Ekultura.hu - Alfred Komarek: Polt felügyelő nyugdíjban
Nehéz elhinni, hogy hat éve volt, amikor a magyar detektívregény-kedvelők új hőst ismerhettek meg a Napkút Kiadó és Szalai Lajos fordító jóvoltából: Alfred Komarek hősét, az osztrák Simon Polt csendőrfelügyelőt, ezt a hangsúlyozottan mindennapi, kicsit bátortalan agglegényt, aki mindenkivel barátságos, nyugodtan és csendben végzi a munkáját, ám végül mindig eljut az igazsághoz…

A 2012-ben megjelent Polt felügyelő sírdogállal hétkötetes krimisorozat vette kezdetét, amely a mai, vidéki Ausztriába vezette el az olvasókat. Azóta immár öt kötete jelent meg: az első könyvet követte a Polt felügyelő virágot kap, a Polt felügyelő és a nadragulya, a Polt felügyelő és a jeges szüret, s végül idén, 2018-ban megjelent a kissé furcsa magyar címet kapott Polt felügyelő nyugdíjban is. Azokat azonban, akik e felsorolás hallatán már le is mondanának a jó felügyelő kalandjairól, mondván, hogy egy sorozat ötödik része már bizonyára érthetetlen a korábbi regények ismerete nélkül, megnyugtatom. Polt ebből az eredetileg 2009-ben írt regényből épp olyan jól megismerhető, mint bármelyik korábbiból. S Komarek tiszta, költői, kissé szomorkás stílusa, mély emberismeretről tanúskodó cselekményszövése is ugyanolyan eredeti és élvezetes ebben a regényben, mint bármelyik korábbi kötetben.

Az író 1945-ben született Ausztriában. Ismert alakja az osztrák irodalomnak, elbeszélések, hangjátékok, karcolatok szerzője, aki sokat dolgozott a televíziónak is. Polt felügyelőről szóló detektívregény-sorozatát 1998-ban indította meg, s nemcsak sikert ért el vele, de egyes történeteiből hat tévéfilm is készült az ORF gondozásában: a legfrissebb épp az idén.

A magyarul Bűntények a pincesoron-nak keresztelt sorozat minden darabja ugyanazzal kezdődik: bűntény történik a csendes, brunndorfi pincesoron, ahol a fölázott földnek esőszaga van, a pincék földmélyi fala hűvöset lehel, és minden tele van emlékekkel. Az egykori pincékben idős, magányos emberek nosztalgiáznak szerény saját termésük mellett, új betelepülők próbálnak trendi nyaralókat kialakítani, csavargók rejtőzködnek, titkos találkozók zajlanak.

Azonban minden könyv más és más: a Polt felügyelő nyugdíjban kezdetén egy idegen, „gyüttment” férfi holttestét találják meg a rokonszenves rendőr, Norbert Sailer kertjében. Senki sem tudja, ki lehet, honnan jöhetett, s miért volt a papírjai között egy különös bejegyzés, amely mégis Brunndorfhoz kapcsolja. Polt, aki az előző regény végén már annyira megutálta a rendőrség hierarchiáját, bürokráciáját és ostobaságát, hogy kilépett, s azóta amatőr kocsmárosként és a pletykás boltosasszony, a tűzrőlpattant Habesamné kisegítőjeként éldegél, leginkább barátságból siet Sailer segítségére. Nagyon szereti a fiatalembert, csakúgy, mint nehéz körülmények közül érkezett feleségét, Birgitet, s felháborítónak tartja, hogy a pedáns és fontoskodó járási felügyelő, Priml, gyanakvóan vizsgálja ideális és boldog házasságukat, csak azért, mert az ismeretlen hulla épp az ő hátsó kertjükben bukkant fel.

Persze Polt sem bolond: tudja, hogy holttestek maguktól nem teremnek sehol, de – ellentétben a paragrafusokba veszett Primllel – emberismerete segítségével legalább három nyomot talál, amin elindulhat: ezúttal mint amatőr magánnyomozó. Beszélget az emberekkel, pletykákat hallgat, ellátogat a pincékbe és az üzletekbe: eltöpreng. S nemsokára kezdi sejteni, miért is halhatott meg az idegen a falucskában, amelyet jelenleg normális körülmények közt semmi más nem érdekelne, mint a pincesorról forgatandó, nevezetes úti film, amelyben mindenki, boldog és boldogtalan szerepelni akar…

Engem három dolog ragad meg a Polt-regényekben: a történetek hangulata, a bennük szuggesztíven és aprólékosan ábrázolt, könyvekben ritkán megjelenő, mai, vidéki osztrák világ, s mindenekelőtt Polt felügyelő személye. Az ő legfontosabb tulajdonsága a megértés: figyeli, tanulmányozza az embereket, de még akkor sem veszíti el a hitét bennük, amikor talán el kellene… Szívósan, rendületlenül, de mindig kissé bizonytalanul téblábolva nyomoz: ezúttal pedig két dolog is akadályozza. Tisztázatlan státusza, hiszen hivatalosan már nem felügyelő, hanem „nyugdíjas”, és kérdéses jövője, hiszen úgy tűnik, váratlanul apa lesz…

Az egyéni hangú, kifejezetten kellemes szórakozást nyújtó, de annál kicsit többet adó krimit bizalommal ajánlom mindenkinek: ideális őszi olvasmányul.

A cikk az Ekultura.hu-n: Alfred Komarek: Polt felügyelő nyugdíjban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Link: Alfred Komarek Polt felügyelő-regényei
9 kedvenc Philip K. Dick tollából
2018 első PKD-megjelenése: tíz remek novella
Amikor nemrég újra beleástam magamat Philip K. Dick csodálatos világaiba, már az elején elhatároztam, hogy fogok majd írni egy bejegyzést, amelyben bemutatom azt a három regényét, amit így, felnőtt fejjel a legkedvencemnek tartok. Minél több művet olvastam és olvastam újra azonban az írótól, annál inkább biztos lettem benne, hogy a lista végtelenül hosszú lesz. Végül rá kellett jönnöm, hogy bár valamennyi magyarul kiadottat elolvastam, egyszerűen még nem találkoztam olyan Dick-regénnyel vagy novellával, ami ne tetszett volna.

Azt hiszem, azért szeretem annyira olvasni és újraolvasni Dick köteteit, mert látszólag végtelenül egyszerűek, s hozzá még kirívóan rövidek is a mai könyves világban: és mégis, vagy lidérces álomként, vagy újra meg újra beugró ötletsorként, vagy bennem motoszkáló kérdésként történeteinek darabjai még hosszú-hosszú időre velem maradnak a befejezésük után is. Minden műve, a néhány legkorábbi is, olyan öntörvényű és furcsa, hogy újraolvasásuk ugyanakkora élményt képes adni, mint az első.

Jó, igen, azt hiszem, mára már Philip K. Dick-rajongó vagyok: de ettől eltekintve is tény, hogy bármelyik Dick-regényt vesszük a kezünkbe, olyan ötletekkel – és olyan sokkal – kápráztat el, amennyi más szerzőknek az egész életművében sem akad. Azonban ha már megszületett az ötlet, az kihat a regény egész világára, szigorú szabályok szerint. A Várjuk a tavalyi évet hősei azzal küzdenek, hála egy időutaztató drognak, hogy a saját jelenükbe érkezzenek meg vagy vissza, és ne rontsák el az idő szövedékét. A Visszafelé világ emberisége a halálából kel új, visszafelé folyó életre, s egyre fiatalodva él: ami felveti a kérdést, mi a rosszabb, szenilissé öregedni vagy visszafejlődni egy újszülött szintjére… Az elektromos Lincolnban a főszereplőhöz két személy áll igazán közel: a mély érzésű és mélységesen morális android, Lincoln elnök újrateremtése, és a skizofrén vonásokat mutató, érzelemtelen, hús-vér nő, Pris. Olvasóként nehéz eldönteni, miért kellene bármelyiket is normális embernek tekinteni. De mi valójában a normalitás? Az efféle könyvekért véleményem szerint csakis lelkesedni lehet...

A nyári Dick-kötet: még sosem jelent meg nálunk
Persze az, hogy egycsapásra Dick ilyen nagy rajongójává váltam, két okból is érdekes számomra. Az első, hogy tíz évvel ezelőtt még sokkal szívesebben olvastam az írótól novellákat, mint hogy belekezdjek egy regénybe. A másik, hogy ha reménybeli olvasóként véleményeket keresünk az interneten Philip K. Dick regényeiről, kiderül, hogy a "híresek" közül talán ő a legmegosztóbb sci-fi-szerző. Ugyanarra a kötetére adnak a Molyon öt és egy csillagot, ugyanarra a történetére írja az egyik olvasó, hogy "mestermű", és egy másik, hogy "korai, ügyetlen zsenge". Minden "zseniális", "meglepően könnyen érhető", "fantasztikusan abszurd" és "épp addig tartott, ameddig kell"-re jut egy-egy "elkapkodott", "érthetetlen és kaotikus", "csak a saját korában értékelhető" és "rövid, kidolgozatlan" vélemény. A Molyon gyakorlatilag minden kötetnél szerepel legalább egyszer a minősítés, hogy "bár nem a legjobb Dick-regény, de...". De ha ez és ez épp nem a legjobb, akkor vajon melyik lehet az? S több blogban is olvastam olyasmit, milyen kár, hogy Dick inkább ötletgyáros, mint író: hogy rengeteg ötlettel dobálja tele regényei világát, de nem fejti ki ezeket megfelelő terjedelemben és minőségben...

Huszonnyolc regény után egyben biztos vagyok: mindegyik Dick-kötet bátran nevezhető minőséginek. Amiért sokan az első olvasáskor mindjárt kidolgozatlannak tartják egyiket-másikat, inkább az olvasói elvárásokkal függhet össze. Úgy érzem, sok-sok science-fiction-olvasó a maga részéről alapvetően elutasítja a példázatszerűséget, amely Dick legsajátabb sajátja. Ezek az olvasók talán Franz Kafkát is megállítanák és megkérnék, mielőtt folytatja a novelláját, legyen szíves elmesélni, egészen pontosan hogyan nézett ki a törvény kapuja. Pedig a science-fiction nemcsak realitásokkal, jóslatokkal és kimerítően teljes társadalmi-politikai-gazdasági leírásokkal lehet képes világokat (és gondolatokat) teremteni, hanem olyan egyedi, eltérő logika diktálta szituációk bemutatásával is, amelyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a saját világunkat is addig nem létező nézőpontokból szemlélhessük. Egy társasjáték, amelyet egy egész, kihaló Föld játszik; skizofrén társadalom; hangulatorgonáktól és digitális háziállatoktól függő épelméjűség; a visszafelé élő világ; egy bolygó csupa lelki sérülttel: az ilyen változók mindent összekevernek, amit csak ismerünk a saját világunkban, majd új, sokatmondó formációba rendezik az elemeket.

Ősszel megérkezett a híres könyv új kiadása
Egy Dick-regény alapvetően parabola, ráadásul terjedelméhez illően négy-ötféleképp is értelmezhető: olvasása és újraolvasása folyton új és új elméletekhez vezeti el a laikus olvasókat is. Emellett azonban szinte minden Dick-mű meglepően mindennapi, praktikus szöveg is: legalább látszólag. Minden Dick-kötetnek vannak erősen teológiai-filozófiai vonatkozásai (nemcsak a későieknek, amelyek már az író látomásos élményei után íródtak), épp ezért öröm bennük elmerülni. Ugyanakkor a leggyakrabban átlagemberek átlagcselekedeteit mutatják be, amerikai kisvárosi vagy metropoliszi környezetben, javarészt egyszerű aktatológatók, pszichológusok, gumihornyolók, értelmiségiek szerepeltetésével: hiába várunk bennük hősök színre lépésére, sokszor még antihősöket sem kapunk. Épp ezért nagyon közel áll hozzám a világuk, s könnyen azonosulok olvasás közben több szereplővel is. Aminek persze megvan a veszélye, mert Dick nem bánik kesztyűs kézzel velük: kiből halott lesz, kiből elmebeteg, kiből besúgó (egyszer pedig tévedésből nagy érdeklődést tanúsítottam valaki iránt, akiről később kiderült, hogy isten).

Megfigyeltem még azt is, hiába, hogy minden Dick-olvasmányélményemet kétségbeesetten próbálom elmesélni: ha részletesen bemutatom a cselekmény fordulatait, zavaros katyvasznak tűnik, elképesztően populáris sci-fi elemekkel tömve, ha rövidítek, a problémákra koncentrálok, akkor viszont már értelmezem a regényt, nem összefoglalom. Ezek után értettem meg, miért olyan rettenetesen enigmatikusak az Agave Könyvek sorozatában megjelenő Dick-regények fülszövegei... Dick olvasva működik: átérezve, átgondolva, rajongva. De - legalábbis nekem - iszonyúan nehéz a műveiről beszélni.

