidebb műveivel is a Ne nézz vissza! című 2008-as gyűjteményből. Így aztán különösen örülök neki, hogy végre új (nálunk új) novelláskötete jelenik meg magyar nyelven, benne a Hitchcock-filmhez alapul szolgáló Madarak című elbeszéléssel, amit antológiából már ismerek, és csak azt mondhatom, teljesen más, mint a film, de remek. Remélem, a fordítás is kiváló lesz: ebből a szempontból a magyar könyvkiadás nemigen kényeztette el a szerzőt eddig.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla

És +1:
Ungváry Krisztián: Tettesek vagy áldozatok? - Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből
Jaffa
Nemrég írtam róla, milyen remek történelmi köteteket ad ki a Jaffa Kiadó. Most pedig - bár még alkalmam sem volt elolvasni a Szoros emberfogás című, a Kádár-korszakkal foglalkozó kötetet - máris itt egy újabb könyv, Ungváry Krisztián történelmi tanulmányainak gyűjteménye. Különös a címbeli kriminológiai hozzáállás a magyar történelem utolsó századához, ám hogy vannak-e huszadik századi történelmünkben jól meghatározható áldozatok és tettesek, illetve olyan áldozatok, akik később tettessé, s olyan tettesek, akik áldozattá váltak, nem is kérdéses. Mint ahogy az sem, hogy bizonyos szempontból (majdnem) mind tettesek is voltunk bizonyos cselekedetekben, miközben mindig és mindenben szeretjük magunkat áldozatnak látni. Nagyon várom a könyvet: biztos, hogy örömmel olvasom majd.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Linkek:
Itt az április, könyvekkel tele
Márciustól már ezekre is vágyakozhatom
Mit várok legjobban a közeljövő könyves megjelenései közül?
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Ekultura.hu - Kristina Ohlsson: Az 573-as járat
Kristina Ohlsson svéd írónő 2009-ben találta ki két rokonszenves nyomozóját, az okos, törekvő, független és mindig a maga útját járó Fredrika Bergmant és a kiváló rendőr, jó családapa, türelmes és megértő Alex Rechtet. Azóta hat regényt írt kettejük nyomozásairól, amelyek igazi „skandináv krimik”. A zsánertől általában azt várjuk el, hogy a benne íródott könyvek aktuális problémákról szóljanak a sorozatgyilkosságtól a gyerekbántalmazáson át a családon belüli erőszakig; bennük a főnyomozó legyen magányos, problémás, mogorva vagy szenvedő, ha pedig nő, független és kapcsolataival küszködő; mindig egy egész, hús-vér átlagembereket felvonultató csapattal együtt keresse az igazságot; s ez az igazság legyen általában keserű, amelynek a kiderülése nem old meg semmit, viszont felhívja a figyelmet a jóléti társadalom ezer bajára és problémájára. A nálunk eddig megjelent három Ohlsson-könyv, a Mostohák, az Elnémítva, és az Őrangyalok tökéletesen meg is felelt ennek a képletnek. Érintette a bevándorlás, a rasszizmus, a vallás, a gyermek elleni erőszak, a veszélyeztetett kamaszok, az örökbefogadás, a leánykereskedelem, sőt a fogyatékosság témáját is, izgalmas volt, szinte letehetetlen, krimitörténete pedig csavaros és modern. Az 573-as járat azonban teljesen új színt hozott a sorozatba témájával: a terrorizmussal.

Kristina Ohlsson fiatal írónő (1979-ben született), azonban külső szemlélő számára rendkívül izgalmas életet élt már azelőtt is, hogy írni kezdett volna. Dolgozott a Svéd Titkosszolgálatnál, a Svéd Külügyminisztériumban és a Svéd Nemzetvédelmi Egyetemen, majd egy ideig az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet terrorizmusellenes szakértőjeként is. Így azután óhatatlan volt, hogy egy idő után arról a témáról is kedve támadjon írni, amihez a legjobban ért. Ahogyan az utószóban írta: „2011 januárjában azzal a céllal utaztam Bécsbe, hogy az EBESZ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet vezető terrorizmus-szakértője legyek. Ez mindössze néhány héttel azután történt, hogy az öngyilkos bombamerénylő felrobbantotta magát a stockholmi Bryggargatanon, és pár hónappal azután, hogy hazatértem bagdadi szolgálatomról. Így nem hagyhattam, hogy a nagyvilág eseményei elkerüljék Frederika Bergmant. Egyetlen egyszer muszáj, hogy egy olyan ügyön dolgozzon, ami a szakmai érdeklődésem körébe tartozik.”

Így azután Az 573-as járat egy nagyon különleges történet lett gépeltérítéssel, terroristakövetelésekkel és utalásokkal egy titkos amerikai börtönre. A könyvben Alexnek és Frederikának egy olyan ügyben kell nyomoznia, amiről egyszerűen nem áll minden információ rendelkezésükre. Az 573-as járat Stockholmból szállt fel, de New York felé tart, amikor fenyegető üzenetet találnak rajta, miszerint ha az amerikaiak nem zárnak be egy titkos börtönt, a svédek pedig nem engednek szabadon egy nemzetbiztonsági kockázatot jelentőnek minősített, kitoloncolásra váró férfit, a titokzatos terroristák felrobbantják a gépet. Az amerikaiak egy új szeptember 11-től rettegnek, ezért nem hajlandók megosztani az összes információjukat Svédországgal. Még szerencse, hogy feltűnik Eden Lundell, a láncdohányos és lenyűgözően magabiztos szakértőnő, aki talán még az amerikaiakat is meg tudja győzni. Vagy talán ő is egészen más, mint akinek mutatja magát?

Senki se várja, hogy Kristina Ohlsson zavaros leleplezésekbe és összeesküvés-elméletekbe bonyolódjon: ehhez ő túlságosan svéd és túlságosan hisz Európa jövőjében. Ám, ahogy az utószóban írja: „csak idő kérdése volt, hogy eléggé felerősödjön bennem a vágy, hogy két kedvenc országom egyikéről, az Egyesült Államokról írjak. Az imádott, mégis sokat vitatott országról. Az igaz barátnak kritikusnak kell lennie.” Így azután a könyv, amellett, hogy letehetetlen versenyfutás az idővel, intelligens és fordulatos krimi, aminek még a zárása is meghökkentő, tartalmaz némi töprengést a demokráciáról és működéséről is. Például arról, meg lehet-e akadályozni terrorcselekmények elkövetését? És ha igen, de csak diktatórikus eszközökkel, el szabad-e indulni ezen az úton? Mennyire tekinthet bele egy állam, egy titkosszolgálat az állampolgárok életébe? Hol a határ ellenőrzés és megfigyelés között?


