Könyvtestvérek 6. - Könnyű olvasmányok
A címbe foglalt fogalmon nem azt értem, hogy az itt szereplő két könyv megméretett és könnyűnek találtatott. Inkább azt, hogy sokkal könnyedebben olvastam el őket, mint azt vártam előzőleg.

Mur Lafferty: Solo - Egy Star Wars-történet
Szukits, 2018
Han Solo az a figura, aki igazán érdekel a Star Warsból. Sőt, lassan már az egyetlen. (Mekkora szerencsém van az ízlésemmel, igaz? Lásd Az ébredő Erőt...) Ez mindig is így volt: Harrison Ford-rajongásom is ott kezdődött, amikor először alkalmam volt megnézni az eredeti három Csillagok háborúját, videókazettáról. Han egyszerűen elbűvölt, különösen A birodalom visszavágban, amely máig a kedvencem: s sokáig éreztem úgy, hogy A jedi visszatérben mintha nem jutott volna neki elég kalandidő.
Így azután óriási lelkesedéssel duráltam neki magamat a Solo megtekintésének is, s azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik egy cseppet sem csalódtak. Illetve, persze, le kellett nyelnem a csalódottságomat afelett, hogy a fiatal Han Solót a fiatal Harrison Ford helyett más játssza. De mivel meglehetősen lidércnyomásosnak érzem, amikor a számítógép segítségével szerepeltetnek vagy fiatalítanak meg színészeket (bármilyen jó is pl. Kurt Russel A galaxis őrzői 2.-ben, Tarkin tábornok - Peter Cushing - feltámasztása a Zsivány Egyesben már átlépte nálam az etikai határt), messzemenően támogatom, hogy Han Solo új arcot kapott a megfelelő időben.
Ha a Star Wars-birodalom így épülget tovább, még akár egy évtizedig Alden Ehrenreiché maradhat a szerep, filmek sokaságában: jóképű is, fiatal is, könnyed is, és tud játszani (amit őszintén szólva kevésbé mernék elmondani Daisy Ridleyről...). Persze bennfentesként elhitethetjük magunkkal (több kritika is leírta), hogy az a film, amiben minden Solo-rajongónak el kellett fogadnia egy új arcot, csaknem 400 milliós bevétellel csakugyan megbukott a mozikban... Ebben az esetben elkezdődhet egy olyasféle végtelen kicserélős játék, mint amelynek során én már őszintén belebonyolódtam, hányadik Hulkot, Pókembert és Batmant is kellene elfogadnom egyedül autentikusnak, s hányadszor is indul újra ugyanaz a történetvonal... A valóság azonban az, hogy a Solo a második SW-antológiafilm: vagyis hogy mennyit lehet várni egy ilyentől, legfeljebb akkor tudjuk meg, ha leforgatnak egy harmadikat is - a Zsivány Egyes viszont mindig is az első marad, s ez valószínűleg jobban megmagyarázza a mozilátogatók iránta mutatott hatalmas érdeklődését, mint az, ha megkíséreljük összevetni a Solóval... Így bízom benne, ha Han Solo kap még egy lehetőséget, már nem okoz csalódást azoknak sem, akik a franchise elvileg türelmes építését feltétlenül egy azonnali pénznyerő automata üzemeltetésével kötik össze. (És ha erre a második lehetőségre sor kerül, én a Disney helyében sokkal többet dolgoznék a forgatókönyvön, és sokkal jobban ügyelnék arra, hogy a rendezők és írók cserélgetésével ne blamáljam a filmet már a bemutatója előtt...)
S hogy miért locsogok annyit a filmről a könyv ürügyén? Mert függetlenül attól, hogy Mur Lafferty a Hat ébredéssel vitathatatlanul nagyot alkotott, ezúttal egy tisztes iparosmunkával állt elő, amely a kibővített részeknek köszönhetően olykor még egy kicsit ellent is mond időrendben a filmnek, amelyhez készült. Ennek ellenére tökéletesen alkalmas a látottak felidézésre és a cselekmény érdekes részletein való töprengéshez. (És talán hozzátesz valamit L3 karakteréhez.) Mivel nekem tetszett a film, így a könyv is sikert aratott nálam. Az pedig már az én magánmániám, hogy olvasás közben a képzeletemben valahogy egymásra csúszott a fiatal Harrison Ford és Alden Ehrenreich arca...

John Maddox Roberts: Királycsel - SPQR 1.
Művelt Nép / Ulpius Baráti Kör, 2018
Ezzel a könyvvel kapcsolatban megfontolandó, hogy jó lenne eldönteni, végül ki is adta ki... Ettől függetlenül nagyon meglepett már akkor, amikor beharangozták. Egyrészt csodálkoztam, hogyan kerülhetett el bennünket ez a sorozat mindeddig. Másrészt az is eszembe jutott, szerencsés-e már a borítón Steven Saylor még nálunk is tizenöt éve jól bejáratott Gordianusához hasonlítani szegény főhőst (Deciust), akiről még egy fél mondatot sem tudtunk meg...
Érdekes módon az angolul olvasók számára Decius régebben létezik, mint Gordianus. John Maddox Roberts S.P.Q.R.-szériája ugyanis  egy évvel régebbi, mint a Roma Sub Rosa: mivel még 1990-ben indult. Húsz év alatt tizenhárom kötete íródott (és még nyolc elbeszélés), majd 2010-ben lezárult (bár talán épp most íródik egy újabb regény Deciusról angolul). De nemcsak ebben tér el a két sorozat. Igaz, egy regény alapján nehéz végleges ítéletet hirdetni, de az SPQR sokkal kalandosabbnak ígérkezik, mint a Roma Sub Rosa. A debütáló regény sokkal rövidebb, fordulatosabb, akciódúsabb, mint Saylor első könyve, a Római vér. Kevésbé a szavakon, illedelmes szokásokon és klasszikus iskolázottságon múlnak benne a dolgok, mint inkább azon, milyen ügyesen képes csevegni Decius különböző beszélgetőpartnereivel, mennyire mer cselekedni, s mennyire lát át az ellenséges mesterkedéseken. A magam részéről nem tudnám eldönteni, melyik stílus tetszik jobban, de a két könyv nemcsak szerkesztésében vagy mondatfűzésében, de még hangulatában is egészen más.
A Királycsel főhőse, Decius Caecilius Metellus gazdag és előkelő plebejus család sarja, aki frissen elnyert hivatalának köszönhetően abban a kétes szerencsében részesül, hogy nyomába eredhet a Városban történt mocskos gyilkosságoknak. Ebben az első történetben azonban rögtön olyan nyomra bukkan, amely egészen a legmagasabb elit összeesküvéseihez és sötét ügyeihez vezeti el, s egy olyan megoldáshoz, ahol - kicsit a kemény krimikhez hasonlóan - nem is olyan egyszerű igazságot tenni, hiszen virágzik a korrupció és a kéz-kezet-mos-politika.
A történelmileg pontos és alapos, magyarra pedig jól fordított könyv nagyon tetszett nekem. Remélem, sikerül folytatni a sorozatot, s ezután az - eredeti megjelenésekor Edgar-díjra jelölt, debütáló - első kötet után újabb izgalmas nyomozásokra is elkísérhetem majd Deciust.

Link
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik  
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor 
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Történelmi krimik gyűjtőhelye
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Sherlock Holmes visszatérő figura az olvasmányaim között: szerepeljen akár gyerekkrimiben, akár felnőtteknek írt regényben, s írjon róla akár maga Sir Arthur Conan Doyle, akár más.