Az első nálunk megjelent Dick-regény friss kiadása
Épp ezért ez a bejegyzés végül kissé más lett, mint aminek eredetileg terveztem. Nem három könyvet tartalmaz, hanem kilencet: a legnagyobb kedvenceimet, három első helyezettet, három második helyezettet és három harmadik helyezettet. (Az abszolút első számomra  a Figyel az ég.) Ezek mindegyikéről írtam röviden, kiemeltem belőlük egy-egy idézetet és megadtam a kiadásuk évét. Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy valamiért az volt a benyomásom, a kifejezetten a korai Dick-írások állnak közel hozzám - kiderült azonban, hogy ez nem egészen így van. Ezután újabb négy cím következik: ez a kedvenc tizenhárom Dick-regényem. Utánuk hosszabb szünet jön: de aztán ott sorakozna a kedvenc listán az összes többi Dick-kötet, és még a legeslegutolsó is tetszene... Ehelyett a felsorolás helyett azonban zárásképpen írtam egy listát a kedvenc Dick-novelláimról. 

A kedvenc Philip K Dick-regényem 
Figyel az ég (1957)
Hat embert szörnyű baleset ér egy protonsugár-deflektorban: ám bármi történjék, az elme képes uralkodni a törékeny, sérülékeny testen. Minden ember egy saját világ: de mi van akkor, ha megpróbálja ezt kiterjeszteni többi embertársára?
"Adni akarok valamit, de nincs semmim. Semmi vagyok, ugye? Üres tér."
További I. helyezettek
Kizökkent idő (1959)
Ragle Gumm igazi kisvárosi átlagpolgár az ötvenes évek Amerikájában: mindennap megfejt és beküld egy különleges rejtvényt, majd megnyeri vele az aznapi játékot. De vajon ki és miért figyeli őt? Ami kémtörténetnek indul, hirtelen ijesztő valósággá válik.
"A szó nem jelképezi a valóságot. A szó maga a valóság. Legalábbis nekünk."
A halál útvesztője (1970)
Tizennégy ember érkezik meg a kihalt bolygó apró telepére, a Delmak-O-ra. Mielőtt megtudnák, mi lesz a feladatuk, megszakad a műhold-összeköttetés és elromlik a rádió. Azután meghal az első ember: mint egy paranoiás Tíz kicsi négerben...
"Úgy halt meg, négykézláb állva, egyedül. És még mindig szorongatta kezében a nemlétezőt."
II. helyezettek
Várjuk a tavalyi évet (1966)
Egy orvos, aki erkölcsös szeretne maradni a galaktikus háború korában. Egy halálosan beteg diktátor, aki talán szert tett az örök életre. Egy feleség, aki egy különös kábítószer rabja. Lehetőségük van rá, hogy megváltoztassák a történelmet. De szabad-e?
"Régóta várom a tavalyi évet. De gondolom hiába."
Csordulj, könnyem, mondta a rendőr (1974)
Jason Taverner az elithez tartozik: sztártelevíziós és tekintélyes hatosnak számít. Ám egyszer csak megszűnik létezni: pontosabban él, de a körülötte lévő világ még csak nem is hallott róla. Vajon mi marad belőlünk az identitásunk nélkül?
"... se az ápolók, se fény. Hang sem. Végtelen pillanat volt, és teljesen bekebelezte."
Jones kezében a világ (1956)
Floyd Jones előre látja a jövőt – unja tehát az életet, hiszen egy évvel előtte jár mindennek. És mégis: prekog képességével diktátor lesz. De vajon lehetnek-e hosszú távú céljai valakinek, aki nem a bizonytalanra, hanem a részben biztosra tervez? Mi van a szabad akarattal?
"Nem is a jövőbe látok, hanem fél lábbal a múltban ragadtam. Nem tudok kilépni belőle."
III. helyezettek
A végső igazság (1964)
Mióta kitört az utolsó, nagy háború, az emberiség a föld alá menekülve, bunkerekben éli keserves életét. Reményt csak a rendszeresen sugárzott adás nyújt Yancy, a Védelmező, a nagy politikus beszédeivel. Ám valaki végül feljut a felszínre...
"... nem csoda, hogy rosszul alszanak. Rossz urat szolgálnak, és ezt tudják is."
A kozmosz bábjai (1957)
Ted Barton hazatér a városba, ahonnan származik. A jelen Millgate-je azonban különös módon teljesen más, mint amit elhagyott. A város nemcsak fejlődött vagy átépült, de gyökeresen és felfoghatatlanul megváltozott. A háttérben különös erők harca folyik...
"Már semmit sem tehet. Kudarcot vallott. A csatának vége. Lefeküdt és várta a szúrást."
Dr. Vérdíj (1965)
Véget ért az utolsó atomháború. A Föld körül űrhajó kering visszahozhatatlanul, benne egy házaspár életben maradt tagjával, aki rádióadásokkal igyekszik összekapcsolni a Föld életben maradt lakóit. Valaki azonban arra készül, hogy megváltsa a világot...
"... észrevette, hogy minden keresztutca balra dől, mintha a város arrafele süllyedne..."

Bármikor újraolvasnám még ezt a négy regényt is: 
Az utolsó tréfa (1956), A jövő orvosa (1960), A Titán játékosai (1963), Visszafelé világ (1967)

Kedvenc PKD-novelláim
1. Különvélemény (The Minority Report, 1956)
1. Reggeli szürkületkor (Breakfast at Twilight, 1954)
1. Második változat (Second Variety, 1953)
2. Fizetség (Paycheck, 1953)
2. Seholsincs bolygó (The Impossible Planet, 1953)
2. Az álapa (The Father-thing, 1954)
3. Az akasztott idegen (The Hanging Stranger, 1953)
3. Kiállítási darab (Exhibit Peace, 1954)
3. Kolónia (Colony, 1953)

Nagyon szeretem még a következő négy elbeszélést: 
Sorsügynökség (Adjustment Team, 1954)
Imposztor (Impostor, 1953)
Emlékmás (We Can Remember It for You Wholesale, 1966)
Az urat szolgálni (To Serve The Master, 1953)

Megjegyzés: A novellákra már igaz, hogy a koraiakat szeretem a legjobban: a 13 kedvencem közül tizenkettő az ötvenes években íródott. A kedvenceim közül tízből már film is készült, viszont én mindössze a Különvéleményt láttam előbb, mint hogy elolvastam volna a Dick-féle változatot. A legtöbb kedvencemet egyben az Emlékmás című kötet tartalmazza, a második legtöbbet az Elektronikus álmok. A novelláskötetek tartalmáról ebben a posztban olvashatsz.

Linkek
Philip K. Dick művei
Philip K. Dick regényei 

Egészen új könyvek - Typotex Világirodalom
Néha jót tesz az embernek, ha csak megadott terjedelemben írhat. Az alábbi ajánlók egyike sem haladja meg az 1250 karaktert. Amilyen rövidek azonban, annál jobb könyveket ajánlanak: a Typotex Világirodalom sorozat legújabb darabjait.

Tomas Espedal: A művészet ellen - A természet ellen (A jegyzetfüzetek)
Ha valaki kezébe veszi az 1961-es születésű norvég író, Tomas Espedal könyvét, azonnal meg kell hoznia egy döntést. Vajon a kék borító vonzza elsőként, és A természet ellen című kisregényt kezdi el olvasni? Vagy inkább a vörös fedeles, néhány oldallal rövidebb A művészet ellen kelti fel elsőként az érdeklődését? A Typotex új kötete ugyanis két kisregényt tartalmaz, amelyek eredetileg három év különbséggel jelentek meg hazájukban: a második megszületésétől kezdve azonban kérdésfelvetésük, különös, lakonikus stílusuk, s a végletekig elszemélytelenített, mégis személyes témájuk mindörökre összekötötte őket. Megmaradt azonban a puzzle-rakosgató játék lehetősége: mást képes mondani a két szöveg, ha külön és ha együtt olvassuk, vagy ha a korábban íródott felével (amely A művészet ellen című), illetve a későbbivel kezdjük az ismerkedést. A két enigmatikus cím, amely a felvilágosodás hideg ésszel és kérlelhetetlen logikával dolgozó filozófusainak egy-egy traktátusához is jól illene, egy (vagy két) húsba vágó, bensőséges férfitörténetet rejt. Kiderül belőle, milyen élni, írni, gyászolni, gyereket nevelni, keresni önmagunkat a 21. század elején – s hogy milyen nehéz mindezt az élményt találó szavakká, olvasható történetté átformálni.

Mário Cláudio: A tanítvány
Mester és tanítvány kapcsolatáról sok történet szól a világirodalomban: de ezekben mindig a zseninek jut a főszerep, míg a tanítványok meghúzódnak a második sorban, s pusztán tanúskodnak, beavatnak, ellenpontoznak. Márió Cláudio portugál kortárs író három egybefonódó kisregényében azonban mindennek az ellenkezője történik: a főszereplővé a kisember, a megfigyelő, az ihlető válik. Fernando Pessoa, a portugál költőzseni egy kereskedősegéddel találkozik, aki valóságos imádattal övezi vállalata verselő könyvelőjét, miközben mit sem ért igazi személyiségéből. Leonardo da Vinci, az itáliai reneszánsz festőgéniusza és a nála tanuló egykori fiúprostituált-utcagyerek, Salai kapcsolatát számos kötet feldolgozta már, ezúttal azonban a fárasztóan zsörtölődő, mégis bölcs öregség és a tabudöntögetően pimasz, mégis üdítő fiatalság csap össze a viszonyukban. Lewis Carroll, a Csodaországban kalandozó Alice megalkotója, vagyis Charles Lutwidge Dodgson matematikus, író, pap és fényképész pedig nemcsak fotózza, de képeivel és személyiségének erejével szinte újra is teremti Alice Liddell-t, főhősének modelljét. Vajon milyen érzés egy zseni közelében élni: megperzsel, megront vagy megvált? A gyönyörűen fordított kötet meglepő választ ad a kérdésre.

Szczepan Twardoch: A király
Lengyelország. 1937. Bokszolók. Szélsőjobb. Alvilág. Zsidók. Politikusok. Gengszterek. Büntetőtáborok. Gyilkosság. Erőszak. Bordély. Bosszú. Halál. A lengyel Szczepan Twardoch nyolcadik regényében minden eddiginél nehezebbre vállalkozik: látomásos és költői szövegű történetben idézi meg Lengyelország sötét oldalát két évvel a második világháború kitörése előtt – a legteljesebb részletességgel, legkegyetlenebb korhűséggel és legmegdöbbentőbb sokoldalúsággal. Egy olyan világot, amelyben nincsenek jók, csak jobbak és még rosszabbak. Főhősei nincsenek is, legfeljebb antihősei, akik azonban sorsuk sötétségével és kiábrándító reménytelenségével mégis a tömeg fölé emelkednek: ki a legtöbbet szenvedett, ki a legbrutálisabb, ki a leggyengébb, ki a leginkább gyűlöletre képes szereplője, ki pedig a legszánandóbb áldozata ennek a regénynek. Az immár idős Mojżesz fél évszázaddal később idézi fel azt a sötét időszakot, amikor az apját meggyilkolták – s amikor az ő sorsa örökre összefonódott Jakub Szapiróval, a zsidó bokszolócsillaggal s az alvilág végrehajtójával, aki nem más, mint Mojżesz apjának gyilkosa: s akinek az alakja a legmegrendítőbb és legbiztosabb pontja az egész történetnek… Sötét és gyönyörű könyv: menekülnél tőle, de lebilincsel.
Újdonságok ajánlója 12.
Íme az év - valószínűleg - utolsó újdonságajánlója. Vagy még korai az ilyet kijelenteni?

Hofi megmondja
Corvina, megjelent
Szerintem erről a könyvről sokat elárul, hogy mostanában mifelénk mindenhol épp kifogyott. Remélem, már nyomják belőle az újabb tízezret... Egyébként idézetgyűjtemény: a legjobb műsorokból és szövegekből, remekül válogatva. Vélemény.

G. G. Pendarves: A fekete szerzetes és az ördög sírkertje
Attraktor, megjelent
A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozatban újabb ismeretlen mutatkozik be: Robert E. Howard novelláit, Howard Phillips Lovecraft verseit, Nictzin Dyalhis és Perley Poore Sheehan teljesen ismeretlen műveit újabb csodás történetek követik. Vélemény.

Henning Mankell: Arctalan gyilkosok
Művelt Nép, megjelent
A címből és a borítóból egyértelmű, hogy a kiadó már megint a könnyebb végét fogja meg a dolognak: bár ez a regény A gyilkosnak nincs arca címmel egyszer már megjelent svédből fordítva nálunk, most biztos, hogy az angol változatból adják ki újra... De: legalább ismét lesz Wallanderünk!

Samuel Bjørk: Őzike
Athenaeum, megjelent
A Magányos utazó azonnal megfogott. A bagoly röpte tetszett, de mást vártam, mint amit kaptam. Kíváncsi vagyok, a szerző harmadik krimije melyik elődjére hasonlít majd. Története alapján talán az elsőre... Vélemény.
Pauline Peters: A rózsaszoba titka
Maxim, megjelenés: december 4.
A Victoria Bredon történelmi nyomozásairól szóló sorozat pompásan kezdődött el A rubinvörös kamrával. Most itt a folytatás, újabb rejtéllyel, bár állítólag az előzőnél kicsit több szerelemmel. Vélemény.

Martina Winkelhofer: Finom kis társaság - Botrányok Európa királyi és császári házaiban
Gabo, megjelent
Igazán nehéz manapság eligazodni a Királyi Házak sorozaton: annyira furcsán kerülnek elő megjelenések az internet berkeiből. Vajon ez idei kötet? Mindegy: nagyon érdekel. Vélemény.

