Hármaskönyv 10. - Történelmi arcképek háromszor
Korábban már írtam a sorozat keretén belül egy hasonló könyvhármasról: három történelmi életrajzról. Ezek között szerepelt egy kötet a reformációról, egy forrásokra alapozott történelmi életrajz, s egy több történelmi személyiséget bemutató arcképcsarnok. Érdekes módon erről a posztról ugyanezt lehet elmondani... A bennük szereplő három ajánló szokás szerint zabolátlanul eltérő hosszúságú: miről mennyi jutott eszembe (az elsőről nagyon sok, a harmadikról jóval kevesebb)..

Anthony McCarten: A legsötétebb óra
Így rántott vissza minket Churchill a szakadék széléről
Agave, 2018
Amikor láttam a trailerét, nem tetszett: színpadiasnak és képeskönyv-jellegűnek éreztem. Amikor megnéztem, mégis azonnal győzött: A legsötétebb óra pompás filmnek bizonyult, elképesztően tehetséges szereplőgárdával, máris klasszikus jelenetekkel és tökéletes építkezéssel. Mégis, benne minden és mindenki egyetlen alakítás hátteréül szolgál: Gary Oldman Churchilljéhez. Mégpedig a nagy angol politikus rendkívül visszafogott, fegyelmezett és átgondolt megelevenítéséhez. Bár Churchillnek annyi különös és jellegzetes szokása volt, hogy könnyű volna a manírjai segítségével eljátszani őt, Gary Oldman nagy alázattal és elképesztően finom érzékkel formál hús-vér embert abból a személyből, akit időnként a maga valójában is önmaga karikatúrájának vagy szobrának tűnt. Véleményem szerint ez az alakítás fogja megtartani ezt a filmet az ismertek és elismertek között: nem véletlen, hogy végül két Oscart érdemelt ki, a legjobb maszkét és a legjobb főszereplőjét. Őszintén szólva a maszk nem különösebben hasonlít a valódi Churchillre. Gary Oldman szuggesztív filmalakja viszont máris összekapcsolódott a fejemben a valódi Churchillével - azt hiszem, örökre.

A film eredeti forgatókönyvét Anthony McCarten írta, aki korábban A mindenség elmélete adaptált forgatókönyvével érdemelt ki egy Oscar-jelölést. Mielőtt elkészítette volna a scriptet, kutatója, Rebecca Cronshey segítségével alaposan beledolgozta magát a témába: tanulmányozta a Nemzeti Archívum gyűjteményét, a Churchill Alapítvány kezelte dokumentumokat, a Birminghami Egyetem őrizte Chamberlain-naplókat, a korszak folyóiratait, s több nyomtatott forrást is Lord Halifax naplójától a történelmi életrajzokig. Ebből a munkából született A legsötétebb óra című könyv is, amely meglepő módon nem regény lett, hanem végjegyzetelt, forrásidézetekkel megtűzdelt történelmi szakmunka, amely - kitekintéssel Churchill korábbi pályájára - 1940. május 7-től május 29-ig (június 4-ig) mutatja be részletesen a diplomáciai eseményeket és a belpolitikai csatározásokat. Vagyis azt az időszakot, amely Churchillt azzá a Churchill-lé tette, akire ma is emlékezik a világ.

A legsötétebb óra nagyon jó könyv, és mégis, (szerintem) valahogy mégsem eléggé az. Hogy mitől jó: természetesen a téma különlegességétől. Attól, hogy a magyar olvasóknak is segít felfedezni Winston Churchill nagyságát. Hogy tartalmazza összes nagy beszédét, amely a filmben is elhangzik. Hogy bevezet azokba a nehéz időkbe, amikor olyan nagy problémát jelentett tisztán látni, jól dönteni, s egy idő után kiderült, minderre leginkább egyetlen angol politikus képes csak: a sokak által már rég leírt, folyton kigúnyolt, lelkes alkoholista, mulatságos különc, többszörös politikai kegyvesztett, de hazafias, okos és harcos Churchill. A figyelemfelkeltő filmes borító, a könyv olvasmányos stílusa, s a regényizgalmú eseménysor, amelyet bemutat - mind, mind segíthetnek abban, hogy az olvasók érdeklődni kezdjenek a jó filmek mellett a valódi történelem iránt is.

Csak az a blöff ott ne volna... Merthogy a kötet ígérete a történelem iránt fokozottabban érdeklődők számára, hogy olyan teljességgel egyéni látásmódú, témaválasztású, s néhány felfedezésében is unikális szakkönyvet kapnak, amilyet még sosem olvashattak. Az egyéni látásmód és témaválasztás azt jelenti, a szerző csak annak a néhány májusi napnak az eseményeire koncentrál, amelyek alatt Churchill rövid, mégis idegfeszítő alkudozás után miniszterelnök lett, átmeneti, mégis jelentős habozás után döntött a jövő politikájáról, vagyis arról, hogy Anglia nem adja meg magát, s kitalálta és elősegítette a brit csapatok nagy részének kimentését Dunkirkből. Az unikális felfedezés pedig: hogy Churchill egy ideig fontolgatta, talán érdemes lenne mégis békét kötni Hitlerrel - de végül mégis ellenkezően döntött. Ezek a dolgok adják a mozifilm lényegét, nem csoda tehát, hogy McCarten a könyvében is ezeket írta meg. Mindezzel csak három probléma van.

Az első, hogy az író leginkább Churchill két monumentális életrajzát használta (amelyeket "hivatalosnak" nevez, pedig nem azok, csak jelentősek): Martin Gilbert sokkötetes, nevezetes munkáját és Roy Jenkins magyarul is megjelent, kétkötetes Churchilljét. Ebből vonja le a következtetést: "Churchill 1940 májusában komolyan fontolóra vette a békekötés lehetőségét Hitlerrel, bármilyen végtelenül visszataszítónak is tűnik most már ez a gondolat. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lesz népszerű nézet, sőt, szembe fog engem állítani szinte az összes olyan történésszel, elbeszélővel és tudóssal, akik sokkal alaposabban belemerültek ebbe a történelmi korszakba, mint azt magamról állíthatnám." (221.) Íme tehát a hős szerző, a kívülről jött ember, aki leleplezi a valóságot, amelyet a történészek félremagyaráztak. Nekem ez már önmagában is túl bulváros hozzáállás. McCarten valójában pusztán Gilberttel és Jenkinsszel vitázik (akik egyébként nem is egészen ugyanazt mondják), de ezután már "szinte az összes" történész fejére olvassa az álláspontját.

A második probléma azonban nagyobb, hiszen az író odáig megy a könyvben, hogy egy helyütt szinte a szakmai tisztességtelenséggel vádolja meg a történészszakmát, akik eltitkolják a legfontosabb forrásokat az érdeklődők elől: "Ha Halifax nem dokumentálta volna Churchill beleegyezésének felidézését (....), akkor csak Chamberlain naplójának kiadatlan oldalain szerepelne, amelyeket az olvasó a Birminghami Egyetem archívumában találhat meg. Összeesküvés? Churchill hivatalos életrajzírója, Martin Gilbert egyáltalán nem említi azt az eget rengető pillanatot, amikor Winston azt mondta, hogy hálás lenne egy Hitlertől érkező észszerű békeajánlatért." (165-166.) Csakhogy ebben a mondatban azért rejtetten az is benne van, hogy 1. az idézet valójában ki van adva 2. s részletesen ír róla Andrew Roberts is Halifaxról szóló életrajzában! Akkor mégis ki esküszik össze kivel? Ki manipulál adatokkal? Mert a jelek szerint McCarten az, aki úgy állítja be a churchilli megnyilatkozást és értelmezését, mint amit még soha le nem írtak előtte: mint revelációszerű felismerést, amelyhez egy mindenki szeme elől eldugott adat vezette...

És ide kapcsolható a harmadik dolog. Gilbert, Jenkins és Roberts könyvével ugyanis sajnos A legsötétebb óra valódi szakirodalma fel is soroltatott: a szerző más szakkönyveket csak részproblémák tárgyalásánál (India közigazgatása, Churchill ifjúkora, feleségének története stb.) használt, ezen kívül kizárólag Churchill saját műveit és a primer forrásokat (jegyzőkönyvek, naplók) forgatta. Pedig ha eljutott volna John Lukacs, a magyar származású amerikai történész munkásságához, valószínűleg egy kissé átgondoltabban fogalmazza meg fent idézett mondatait. Lukacs ugyanis már 1991-ben kiadta The Duel című kötetét (magyarul: A párviadal, Európa, 1993, 1995, 1998, 2003, 2009), amelynek már az alcíme is mutatja, hogy A legsötétebb óra témaválasztása egyáltalán nem unikális: A nyolcvannapos párbaj Churchill és Hitler között: 1940. május 10. - július 31. Ha még tovább szeretnénk közelíteni, ott van Lukacs másik, 1999-ben megjelent kötete, a Five Days in London, May 1940, vagyis Öt nap Londonban: 1940. május (Európa, 2000), amely az 1940. május 24-től 28-ig tartó eseményeket mutatja be elképesztő részletességgel: vagyis gyakorlatilag pont ugyanazt, amit McCarten. És mennyivel jobban!

Lukacs ugyanazokat a forrásokat használja, csak még több kilóval kiegészíti (a könyv forrás- és szakirodalom-jegyzéke nyolcoldalas, s - leellenőriztem - szerepel benne minden olyan forrás és szakirodalmi mű, amelyet McCarten is használt, és 1999-ben már létezett: beleértve a jegyzőkönyveket, naplókat és újságokat). Maga a könyv regényizgalmú, okos, kiválóan felépített (újraolvastam és furcsállva állapítottam meg, hogy sokkal érdekesebb volt, mint A legsötétebb óra, egyszerűen, mert jobb volt a stílusa, s lenyűgözőbb az általa felhasznált adatok gazdagsága). De ami ennél sokkal fontosabb: kimerítően vesézi mindazokat a problémákat, amelyeken McCarten inkább csak bombasztikusan átsöpör. A megadásról szóló vitát például nemcsak idézi, de sokféle történészi értelmezését is sorra veszi egy hosszú lábjegyzetben (146.). A McCarten által felfedezett, "eltitkolt" idézet pedig a megadásról nemcsak szerepel a Lukacs-könyvben, de szintén hosszasabb magyarázatot is kap (idézet: 118.).