Sir Arthur Conan Doyle: Az utolsó meghajlás
Szukits, 2018
Persze azért az igazi, egyetlen és legvalódibb Holmes mégiscsak pontosan az a figura, amelyet Doyle talált ki. Aki ugyanakkor sokszor olyan túl jól ismertnek vagy közhelyesnek hat, hogy úgy érezhetjük, felesleges róla olvasnunk, hiszen egy-két film megnézése vagy regény elolvasása után már mindent tudunk róla. Számomra épp ezért jelentenek nagyon nagy felfedezést a Szukits által gondosan, sorrendben, nagyon szép borítókkal kiadott Holmes-novelláskötetek. Így ugyanis nem a különbségeket elmosó-eltüntető omnibuszokban, s nem is önkényes szerkesztői munkálkodással összeállított válogatáskötetekben találkozhatunk a detektívről szóló elbeszélésekkel, hanem pontosan abban a sorrendben és formában, ahogy - kötetben - először az olvasók elé lépett az adott eseteivel. Ez a gyűjtemény pedig - ha jól tudom - még soha nem is jelent meg magyarul ebben a formában: a háború előtt és után is válogattak belőle egyes könyvekbe, illetve többször megjelent már az összes Holmes-korpuszt tartalmazó kódexekben - de így, önmagában még egyszer sem lehetett kézbe venni. Eddig.
Pedig pompás novellák találhatóak benne: a rendkívül titokzatos A Vörös Kör, a morbid indítástól igazi szerelmi tragédiához jutó A hátborzongató csomag rejtélye, a Sherlock-sorozatban is feldolgozott A Bruce-Partington-tervek története és A haldokló detektív, a kifejezetten lidérces vidéki történet, Az ördög lába, vagy a Holmes-utolsó nyomozásának szánt, izgalmas kémtörténet, Az utolsó meghajlás. Én a legjobban A Wisteria-lak rejtélyét és a Lady Frances Carfax eltűnését kedvelem a kötetből: utóbbinál azt hiszem, csak most, a legutóbbi olvasáskor vettem észre még néhány duplafedeles ötletet, amellyel Doyle még inkább téves gyanúk felé tereli a gyanútlan olvasót.
Persze a nagymester ebben a gyűjteményben már megint meg akart szabadulni hősétől, Holmes azonban visszavágott: s Doyle kénytelen volt megírni róla még jó pár elbeszélést, amelyek a Szukits ígérete szerint 2019-ben jelennek meg Sherlock Holmes esetnaplója címen. Én már alig várom!

Irene Adler: A búcsú hajója (Sherlock, Lupin és Én-sorozat)
Manó, 2018
A sorozat a végéhez közeledik - és mégsem. Réges-régen, 2011-ben Alessandro Gatti olasz író úgy döntött, kitalál egy gyerekkrimi-sorozatot Sherlock Holmes főszereplésével. De hogy mindenben különbözzön elődeitől, ezt a történetet a Holmes-novellakorpusz legtitokzatosabb szereplőjével, Holmes egyetlen szerelmével fogja elmeséltetni, Irene Adlerrel. S hogy még izgalmasabb legyen az összkép, a két megelevenedő figurát összeengedi Maurice Leblanc kortárs teremtményével, a mestertolvaj Arsène Lupinnel. Doyle 1887-ben írt először a felnőtt Holmesról (Tanulmány vörösben), 1891-ben pedig Irene Adlerről (Botrány Csehországban). Leblanc 1905-ben mutatta be először a főhősét az olvasóknak az Arsène Lupin letartóztatása című novellában. Csak egy kis fantázia kellett, hogy az eredetileg kb. húszéves korkülönbséget eltüntetve sikerüljön eme szereplőket gyerekként összehozni néhány izgalmas krimikalandra.
A sorozat 2016-ra jutott el a fináléhoz A nagy végjáték című, tizenharmadik kötetben (amely nálunk idén érkezik magyarul), de annyira sikeres volt, hogy az alkotók (mivel a 9. kötettől Gatti Pierdomenico Baccalario társszerzővel jegyzi a regényeket) váratlan ötlettel tovább folytatták, így olaszul 2018-ban már 20. kötet is megjelent. Nem tudom, hogy a Manó Könyvek a bűvös tizenhármasig viszi-e a sorozatot, vagy szintén folytatja azt, de nem is fontos. Vállalkozásuk már most is a leghosszabb és legkövetkezetesebben kiadott gyerekkönyv-sorozat Magyarországon!
Amíg pedig várjuk a végjátékot, érdemes elolvasni ezt a tizenkettedik kötetet, ahol a származása titkát immár megfejtő Irene titokzatos események középpontjába kerül egy különös walesi villában. Még szerencse, hogy a barátai itt sem feledkeznek meg róla...

Link
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik  
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor
Ismét történelemkönyvekről írok; s azt tartom a leglényegesebbnek, hogy kiderüljön: ez két nagyon jó népszerűsítő kötet, amelyet bárkinek bizalommal ajánlok.

Dalos György: Az utolsó cár - A Romanov-ház bukása
Noran Libro, 2018
Annak idején iskolai jutalomkönyvként kaptam meg Edvard Radzinszkij Az utolsó cár - II. Miklós élete és halála (Európa, 1995) című könyvét. Nagyon erősen hatott rám, s bár mai fejjel már tudom, hogy a drámaíró Radzinszkij számos helyen nem is tudott, s nem is akart ellenállni az irodalmiasításnak és legendásításnak, mégis úgy vélem, nagyszerű könyvet írt, miután a Romanovokról szóló iratok (egyik) első olvasójaként megismerkedett a cár és a cárné levelezésével, s a több szovjet generáció szemében bemocskolt és elködösített idők kórinkájával. Az ő könyvét követte a könyvtáramba Elizabeth Heresch II. Miklósa (Magyar Könyvkulb, 1995), amely nagyon alapos, bár olykor tévedéseket is tartalmazó, átfogó biográfia. Majd igazi jó olvasmánynak bizonyult  a francia Luc Mary A Romanovok utolsó napjai - Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kötete (Gabo, 2009), s nagy érdeklődéssel olvastam Robert K. Massie két Romanov-könyvét is (Miklós és Alexandra, IPC, 2015, A Romanovok - Az utolsó felvonás, IPC, 1916).
Épp ezért amikor láttam, hogy Dalos Györgynek kötete jelenik meg a témáról magyarul, már biztos voltam benne, hogy meg akarom ismerni a művet. A sok ritka fényképpel illusztrált, izgalmas könyv eredetileg 2017-ben jelent meg Németországban, németül. Dalos György ugyanis a kilencvenes évek óta itt él. Ez azonban nem volt akadályozója annak, hogy számos műve itthon is napvilágot lásson: az Ab Ovo számos regényét, a Kalligram esszéit, a Napkút pedig érdekfeszítő Gorbacsov-életrajzát adta ki. Az én nagy kedvencem azonban a Viszlát, elvtársak! című kis könyv, amely némiképp emlékeztet a most megjelenő kötetre: rengeteg ritka fényképpel, elképesztően olvasmányosan, mégis logikus rendben, új következtetésekhez vezetve, s teljességgel egyéni nézőpontból mutatja be a szocializmus végnapjait Közép-Kelet-Európában országról országra haladva.
Az utolsó cár II. Sándor korától az utolsó orosz uralkodó, II. Miklós kivégzésig követi végig Oroszország történelmét: a politikai változásokat, a merényletek és gyilkosságok, a háborúk és a diplomáciai sakkjátszmák, a köztársaság és a diktatúra, a februári és az októberi forradalom eseményeit, de kitekint a Romanov-család magántörténetére is. Bárkinek érdekes olvasmánya lehet, amelyet csak még érdekesebbé tesz, hogy annak idején Dalos György fordította azt a könyvet is, amelyet hosszú idő után először lehetett magyarul olvasni a témáról: mire azonban M. K. Kaszvinov Huszonhárom lépcsőfok a halálba című, manipulatív és rendszermentegető könyve megjelent magyarul (Kossuth, 1987), már a Szovjetunió eresztékei is recsegtek-ropogtak. Dalos György pedig - Az utolsó cár szerint - ekkor kezdett el érdeklődni a téma iránt, s gyorsan átcsempésztette magának a határon az egyik, Nyugaton kiadott, vonatkozó emlékiratot. Az akkori érdeklődésből végül ez a könyv született, amelyet mi már nyugodtan és törvényesen vehetünk kézbe németről fordítva.

