Ekultura.hu - Piers Anthony: A mágia forrása
Xanth világáról mindig van mit mesélni. Piers Anthony amerikai író 1977-ben, a Varázslat Kaméleonnak című regényben kezdte el bekalandozni a mágikus és titokzatos varázsvilág rejtelmes útjait, s azóta abba sem hagyta a vándorlást. Napjainkig harminckilenc regényt írt, melyek mindegyike Xanth világának valamely részletét eleveníti fel. A mágia forrása, amellyel a Delta Vision Kiadó az idén folytatta a Xanth-sorozatot, legalább annyi titkot rejt magában, mint az előző kötet, s talán még izgalmasabb kérdéseket tesz fel világról, emberről, hatalomról.

Bink, az előző könyv főhőse végre révbe ért. Hosszú utazása Xanth számkivetettjeként végül nem várt véget ért: elhozta Xanthnak a jövőt és a változást. Az egykor gonosz varázslónak tartott barátja, Trent immár Xanth királya, s oldalán a változékony külsejű és lelkiállapotú Iris királynővel éppen azon igyekszik, hogy örököst adjon a birodalomnak. A mágikus Xanth és a mágiátlan Mundánia immár nem ellenségek, hanem egymást támogató barátok. Maga Bink pedig, oldalán a hol okos, hol szép Kaméleonnal boldogan élhet, míg meg nem hal. Illetve… Kaméleon terhes, ami átváltozó-képességre és kedélyére nézve is különös következményekkel jár. Bink pedig furcsa dolgokkal szembesül: ahol megjelenik, zombi sétál, egy láthatatlan kéz tartotta kard akarja meggyilkolni, feltámadnak ellene a sáncárok szörnyei, egy flörtölő kedvű kísértet pedig úgy tapad rá, mintha előző életében a szerelme lett volna. Nincs mit tenni: Binknek vándorútra kell indulnia, hogy megtalálja a Xanthot működtető mágia forrását, s így az őt érintő különös, mágikus elváltozások okát is. Segítőtársává szegődnek régi barátai: Humfrey, a kiszámíthatatlanul fontoskodó, egyebekben azonban zseniális varázsló, Crombie, a nőgyűlölő katona, aki e kötetben griffalakot tud ölteni, a feltűnően formás hátsót birtokló Chester kentaur, végül pedig egy pici gólem is, aki azt kutatja, hogyan kelhetne életre.

A pikareszken kalandos, s végtelenül humoros regényben a mágia forrásához tett utazás történet olvashatjuk el, melynek során Bink sárkánnyal vív, drágaköveket keres, bocskorpiók elől menekül, szirének és jóakaratú gorgók szerelmi ügyeit bonyolítja, szerelmi bájitalt iszik egy nimfával és majdnem halálát leli az agykorall hatására, végül pedig találkozik Xanth démonával is… Azt azonban maga sem gondolná, hogy egyszer majd egész Xanth sorsa a kezébe kerül.

A praktikusan paradox cselekmény minden fordulata egy-egy új élmény. Mind a nyelvi lelemények – amelyekről magyarul a zseniális fordító, dr. Tóth Sándor gondoskodik –, mind az őrülten különös szereplők, mind a történet váratlan váltásai, mind a párbeszédek és dilemmák már a Varázslat Kaméleonnakból megszokott szárazon logikus, kizáró ellentétekből kizáró ellentétekbe futó sorozata biztosítják, hogy az olvasó kiválóan szórakozzon. Ráadásul A mágia forrása előnye, hogy tökéletesen megáll önmagában is: aki ezzel a regénnyel szeretné elkezdeni Xanth világának felfedezését, nyugodtan megteheti. A magam részéről nehezen tudok dönteni a két regény között: mindkettőt egyformán élveztem. Talán sikerül majd rangsort felállítanom, ha megjelenik a következő Xanth-kötet, a Roogna-kastély. Már alig várom!

A cikk az Ekultura.hu-n: Piers Anthony: A mágia forrása
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Ekultura.hu - Timothée de Fombelle: Ábrándok könyvtára
Néha nagyon nehéz gyerekkönyveket olvasni, ha felnőtt az ember. Persze nem azért, mintha nem lehetne őszintén élvezni őket: a Micimackót vagy gyerekkorom nagy szerelmét, Nagy Franciska Macska a zongorában című regényét például most is ugyanazzal a rácsodálkozással tudom újraolvasni, mint hatévesen. Inkább akkor van baj, ha kezembe veszek egy vadonatúj gyerekkönyvet, amit természetesen gyerekfejjel nem ismerhettem még meg, és nagyon-nagyon tetszik is így, felnőtt aggyal olvasva, ám aztán eszembe jut – hogy én ezt talán nem szerettem volna, ha gyerek vagyok… Egy bájos és gyönyörű, rövid és szomorú regényről van szó: Timothée de Fombelle az Ábrándok könyvtára című írásáról. A szerző jól ismert nálunk az Ágrólszakadt Tóbiás és a Vango kalandjait elbeszélő sorozatáról: ez a regénye azonban vadonatúj, 2012-ben jelent meg a francia eredetije.

Főszereplője Viktória, a tipikus francia iskoláslány, aki egyfolytában könyvei és olvasmányai álomvilágában él. Szeretné, ha minden sarkon márkinőkbe, lovagokba vagy bátor felfedezőkbe botlana, szeretné, ha kisvárosuk tava romantikus titkokat rejtene flamingókkal és rejtélyes mélységekkel, szeretné, ha úgy és olyan világban élhetne, amilyet elképzel magának: ahelyett, hogy ostoba, kicsinyes és buta dolgokkal szembesül mindennapi életében: türelmetlen tanárokkal, olyan tanárnővel, akit a világon semmi nem érdekel, csak a bélyeggyűjtés, bűbájcica osztálytársnőkkel, vagy épp saját nővérével, akinek olaszországi körútján Rómáról csak annyi benyomása támadt, hogy benne minden romos, Velencéről meg, hogy ott büdös a víz… És akkor csoda történik! Amikor megemlíti a barátjának, a koravén Zsozsónak, hogy a közelben indiánok bujkálnak, az buzgón helyesel, Viktória apja pedig egy este titokban érkezik haza, talpig cowboynak öltözve… Lehetséges volna, hogy ezúttal a könyvek világa tényleg átköltözött Szuszékos addig olyan kiábrándítóan valóságos színfalai közé? Miért tűnnek el Viktória könyvei a polcról? És hová lett az állóóra: csak nem porrá vált? Viktória tovább álmodozik és nyomozni kezd – ám ahová eljut a kutatásában, nem a mesék világa, hanem a gyors és keserű felnőtté válás, amely örökre véget vet a gyerekes ébren álmodásnak…

És itt, miután megsirattam a történet végét és megcsodáltam még egyszer a borító gyönyörű, rajzos leporellóját, mondtam azt, hogy lehet, hogy nekem ez a könyv nem tetszett volna gyerekként. A befejezése ugyanis nem egyszerűen katartikus, de kiábrándító is. Nincs feloldás, sőt a hangulat sokkal sötétebb, mint amilyennek lenni kellene. Nem hiszek benne, hogy a felnőtté válás azt jelenti, attól kezdve másképpen álmodunk. És nem hiszem, hogy szabad a gyerekeknek hazudni. Márpedig ebben a regényben ezt teszik a szülők, amikor hazudnak Viktóriának (és ez indítja el a szomorú eseményeket), és – valljuk be – ezt teszi Timothée de Fombelle, amikor az utolsó három bekezdést (a következő mondattól: „És nem hazudtak.”) hozzáilleszti a regényéhez. Azt gondolom, ennek a történetnek a valóságát csak akkor lehet optimizmussal szemlélni, ha olyan felnőttek vagyunk, akik még véletlenül sem olvasták ezt a regényt gyerekként. Akkor ugyanis még mindig hiszünk abban, hogy ha akarjuk, minden sarkon márkinőkkel, lovagokkal vagy bátor felfedezőkkel találkozhatunk, hogy kisvárosunk tava igenis rejthet romantikus titkokat, legalább a mi számunkra, és hogy néha, pár pillanatig igenis élhetünk úgy és olyan világban, amilyet elképzeltünk magunknak. Így nagyon is élvezni fogjuk ezt a pici, finom, szomorú regényt.