Összefoglalva tehát elmondható, hogy talán jobban jártunk volna, ha McCarten regényt ír a forgatókönyvéből. Egy helyen ugyanis nem bírja ki, s gyorsan rögtönöz egy - így - soha meg nem történt párbeszédet Churchill és Halifax közt. (184.) Ilyet, mint fikciót, még szívesen olvastam volna többet is! És e fikcióban még az sem zavarna, hogy kiderülne belőle, McCarten utálja Lord Halifaxot: a filmnek is ő lett a fontoskodó, kissé érthetetlen főgonosza. De egy történetbe ez belefér. Történelmi munkába viszont már nehezen. Márpedig A legsötétebb óra az akar lenni: egy szűk forrásanyagra épülő, kissé érdektelen kötet, amely kétségbeesetten bizonygatja saját merészségét, de nem rendelkezik elegendő szakmai rátekintéssel. Ehhez hozzáadva még a magyar fordítás ügyetlenségeit (pl. a csapatok kiürítéséről, a megzuhant népszerűségről, a német ajkú területekről, a földet ért haditengerészekről, a Munkáspárt Clement Attlee-jéről és a hol engedékenységinek, hol békéltetőnek, vagy engedékenynek emlegetett megbékélési politikáról), továbbá azt a különös szokást, hogy a szerző a semleges Churchill helyett folyamatosan Winstonnak emlegeti főhősét, nos - a könyv érdekes témaválasztása ellenére sem tűnik igazán maradandónak. Érdemes inkább menni, és olvasni valamit John Lukacstól (igaz, sokkal kevésbé szép csomagolásban)... A film és benne Gary Oldman alakítása azonban - bízom benne - még sok-sok dicsőségre számíthat. Esetleg még ezt a könyvet is elolvassuk miatta, lelkesedésből.

Miklya Luzsányi Mónika
Igaz ember hitből él - Reformációi olvasókönyv a reformáció első évszázadából
Parakletos Könyvesház, 2017
1490: a hétéves Luther Márton diót lop, majd először gondolkozik el a bűnein. 1590: Károli (Károlyi) Gáspár befejezi ajánlását a Vizsolyi Bibliához. Ezzel a két dátummal határolható be ennek a színes, izgalmas, pompás olvasmányt nyújtó kötetnek a világa: erről a két eseményről szól az olvasókönyv első és utolsó története. Ami közöttük található: ötvenhárom további két-ötoldalas kis szöveg, amelyekben olyan neves reformátorok életébe pillanthatunk be, mint Luther Márton, Kálvin János, Ulrich Zwingli vagy Philipp Melanchton. A remek korfestéssel dolgozó apró elbeszélések, történelmi miniatűrök felidézik a reformáció történelmének leghíresebb anekdotáit és legismertebb eseményeit: Luther toronyélményét, Kálvin és Szervét Mihály vitáját, Zwinglit és a zürichi kolbászevést, Melanchtonnak az Asztali beszélgetésekről szerzett epigrammája születését, Katarina Bora szökését a kolostorból, az ifjú Kálvin menekülését Párizsból... Utolsó nagy fejezetében pedig olyan neves magyar történelmi hősök lépnek elénk egy-egy pillanatra, mint Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Sylvester János vagy Bornemissza Péter.
Úgy gondolom, hogy igencsak hiányzott a magyar könyvkínálatból ez a remek kötet. Igaz, alapvetően gyerekeknek szól: 10 éves kortól már ajánlott olvasmány, s nemcsak hittanosoknak, hiszen az okos kronológiai táblázatok, az ötvenöt kis történet utalásai egészen hibátlanul megismertetnek az 1500-as évek európai és magyar históriájával, a hitújítás ügyében buzgólkodó történelmi szereplők egymást keresztező életútjával. De legyen bármilyen ideális első bevezetés is a könyv: én felnőttként is hallatlanul élveztem. Mind a kis novellák kellemes, irodalmi hangvétele, találó stílusa, finom humora, mind az a pontosság, amellyel a szereplők híres szavai, mondásai, levél- és beszédrészletei az eredeti forrásokból, hitelesen kerülnek idézésre a szövegekben, akár a rövid, szórakoztató olvasmányra vágyó felnőtteknek is kedves kötetévé teheti ezt az olvasókönyvet. Az én időmben valahogy így működött Bottyán János Hitünk hősei című munkája - de be kell vallani, ez klasszikus voltától függetlenül részben adatainak elöregedése miatt, részben professzoros stílusával kissé már avult hatást kelthet egy mai tizenévesben. Miklya Luzsányi Mónika történetei (amelyek eredetileg a Reformátusok Lapjában jelentek meg) viszont olyanokat is elérhetnek eredetiségükkel, rövidségükkel és sajátos stílusukkal, akik nem is szándékoztak egyháztörténetről olvasni: ugyanakkor olyan modern szakirodalmi alapokra épülnek, amelyek kiváló segédkönyvvé teszik az olvasókönyvet a korszak iránt érdeklődő fiatal olvasók számára.
Amikor Glenn S. Sunshine A reformáció fotelteológusoknak című kötetéről írtam nemrég, megengedtem magamnak, hogy kissé zúgolódjak azon, milyen kár, hogy a reformáció évfordulója ellenére 2017-ben  nem született olvasmányos magyar reformációtörténet. Ez a kötet azért kissé pótolja a hiányt (még ha a szépirodalom eszközeivel, s elsősorban az ifjúságot szólítja is meg): s szerencsésen elmondható róla, hogy alapvetően modern ökumenikus szellemű (bár ha unitárius lennék, talán nem mondanám ezt). Azonkívül óriási eredménye, hogy kellő helyet és időt biztosít a korszak női szereplőinek. Nemcsak a reformátorok feleségei és nőrokonai (Luther és Kálvin felesége, Kálvin húga, Melanchton lánya) lépnek elénk a könyvben: megismerhetjük a hitújítás iránt érdeklődő Habsburg Mária királynét, s Török Bálint erős akaratú evangélikus feleségét, Pemfflinger Katát is.

Dieter Wunderlich 
Hálózati kapcsolatok a XVIII. században - Nagy Frigyes, Mária Terézia, Nagy Katalin
Királyi Házak, Gabo, 2015
Őszintén szólva kicsit megdöbbentem, amikor végre nagy nehezen sikerült beszereznem ezt a könyvet: a megjelenésével ugyanis csak idén találkoztam, márpedig kézbe véve kiderült, hogy elvileg már 2015-ben megjelent... Mindegy, ennek valójában nincs igazi jelentősége: sokkal fontosabb, hogy a német író történelmi kötete remek szórakozásnak bizonyult. Érdekfeszítő részletességgel vezetett be a három nagy felvilágosult abszolutista uralkodó életébe, összehasonlította uralkodói eszményüket, intézkedéseiket, céljaikat, sikereiket és kudarcaikat, s természetesen elmesélte magánéletük, neveltetésük, házasságaik történetét is.
Az egyetlen, ami talán kissé félrepozicionálta szememben a kötetet, a magyar cím (Hálózati kapcsolatok) és az, amit egy külföldi kritikában olvastam: miszerint a pszichológus szerző, aki "több évtizede egy nagy, nemzetközi vállalat vezetőségében dolgozik" (lásd fül) valóban hálózati kapcsolatokat elemez, akár a vállalati, akár egyéb pszichológiai tudását s tapasztalatát felhasználva a könyvben. Ez egyáltalán nincs így. Egyszerűen egy csevegő hangú, nagyon népszerűen, ugyanakkor jó érzékkel megírt történelemkönyvet kapunk a három nagy uralkodó életéről és tetteiről, amely afféle hobbiból és a vonatkozó szakirodalom gondos tanulmányozása után készülhetett el: pszichológiai elemzésnek vagy nézőpontnak ugyanakkor nyoma sincsen benne. Tudom, közhelyes, de én a Vernetzte Karrierent biztosan Párhuzamos életrajzoknak fordítottam volna (Plutarkhosz után szabadon) - véleményem szerint ez jobban kifejezi, milyen is a kötet, mint a jelenlegi magyar cím.
Ettől függetlenül a borzalmas minőségű, de érdekes képekkel, leszármazási táblákkal, irodalomjegyzékkel, hivatkozásokkal kísért, s rövid fejezeteivel kifejezetten könnyed olvasmányt biztosító könyvet csak ajánlani tudom minden érdeklődőnek.

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor 
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor 
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor

Ekultura.hu - Carolina Schutti: Mezítláb a selymes fűben
Kortárs irodalmi olvasnivalót nagyon könnyű találni manapság. És nagyon nehéz. Könnyű, mert számos kiadó fordít magyarra a világ minden nyelvéről, s a könyvesboltokban halmokban állnak a szemgyönyörködtető borítójú újdonságok. És nehéz: meglelni a tömegben azt, ami igazán tetszene; rátalálni egy-egy megjelenésre, ha olyan író művéről van szó, akiről korábban még sosem hallottunk;  kiválasztani a sokaságból azokat a könyveket, amelyekre utóbb is szívesen emlékezünk majd – amelyek valóban megszólítanak. Hiszen sajnos nem minden a gyönyörű borítókép, a hívogató fülszöveg, a kitartó és ötletes reklám: végül minden odabenn dől el, két könyvfedél között, az olvasó és a szöveg találkozásakor.