Hahner Péter: Hatalmasok gyermekkora - 23 történelmi személyiség ifjúsága
Animus, megjelent
A 33 szerelemi háromszög és a 13 diktátor után a népszerűsítő történelemíráshoz is páratlanul értő Hahner Péter nagy történelmi alakok fiatalkorát mutatja be. Vélemény.

John Lukacs: A párviadal
Európa, megjelenés: november 26.
Nemrég reklamáltam, mennyivel inkább John Lukacsot kellene olvasnunk Churchillről, mint másokat. Erre az Európa ismét a boltokba küldi a szerző leghíresebb könyvét! Vélemény.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság - Az 1918-as összeomlás és forradalom története
Jaffa, megjelent
A Jaffa Kiadó történettudományi sorozata, a Modern magyar történelem keretében idén végül hat kötet is napvilágot látott. Ez szerintem alapkönyv lesz. Vélemény.

Dalos György: Az utolsó cár - A Romanov-ház bukása
Noran Libro, megjelent
A szerző Viszlát, elvtársak! című, a vasfüggönyön inneni országok rendszerváltásokhoz vezető széthullását bemutató kötete számomra igazi klasszikus. Kíváncsian várom ezt a könyvet is. Vélemény.

Linkek
Újdonságok ajánlója 1.
Újdonságok ajánlója 2.
Újdonságok ajánlója 3.
Újdonságok ajánlója 4. 

Újdonságok ajánlója 5. 
Újdonságok ajánlója 6.
Újdonságok ajánlója 7.
Újdonságok ajánlója 8.
Újdonságok ajánlója 9.  
Újdonságok ajánlója 10.  
Újdonságok ajánlója 11.
Ekultura.hu - Ivan Turgenyev: Senilia – Prózaversek
Ez a könyv olyan szép, visszafogott külsejű és belül is halk szavú, hogy feltétlenül észre kellene venni a könyvesboltban. 2018 nyarának ünnepi újdonsága volt Ivan Turgenyev e kötete: egy verseskönyv, amely prózában íródott – vagy egy novelláskötet, amely olyan enigmatikus és finom, hogy verseskönyvként olvasható.

A Tavaszi vizek és az Apák és fiúk klasszikus szerzőjének, Maupassant barátjának ez a műve mások, így például Áprily Lajos fordításában már korábban is olvasható volt magyarul: amikor azonban Gy. Horváth László új változatát a kezembe vettem, úgy éreztem, mintha először találkoztam volna a szöveggel. Azért szeretném másoknak is ajánlani, mert tökéletesen megdöbbentett, mennyire friss, „itt és most” tud lenni ez a néhány apró írás, amelyet száznegyven éve vetett papírra egy hatvanadik évén is túl járó, szakállas, orosz író.

Soha korábban nem tudtam igazán közel kerülni Turgenyevhez. A nagy irodalmár, előkelő orosz család sarja, a költészetben Lermontov, a drámában Gogol folytatója, a felesleges ember típusának avatott ábrázolója, a nihilista hős megteremtője – leginkább afféle tankönyvi anyag volt számomra. Egy szerző, akitől a művelt ember olvasott már – ennyi. Ezt valószínűleg nem lenne szabad bevallani, ha az ember épp egy Turgenyev-ajánlót ír. De ha mégis megteszem, talán érthetőbbé válik, miért lett számomra azonnal az év kedvenc kötete a Senilia.

Ezek a prózaversek ugyanis felfedeztettek velem egy olyan Turgenyevet, amelyik mindennél jobban érdekel. Akitől bármit szívesen elolvasnék. Akinek a prózaverseiből jobban megértem saját magamat. S aki szinte minden sorával meg tudott lepni és el tudott gondolkodtatni. Például ezzel:

„Kéklő égbolt, pehelykönnyű felhők, virágillat, egy édes, fiatal hang, nagy műalkotások ragyogó szépsége, boldog mosoly egy bájos női arcon, és azok a varázslatos szemek... minek már ez, minek?
Kétóránként egy kanál undorító, haszontalan orvosság - ez kell, ez." (164.)

Ez a kis szöveg, nyolcvanháromból a hetvennyolcadik, nagyon rafinált, megalkotott műnek tűnhetne a címe alapján, amely egy Dante-idézet (Nessun maggior dolore) – Nádasdy Ádám fordításában: „Nincs nagyobb fájdalom (, mint emlékezni a boldog időkre a bajban)”. Ám az a legkevésbé sem kimódolt, hanem valódi egyszerűség, amellyel ettől a nemes és szép gondolattól eljutunk a kanál undorító orvossághoz, megdöbbentően őszinte. Első olvasásra talán ironikusnak tűnhet az írás: de abba, aki küszködött már bármiféle betegséggel, valószínűleg azonnal belevág, hogy itt nem(csak) a csúfondáros ellentétezés ravasz írói technikája az érdekes, hanem a kiábrándító valóság néhány szavas, mégis tökéletes és frappáns megörökítése. Hiszen, ha nem is valljuk be magunknak, a nyomorúság azonnal földhöz ragadottá tesz bárkit. S milyen csodás ilyesmit olvasni egy gyűjteményben, amelynek alcíme, a Prózaversek (régi változatban pedig egyenesen az előkelő Költemények prózában), valamiféle pátoszt és emelkedettséget sejtetett!

Bár persze ez a 83 rövid írás nem nélkülözi az ünnepélyest, a szépségest, a szenvedélyest sem. Eltöprenghetünk benne egy elképesztően rokonszenves hang segítségével, vajon halhatatlan-e a lélek vallási vagy filozófiai értelemben, hogy mi a bölcsesség vagy a jóság lényege, vagy, hogy megfogalmazható-e sovinizmus és túlzás nélkül, kristálytisztán, mit jelent valakinek az anyanyelve. (Utóbbi kérdésre egyébként igen a válasz: s talán nincs is olyan orosz, aki ne tudná idézni Turgenyev Orosz nyelv címmel megírt hétsorosát.) Az egyik szöveg felteszi a kérdést, „Mire fogok gondolni, amikor meg kell halnom?” – s a legfinomabban eljátszik a gondolattal, hogy azután mégis meghökkentő záráshoz jusson el... Más szövegek álmokat dolgoznak fel a legizgalmasabb részletességgel, tele jelképekkel, logikus logikátlanságokkal és szuggesztív látványokkal: nem véletlenül kapta a könyv a Valóság – képzelet – hallucináció alcímet. Ez a hármasság - egy sokat látott és élvezettel szemlélődő egyéniség valóságlenyomatai, a zabolátlan és örökké ifjú képzelet termékei, s a megmagyarázhatatlant és enigmatikusat is megidéző látomásos részletek, mindez - együtt alkotja a Seniliát.

Vagyis: Turgenyev időskori írásainak gyűjteményét. Az író ugyanis már súlyos betegséggel küszködve, élete utolsó éveiben írta meg a nyolcvanhárom rövidprózát, 1877 és 1882 között. Ötven darab még életében megjelent közülük, majd 1920-ban, kéziratban meglelték a többit is, s a tervet, amely szerint az összeset publikálni lehetett az író által teremtett rendben. Érdekes módon azonban magyarul eddig még sosem sikerült kiadni valamennyi darabot: a legkorábbi kiadások a kéziratos szövegeket nem tartalmazták, a későbbiekből pedig hol ez, hol az maradt ki, olykor véletlenül, illetve a kiadásokban gyakran elválasztódtak a még az író életében kiadott és a posztumusz megjelent írások. Pedig az összes szöveg megfelelő sorrendben való olvasása teljesen új élményt adhat: egy a szövegben lebegő-megjelenő elme működésébe is beavathat. Hiszen hol arról olvashatunk, milyen is Krisztus arca, hol versfoszlányok merülnek fel a múltból a megszólaló hang segítségével, s találkozhatunk keleti és nyugati bölcsességekkel, anekdotákkal és töprengésekkel is.

Azt a történetet, amelyben a fiát éppen elvesztő anya káposztalevest töm magába, mert abban már benne van a só, így – akármekkora is a szörnyű gyász – nem lehet elpazarolni, kiönteni, meg kell enni, Móricz Zsigmond is megirigyelhetné. Az egyik szerelemről szóló gondolatot meg talán mindenkinek el kellene olvasnia, mielőtt házasságot köt: vajon vágyai mellett készen áll az önátadásra is? S mégis, nem keveri össze az önfeladással? Turgenyev ugyanis ezt írja: „Egy másik én vert gyökeret a tiédben: kitágultál – összezavarodtál; épp hogy élni kezdtél, és a te éned máris meghalt.” (157.)

Szól rövid gondolatfutam persze az orosz faluról is, ahol, „Egyenletes kékség ömlik el az égen”, és a Londonba vezető hajóútról, ahol „ólomszín abroszként terült el” a tenger. De ezekben a nagy, romantikus tablókban is megtalálni azokat az apróságokat, amit egy olvasó örökre elraktározhat az emlékei között: egy szánalmas, rab majmocskát az utóbbiban, egy rácos-barázdált arcú öregasszonyt a másikban, akiről váratlanul kimondja az elbeszélő: „nagy szépség lehetett valamikor!” – s ez mindent megváltoztat. Aki csak a realista Turgenyevet ismerte eddig, valószínűleg e tablókban is felfedez majd valamilyen rejtelmeset, sejtelmeset: olyasmit, amire érdemes emlékezni.

Gy. Horváth László avatott fordításában minden szöveg újjászületik, sőt, újra megszületik: Turgenyev prózája új életre kel. A legőszintébben mondom: nagyon-nagyon meg lehet szeretni ezt a könyvet… Csak utána kell nyúlni a könyvesboltban.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ivan Turgenyev: Senilia – Prózaversek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Képek innen, innen és innen.
Rövid ajánlóim a Könyvhétben
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy időről időre rövid recenziókat írhatok a Könyvhét folyóiratba az általam nagyra tartott Typotex Kiadó köteteiről. Ez a lista egyszerűen csak szeretné emlékezetemben tartani, mikor miről is írtam.

Ljudmila Petrusevszkaja Rémtörténetek című könyvéről (Furcsa mesék felnőtteknek címmel)
2016. 3. szám, 28. oldal

Szofija Andruhovics Felix Austria című regényéről
2017. 1. szám, 11. oldal

Ignaczy Karpowicz Szálkák című regényéről
2017. 2. szám, 28. oldal

Selja Ahava Az égből leeső dolgok című könyvéről
2017. 4. szám, 28. oldal

Undinė Radzevičiūtė Halak és sárkányok című könyvéről
2018. 1. szám, 26. oldal

Erich Scheurmann A Papalagi című könyvéről
2018. 2. szám, 26. oldal

Tomas Espedal A művészet ellen - A természet ellen (A jegyzetfüzetek) című könyvéről
2018. 3. szám, 26. oldal

Mário Cláudio A tanítvány című könyvéről
2018. 4. szám, 21. oldal

Narine Abgarjan Égből hullott három alma című könyvéről (Marani krónikák és egyéb történetek címen, a nevem lemaradt a cikk alól)
2019. 1. szám, 28. oldal

Ina Valcsanova A Krach-sziget című könyvéről
2019. 2. szám, 19. oldal

Radu Țuculescu Sztálin, ásóval előre! című könyvéről
2019. 3. szám, 28. oldal

Afonzo Cruz Festő a mosogató alatt című könyvéről
2019. 4. szám, 20. oldal

Goran Vojnović Jugoszlávia, édes hazám című könyvéről (az író nevéből lehagyták a mellékjelet)
2020. 1. szám, 22. oldal

Martín Olmos Fekete panoptikum című könyvéről
2020. 2. szám, 26. oldal

Mosóczi András A gondolkodás forradalma című könyvéről
2020. 3. szám, 24. oldal

Ivana Dobrakovová Anyák és kamionsofőrök című könyvéről
2020. 4. szám, 28. oldal

Ana María Matute Mezítlábország című könyvéről
2021. 1. szám, 26. oldal

Helena Henschen Egy bűntény árnyékában című könyvéről
2021. 2. szám, 22. oldal

Tuomas Aivelo Végtelen paraziták című könyvéről
2021. 3. szám, 25. oldal

Nicolas Mathieu: Gyermekeik is utánuk című könyvéről
2021. 4. szám, 25. oldal
Ekultura.hu - Bill Clinton - James Patterson: Az elnök eltűnt
Ezt a könyvet nagyon vártam: persze nem csoda, hiszen úgy reklámozták a 2018-as nyár elején, hogy igazi könyves szenzáció lesz. Most először fordult elő, hogy egy volt amerikai elnök saját krimit írt: Bill Clintonnak, az USA 42. elnökének James Patterson szegődött társául a rendhagyó írói kalandban. Ráadásul a 21. Század Kiadó a külföldi megjelenéssel egy időben adta a magyar olvasók kezébe a regényt, ami további izgalmas titkolózást szült: gondolom, sokan szerettek volna a kiadóban dolgozni, hogy már június 4-e előtt megtudják, milyen történetet is talált ki az író és az elnök – természetesen egy (fiktív) amerikai elnök főszereplésével.

Aztán végre megjelent a könyv: monumentális darab a maga 450 apróbetűs oldalával. S én egyetlen nap alatt elolvastam. Igaz, ehhez az is kellett, hogy szabadnapom legyen: békés, forró, nyári nap, amikor az ember ráér kissé önmagával foglalkozni – vagy egy jó könyvvel. De tény, Az elnök eltűntet nem lehetett abbahagyni. Izgalmas volt, eredeti és bátor.