Martina Winkelhofer: Finom kis társaság - Botrányok Európa királyi és császári házaiban
Gabo, 2015
A Gabo kiadó Királyi házak című sorozata 1998 óta szerez kellemes perceket a világtörténelem iránt érdeklődő magyar olvasóknak. Sajnos a kiadó honlapja enyhén káoszos, így én csak 2018-ban értesültem róla, hogy ez a kötetük egyáltalán megjelent (vagy inkább - újra megjelent): akkor viszont azonnal keresni kezdtem, hogy elolvashassam. Címe és alcíme alapján lehetett volna nagyon bulváros is, azonban szerencsére kiváló kötetre leltem, amelyet bátran ajánlok minden történelemkedvelőnek.
Szerzője, Martina Winkelhofer a történettudomány doktora, aki a bécsi, a bonni és a prágai egyetemen is tart történelmi előadásokat. 2010 óta egyik vezetője az Ausztria újkori történelmét kutató tudományos projektnek. Szívesen ír azonban a történelemről folyóiratcikkeket is, s szakkönyvei mellett több népszerűsítő műve is napvilágot látott már. A Finom kis társaság (eredetileg Eine feine Gesellschaft - Europas Königs- und Kaiserhäuser im Spiegel ihrer Skandale - olyan tipikus bécsies cím, nem?) 2014-ben jelent meg, s szerintem messze kiemelkedik a hasonló tárgyú kötetek közül három dolog miatt. Az első, hogy nemcsak másodkézből vett, felmelegített, félreértett információkra támaszkodik, hanem primer és szekunder források sokaságára: magyarul apró betűsen is hétoldalas a forrásjegyzéke, amely számos alapvető monográfiára hivatkozik a könyvben szereplő személyekkel kapcsolatban. Épp ezért a kötet nemcsak érdekes, de megbízható is. Ezzel függ össze a második erénye is: teljesen eredeti, mégis jól követhető rendben csoportosítja az eseményeket, külön fejezetben foglalkozva például az uralkodói gyermekek neveltetésével, a rangon aluli házasságok problémájával vagy épp az uralkodóházak és a korabeli sajtó viszonyával. Végül: az élvezettel sorolgatható, s a könyvben alaposan és pontosan bemutatott botrányok sokaságát nem öncélúan helyezi egymás mellé, hanem történelmi kontextusba helyezve arra is választ keres, miképpen befolyásolta néhány ember nagy szerelme, érzelmi nyomora, rossz döntése, kóros lustasága, elnyomott gyerekkora vagy erős, erkölcsös jelleme pozitívan vagy negatívan, s közvetve vagy közvetlenül a 19-20. század európai országainak történelmét.
Véleményem szerint így egy igazán új szemléletű és érdekes népszerűsítő történelemkönyv született, amelyben - még a Királyi házak magyarul elérhető könyveivel összehasonlítva is - kiemelkedőt kapunk. Így a könyv kellemes olvasmányt nyújthat bárkinek.

Link
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik 
Ekultura.hu - Zdeněk Svěrák: Mezítláb a tarlón
Másfél évvel ezelőtt rám talált egy egészen szerény külsejű kis kötet, s így megismerkedtem egy újabb kortárs íróval, aki a kedvencemmé vált: az 1936-os születésű, cseh Zdeněk Svěrákkal. Elbeszélés-gyűjteményét a Kettős látást a Napkút Kiadó jelentette meg. Néhány hete nagy örömmel vettem észre, hogy a sorozat folytatódik: hasonlóan visszafogott külsővel, ismét Forgács Ildikó avatott fordításában napvilágot látott a szerzőtől egy különös kisregény (vagy novellafüzér), Mezítláb a tarlón címmel, amit csak ajánlani lehet azoknak, akik szeretik a költői hangvételű, érdekes cselekményű szépirodalmat.

A kötet elbeszélője egy kisfiú, akit hatalmas traumaként ér, hogy váratlanul vidékre kell költöznie a nagyvárosból. Dúl a második világháború, s bárki bajba kerülhet, akiről megtudják, hogy a londoni rádiót hallgatja vagy éppen – mint főhősünk apja – nem tiszteleg náci köszöntéssel az új német főnöknek. Szerencse, ha nem letartóztatják, s csak az állását veszti el. Ez történik a könyv elbeszélőjének családjával is: így a kis Eda egy apró mezővárosba kerül, ahol szüleit a nagyszülők fogadják be sokszemélyes, zajos, falusias otthonukba. Itt kezdi meg felnőtté válását: itt verekszik meg először a baráti körben elfoglalt helyért, itt lesz először szerelmes, de itt kell életében először cukorrépát lopnia (hiszen a háború miatt állandó az éhezés), s itt ismeri meg családja történetének legféltettebb titkait is.

A városi és a falusi élet ellentétét a gyerekszemmel fantasztikusan különlegesnek és érdekesnek tűnő jelenetek sorából érthetjük meg: Eda lovagol, cukorszirupot főz, tollat foszt, köpölyözést figyel, kocsit hajt és mézet perget. Közben mindenkitől tanul valamit: bölcsességet és türelmet, gyűlöletet és barátságot. Kibontakozik előttünk egy különös család élete: a fennálló hatalomhoz húzó egyik és a gyilkos hírébe keveredett másik nagybácsival, az apró kis nagymamával, akit villám sújt le a mezőn, a megfellebbezhetetlen tekintélyű, ámde iszákos és pazarló nagyapával, aki felnőtt gyermekeinek is parancsol. S megismerjük a negyvenes évek átlagembereinek háborús Csehországát is, a maga érthetetlenségében. A tragédiák és nehézségek ellenére azonban a történet mégsem válik sötétté: finom, könnyed, szórakoztató, s a gyermeki nézőpont miatt sok esetben humoros, ironikus utazás a múltban.

A könyv szerzője, Zdeněk Svěrák a cseh irodalom egyik legendája: író, forgatókönyvíró, dalszerző, színész, közéleti személyiség. Többek közt neki köszönhető Jiří Menzel Az én kis falum című filmjének forgatókönyve. Mintegy hatvan könyve jelent meg cseh nyelven: forgatókönyvek, elemzések, gyermekmesék (utóbbiak közül nálunk is olvasható kettő, a címük: Apukám, ez jól sikerült és Bubu visszatér). Elképesztő írói termékenysége ellenére a hagyományos műfajokban, amilyen a novella és a regény, sokáig nem alkotott. Bár 1966-ban írt először elbeszélést, debütáló novelláskötetével, amely csehül a szerény Povídky (Történetek) címet kapta, csak 2008-ban állt az olvasók elé. Azonnal hatalmas sikert aratott, s ettől kezdve elbeszélőként is felfigyelt rá a cseh kritika. A könyvet A csaló címen nálunk is kiadták 2012-ben. Ezt követte 2011-ben második novelláskötete, a Kettős látás, amely azonnal az író rajongójává tett.