De nem kell nekem elhinni: tessék kipróbálni! Az Ábrándok könyvtára már kapható a boltokban.

A cikk az Ekultura.hu-n: Timothée de Fombelle: Ábrándok könyvtára
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet
Legújabb szépirodalmi olvasmányélményeimről ezúttal próbáltam úgy írni, hogy egy-egy jellemző idézetet válasszak ki belőlük.

Arnaldur Indriðason: Hipotermia
Animus, 2014
Arnaldur Indriðason izlandi írót (*1961) az Animus kiadó Skandináv Krimik sorozata ismertette meg velem. A Hidegzóna című kötet életre szóló találkozás lett: először is meggyőzött arról, hogy a skandináv krimik jók, másodsorban biztosított arról is, hogy bármit is ír még Indriðason, nekem az nagyon fog tetszeni és szívesen újraolvasom. Végül adott egy olyan hangulatot, amit azóta is keresek minden skandináv krimiben, de a legtöbbször csak a szerzőnél találom meg. Indriðason tizenhárom könyvet írt főhőse, Erlendur felügyelő nyomozásairól, ezeket a harmadiktól kezdve már számos európai nyelven, így magyarul is kiadták. Három év után folytatódott a sorozat, így a Vérvonal, a Kihantolt bűnök, a Távoli hangok, a Hidegzóna és a Hideg nyomon című regények után ezúttal az angol mintára Hipotermiának keresztelt nyolcadikat vehettem kézbe. És nagyon élveztem. A téma: egy különös nő öngyilkossága. Erlendurnek valami gyanús, s minél tovább nyomoz a depresszió köreibe zárt María halála után, annál inkább biztossá válik abban, hogy a nőt valójában meggyilkolták. A felügyelőnek a szellemvilággal és a jelen hallgatag szereplőivel való küzdelmét még izgalmasabbá teszi, hogy úgy tűnik, két réges-régi eltűnés ügye is feltárulhat előtte, ha jól keresi a nyomokat. Egyetlen kritikám a borítót illeti: egyrészt semmi köze az eddigi öt stílusához, másrészt napokig nézegettem a neten a kicsinyített borítót és a kinyújtott nyelvű nőt, mire megvettem a könyvet - és rögtön kiderült, hogy a fedélen ott bizony nem nyelv van, csak egy hópihe... Zavaró. A könyv viszont remek, benne Erlendur örök lidércálmával, öccse halálával...
"Az elhagyott tanya udvarán állt, amely valaha az otthona volt, és felnézett a Hardskafira. A hegynek a fjordra leszálló jégköd miatt csak a körvonalait lehetett látni. (...) Egy ideig némán és komoran nézte a hegyet, majd túrabotjával és egy kis hátizsákkal útnak indult. Jó tempóban haladt, a téli álmot alvó természet csendjétől körülvéve. Hamarosan eltűnt a hideg ködben." (Torma Péter fordítása, 287. o. - A kötet eredeti címe is a hegy neve volt: Hardskafi.)

Sam Savage: Firmin - Egy alvilági élősdi kalandjai a nagyvárosban
Európa, 2011
Méltatlanul elhanyagolt könyv, alig olvasni róla. Pedig remek. Idő: 1962. Helyszín: Boston, a lebontásra ítélt Scollay Square, egy kis antikvárium. A főhős: Firmin, a költői lelkű és könyvszerető patkány, a bolt (lassanként egyetlen) lakója. Téma: olvasónapló, fájdalomnapló, élettörténet, könyv az alkotás és az irodalomfogyasztás nehézségeiről, beszámoló a halálról (igazi emberhalálról is, de az is kérdés, a könyvek halála-e egy antikvárium bezárása?), állattörténet (abban a klasszikus, példázatos, fabulás értelemben). És az emberkerülő, filozófiát végzett remete, az 1940-es születésű Savage második könyve az öt létezőből, melyet hatvanhat évesen publikált... Posztmodern, olvasás, könyvek, irodalom, gyász, zene, művészet, hajléktalanok, magány, még több magány. A Firmin sírnivaló és elégikus remekmű: fogalmam sincs róla, melyik műfajban vagy zsánerben, vagy csak úgy, önálló kategóriát alkotva, de mindenképpen örök darab. És természetesen csakis Fernando Krahn rajzaival, mert akkor torokszorító igazán.
"Egy nap (...) Jerry egy játék zongorát hozott haza, amelyet ugyancsak a szemétben talált. Fehér volt, három lábon állt és egy kis pad is tartozott hozzá. (...) a földre tette, és hagyta, hadd játsszak vele én. (...) Főleg Cole Portert és Gershwint játszottam. És a padon ülve, a zene ritmusára himbálózva pont olyan voltam, mint Fred Astaire, és úgy is énekeltem, mint ő. Hogyne, persze tudom jól, hogy ez csak bizonyos perspektívából nézve volt igaz, és Jerry nem hallott mást, mint magas, patkányhangú nyüszítést. De mégis nagyon szerette." (Boris János fordítása, 133-134. o.)

Alfred Bester: Az arcnélküli ember
Delta Vision, 2014
Áttörés a könyv két okból. Egyrészt végre megjelent egy MesterMűvek kötet a 2014-es évben a kiadónál. Orson Scott Card eredetileg 2013 végére beharangozott Bűvölete (melyet igazából csak 2014-ben tudtam megvenni) után a sorozat sok-sok csábító és reményteljes könyvígérettel, de leállt. Az okok nem érdekesek: számomra az volt a fontos, hogy Az arcnélküli ember megjelenésével megtört a jég, s elindult újra a sorozat, amely - remélem - nemsokára olyan remek kötetekkel folytatódik, mint a Klasszikusok közt Robert E. Howard Fekete Turlogh és a kelták című gyűjteménye, a Fantasy szériában Jo Walton A király neve című monumentális regénye és Abraham Merritt Istár hajója című kötete, a Science fiction alsorozatban pedig Piers Anthony Fthorja. Másrészt áttörés a könyv azért is, mert egy nagyon különös, modern, sőt, a maga idejében (1953) egyszerűen hipermodern nyelvű és szövegű utópisztikus sci-fi a Tigris, tigris! már jól ismert szerzőjétől. Kiváló a fordítás (Galántai János munkája) és a borítókép is, talán az egyetlen hiányérzetem a bevezető tanulmánnyal kapcsolatban volt: az ugyanis leginkább arról szólt, hogy e könyv visszarepít bennünket lelkes tizenéveskorunkba, a lineáris, klasszikus sci-fi időszakába. Ehhez képest számomra ez a regény olyan volt, mint egy szürreális álom összevágva idegesítő reklámfilmekkel és egy másik adón zajló krimivel, amit nekem kellett összerendeznem és megértenem, ráadásul a hangsúlyozottan költői és hidegháborúsan példázatos keveredett benne a cinikusan és kalandosan izgalmassal. Bevallom, nem biztos, hogy erre az élményre tizenhárom évesen, "felhőtlen ifjúságom" idején készen álltam volna, holott Asimovval, Clarke-kal akkor ismerkedtem meg úgy igazán.
"Nem sikítok. Énekelek. Sziporkázó márvány színpadon dalolok, a muzsika szárnyal, ragyognak a fények. De az amfiteátrum üres, árnyékoktól terhes, sötét gödör. Csak egyvalaki van ott. Néz, fenyegetően, szótlanul. Az Arcnélküli Ember." (Galántai János fordítása, 13. o.)