Ami a kortárs világirodalom berkeiben csatangoló könyvkeresőt eligazíthatja, sok más mellett egy-egy bevált sorozat címe. Mára ilyenné nőtte ki magát például a Noran Libro Kiadó szépirodalmi sorozata, az Európa női szemmel. Ezért figyelhettem fel az osztrák írónő, Carolina Schutti Mezítláb a selymes fűben című regényére, amely a 2018-as könyvfesztivál napján vonult be a könyvtáramba. Már a hazafelé vezető vonatúton elolvastam, nagy-nagy élvezettel, ám amint befejeztem, szinte mindjárt újra elkezdtem volna, olyan élmény volt vele együtt, a világában létezni.

„Hadd írjak neked, hogy ne kuszálódjanak össze a szavaim. Hogy összeállhassanak a mondataim. Különben megint eldobhatom a papírt, hogy vízzel teli mélyedésekben foszoljék szét, a mocsárban, fennakadhat a sárgány fénylő gyomon, ami a töltésbe kapaszkodik. Hogy összehajthassam, hogy aztán te kisimíthassad a szavaimat."

Érdekes, hogy a magyar kiadás tipikusan nem az a könyv, amelyik magától beugrik a bevásárlókosárba. Rendkívül arisztokratikus külsőségekkel bír: matrjoskákat ábrázoló fedélképén első látásra nem akad semmi izgalmas, fülszövege egyáltalán nincsen, halványzöld borítóján mindössze egy rövid idézetet hordoz önmagából, a fülein pedig két életrajz olvasható: a szerzőé és a fordítóé. Vagyis gyakorlatilag semmiben sem segíti a könyvek közt válogató reménybeli olvasót a választásban: nem árul el magáról semmit, csak, hogy komoly, szépirodalmi kötet. De mindez mit sem számít, mert amint elkezdi az ember olvasni, máris elvarázsol, s el sem enged az utolsó lapig, amely meglepő módon a százhatodik. A Mezítláb a selymes fűben ugyanis megengedi magának a rövidséget: nem kis elégedettségemre, mert minél többet olvasok, annál inkább nyomaszt a tendencia, hogy mintha lennének olvasók és kiadók, akiknél a könyv a vastagságánál kezdődik, s komolyan sem vesznek egy száz-kétszáz oldalas opuszt.

Pedig a Mezítláb a selymes fűben rövidsége ellenére hihetetlenül tömör és erős szöveg: s épp addig tart, ameddig kell. Egészen finom, költői próza, lebilincselő történet, olykor fájdalmas, olykor vidám, tele apró részletmegfigyelésekkel a világról. Önéletrajzinak tűnő, valójában inkább fikciósan és jelképesen szuggesztív utazás a jelenből a múltba, s a múltból a jövőbe. Egy különös sorsú lány, Maja életének, vonzódásainak, múltfeltárásának és jövőteremtésének története. Ráadásul csodálatosan szép, szinte filmjelenetként elképzelhető, aprócska részletekből áll össze, amelyek kifejezetten különleges, saját nyelven szólalnak meg.

„Maja lemosta a nap porát a bőréről, a városi levegőt, a teherautó cigarettafüstjét. Amikor már az ágyában feküdt, a sofőrre gondolt. Finire, aki megállás nélkül beszélt. Az autórádióból szóló halk zenére. A fényszóró fénycsóvájára az aszfalton. Arra, hogy egy nő is ülhetett volna a volán mögött, vagy egy házaspár. Mégis egy fiatal férfi volt. Aki nem bántotta őket. Először hazavitte Finit, aztán őt, és addig várt, amíg be nem ment az ajtón."

Carolina Schutti, a regény írója 1976-ban született Innsbruckban. Zenei, germanisztikai és angol-amerikai filológiai tanulmányok után irodalomtörténetből doktorált, miközben egyetemen tanított és esszéket, kritikákat írt. Későn kezdett szépirodalmat publikálni, első kötete csak 2010-ben látta meg a napvilágot: s azóta még két regénye és egy verseskötete jelent meg. Második regényével, a Mezítláb a semlyes fűbennel 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Egyébként leginkább ezért olvashatjuk el mi, magyar olvasók; a győztes szerzők írásait ugyanis különféle programok keretében a magyar kiadók is meg tudják jelentetni (nálunk a Noran Libro mellett például a Typotexnek, a L’Harmattannak és a Vincének van ilyen vállalkozása). Azt gondolom, ez óriási dolog: különben vajon mikor vehetnénk a kezünkbe pár éves, friss kortárs világirodalmat lengyel, szlovák, török, finn, cseh, máltai, norvég és ciprusi íróktól – hogy csak az Európa női szemmel sorozat szerzőinek nemzetiségét soroljam el? Carolina Schutti könyve pedig olyan regény, amit tényleg kár volna kihagyni a nyelvi gát, vagy a szerző – egyelőre még létező – hazai ismeretlensége miatt, hiszen olyan különleges témákkal foglalkozik, mint az identitásvesztés, identitásteremtés és identitáskeresés.

A főszereplő Maja történetének van bizonyos önéletrajzi vonatkozása, s önmagában is különleges. Az írónő szavaiból, aki a 2018-as könyvfesztiválon Budapesten járt, kiderült, hogy ő maga is olyasféle felmenőkkel rendelkezik, mint regénye hősnője, aki csak lassan, mozaikkockákból rakja össze elhallgatásokkal és elfojtásokkal teli múltját. Hiába osztrák kislány, emlékei egy belorusz nagymamáról, egy lengyelországi útról, s érthetetlen, mégis, szívének olyan kedves szó- és mondatfoszlányokról, sejtetik, hogy valaki valamikor nagyon mélyen elnyomta benne, ki is ő valójában. Így emlékei és gondolatai egy olyan nyelven születnek meg, amely valójában idegen tőle: múltja nyelvéhez, valóságához viszont legfeljebb álmaiban és a fantáziájában férhet hozzá.

„Minden átfordult a másik nyelvre, és semmi sem veszett el, ami amúgy sem veszett volna, de már nincs közel hozzám, az anyai szavak és a pihekuckó gyerekszavai valahol szétszórva hevernek, mintha Holle anyó túlságosan felrázta volna a paplant, mintha kiszakadt volna, és a pihepuha otthonosság kihullott volna belőle."

A regény szépsége és költőisége mellett sok történetfordulatot is felkínál: együtt nyomozhatunk a szereplővel múltjának megfakult, tovatűnt alakjai, az új életet kezdő apa, a szigorú, új hazájához mindenben alkalmazkodó nagynéni, vagy éppen a szeretettel teli, varázslatos felnőtt játszótárs, a titokzatos múltú Marek igazi története, személyisége után.

A kis történetek úgy épülnek nagy történetté, mint a matrjoskababák sorozata, akiket a könyv főhősnője mindig csak bábuskáknak hív. Minél több matrjoskát csavarozunk szét, annál közelebb jutunk a legbelsőhöz, az igazihoz, amelyiket már nem lehet szétszedni, s amelynek a legszebb kép van a hasán... Így rejlik a regény mélyén is valami nagyon igaz és páratlan. Érdemes megkeresni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Carolina Schutti: Mezítláb a selymes fűben
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Apró jegyzet három Reacher-krimiről
Rengeteget beszélek és írok Lee Child regényeiről és csodálatos hőséről, Jack Reacherről. De hát huszonkét könyve van: mindegyikről, mindig mégsem lehet posztolni... Ezért az Éjféli szállítmány nemrég megjelent ajánlójának tiszteletére összegyűjtöttem három-három indokot, miért is érdemes elolvasni a közelmúltban megjelent azon Reacher-könyveket, amelyekről hosszabban ezúttal nem írtam.

Nincs mit veszítened
Eredeti címe: Nothing to Lose
Eredeti megjelenés: 2008
Legfrissebb magyar kiadás: 2018
A 12. Jack Reacher-regény
1. Jelenleg ez a legfrissebb Lee Child-megjelenés a boltokban: a könyvet tíz éve adták ki először, most pedig pár napja már gyönyörű, új változatban tehető fel a polcra.
2. Tipikus igazságszolgáltatós Reacher-sztori: a magányos vándor csak fel akar fedezni magának két furcsa nevű városkát, Hope-ot és Despairt (Reményt és Kétségbeesést), de váratlanul sötét titkokra bukkan, s nem tudja megállni, hogy meg ne álljon rendbe tenni a helyzetet.
3. Amikor először olvastam, hangulatában kissé emlékeztetett az emblematikus első Child-regényre, az Elvarázsolt dollárokra. És most is.

Elveszett holnap
Eredeti címe: Gone Tomorrow
Eredeti megjelenés: 2009
Legfrissebb magyar kiadás: 2017
A 13. Jack Reacher-regény
1. Azt hiszem, ez a kedvenc Reacher-történetem.
2. Ez volt a második kötet, amit az írótól olvastam, s mivel az előző (másik kedvencem, az Elvarázsolt dollárok) (mindkét) fordítása hagy maga után kivetnivalót, mindig visszatérek arra az álláspontra, hogy magyarul biztosan ez a legjobb Child-kötet, hála a fordítónak, Gieler Gyöngyinek és persze a szerzőnek...
3. Az egyes szám első személyben szóló könyv ritka a Reacher-regények közt: így már akkor beleláthatunk a főhős gondolkodásába és megismerhetjük tettének mozgatórugóit, amikor az első néhány oldalon még csak azt latolgatja, miért biztos benne, hogy a metrón vele szemben ülő, kétségbeesett, vastag dzsekit viselő nő öngyilkos merénylő. És az is kiderül, miért nem száll le Reacher mégsem, amikor még tehetné.