Zdeněk Svěrák meghatóan szerényen így vallott arról, hogy mindig vonzották a kisformák: „Az elbeszélés virágágyás, a regény egész szántóföld. Mindig tudtam, hogy a szántóföldet nem tudnám megművelni, de az ágyásokban csábított a munka. Az ágyások nem beláthatatlanok. És ha bennük dolgozom, nemcsak az ültetés érdekel, hanem a gyomlálás is. Szeretem kihúzogatni a gyomokat, azokat a nem megfelelő szavakat, amelyek megfojtják az igaziakat. Szeretem a tömörséget." Ez a vonzó célkitűzés elképesztően erős, valóban tömör, erős és megdöbbentő tárgyú és formájú elbeszéléseket eredményezett.

Ám ez a gondolkodásmód határozza meg a végül regénnyé összefonódó Mezítláb a tarlón szövedékét is. Az egészen apró, féloldalastól a háromoldalasig terjedő fejezetek, amelyek sokszor önálló elbeszélésként is olvashatók, mindenféle erőlködés és előtérbe tolakodó szerkesztési bravúr nélkül ismertetnek meg egy rég elmúlt világgal, eredetien, befogadhatóan, sok-sok humorral, érzéssel, nosztalgiával. Az idén 82 éves Zdeněk Svěrák ismét remek szórakozást nyújt, elgondolkodtat, elkápráztat groteszk, lírai és fantasztikus történeteivel, s egyúttal saját ifjúkorának is emléket állít. Ahogyan a könyvről írta: „Én vagyok ez a kisfiú és nem én vagyok. Ez az egész egy mozaik, amelynek néhány köve eredeti, mások pedig pótlások. De önök remélhetőleg nem jönnek rá, melyik melyik."

Linkek 
Zdeněk Svěrák: Kettős látás 
Könyvpárok 19. - Cseh-szlovák elbeszélések
A cikk az Ekultura.hu-n: Zdeněk Svěrák: Mezítláb a tarlón
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Soliloquor - Vecsei H. Miklós kötete
Műfaját tekintve ez egy kötet. Nem verseskönyv, versgyűjtemény, versek tól-ig: egyszerűen csak kötet. Alcíme: a lélek magányos beszélgetése Istennel.
Gyűjtemény, amelyben úgy rendeződnek egymás mellé sorok, szövegek, versek, képek, zenék, filmcímek, hogy végül egy nagy, közös életmontázs alakul ki belőlük. Vagy inkább érzelem-patchwork.
Nagyon megszólított ez a kötet - aztán nagyon messze kerültem tőle - most azt hiszem, megint meglehetősen közel járok.
Az ilyen darabkái miatt miatt:

öt sor a szerelemről

Isten mellett cipellek hátamon
sem őt, sem téged nem látlak többé
minden örök elmúlik egyszer
ez tart meg egymásnak
ez választ minket el 

Meg:

Anyuka kimossa és elteszi
A műanyag kefires poharat.
A kisfiú repülni tanul.
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik
Számomra szinte hihetetlen, de P. D. James két regénye csak a kezdet volt. Akkor azt hittem, egy életműsorozat készülődik, mivel a 21. Század Kiadó már korábban is adott ki könyveket az írónőtől: hármat is (A halál jár Pemberley-ben, Az ember gyermeke, Ártatlan vér). Az év derekán azonban kiderült, hogy ez a 2018-as sorozat olyasféle lesz, amilyenre a szép emlékezetű, ám rövid életű Krimiklub megszűnése óta nem volt példa. Klasszikus bűnügyi regényeket adnak ki benne, de nem szerzői sorozatban, hanem válogatva: csupa olyan könyvet, amelyek nemhogy nem avulnak el, de az idő múltával egyre izgalmasabbakká, igazi klasszikusokká válnak. Épp ezért nem csoda, hogy szinte mindegyikből sikeres film is készült, olykor nem is egy.

Így A postás mindig kétszer csenget mellé két a magyar kiadástörténetben rég elhanyagolt nagyágyú érkezett a boltokba: Chandler első Philip Marlowe-regénye, az Örök álom és Dashiell Hammett A máltai sólyomja. Utóbbi könyv tervezőjének külön hálás köszönet: nagyon hiányzott már nekem egy borító, amelyen Humphrey Bogart látható a regényből készült pompás filmben. (Persze mulatságos, hogy az Örök álom borítójára is rákerülhetett volna...)

Nemsokára remélhetőleg hosszabb írást szentelhetek egyik kedvenc könyvemnek, A máltai sólyomnak, amely a 2018 kedvenc könyveiről írt listámon is előkelő helyre került. Most pedig néhány szó a másik két krimiról.

James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget
Az amerikai író borzongató bűnregénye szerzőjének első megjelent kötete volt. Eredetileg 1934-ben adták ki, eredeti címe is: The Postman Always Rings Twice. Ez azért érdekes, mert az egész könyvben semmiféle utalás nincsen postásra, így arra, Cain miért ezt a rejtélyes címet választotta könyvének, az idők során változatos magyarázatok születtek. Van, aki úgy gondolja, csak afféle "fedőcímként" adta a kéziratának, amelyet különböző kiadókhoz is elküldött, s várta, hogy a postás csengessen a válasszal. Mások szerint a cím egy utalással összeköti a könyvbeli bűntényt egy valóban megtörténttel. Nekem az a legrokonszenvesebb, hogy a cím a könyv sok kettősségére utal: a szereplők ugyanis többször, többféleképpen kerülnek ugyanabba a helyzetbe, sokszor lehetőségük lenne másképp cselekedni, mégsem belelépni ugyanabba a már biztos, hogy rájuk záródó csapdába, ennek ellenére nem döntenek másként, mint korábban.
Ez mindhárom főhősre igaz: a regény ugyanis egy szerelmi-gyilkossági háromszögtörténet, amelynek főszereplője a görög büfétulajdonos, aki a Két Tölgy fogadó, egy életbiztosítás és egy gyönyörű feleség büszke tulajdonosa; a szépséges, veszélyes és többre-jobbra érdemes feleség, a szexis és okos Cora; valamint a történet elbeszélője, Frank Chambers, akit csak véletlenül dobtak le épp a görög büféje előtt a teherautóról, amelyen potyautasként utazott, ám valami nagyon ott marasztja. Gondolom, senkinek sem kell gondolkodnia azon, ezek után ki akar megölni kit... Vagy mégis? A történet a maga tömörségében is elképesztően fordulatos, s minden kiszámíthatósága ellenére meglepően kiszámíthatatlan, több nagy fordulattal a közepén és a végén. A szexualitás, az érzelmek és a nyomor naturalista ábrázolása miatt igazi tabudöntögetőnek számított a megjelenésekor, s érdekes módon az maradt a következő nyolcvan évben is. Nem csoda, hogy új és új megfilmesítései kedvükre modernizálták és helyezték előre a kortárs időbe a cselekményt: mivel az már az eredeti változatban is szédítően mai és modern volt.
A regényből a mai napig hat filmváltozat készült. A leghíresebb talán az 1981-es amerikai, a főszerepekben Jessica Lange-dzsel és Jack Nicholsonnal, de nem kevésbé sűrített és fojtott hangulatú az 1946-os sem, amelyben Lana Turner és John Garfield alakították ugyanezeket a szerepeket. 1939-ben francia, 1943-ban olasz, 2004-ben malajziai, 2008-ban pedig német feldolgozása is született a regénynek. Számunkra viszont talán az 1998-as Szenvedély című, Fehér György rendezte magyar megfilmesítés lehet a legérdekesebb, amelynek forgatókönyvében Tarr Béla is közreműködött.
A hosszú életű Cain (1892-1977) még tizenhét további regényt és négy elbeszéléskötetet publikált (nem egy közülük már posztumusz jelent meg): harmadik könyve, a Mildred Pierce a maga korában szintén nagyon híres volt (a belőle készült film pedig számos Oscar-jelölést és egy díjat is begyűjtött). Mára azonban egyértelműen A postás mindig kétszer csenget maradt meg nagy, klasszikus műveként, amelyet mindenképpen érdemes megismerni. Főleg így, Uram Tamás friss, először 2007-ben kiadott fordításában, amely hagyja olyan modernként hatni a szöveget, amilyen az az eredeti nyelven is volt.