Beatrijs - Egy apáca története
L'Harmattan, 2012
Volt egyszer egy nemzetközi kutatási program. Keretében Daróczi Anikó és Réthelyi Orsolya 2009-től vizsgálta az egyik leghíresebb, már középholland nyelvű középkori Mária-csodatörténet, a Beatrijs szövegét: részt vett a különböző nemzetek fordítóműhelyeinek tanácskozásain, 2010-ben tizenhat diákkal fordította és tanulmányozta az eredeti szöveget két szeminárium keretében, 2011-ben konferencián vett részt, 2013-ban pedig tanulmánykötetbe adott írást. E projektnek a keretében jött létre a mindeddig sajnos egy kötetet megért olla vogala - minden madár sorozat, amely a régi németalföldi irodalmat mutatja be. Ebbe a Beatrijs végleges magyar műfordítását Rakovszky Zsuzsa készítette el. Ám - mindez nem fontos. A lényeg, hogy ez a történet gyönyörű, csodálatos, különleges, költői és megható. Alig harminckét oldal, mégis örök olvasmányélmény maradhat. Mert szép és furcsa. Beatrijs apáca, aki szerelmes. Egy éjszaka megszökik hát a kolostorból, s feleségül megy megszöktetőjéhez, akivel hét évig élnek nagy szegénységben. A fiatalember megelégeli az ínséget, és elhagyja feleségét, aki magára marad két gyermekével. Beatrijs nem tehet mást, prostituáltnak áll, s hét esztendeig szenved a bűntől és a bánattól. Akkor azonban visszatér kolostorához, ahol megtudja - hogy csodák csodája, soha el sem hagyta azt: Szűz Mária ugyanis szökése pillanatában felöltötte a képét, s azóta is ott szolgál helyette. Csak vissza kell térnie a zárdába, s folytathatja úgy, mintha az elmúlt tizennégy év meg sem történt volna. Praktikus, mégis megkapó történet, amelynek nem is a mi (maga a sztori), hanem a hogyan, a költői megformálás adja a szépségét. A kötetnek pedig a finom színes képecskék, a jó jegyzetek és az érdekes tanulmányanyag.
"S Máriának mondj köszönetet!
A sekrestye kulcsát, melyet
mielőtt kiosontál volna,
fölakasztottál a szoborra,
oly jól őrizte, hogy tizennégy
esztendeig észre se vették
a házban távollétedet.
Oly jó barátod ő neked,
hogy köntösödet felöltötte,
s a házban mindenki azt hitte,
te vagy az, s így szolgált helyetted..."
(Rakovszky Zsuzsa műfordítása Daróczi Anikó szövegéből, 32-33. o.)

Robin Hood krónikák 1. - Robyn Hode kis gesztája
Attraktor, 2013
Robin Hood krónikák 2. - A korai balladák és színművek
Attraktor, 2013
Ez a két csendben megjelent kis könyv fantasztikus vállalkozást rejt magában. Amikor hosszan írtam a Robin Hood-legendák keletkezéséről és a különböző magyar Robin Hood-regényekről (Történetek Robin Hoodról, Újabb történetek Robin Hoodról), az eredeti balladákból még nem állt rendelkezésre más változat, mint Gombos Imre kilenc műfordítása A vízbe fúlt szeretők című antológiában. A Kiss Sándor szerkesztette, fordította két "krónika" azonban megismertet a leghosszabb középkori Robin Hood-balladával (ez a geszta) és az összes korai rövidballadával. Így aki arra kíváncsi, honnan eredt, honnan indult Robin Hood alakja az angol népköltészetben, e művek elolvasásával pontosan meghatározhatja azt.
A második kötet azonban továbbmegy, már nem teljes fordítást, de bő válogatást ad a középkori Robin Hood-színmű-töredékekből és az újkori, de még a romantika korát megelőző balladákból is. Amelyik pedig nem szerepel benne (mert szövege romlott, vagy jórészt valamelyik korábbi szöveg átvétele, kompilációja, variánsa), annak is összefoglalja a történetét és keletkezési körülményeit. Így azután megismerkedhetünk mindennel, ami Robin Hood, de korábbi Walter Scott Ivanhoe-jánál. Persze az ember mindig lehet telhetetlen: én szívesen elolvastam volna az összes újkori szöveget is, akár egy harmadik kötetben. De a balladákkal való ismerkedés így is nagy kaland volt, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.
Főleg, hogy van olyan mű, ami A vízbe fúlt szeretőkben és a két új kötetben is szerepel; ami izgalmas összehasonlításokat tesz lehetővé, és egy kissé bevezet a műfordítás furcsaságaiba is. Egy példa a Robin Hood és Gisborne-i Guy (Gombos Imre, 49. o., 1.), illetve a Robin Hood és Guy of Gisbourne (Kiss Sándor, 64-65. o., 2.) című balladából, amely a 17. századból marad fenn, de valószínűleg még az 1400-as évekből való.
1. A Szűzanyához szólt Robin,
S tüstént talpára állt,
Kardjával rettentőt csapott,
S így lelt Sir Guy halált.

Szólt: "Jó Sir Guy, aludj, aludj,
S ne légy rám haragos,
Vágtál vón' rajtam jobb sebet,
Nékem lett volna rossz."

Robin leveté zöld köppenyét,
Sir Guyra ráveté,
S maga a lócsuklyába bújt.
Főtöl sarkig fedé.

2. Robin Máriára gondolt,
S menten fel is ugrott.
Visszakézből vágva egyet
Jó Sir Guyvel végzett legott.

Majd szólt: "Pihenj, pihenj, jó Sir Guy,
S felém haraggal ne légy,
Ha szebb csapást adtam volna,
A halálba is szebben mégy."

Robin levette zöld köpenyét.
És azt Guyre terítette,
Annak lóbőr öltözékét,
Meg magára mind felvette.
Jól látható a három különbség. Gombos Imre végig egyetlen ritmusban fordítja a balladát, ami inkább romantikus, mint korhű (én legalább is nagyon hallom benne Arany Jánost, sőt, a Shakespeare-t fordító Arany Jánost: Mig meg nem csaltál, elveszesz, / Nem azt igérted-e? / Ugy is lett volna, esküszöm: / Ne jöttél volna be!). Nem utal a harci technika részleteire (máshol sem, például a céllövészetnél, ahol nem adja meg a távot, rövidít), s az értelmezésben is eltér. Ugyanis az általam kihagyott köztes versszakban a győztes Robin tőrével felismerhetetlenné szabdalja az áruló és halott Guy arcát. Erre (is) utal a második versszak vége az új fordításban (A halálba is szebben mégy), a régiben azonban csak arról van szó, Robin is meghalhatott volna.

Linkek:
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek 
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Ekultura.hu - Reza Aslan: A zelóta - A názáreti Jézus élete és kora
Megismerni az igazi Jézust… Hányan és hányan ígérték már ezt! Jézus Krisztus személye mindenkit érdekel: hívőt és ateistát, keresztényt és zsidót, az európai kultúrán nevelődötteket és a világ más kultúráinak tanulmányozásából érkezőket… Van, aki tudós rabbit lát benne, van, aki Isten fiát. Van, aki csalót, van, aki Indiából jött és oda távozott misztikust. Van, aki egyszerű, bölcslelkű parasztot és van, aki cizellált tudású tanítót. A történelmi Jézus egyszerűen megfoghatatlan, mind a hívők, mind a kételkedők számára. Ami mindenképpen biztos: hogy valójában, profán szemszögből még arra sincsen bizonyíték, hogy Jézus (a történelmi személy) valaha is létezett.

A Scolar Kiadó idei tudományos könyvújdonsága, Reza Aslan A zelóta című könyve mégis azt tűzte ki célul, hogy megismertet a történelmi Jézussal, akit a szerző – megkülönböztetésül a teológia Jézusától – názáretinek nevez. Aslan korunk egyik legelismertebb vallástudósa, aki írásaiban olyan vitatott témákról írt már szakszerűen, mint a mai iszlám, a terrorizmus és a dzsihád viszonya vagy az amerikai zsidóság története. A kötetet bevezető vallomása szerint A zelótában leírtak húszévi kutatásának eredményei, hiszen a téma végigkísérte nemcsak szakmai pályáján, de spirituális utazásán is, amelynek során az iszlám forradalom előtti Irán muzulmán kisgyermekéből fiatal, amerikai evangéliumi kereszténnyé vált, majd felnőttként és sikeres amerikai tudósként ismét felvette az iszlám hitet.