Eredeti volt már a története is. Első fejezetében a képviselőház vizsgálóbizottsága ülésezik, s Lester Rhodes, a képviselőház elnöke olyan kérdést készül feltenni Duncan elnöknek, amelyre nem szabad válaszolnia. Ha megteszi, ő lehet az amerikai történelem első elnöke, akit kényszerrel mozdítottak el a hivatalából. Ám ha mégis válaszolna, az valószínűleg ugyanezzel az eredménnyel járna. Ha viszont nem tanúskodik, s el sem megy a bizottság meghallgatására, akkor többé nem tudna tükörbe nézni. Mivel Jonathan Lincoln Duncan tisztességes ember, s szeretné magát még a hét végén is annak tudni. Így azután nézőpontjából úgy tűnik, ennél súlyosabb dilemma előtt nem is állhatna egy amerikai elnök. Ám óriásit téved, hiszen ekkor még csak május 10-e, csütörtök van. A hét szombatjáig sokkal fontosabb, tragikusabb és jóvátehetetlenebb dolgok történnek: Amerikát olyan fenyegetés éri, amely a világ történelmére is kihatással lehet. Ráadásul az elnök semmit sem tehet az ügyben nyíltan; el kell tűnnie, hogy a háttérből nézhessen szembe az árulással, szivárogtatással, kémkedéssel, őszintétlen szövetségesekkel és nyílt ellenfelekkel, s egy végzetes visszaszámlálással.

Bill Clinton, az egykori elnök és James Patterson, Amerika egyik legnépszerűbb krimiszerzője nagyon aktuális és izgalmas témát talált: s amikor a könyvről áradoztam, meg is kérdezték tőlem, miért nem erről beszélek többet. Hogy milyen fantasztikus alapossággal, egy hihető és mégis meglepően eredeti történetben szembesíti a szerzőpáros az olvasókat napjaink igazi fenyegetésével: a kiberterrorizmussal. Egyáltalán – a terrorizmus legújabb válfajaival. El is gondolkoztam, s arra jutottam, hogy azért, mert Az elnök eltűnt – legalább is számomra – ennél sokkal többet adott. Elég bátor volt ugyanis ahhoz, hogy vitathatatlanul izgalmas történetében ne a sikeres filmes akcióthillerek eszközeit használja. Hogy ne nagy robbantásokkal, rettenthetetlen kommandósokkal és vadnyugati mintájú hősökkel operáljon. Aki azt várja Az elnök eltűnt szereplőitől könyvben, amit mondjuk Gerald Butlertől és az Asher elnököt alakító Aaron Eckharttól a Támadás a Fehér Ház ellen című, hazafiasan és újranézősen B-kategóriás akciófilmekben, vagy Harrison Fordtól, a mélységesen morális, háborús hős Marshall elnöktől Az elnök különgépében, aki saját kezűleg dobja ki a gépéről a terroristákat – nos, az biztosan csalódni fog. De az is, aki olyan politikai thrillerekhez szokott, amelyekben a rövid, tőmondatokban megírt fejezetek helyszínről helyszínre repítenek, sokszáz szereplőt mozgatnak, s minden negyedik oldalon kiderül bennük valami sokkoló. Ez a regény ugyanis megfontoltan és lassan építkezik, a főhőse pedig nem egy harcos, hanem egy egészen valóságos, háromdimenziós ember, Jonathan Lincoln Duncan.

Egy hangsúlyozottan középkorú, s a legkevésbé sem tökéletes elnök, aki jó és okos ember, de olykor téved, olykor megfutamodna, olykor fel akarja adni. Egy politikus, aki szilárdan képviseli azokat a demokratikus értékeket, amelyeket védelmezve politizálni kezdett, de sajnos elég felnőtt már ahhoz, hogy ne legyen többé az ifjú idealista, aki hisz a világ teljes megváltoztathatóságában. Olyasvalaki, aki egyáltalán nem hősnek termett, de hála a regény szövegének, mégis azonnal képes hőssé válni bármely olvasó szemében. Hiszen olyan hangsúlyozottan szerény és tisztességes, olyan átkozottul realista, annyira rokonszenves. Egy háborús hős, aki nem beszél az átélt szenvedéseiről. Egy munkaadó, aki határozott és sokat vár el, de képes bocsánatot kérni a teamje tagjaitól. Egy közszereplő, akitől elvárják, hogy mindig friss és fitt legyen, miközben ízületi fájdalmat és gyengeséget okozó vérrendellenesség-betegségben szenved.

A regény számomra tőle, Duncan elnök karakterétől működik igazán. S pontosan azért tud thiller létére eredeti lenni, mert bátran alapoz erre a remekül megteremtett szereplőre. Aki szereti az ötletesen megkomponált, sorsdöntő beszélgetéseket a filmekben, az Az elnök eltűntet olvasva sem fog unatkozni. Az első néhány oldalon, a vizsgálóbizottság előtt például Duncan elnök ugyanúgy vérre menő küzdelembe bonyolódik, mintha tornacipőben rohangálva közelharcolna, akár az Oscar-díjas Jamie Foxx Az elnök végveszélyben című moziban, amelyben az afrikai-amerikai Sawyer elnököt játssza. Sőt, a regénybeli egy kissé még izgalmasabb küzdelem, mert kiszámíthatatlan: Duncan csodálatos kötéltáncba kezd, amelyben az intelligencia csap össze a rosszindulattal, s az akrobatikus retorikai mutatványok, a még tisztességesnek nevezhető elkerülő és hangsúlyáthelyező taktikák kapnak szerepet páncélöklök helyett.

Ha valaki Clinton elnök neve miatt bennfentességet vár a könyvtől, nem csak a helyszínek és a protokollok leírásában, nem csak a vitapróbák és az elnöki csapat munkájának aprólékos bemutatásában találhatja meg. Bennem sok jelenet indított el gondolatokat azzal kapcsolatban, hogyan maradhat amerikai elnökként tisztességes valaki, aki tényleg tisztességes akar maradni. A bonyolult játékszabályok, biztonsági szintek, politikai játszmák, titkosszolgálati alkuk és internetes kiszivárogtatások világában hogy tud az ember mondjuk Abraham Lincolnhoz méltóan becsületesen dolgozni?

Persze Az elnök eltűnt nem filozófiai mű az amerikai elnökségről, hanem szórakoztató bűnügyi történet. A kétszázadik oldaltól kezdve abszolút letehetetlen, lélegzetelállító tempót diktál, továbbá szerepel benne egy olyan visszaszámlálás, amely eléri, hogy az olvasó nagyon-nagyon-nagyon izguljon közben. Pedig azért nem valószínű, hogy Amerika megsemmisülne a regény végén, nem igaz?

Mégis, úgy gondolom, van a könyvnek mondandója azokról az értékekről is, amik azzá teszik az USA-t, ami. Bill Clinton neve a borítón egyszerű reklámfogásnak is tűnhetne, de – függetlenül attól, milyen volt a munkamegosztás a két szerző között – semmiképpen sem az. Patterson igazi kaméleon, saját bevallása szerint sincsen két egyforma könyve, s szeret társszerzőkkel dolgozni, mivel állítása szerint inspirálóan hatnak rá a megbeszélések és tervezgetések. Ezért lehet kiváló társa Clintonnak, aki 1993-tól 2001-ig állt az Amerikai Egyesült Államok élén, s még életében történelmi személyiséggé vált mindenki szemében, legyen bár az illető republikánus vagy demokrata. A Nobel-díjas írónő, Toni Morrison „az ország első fekete elnöké"-nek nevezte akkor, amikor az USA még nem is remélhette, hogy egyszer egy afrikai-amerikai kerül majd az elnöki székbe. Úgy gondolom, hogy Clintont tényleg érdekelhették leendő olvasói: valahogy jellemző, hogy nevét adta egy könyvhöz, de nem sajátította ki a művet egy szellemíró babérjaival ékeskedve (mint például az elnökgyermek krimiszerző, Elliott Roosevelt, akinek könyveit William Harrington írta). Az is távol állt azonban tőle, hogy meghúzódjon a tanácsadó szerepkörében: mint a nagy Franklin D. Roosevelt, akinek az ötletéből 1935-ben a kor hat nagy krimiírója alkotott bűnügyi regényt.

A kép forrása a kiadó oldala
Az elnök eltűnt közös alkotás, amely persze magában hordja a titkot, mit és mennyit is jegyezhet belőle a valódi, hamisítatlan elnök, Bill Clinton. (Bár abban például teljességgel biztos vagyok, hogy Duncan elnök utolsó beszédét ő írta.) Emellett azonban jól megírt, izgalmas könyv is ez a regény, amelyet bátran újra is lehet olvasni: jó szövege másodszor is megadja az élményt. Nemcsak egy szenzáció alanya, nemcsak egy kitűnően felépített reklámkampány eladandó célterméke: Az elnök eltűnt tényleg olyan könyv, amit nem felejt el az ember. El kell olvasni!

Pompás könyvtrailer: a Youtube-on
A cikk az Ekultura.hu-n: Bill Clinton - James Patterson: Az elnök eltűnt
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Robin Hood magyar módra - A Robin Hood-balladák és egy ritka képeskönyv
N. C. Wyeth Robin-rajza Paul Creswick 1917-es könyvéhez
Robin Hood alapvetően az angol kultúra és irodalom hőse. Ez a posztsorozat viszont azt igyekszik bemutatni, milyen sajátos, kifejezetten a magyar nyelvű olvasók számára megszületett Robin Hood-történetek léteztek az idők során. Mivel gyűjtöm a Robinról szóló könyveket, korábban egyszer már írtam a hazánkban megjelent különféle ilyen regényekről. Ezek nagy része azonban fordítás, ráadásul a listám nem is volt tökéletesen teljes. Épp ezért úgy éreztem, itt az ideje megmutatni, milyen(ek) a teljességgel magyar Robin Hood(ok).

Ez az első rész egy különleges, Erdélyben megjelent mesekönyvvel foglalkozik majd, a Robin Hood - A zöld erdők fiával, amelyet Vallasekné Dáné Márta írt, s a legszebb Robin Hood-balladákon alapszik. Mielőtt azonban a kötetről írnék, érdemes végignézni, mik is azok a Robin Hood-balladák, s melyeket lehet ismerni közülük magyar nyelven is.

1. Krónikák, geszták, balladák -  Gyorstalpaló a magyarul olvasható régi Robin Hood-versekről

Robin Hood egy 17. századi fametszeten
Közismert, hogy Robin Hoodról nem tudni, ténylegesen létezett-e, mint történelmi személy, vagy csak a nép gyúrta össze idealizált hőssé valódi útonállók alakját. Első krónikás említése a 15. századból való, de már egyértelműen a legkorábbi Robin Hood-balladák ismeretében fogant, történetileg tehát nem hiteles híradás. Ez I. Edward korába helyezi Robert Hude-ot: ám nem sokkal később feltűnik II. vagy III. Edward (előbbi fia és unokája), III. Henrik (I. Edward apja) és II. Henrik (és felesége, Aquitániai Eleonóra: Oroszlánszívű Richárd szülei) korában is, hogy végül azután személye hozzárögzüljön I. Richárdhoz, s a trónon őt követő öccséhez, János grófhoz, vagy János herceghez, a későbbi I. (Földnélküli) Jánoshoz. Ez több mint kétszáz évet ad Robin Hood létezésének (1154-1377): nem csoda tehát, hogy személyét sokkal inkább a balladákból és színdarabokból lehet és érdemes rekonstruálni. Arról pedig, hogy léteznek Robin Hoodról szerzett rigmusok, már egy 1377-es műben ott olvasható az első adat. (1)

A zöld ruhás bandita első máig fennmaradt kalandját egy 1450 körül leírt, legkorábban a 14. században keletkezett ballada, a Robin Hood és a szerzetes (Robin Hood and the Monk) örökítette meg, amely nem egy vidám kaland, hanem épp a városban ájtatoskodó Hood elfogásának története: épp ezért Robin inkább csak másodfőszereplő benne az őt furfangosan kiszabadító, a királyt is becsapó Little (Litull) John mellett. (2) Emellett három másik középkori Robin Hood-történet maradt fenn.

1550-ben nyomott Robin Hood-ponyva címlapja
A Robin Hood és a fazekas, amelyet 1500 körül jegyeztek le (Robin Hood and the Potter, 3) később számos másik hasonló kalandhoz szolgált alapul: míg benne Robin fazekas álruhában látogat el Nottinghambe és csapja be a seriffet, később ugyanezt teszi például mészárosként (s nem egy klasszikus gyerekkönyvben már mindkét álruhás kaland szerepel). A Robin Hood és Guy of Gisbourne (Robin Hood and Guy of Gisbourne, 4) nélkülözhetetlen forrása minden új- és legújabb kori regénynek és filmnek, amelyekben a(z általában normann és János herceget pártoló) lovag számos alkalommal Robin Hood főellenségévé avanzsál. Guy lovag az eredeti történetben inkább csak kalandor nemes, aki "sok gazságot" elkövetett, jellegzetessége viszont, hogy talpig lóbőrben harcol. Miután Robin legyőzi - a balladában Szűz Mária segítségével, mivel az alattomos lovag akkor akar Robinnal végezni, amikor az megbotlik egy fagyökérben -, jellegzetes álruhája segíti a bujdosók vezérét abban, hogy az időközben elfogott Little Johnt kiszabadítsa a seriff fogságából. Végül a Robyn és Gandelyn (Robyn and Gandelyn, 5), egy igen enigmatikus, de buzgón íjászkodós történet, amelyben egy bizonyos Robin (talán) meghal. Szintén a 15. század közepéről való, s bár valószínűleg eredetileg nem volt közvetlen köze a Robin Hood-legendához, mégis összekapcsolta a nemes bandita alakját egy korábbi balladahőssel, Gamelynnel, akiből a későbbi történetek megalkothatták Gamewellt/Gomewellt, Robin Hood rokonát.