Raymond Chandler: Örök álom
Mivel rajongok Chandler prózájáért, most is egy idézettel kell kezdenem az Örök álomból (The Big Sleep), amely 1939-ben az író első regénye, s egyben első Philip Marlowe-története volt. A történet egy pontján az egész világ ellen hadakozó magánnyomozóból ugyanis ez a keserűen ironikus monológ tör elő:
"Nincs bennem semmi érzés, semmi gátlás. Más sem érdekel, csak a pénz. És olyan pénzéhes vagyok, hogy a béremért, ami kitesz napi huszöt ruppót meg a költségeket, főleg benzint és whiskyt, töröm a fejemet, már amennyire képes vagyok, kockára teszem az egész jövőmet, kihívom magam ellen a zsaruk (...) gyűlöletét, pisztolygolyók elől ugrálok félre, és békát eszem az árokban, majd búcsúzóul annyit mondok, hogy nagyon szépen köszönöm, és remélem, ha bármi gondja akad, ezután is eszébe fogok jutni, én mindenképpen itt hagynék egy névjegyet, ha valami felmerülne. Teszem mindezt napi huszöt ruppóért s egy kicsit talán azért, hogy megóvjam, ami kevés hite maradt még egy megtört, beteg öregembernek a vérében (...). Mindez engem piszkos stricivé tesz. Jól van. Fütyülök rá. Mondtak már annak engem mindenféle rendű és rangú emberek (...). Maga most tizenöt darab ezrest kínál nekem. Ez már igazi nagymenővé avat. (...) Miért kapnám ezt a pénzt? Megmaradhatok továbbra is piszkos stricinek, vagy most már úriemberré kell válnom, olyanná, mint az a hullarészeg pofa, akit a minap a kocsijában láttunk?" (299-300.)
Ebben benne foglaltatik mindaz, amiért azóta kicsit szerelmes vagyok Philip Marlowe-ba, amióta először olvastam a Hosszú álom című regényt: vagyis az Örök álomot, amely 2008-ban, ötödik, átnézett kiadásában kapta meg azt a címet, amelyet eredetileg akart neki adni klasszikus fordítója, Lengyel Péter, akinek a szövegénél nincsen jobb - így nagy öröm, hogy a jelen, újabb kiadás is ezt tartalmazza. Marlowe olyan modern lovag, aki a páncél helyett ballonkabátban jár, lándzsák helyett kemény egysorosokkal dobálózik, fátylas várkisasszonyok helyett festett hajú szépségek, nagyvilági nők és bukott angyalok becsületéért indul harcba,. Olyasvalaki, akit soha nem vár semmiféle elismerés, akibe szívesen belerúgnak szóval vagy tettel, mégis, mindig megőrzi a méltóságát, mivel szinte az egyetlen erkölcsös és bátor hős a modern nagyvárosban, ahol nyomoz és életeket próbál rendbe tenni. Ebben a rendkívül izgalmas és bonyolult cselekményű hard boiled-regényben kezdetben csak egy zsarolási ügyet próbál felgöngyölíteni, ez azonban gyilkosságokhoz, további zsarolásokhoz, s végül egy mindenki által agyonhallgatott titokhoz vezeti el. Eltűnt ugyanis egy fiatalember, egy jobb sorsra érdemes, vidám, ír szeszcsempész, nem mellesleg Marlowe megbízójának a gazdag és tekintélyes tábornoknak a veje, s Marlowe-nak lassan az az érzése, bármilyen ügyben kezd nyomozni, mindig ahhoz az egyetlen kérdéshez jut végeredményben, hová is lett Rozsdás Regan. Amikor azonban megpróbál rá választ keresni, még nagyobb veszélybe kerül az élete, mind addig bármikor...
A regényből 1978-ban színvonalas film készült Robert Mitchum főszereplésével, az igazi és "egyetlen" Hosszú álom azonban mégis az 1946-os amerikai filmváltozat, Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével, amely a magánéletben végleg összehozta a filmes párost, akik még a forgatás alatt összeházasodtak. A film azonban, amelyet nagyrészt 1944-45-ben készítettek, de részben újra felvéve, s újravágva csak 1946-ban mutattak be, szerencsére jelentősen megváltoztatta a történetet, így a regény azok számára is nagy élmény lehet - krimiszempontból is -, akik már ismerik ezt a hangulatában egyébként Chandlerhez mindenben hű, fekete-fehér moziklasszikust.

Link
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Érkező kötetetek 1.
Előkészületben, Újdonságok ajánlója - és most az Érkező kötetek. Minden évben sokan megnézik azokat a posztokat, amelyekből kiderül, épp melyik könyveket várom lelkesen. Idén már februárban sikerült összegyűjtenem egy listányit.