Jézus magyar középkori korpuszon
A mintegy százoldalnyi forráshivatkozással, térképekkel és ábrákkal kísért (magyarra pedig kiválóan és szakszerűen, méltó módon lefordított) kötet három logikusan felépített részben mutatja be Aslan álláspontját, vagyis hogy Jézus nemzeti forradalmár, zelóta lázadó lehetett, aki ugyan nem képviselt olyan harcos és erőszakra épülő álláspontot, mint az i. sz. 46-os Jakab-féle zsidó felkelés, a 66-70-es nagy, Josephus Flavius által is megörökített zsidó felkelés, vagy a 132-es Bar-Kochba-lázadás résztvevői, ám – egy bizonyos szempontból – jogosan szenvedhetett kereszthalált, mégpedig nem a zsidók, hanem a rómaiak akaratából, mint a „zsidók királya”, hisz valóban egyfajta földi országot, államreformot, szabadságküzdelmet prédikált.

El Greco Jézusa
Be kell valljam, hogy szerzője lenyűgözően heves érvelése, monumentalitása és világhíre ellenére engem nem igazán győzött meg a könyv. Ennek pedig két oka volt: és egyik sem a bigott vallásosság. Az egyik ok, hogy a viszonylag rövid, kétszáz oldalas könyv, amelynek alcíme A názáreti Jézus és kora, sokkal inkább szól a korról, mint a személyről: sokat megtudhatunk a zelótákról, azokról a felkelésekről, amelyeknek létét senki sem vitatja, Josephus Flavius munkájáról… Ám amikor eljutnánk oda, hogy konkrét bizonyítékokat kapjunk arról, Jézus kifejezetten zelóta tanításokat fogalmazott meg, szembetaláljuk magunkat az Aslan által sem tagadott problémával, vagyis azzal, hogy fogalmunk sincs, mit is tanított Jézus valójában. Az evangéliumi tanítás-leírások között (profán szempontból) csak forráskritikával és összehasonlító vizsgálatokkal lehet kikövetkeztetni, melyek lehetnek a legősibb, talán valóban Jézus mondta szövegek. Ez viszont egy szelektálási folyamatot tesz lehetővé, amelynek során a koncepcióval közelítők, mint Aslan, hajlamosak a kifejezetten az ő elképzelésükbe beleillő szövegeket hitelesnek, a többit pedig később keletkezettnek tekinteni. „A kérdésre adott válasz leginkább attól függ, mit akarunk mondani a messiásunkról.” – írja szellemesen Aslan az evangélistákról, azt kutatva, hol is születhetett Jézus. Ám mondata saját érvelésére is igaz.

Szentkép-Krisztus
A második probléma pedig, hogy a grandiózus szakirodalmi apparátus ellenére nemigen találni a könyv legfontosabb állításainak eredetét vagy forrását. Azt például felesleges hévvel bizonygatni, hogy Jézusnak voltak testvérei, hisz nemcsak a profán bibliakutatás, de a protestáns egyházak is elismerik ezt. Mária szüzességét pedig szinte minden zsidó vallástudós megkérdőjelezi, fordítási hibát kimutatva, így a nálunk közismert Vermes Gézánál is olvasni erről. Amikor azonban a zelótasággal, Jézus valódi életével kapcsolatos állításokat kellene bizonyítani, Aslan szuggesztíven ír, de elfelejt érvelni. Például nagyon szemléletes ez a rész: „Jézus heti hat napon át napkeltétől napnyugtáig a királyi központban gürcölt, nappal palotákat épített a zsidó arisztokratáknak, éjszakára pedig visszatért omladozó sárkunyhójába. Saját szemével láthatta, milyen gyorsan nyílik a szakadék a felfoghatatlanul gazdagok és az eladósodott szegények között.” (76.) Ám ha fellapozzuk a fejezethez tartozó ötoldalas szakirodalmi tájékoztatót, rá kell jönnünk, hogy egyetlen olyan forrás sem szerepel benne, ami legalább egyetlen szót is alátámasztana az olvasottakból: az egész témához egyedül az az ismertetett vita kapcsolható ugyanis, hogy mit jelent a tektón szó, ács vagy „építőiparban dolgozó”-e az illető, s az ács fiának magának is tektónnak kell-e lennie – ez azonban sem a heti hat napon át gürcölést, se a sárkunyhóban lakást, se a szociális gondolatok kialakulását nem támasztja alá az égvilágon semmivel.

Filmes Krisztus (Robert Powell, 1977)
Mindennek ellenére nagyon inspirálónak találom a könyvet: vitára indító, nagy összefoglalásnak, amelyiknek helye van a művelt ember könyvespolcán. Legyen az illető hívő vagy ateista, keresztény vagy zsidó, az európai kultúrán nevelődött vagy a világ más kultúráinak tanulmányozásából érkező. Hiszen mindnyájunkban ott él a vágy: szeretnénk megismerni a valódi Jézust…

A cikk az Ekultura.hu-n: Reza Aslan: A zelóta - A názáreti Jézus élete és kora
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  
A Jaffa Kiadó történettudományi sorozata
A kiadó 2010 óta szakadatlanul jelentet meg alapvető köteteket a magyar történelemről. A bejegyzés címének utolsó szava talán többesszámban is lehetne: én legalább is legalább két "sorozatot" látok a kiadó megjelentetett könyvei mögött. Az első a kemény táblás, egységes külső nélküli, mégis már a könyvesboltban is megismerhető. A másik a montázstechnikájú, útikalauzt, krónikát (és ki tudja, később mit) adó. Remélem, idővel több is lesz majd.

A fősorozat
Ablonczy Balázs: Trianon-legendák, 2010
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1941-1944, 2011
Láng Benedek: A rohonci kód, 2011
Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990, 2012
Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban, 2012
Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története, 2012
Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus, 2013
Kádár Gábor - Vági Zoltán: A végső döntés - Berlin, Budapest, Birkenau, 1944, 2013
Tabajdi Gábor: Kiegyezés Kádárral - "Szövetségi politika", 1956-1963, 2013
Takács Tibor: Szoros emberfogás - Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban, 2014
Ungváry Krisztián: Tettesek vagy áldozatok? - Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből, 2014
Tulipán Éva: Ostrom 1956-ban - A Köztársaság tér emlékezete, 2014
Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken 1938-1945 - Az első bécsi döntés és következményei, 2014
Jobst Ágnes: A Stasi működése Magyarországon - A keletnémet és a magyar állambiztonság kapcsolata 1955-1989, 2015
Papp István: Szemek a láncban - Játszmák a magyar állambiztonság történetében, 2015
Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj - A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, 2015
Ablonczy Balázs: Trianon-legendák, 2015 (második, javított, bővített kiadás)
Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon - Politikai rendőrség a Horthy-korszakban, 2015
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1941-1944, 2015 (második, javított kiadás)
Fedinec Csilla: „A Magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja” 1938-1944, 2015
Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök - Ravasz László élete, 2016
Szelke László: A Gresham a nácik ellen - Az ellenzék, az embermentés és az ellenállás hálózatai, 2016
Takács Tibor: A párttitkár halála - Egy 1956-os gyilkosság történetei, 2016
Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! - A magyar turanizmus története, 2016
1956: Erőszak és emlékezet, szerk. Müller Rolf, Takács Tibor, Tulipán Éva, 2017

A montázsos sorozat
Ungváry Krisztián - Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában - Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek, 2012, 2013
Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája, 2013
Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában 1945-1989, 2015
Tabajdi Gábor: Budapest a szabadság napjaiban - 1956, 2016

Más
Kádár Gábor - Vági Zoltán: Hullarablás - A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése, 2005
Búvópatakok - A jobboldal és állambiztonság 1945-1989, szerk. Ungváry Krisztián, 2013
Ekultura.hu - Helene Tursten: Zuhanás
A könyvbeli zuhanás különleges bűnténysor kezdete, amely egy gazdag és méltóságteljes üzletember kétségbeesett és megalázó öngyilkosságával indul: Richard von Knecht kiugrik az ablakon a lakása előtti járdára. Vajon mi lehetett váratlan tettének indítéka? Vagy talán nem is önkezével vetett véget az életének? A Zuhanás Helene Tursten új krimisorozatának kezdő, de magyarul már a második darabja, amely a modern jóléti társadalom újabb problémáiról rántja le a leplet.