A Kis geszta első oldala
A század végére (1500 körülre) keltezhető az utolsó középkori, hosszú Robin-történet, a Robyn Hode kis gesztája kinyomtatása is (A Lyttel Geste of Robyn Hode, 6), amelyben először szerepel Much, a molnár fia, Wyllyam Scarlok (akiből majd Will Scarlet lesz később) és az apátnak eladósodott, Robinék által megsegített lovag, Sir Rychard at the Lee (később általában Sir Richard of Lee). Története pedig összefonódik azzal a kalandsorozattal, amelyben Little John Reynolde Grenelefe néven egy időre a városbíró szolgálatába szegődik, majd jól kifosztja és elcsalja őt az erdőbe. Emellett beleszövődik az íjászverseny és Robin Hood halálának meséje is. Tekintve, hogy egy több mint ötszáz éves verses regénykéről van szó, elmondható, hogy pompás a története, s hatalmas hatással volt a legenda későbbi kibontakozására. (Eddigre lassan minden együtt volt már a ma ismert Robin-mítoszból, csak Tuck barátot és Mariannát kellett még nélkülözni 50-100 évig.)

Magyar nyelven azonban ezek a művek jórészt teljesen ismeretlenek maradtak 2013-ig, amikor az Attraktor Kiadó Kiss Sándor fordításában, jegyzeteivel és tanulmányaival megjelentette őket Robin Hood krónikák címen. Annak idején nagy örömmel csodálkoztam rá a blog egyik bejegyzésében, milyen élvezetesek és különlegesek is voltak ezek a régi angol nyelvről fordított olvasmányok. Addig ugyanis nem ismertem mást, csak az eredetileg 1955-ben Angol és skót népballadák címen, majd 2001-ben A vízbe fúlt szeretők címmel ismét kiadott gyűjteményt, amelyet Gombos Imre válogatott és fordított le: ebben kilenc régi Robin Hood-ballada szerepelt. (7) Ezek mindig is tetszettek a maguk különös, furcsa, sűrített és szűkszavú módján: ám csak a 2013-as Robin Hood krónikák két kötetének szövege hívta fel rá a figyelmemet, hogy a "régi" igencsak sok értelmű szó.

Martin Parker 1632-es broadside-ja
Így derült fény rá, hogy a kilenc Robin-versezet, amelyet A vízbe fúlt szeretők életút-sorrendben tartalmaz, vagyis az első közülük Robin Hood születését, az utolsó pedig a halálát beszéli el, teljesen különböző időkben született. Legkorábbi közülük a már említett Robin Hood és a barát és Robin Hood és Gisbourne-i Guy (itt ilyen címen szerepelnek, 8). Előbbi azért is érdekes lenne, mert "szép királyunk" (our cumly king) kifejezéssel utal a történetben meg nem nevezett uralkodóra, amely III. Edward állandó krónikás jelzője volt: azonban ezt a Gombos-féle fordítás nem adja vissza. (9) A további hét történet azonban késői, sőt, igen késői Robin-kaland! Persze a múlt század is régen volt, de elmondható, hogy a gyűjtemény Robin Hood-szövegei közül három 19. századi, egy a 18. századból való, három pedig a 17.-ből. (Pontosabban ekkori lejegyzésben maradtak fenn.)

Az első történet majdnem a legújabb: a Robin Hood születése (The Birth of Robin Hood) című balladát 1806-os kötetében adta ki Robert Jamieson, egy bizonyos Mrs. Brown énekléséből. (10) Eredetileg valószínűleg nem is Robin legendájához kapcsolódott: a Robin Hood nevet egyszer említik benne, s a vezetéknév bármely egy szótagos másikra kicserélhető lenne. Ám csavaros és kalandos történet: hiszen eszerint Robin apja, Willie, egy bizonyos Richárd úr (earl) csatlósa, beleszeret ura lányába, teherbe ejti, az erdőbe szökteti, s mire az apa rájuk talál, már ott a gyermek, akinek a kedvéért a nagyapa megbocsát a menekülő szerelmeseknek. Eddig egy feldolgozással találkoztam, amely felhasználta ezt a történetszálat: Roger Lancelyn Green 1956-os regényének 2001-es, szemelvényes magyar kiadásából viszont sajnos kimaradt ez a fejezet...

Anthony Munday 1598-as színdarabja
Szintén 19. századi a magyarul igen különleges címet kapott Az Áros-vitéz és Robin Hood (The Bold Pedlar and Robin Hood) című ballada is: ezt a broadside-ot James Henry Dixon vette fel 1846-os gyűjteményébe. Őszintén szólva arra nem találok magyarázatot, miért lett az egyszerű bátor házalóból (pedlar: "Ha mit cserélt, hátára fért, / S gyalogolt batyujával nagy vigan." 11) Áros-vitéz, de szóalkotásnak mindez igazán különleges, főleg úgy, hogy a Robinékkal találkozó bátor Áros valóban legyőzi ellenfeleit, s kiváló harcosként áll be a csapatba (mellesleg pedig kiderül róla, hogy Robin nagynénjének gyereke). A Robin Hood és Hereford püspöke (Robin Hood and the Bishop of Hereford, 12) című kifosztástörténet Francis James Child ötkötetes, 19. század végi könyvében szerepel, s késői rokona számos újkori Robin-balladának (igazán érdekelne, vajon Gombos Imre miért épp ezt a variánst válogatta be a gyűjteményébe).

A négy régebbi Robin-vers közül a Robin Hood halála és temetése (Robin Hood's Death and Burial, 13) szövege a legfrissebb: Joseph Ritson 1783-as kötetéből való. Ennek ellenére olyan régi történetet idéz meg, amely keletkezésben megelőzhette a Robyn Hode kis gesztáját is: annak megalkotója már ismerhetett egy olyan 15. századi szöveget, amely később ezzé a versváltozattá fejlődött. (14) A többi három ballada 17. századi lejegyzés: a Robin Hood és Little John (Robin Hood and Little John, 15) szövege az 1680-as évekből való (és egy 1594-es, fenn nem maradt színműre vezethető vissza, 16): ebből tudhatja meg az olvasó, hogy Robin óriás barátja két méternél is magasabb (hét lábnyi) lehetett, s természetesen szerepel benne az ismert, hídon lefolytatott párbaj. A Robin Hood és Alan-a-Dale (Robin Hood and Allin a Dale, 17) című ballada, amelyben Robin hozzásegíti a reményvesztett hárfást a szerelmével kötött házassághoz, 17. századi ponyvakiadványban maradt fenn.

Végül a kötet tartalmaz egy igazi kakukktojást is: A nemes halász, avagy Robin Hood jövedelmező állása (The Noble Fisherman or Robin Hood's Preferment or Robin Hood's Fishing, 18) című versben, amelyet ebben a formában először 1631-ben nyomtattak ki, Robin megunja az erdőt és halásznak áll. S bár csapnivaló tengerész, amikor a franciák megtámadják az angol bárkát, íjával és bátorságával fényes győzelmet arat.

A magyar balladakiadások: Gombos 1955-ös és 2001-es könyve és a Kiss Sándor-féle Robin Hood krónikák
Elmondható tehát, hogy 2013-ig Magyarországon változatos és színes, ám csak hellyel-közzel igazán régi és népi anyagot lehetett ismerni az "eredeti", még nem a (romantikus és hősies) regényekben szereplő, Walter Scott és kortársai idején (újra) kitalált Robin Hoodról. A hozzáférhető kilenc ballada régi is volt, meg nem is, a néphagyományból is származott, meg nem is.

Louis Rhead rajza 1912-es regényéből
Ha egységes történetnek tekintjük őket, akkor Robin Hoodjuk egy közrendű apa és egy előkelő, nemesi származású hölgy törvényesnek és nemesnek elismert fia volt, aki - ki tudja, miért - húszévesen az erdőbe költözött víg emberei közé. Életét Barnesdale-ben (Gisbourne), Barnsdale-ben (Hereford), Nottinghamben, Sherwoodban (Barát, Little John) élte le. (19) Találkozott Little Johnnal, aki legjobb barátja lett, megvívott gyilkosságért száműzött unokatestvérével, Gamble Golddal, majd őt is csapatába fogadta. Megvédte az énekes Allan-a-Dale szerelmét, kifogott a kapzsi hereford-i püspökön. Amikor megunta az erdei életet, Scarborough-ban egy rövid időre Simon néven felcsapott halásznak. Mély vallásossága és makacssága miatt komoly bajba került, amikor egy májusi napon bement egyedül misét hallgatni Notthinghambe: egy áruló barát felismerte, s  a seriff elfogatta. Ám Little John és barátai csellel kiszabadították. Amikor egy alkalommal összeveszett Little Johnnal, s elváltak útjaik, megvívott a gonosz Guy of Gisbourne-nal és legyőzte: így kiszabadíthatta Little Johnt, akit közben a seriff emberei elfogtak. Miután megöregedett, betegen elment a kirkley-i zárdába, ahol unokahúga apáca volt, s érvágást kért gyógymódul. Az áruló lány azonban becsapta: felnyitotta karján az eret, majd bezárta őt egy magányos cellába, hogy elvérezzen. Robin utolsó erejével megfújta kürtjét, ezt hallva Little John kiszabadította: ám Robin már haldoklott. Sírját utolsó kilőtt nyilával jelölte ki, s oda is temették "szép Kirkley mezejin".

Howard Pyle rajza 1883-as regényéből
Mindennek persze csak két szempontból van jelentősége. Az egyik ezek közül, hogy mennyit köszönhet a magyar Robin Hood-rajongás Gombos Imrének, s milyen kompromisszumokat kellett kötnie a neves fordítónak. (20) Amikor a gyűjteményes kötet első kiadása megjelent, 1955-ben, a népköztársasági kultúrpolitika szemüvegén át nézve óhatatlanul jobb lett volna, ha a régi minél régebbit jelent, s természetesen a népi kultúra ősi, eredeti lenyomatát adja (ha van ilyen egyáltalán).

Ezzel szemben az angol népköltészet egész kiadás- és a művek keletkezéstörténete másról szól. Ahogyan Kiss Sándor írja: "szinte minden, ami az angol és skót népmesékből, népi mondákból és legendákból ránk hagyományozódott, másod-, pontosabban sokad-kézből maradt fenn. A 16-17. századra a könyvnyomtatás Angliában már abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy viszonylag széles olvasóközönséget tud kiszolgálni, ami nem csak (...) a magas irodalmi kultúra alkotásaira kíváncsi, hanem legalább akkora mértékben igényli a "ponyvairodalmat" is, ezzel elősegítve a népi kultúra emlékeinek fennmaradását. (...) így, chapbookokként, lassan papírra kerülhettek azok az ősi mesék, mondák és legendák, amik máskülönben - néprajzgyűjtők hiányában - bizonyosan feledésbe merültek volna." (21) Hasonló a helyzet a "népi" balladákkal is.

E. J. Prittie képe 1923-ból (23)
Semmi csodálatos nincs tehát abban, hogy "eredeti", énekmondótól begyűjtött Robin Hood-ballada valójában legfeljebb egy van a kilenc között, hiszen a legkorábbiak is másolt kéziratokban, illetve nyomtatásban maradtak fenn. Ám Gombos jegyzeteiben újra és újra megjelenik a kényszerű törekvés a rendelkezésre álló források "népiesítésére". A Robin Hood születéséről (amely az egyetlen balladamondótól begyűjtött Robin-vers a kötetében, ám formailag és tematikailag is túl műköltészeti "igazi" népballadának) például megjegyzi: "Talán nem is népköltészeti alkotás", de "Akárki írta, jól írta." A Robin Hood és Little Johnnál jelzi: "ősi változata nem került elő, pedig kellett lennie, mert a fennmaradt változat stílusa erősen a XVII. század ízlésére vall." A Robin Hood és Hereford püspöke pedig már nagyon erős mentegetésre szorul: "A XVIII. század előtti időkből egy írott példánya sem maradt fenn. Igaz ugyan, hogy ez még semmit sem bizonyít. Akármikor keletkezett, levegője hiteles, hangja népi." (22)

A népi kultúra termékeinek rekonstruálásával függhet össze az is, hogy Gombos - ahogyan erről már írtam - az összes különböző időből fennmaradt balladát körülbelül ugyanazon a - nagyjából 19. századi, romantikus, Arany János-i - nyelven és versmértékben magyarítja, legyen szó 1800-as évekbeli, stilizált, udvari gyökerekkel bíró balladáról, vagy épp sérült, s nem túl igényes rímekkel fennmaradt, némiképp középangol nyelven szóló korai szövegről.