61 óra
Eredeti címe: 61 Hours
Eredeti megjelenés: 2010
Legfrissebb magyar kiadás: 2018
A 14. Jack Reacher-regény
1. Akik szeretik a viszonylag szenvtelen, objektív stílusban elbeszélt, nem(csak) a főhősre, sokkal inkább a megdöbbentő és sokkoló különösséggel váltakozó eseményekre koncentráló thrillereket, azoknak valószínűleg ez lesz a kedvenc Reacher-könyvük.
2. Amelyik egy hallatlanul emlékezetes főgonosszal is rendelkezik, akinek az ábrázolásában nincsen semmi Bond-filmesen ponyvajellegű, ezzel szemben tényleg lehet tőle rettegni, mire odáig jutunk, hogy Reacher lassanként összefut vele.
3. Amikor a kötet megjelent, nem lehetett tudni, a hős meghalt-e a végén... Úgyhogy Lee Childnak ebben az évben a szokásostól eltérően ki kellett adnia még egy Reacher-regényt, hogy mindenki megnyugodjon...

Ekultura.hu - Lee Child: Éjféli szállítmány
Február utolsó napjaiban jelent meg az angol születésű, de Amerikában élő és publikáló szerző, Lee Child legújabb kötete, az Éjféli szállítmány. Menetrend szerint, mint mindig. Ilyenkor, tél végén szokta ugyanis kiadni a General Press az angol nyelven mindig előző év őszén boltokba küldött legújabb Reacher-regényt.

Az eredetileg The Midnight Line címre keresztelt kötet a huszonkettedik, amelyben a szerző fellépteti első és egyetlen hősét, Jack Reachert, az egykori katonai rendőrt, aki évekkel ezelőtt, ifjonti nyugdíjazásakor gondolt egyet, s elkezdett úgy élni, ahogyan talán mindnyájan szeretnénk titokban. Egész életében utazik: megy, ahová az út vezeti, teszi, amit a pillanat diktál. Nem tervez, nem aggódik, nem kötődik. Nincsen háza, lakása, tulajdona. Sőt: nincsenek tárgyai sem, csomagja, mobilja, iratai. Egyetlen összecsukható fogkefe minden vagyona. Hol busszal, hol vonattal, hol autóstoppal kalandozza be az Amerikai Egyesült Államokat: megfordul kisvárosokban, ahol a madár se jár, leszáll megállóhelyeken, ahol senki sem szokott megfordulni, mindig újabb és újabb szépségeit és furcsaságait fedezi fel ennek a nagy országnak. És közben: újra és újra igazságtalanságokba botlik, amiket valakinek helyre kellene tennie. Mint többszörösen kitüntetett egykori katona, kiváló katonai nyomozó, félelmetes külsejű férfi és kockázatvállaló, olykor brutális verekedő, gyakorlatilag bármit el tud érni, bármilyen rejtélyt meg tud fejteni és bármilyen harcban képes győzni, legyen szó utcai verekedésről vagy profi bérgyilkosok megállításáról. Elképesztően ijesztő és mégis elképesztően vonzó személyiség: véleményem szerint a modern krimi- és thrillerműfaj legpompásabb karaktere.

Ebben a regényben jegyet vált egy távolsági buszra, s Milwaukeeból elindul a Felső-tó partja felé. De megszakítja az utazását, a második megállónál észrevesz ugyanis egy zálogházat, kirakatában pedig egy kis, egyértelműen női, West Pointról való évfolyamgyűrűt. Olyasmit, amit sosem szoktak eladni az emberek: ami valami fontosat jelképez; hazafiságot, eszmét, sok év küszködésének méltó jutalmát, katonai becsületet... Reacher, mint egykori katona sokkal mélyebben átérzi ezt, mint bármely civil. Magánnyomozásba kezd hát, hogy megtudja, hogyan került a gyűrű a boltba, s mi vehette rá a gazdáját, hogy megváljon tőle. Zsarolás? Fizikai erőszak? Gyilkosság? Vagy valami más? Amikor pedig megtud egy nevet, az is kiderül számára, hogy a gyűrű tulajdonosnője, akiről évek óta senki sem hallott, olyasvalaki, aki megkapta a Bíborszívet. Azt a kitüntetést, amely a „fegyveres erők bármely tagjának adományozható, aki harc közben megsebesült, életét vesztette, vagy olyan sérüléseket szenvedett, amelyek a későbbi halálához vezettek.” Ettől kezdve Reacher már nemcsak a nőt keresi, hanem a múltját is fel akarja deríteni: azt, vajon mi történhetett vele a katonai pályán, az utolsó bevetésekor. Mindezt azonban nem egy zsúfolt nagyváros adatbázisaiban kutatva teszi (ahová amúgy se volna bejárása), hanem motorosbandákat és erdei embereket kérdezgetve, mosodákat és kis, eldugott rendőrőrsöket látogatva, s újra és újra bekalandozva Amerikának azt a fantasztikus szeletét, ahol a tőlem harminc kilométerre lakó ember a közeli szomszéd.

Kiváló a könyv, jó olvasni, mint Lee Child bármelyik művét. Arra is alkalmas azonban, hogy valaki ezzel kezdje meg az ismerkedést Reacher különös világával: nem kell ugyanis hozzá semelyik korábbi könyv ismerete. Minden Reacher-regény külön univerzum.

Nagyon kevés olyan sorozat van, amelynek megjelenik minden kötete magyarul, s eljut egy olyen bűvös számig, mint a 22. Lee Child esetében ez mégsem csoda: a statisztikák szerint ő az egyik legkeresettebb külföldi krimiszerző, a Reacher-könyvek eladott példányszáma 100 millió felé jár a világon, a Reacher-filmek pedig, amelyekből mindeddig kettő van, mintegy 400 millió dolláros bevételt hoztak.

Lee Child cameo-szerepe a második Reacher-filmben
Számomra azonban nem ezért kedvesek a Lee Child-regények, hanem összetéveszthetetlen stílusú, fanyar humorú, köznyelvi, mégis élvezetesen retorikus szövegük miatt. Elég csak arra gondolni, hogy az Éjféli szállítmányban a valóban szinte óriás Reacherre az ellenfelek csak Nagylábúként (vagyis kvázi Jetiként), Hihetetlen Hulkként, és olyan vadállatként hivatkoznak, akit „Állatkertben kellene mutogatni.” Ezzel – amellett, hogy a saját intelligenciájukról szomorú tanúbizonyságot tesznek – alkalmat adnak magának Reachernek, hogy elironizáljon azon, milyen ijesztően magas is ő – s felvesse a kérdést, ha már folyton vadállatnak meg képregény-szörnynek nézik, nem kellene-e valóban úgy viselkednie. Mivel azonban Reacher igen okos is, marad, amilyen volt: egy ember, aki pompás verekedő és nem fél semmitől, viszont ha lehet, gondolkodik inkább az erőszak helyett...

Összefoglalva: akár a hőse, akár a szövege, akár az izgalmas cselekménye miatt sokak kedvencévé válhat ez az újabb Reacher-regény. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Lee Child: Éjféli szállítmány
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Philip K. Dick regényei
Az alábbi lista egyik kedvenc sci-fi szerzőm, Philip K. Dick (1928-1982) regényeinek felsorolását tartalmazza az első nyomtatott megjelenés sorrendjében. Ahol van a könyvnek magyar fordítása, ott a magyar cím szerepel elsőként, ahol nincsen, az angol. A felsorolás alapján elmondható, hogy az életműsorozatot megjelentető Agave Könyvek kiváló munkát végzett, hiszen Dick életében kiadott műveinek nagy részét már megjelentették (25-öt a 33-ból), s láthatóan nem zárkóznak el a korai regényektől sem. (Aminek én csak örülni tudok: egyik nagy kedvencem például a Figyel az ég, s mindig megrökönyödök, amikor valaki a kiadásakor 29 éves Dick "korai zsengéjének" nevezi. Ilyen értelemben Shakespeare egyik korai zsengéje meg a Romeo és Júlia.) Egy ilyen listánál egy fordító nevét még mindenképpen meg kell említeni: Pék Zoltánét. Nélküle nincs magyar Dick.

Solar Lottery, 1955
Jones kezében a világ - The World Jones Made, 1956
The Man Who Japed, 1956
Figyel az ég - Eye in the Sky, 1957
A kozmosz bábjai - The Cosmic Puppets, 1957
Kizökkent idő - Time Out of Joint, 1959
Vulcan's Hammer, 1960
Dr. Futurity, 1960
Az ember a Fellegvárban - The Man in the High Castle, 1962
A Titán játékosai - The Game-Players of Titan, 1963
Időugrás a Marson - Martian Time-Slip, 1964
Az utolsó szimulákrum - The Simulacra, 1964
A végső igazság - The Penultimate Truth, 1964
Az Alfa hold klánjai - Clans of the Alphane Moon, 1964
Dr. Vérdíj - Dr. Bloodmoney, or How We Got Along After the Bomb, 1965
Palmer Eldritch három stigmája - The Three Stigmata of Palmer Eldritch, 1965
The Crack in Space (Cantata-140), 1966
Várjuk a tavalyi évet - Now Wait for Last Year, 1966
The Unteleported Man, 1966
Transz - The Zap Gun, 1967
Visszafelé világ - Counter-Clock World, 1967
Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? - Do Androids Dream of Electric Sheep?, 1968
Ubik - Ubik, 1969
Galaktikus cserépgyógyász - Galactic Pot-Healer, 1969
Az elektromos Lincoln - We Can Build You, 1969
A halál útvesztője - A Maze of Death, 1970
A Florix-8 küldötte - Our Friends from Frolix 8, 1970
Csordulj könnyem, mondta a rendőr - Flow My Tears, the Policeman Said, 1974
Egy megcsúszott lélek vallomásai - Confessions of a Crap Artist, 1975
Kamera által homályosan - A Scanner Darkly, 1977
Valis - VALIS, 1981
Istenek inváziója - The Divine Invasion, 1981
Timothy Archer lélekvándorlása - The Transmigration of Timothy Archer, 1982
The Man Whose Teeth Were All Exactly Alike, 1984
Puttering About in a Small Land, 1985
In Milton Lumky Territory, 1985
Szabad Albemuth Rádió - Radio Free Albemuth, 1985
Humpty Dumpty in Oakland, 1986
Mary and the Giant, 1987
The Broken Bubble, 1988
Gather Yourselves Together, 1994
Voices from the Street, 2007

Link
Philip K. Dick művei
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor
Már megint detektívtörténetek... Ráadásul történelmiek: mi ebben az újdonság? Amióta a Hármaskönyv sorozat létezik, immár negyedik alkalommal szentelődik egy-egy része detektívtörténeteknek (volt itt már Sherlock Holmes, de magyar történelmi krimi és marsi gyilkosság is) - hiába, nagyon szeretem őket: mármint az igazán jókat. Ráadásul a három történelmi detektívregényről (amelyek kivétel nélkül magyar szerzőktől, Hász Róberttől, Sipos Gergőtől és Böszörményi Gyulától származtak) épp közvetlenül ezelőtt írtam. Talán éppen ezért úgy érzem, jól illik ide ez a poszt, amelyben a históriai nyomozásokat idegen szerzők írták meg: egy osztrák, egy német és egy brit.