Agatha Christie: A Bertram Szálló
Helikon, megjelenés: február 20.
Új év, új élet, új szerkesztés, új Christie - és új szokások. Az elmúlt két évben megszokottá válhatott, hogy a Christie-rajongókra kétszer vár nagy öröm: nyaralás idején és karácsony előtt. Ekkor jött ki az újabb öt-öt Helikon Kiadó-féle kötet. Most azonban már a február is jól kezdődik: egy Miss Marple-regénnyel! Itt írtam róla.
Lee Child: Múlt idő
General Press, megjelenés: február 25. 
Lee Child: Ne add fel könnyen
General Press, megjelenés: február 25.
Új év, új élet, új Lee Child - és egy újra kiadás. Lee Child minden évben egyetlen új könyvet publikál immár filmen is népszerű hőséről, Jack Reacherről, az ősz elején. A General Press, az író hazai kiadója pedig minden év elején, februárban adja ezt az olvasók kezébe magyar fordításban. Idén a Múlt idő (eredet címén Past Tense) című kötet érkezik, amelyben Reacher ezúttal apja élettörténetének a nyomába ered. Nekem már az Eltűnt ellenség is nagyon tetszett, amely - a krimicselekmény mellett - Reacher édesanyjának mutatta be a múltját. Ezért is alig várom ezt az új regényt. Ahogy a nemsokára új kiadásban megjelenő Ne add fel könnyent is, amely a második Reacher-könyv volt 1998-ban. Itt írtam a két regényről. 
George Brewer: A rawensworth-i boszorkány
Attraktor, megjelenés: február 11.
G. G. Pendarves: A Szahara vérfarkasa és a fátylas leopárd
Attraktor, megjelenés: február 11.
A kiadó két pompás sorozata is új könyvekkel gazdagodik: bővül A fantasztikus irodalom klasszikusai és a barna fedeles Rejtelmes történetek is. Utóbbiban egy nálunk teljesen ismeretlen gótikus regény lát napvilágot, az előbbiben pedig újabb G. G. Pendarves-kötet, a nekem nagyon tetsző, 2018-as kedvenc-könyv-listámra is felkerülő nyugati elbeszélések után keleti történetekkel. Ezzel legnagyobb örömömre az Attraktor is csatlakozik a "attól, hogy még csak február van, azért már lehet olvasnivalókat kiadni" kampányhoz, ami nagyon jól esik ilyenkor, amikor nem akar véget érni a tél.
Itt írtam a Brewer-regényről.
Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr
Agave, megjelent
Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban
Agave, megjelenés: február 21.
Nemrég posztoltam arról, mennyire szeretem az amerikai sci-fi író elgondolkodtató regényét, a Csordulj, könnyem, mondta a rendőrt, amely most új, átnézett kiadásban és gyönyörű borítóval kerül a boltokba. (Még a címből nekem korábban igencsak hiányzó vessző is megjelent a címlapon - úgyhogy most mehetek átírni az összes korábbi címlistámat...) A regény, amely talán azt kérdezi, mi marad belőlünk az identitásunk nélkül, rövid, fordulatos, s amikor először olvastam, nagyon megrázott. Mellette érkezik egy utánnyomás is az író leghíresebb könyvéből, Az ember a fellegvárban című disztópiából is. Bár be kell vallanom, én talán ezt a Dick-könyvet szeretem a legkevésbé, azért a kedvelt könyveim között tartom számon. A Dick-könyvekől itt írtam.
James Lovegrove: A háború istenei
Szukits, megjelent
James Lovegrove Lidércnyomása, Guy Adams Isten lehelete című könyve, George Mann Lélekdoboza és Guy Adams Dr. Moreau serege című regénye után idén megérkezik a Szukits viktoriánis-steampunk Sherlock Holmes-folytatásainak ötödik kötete is, amely ezúttal egy alternatív 1913-ban játszódik. Itt írtam a könyvről.
Jankó Olga: Egy élet álma
Aposztróf, megjelent
Jankó Olga regényei nagy kedvenceim. Élvezettel olvastam őket gyerekként és felnőttként, s közülük is nagyon szerettem a szabadságharc idején játszódó Az elmaradt táncot. Most itt egy új regény a korszakról: szokás szerint nagyon közhelyes címmel, de remek cselekménnyel!
Pajzán történet - Kínai erotikus kisregények
Szenzár, megjelenés: március 18.
Végül egy meglepetés, aminél őszintén nem tudom, mit is takar a cím. Régi (és nem is olyan régi) kínai regényeket már olvastam, s valami olyasmit is, mint amilyennek ez a könyv ígérkezik - szóval kíváncsian várom ezt az összeállítást... Itt írtam róla.
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Hát, nem sokáig bírtam ki, hogy a történelemmel foglalkozó könyvekről is írjak: mivel tavaly év végén ilyen kötetekből is számos pompásat sikerült megismernem. Ez a bejegyzés a Jaffa Modern magyar történelem sorozatának újabb két kötetéről szól.

Ungváry Krisztián - Meruk József
Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai - Egy sztálinista diktátor jólétben és száműzetésben 
Jaffa, 2018
2016-ban Ungváry Krisztián történész szert tett egy ritka leletre: hozzájutott Rákosi Mátyás irathagyatékának egy részéhez, több mint háromszáz különféle irathoz, amelyek közt levelek, cédulák, szórólapok és igazolványok is vannak. Ezek egy részének bemutatása és feldolgozása ez a kötet, pontosabban csak a feldolgozás kezdete, hiszen csak néhány különösen izgalmas és érdekes lelet történetét kíséri végig egy-egy esettanulmányban, amelynek a végén a Rákosi-életrajz is bővül vagy pontosítódik némely helyen. Például megtudhatjuk, hogy Rákosi egy időben komolyan számolt azzal, hogy a kínaiak fogják kimenteni kényszerű szovjetunióbeli száműzetéséből, s különféle csatornákon angol nyelvű leveleket is eljuttatott az ottani kommunista vezetőknek. Vagy: pontosabb képet kaphatunk arról, hogyan számolt le Pálffy Györggyel, de arról is, miképpen bánt el korábbi barátaival, amikor hatalmon volt, s mennyire nem zavarta ez abban, hogy száműzetéséből baráti levelekkel bombázza őket.
Azt hiszem, sokat elárul a magyarok történelemhez való viszonyáról, hogy a könyvvel kapcsolatban megjelenésekor mindenkit sokkal jobban érdekelt a miért és a hogyan, mint a mi kérdésre való válaszok keresése. Vagyis a kötetről folyó diskurzus sokkal inkább arról szólt, honnan kerültek elő ezek az iratok, mint hogy miről szólnak. Így születhettek olyan elméletek, hogy a szerzők szerint a kilencvenes években, Cipruson, egy szállodai szobában hagyott iratok, amelyek egy műbőr táskában kerültek egy angol újságíróhoz, majd tőle Ungváryhoz, valójában jóval titokzatosabb csatornákon, egykori magyarországi KGB-beszervezett(ek)en keresztül, az FSZB jóvoltából landoltak volna a hazai történészszakma egyik tagjánál, ki tudja, milyen sötét, titkosszolgálati céllal... Bár én sem tudom, mi az igazság, igencsak nehezen tudom elképzelni, amint az orosz hírszerzés magyarul jól tudó tagjai azzal szórakoznak, hogy összeállítják ezt a bőröndnyi iratpatchworkot, belecsempészve többek közt Rákosi régi étrendjeit, aláíratlan útlevelét, felesége választási névjegyzékbe vevő igazolását, s olyan levélpiszkozatokat, amelyek egy részét közben már Magyarországon is kiadták a címzett példányából - s közben azt tervezgetik, miféle dezinformációkat is sugall majd mindez nekünk... Épp ezért úgy gondolom, hogy nemcsak az iratok hitelesek, de a történet is, miszerint ez az egész, lényeges és lényegtelen, érdekes és érdektelen történelmi leletek tömegét tartalmazó csomag jószerével véletlenül állt össze, s került haza. Ha azonban már itt van, egészen izgalmas apróságok kikutatását teszi lehetővé.
Ezek közül csak egyet emelnék ki: a Rákosi most előkerült diplomata-útlevelébe pecsételt vízumokét és engedélyekét, amelyek segítségével a szerzők Rákosi 1956 elején, a XX. kongresszus előtt és után a Szovjetunióba tett utazásainak számát kettőről háromra módosítják. Bemutatják, miként lehetséges, hogy januári útja egyáltalán nem jelenik meg pecsétek formájában az útlevélben, illetve, hogy hogyan bizonyítják a februári bélyegzések az arról a (második) moszkvai utazásról már eddig ismert tényeket. Majd megtudhatjuk, hogy az útlevélben van egy 1956. március 11-i bélyegzés is egy szovjet külügyminisztériumi regisztrációról, ami új megvilágításba helyezi a kérdést, mit csinálhatott Rákosi március 3. és 12., a két nap között, amikor a neve megjelenik a hazai tanácskozási jegyzőkönyvekben, bizonyítva itthon-létét. Úgy tűnik, ekkor ismét a SZU-ba mehetett, közvetlenül azután, hogy beszámolt az itthoni vezetőknek az új (s őt magát is veszélyeztető) hruscsovi útról: de hogy pontosan mik lehettek a céljai, arra csak következtetni lehet. Bizonyára van, akinek minderről olvasni unalmas pepecselés, aprómunka adatokkal, s helyette inkább azzal foglalkozik, mi nem stimmel ezekkel az iratokkal. Számomra azonban nagyon izgalmas filológiai-kutatói kaland volt elolvasni ezeket a (néha talán kissé bántóan ironikus hangú, de) lebilincselő fejezeteket: s szívesen olvasnék még.