Az 573-as járat minden eddigi Kristina Ohlsson-kötetnél jobban tetszett nekem. Egyetlen bánatom, hogy a végén egy kérdés nyitva maradt: így azután alig várom a folytatást, amelyet a svédek már tavaly óta olvashatnak. Kívánom, jusson mielőbb az is a magyar olvasók kezébe!


A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Az 573-as járat
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képekről: az írónő fotója innen van. A borítókat érdemes összehasonlítani: ez a sorozat magyar és svéd változatban is saját, markáns külsőt kapott.
Ekultura.hu - Alfred Komarek: Polt felügyelő és a nadragulya
Alig vártam már: és végre itt van. Polt felügyelő visszatért! Alfred Komarek osztrák szerző vidéki detektívjének, a bor- és magánykedvelő Poltnak a harmadik nyomozását Polt felügyelő és a nadragulya címen adta ki a Napkút kiadó. A szerző Bűntények a pincesoron-szériájának, amely hazájában öt regényből és két kisregényből áll, melyek alapján sikeres tévéfilmek is születtek, ez a harmadik darabja.

Már a szerző előző két regénye, a Polt felügyelő sírdogál és a Polt felügyelő virágot kap is teljesen új színt hozott a magyar nyelven elérhető detektívregények közé. Mindkettő hangulatos és sajátos környezetben játszódott, különleges, kisvárosi (falusi) gyilkosságokról szólt, s az erőszak bemutatása helyett a mindennapi tragédiák, s a kis közösség anekdotikus, kedves vagy épp tragikus alakjainak ábrázolására helyezte a hangsúlyt. Ami pedig a legizgalmasabb volt mindkettőben, hogy olyan helyre vezetett el, amelyről keveset lehet olvasni magyarul: az osztrák borvidék a múltat konzerváló, mégis folyamatosan fejlődő, egyszerre falusi és városi világába.

Az új regény sem marad el társaitól: szintén önmagában is megálló, kerek és súlyos történet. Ám talán még rejtélyesebb és sajátosabb hangulatú, mint az előző kettő. Kínos, kellemetlen és ostoba eseményekkel kezdődik: valaki odapiszkít a községháza elé, ellopják a pap kakasát, felakasztanak egy őzet, a tűzoltóságon gyújtogatás történik. A pincetulajdonosok között is harag, irigység, vita üti fel a fejét, és a helyzetet csak fokozza a „gyüttment”, városi bor- és ételszakértő érkezése és gúnyos megjegyzései. Poltnak azonban sokkal nehezebb dolga van, mint eddig bármikor: azt ugyanis lehet érezni, hogy valami nagy baj készülődik a borvidéken, de hogy mi fog történni, megjósolhatatlan. Egészen a könyv közepéig kell várnunk, hogy megtörténjen a – már a fülszöveg beharangozta – bűneset: a pap szakácsnéját mérgezi meg valaki, stílusosan borral... Vajon ő volt a kiszemelt áldozat vagy más? Van-e köze a gyilkosságnak a korábbi különös eseményekhez? Mit jelent a furcsa kalaprajz, amit a csínyek elkövetője otthagyott tetteinek színhelyén? Mit tud az alkoholista tanár és mit a plébános? Mit az ételszakértő és mit a titokzatoskodó pincetulajdonosok? Vajon hallgathat-e Polt szerelmére, Karin tanárnőre, vagy ő is leplez valamit? Milyen titkot őriz a kőfejtő és a sírdomb?


A regénynek már az eredeti címe is rendhagyó: az addigi szokványosabb címszerkezetek után (Polt muss weinen, Blumen für Polt) Komarek veszélyes játékba keveri hősét, amikor nevét a menny és a pokol összekötőjeként helyezi el a Himmel, Polt und Hölle formula közepén. Ilyen maga könyv is: Polt sokáig (látszólag) csak téblábol a sok szereplő és a sok probléma közepette; hol a mennybéli dolgokról társalog a plébánossal és a sekrestyéssel, hol a szerelem és a lélekmentés pokláról; hol a szerelem égi örömét érzi, mert Katrin meglátogatja, hol ördögien sötét dolgokkal kell foglalkoznia a bűntények kapcsán. Végül azonban sikerül eljutnia a megoldáshoz: szépen kiegyensúlyozva ezzel a világegyetem szimmetriáját. A gyilkos megbűnhődik, de – ahogyan az már a Polt-regényekben szokásos – sajnáljuk és szánjuk is, nemcsak elítéljük. Polt történeteinek egyik legfontosabb eleme ugyanis a megértés. A csendőrfelügyelő az igazságot képviseli, ezért utoléri és leleplezi a gyilkosokat. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy mindenkiben az embert lássa, akit meg kell érteni: aki hibákat követ el, önző, beképzelt, gyáva, önpusztító, vagy épp bűnös – de ember, éppúgy, mint Polt.

Amiért azonban a könyvet nagyon lehet szeretni, nem ez a drámai-tragikus alapvetés, hanem a – sötét cselekmény ellenére is rendületlenül – anekdotikus és kedélyes hangulat. Egy Polt-regényben minden ilyen részletet szeretek: a két kis falu, Burgheim és Brunndorf lakóinak ábrázolását, a pincesor különös pincetulajdonosainak jellemzését, a falusi pletykákat, a falvakat körülvevő gyönyörű természeti környezet leírását, az ízes nyelvű vitákat. S bár nem értek igazán a borokhoz, még azt a szinte szertartásos hangulatot is szeretem, amivel egy-egy pincegazda lemegy a pincéje lépcsőjén, alászáll a hordók alvilágába, hogy aztán felbukkanjon egy-egy saját termésű borkülönlegességgel, amelyről aztán kóstolás után illő részletes, dicsérő véleményt mondani, majd tovább üldögélni a pince felső részében, ízlelgetni a pohárban álldogáló nedűt, nosztalgiázni, esetleg közben nyomozgatni…

A Polt felügyelő és a nadragulya remek szórakozás és jó olvasmány: egyszerre nyugat- és közép-európai, anekdotikus és tragikus, izgalmas és szomorkás könyv. Érdemes belekóstolni!

A képeken a regényből készült film képei láthatók. Polt felügyelő szerepét Erwin Steinhauer, szerelmét, a harmadik képen látható Karint Karin Kienzer játssza. Bár én nem ilyennek képzelem a felügyelőt, nagyon tetszenek a film képei, ezért szerkesztettem be őket a bejegyzésbe.