Pauline Peters: A rubinvörös kamra
Victoria Bredon 1., Mont Balnc válogatás, Maxim, 2017
Szokatlan, hogy amikor megjelenik magyarul egy Londonban játszódó történet, annak német legyen a szerzője. Pedig A rubinvörös kamra esetében ez így van: a szerzői név mögött a már számos történelmi regényt és krimit jegyző német író és újságíró, Beate Sauer (*1966) rejtőzik, akit hazájában nemrég a rangos detektívregény-elismerésre, a Friedrich Glauser-díjra is jelöltek egyik könyvéért. (Persze aki annyira sznob, hogy csak angolszász szerzőktől olvas, és a magyar fülszövegnek el kell vele hitetnie, Pauline Peters (kimondatlanul is) angol, csak "jelenleg Németországban él", az nyugodtan higgye ezt: a könyv attól még ugyanolyan élvezetes marad.)
Őszintén szólva először nemigen tudtam hova tenni a könyvet, aminek két oka volt. Az egyik: a hátlap magyar ajánlószövege alapján nem tudtam eldönteni, egy romantikus történetről van-e szó, amiben akad egy gyilkosság, vagy egy történelmi krimiről, amiben a főhősnő időnként szerelmes. A másik: épp elég csalódás volt szembesülni a Leányrablás Budapesten esetében azzal, hogy a könyv csak egy széria nyitódarabja, így egyáltalán nem áll meg önmagában, kerek, lezárt történetként. Mivel a regényt először a Bookline-on pillantottam meg, ahol a címleírásába mindjárt bele is vették, hogy "Victoria Bredon-sorozat 1. rész", fel voltam rá készülve, hogy itt is valami végtelenített young adult-szériába futok bele: úgyhogy vásárlás előtt muszáj volt egy boltban belenéznem a könyvbe. Szerencsére - mert azonnal megfogott.
A rubinvörös kamra teljesen szabályos, élvezetes történelmi detektívregény, amely 1907-ben játszódik, Angliában. Még azt sem mondanám róla, hogy az ifjúságnak való: igaz, vannak benne érzelmes részek, s az már álomszép borítójából is egyértelmű, hogy főképpen nő- és lányolvasóknak szánták, ettől azonban még nem lesz lányregény. Gyilkosságok kiábrándító, mégis izgalmas sorozata és a fordulatos nyomozómunka mellett megismerhetjük belőle a korabeli brit előkelőségek, vagy a bontakozó szüfrazsettmozgalom világát ugyanúgy, mint a nyomornegyedek rosszlányainak vagy a vidéki birtokok cselédeinek életkörülményeit. A főszereplő, Victoria Bredon kisasszony egy zseniális igazságügyi orvosszakértő talpraesett és intelligens lánya, aki kiskorától fogva szabad és modern légkörben nevelkedett, apja halála óta pedig magányosan, egyetlen komornyik szolgálataira támaszkodva él a család londoni házában, s előkelő származása ellenére (botrányos módon) újságfényképészként dolgozik. Be nem vallaná, hogy néha szinte nyomorog, mivel gazdag rokonai egyetlen jövőt képzeltek el neki: az előkelő, de polgári származásához illő, kompromisszumokkal teli "jó házasságot". Ő azonban maga szeretné irányítani az életét, s maga szeretné kideríteni azt is, milyen titok rejtőzik a múltjában: miért vannak pánikrohamai és miért fulladozik, ha csak eszébe jut egy bizonyos esemény a gyerekkorából, s ki lehet az a titokzatos nő, aki egy alkalommal megmentette az életét, majd örökre eltűnt.
Nos, ennyi izgalom épp elég volna egy szórakoztató történelmi regényhez, Pauline Peters azonban kiváló krimirejtélyt is kitalált: Victoria kezdetben csak a mérhetetlenül gazdag, mégis udvariatlan és gátlástalan Sir Francis Sunderland meggyilkolása ügyében kezd nyomozni, hogy bebizonyíthassa, bár a halála előtti este volt egy komoly és hangos vitája a zsaroló főrenddel, nem ő tette el láb alól. Később azonban újabb gyilkosságok történnek, így Victoria és komornyikja, a tökéletes modorú Hopkins rákényszerül egy egészen nagyszabású bűnügyi rejtély kinyomozására. Kutatásuk során újra és újra összefutnak Jeremy Ryderrel, a megnyerő modorú újságíróval: ami nyilván több, mint véletlen. De vajon mit tudhat Ryder és kinek dolgozik valójában?
A regény talán egy icipicit hosszabb, mint kellene (bár van egy olyan érzésem, hogy a 2010-es években íródott könyvek nyolcvan százalékáról ezt fogja mondani az utókor: mert az olvasók és a kiadók imádják a féltéglákat, ennél alább ma már író nem adhatja). Ettől függetlenül izgalmas és egyéni hangú detektívtörténet, amit az itt-ott megdöccenő fordítás ellenére csak ajánlani lehet a műfaj kedvelőinek.

Edith Kneifl: Haláltánc harangszóra
Monarchia-krimik, Gustav von Karoly 2., Magistra, 2018
A Magistra Kiadó könyveivel először a 2017 április Könyvfesztiválon találkoztam, így mára már egyévesek lettek. Az eltelt néhány hónap alatt öt pompás könyvvel álltak elő, közülük a legelső,  Simon X. Rost Aki sosem alszik című regénye volt, amelyben a felnőtt és szülővárosába visszatért Tom Sawyer nyomoz. Ez annyira kedvenc olvasmányommá vált, hogy hatására újraolvastam Mark Twain összes eredeti történetét, a regényt 18. helyezettként feltettem az év legjobb könyvei listámra, s egyszer már újra is olvastam.
Szintén nagyon élvezetes volt a Szép kastélyban szép halottak, a 2017-es év utolsó megjelenése, amellyel új sorozat kezdődött, kétszeresen is. Egyrészt a kiadó megismertette a magyar olvasókkal az osztrák írónőt, Edith Kneiflt, aki máig négy, a századfordulós Bécsben játszódó történelmi krimit jelentetett meg, amelyeket a vonzó, mégis nagyon emberi nyomozó, az angyalarcú, önmarcangoló és kissé léha Gustav von Karoly személye köt össze. A félig magyar származású magánnyomozó első története azonban a Monarchia-krimik sorozatnak is első darabja lett, amelyben az ígéret szerint nemcsak Kneifl, hanem más írók a korszakban játszódó történelmi detektívregényei is megjelennek majd. Az ígéret 2018-ban teljesült be: az év két Monarchia-krimivel indult: Kneifl sorozatának következő kötetével és egy új szerző, Frank Tallis bécsi krimijével.
A Haláltánc harangszóra című regényben jobban megismerhetjük Gustav von Karolyt, akinek - úgy tűnik - épp jobbra fordul a sora. Bár továbbra is állandó pénzzavarban van, egyre közelibbé válik az idő, amikor apja, az őt oly sokáig félig-meddig megtagadó, magyar Batheny gróf végre a nevére veszi majd. Gustav épp szerelmi csalódását próbálja kiheverni, amikor rádöbben, az előkelő származás vállalása kellemetlen kötelességekkel is járhat. Apja ugyanis már jövendőbelit is keresett neki a dús keblű, kacér és tapintatlan bankárlány, Helene Stemann személyében. Miközben a leányzó sokatmondónak szánt pillantások kíséretében bájosan kipezsgőzi csekélyke vagyonából, Gustavnak ráadásul detektívmunkája is akad. A Stephansdom építőmestere épp 1889 szilveszterének éjjelén veti ki magát temploma északi tornyából, ám a tiszteletreméltó Schaumburg herceg szerint sokkal inkább gyilkosság történt. Így megbízza Gustavot, szabadkőműves-páholybeli pártfogoltját, hogy nyomozza ki a dómépítész halálának rejtélyét. A detektívnek ezúttal nemcsak barátja, Rudi Kasper főfelügyelő segít, hanem egy okos, független és bátor fiatal lány is, Clara Bernhard, aki megismerteti a fiatalembert a bécsi művésztársasággal és a bécsi nyomorral is. A nyomozás a leányanyák otthonától a püspöki hivatalon át egészen a dóm katakombáihoz vezet, a szereplők között pedig felbukkan egy zsidó rabbi, egy fajvédő orvos és néhány bécsi örömlány is.
Két könyv után már látszik, hogy Kneifl sorozata a hangulatteremtésben a legerősebb. Minél többet olvastam el Gustav von Karoly kalandjaiból, annál jobban megteremtődött előttem a nosztalgikusan, bár kritikával ábrázolt, századfordulós bécsi milliő: a kávéházak, biliárdszalonok, szabadkőműves-páholyok, bankházak, rendőrhivatalok, macskaköves utcák, gyors futású fiákerek világa. A könyvben ehetünk Sacher-tortát, amelyet maga Anna Sacher csomagol be gondosan, meghallgathatunk egy Strauss-operettet a Theater an der Wienben, egy szalonban pedig láthatjuk beszélgetni az ifjú Hugo von Hoffmanstahlt és Arthur Schnitzlert. A detektívrejtélyek is érdekesek, a szereplők azonban különlegességük ellenére - feminista nagynéni, nyomorból kikapaszkodott rendőrfelügyelő, svájci orvostanhallgató szerelem - kissé kétdimenziósak. Gustav azonban a maga időről időre elgyávuló, önmagáért aggódó, máskor viszont önfeláldozó hőssé váló személyiségével igazán rokonszenvesen emberi.
Kissé könnyű, kissé sznob, de nagyon bájos sorozat ez: tényleg a történelmi krimik kedvelőinek való.