Van azonban mindennek egy másik jelentősége is: s így kanyarodhatunk (végre...) vissza Vallasekné Dáné Márta mesekönyvéhez. Az erdélyi írónő ugyanis kötetében olyasmire tett kísérletet, amire magyarul korábban és azóta senki sem. A balladák Robin Hoodjának történetét írta meg a réginek és autentikusnak tartott töredékekből, felhasználva mindazt (és csak azt), amit Gombos Imre a fentiekben bemutatott kötetébe felvett.

2. Robin Hood - A zöld erdők fia - Egy titokzatos gyermekkönyv nyomában

A fedélkép
A romániai magyar nyelvű könyvkiadás mindig külön utakon járt: ami akkor kínzó szükségszerűség, kultúrmisszió és fáradhatatlan munka volt, mára bibliográfia-készítési és kiadástörténeti érdekességek sorozata. Mi jelenhetett meg ott és mi nem? Mi jelenhetett meg ott, míg nálunk nem? Mely könyvek kerültek magyar-román közös kiadásra? Mely romániai magyar könyveket terjesztették nálunk is? Legyen szó bármilyen szerzőről, könyvről, sorozatról vagy műfajról, minden műnek megvan a maga története.

Ezt a csodás, képeskönyves Robin Hoodot magyar író írta és román festőművész illusztrálta. Tudomásom szerint Magyarországon sosem lehetett kapni (újként), de biztosan sokak meghatározó gyerekkori Robin Hoodja a határon túl. 1984-ben jelent meg a bukaresti, 1969-ben, kifejezetten gyermekkönyv-kiadás céljából létrehozott Ion Creangă Könyvkiadónál, amelynek magyar szerkesztője a könyv lektoraként is feltüntetett Petre Judit volt. Ő rengeteget tett azért, hogy a nyolcvanas évek közepéig mintegy háromszáz nagyon igényes magyar nyelvű könyv kerülhessen a gyerekolvasók kezébe. A Robin Hood is igazi "luxusképeskönyv", s figyelembe véve 1984-es kiadási évét és a romániai nyomdai lehetőségeket, kifejezetten gyönyörű. 33x24 cm-es, kemény táblás, minden oldalán színes képekkel illusztrált mű, amely eredetileg 27 lejbe került. Hogy kiadásáért keményen kellett küzdeni, azt egy apróság mutatja: utolsó oldalán apró betűkkel szerepel, hogy anyagát 1981. szeptemberében adták le szedésre, ám csak 1984 júliusában, majd' három évvel később jelenhetett meg...

A hátsó borító képe
Ahogyan a belső címlapján szerényen olvasható: Elbeszéli Vallasekné Dáné Márta. Ez már akkor tetszett, amikor először megláttam: egyrészt a szerkezet miatt, amelyhez hasonlót szerintem fél évszázada nemigen lehetett magyar gyerekkönyvön olvasni, másrészt a visszafogottság miatt, hogy a szerző - mert az - nem akar ott díszelegni a könyvgerinceken. Aminek persze van hátulütője is: a legtöbb bibliográfia nem tünteti fel Vallasek Mártát a könyv írójaként. (24) Én persze mindjárt kíváncsi lettem, ki is ő.

Nos, Vallasek Márta (*1950) az író és műfordító Dáné Tibor lánya, s a kiváló műfordító Vallasek Júlia édesanyja. Nagyon tisztelek mindenkit, aki mindig is tudta, hogy a családnak nemcsak két, de három generációja is ennyit tett a(z erdélyi) magyar irodalomért (hiszen ki ne ismerné Dáné Tibortól mondjuk a Négy tenger hajósát, Vallasek Júlia fordításai közül pedig a blogon is lelkendeztem Jane Austen leveleiről): sajnos én csak most fedeztem fel a háromszög harmadik szögét. (25)

A nyolc fejezetből álló mintegy nyolcvan oldalas elbeszélést különleges hangulatú képek kísérik. Ezeket a kiadó művészeti szerkesztője, az 1930-as születésű Iacob Dezideriu készítette, aki több gyermek és ifjúsági könyvet illusztrált a hatvanas-nyolcvanas években. Az egész oldalakat különös, szenvedélyes arcokkal, figyelemreméltó kezekkel, különleges, színes felületekkel megtöltő rajzok (talán) pasztellkrétával készültek: a látványviláguk pedig elképesztő! (26)

Robin Allen-a-Dale-t nyugtatja: a háttérben a kényszerű menyasszony és a vén vőlegény (56-57.)
A képeknél is érdekesebb azonban maga a szöveg, amely - a hatalmas rajzok miatt - inkább csak mintegy harminc oldalt tenne ki tisztán: azonban egyetlenként a magyar nyelven kiadott Robin Hoodok között kifejezetten a balladaformában fennmaradt történeteket dolgozza fel és értelmezi újra. Ezt bőséges idézetekkel tűzdeli meg a Gombos Imre-féle balladafordítások legszebb részleteiből. Még a kalandok sorrendjében is őt követi: ahogyan Gombos elrendezte az általa válogatott kilenc verset, úgy alakul A zöld erdők fia kronológiája is.

A második fejezet a Robin Hood és Little John életre szóló barátságot köt címet viseli, ez természetesen a Robin Hood és Little John átírása. A harmadik fejezet, a Robin Hood és Little John megverekedik az áros-vitézzel, még Gombos izgalmas nyelvi újítását is átveszi Az Áros-vitéz és Robin Hoodból. Igazi unikum a negyedik fejezet, a Robin Hood tengerre száll, és beáll halászlegénynek: hiszen ahogy arról már volt szó, A nemes halász című Robin-sztori alapvetően kikopott a legendából, így nemcsak az általam ismert egyetlen gyerekkönyv, de lehet, hogy világviszonylatban is az egyetlen olyan modern történet ez a Robin Hood, amiben szerepel! Az ötödik  és a hatodik fejezet a két legrégebbi Robin-balladát ülteti át: a Robin Hood kelepcébe esik, de Little John kimenekíti a notthinghami vár börtönéből a Robin Hood és a barát, a Robin Hood páros viadalban legyőzi Gisborne-i Guy lovagot, és megmenti Little John életét pedig a Robin Hood és Gisbourne-i Guy átírása. Érdekes módon azonban ezután már csak egy vidám kaland következik: a hetedik fejezet (Robin Hood megmenti Alan-a-Dale és egy fiatal leány boldogságát) a Gombos Imre által is bájosnak nevezett Robin Hood és Alan-Dale történetének prózaváltozata. Látszólag kimarad tehát a Robin Hood és Hereford püspöke, a Gombos könyvében nyolcadikként szereplő Robin-ballada valamiféle átalakítása: az írónő ugyanis azonosítja ezt az egyházi méltóságot az Allan-a-Dale-t esketővel, s erre a gondolatmenetre fűzi fel a rövid kalandot, szintén a hetedik fejezetben. Majd jön Robin Hood halála és eltemettetése a szép kirkley-i mezőben, amely a Robin Hood halála és temetése történetét követi, bár komoly eltérésekkel, amelyekről még lesz szó.

Robin és a zöldköpenyes cimborák (14-15.)
Talán van, aki észrevette, hogy nem esett szó arról, miként írta át Vallasek Márta a Robin Hood születése című, romantikus balladát. Ennek az az oka, hogy ezt a történetet felcserélte egy saját történetszállal, amely - érdekes módon - semmilyen általam eddig megismert Robin-regény indulására sem emlékeztet. A három leggyakoribb variáns ugyanis a következő: 1. Robin szegény, árva, egy meggyilkolt erdész fia, vagy esetleg nemesi származású, de elszegényedett fiatalember, aki elindul a notthinghami íjászversenyre, vagy csak épp kényszerűségből az erdő közelében él: ott királyi vadászok provokálják, orvvadászattal vádolják, esetleg rálőnek, ő  megöl egy embert, s bujdosóvá lesz (pl. Howard Pyle, James McSpadden, Paul Creswick, Louis Rhead regényének bevezető eseményei). 2. Robin szegény fiatalember, aki elindul, hogy beálljon a királyi vadászok közé: az erdőben a vadászok provokálják, orvvadászattal vádolják, elfogják, kivégezni viszik, megszökik, s bujdosóvá lesz (pl. George Cockburn Harvey regényének bevezető eseményei, nálunk Menyhárd Sebestyén átdolgozása, Mándy Iván regényének kezdete). 3. Robin nemes, főnemes, balkézről született nemesi ivadék vagy kisnemes, aki titkon együtt érez a sanyargatott néppel, esetleg álruhás jótevőként harcol is értük, de legalábbis orvvadászt rejteget, amíg ellenfelei el nem ítéltetik és bujdosóvá nem teszik (pl. Henry Gilbert, Roger Lancelyn Green, E. Charles Vivian regényének kezdetei, utóbbi magyarul Bartos Tibor teljes átírásában). Mindezzel ellentétben tény, hogy a karakter ilyesféle fejlődése teljesen idegen a legkorábbi balladáktól, amelyekben Robin mindig yeoman, szabad közember, akinek semmi köze a politikához - "nemesedése" csak a 16. századtól kezdődik meg -, s az sem egyértelmű, hogy a víg társaság igénylésén, a szabad életen kívül mi vonzotta az erdei bujdosáshoz. (27)

Robin halála: a kép többféleképpen is értelmezhető (68-69.)
Amikor Vallasek Márta megírta Robin ifjúkorát, érdekes módon felhasznált egy hatsoros mottót a Robin Hood születése édes-bájos versezetéből, azután azonban egy teljességgel önálló, s korhűen hitelesnek szánt saját eredettörténetet írt. Eszerint Robin "az öreg Ádám Hood fia volt. Sudármagas volt az a legény, szálfatermetű, mint a fenyő, és bátor, mint puszták oroszlánja." (28) Az apa nem jobbágy, "a maga kis földjén, a maga erejéből gazdálkodó szabad ember volt, és fehér terméskőből rakott házában lakott özvegy ember módjára (...). Hej, az a fehér terméskőből rakott udvarház, az a szép ősi örökség, csak az ne lett volna, mert az okozta vesztét az öreg gazdának!" (29) Az idős Ádámot az uraság csapja be: egy aszályos évben kedvező kölcsönt kínál neki, amelyet az öreg - okos fia tanácsa ellenére - elfogad. A szerencse ugyan még kedvezne is nekik, a jó termés miatt egy évre rá vissza tudnák fizetni az összeget, ha az uraság - kihasználva vadászati jogát - le nem taposná lovas-kutyás kíséretével az egész búzatermést még az aratás előtt. Ezután el kellene hagyniuk a házukat, Ádám Hood azonban már nem akar máshol meghalni: így harcolva várja az uraság fegyvereseit, s a velük folytatott küzdelemben esik el. Robin vitézül bosszút áll, s túlélve a támadást, a sherwoodi erdőbe húzódik. Igazán heroikus, a szabad közemberek és a kizsákmányoló urak harcát bemutató és inspiráló ez a kezdés: különlegessége pedig, hogy van egy kis történelmi alapja. 1316-ból ugyanis fennmaradt két hiteles feljegyzés, amely bizonyítja egy bizonyos Robertus Hood, Adam Hood fia, Warenne earljének erdésze (és a felesége, Matilda) létezését. Egyes történészek ennek a személynek az életében igyekeznek fellelni törvényen kívüli éveket (II. Edward uralkodásának polgárháborús éveiben), s őt tartják "az igazi Robin Hoodnak". Vagyis Vallasek Márta a neveket a valódi történelemből kölcsönözte, bár a háttértörténeten nagyot változtatott.

Önálló címképnek is szép volna
Ám nemcsak ennek a fejezetnek köszönhető, hogy a képeskönyvből végül mégsem egészen a balladák Robinja tűnik elő, hanem egy önálló figura rajzolódik ki. Egyrészt ott van az a pompásan körvonalazott elképzelés, hogy Robin "a nép tiszta szívű védelmezője". (30) Ez több, mint gazdagoktól lopni és a szegényeknek adni: inkább már szociális program. Kiemelődik, hogy Robin vágya kezdettől a (jó) hírnév: "bármi történjék, úgy forgatom magam, hogy a népem megbecsülését kiérdemeljen (sic), hogy a szívükbe fogadjanak, s majdan, mikor már nem leszek, mint jótevőjüket, megemlegessenek" (31) - fogalmazza meg célját az első fejezetben. Ehhez kapcsolódik, hogy ellenségei kevésbé markánsan körvonalazottak, mint más regényekben: inkább teljes rétegek, osztályok ("hatalmaskodó nagyurak", "kövér nagypapok", "balkörmű ispánok" 32), mint gonosz másodfőszereplők. Két szokásos főellensége hamar elesik (ahogy az alapul használt balladákban is): Guy of Gisbourne-ról ráadásul amellett, hogy "nagyszájú, híres verekedő" (33), csak annyi derül ki, hogy remek kardforgató. A sheriff pedig csak szavaiból ismerszik meg (elfogatja Robint, levelet küldet a királyhoz, örül a válasznak, megparancsolja, hogy fogják el Little Johnt, örül, hogy elfogták, csodálkozik az álruhás Robin kérésén, lelövik): ábrázolásából kikerül az az irónia, amivel az eredeti, korai balladák nevetségesnek és gyávának mutatták. Ami a (herefordi) püspököt illeti, nála pedig kissé kétértelmű a regényszöveg: míg az eredeti balladában gúnyt űznek belőle (s a regény idézi is ezt a strófát: "táncolt a püspök úr (...) Lovára tették, s búcsúzott, / Csakhogy fordítva ült, / Fogva a ló farkát, futott, / S még ennek is örült." 34), itt mindezt ez a szöveg vezeti fel: "Három nap és három éjjel tartott a nagy mulatság. Még magának a püspök úrnak is akkora kedve kerekedett, hogy együtt nótázott a víg legényekkel." (35)

Howard Pyle rajza Allan-a-Dale-ről (36)
A másik érdekessége Vallasek Márta könyvének Robin jellemének rendhagyó alakítása. Őt szokás a tökéletes jónak ábrázolni, olyasvalakinek, aki sosem téved, s mint hibátlan jellemű és bölcsességű uralkodó uralja sherwoodi népét (pl. Louis Rhead, Henry Gilbert regényében). Máskor a cselekmény kezdetekor naiv, netán forrófejű, de egyebekben tisztán hősies, bátor fiatalember, s a tökéletes hőssé válik már az első fejezetekben, egyetlen hibája talán némi hencegés vagy a túlzott (hősies) kockázatvállalás (pl. George Cockburn Harvey-nál, Mándy Ivánnál).