A cikk az Ekultura.hu-n: Alfred Komarek: Polt felügyelő és a nadragulya
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Polt felügyelő előző kalandjairól:
Alfred Komarek: Polt felügyelő sírdogál
Alfred Komarek: Polt felügyelő virágot kap
Műlista:
Alfred Komarek Polt felügyelő-regényei 
Ekultura.hu - Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare
Sokáig azt hittem, nincs szellemesebb, bájosabb és szórakoztatóbb Shakespeare-életrajz, mint John Mortimer hetvenes években született kötete, a Will Shakespeare, amely magyarul 1980-ban jelent meg, s nemcsak érdekes és hiteles, de irodalmi szempontból is lenyűgözően változatos rövid életrajzi regény. Ám amikor sikerült elolvasnom Anthony Burgess zseniális és polgárpukkasztó biográfiáját, a Nem fénylik, mint a napot, amely 2011-ben látott napvilágot nálunk, a maga módján kiváló Will Shakespeare a második helyre távozott. Burgess pajzánul erotikus, komolytalanul költői és teljességgel megbízhatatlanul tényszerű életrajza ugyanis annyival élőbb volt, annyival inkább regényes regény, hogy mindjárt első helyre kellett kerülnie. Ám elsősége csak addig tartott, míg a századik fejezet után be nem csuktam Robert Nye sziporkázóan szellemes és különc Shakespeare-életrajzát, A néhai Mr. Shakespeare-t. A monumentális könyvet a Gondolat Kiadó jelentette meg nemrég, mégpedig Bényei Tamás értő és remek fordításában.

Még ha furcsa is olyan zseniális szerzőket összemérni, amilyen a Gépnarancs vagy az Egy tenyér, ha csattan című regényeiről hazánkban régóta jól ismert Anthony Burgess és a könyvtárakban mindeddig mindössze egy kötetével, a Fausttal szereplő Nye, ezúttal muszáj. A téma és a frivolan posztmodern megvalósítás szándéka ugyanis mindkét könyv esetében közös, ám míg a Nem fénylik, mint a nap második része esetében egy kissé úgy éreztem, az író mosolygós-unottan elengedte a gyeplőt, hadd rohanjanak a szavak és a virágzóan erotikus képek a már kialakított játékosan költői történet keretében, A néhai Mr. Shakespeare száz fejezetének egészen elképesztő volt a rendje és kézben tartottsága. Ami azért meglepő, mert az, amit Nye Shakespeare életrajza címén avagy helyett az olvasó kezébe ad, maga a rendezett káosz: egy olyan világ lenyomata, ahol semmi sem biztos, még az ellenkezője sem, és ahol az írás és az irodalom maga a kötelesség, az élet mind a biográfus, mind az alanya számára, ám hogy hová is vezet, s miként is kell értelmezni megszülető eredményét, a szövege(ke)t, azt talán senki sem tudja – még a „sosemvolt olvasó” sem, akinek a könyv ajánlása szól…

Nye mindent tud Shakespeare-ről, még azt is, amit senki más. Így természetesen elbeszélője, A néhai Mr. Shakespeare-re visszaemlékező színész, Pickleherring is hagyományos mindentudó elbeszélőnek mutatkozik első közelítésben. Ám a jóravaló egykori nőszínész mindjárt kissé gyanússá válhat az olvasó szemében, amikor már nemcsak Shakespeare-t, de Edgar Allan Poe-t, André Bretont vagy épp Henry Jamest is idézgetni kezdi… Miközben az elvárt tematikát követve fejezeteket kapunk Shakespeare születéséről, első szavairól, gyermekkori nyavalyáiról, elveszett éveiről vagy épp halálának napjáról, furcsamód szerepelnek más izgalmas szövegek is: például William Shakespeare fogantatásáról (VI.), A Shakespeare-bricseszről (XVI.), a Furulyáról (XLII. – nem, nem arról – becstelen, aki rosszra gondolt!), arról, Milyen beszédet mondott Shakespeare, midőn levágott egy borjút (XLIII.), Tomporokról (XCII.) és – ami az egyik kedvencem – Bretchgirdle macskájáról (XXV.) És hogy kicsoda Bretchgirdle, a macska gazdája? Nos, lehet, hogy ő Shakespeare apja. Továbbá Shakespeare apja még John Shakespeare (tanulmányozásához lásd a XXXIX. fejezetet,a John Shakespeare, mikor józant), aki a molnár lányával, pontosabban Miss Mary Ardennel, sőt, még pontosabban magával Erzsébet királynővel nemzette a későbbi drámaírót. Sőt, valószínűleg mindhármukkal, felváltva.

Mert ahogyan létezhet a könyvben több Anne Hathaway és egészen pontosan öt Szonettek Fekete Hölgye, úgy Shakespeare-nek is annyi arca van benne, ahányat csak akarunk. Shakespeare az, aki otthon maradt, és aki elment Londonba. Aki Stratfordban járt iskolába, meg aki Polesworth-ben. Aki tanító volt Lancashire-ben, tengerre szállt Sir Francis Drake-kel, várat foglalt és boszorkánykodott, teniszezett és szerelmeskedett, utóbbit fiúkkal, lányokkal vagy senkivel. Akiről ez az „emlékezés” leginkább csak abban a fejezetben tartalmaz az irodalomtörténészek áldását elnyert, valós adatokat, amely a További tények és kitalációk William Shakespeare-ről címet viseli (kiemelés tőlem) – minden más fikció. Ám ahogy a fejezet írja: „valódi életünk is fikció” és „a fikció a legjobb életrajz”.

Ahogy a Harmonia Caelestisben édesapám, úgy A néhai Mr. Shakespeare-ben a címszereplő válik egyetemes szimbólummá. Ő az ember, ő a kor, ő az író, de megfoghatatlan és megismerhetetlen is – „egyedüli példány”, akiről biográfiát írni egy dolgot bizonyíthat, hogy senkit sem ismerünk annyira, hogy életrajzot szenteljünk neki. „Hol találjuk Shakespeare-t? Hogyan különböztethetjük meg az embert a műtől, és mindkettőt a velük kapcsolatban szállongó történetektől?” – teszi fel a kérdést Nye. Illetve, bocsánat, Pickleherring. Aki ugyane fejezetben árulja el, „Shakespeare volt az apám.” Nem, persze, nem igaz…

Ám miközben tökéletes Erzsébet- és Jakab-kori korrajzot kapunk, mint egy történelmi regényben, továbbá csúfondáros irodalmi kalandozást telis-tele vendégszövegekkel, versekkel, Shakespeare-rel és nem Shakespeare-rel (ki nem szabad hagyni Shakespeare aláírásainak és káromkodásainak felsorolását, továbbá Francis Drake apróhirdetését Bretchgirdle emésztést segítő tinktúrájáról és persze a Pickleherring-féle Shakespeare-feladatlapot!), valamint egy végtelenül szórakoztató, letehetetlen szövegfolyamot az írásról, íróságról és az irodalom értelméről, Robert Nye még azt is eléri, hogy úgy érezzük, a filozofikus nagyregényből mellesleg tényleg mindent megtudtunk Shakespeare pályájáról és saját embervoltunkról. Pedig a könyvnek mindez nem is célja: „Ne várják, hogy a világgal kapcsolatban új dolgokat tudnak meg belőle. Semmilyen mondanivalója nincs az élet értelméről és céljáról. William Shakespeare története. Szemenszedett hazugság elejéről a végéig – és a szívem vérével írtam.” – mondja Pickleherring. Bár várjunk csak: ha ő deklaráltan hazudik, akkor ez igaz...