Hatos Pál
Az elátkozott köztársaság - Az 1918-as összeomlás és forradalom története 
Jaffa, 2018
"Egy bizonyos: ha évtizedek múltán valamely diák a tanárától azt kérdezi, mit olvasson 1918-ról, a válasz az lesz: Olvassa Hatost!" - fejeződik be a kötet ajánló fülszövege. Merész gondolat: ilyen optimista és dicsérő ajánlókat szerintem utoljára a Tolnai Világlapja hasábjain lehetett olvasni. És mégis: a lehető legtökéletesebben igaz a mondat! Olyan könyv született, amilyen nagyon régen hiányzott már: az 1918-19-es események precíz, izgalmas, új nézőpontú, alapos és teljes összefoglalása az őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaságig. A kötet második mondata így hangzik: "A modern magyar történelem ekkor kezdődik." (9.) S valóban, úgy tűnik, részben azóta is együtt élünk ezzel a köztársasággal, amely elátkozott volt, zűrzavaros, naiv, lelkesedő, reménykeltő és - megbukott. Története azonban máig hat, annak ellenére, hogy talán még senki nem beszélte el teljesen objektíven.
Hatos Pál könyvének alapvetése, hogy miután ez az a kor, amelyről utólag minden rezsim, minden történészi kör és minden politikai erő kialakította a saját magántörténetét, legendáit és mitológiáját, meg kell próbálni az eddigi két stratégia, a mítoszteremtés és a tudatos elfelejteni-akarás helyett felidézni. "Könyvem nem vezet ki senkit az emlékezetpolitikai konfliktusok sűrű erdejéből - írja a szerző a bevezetésben. - Nem a későbbi értékelések egymással feleselő perspektíváit kritizálom. A történelmi jelen felidézése értelmezésemben elsősorban annak az elutasítását jelenti, hogy az eseményeket következményeik felől, a bukás vagy győzelem távlatából bíráljuk el. Már csak azért is, mert a győzelem és bukás távlata is állandóan változik." (13.) Máshol így fogalmaz: "A történész "fordított próféta": a végeredmény ismeretében írja meg a történelmet úgy, mintha lejátszatlan, variációkkal teli játszma lenne. Én sem teszem másként. A történelem útja mégsem világít visszafelé, s a történész magát és olvasóit is becsapja, ha tettesek és áldozatok távollétében ítélkezik. Ráadásul a történelemkönyvekben szereplő idő sem az egykori események ideje, hanem elbeszélt idő, amelyben a kronológiát a szerző akarva-akaratlan úgy hajlítja meg, mint Uri Geller nevezetes mutatványában a fémkanalat. Igazságtevés helyett tehát arra törekszem, hogy a kortárs források zavarba ejtően sokrétű és sokszor ellentmondásos leírásait szembesítve kísérjem végig az őszirózsás forradalom egyre anarchikusabb történetét egészen az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételig." (15.) Azért idéztem ilyen sokat a szerző szövegéből, mert véleményem szerint az élvezetes, világos stílus, a célok egyértelmű és újszerű kijelölése és az a tisztánlátás, amely már ebből a néhány sorból is kitetszik, inkább kedvet csinálhat a kötet elolvasásához, mint ha megkísérlem felsorolni az összes tézisét. Ezek közül ugyanis jó néhány önmagában nem jelent semmiféle újdonságot (legyen szó Károlyi Mihály felelősségéről, arról, hogy nem volt sem népáruló titkos kommunista, sem pedig tehetséges, konszenzusteremtő politikus, vagy éppen hátországról, nyomorról és feketézésről, pogromokról és menekültkérdésről, nemzetiségekről és béketárgyalásokról): ezek a tézisek akkor válnak tökéletesen meglepővé és új módon megérthetővé, amikor Hatos könyvében friss kontextusba kerülnek, s új és új bizonyítékokat nyernek.
Az egész könyv lenyűgözött adatgazdagságával és könnyedségével, szakszerűségével és lebilincselő stílusával, precíz és korrekt objektivitásával, de a legenda- és mítoszképzéssel szembeni szenvedélyes hadakozásával. Ha egyszer lesz következő kiadás, azért egy dolgot mindenképpen változtatnék: a nagyfejezetek alfejezeteinek érdekfeszítő címe mellé is írnék oldalszámokat a tartalomjegyzékben. Ez az alapos és részletes áttekintés ugyanis mindenképpen megérdemelné, hogy ne százoldalas nagyrészeiben kelljen megkeresgélnünk apró és pontos adatait és eredeti vélekedéseit. És talán - a kötet vastagsága ellenére - legközelebb érdemes volna vastagabb papírt és erősebb gerincragasztót  választani, mert ez egy sokat forgatott könyv lesz, generációkon keresztül... Persze el fog telni harminc-negyven év, s mindezek az apró kötözködések már nevetségesnek hatnak majd: a Hatos azonban, szerintem, még mindig fogalom lesz!

Link
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok
Kezdetben volt a Most olvastam, aztán a Könyvek és vélemények, az Olvasmányposzt, a Könyvpárok, tavaly pedig a Hármaskönyv... Posztsorozatok, amelyben az elmúlt években valamilyen logika alapján két vagy három olvasmányomat állítottam egymás mellé, hogy véleményt írhassak róluk. Tavaly a Hármaskönyv bejegyzésszériája 24. részt ért meg, vagyis 72 könyvet sikerült véleményeznem a keretében. Idén visszatérek a könyvpárokhoz, az új sorozatcím pedig Könyvtestvérek lesz. Íme az idei első testvérpár: két különleges kötet A fantasztikus irodalom klasszikusai közül.

G. G. Pendarves: A fekete szerzetes és az ördög sírkertje
Attraktor, 2018
Ez a kötet jött, látott és győzött. A 2018-as év kedvenc könyveinek listáján a 10. helyet kapta tőlem, Agatha Christie, Sir Arthur Conan Doyle és Philip K. Dick könyvei után, s bár csak a télen jelent meg, már újra is olvastam. Talán mindez mutatja, milyen kellemes meglepetés volt számomra, hogy megismerkedhettem G. G. Pendarves munkásságával. Azt persze nem lehet mondani, hogy őt magát megismertem volna: a Weird Tales folyóirat egykori szerzői gárdájának azok közé a tagjai közé tartozik, akikről alig tudni valami életrajzi tényt azon kívül, hogy léteztek.
Gladys Gordon Trenery valószínűleg 1885-ben született Angliában (de a hely közelebbi meghatározásánál már három különböző adat van forgalomban), 1938. augusztus 1-én hunyt el Cheshire-ben, írói életművét pedig huszonhét izgalmas elbeszélés jelenti, amelyből tizenkilenc a Weird Talesben látott először napvilágot. 1907-ből van róla még egy adat, miszerint zongorista volt a Királyi Zeneakadémián. Nem deríthető ki, hogy írói nevét, a Pendarvest úgy választotta, vagy ez egyszerűen a férjezett vezetékneve volt, mivel azt sem tudni, férjhez ment-e valaha. Az viszont bizonyos, hogy amíg élt és írt, igen népszerű volt: a Weird Talesben publikáló írónők közül a második (vagy harmadik) legtermékenyebbnek tekinthető, s 1938 decemberében az ő (már posztumusz kiadott) The Sin-Eater című, majdnem kisregény terjedelmű elbeszéléshez készült kép díszítette a folyóirat borítóját.
Ez az írása szerepel az Imre Eszter fordította és szerkesztette magyar gyűjteményben is A bűnfaló címen. Ezen kívül még négy izgalmas novella került be a válogatásba: Az ördög sírkertje, A tó ura, A fekete szerzetes és Az aszott szív, amelyek közül az első kettőben fontos szerepet játszik a kissé Van Helsingre vagy Sherlock Holmesra emlékeztető szereplő, az átkok megtörésének és a természetfelettivel való harcnak a mestere, Sir Donald Fremling. Valamennyi történet izgalmas, fordulatos, saját játékszabályait maximálisan betartja, ezért élvezetesen logikus, stílusa és elbeszélésmódja pedig klasszikusan angol. Minden történetben remekül elképzelhető, különleges látványok tárulnak az olvasó szeme elé, s miközben fellebben a fátyol valami természetfelettiről, a szöveg kiegyensúlyozottságában Doyle, misztikus, mégis reális hangulatában Bram Stoker elbeszéléseire emlékeztet. ("Nézzenek körül! Mit gondolnak erről a helyről, ahol a sötét kísérlet, amit megtekinteni készülünk, le fog zajlani? Cornwall ősi, kísértetjárta földje - terméketlen, barátságtalan, és a világtól, még Anglia többi részétől is, egészen a múlt századig teljesen elszigetelt. Ősi istenek, bálványok, és ódon, elfeledett fajok haltak kíméletlen és lassú halált ezen a a szűk félszigeten. A magányos dombokon és elhagyatott ingoványokon a mai napig cromlech-ek, kegyeleti helyek és romos oltárok baljós emlékeket idéznek figyelmeztetőleg. (...) Látszólag - oh igen - látszólag mára már csak a legendák maradtak: legendák, amelyek a kívánságokat teljesítő kutak, csempészbányák, napozópartok, régi partőrségi utak, római erődök, ősi ónbányák, valamint szardínia és tejszínes krém kíséretében teljesen alkalmasak voltak a nyári látogatók szórakoztatására. Maradjunk is ennyiben! Legendák." 1)
Legyen szó családi átkokról, kényszerítő mágiáról, halottidézésről, a ma emberével karonfogva sétáló kísértetről vagy épp cinikus és ördögi jelenésekről, egyúttal egy nosztalgikus, századeleji angol világ is feltárul az olvasó előtt, ahova jó gondolatban elutazni, az ördögi kísértetek ellenére is.