Frank Tallis: Gyilkos illúziók
Monarchia-krimik, Max Liebermann 1., Magistra, 2018
Egy új kiadó - mindössze egy éve a magyar piacon - új szerzőt vezet be, nem sokkal azután, hogy új szerzőt vezetett be... Körülbelül így lehetne körülírni, mit is jelent Frank Tallis Gyilkos illúziók című kötetének magyar megjelentetése. A Magistra még csak az ötödik kiadott könyvnél tart, s máris négy szerzőt is elhozott a magyar olvasóknak: egy izlandi németet, egy németországi németet, egy osztrák németet - és most egy angolt. Próbálok visszaemlékezni, milyen merészségekkel kezdődött azoknak a kiadóknak (Agave, 21. Század stb.) a története, amelyeket már a könyves eszmélésem után alapítottak, de nehezen megy... Az azonban biztos, hogy a Magistra merész és eltökélt a tekintetben, mit és mennyit szeretne kiadni magyarul, minél előbb.
Új választásuk, Frank Tallis történelmi krimisorozatának lefordítása nagyon kedvemre való döntés volt! Mindig is szerettem az olyan történelmi detektívregényeket, amelyekben a nyomozókat az ügyek lélektani vetülete is érdekelte. Nagyon tetszett annak idején Jed Rubenfeld két regénye, amelyekben nagy teret kapott az 1909-ben Amerikába látogató Sigmund Freud és pszichoanalitikai módszerei (Akar beszélni róla?, Halálösztön). Amikor megismertem, azonnal dr. Laszló Kreizler rajongójává szegődtem, habár - sikeres minisorozat oda, olvasói siker ide - még mindig meggyőződésem, hogy Caleb Carr történelmi krimijei egy kissé túlbeszéltek (A Halál angyala, A sötétség angyala). Nos ilyen előzmények után természetes volt, hogy már a megjelenéskor azonnal szaladtam elolvasni azt a Bécsben játszódó történelmi detektívtörténetet, amelyben egy pszichiáter, Freud tehetséges tanítványa, Max Liebermann nyomoz: vagyis a Gyilkos illúziókat... A regény angol szerzője "civilben" maga is klinikai pszichológus, így a kötet orvosi és pszichológiával kapcsolatos részei igen megbízhatóak. Sokkal fontosabb azonban, hogy a megjelent regény alapján az író remekül ért a fordulatos cselekménybonyolításhoz, a hangulatteremtéshez és a karakterrajzhoz. Remek, egyedi, szerethető hőst alkotott, s könyvei hibátlanul idézik fel a századfordulós Bécs színeit, hangjait, ízeit. 2006 és 2018 között nyolc regény és egy hosszabb elbeszélés született Liebermann főszereplésével, s népszerűsége az egész angol nyelvterületen töretlen: ezért nagyon jó, hogy mi, magyar olvasók is elolvashatjuk első nyomozását  s talán nemsokára a többit is.
Ebben az izgalmas, sorozatkezdő regényben 1902-ben járunk:  egy belülről bezárt szobában holtan találnak egy ragyogó szépségű fiatal nőt, aki titokban médiumként dolgozott. A tetthelyről előkerül egy szintén belülről bezárt dobozka is, benne rejtélyes, óegyiptomi istenszobrocskával. Oskar Reinhardt felügyelő két lábbal áll a földön, épp ezért nemigen hajlandó elhinni, hogy Charlotte Löwenstein halálát a szellemvilág bosszúja vagy Széth isten átka okozta: ahhoz azonban, hogy közelebb jusson a valóságos bűntényhez, muszáj a legjobb barátja, Max Liebermann segítségét kérnie.
A fiatal pszichiáter nemcsak jóképű férfi, kiváló zongorista, elegáns úriember, s a modern, szecessziós művészet rajongója, de nagyon komolyan veszi a szakmáját is. Elkeseredett ellensége annak, hogy a "női hisztériát" elektrosokk-terápiával gyógyítsák, a kérdések erejében hisz, nem a kényszervallatásban, s feltett célja, hogy bebizonyítsa, a bűntények jó részét logikai úton hamarabb meg lehet fejteni, mint erőszak alkalmazásával, vagy a nyomornegyedek lakóinak automatikus bekasztlizásával. Mialatt azonban felügyelő barátjával a médium gyilkosa után nyomoz, újra és újra szembekerül a tekintélyre való hivatkozással, orvostársaival, akik nem mernek kiállni a modern elméletek mellett, s magas rangú rendőrökkel, akiknek csak a karrierjük és a társadalmi elismertségük fontos.
A rövid, izgalmas fejezetekből álló regényben végiglátogathatjuk a korabeli Bécs legkülönbözőbb jellegzetes helyszíneit a Prátertől a Szecesszió Házán át a Café Centrálig. Megismerhetünk híres korabeli alakokat a vicceket gyűjtő és osztályozó Freud professzortól a bravúros zenéjű Gustav Mahlerig. Betekintést nyerhetünk a korabeli eszmékbe: elénk lépnek a feminizmus, a szociáldarwinizmus, a fajelmélet, a nagynémet eszme és a modern kriminológia képviselői. De a legfontosabb talán az, hogy olyan szépen megírt, lebilincselően izgalmas és finoman szellemes krimit vehetünk a kezünkbe, amelyet újraolvasni is érdemes lesz.

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor 
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor 
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
A Magistra Kiadó Monarchia-krimik sorozatának kötetei  
Történelmi krimik gyűjtőhelye  
Philip K. Dick művei
Amikor az Agave Könyvek 2003-ban megindította az amerikai sci-fi-író, Philip K. Dick (1928-1982) műveinek sorozatát, két pompás idézetet választott a reklámozására. Az első: "Philip K. Dick egyike a legbrilliánsabb sci-fi-szerzőknek. Bármelyik bolygón." (Rolling Stone) És a második: "Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott legelőször." (Terry Gilliam) Ennél találóbbat nem is írhatnék erről a fantasztikus íróról. Ez a raktárbejegyzés az ő könyvformában megjelent műveit sorolja fel.

1. Az Agave Könyvek életműsorozatának kötetei

Az ember a Fellegvárban, 2003, 2010, 2015, 2016
Palmer Eldritch három stigmája, 2003, 2014
Valis, 2004, 2017
Kizökkent idő, 2004, 2007, 2017
Ubik, 2004, 2009
Lenn a sivár Földön, 2005 (novellák)
Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, 2005, 2007, 2013, 2015, 2017
Figyel az ég, 2005, 2007, 2016
Kamera által homályosan, 2005
Időugrás a Marson, 2006
Csordulj könnyem, mondta a rendőr, 2006
Az Alfa hold klánjai, 2006
Dr. Vérdíj, 2007, 2016
Már megint a felfedezők, 2007 (novellák)
Várjuk a tavalyi évet, 2008
Galaktikus cserépgyógyász, 2008
Istenek inváziója, 2008
Szabad Albemuth Rádió, 2009
Visszafelé világ, 2009 
Csúszkáló valóságok, 2009, 2010 (válogatott írások)
A Titán játékosai, 2010
Az elektromos Lincoln, 2010
Timothy Archer lélekvándorlása, 2011
A Florix-8 küldötte, 2012
Egy megcsúszott lélek vallomásai, 2012
Az utolsó szimulákrum, 2013
A halál útvesztője, 2014 
Emlékmás, 2016 (novellák)
A végső igazság, 2017
Elektronikus álmok, 2018 (novellák)
Jones kezében a világ, 2018

Az Agave immár tizenöt éve folyamatosan ad ki Dicket. A sorozat Kuszkó Rajmund által tervezett, összetéveszthetetlen külseje 2015-ben még modernebbé és minimalistábbá változott: azóta a korábbi kötetek utánnyomásai is új borítót kapnak (többségüket Faniszló Ádám tervezi).
Újdonsült gyűjtők figyelmébe: új borítóval is, vagy csak abban, eddig a következő kötetek jelentek meg: 
Az ember a Fellegvárban, Valis, Kizökkent idő, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Figyel az ég, Dr. Vérdíj, Emlékmás, A végső igazság, Elektronikus álmok, Jones kezében a világ

2. Korábban megjelent önálló kötetek

Galaktika 52., Móra, 1983 (novellák)
A halál útvesztője, Móra, 1986
Transz, Cherokee, 1992
Ubik, Móra, 1992
Szárnyas fejvadász: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokról?, Valhalla, 1993
A kozmosz bábjai, Valhalla, 1998
Különvélemény, Szukits, 2002 (novellák)

Dicket nagyon későn engedték be Magyarországra: az első áttörést a még antológiaformájú 52. Galaktika hozta meg, majd a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatába is bekerült egy Dick-regény. Magánvéleményem szerint azokból a kötetekből, amelyek az Agavénál is megjelentek, az új változatot érdemes beszerezni: ám a Transz és A kozmosz bábjai még azóta sem jelent meg az életműsorozatban. Ami a novellákat illeti: az én Dick-rajongásom a Galaktikával kezdődött (különösen a Reggeli szürkületkor című elbeszéléssel, ami azóta még nem jelent meg kötetben), s igazán a Különvélemény-kötet óta tart.