Igen, uraim, játszom a bolondot” - mondja az elbeszélő. De ez a bolondság maga az élet.

A cikk az Ekultura.hu-n: Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A képeken Shakespeare néhány szoborarca: Weimar, New York, London, Stratford (Ontario), Budapest.
Ekultura.hu - Cynthia Paterson: A nagy felfedezés
A Foxwoodi mesék sorozat Cynthia Paterson és férje, a fantasztikusan tehetséges illusztrátor Brian Paterson nyolckötetes mesekönyv-sorozata, melyet magyar nyelven a General Press Kiadó jelentet meg. Talán nem véletlenül esett rá a szerkesztők választása, hiszen a mesék tisztasága, a rajzok szépsége és bája, a kedves állatszereplők történetbeli viselkedése sokban emlékeztet a szintén a kiadónál megjelenő, világhírű Beatrix Potter-könyvekre. A most frissen kiadott kötet, A nagy felfedezés a széria hatodik meséje, de önmagában is tökéletesen megálló, s már az egész kicsiknek felolvasható kedves történet.

Ahogy a korábbi mesékben is, ismét a bájos állatkölykök a főszereplők: az ötletes Nyúl Beni, az óvatlan Sün Tádé és az okos Egér Misi. A gyerekek ezúttal Beni feltaláló nagybácsikáját, Henci bácsit szeretnék meglátogatni, ám megérkezve házikójához, rettenetes felfedezést tesznek: a bácsit valaki elrabolta! A három jó barát biztos benne, hogy az eltűnéshez köze van az öt alattomos pofájú patkánynak, aki odafelé elállta az útjukat… A bácsiszabadításban aztán nagy szerepe lesz egy vacogó egérlánynak, egy hőlégballonnak, egy várkastélynak és egy gyönyörű vonatnak. A kedves történet természetesen a barátok és a jó győzelmével ér véget – ám „az igazi kalandok csak ezután kezdődnek”.

Igazság szerint nehéz megmondani, mi is olyan remek ebben a könyvben: mégis nagyon tetszett. Cynthia Paterson biztosan nem olyan jó író, mint amelyen kiváló rajzoló a férje – a történetben ugyanis van néhány furcsaság, például senki sem magyarázza el, miért nem kell többé félni a bácsi megszabadítása után attól, hogy ismét elrabolják (hiszen továbbra is ugyanott és ugyanolyan egyedül lakik, s a vandál patkányokat senki sem vonta felelősségre a sikeres rabszabadítás után, egyszerűen csak büntetésképpen beleestek a hóba). Ám azt hiszem, a rajzok olyan kedvesek és kedélyesek, és a szöveg olyan angolosan kerek és okos, hogy jó mesemondásnál ezek az apróságok nem tűnnek fel.


A képeken pedig egy olyan barátságos, mégis ismeretlen furcsaságokkal teli világ tárul fel, amelynek a szemlélésébe hosszasan bele lehet merülni. A foxwoodi dámák kalapkölteményeire, Nyúl Beni szánkójára, Csíkos úr postástáskájára, Panni nyuszi főkötőjére, Henci bácsi monoklijára, vagy a Vörös Róka csodálatos mozdonykocsijára újra és újra rá lehet csodálkozni, a Szabó T. Anna avatott fordításában megjelenő történetet pedig örömmel lehet kézbe venni újabb és újabb alkalmakkor. Például amikor majd hull a hó – mert különös módon ez a foxwoodi mese is téli történet.

A cikk az Ekultura.hu-n: Cynthia Paterson: A nagy felfedezés
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Történetek egy másik világból - M.A.G.U.S.-antológiák
A M.A.G.U.S. szerepjáték irodalmi világába csak nagyon megkésve, nemrég kapcsolódtam be, de Raoul Renier és Wayne Chapman regényei mellett szinte azonnal megkedveltem a vegyes összeállítású, nagyon sokféle, rövid történeteket tartalmazó antológiákat is. Mivel nemsokára megjelenik a legújabb gyűjtemény, a Merész álmok, sötét titkok, ennek örömére ebbe a bejegyzésbe összegyűjtöttem az összes friss, a Delta Vision kiadónál beszerezhető antológiát. Frissítés: és mostantól itt fogok írni a később kiadott gyűjteményekről is.

Hallgat az ég, Fekete Torony, 2007
Sokára talált rám az első új kiadású antológiakötet. Ezt utólag nem is bánom, mert bár hallatlan igényességgel állították össze készítői, mégsem vált kedvencemmé a többi gyűjteményhez mérten erősen patetikus alaphangja miatt. A Crantával foglalkozó írások között akad kiemelkedően jó és kellemesen olvasható is, s a későbbi antológiákhoz hasonlóan térképek, szótár és történelemmel foglalkozó anyagok egészítik ki a kötetet. A borító színe hívogató, de a fedélfestményt nemigen tudtam értelmezni...
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Raoul Renier: Végórán

A hit városa, Delta Vision, 2008
Ez a könyv Új-Pyarront mutatja be, ennek megfelelően nagyon sokat markol: a novellák füzéréből össze kellene állnia egy történelmi és kulturális ívnek. Bár ez nem egészen valósul meg, főképp, mivel a szerzők rendkívül különböző stílusú és hangvételű írásokat adtak a könyvbe, az összkép mégis jó. A legtöbb történet önmagában is izgalmasan megáll és a sokféle megoldás is kellemes olvasás közben. Csak néhány apró történetrészletnél éreztem úgy, hogy valamiről lemaradtam (nyilván a M.A.G.U.S. előző évtizedeiről).
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Jan van den Boomen: Istenek és emberek

Vihar Ibara felett – Manifesztációs háború, Delta Vision, 2009
Az egyik leglelkesítőbb antológia Ynev-témában. Számomra minden írás teljes mértékben élvezetes volt: akadt köztük jó, jobb és legjobb. Bár kifejezetten féltem a manifesztációs háború történelmi kihívásaitól, s be kell valljam, Ynevnek ez a - szentségtörően szólva - ál-arab-keleti-ezeregyéjszakás darabja fogott meg korábban a legnehezebben, mindez olvasás közben egyáltalán nem zavart. Igazán igazságtalanság, hogy elhatároztam, mindig csak a jelenleg legjobban tetsző írást nevezhetem meg, mivel itt öt is lenne.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Wayne Chapman: Együttállás