Nagy divatja van manapság a skandináv regényeknek. A dán, finn, izlandi, norvég, s főképpen a svéd írók lassan jó ismerősei lesznek a magyar könyvesboltjáróknak, hiszen úgy tűnik, valami olyat tudnak, amit más országok krimiszerzői nem. Új és új kritikusok írják le a sznob olvasókat is megnyugtató vélekedést újra meg újra: a skandináv krimi több mint krimi, mindig van valami a krimimeséje hátterében, amiért jelentős és fontos olvasmánynak tekinthetjük az épp végigizgult, újabb vaskos kötetet. Ami persze igaz is, meg nem is. Mert – azt gondolom – a jó krimi szorosan vett története mögött mindig is volt valami, és lesz is, míg a műfaj meg tud újulni.

A ma nagyon klasszikusnak érzett és sok szempontból a mai világunktól idegennek, puszta logikai rejtélyek zseniális kiötlőjének tartott Agatha Christie könyveiben is sokkal több van, mint a szokásos kérdés megválaszolása, hogy „ki ölte meg Roger Ackroydot”? Ha például valaki kézbe veszi a Cipruskoporsó című Christie-könyvet, a kiváló bűnügyi rejtély mellett igen sokat fog megtudni az emberekről is: gyászról, önsorsrontásról, gyávaságról, káros és ok nélküli bűntudatról. De már a nagy klasszikus, Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteiben is szó esett szerelemről, barátságról, vénkisasszonyságról, négerkérdésről, brit-indiai ellentétről, gyereküket elnyomó szülőkről, szadista férjekről, vagyis megjelentek a viktoriánus korszak „szőnyeg alá söpört” társadalmi „kellemetlenségei"”. A skandináv krimi annyiban tud más lenni, hogy abszolút az itt és mostról szól: ilyen értelemben valóban jelentős és fontos mind, legyen jobb vagy átlagosabb – hiszen egy olyan jóléti társadalom működésének anomáliáit elemzi, amelyet a magyar társadalom épp mostanában próbál leutánozni.

Helene Tursten, a Zuhanás szerzője a legskandinávabb ország írója, hiszen svéd. 1954-ben született Gothenburgban. Fogorvosként dolgozott, míg betegsége pályaváltoztatásra nem kényszerítette. 1998-ban kezdett el írni: ekkor jelent meg első detektívregénye Irene Huss felügyelőnő főszereplésével, melyet máig további tíz (és két egyéb) regény követett. A felügyelőnő kalandjaiból kilenc film is készült, s fordításban német és angol nyelvterületen is népszerűvé váltak a kötetek. Az írónő krimisorozatát a Kossuth Kiadó jelenteti meg magyarul: az Irene Huss felügyelő esetei tavaly kezdődött meg az izgalmas, a legkevésbé sem csak „kórházi nyomozás”-t adó Éjszakai ügyelettel, most pedig a második könyv jelent meg Zuhanás címmel, amely jóval vastagabb és sokrétűbb a kezdőkötetnél: hazájában ez nyitotta meg a sorozatot. Miközben a lefojthatatlan társadalmi ellentétek, a kábítószer és a terrorizmus világában nyomozunk, megnyugtató kontrasztot ad, hogy Irene Huss is épp olyan átlagember, mint mi vagyunk, lázadó kamaszgyerekekkel, akik hol szerelmesek, hol vegetáriánusok, hol pedig skinheadek akarnak lenni…

A Zuhanás kiváló szórakozás és igazi skandináv krimi, a szó összes értelmében. Bizalommal ajánlom mindenkinek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Helene Tursten: Zuhanás
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Link:
Helene Tursten Irene Huss-krimijei
Ekultura.hu - Lev Tolsztoj: Háború és béke
Tolsztoj. Elég kimondani a nevet, s máris felmerülhet mindenki előtt valamelyik tankönyv elmosódó emlékeként az író jellegzetes, hosszú, hófehér szakállal ékes arcmása. A nagy orosz, az örököreg, klasszikussá nemesedett író, a hatalmas realista regények megalkotója sokak szemében visszavonhatatlanul szoborrá merevedett, legendák és mítoszok ködébe burkolózott. Mások viszont előszeretettel vájkálnak az életében, igyekeznek fiatalkori naplóit, monomániás következetességgel és sok-sok érzelemmel megírt, feleségének szóló leveleit, s a róla fennmaradt emlékezéseket olvasva megfejteni az író különös titkait. Vajon szerette-e a feleségét, és ha igen, mennyire? Idővel romlott meg a házasságuk, vagy sosem is működött jól? Miért indult el Tolsztoj túl nyolcvankettedik születésnapján halálos utazására? Mi elől és hova menekült? Vajon mit gondolt valójában Jézusról, vallásról, írói küldetésről, s mi az, amit lelkes és buzgó követői, a tolsztojánusok aggattak rá az idős író elméleteire? Mit lehet kezdeni azzal a ténnyel, hogy az orosz bolsevikok Lenintől kezdve nagyra értékelték Tolsztojt: bemocskolja-e ez az emlékét?

Eközben egy kissé elterelődik a figyelem arról, hogy a Háború és békét, Tolsztoj vitathatatlanul legnagyobb művét nem a nyolcvanéves orosz apostol, hanem az ifjú, harmincöt éves író kezdte el írni. Egyszer láttam egy fiatalkori képet Tolsztojról: fess katonatisztként, előkelően köpenybe burkolózva állt modellt a fényképésznek. Bizonyára az ötvenes években, krími katonáskodása idején készült a képmás, röviddel azelőtt, hogy Tolsztoj leszerelt, s külföldi tanulmányutakat tett Nyugat-Európában, majd pedig megházasodott. Nem a nagyszakállú, orosz inges monista filozófus, hanem ez a romantikus, művelt fiatalember, arisztokrata- és művészkörökben egyaránt járatos világfi, s egy éve friss házas boldog férj kezdte el megörökíteni Oroszország történelmének azt a dicsőséges és különleges darabját, amelyet az 1812-es Honvédő Háborúnak neveznek az oroszok (s amely mellé történelmük egyetlen másik eseményét, a második világháborút állították csak oda Nagy Honvédő Háború néven).

Hogy milyen a Háború és béke? Monumentális, így lenyűgöző, ám méreteivel, s az első, hírhedt, francia nyelvű oldalakkal sok kevésbé elszánt olvasót képes elriasztani. Ám gyönyörű, költői, mélyen megrázó és örökké emlékezetes könyv is, ha hagyunk neki időt, odafigyelést, megértést az életünkben. Azt gondolom, egyszer mindenkinek érdemes elolvasnia, de azok közé a regények közé tartozik, melyekhez visszatérni is jó egy-egy újraolvasásra. Talán azért, mert óriási távlatai mellett van benne valami nagyon emberléptékű, ami inkább sokadik kézbevételkor tetszik ki igazán. Szereplőit nagyon lehet szeretni, könnyű velük azonosulni, s miközben Natasa, Pierre és Andrej körül zajlik a történelem, az ő magántörténetük néha már izgalmasabb és megrendítőbb, mint egy birodalom és egy nép hősies harca az idegen betolakodók, a napóleoni hadak ellen. Egy lány első szerelme, első csalódása, érzelmi tévelygései és örök, megelevenítő szerelme. Egy idealista találkozása eszméinek hősével, s tökéletes kiábrándulása. Egy fásult, történelmi szerepétől összezavarodott, érzelmeit kifejezni képtelen férfi megvilágosodása. Ez a három történetszál már megéri, hogy elolvassuk a Háború és békét.