Ebben a regényben ez másképpen van. Robin az első fejezetben ugyan felnőttként, s megbízható, okos, biztos pontként tűnik fel ("kardforgatásban csak ritkán akadt párja, de nála élesebb szemű, biztosabb kezű íjász azóta sem termett az íjászairól híres Albionban. (..) ahol Robin Hood megjelent, tréfáival mosolyt fakasztott az emberek arcán, kardjával, nyilával bizalmat támasztott a szívekben." 37). Ő figyelmezteti apját, hogy a kölcsön elfogadása rossz ötlet volt, s bár elég okos, hogy belássa, a túlerővel nem fognak elbírni, hűséges szeretete arra is ráveszi, hogy az apja mellett maradjon a végső küzdelemben. ("- Én meg magát nem hagyom el, édesapám, amíg élünk... - válaszolta Robin Hood, s azzal kiment a színbe, hogy kiélesítse a kardját, mert tudta, hogy mi következik." 38) Nagylelkű, hősies, bátor tehát. Ennek ellenére a második fejezetben úgy viselkedik, mint egy ostoba kamasz. Amikor ugyanis találkozik Little Johnnal, aki ebben a meseváltozatban még csak siheder, tehát ráadásul fiatalabb Robinnál, hiúságában akarja az óriást móresre tanítani: s persze, mint ismeretes, a patakban végzi. Le is vonja a tanulságot: "Megtanítottál arra, hogy ne nézzem le azt, akinek nincs más fegyvere, csak a fütykös." (39) Ráadásul a harmadik fejezetben ismét belébújik az ördög, legalábbis a szöveg szerint: Little Johnnal "Csavarogtak erdőn-mezőn, s csak úgy unalmukban az élő fába is belekötöttek. (...) visszaéltek az erejükkel, az ügyességükkel, s bizony már kezdett rossz hírük kerekedni a Sherwoodi (sic) erdő környékén. Mondták is az öregek: "ha ez a két fiú nem lel emberére, bizony megjárják végül is"." (40)

Louis Rhead rajza Marianról és Robinról
Mindez azért érdekes, mert így a balladatörténetekből egy egészen más Robin bújik elő, mint akit belefoglaltak. A Little Johnról szóló ballada szövegében eredetileg az szerepel, hogy Robin "huszadik évibe járt" e kaland idején, s "Jó korba levő, tréfát szerető, / Vígkedvü derék koma volt" (41), aki már íjasaival, vagyis a csapatával járja az erdőt, mielőtt magányos cserkészésre indul, s belefut az óriásba. Little John kora konkrétan nem derül ki, de egyértelműen Robinnal egyazon generációhoz tartozik, s felnőtt férfi. Érdekes módon még a regény szövege is idézi azt a ballada-verssort, amelyben Little John elmondja, nevét "férfi visel"-i, ám közvetlenül az idézet előtt ez szerepel a könyvben: "Az óriás fiú így szólt". (42) A balladában a két szereplő tréfás szó- és penge-(illetve husáng-)váltása is lovagias játék, nem egy kamasz és egy siheder ostoba vetélkedése. Gondolkodtam rajta, mi lehet az oka, hogy Johnból Vallasek Mártánál fiú lett: talán az olvasóközönségben lehet a magyarázat, akik maguk sem felnőttek, s egy fiúval talán szívesebben azonosulnak. De az is felmerült bennem, mivel tény az összes balladában, hogy Little John túléli a megöregedett Robint, ezt magyarázandó is fiatalíthatott rajta Vallasek Márta. Ám így a regény ebben is unikális.

E. J. Prittie rajza Marianról és Robinról
Ahogy a fentebb idézett kötözködős, bajkeverős beállításban is: bár az Áros-vitézről szóló ballada valóban két jómadárnak nevezi Robint és Johnt (az eredetiben troublesome blades), a kétstrófás bevezető egyszerűen arról szól (sok szép ismétléssel): volt egyszer egy bátor házaló, sok áruval, s szembetalálkozott Robinnal és Johnnal. Ezután már következik is a párbeszéd, amelyet a meseregény szó szerint is idéz. Ehhez azonban hosszú bevezetésében igen sok dolgot hozzátesz: többek közt azt, hogy Robin "szerette az ilyen tréfát. Mert mi volt nekik megszorongatni egy-egy vándorkereskedőt. (...) már előre jól mulatott, hogy berezel ez az áros-vitéz." Továbbá, hogy egyébként Robinék "még csak kíváncsiak sem voltak, hogy milyen vicik-vacak holmikat cipel" az árus. (43)

Ezek az információk sajátos jellemfejlődést kényszerítenek Robinra (aki pedig az első fejezetben egyszer már igen tiszta erkölcsűnek tűnt): a lenéző, kötözködő, nagyképű íjászzseninek most kell megtanulnia, hogy aki "olyan derekasan forgatja a kardot, mint ti, az igaz ok nélkül ki ne húzza a hüvelyéből", és "aki ok nélkül kötődik, hamar kipottyan a nép szívéből". (44) Vallasek Márta változatában ugyanis így tanítja őt a gyilkossága miatt menekülő Gamble Gold, az Áros-vitéz, aki mindkét kötekedő fiatalemberrel megvívott, s mindkettejüket legyőzte. Majd a regényben is kiderül róla, hogy rokona Robinnak: viszonyuk a fenti intelem miatt azonban egészen mássá válik, mint az eredeti balladában. Épp ezért a feldolgozásnak ezen a pontján is gondolkoznom kellett: mivel számos olyan regényt ismerek, amelyben felbukkan Robin gyilkossá vált unokaöccse (Robert Gomewell, Will Gamewell, Will Gamwell alias Skarlát Will stb.), megvívnak, felismerik egymást, boldogok, így az eredeti balladát olvasva annak idején egyértelműen úgy értelmeztem a családi kötelékeket, hogy a két szereplő közül Robin az idősebb. Meg is lepődtem az erdélyi regény variánsán, amely ennek épp a fordítottja. Pedig nem kellett volna, hiszen a balladában csak annyi szerepel: "Te az én nagynéném gyermeke vagy, / Édes-kedves vérem nekem." (Az eredetiben: "You are my mother’s own sister’s son; / What nearer cousins then can we be?" 45) Azaz az eredeti szövegből nem derül ki, hogy Gamble Gold idősebb vagy fiatalabb Robinnál: így az a megoldás, amit Vallasek Márta megírt, miszerint Robin az őt atyai jó tanácsokkal ellátó unokabátyjával fut össze, nem pedig egy fiatalabb unokaöccsel, ugyanúgy belefér az értelmezésbe. De - értelmezés.

N. C. Wyeth rajza Marianról és Robinról
És ettől igazán érdekes A zöld erdők fia alcímű Robin-történet: mert bár elviekben nem tesz mást, mint a balladákat követi, olyasmit tesz, amit több száz éven keresztül a Robin-népkönyvek, azóta viszont senki: értelmez, kommentál, összekapcsol és kibont. Bár az is különleges, ahogyan egy sajátos, archaizáló, mesélő szókincs megjelenik a könyvben (ilyen pompás szavakkal: cicamacáznak, feredő, ledaraszolni, vackorfa, picula). Mégis, az egyéni értelmezés és egyéni látásmód, az, ahogyan a szerző mer mindenben eltérni az évszázados, kialakult előképektől és mégis egy hiteles, szintén autentikus Robin Hood-történeteken alapuló cselekményt létrehozni, teszi igazán figyelemreméltóvá ezt a gyerekkönyvet.

Amelyben a negyedik fejezet például, melyben Robin tengerre száll, hosszabb, mint Robin halálának története. Pedig ez is egyéni értelmezéssel van tele: míg a halászós balladában Robin csak megszáll egy özvegynél, aki szólt hozzá néhány jó szót, Vallasek Márta történetében egy kis románc is felsejlik az (itt) fiatal özvegy és Robin, a daliás levente között (ami kifejezetten jól jön a Mariant teljességgel nélkülöző regénybe). A francia rablók visszaverése pedig minden gond és erőltetés nélkül kalózhőssé formálja Robin Hoodot...

Walter Crane rajza Robinról és Marianról
S ha már utaltam Robin utolsó napjaira: bár a legtöbb klasszikus gyermekkönyv ezzel fejeződik be, mivel tényleg kár lenne kihagyni az utolsó nyílvessző kilövésének történetét, be kell vallani, ez azért igencsak csüggesztő befejezés. Ráadásul ha regénybe íródik, mindjárt ellentmondásokkal kezd küzdeni, amelyekkel a balladának nem kell szembenéznie. (46) Például: ki az az apáca/főnöknő, aki még rokona is Robinnak (my aunt's daugther, a liliom-fehér kezű, 47), mégis ellene áskálódik, s kegyetlenül és szánalom nélkül meggyilkolja? És kiknek dolgozik: mert ez magából a balladából nem is derül ki! Mindezek után üdítő a Vallasek Márta-féle változatban ezt olvasni a balladaidézet után: "Hát így szól a régi ének a zöld erdők fiának elveszejtéséről. De szól az másképpen is. Más angol balladák - s azok is a nép ajkán fakadtak - arról zengenek, hogy az irgalmas nővérkék mindent elkövettek az őszülő daliáért; eret vágtak, amint akkor volt szokásban; ezerjófüvet kötöztek a metszőkés okozta sebére, és forralt, fűszeres borral itatták; mindhiában..." (48) Igazán kár lenne egy gyerekkönyvben az utolsó történettel reszkető vénemberré tenni Robint, akit egy szadista vagy gonosz lelkű nő is halálra késelhet. A betegség azonban olyasmi, ami ellen nemigen van mit tenni, még egy "őszülő daliának" sem - így az ember könnyebben elfogadja Robin halálát. (49) Persze Robin ebben a történetben is hősiesen megakadályozza Little Johnt abban, hogy gazdája haláláért az apácákon álljon bosszút, majd kilövi utolsó nyilát, így jelölve meg sírját, miként a balladában is. Így a regény vége szép és diadalmas.

Ám ebben is látszik, milyen önálló utat választott a Robin Hood - A zöld erdők fia és szerzője. Igaz, azon - valószínű - írói programja, hogy a lehető leghitelesebb, legeredetibb, leginkább a népköltészethez kapcsolódó Robin Hoodot mutassa be, kizárólag népköltészeti alkotások alapján, lehántva róluk a műköltészet és a romantikus és utóromantikus regény- és kalandregény-irodalom hozzátoldásait, az angol népballadák hagyományozódása és Gombos Imre kötetének szerkesztése miatt (amelybe a harmadik legkorábbi Robin-ballada be sem került) nem járhatott tökéletes sikerrel. Ám Vallasek Mártának köszönhetően mégis mindenképpen egy teljességgel eredeti Robin Hood-könyv született: sajátosan hiteles és magyar. (50) Pontosan ez az, amiért ilyen hosszan foglalkoztam vele: hátha mások érdeklődését is sikerült felkeltenem e sajátosan magyar vállalkozás, a mi egyik teljességgel hazai Robin Hoodunk (és persze a magyarra fordított, eredeti Robin-balladák) iránt.