A végzet masinériái, Delta Vision, 2009
Az első olyan gyűjteményes kötet, amelyet úgy vettem a kezembe, hogy sem Renier-től, sem Chapmantől nem volt benne írás. Mivel számomra rögtön kedvenccé vált a könyv, meglepődve láttam, hogy nem kapott egyértelműen jó fogadtatást. Engem viszont elbűvölt a téma. Kiválóak és sokfélék voltak az írások, szépek a belső illusztrációk, s nagyon tetszettek a novellák közötti átkötést biztosító könyvrészletek is egy, a gnómokról szóló "természettudományos" műből. Az egyetlen dolog, amivel képtelen voltam megbarátkozni, az idétlen és M.A.G.U.S.-talan borító.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Sean Malory: A végzet masinériái

Bíborgyöngyök I. – A fogadás, Delta Vision, 2008
Bíborgyöngyök II. – Ármányok és álcák, Delta Vision, 2009
Bíborgyöngyök III. – A számadás, Delta Vision, 2010
Az antológiatrilógia első két kötetéről már írtam itt, és a kedvenceim is megneveztem belőlük. Ha csak egy gyűjteményt lehetne a bejegyzésben szereplők közül kézbe venni, biztosan A fogadást ajánlanám. De itt most A számadásról írok, aminek az érdekessége számomra az volt, hogy teljesen más stílusú írásokkal és átkötésekkel telve is tudta hozni azt a hangulatot és (könyvnél förtelmes szó, de) minőséget, amit az első két könyv.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Heidel Dan: Álomúrnő

Karr-Khazad kapui, Delta Vision, 2010
A gnómos gyűjtemény után ez a válogatás a törpék világába vezet be. (Többek között.) Kezdődik rögtön Wayne Chapman remekbe szabott kisregényével, a Zászlók hulltán, bálványok dőltekorral, de alapvetően a könyv szinte minden írása a műfaj nagy mestereitől származik - és jó is, nagyon. A több mint félszáz oldalas függelék remekül egészíti ki a látványos, de - számomra - egyáltalán nem M.A.G.U.S.-os borítót kapott kötetet.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
John J. Sherwood: Rőtszakáll

A világ közepe, Delta Vision, 2010
A gyűjtemény az első része egy a többkötetes anyagnak, és a  M.A.G.U.S.-írók új nemzedékének hirdetett pályázat/lehetőség nyertes novelláiból állt össze. Véleményem, hogy A világ közepe klasszisokkal jobb lett, mint az őt követő Kardok a ködben - de fontos tudni, hogy mások éppen fordítva gondolták... Mindenesetre a tucatnyi írás közül, melyeket Torozon tavernája köt össze szinte nem is volt olyan, ami ne tetszett volna. (Talán a Hölgyválasz.) A borító viszont szörnyű.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Boruzs Gergely Gábor: Könnyű álom

Kardok a ködben, Delta Vision, 2011
E gyűjtemény is új írók szövegeivel van tele, akik a 2011-es irodalmi pályázat nyertesei voltak. Ám a sokféle írás hangulati váltakozása, a történetek kavargó izgalma hiányzik. Mintha A világ közepébe olyan elbeszélések kerültek volna, amelyek elsődlegesen érdekesek, a Kardok a ködbenbe pedig olyanok, amelyek "szépek". Némelyik novella egészen dagályos, némelyik pedig egyszerűen csak nem szól semmiről. Erős hangulatok vannak ugyan, de az írásokat csak elkötelezett M.A.G.U.S.-szeretőknek ajánlom.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Jeszenszky Zsuzsanna: Kettesben

A Kos és a Kobra éve – Manifesztációs háború, Delta Vision, 2012
Bár annyira nem lett kedvenc, mint a Vihar Ibara fölött, ez a második, manifesztációs háborús antológia is kiválónak bizonyult. Furcsasága, hogy mindössze négy írást tartalmaz, melyből az egyik 230 oldalas kisregény, egy másik viszont csak hat oldalas rövidnovella... A mintegy félszáz oldalas függelék nagy alapossággal mutatja be a világot, a borító igazán találó. Talán csak az a különös, hogy Jan van der Boomen kisregénye mennyire uralja ezt a "gyűjteményt" - vajon miért nem kapott inkább külön könyvet?
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Mira Sandoval: Az azúr hold jegyese


A sötétség szíve, Delta Vision, 2012
Ez az antológia A világ közepe párdarabja. Kívülről sokkal szebb, mint amaz, és terjedelemre is vastagabb, igaz, belül csak majdnem feleannyi (bár jóval hosszabb) novellát találni, mint az előző kötetben, s a szerzők sem friss jelentkezők, hanem többnyire régebbi Ynev-írók. Az összkép nagyon pozitív, a Kardok a ködben mélypontja után ez már a második kiváló, jól súlyozott, változatosan izgalmas összeállítás, amiben három nagy kedvencet is találtam magamnak.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Molnár Roland: Öt ezüst

Merész álmok, sötét titkok I., Delta Vision, 2014
Valójában az eredeti bejegyzés írásakor nem is tudatosult bennem, hogy immár egy egész éve nem jelent meg sokszerzős M.A.G.U.S.-antológia. Idén mindenesetre kettő is kiadásra kerül(t), közülük az első az, amely az Észak lángjai novellapályázat győzteseinek a XIV. zászlóháború idején játszódó alkotásait tartalmazza. A könyv a tíz helyezett írásaiból áll össze, amelyek közt érdemes figyelni a pályázaton első helyezést elérő Körtvélyes Ákos és második helyet elnyerő Mészáros Márton remek novelláira. Számomra az volt meglepő, milyen sokféle, mégis egységesen romantikus-kalandos volt a sztorik hangulata kalózokkal, lovagokkal, csatákkal, árulással, cselszövéssel. M.A.G.U.S.-os, mégis sokak számára megközelíthető, izgalmas novellák születtek.
Most ez az írás tetszik a legjobban:
Kiss Gyula: A szótlanság súlya