S hogy miért az Európa Kiadó gyönyörű, ízléses borítójú, friss, 2013-as kiadásában vegyük kézbe? Mert ez a stílusosan fekete-fehér köntösbe öltöztetett jubileumi változat, amely a magyar fordítás elkészültének egy híján ötvenedik, a mű első kiadásának pedig egy híján száznegyvenötödik évfordulójára jelent meg, teljesen felújított, javított szöveget tartalmaz. Gy. Horváth László több év filológusi precizitású munkájával frissítette fel a klasszikussá vált, Makai Imre készítette eredeti magyar szöveget. A fordító iránti mély alázattal, hiszen semmin sem változtatott, ami tökéletes megoldásnak bizonyult, s az olvasó iránti megbecsüléssel, amikor a véletlenül kimaradt bekezdéseket, értelemzavaróan elfordított apró részleteket, jegyzetre váró furcsaságokat beazonosította és átdolgozta a régi-új szövegben. Aki tehát őrizget a polcán egy szeretett, negyven-ötvenéves példányt a Háború és békéből, nem fog csalódni az új kiadásban, hiszen kedves, szinte kívülről tudott szövegrészeit gyakorlatilag változatlan formában láthatja majd viszont a jó illatú, friss lapokon. Mégis többet, mást kap ezzel az új Tolsztojjal, amelyet odaállíthat a régi mellé. Aki pedig most szánja el magát, hogy megismerkedjen a világirodalom egyik megkerülhetetlen regényével, jól teszi, ha ezt a kiadást választja: jelenleg ez a legjobb és legigazibb Háború és béke, ami magyar nyelven elérhető.

A cikk az Ekultura.hu-n: Lev Tolsztoj: Háború és béke
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Aki megelevenítette az ősidőket - Zdeněk Burian
Pleisztocén. Miocén. Oligocén. Jura. Karbon. Ordovícium. Kambrium. Ismerősen hangzó, mégis olyan távoli korelnevezések. Vajon képesek vagyunk elképzelni, milyen volt a Föld 570 millió éve? De akár csak kétmillió évvel ezelőtt? Persze, mindenki ismeri a dinoszauruszokat, ám ha többet kérnénk a fantáziánktól, mint hogy képzeljen el egy üvöltő Tyrannosaurust vagy egy legelésző Triceratopsot, vajon milyen eredménnyel járnánk? Ha azt kellene magunk előtt látni, hogyan gyalogolt a 23 méteres Brachiosaurus? Hogyan repült az Archaeopteryx? Hogy viselte a háti csonttüskéit a Dimetrodon? Vagy hogy milyen formákat és színeket láttunk volna, ha lemerülünk a paleozoikum őstengereibe? Ilyesmin eltöprengeni már nehéz feladat. Hiába tekinthet meg az ember sok szép csontot, fosszíliát és ősmaradványt, igazán egy-egy mesésen szép, mégis pontos rekonstrukció indíthatja el a képzeletét. Ennek volt a mestere a cseh festőművész, Zdeněk Burian.


Még egészen kis koromban kaptam meg ajándékba Az őskori ember című gyönyörű albumát, telis-tele emberelődök és ősemberek portréival és életképeivel. Azután következett Az ősidők állatai, amely igazi állathatározóként vezet végig az őskorok állatvilágán a legkorábbi őstengerek lakóitól a jégkorszak óriásaiig. Burian valamennyi képe szuggesztív, varázslatos, aprólékos és sokáig nézegethető pillanatkép egy olyan világról, amelyet sosem láthatott emberi szem.

Az egyik leghíresebb Burian-kép: Brachiosaurusok a mocsarukban
Az ősember találkozása a Gigantopithecusszal
A művész 1905-ben született és 1981-ben halt meg. Hosszú élete alatt több ezer képet, könyvillusztrációt, képregényt és fedélképet festett és rajzolt, igazi világhírnévre azonban az ősidők élővilágát ábrázoló, páratlan szépségű paleofestményeivel tett szert. Ha ma, harminchárom évvel a halála után beírjuk a nevét egy internetes keresőbe, elképesztően pontos, mégis egyedi és különleges festményei százaival találkozhatunk mindenféle nemzetiségű honlapok (főleg iskolai segédanyagnak) feltöltött tartalmaként. Štramberkben emlékmúzeuma üzemel, tele gyönyörűséges képekkel, tervekkel, vázlatokkal. S bár nem ő volt a világ első paleofestője, hiszen már a 19. századtól sokan, sokféleképpen igyekezték ábrázolni az ősidők állatait és az ember elődeit, egyértelműen az ő munkássága a legidőtállóbb. Persze ehhez az is kellett, hogy szerencsés időszakban és kiváló szakemberek irányításával dolgozzon. Burian 1938-ban ismerkedett meg a cseh Josef Augusta professzorral, akivel annak haláláig folyamatosan együtt dolgozott, később pedig Zdeněk V. Spinar lett segítője az alkotásban. Ez biztosította, hogy képei szakmailag a legkiválóbb minőségűek és megbízhatóak legyenek. Az pedig, hogy az 1930-as évektől az 1970-es évekig folyamatosan dolgozhatott, egyúttal azt is jelentette, hogy számtalan sorsdöntő jelentőségű felfedezés kortárs tanúja volt, így például az emberelődökkel kapcsolatos leleteket mindig a legfrissebb elképzeléseknek megfelelően varázsolhatta át megdöbbentően életszerű portrékká.

Ősmakákók és sztyeppei bölények a pleisztocén Európában (Macaca florentina, Bison priscus)
Homo erectus
Azt gondolom azonban, hogy mindez nem lett volna elég önmagában. Az új, végtelenül virtuális világ azóta számos lenyűgöző rekonstrukciót kitermelt az ősidők témájában, nem egyet számítógéppel - miközben Burian annak idején nagy, egyedi, általában A/4-es vagy nagyobb olajfestményeket készített, jó néhányat közülük ráadásul még monokróm színezéssel. Képei tehát nem elsősorban a fantasztikus technika vagy a könnyű sokszorosíthatóság miatt különlegesek. A sok új meg új ősvilági festmény közt számomra azért fontosak és szerethetőek ezek a képek, mert lelkük van. A Burian-művek egészen romantikusak, egyszerre lengi be őket béke és szorítja feszültség. A megvilágítás, a háttér és az előtér figuráinak viszonya, a melankolikus, tragikus vagy oldott hangulat egy-egy enciklopédiába illő, négy-öt fajt szépen egymás mellé illesztő rekonstrukcióját is igazi festménnyé, a nézőt megszólító képpé teszi. A színek, a formák, a távolba vesző ködös hegyek, a különös formájú felhők, az ezerféleképp zöld fák, a mozdulataikkal egymásnak felelő szereplők titokzatos műalkotássá varázsolják a festményeit.

Három portré: Dryopithecus africanus, Australopithecus boisei, Homo erectus heidelbergiensis
Készül az egyik lascaux-i kép
Amikor pedig képein szemébe nézhetünk egy-egy hominidának, emberelődnek vagy ősembernek, az hirtelen visszanéz ránk: mint embertársunk, mint egy személy. Bármilyen nehéz is ezt bevallani, egy 120 cm-es, harminc kilós, vörös szőrrel borított, imbolygó járású Australopithecust elsőre képtelenség nem egyszerűen egy furcsa majomnak elképzelni. Ám Burian rekonstrukciós rajzain ezek a lények olyanok, amilyennek látnunk kell őket: ha magunkat megkülönböztetjük az állatoktól, akkor egy Australopithecus nyilván állat és ember is kell, hogy legyen számunkra. Burian képén pedig az: személyiség, gondolkodó lény, mégis idegen, ismeretlen. Csak a szemébe kell nézni, hogy ezt elképzelhessük.