Abraham Merritt: A mélység népe és az erdő asszonyai
Attraktor, 2018
A szerzővel, Abraham Grace Merritt-tel nem ez volt az első találkozásom, de ez lett - mindeddig, talán - a legmeghatározóbb. Ami az életrajzát illeti, elítélendő módon magamat idézném 2015-ből, amikor elolvastam az addig magyarul megjelent Merritt-regényeket, a Holdtót, a Hét lábnyom a Sátánhozt, a Kígyóanyát és A délibáb harcosait: "Amerikai újságíró, aki csak mellesleg írt fantasztikus műveket. Klasszikus fantasy-szerző, akit előbb választottak be a science-fiction és fantasy 1996-ban kitalált Dicsőségcsarnokának tagjai közé, mint J. R. R. Tolkient. Orchideákat nevelt, törzsi fegyvereket gyűjtött, s ő találta ki a fantasy máig legjobb "elveszett világ"-történeteit. Bár az elmúlt húsz évben kilenc regénye közül négy is megjelent magyarul, annyira nem ismerjük, hogy néha még a nevét sem tudjuk leírni. Ő Abraham Merritt, "The Lord of Fantasy" (1884-1943) - akinek nagyon is érdemes elolvasni ritka-csúf pulp-borítók mögött megbújó történeteit."
Érdeklődésem azért támadt fel Merritt iránt, mert ekkor (pontosabban még 2014-ben) harangozta be a Delta Vision Kiadó, hogy MesterMűvek sorozatában napvilágot lát az író legjobb regénye, az eredetileg 1924-ben közölt Istár hajója. A könyvre aztán 2017-ig kellett várni: a várakozást pedig az író más műveinek az elolvasásával igyekeztem enyhíteni. Legjobban talán a Kígyóanyát kedveltem meg: bár igen zűrzavarosan volt egzotikus és fantasztikus, pompás szórakozást nyújtott aprólékos világteremtésével és izgalmas kalandjaival. Amikor pedig végre megjelent az Istár hajója, azonnal megtetszett, igazi kedvencemmé vált, s bár mai szemmel egy egészen kicsit túlírtnak találtam, mint az író többi hosszabb munkáját is, sok-sok kellemes percet szerzett nekem az olvasás és az újraolvasások során.
A felsorolt művek azonban mind regények: így most, amikor az Attraktor jóvoltából megismerkedhettem az író novelláival, újabb felfedezés várt rám. Sokkal-sokkal jobb írónak tartom Merritt-tet azóta, hogy rövidebb lélegzetű, mégis szuggesztíven világokat teremtő, különleges elbeszéléseit is elolvashattam. A novelláiban mindent tökéletesen a helyén éreztem: sőt, mélyebb benyomást tettek rám a történetekben felkavarodó érzelmek és lejátszódó különleges kalandok így, hogy sűrítettebb és tömörebb formában találkozhattam velük.
Különösen jól látszik ez A Sárkányüvegen túl című, 1917-es elbeszélésen, amely az egész kötetből a leginkább megtetszett. Az Istár hajója valószínűleg ebből a novellaötletből nőtt ki, csak itt nem egy babiloni kőtömbben rejtőzött, apró hajócska, hanem a címben szereplő Sárkányüveg biztosítja az átmenetet a történet idejének kortárs, kiábrándító, nyugati világából az egzotikus, misztikus, keleti, történelmi múltba. Ide lép át, innen tér vissza Hendon, a főhős, aki barátjának mutatja meg a másik világot: "a zöld homály valójában egy fényezett, ovális kő volt, a villanások és a lobbanások pedig sárkányokká körvonalazódtak. (...) Úgy tűnik, mintha végtelen távolságokat látnék be, de amit látok, mégis olyan közel van, mintha csak az üveg másik oldalán volna. Egy hasadást látok, amely két sötétebb zöld részen vág át. Látok egy karmot, egy gigászi, ocsmány karmot, amely ezen a hasítékon keresztül nyúl előre." (2) Jobb itt abbahagyni: sok még a felfedezendő titok és gyönyörűség, ami ebben az elbeszélésben rejlik. De a kötet másik hat novellája is sok izgalmat és szépséget tartogat az olvasóknak.

Összefoglalva: az idei első Könyvtesvérek két kötetéről nem lehet mást írni, mint hogy mindkettő ajánlott olvasásra mindazoknak, akik kedvelik az izgalmas, kiszámíthatatlan, egzotikus és kalandos történeteket!

Idézetek
(1) Abraham Merritt: A Sárkányüvegen túl = Abraham Merritt: A mélység népe és az erdő asszonyai, Attraktor, Máriabesnyő, 2018, 9. és 11. oldal, Imre Eszter fordítása.
(2) G. G. Pendarves: A bűnfaló = G. G. Pendarves: A fekete szerzetes és az ördög sírkertje, Attraktor, Máriabesnyő, 2018, 75. oldal, Imre Eszter fordítása.

Linkek
A zafír szirén, a rézhercegnő és a többiek - A fantasztikus irodalom klasszikusai
Ponyva a javából - Robert E. Howard: Vörös Szonja
A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozat az Attraktor Kiadónál
Klassz?
Először annyira örültem, hogy ismét megjelenik, s mindjárt egy jó sorozatban, szép külsővel...
Aztán elolvastam a címet. Kétszer. Most komolyan, ezt tényleg muszáj?
Egy klasszikus nevet idiótává tagolva és/vagy rosszul elválasztva bevésni egy egész, új generáció agyába?
Vagy talán valahol, valaki tényleg azt gondolja, hogy a könyv főszereplője Enstein doktor, akit a barátai (Victor helyett inkább) Franknek szólítanak?