Összefoglalva az eddig leírtakat: véleményem szerint ezek a kézbeillő, szép és izgalmasan összeállított antológiák remek kalauzaink lehetnek Ynev világában, amikor épp nem regényt olvasunk. A könyvekben publikálnak mesterek és tanítványok, egyműves szerzők és régi, elismert írók. A témák hihetetlenül változatosak, a kiegészítő anyagok igazán érdekesek. Persze, írhat tapasztalt M.A.G.U.S.-szerző is kevésbé sikerült művet, vagy lehet egy pályázati kötet anyaga kissé vegyes. De összességében ezek a gyűjtemények nagyon szerethetőek, s remélhetőleg idővel egyre több kerülhet a polcomra közülük.
A L'Harmattan Kiadó Múltidéző zsebkönyvtárának kötetei
Amikor kezembe vettem a sorozat első könyvét, A könnyező krokodilt, amely Báthory István erdélyi fejedelem és Jagelló Anna lengyel hercegnő házasságának kevéssé ismert történetét dolgozza fel, úgy éreztem, a Labirintus nevű történelmi sorozat támadt fel haló poraiból. A recept, hogy egy kecses, karcsú, okos és szakszerű könyvben a történelem olyan szeletei ábrázoltassanak, amelyek érdekfeszítőek, de a nagyközönség szinte semmit sem tud róluk, onnan volt ismerős. A L'Harmattan kiadó sorozatának könyveit elismert szakemberek, kutatók írták - talán - kedvenc témáikról, s minden kötetet remek minőségű fekete-fehér képek sokasága illusztrált. Sajnos a sorozat jelenleg állni látszik, s ha nem lesznek újabb kötetei, elmondható lesz róla, hogy mindössze négy évet élt meg, azt is kihagyásokkal. (Bár némely könyváruház a sorozatba tartozóként hirdeti az Unikornisok Tündérországban című új könyvet, sajnos az a valóságban nem a széria része.) Ám a négy könyv változatlanul kapható a nagy könyváruházak kínálatában, s én csak ajánlani tudom mindegyiket a régmúlt történelme iránt érdeklődő olvasóknak.

Horn Ildikó: A könnyező krokodil. Jagelló Anna és Báthory István házassága, 2007
Kovács András: Épületek emlékezete. Nevezetes épületek Erdélyben, 2007
Péter Katalin: Házasság a régi Magyarországon. 16-17. század, 2008
Kerekes Dóra: Diplomaták és kémek Konstantinápolyban, 2010

Ekultura.hu - Harsányi Zsolt: Mathias Rex
Mátyás király kisgyerekkorom egyik legfontosabb hőse volt. Egyrészt a szuggesztív és erős hangulatot adó Mesék Mátyás királyról rajzfilmsorozat hatott rám erősen: Helyei László mesélőhangja, a Kecskeméti Rajfilmstúdióban készült varázsvilágba, mesevilágba elvezető, de ugyanakkor sok szempontból történelmi kutatásokon alapuló, tökéletesen korhű képek váltakozása. Másrészt korán elkezdtem gyűjteni mindent, ami a királyhoz kapcsolható: meséskönyveket és színezőket Mátyás-mesékkel, regényes életrajzokat, Galeotto Marzio Mátyásról szóló anekdotáskönyvét, amely kötet – bár először még nehéz olvasmány volt – megajándékozott a király számos, a corvinákban és más kéziratokban fennmaradt portréjának gyűjteményével. És természetesen jöttek utána az életrajzok: Erdődy János, Fraknói Vilmos, Kisfaludy Katalin, Teke Zsuzsa, E. Kovács Péter, majd Kubinyi András kötetei. Így lett gyerekkorom hőséből felnőtt koromra egyik kedvenc történelmi alakom. Ám bármennyit is olvas az ember a valódi – sokszor igazságtalan, rendkívül erőskezű, mindenkor saját politikáját követő, emberi, így tévedni is képes – uralkodóról, annál inkább önálló életre kelhet közben fantáziájában a jó király, az igazságos Mátyás alakja.


Harsányi Zsolt (1887-1943) monumentális életrajzi regénye, a Matthias Rex valahol félúton helyezkedik el a legendák köde és a történelem valós és kérlelhetetlen tényei között. Benne egy nagyon emberi hős, egy gyakorlatias lovagkirály éli az életét. Hihetetlen mennyiségű kutatás, olvasmány, tény és következtetés feszül a majdnem hatszázötven oldalnyi szöveg mögött, mégis minden ízében olvasmányos, eredeti és izgalmas tud lenni a könyv.

Miközben lenyűgöző részletességgel ismerhetjük meg Mátyás gyermekkorát és neveltetését, a Hunyadi-párt és az ellenséges főúri ligák harcait, a kamaszfiú váratlan királlyá tételének történetét, első intézkedéseit, barátainak és ellenségeinek megsokasodását, politikai vitáit és diplomáciai egyezkedéseit, láthatjuk háborúit és vadászatait, beletekinthetünk családi életébe, amely végül a végső magányba sodorja – egyszóval mindent megtudhatunk a királyról, ami 1937-ben, a regény születésekor tudható és gondolható volt róla, de sok más titkot is megfejthetünk a regény segítségével. Hogyan halt meg Mátyás? Miért nem választották meg hívei királynak a fiát, Corvin Jánost? Milyen volt a király viszonya szerelmével? És a feleségével, Beatrix-szal? Mit szólt Vitéz János árulásához? Miért bízott mindig Kinizsi Pálban? Mit gondolt a Szent Korona felől, melyet ő szerzett vissza Fridrik császártól? Ki volt a legfontosabb eszményképe: Hunyadi János, Zsigmond király, Nagy Lajos vagy az ókori hősök? Ráadásul a korhű hangulatot csak fokozza a párbeszédek különleges archaizálása, mely kísérlet a Mátyás kori magyar köznyelv megidézésére.

A Matthias Rexet és szerzőjét hosszú ideig divat volt az irodalomtörténet magaslatairól lenézni. Bár már kortársai is lelkesen olvasták, talán ők sem nem érezték úgy, hogy Harsányi mérhető volna a kor nagy történelmiregény-szerzőinek, Gárdonyi Gézának, Makkai Sándornak, Herczeg Ferencnek, Móricz Zsigmondnak, Kodolányi Jánosnak a mértékével. Később pedig az egyoldalú irodalomszemlélet képes volt nemcsak szórakoztató, de ponyvairodalomnak minősíteni legjobb, Madách Imréről (Ember, küzdj’…), Munkácsy Mihályról (Ecce homo), Petőfiről (Az üstökös) vagy épp Liszt Ferencről (Magyar rapszódia) írott élet- és korrajzait. Ami persze nem jelentette azt, hogy az olvasók lemondtak volna e regényekről: sokak élménye lehet, amint a hagyatékból vagy antikváriumokból beszerzett, a padlásról vagy a nagyszülők szekrényéből előkerült, kopott vászonkötéses, sokkötetes Harsányikat olvassák, nagy élvezettel, és „csakazértis”.