Talán ezért is olyan népszerűek ezek a nem avuló képek. Mert többek, mint paleofestmények vagy ősi koponyaleletek rekonstrukciói. Világot teremtenek, jóval festőjük, megalkotójuk halála után.

Nem csoda, hogy mindenki ismeri Burian ősvilágát: hiszen igazából úgy ismerjük az ősvilágot, ahogy Burian újrateremtette nekünk.

Paleozoikumi őstenger: ősi tengeri liliomok és korallok, Orthoceras lábasfejűek, trilobiták
Zdeněk Burian munkásságáról az a négy szakkönyv adja a legjobb képet magyarul, amelyhez a legszebb képeit válogatták össze illusztrációnak.
Zdeněk V. Spinar: Élet az ember előtt, Gondolat, 1976, 1979, 1981, 1985, 1988
Josef Wolf: Az őskori ember, Gondolat, 1981, 1982, 1987, 1988
Jan Beneš: Az ősidő állatai, Gondolat, 1989
Vratislav Mazák: Az ősember és elődei, Gondolat, 1990
Különös, hogy akkor ívelt fel nálunk a népszerűsége, amikor ő maga már halott volt.

Barlangimedve-család (Ursus spelaeus)
A fenti és lenti képén össze lehet vetni, hogyan dolgozta fel kétféle technikával ugyanazt a témát: a jégkorszak emberének vadászatát.

Vadászat a medvére az újkőkorban
Az alábbi két képen pedig a fajábrázolás változatait lehet tanulmányozni: az egyik mamutcsoport békésen vándorol a jeges tájban, a másikra kardfogú tigris támad a füves sztyeppén. Két teljesen más hangulatú kompozíció: pedig mindkét esetben csak annyi volt a cél, hogy a néző láthasson egy-egy jellegzetes mamuttípust...

Szibériai mamut, a jégkorszak hatméteres óriása (Mammuthus primigenis)
Mammuthus columbira támad a kardfogú Smilodon
Néhány hasznos link:
A Zdeněk Burian Blog, csodás festményekkel

És végül két zárókép: az egyik tökéletes rekonstrukció a Coelophysisről és a Metoposaurusról, mégis fantasztikus hangulata van a szürke, kék, zöld és sárgás vizektől. A másik pedig olyasmi, amit - hiába ábrázol neandervölgyieket - egyszerűen nem lehet rekonstrukciós rajznak nevezni. Ez - egy festmény. És mesél.



Ajánlom a bejegyzést annak, akivel egy egész vonatutat beszélgettünk át a festményekről.
Ekultura.hu - Piers Anthony: Varázslat Kaméleonnak
Piers Anthony neve két évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt számomra. Azután elolvastam különös, varázslatos hangulatú sci-fijét, a Khtont, amely a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozatában jelent meg, s rájöttem, hogy teljesen egyéni hangulatú íróval van dolgom, aki igazi meglepetést tud szerezni olvasóinak. Így azután izgatottan vettem kézbe a Varázslat Kaméleonnak című könyvét (szintén a Delta Vision kiadásában), amelyről csak annyit tudtam, hogy fantasy és hogy tíz évvel később íródott a Khtonnál. Nos, amit kaptam, tényleg tökéletes meglepetés volt: szinte mindenben ellentéte a Khtonnak (műfajban, stílusban, hangulatban és humorban) és az egyik legszórakoztatóbb könnyed könyv, amit valaha is olvastam.

A Varázslat Kaméleonnak az első kötete a Xanth világa-sorozatnak, ám megírásának történetére nagyon is jellemző, hogy eredetileg teljesen önálló darabnak készült. Azonban 1977-ben, amikor először megjelent, rögtön akkora sikert aratott, ami még szerzőjét is meglepte. Így azután elmondható, hogy Piers Anthonyt magát is rabul ejtette Xanth varázsa (valószínűleg egy olyan fa, amelyik nem tespedésvarázslatot, hanem íráskényszer-mágiát bocsát a szerzőkre): ugyanis napjainkig harmincnyolc folytatást írt a regényhez, amelyek (egy idő után már új hősökkel) mind az általa oly szerencsésen, szinte véletlenül megalkotott mágikus világban játszódnak.

A Varázslat Kaméleonnak főszereplője az egyszerű Bink névre hallgat, s igen szerencsétlen. Xanth világában ugyanis mindenkinek van valamilyen nyilvánvaló varázsképessége, hiszen a mágia mindent átsző. Igaz, van, akinek teljesen felesleges vagy veszélyes a mágiája, amilyen a mérgesgázfelhő-eregetés vagy a furcsa hangok kiadásának képessége. Binknek azonban egyszerűen semmiféle mágiája nem mutatkozik: mintha ő nem volna a varázsvilág részese. Ezért a xanthiak közössége mindig is különcnek tekinti őt, a „a mágia nélküli csodalényt”, végül pedig száműzik a mágia nélküli földre, Mundániába, ami megszólalásig hasonlít a mi világunkra. Az igazi próbatétel azonban még csak ekkor kezdődik: Bink ugyanis a két világ határán találkozik a Xanthból száműzött gonosz varázslóval, Trenttel, aki fel szeretné használni a fiút, hogy visszajusson a mágia földjére, s hadseregével elfoglalja azt. Még szerencse, hogy Binknek segítségére van a nem túl szép, de egyre okosabb lány, Fanchon. De vajon miért emlékeztet a lány más lányokra, akikkel Bink nemrég futott össze?


A Varázslat Kaméleonnak igazi utaztató kalandregény, a szó minden értelmében. Bár a végén kiválóan összeszövődnek a történet szálai, alapvetően egy fejezetről fejezetre folyamatosan változó, logikus, filozofikus, bonyolult és kalandos ötletsorozatot olvashatunk Xanthról, ahol mindenben jelen van a mágia, így a növények és az állatok is alkalmazzák (például a mérges ürülékű hárpiák, a vendégmarasztaló tengeri szörnyek, sőt, a hipnózisvarázslatot alkalmazó tök is), Binkről, aki idővel rájön, hogy nagyon is erős varázslattal rendelkezik, csak épp e varázslat egyáltalán nem akar megmutatkozni mások előtt, a gonosz varázslóról, aki talán nem is olyan gonosz, és egy végtelenül különös nőnemű lényről, Kaméleonról… Piers Anthony valósággal sziporkázik, ahogy oldalról oldalra és bekezdésről bekezdésre új és új ötletekkel árasztja el olvasóit. Így például – csak találomra kinyitva – a 144. oldalon olvashatunk hóvarázst alkalmazó hegyekről, viszketőbokrokról, emberre, állatra vadászó magányos gubancfákról, repülő sárkányról, és arról, hogy egy varázserdőben mindig a legnyíltabb ösvények a leg-csapdagyanúsabbak. De máshol találkozhatunk gránátcseresznyével, kábítóvarázzsal, halottak szellemével, kincset érő ezüstfával, bocskorpiókkal, abroncsférgekkel és leprasárral, sőt, egy félelf-varázslóval is. (A felsorolásból az is látszik, milyen remek magyar fordítója van a Xanth-könyveknek!) És mindeme kósza és remek ötletek közepette még olyan kérdéseken is elgondolkodhatunk, mi a fontosabb egy nőben: hogy okos legyen, vagy hogy szép; hogy melyik világ teljesebb, a midenben mágikus, vagy a miénk; hogy vajon egy kentaur többet ér-e, mint egy ember; vagy, hogy ha mágikus birodalomról van szó, az ország választja-e a királyát, vagy a király az országát.