Az én Robin Hoodom: Sebők Imre rajzán
Jegyzetek
(1) A bejegyzés adatai alapvetően Kiss Sándor két pompás könyvére támaszkodnak. Robin Hood krónikák - 1. Robyn Hode kis gesztája, Attraktor, 2013, Robin Hood-krónikák - 2. A korai balladák és színművek, Attraktor, 2013. Előbbiben a szóban forgó mű után olvashatók a Jegyzetek (86-96.) és a Robyn Hode kis gesztája című utószó (97-105.), utóbbi pedig felfogható egy összefüggő tanulmánykötetnek, amelynek szövegébe belefonódnak a versfordítások. A megemlített, nem közismert adatokat e két műből vettem. Ahol kifejezetten szükséges volt egy adat miatti hivatkozás, az utóbbi könyvre RK-ként utalok.
(2) RK 21-36: a ballada szövege, RK 36-40: keletkezéstörténet.
(3) RK 41-54: a ballada szövege, RK 54-57: keletkezéstörténet.
(4) RK 58-67: a ballada szövege, RK 67-71: keletkezéstörténet.
(5) RK 72-75: a ballada szövege, RK 75-77: keletkezéstörténet.
(6) Lásd a Robin Hood krónikák 1. kötetét. 
(7) A vízbe fúlt szeretők - Angol és skót népballadák, Lazi, 2001, Angol és skót népballadák, Magvető, 1955. Én a második kiadást használtam. Ebben a 16-62. oldalon olvashatók a balladák, a 212-218. oldalon a hozzájuk kapcsolódó jegyzetek.
(8) Gombos 32-51.
(9) RK 35, 160, Gombos, 43.
(10) Gombos 16-18, 214.
(11) Gombos 25-26, 215, idézet: 25.
(12) Gombos 56-58, 217.
(13) Gombos 59-62. A verset fordításban adja RK is: 124-129.
(14) RK 130-131.
(15) Gombos 19-24, 214.
(16) RK 132.
(17) Gombos 52-55, 216.
(18) Gombos 27-31, 215.
(19) Barnsdale és Sherwood a kezdetektől versenyzik a címért: "itt élt Robin Hood". Előbbi Dél-Yorkshire-ben, utóbbi Nottinghamshire-ben van, egymástól negyven mérföldnyire. A 15. századtól mindkettőhöz egyformán hozzákapcsolják Robint, tanácskozófája is van mindkét helyen. A legendák erdejének inkább Sherwood felel meg, a legkorábbi szövegek viszont Barnsdale erdeit említik, igaz, Notthinghammel együtt, ami azért érdekes, mert Robin Hood ellenségeként viszont csak a notthinghami seriff szerepel, akinek Barnesdale-ben nem is volt joghatósága. Kirklees húsz mérföldre van Barnsdale-től, s itt fennmaradt egy 1247-es sírfelirata Robinnak, akit az egyszerűség kedvéért Earl of Huntingtunnak nevez: eszerint november 8-án hunyt volna el, III. Henrik uralkodása alatt. (Bár a felirat valószínűleg 18. századi hamisítvány.)
(20) Gombos Imre (1916-2010) Karcagon született. A Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett magyar-angol szakon, Bolyai-kollégista volt, Györffy István tanítványaként részt vett a falukutató mozgalomban. 1945-től 1948-ig a budapesti Lónyay utcai Református Gimnázium tanára volt, 1949-1956 között Csepelen, 1958-tól 1963-ig az I. István Gimnáziumban tanított. 1945-1949 között a Nemzeti Parasztpárt választmányi tagja volt, a közoktatásügyi minisztérium miniszteri titkára, a Magyar Népi Művelődési Intézet igazgatója, a népi kollégista mozgalom támogatója és szervezője. 1963-1978 között az Akadémiai Kiadó Angol osztályának szerkesztőjeként dolgozott. Emellett elsősorban műfordítóként írta be nevét a magyar irodalom történetébe: több mint 240 mű magyar változata köthető a nevéhez. Emellett színműveket és verseket is írt. Életrajzi adatairól itt található két összefoglaló.
(21) Kiss Sándor: A fordító utószava = Charles J. Tibbits: Angol és skót népmesék és legendák, Attraktor, 2017, 130.
(22) Gombos 214, 217.
Walter Crane képe 1912-ből
(23) A bejegyzés képeit nehéz volt kiválogatni, mivel éppen a szóban forgó legkorábbi balladákhoz nemigen készültek egykorú illusztrációk. Ezért választottam híres, 16-17. századi Robin Hood-nyomtatványok címlapjait kísérőképekül. Ezen kívül igyekeztem minden híres és klasszikus Robin Hood-regényből illusztrációt mutatni az érdekesség kedvéért. Ezek a legendás könyvek, amelyeknek a képanyaga is meghatározza a 20. század Robin Hood-képét: Howard Pyle: The Merry Adventures of Robin Hood (első kiadása: 1883, a szerző rajzaival), Louis Rhead: Bold Robin Hood And His Outlaw Band (első kiadása: 1912, a szerző rajzaival), Paul Creswick: The Adventures of Robin Hood / Robin Hood And His Adventures (első kiadása: 1917, N. C. Wyeth rajzaival), George Cockburn Harvey: Robin Hood (első kiadása: 1923, Edwin John Prittie rajzaival). Emellett fontos még J. Walker McSpadden 1891-es Robin Hood and His Merry Outlaws című regénye, de ennek a rajzai nem tettek szert olyan ismertségre, és Roger Lancelyn Green The Adventures of Robin Hoodja 1956-ból, amely azonban már nem látványvilágával és hagyományaival, hanem a téma megújításával hatott a későbbi Robin Hood-legendára. Ezt a könyvet manapság szokás Walter Crane klasszikus illusztrációival kiadni, de azok jóval korábbiak: eredetileg Henry Gilbert 1912-es Robin Hood and the Men of the Greenwood című regényéhez készültek, amely egy utóromantikus, a Walter Scott-féle történelmi stílust megújító Robin Hood-változat megírására tett kísérlet, s bár ma már szintén klasszikus mű, de a huszadik századi filmekre és gyerekkönyvekre nem gyakorolt a fentiekhez hasonlítható hatást. Crane, hasonlóan a többi felsorolt illusztrátorhoz (Pyle, Rhead, Wyeth, Prittie, akik közül ketten saját könyvük írói is a William Morris-féle szemléletet követve), a preraffaelita és a szecessziós festőművészet hatása alatt teremtette újjá Robin Hoodot.
(24) A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonba tévesen az került be, hogy Vallasek Márta előszót írt egy 1978-as, Robin Hood, Adam Hood egyetlen fia című könyvhöz, majd 1984-ben a Robin Hood, a zöld erdők fiához: s ezzel a közléssel, amelyet azóta több adatbázis átvett, véletlenül sikerült is elperelni az írónőtől saját meseregényét! Az adatok eleve pontatlanok: sehol sem bukkantam rá 1978-as kiadásra, a Robin Hood, Ádám Hood egyetlen fia (sic!) pedig a Robin Hood - A zöld erdők fia (sic!) című, 1984-es könyv első fejezete. És - a könyvben semmilyen előszó nem található.
(25) Így azt is, hogy Vallasek Márta fordította magyarra Agatha Christie két korai Mary Westmacott-regényét, Az óriás kenyerét és A rózsa és a tiszafát.
(26) Nem az idilli-meseerdős illusztrációs hagyományt folytatják, ahogy a szöveg sem romanticizál, viszont nem lehet őket elfelejteni. Pompásan tanúskodik a képek elfelejthetetlenségről egy nálunk a rendszerváltás hajnalán megjelent Robin Hood-átdolgozás borítója. Robin Hood. Az ifjúság részére feldolgozta: Dési Percel, Multimix, 1991: ez a könyv a legtöbb helyen szó szerinti átvétele E. Charles Vivian Robin Hood című regénye Bartos Tibor által készített átírásának - azaz az átírás átírása, ahogy erről itt már írtam. Sajnos ahogy ez, úgy az sem derül ki belőle, hogy ki készítette a borítófestményét. Viszont egyértelmű, hogy az ismeretlen tervező Iacob Dezideriunak a bejegyzésben bemutatott könyv 74-75. oldalán látható képét rajzolta át, szinte még a méreteit is meghagyva, kiegészítve egy tábortűzzel, s Little Johnt Robinra, a husángot pedig íjra cserélve (de pl. a kezeket, a ruha vonalát, a bot szögét meghagyva). A fenti képen jól látszik ez (kattintásra megnő): hogy jól össze lehessen vetni az alakokat és részleteket, a könyvborítót jobbról bal felé másfélszer illesztettem be, mivel a borítótervező az eredeti festmény középrészéből "hagyott ki". Egyebekben a fotó teljesen méretarányos: ha a regényt ráfektetem a képeskönyv képére, akkor éppen eltakarja, mivel ugyanakkora a magasságuk. Ez is utal a kapcsolatra a két alkotás közt.
(27) RK 9.
(28) Zöld erdők fia 8.
(29) Zöld erdők fia 8. Csak én érzem úgy, hogy az első mondat igen bátran szól a kisparaszti magántulajdonról Ceaușescu Romániájában?
(30) Zöld erdők fia 75.
(31) Zöld erdők fia 12-15..
(32) Zöld erdők fia 5 (első két idézet), 15.
(33) Zöld erdők fia 45.
(34) Gombos 58.
(35) Zöld erdők fia 66.
(36) Innentől ismét közismert külföldi Robin Hood-illusztrációk kísérik a bejegyzést. Az erdélyi képeskönyv rajzait idefényképezni ugyanis már ekkora mennyiségben is jogsértő volt, hiszen jogaikkal nem rendelkezem. Mégis, remélem, maradhatnak: hiszen legszívesebben mindenkinek szeretném megmutatni, milyen különleges könyvről van szó képek tekintetében is!
(37) Zöld erdők fia 8.
(38) Zöld erdők fia 11.
(39) Zöld erdők fia 19.
(40) Zöld erdők fia 23.
(41) Gombos 19.
(42) Zöld erdők fia 20-21.
(43) Zöld erdők fia 23.
(44) Zöld erdők fia 26.
(45) Gombos 27. Az angol változatot itt találtam meg Child könyvében.
(46) Miért öregszik meg oly hirtelen Robin? Hova lett a felesége? Meghalt? (Egyes változatokban él és végignézi férje halálát, brrr...) Miért nem születtek gyermekeik? Miért tért vissza Robin a király udvarából az erdőbe? (Persze A zöld erdők fiában nincs ilyen gond, hiszen a király csak Little Johnnal találkozik Robin kiszabadításakor, így Robin marad zöldköpenyes legény haláláig.)
(47) Gombos 59-60. Az angol változatot itt találtam meg.
(48) Zöld erdők fia 69-70.
(49) Nem is beszélve arról - bár ezt csak csendben jegyzem meg -, hogy nem kezd el olyasmiket gondolni gyerekfővel, mint hogy az apácák gyilkosok, vagy hogy kórházba, orvoshoz menni halálosan veszélyes. Egyébként a bejegyzésben fentebb bemutatott egész oldalas kép, amely a cselekményt kíséri, ugyanilyen távolságtartó a témával kapcsolatban: Robin szinte áldozati pózban fekszik rajta, legyengülve, mezítelen felsőtesttel (ráadásul, ez érdekes, nem a karja egyik erét, hanem a füle mögötti ért nyitja fel az apáca az illusztráción), ám a nővér - figyelemreméltóan gyönyörű, eres kezekkel - inkább a második szövegbeli magyarázatnak megfelelő gondoskodással hajol a beteg fölé, nem pedig gyilkos módjára.
Az én Robin Hoodom ez is: Errol Flynn (1938)
(50) Egyetlen utolsó megjegyzés: A zöld erdők fia egyetlen ponton támadható, mint átdolgozás, ám az sem a saját hibája. A Robin Hood és a barát című balladában, amelyben Robin áruló ellenfelei elfogják Nottinghamben, a bujdosók vezére azért megy be a városba, mert mélyen vallásos: "Már két hete, - így szólt - de több, / Hogy templomban valék,  / Ma Notthinghambe elmegyek,  / Ha megsegít az ég." (Gombos 32.) Igaz, elkövet két hibát: csak Little Johnt viszi magával, több embert nem, és - vele is összevész, így útjaik elválnak. Mégis, elfogni nem ezekért az emberi gyarlóságokért fogják el, hanem mert nem tudott élni anélkül, hogy le ne boruljon Szűz Mária oltára előtt: s az őt eláruló barát is csak azért figyelhetett fel rá, mert olyan elmélyülten imádkozott. (Ez a történet egyébként Menyhárd Sebestyén feldolgozásában is benne van, pontosan úgy, ahogy a balladában.) Mivel ez a legrégebbi Robin-történet Gombos Imre anyagában, A zöld erdők fiából is kihagyhatatlan volt. Ám úgy tűnik, 1984-ben, Romániában nem lehetett a mélyen hívő Robin elfogatásáról regényszöveget írni. Ezt helyettesítendő egy nem túl szerencsés elem került be a könyvbe: "én bizony besétálok a városba, odaállok a székesegyház kapujába, hadd lám, hogy virulnak a notthinghami leányzók" - mondja Robin az ötödik fejezetben (Zöld erdők fia 36.), s így is tesz. Összezördülése Little Johnnal, amely pedig a balladában is benne van, így lesz ismét legénykedés, kakaskodás: naná, egy olyan vezérrel, aki nőket szemlézni vonul be a városba szálegyedül, mindenki összeveszne. A szerző is érezhette az ellentmondást, ezért a könyvben ezután Robin kifoszt egy csaló, kolduló barátot, akinek pedig degeszre tömött a pénzeszsákja, majd, miután megcsodálta a szóban forgó nőket, alamizsnát oszt a pénzből a notthinghami szegényeknek - így és ezért jelenti fel a barát és fogják el Robint. Figyelembe véve a kort, amelyben a kötet megjelent, Robin egyszerűen nem mehetett imádkozni a városba: mégis kár ezért a pici megingásért, hiszen egyébként a regény igen logikus és egyéni nézőpontú.

Linkek
Történetek Robin Hoodról
Újabb történetek Robin Hoodról
Kis középkori könyvhatározó