Szerencsére ma már nem kell megküzdeni sem a sznobériával, sem a könyvtárakkal, hogy elmerülhessünk ezekben a színes, érdekes életrajzokban, s nem kell bizonygatni magunknak olvasás közben, hogy a Mathias Rex igenis jó könyv. A Lazi Kiadó jóvoltából most friss kiadásban kerülhet fel mindenki polcára, aki szereti a történelmet, ám mégis álmodozik néha önzetlen, nagy hősökről. Lapjain találkozhatunk egy nagy királlyal, aki egyúttal volt zsarnok, művészetpártoló, nagy hadvezér, türelmetlen férj, betegeskedő férfi, sőt, a mesék hőse is. És nyugodtan mondhatjuk: ilyen (is) lehetett Mátyás király.

A cikk az Ekultura.hu-n: Harsányi Zsolt: Mathias Rex
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Olvasmányaim mai válogatásában csupa izgalmas regény és kötet szerepel, kakukktojásként, zárásul pedig egy izgalmas és végtelenül korrekt Nagy Katalin-életrajz.

Susan Vreeland: A jácintkék ruhás lány
Geopen, 2007
Káprázatos kirándulás a könyv képek, szépségek, történelmi korok, emberek, bánatok és tragédiák között. Napjainkból egészen Vermeer koráig utazik vissza az időben egy kitalált kép történetét követve a (majdnem?) elpusztítástól a születésig. Ám miközben megismerjük az egyes birtokosokat, beleláthatunk egy-egy rövid pillanatra az életükbe, láthatjuk kimerevített filmképét egy-egy jelképes  emberi sorsfordulónak, nem a művészettörténet eredményeinek színes biográfiába foglalása és nem is a(z egyébként kiváló, megelevenítő és hiteles) történelemábrázolás a lényeg, mint mondjuk Tracy Chevalier közismert, filmen is karriert befutott Vermeer-regényében, a Leány gyöngy fülbevalóvalban. Ehelyett olyan szimbolikus események során találkozhatunk a szereplőkel, amelyek valami általánost és emberit mutatnak fel: a rövid részek az esztétikum igényéről, a képek lelkéről, az oktalan barbárságról és a barbárság közepette is létező humánumról, az el nem felejthető bűnök levezekelhetetlenségéről, a szépség megfizethetetlenségéről - és más hasonlókról regélnek. Egyébként persze izgalmasan és érdekesen, de egyúttal megríkatósan, filozofikusan és - szépen. Remek regény!

Mary Robinette Kowal: Üvegbűbáj
IPC, 2014
Minden igaz, és még annál is több. Már áprilisban írtam erről a kötetről, s reménykedtem, hogy olyan jó lesz, mint előzménye, a Tünékeny illúziók. Nos, nemhogy nem kellett csalódnom, de véleményem szerint ez a regény sokrétűbb és izgalmasabb sci-finek, s kalandosabb (alternatív) történelmi regénynek, mint az előde. A cselekmény abban a Franciaországban és Belgiumban játszódik Napóleon visszatérési kísérlete idején, amely mindenben hasonlít az általunk ismertre: csak épp az emberek képesek bűbájok használatára. Az előző könyvben megismert szerelmesek, immár házaspárként azért látogatnak át a kontinensre, hogy új bűbájolási technikákat tanuljanak egy itteni mestertől. A tehetséges és bájos Jane-nek sikerül egy teljesen más stílusú, közvetlenebb társasági modorral megismerkednie, férje, Vincent pedig a bűbáj üvegbe zárásával kísérletezik... Ám a békés idillt francia katonák támadása zavarja meg... Leírva nem tűnik átlag felettinek ez a cselekmény, pedig igazán kiváló. Főleg a szöveg apróságai, a bűbájolással kapcsolatos rengeteg remekül és logikusan megalkotott részlet, a történetben elrejtett titkok, a pazar apróságok (mit jelentenek a bűbájkép bárányai, mire jó az üvegharang) és a kalandos befejezés miatt. Várom a folytatást!

P. D. James: Ártatlan vér 
XXI. Század, 2013
Egy kőkemény könyv a krimiírónők korelnökétől. P. D. James 1980-ban írta meg ezt a különös könyvet, amely - nos, krimi abban az értelemben, hogy rögtön az elején gyilkosságra derül fény, s egy másikat folyamatosan terveznek benne. De ha abban az értelemben tekintenénk detektívtörténetnek, mint az írónő a Büszkeség és balítéletet krimivel folytató A halál jár Pemberley-ben című könyvét, vagy nagy sikerű Adam Dalgliesh-regényeit, akkor nem járnánk sikerrel. Ugyanis a gyilkos személye végig ismert. A gyilkosság tervezőjéé is. És a könyv végén mégis más gyilkol és mást öl meg... Még bűnregénynek sem tudnám nevezni az Ártatlan vért, így lehet, hogy külön műfajt kellene kitalálni neki... Mindenesetre nagyon élvezetes és merész irodalmi kirándulás az idén 94 éves élő legenda James tollából: érdemes elolvasni.

William Boyd: SOLO 
XXI. Század, 2014
Az új James Bond-regény: hirdeti a felirat William Boyd könyvének borítóján. A Ian Fleming Publications Ltd. új kezdeményezése, hogy miközben nincs olyan szerző, aki egyedül birtokolhatná a Fleming-folytató címet, időről időre neves kalandregényírókat kérnek fel arra, hogy írjanak meg egy-egy régi-új James Bond-kalandot, immár a harmadik regényt termeli ki. A brit Sebastian Faulks és az amerikai Jeffery Deaver után most William Boyd (*1952) angol forgatókönyvíró és regényszerző kapott lehetőséget, hogy megírjon egy Bond-regényt. A Deaver-féle Bármi áron után, amely a jelenben mozgatta és némiképpen modernizálta Bond alakját, a SOLO visszatérés a Faulks-féle vonulathoz: ahogy Az ördög táncba visz az 1960-as években játszódik, úgy az új regény is, sőt, pontosan megadja, hogy 1969-ben, James Bond 44. születésnapján veszik kezdetüket az események. A kaland nagyrészt Nyugat-Afrika egy kitalált, polgárháborús országában játszódik, természetesen fontos benne az olaj, a faji (törzsi) ellentétek, meg mindaz, amit egy ilyen típusú thrillertől elvárna az ember. És ebben a mondatban az is benne van, miért nem tetszett nekem különösebben a kötet. Egyrészt mivel teljességgel kitalált, ezért - történelmi, "összeesküvés-elméleti" szemszögből - teljességgel érdektelen volt számomra a rejtély afrikai, politikai része. Másrészt a regény nélkülözi az igazán Fleming-féle narrációt is: bár vannak benne leírások ételekről, öltönyökről, fegyverekről, de képtelenek úgy lenyűgözni, ahogy a valódi művekben. Bond is gyakran töpreng és monologizál (E/3. személyben), de ezek nem "bondos" gondolatok. Különösen érthetetlen, mit keres a történetben a kém II. világháborús élményeinek flashbackje, ha egyszer soha többé nem kap funkciót. A regény két női szereplője sem túl izgalmas, egyikük sokat szerepel, de igen kiszámíthatóan, a másik, aki érdekes lenne, puszta mézesmadzag, Bond kilép az életéből. Így inkább csak rajongóknak ajánlom a könyvet. És várom a következőt - netán, esetleg, véletlenül Ian Flemingtől...