A Varázslat Kaméleonnak különlegessége, hogy folyamatosan úgy éreztem olvasás közben, mintha egy abszolút aktuális és izgalmas dolgokról szóló parázs és érdekfeszítő vitát hallgatnék – holott csak egy Xanth nevű, sosem létezett fantasyvilág szereplői beszélgettek és töprengtek. A regény egyszerűen letehetetlen és borzasztóan szórakoztató, ugyanakkor filozofikus is a maga módján. Nem csoda, hogy belőlem is elkötelezett rajongó vált, mire befejeztem. Nem tudom, mikor jut el a magyar könyvkiadás a harminckilencedik, idén megjelenő Xanth-regényhez (máig két kötet látott napvilágot, a második A mágia forrása címet viseli), de egy biztos: ha megérem, ott leszek annak az első vásárlói között is. Xanth ugyanis egy olyan izgalmas és különös univerzum, ahová mindig jó ellátogatni, mégpedig szakadatlan kuncogások közepette.

A cikk az Ekultura.hu-n: Piers Anthony: Varázslat Kaméleonnak
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A szerző képe innen, a térkép innen van.
Széljegyzetek Az Álmok Házához
Nemrég lelkendeztem itt, a blogon az Európa Kiadó Agatha Christie sorozatáról. Szeretem. És jó, hogy van, mindig örömmel írok róla. Ma azonban máshoz támadt kedvem: miután ugyanis elolvastam Az Álmok Háza új kiadását, kibújt belőlem a kisördög, és boldog-boldogtalannal meg kellett osztanom három nagy felfedezésemet, melyek közül az első a könyvvel, a második a fordítással, a harmadik pedig a borítóval volt kapcsolatos. Ez a könyv ugyanis - annak ellenére, hogy továbbra is Borbás Mária fordította, és tele van remek, felejthetetlen novellákkal - más, mint a korábbi két kiadása.

Először is A Man szigeti kincs című elbeszélésben benne vannak a rejtjelek! Aki korábban felháborodott, milyen tisztességtelen a novellában leírt kincskereső rejtély megfejtéséhez úgy "mellékelni" egy nyomravezető fényképdarabot vagy egy térképet, hogy csak beszélnek róla a szereplők, most újrakezdheti a kincsvadászatot (bár nem ártana hozzá Man szigetét is ismerni egy kicsit...). A novella most már - elvileg - mindazt tartalmazza, amelynek a segítségével 1930 nyarán kincskeresni indulhattak a turisták Agatha Christie és Crookall tanácsnok, a játék kiötlője jóvoltából.

A könyv második érdekessége, hogy mint annyi "régi" fordításban újra kiadott Christie-nek, ennek is belenyúltak egy picit a szövegébe. Engem már a Réz Ádám fordította Gyilkosság meghirdetve-ben is a gasztronómiai vonatkozások ragadtak meg, miszerint azért, hogy a Christie-év alkalmából megjelentetett remek kis scone-receptet hozzá lehessen kapcsolni (kipróbáltuk, mennyei!), az Édes halál fejezetben a vajassütemény szó merészen scone-ra változott (az Édes halál maga viszont megmaradt, sőt, ennek a receptjét mellékelték is a könyvhöz). Persze ez a magyar változat mindenképpen egyike a legmesteribb Christie-fordításoknak, így akármilyen apró szócserével is örök életű.  

Az Álmok Házában viszont - azt hiszem - a muffin okoz komoly gondokat, amelynek nincs magyar megfelelője. A magányos isten című romantikus elbeszélésben korábban kétpennys, ribizlis, cukormázas (aranyos, pufók) fánkot evett a két szerelmes a teázóban, és megállapították, van ebben a süteményben valami vigasztaló... Az új kiadásban viszont kétpennys, mazsolás, cukormázas (aranyos, pufók) puffancsot csemegéz a pár, és ez szintén vigasztalónak bizonyul... Nem nagyon értek a konyhához, így az nem érv, hogy nekem a puffancs sós és zsírban sült. De szemlézve kedvenc receptoldalaimat, megállapítottam, hogy sütőpapírra kanalazott kevert sütiken kívül (azok közt van édes is) leginkább sós pacsnikhoz, golyókhoz, olajba, zsírba szaggatott finomságokhoz jutottam. Szóval szerintem a fánk még mindig jobb volt... (Írtam, de most már nem vagyok ebben biztos: olvasd el a Frissítést a bejegyzés alján!)

Végül a harmadik észrevétel a borítóval kapcsolatos, ám ezúttal nem általános morgolódás, hisz olyat már írtam régebben. Most a konkrét könyv egyetlen borítóképéről van szó, amelyen a Karácsonyi kaland című elbeszéléshez készült illusztráció látható. Ez a novella később kisregénnyé bővülve A karácsonyi puding című kötet címadó elbeszélésévé vált... - és itt szerintem már sokan sejtik, mi a gondom. Ugyanis a tettes mindkét történetben a karácsonyi pudingba rejti az ellopott gyémántot. Nem kisadag Gálába, nem is Arankába, még csak nem is Oetkerbe, ahogy azt a magyar fedélképen ábrázolni sikerült. A karácsonyi puding borítótervezői általában tudják, mi az a karácsonyi puding, még ha ízetlen ötleteik is támadnak néha konyhakéssel és halálfej-mázzal.


Ez pedig itt jobbra az általam ismert legszebb borító, amit christmas pudding témában találtam. Mellette meg Poirot, azaz David Suchet eszi a maga szeletét a családi karácsonyi pudingból a filmváltozatban, hiszen a tévéfilm is segíthetett volna elképzelni, milyen is az inkriminált étek... Mégsem sikerült. Persze lehet azt mondani, hogy az irodalomban minden olvasatnak megvan a létjogosultsága - de akkor ez meglehetősen felületes olvasat volt...

Ráadásul a magyar borítófestményben nemcsak a puding zavar engem. Hanem a kéz is.


Ugyanis a franciák már a reneszánsz idején is gyönyörű női portrékat festettek. Clouet és követői szívesen örökítették meg Gabrielle d'Estrees-t és I. Ferenc más szeretőit fésülködőasztaluknál, fürdőkádjukban, mindig finom, ám meglehetősen sokatmondó beállításokban. A Fontainebleau-i Iskola festői pedig épp ilyen kezeket festettek, kecses tartásban, rosszul ábrázolt harmadik-ötödik ujjal, és az ujjak között gyűrűvel, ékszerrel és - nem, nem rubinnal, hanem mellbimbóval...


Szóval azt hiszem, ez a könyvecske megérdemelt volna egy kicsit szerencsésebb borítót. Ami persze nem változtat azon, hogy szeretem. És jó, hogy van, mindig örömmel írok róla.

Frissítés:
A bejegyzés megjelenése után egy nappal kedves üzenetet kaptam Katona Ágnestől, a Christie-sorozat szerkesztőjétől.
Ebben elárulta, hogy az eredeti szövegben nem a muffin, hanem a megszokott magyar megfelelővel szintén nem rendelkező bun szó szerepelt, amely édes zsömleszerűség. Arra is felhívta a figyelmet, hogy "az angolban a currant jelenthet ribizlit (redcurrant, blackcurrant), de jelenthet mazsolát is (currant and sultana)".
Mindezek után nem tudom, még mindig teljesen egyetértek-e magammal fánk / puffancs-ügyben. Főleg, hogy a currant bun (mely a Wikipédia szerint "édes bun ribizlivel vagy mazsolával", most aztán okosabb lettem...) valódi angol internetes képei és receptjei időnként a mazsolás scone-ra emlékeztetnek engem, időnként meg az F. Nagy Angéla írta Különleges konyha című szakácskönyvben olvasott Mazsolás vajas süteményre (Miss Marple kedvence), amit eddig mindig a muffinnal azonosítottam, s ami régi családi kedvenc nálunk...
Két dolog azonban biztos. Az egyik, hogy az angol sütemények rendszerét megfeleltetni a magyar süteményneveknek legalább olyan nehéz, mint amikor az ókori görögök minden óegyiptomi istennek meg akarták találni a pontos görög megfelelőjét.
A másik, hogy a magyar Christie-sorozat minden készítője, és főképp Katona Ágnes igen nagyra becsüli a krimiolvasókat: annyira, hogy még egy fordítás elkészültének a kalandosságába is beavat bennünket. Amit nagyon szépen köszönök, mindenki nevében.