3. A novelláskötetek tartalma

Galaktika 52. (8)
A sors kereke, Háborúsdi, Pat ajándéka, A védők, Helyreigazító csoport (= Sorsügynökség), A pszi, Reggeli szürkületkor, Dadus
Különvélemény (10)
Különvélemény, Második változat, Imposztor, Emlékmás, A citadella, Apáink hite, Elektromos hangya, Amit a holtak mondanak, Kémek, A legutolsó történet
Lenn a sivár Földön (16)
Ruug, A koponya, Fizetség, Kolónia, Az akasztott idegen, Az aranyember, Az utolsó mester, Közvetlen értékesítés, Lenn a sivár Földön, Közterm, Kétbalkezes Orfeusz, Pisze Pat idejében, A kis fekete doboz, Háború a zidiótákkal, Isteni vita, A Rautavaara-eset
Már megint a felfedezők (16)
Bizonyos életformák, Pat ajándéka, Nulla-T, Az Urat szolgálni, Itt a piros, Hulla vagy, Foster!, Tehetségek világa, Hívja a vevőszolgálatot!, A Yancy-profil, Már megint a felfedezők, Vízipók, Valami a tempunautáknak is jár, Az előszemélyek, A Szibülla szeme, Remélem, hamarosan megérkezem, A szerző utógondolatai
Emlékmás (12)
Emlékmás, Prominens szerző, Sorsügynökség, Az utód, Különvélemény, A Megőrzőgép, Második változat, Szuvenír, Apáink hite, Hazárdjáték, A sors kereke, Mi az ember?
Elektronikus álmok (10)
Kiállítási darab, Az ingázó, Seholsincs bolygó, Az akasztott idegen, Közvetlen értékesítés, Az álapa, A pántkészítő, Hulla vagy, Foster!, Mi az ember?, Közterm

Kötetben mindeddig összesen hatvan elbeszélés jelent meg. Az Elektronikus álmok című Agave-kötet azért tartalmaz sok átfedést, mert épp azt a tíz elbeszélést tartalmazza, amelyből nemrég Philip K. Dick’s Electric Dreams címmel televíziós antológiasorozat készült.

Link
Philip K. Dick regényei
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
A mai poszt három kiváló történelmi detektívregényt fog össze. Mindegyik még inkább a 19. század sztorija: Hász Róbert regénye 1902-be repíti vissza az olvasót, Böszörményi Gyula sorozatzárója felváltva játszódik 1893-ban és 1901-ben, az elsőkönyves Sipos Gergő pedig 1854-be helyezi történelmi kalandozását. Mindhárom regény markánsan más könyvegyéniség, de közös bennük, hogy mindet érdemes elolvasni.

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja
Kortárs, 2017
Nem szégyellem bevallani, hogy ezt a könyvet a címe adta el nekem. A benne szereplő három dolog - a pandúrdetektív kifejezés, amelyet korábban még életemben nem hallottam, amelynek nosztalgikus, mégis idegen hangulata van, és amely azután a könyvben mindössze még egyszer fog előfordulni (!); az, hogy a cím előrejelzése szerint épp egy bűvös tizenhárom napig tartó nyomozásról olvashatok majd; és a főszereplő jellegzetes neve - mind nagyon jó történelmi krimit jósoltak. Meg persze egy kicsit többet annál, hiszen a regény szerzője, Hász Róbert a szegedi Tiszatáj főszerkesztője, akinek számos szépirodalmi munkáját lefordították franciára, németre, olaszra, és rangos, olykor külföldi díjakat is elnyert már. Vagyis a zsánerhez nem a bestseller hanem a szépirodalom felől közeledett, amikor megírta ezt a történelmi detektívregényt, amely 1902-ben játszódik a vajdasági (akkor még monarchiás-magyarországi) Zomboron.
Nos, nem kellett csalódnom, nagyon élveztem a könyvet: amelyben a saját múltja után is kutató, talált gyermek Fábián rejtélyes kettős gyilkosság nyomába ered, s eközben bordélyoktól és tisztes úri házaktól kártyaszalonon és erdészházon át a spiritiszta szeánszokig és a rendőrség kiábrándítóan szűkös irodájáig mindenféle elképesztően hangulatosan megidézett, századfordulós helyszínen megfordul. Persze mindenhol folyamatosan új titkokba és bűntényekbe ütközik, amilyen az eltűnt fiú, az elcsúfított leány, a férfiakat szerető úriember, a lányokat kitartó gazdag, a csinos nadrágos zsaroló és a méltatlan örökös esete.
Ráadásul igencsak paradox érzéseim is támadtak olvasás közben. Ha ugyanis az ember kezébe vesz egy Kondor Vilmos- vagy egy Baráth Katalin-kötetet, akkor tudja, hogy elsősorban (történelmi) krimit olvas, másodsorban kortárs regényt. Ha viszont fellapozza mondjuk Móricz Zsigmond Forró mezőkjét, akkor tisztában van vele, hogy elsősorban szépirodalomban lapozgat, aminek némiképpen bűnügyi a cselekménye. Hász Róbert könyve esetében a helyzet azonban nem ilyen (sznoboknak és régi vágású olvasóknak kedvezően) tiszta: ez a könyv ugyanis egyfelől sem több, sem kevesebb, mint egy megdöbbentően jó és izgalmas történelmi detektívregény. Teljességgel komolyan veszi azt az olvasói elvárást, hogy ide bűntények, nyomok, kutató-nyomozó szereplők, titkok, elhallgatások, botrányok és bűnjelek szükségeltetnek, a megoldást nem lehet tragikusan elmismásolni és a végén - valamennyire - helyre kell állnia a - persze jóvátehetetlenül, de mégis, épp csak átmenetileg - elromlott világnak. És én nagyon boldog vagyok, hogy egy "igazi" író hajlandó ennyire komolyan venni azt a műfajt, amelyben alkot. A többé-kevésbé kortárs szépirodalom gyakorlatilag valamennyi úgynevezett bűnügyi regénye ugyanis azzal vált emlékezetessé eddig, hogy direkt eltért a zsáner szabályaitól - jó olvasni egy üdítő kivételt.
Gozsdu Elek 1905-ben
Félek viszont, hogy lesznek szigorú kritikusok, akik emiatt rálegyintenek majd erre a kötetre: mert szabályosan játszik, akkor pedig lektűr és nem szépirodalom lesz a szemükben. Pedig kár volna itt leragadni: hiszen nem véletlenül utalgattam Móriczra. A Fábián Marcell... szövege ugyanis helyenként épp olyan erős és mellbevágó, mint egynémely Móricz-regényé. A szereplőformálás néhol anekdotikus, amely jó kapcsolódás a századforduló prózai tendenciáihoz: a kilencszázas évszázadkezdet krimije időnként a kora nyelvén és kora prózapoétikai eljárásainak segítségével szólal meg. Nem is beszélve a témákról: Gozsdu Elek nemcsak mellékszereplője ennek a könyvnek (hiszen valóban mintegy tíz évig zombori alügyész volt), de mintha a gozsdui novellavilág is ihletőjévé vált volna némely jeleneteknek a könyvben. De valahol ott lebeghet mögötte Krúdy meg Mikszáth árnyéka is - és ezek csak az én asszociációim.
Összefoglalva tehát: a könyv kiváló bizonyítéka lehet annak, hogy posztmodernség utáni, kortárs prózaszöveget úgy is lehet írni, hogy egyúttal óraműves precizitással megalkotott, szabályos detektívtörténet legyen belőle. Amit mindenki élvezhet, sőt, esetleg remélheti, hogy "sorozat lesz".