Carola Dunn: Daisy és a jégbe fagyott Don Juan
Ulpius-ház, 2014
Erre a könyvre is nagyon készültem április óta. Elmondhatom, hogy sokkal izgalmasabb, jobban megírt és korhűbb volt, mint a talpig rózsaszín, mégis kis halálfejekkel díszített borító (igen, tessék megnézni a hópelyheket!) sejtette velem. Szabályszerű történelmi krimi a kedélyes és békésen nyomozgatós fajtából, amely az 1920-as évek elején játszódik (a fülszöveggel ellentétben azonban nem 1922 karácsonyán, hanem 1923 újévekor - hogy hogyan sikerült elnézni ezt a könyv ötödik oldalán szereplő információt, máig nem értem). Nagyon tetszett a vonzó és nyugalmából kizökkenthetetlen Fletcher felügyelő alakja, az, ahogyan nagy szerep jutott az újságíró Daisy fényképészi jártasságának, s az, ahogyan az írónő egy szabályos és utolsó tagjáig gyanús arisztokrata nagycsaládot rakott össze az olvasóknak amolyan igazi brit módon. Azt viszont nem tudom, merre folytatódik majd Daisy kalandsorozata, ugyanis máris megkedvelte a felügyelőt - holott a könyv bűnügyi része így is kissé könnyű és soványka, mi lesz itt, ha Daisy még el is kötelezi magát...? Mindegy, júniusban kiderül, ugyanis akkor érkezik a Daisy és a télikert rejtélye. (Mindenesetre ha a könyvben elhelyezett reklámokat nézem, Maisie Dobbs első nyomozását én sokkal komolyabbnak látom, mint Daisyét.)

Bán Mór – Fazekas Attila: Hunyadi 
Gold Book, 2012
Azt gondolom, remek dolog, hogy (még) vannak magyar képregények. Főleg az, hogy a szépen újra kiadott, kiszínezett, kiegészített muzeális darabok mellett akadnak még újak is. Közéjük tartozik a Bán Mór regényfolyamának első kötete alapján, a szerző forgatókönyvéből készített, Fazekas Attila rajzolta album is. Annak, aki nem ismeri, nem szeretnék elárulni semmit a történetről, csak annyit: majdnem ötven évet és több generációt fog össze hatvan gyönyörű, hatalmas, színes oldalon. Megelevenedik benne a Zsigmond-kor, a lovagi tornák, a véres háborúk és a királyi paloták, főúri kastélyok a 14-15. század fordulójára eső világa. A szereplők alakja kiválóan jellemzett, a történet, a jellemek fejlődése, az események sokasága tökéletesen és élvezetesen követhető, s a merész és gyönyörű rajzokon a jó képregény minden eleme megjelenik: a szöveg nélkül is hosszú bekezdéseket mesélő képektől a jóleső, de funkcióval is bíró erotikán át a hihetetlenül pontos, történelmileg hű részletekkel teli, aprólékos akcióképekig. Remélem, lesz folytatás: mindenképpen várom. S örülök, hogy Fazekas Attila, gyerekkorom nagy képregényrajzolója ilyen kedvvel és tehetséggel alkot egy megváltozott, ezredforduló utáni világban is.

Hetvenhét
Delta Vision, 2006
Sokáig vadásztam az antikváriumokban a Delta Vision e novelláskötetére, de végül sikerrel jártam. Boldog tulajdonosa lettem egy magyar mesékből ismerős varázsvilágba elvarázsoló, mégis teljesen modern történetekkel tele elbeszélésgyűjteménynek, amelynek darabjait csak egy dolog köti össze: hogy szerzőik (mind a kiadó pályázatának győztesei, mind a novellaírásra felkért tapasztaltabb írók) mind egy vagy több magyar népmesét vettek alapul, amikor parafrazeáló, átköltő, groteszkbe, netán abszurdba fordító, vagy tragikussá és maivá átmesélő saját történetüket megalkották. A tizennégy írás között nincs két egyforma, még a két-két novellával szereplő Raoul Renier és Körmendi Ágnes is markánsan másmilyet írt mindkétszer. Hogy melyik tetszik a legjobban? Ezt nemigen tudom eldönteni, de ha muszáj kettőt kijelölni, akkor épp e két szerző egy-egy történetére szavaznék: előbbitől a Sárkányölő Bendére (amelyből e könyvben kimaradt egy szövegrész, de a Sötét álmok című gyűjteményben elolvasható az egész), utóbbitól pedig a kötetnyitó és pályázatnyertes Aranyalmák című, remekbe szabott elbeszélésre. Érdemes őket elolvasni!

Hélène Carrère d'Encausse: II. Katalin
Európa, 2006
Nehéz elhinni, hogy Hélène Carrère d'Encausse már 84 éves... A számtalan díjjal és érdemrenddel kitüntetett, világhírű történésznő vaskos és okos könyve véleményem szerint a legjobb könyv II. Katalinről magyarul. Benne Katalin már az ötvenedik oldalon cárnő (624 van), vagyis itt nincs túlrészletezve a "kis hercegleányka elmegy a nagy Oroszországba"-tündérmese, amelyről a népszerű életrajzok képtelenek lemondani. A szerzőnő nem esik áldozatul Katalin naplójának sem, amely mindig indokolatlanul nagy helyet foglal el a biográfiákban (például a szintén friss, de a nálunk megjelentek közül talán legkevésbé jó Robert K. Massie-félében is, amelyről itt írtam). Ehelyett pengeéles logikával végigkövetett, nagyon okos, mondhatni, bölcs, mégis olvasmányos áttekintését kapjuk Katalin politikájának és annak, milyen elvek mozgatták cselekedeteit. Arról, hogy vajon Katalin férjhez ment-e Patyomkinhoz, fél oldalt kapunk - ám arról, hogyan változtatta meg a cárnő a szerető államférfi hatására külpolitikáját, s hogyan hatott ez Oroszország későbbi sorsára, sok-sok oldalon át olvashatunk. És szerintem ez így a jó. Ez az életrajz a maga nemében kiváló: ajánlom mindenkinek.

Linkek:
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.