Sipos Gergő: Szent Domonkos kertje
Mogul, 2017
Nem volt könnyű hozzájutni ehhez a kötethez, de megérte. Elviekben már tavaly kaphatóvá válhatott volna a Bookline-on, de végül kénytelen voltam közvetlenül a kiadói-szerzői oldalon át beszerezni, miközben számosan próbáltak lebeszélni róla azzal, hogy (szinte) magánkiadású könyv, úgyhogy, hm, nem érdemes ennyit üldözni. Nos, nem is tévedhettek volna nagyobbat: a Szent Domonkos kertje nemcsak élvezetes és jól megírt történelmi detektívregény, de - bízom benne - talán egy írói pálya jól sikerült kiindulópontja is.
Főhőse Fenyvessy Márton, a magyar detektív, mesterlövész és kalandor, akit eddig sajnálatos módon nem ismertünk. Pedig mindig ott volt a 19. századi magyar történelem forgatagában: a legjobb barátját pedig úgy hívták, Görgey Artúr... A Szent Domonkos kertje előjátéka a szabadságharc kezdetekor, 1848. szeptember 30-án játszódik, Lóréven: itt és ekkor akasztatta fel a fiatal Görgey kémkedésért és hazaárulásért Zichy Ödön grófot. A napjainkra már kiválóan feldolgozott történelmi eseménysornak (lásd az itt, a blogon is ajánlott A Zichy-gyémántok című kötetet) azonban ezúttal egy új szereplőjével ismerkedhetünk meg: azzal, aki meghallgathatta a gróf utolsó szavait, aki tudja, miként is halt meg pontosan - és aki hat évvel később elindul, hogy megszerezze a titokzatos Zichy-gyémántokat az emigráció számára. Vagyis Fenyvessy Mártonnal, a szabadságharc egykori őrnagyával: aki kincset keresni érkezik a kospataki kastélyba, ám azonnal egy titokzatos gyilkosság rejtélyével szembesül. Nekikezd tehát - szívósan, logikusan, mindenkire gyanakodva - a nyomozásnak, amelyet azután igazi, klasszikus krimirejtélyes módon, bűnjeleket keresgélve, holttestet tanulmányozva old meg. Közben kiderül, tulajdonképpen senki sem az, aminek mondja magát; továbbá fejthetünk titkosírást, vallathatjuk a csillagos eget, elmerülhetünk egy rózsafüzér - nagyon is evilági - titokzatosságaiban, s mindent megtudhatunk a korabeli mesterlövészetről. Ám az igazi titok még ekkor is leleplezetlen: ki üldözi Fenyvessyt olyan kitartóan, s mit akarhat tőle. Persze végül a minden fordulatával, csavarásával meglepni képes, kalandos detektívregényből ez is kiderül.
A kötet szerzője, Sipos Gergő, tanár Leveleken, egy kis nyírségi településen. Egyformán érdekli a történelem, a csillagászat és a néprajz, nemrég pedig szeretett községéről adott ki riportkötetet Legendárium címmel. A Szent Domonkos kertje az első regénye. Ez a három mondat (megfelelő tulajdonnévcserékkel) kifejezetten jól mutatna egy elsőkönyves amerikai író kötetén: nálunk viszont sajnos nem feltétlenül első számú ajánlólevél. Furcsa, mennyire függ egy könyvnek nemcsak a fogadtatása, de már az elfogadása is a körítéstől. Anélkül, hogy Hász Róbertet és könyvét összehasonlítanám Sipos Gergővel és az ő könyvével, mulatságos, hogy előbbi a kritikákból ítélve milyen sok kényes ízlésű irodalmárt is rávett egy zsánertörténet elolvasására, mivel egyebekben elismert, kortárs író, akitől a közvélekedés szerint érdemes bármit elolvasni, művét pedig a rangos Kortárs Kiadó jelentette meg. Ezzel szemben utóbbi író nem tör ilyen babérokra, csak krimiszerető saját olvasóit szeretné megtalálni, mégis van olyan történelmikrimi-rajongó a környezetemben, aki kerek-perec közölte, á, magánkiadású könyvet biztos nem fog a kezébe venni. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy mint könyv, a Kortársé csodásan és hibátlanul van szedve, de a borítógerince a könyv negyedének elolvasása után szabályosan fehérre kopott, míg a Mogul kötete számos sajtóhibával küzd, a borítója viszont álomszép, egyértelmű, hogy nincs igazság a földön.
Görgey Artúr 1848-ban
Igen, amennyiben egy nagyobb és gyakorlottabb könyves műhely állna a Szent Domonkos kertje mögött, lehetne még jobb könyv. Mert megírni ugyan képtelen lennék egy ilyen jó regényt, de azt azért érezni vélem, melyik mondatokat húznám ki belőle, hogy néhol egy kicsit feszesebb legyen. Ahogyan Fenyvessy jellemzésére is lenne pár ötletem: az például nem igazán derült ki, miként is néz ki ez a harmincöt esztendős, villámgyors észjárású detektív; ezzel szemben néhány leírás, amely igyekezett a személyiségét bemutatni, talán kissé hiteltelenül túldicsérte. Szóval kellene még egy lektor Fenyvessy-történetéhez: mivel más elsőkönyves írók ezt megkapják a sorstól, a dolguk is könnyebb. Mégis hálás vagyok a Mogul Kiadónak: nélkülük ugyanis nem olvashattam volna el a Szent Domonkos kertjét.
A jövő még nyitott: az író közben ingyenesen elolvashatóvá tett egy Novemberi vihar című kisregényt Fenyvessy egyik rövid kalandjáról, s a második regényén dolgozik. Bízom benne, hogy az a projekt nem marad meg a Szent Domonkos kertje szintjén, mert bármilyen meggyőző a könyvtrailer, a színes rendelési oldal, a Facebook-híradások sora és a lehetőség, hogy a dedikált regényt egy kellemes beszélgetés keretében maga az író nyújtsa át Budapesten vagy vidéken, érzésem szerint az elismert, nagybetűs Íróvá váláshoz még hiányzik valamilyen külsőség. Én pedig nagyon szeretném nagybetűs Íróként látni Sipos Gergőt.

Böszörményi Gyula: Nász és téboly
Könyvmolyképző, 2017
Ééééés - itt a vége!... Ambrózy báró története befejeződött, megjelent a négyrészes Ambrózy báró esetei sorozat negyedik kötete, lezárult Hangay Mili kisasszony históriája: egyszóval végre elolvashattam a Nász és tébolyt. És aztán őszintén át kellett gondolnom, mi is a véleményem erről az egészről: Magyarország talán legsikeresebb young adult és (ifjúsági) történelmikrimi-sorozatáról. Kezdettől vettem és ettem (pontosabban faltam) ezt a sorozatot. Eleinte utáltam, aztán rajongtam érte, végül négy éven át ingadoztam ide és oda, mintha virágszirmokat tépkednék. A Leányrablás Budapestent nem szerettem, A Rudnay-gyilkosságokat szerettem, a Beretva és tőrt nagyon szerettem, az Ármány és kézfogót utáltam, a Bitó és borostyánt szerettem - és akkor jött a Nász és téboly. A - mondhatni - tökéletes regény esete.
Egy szabályos, kerek, önmagában is pompásan megálló, elképesztően izgalmas detektívrejtély pazar monarchiás hangulattal, a századfordulós Budapest minden eddiginél kézzelfoghatóbb és szuggesztívebb bemutatásával, sok-sok kikacsintással a korra és híres (köz)szereplőire Krúdy Gyulától Erdős Renée-ig. Továbbá egy Vörös Pöttyös könyvhöz illően nőhódító, elátkozott múltú, sötét titkokat őrző, végtelenül rokonszenves és kifejezetten valóságos személynek tűnő férfi főhőssel: a félkarú és Sherlock Holmes-hoz méltóan eszes Ambrózy Richárd báróval. És, igen, ott van még az ő hűséges, találékony, bátor, felvágott nyelvű és önfeláldozó detektívsegéd-menyasszonya, Hangay Mili kisasszony is: aki számomra hat könyv óta először volt elviselhető, sőt azonosulásra késztető szereplő.
A nyomozás két szálon fut: napjainkban, vagyis 1901 kora tavaszán a báró és Mili esküvőre készül. Semmi sincs azonban rendben: a háttérből egy hátborzongatóan elszánt sorozatgyilkos mozgatja a szálakat, aki állítása szerint nem akar semmi mást, mint boldoggá tenni Ambrózy bárót, akár más emberek élete árán is. Így aztán gyökeresen új helyzet áll elő: miközben csevegő hangú leveleivel egy ördögi mód logikusan gondolkodó elmebeteg diktálja az egyebekben vakmerő és szuverén detektív minden lépését, ha Ambrózy egy kisujjnyit is eltér a rejtélyes boldogság-tervtől, minden alkalommal meghal egy ember. Még szerencse, hogy a mindent látó és mindenhová elérő levélíró, Wâr alaposan lebecsüli Milit. Bár a lány először maga sem tudja, mit kezdjen a helyzettel, amelyben élete szerelme pusztán azért kéri meg a kezét, mert egy őrült tömeggyilkos ezt óhajtotta, végül megérti, rá vár a feladat, hogy megoldja Ambrózy báró legnehezebb esetét. Eközben a másik történetszál főszereplője maga Ambrózy. 1894-et írnak, amikor a húszéves fiatalember sebzett lélekkel járja a kocsmákat és húzatja a cigánnyal, így akarva elfelejteni apja halála miatt érzett gyászát és a jövőjével kapcsolatos teljes tanácstalanságát. Hamarosan azonban rátalál a feladat, s lassanként azzá a zseniális detektívvé válik, akiért (2014 óta) mindenki rajong. Kicsit más azonban még, mint a Leányrablás Budapesten hőse: nem cinikus, nagyon szerelmes és ezt nem fél kimutatni sem - továbbá megvan mindkét karja. De már nem sokáig...
Erdős Renée 1899 körül
Elképesztően élveztem ezt a könyvet. Nem tudtam letenni és olvasás közben egyszer sem jutottak eszembe szokásos kifogásaim, azaz hogy túl körülményes volna a stílusa, túlzottan is idegesítene benne Mili alakja, vagy túl mondvacsináltak lennének a cselekmény fordulatai. Még az apróbb logikátlanságait is boldogan elfogadtam: annyira erős volt a szöveg hangulata, olyan okos volt a nyomozás rejtélye, és - olyan, de olyan jó volt végre Mili és a báró kapcsolatának a rajza. A  felejthetetlen zárójelenetre már teljességgel el voltam varázsolva (pedig ennek tényleg van egy-két kifogásolható részlete: például sejtelmem sincsen, miért kellett nézőközönségként az egész tehetetlen rendőrséget felvonultatni): ott ültem az első sorban, arcomon üdvözült vigyorral és csak néztem, mi történik.... Ami egyébként csak azt mutatja, hogy már nem vagyok young adult, mások véleménye szerint ugyanis a főszereplők kapcsolatának rajza vagy Mili ábrázolása itt épp halványabbra sikerült, mint az előző könyvekben: vagyis én egészen mást értek szuggesztív ábrázoláson, mint a fiatalabb olvasók.
Már csak egy dolgot nem értek (mert tudom, nekem mindig nyafognom kell): ez a regény mintegy ötszáz oldal. Ha hétszáz oldalas lenne (mint a III. kötet, amit bár el tudnék felejteni), szépen tartalmazhatná a két főszereplő megismerkedését az első kötetből, s egy közös nyomozást, ami összehozza őket addig a pillanatig, amivel a Nász és téboly indul. Igaz, akkor nem volna sorozat (bár az utolsó oldal után sem tartom elképzelhetetlennek a nyomozó páros további küldetéseit), csak egyetlen pompás történelmi detektívregény. De tényleg: ha Richárd és Mili nélküle is ilyen izgalmasak, miért is kellett végigolvasnom Hangay Emma szerteágazó történetét a korábbi több ezer oldalba fűzve?

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor 
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában

Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor